Olyan sebességgel indult útnak abból a városból, ahová a tanúvédelmi program keretein belül telepítették, hogy az amúgy öt órás autóutat sikerült négy alatt megtennie. Igyekezett figyelni a lámpákra, mert nem tehette meg, hogy egy esetleges koccanás miatt akár csak egy percig is hátráltassák, de a sebességkorlátozást, mint olyat, teljesen kizárta az elméjéből, amíg vezetett. Minden mással együtt tette ezt, különben négy órán keresztül csak remegett volna, vagy verte volt a kormányt, és annak tudatában, amilyen információhoz jutott, lehet minden erejére szüksége lesz, mire odaér a feleségéhez.
Sejtette, hogy egyszer még utoléri ez az élet, és hatalmas árat fog fizetni a tetteiért, azzal azonban nem számolt – és valószínűleg az FBI-nál senki -, hogy majd Allisont akarják helyette. A börtönévek megváltoztatták valamennyire, a kint töltött időben pedig az új személyazonosság miatt teljesen összezavarodott, de vele bármit tehettek volna, amit csak akarnak, úgy volt vele. Valahol a már mindegy határán élve kelt fel reggel, és feküdt le éjszaka, semmitmondó, egyszerű életet és munkát végezve, mindezt abban a tudatban, hogy a családja így van biztonságban. Tévedett.
Azonnal a felettesét hívta, és hamar veszekedés kerekedett az egészből; Daniels nem vette komolyan az információt, és szerinte csak Johnt akarják kimozdítani az álcájából, hogy a városba csalogatva elkapják, ezért nem voltak hajlandóak ránézni Allisonra, sőt, kifejezetten megtiltották, hogy John el merje hagyni a házát, de legalábbis a várost, különben bíróságon végzi ismét.
Nem sokat törődött vele, amikor nekiiramodott valamikor a délután folyamán az útnak, és így azzal is számolnia kell fejben, hogy mennyi idő alatt érhetik őket utol az FBI-tól, és mennyi irónia lehet mégis az egész helyzetben, hogy két tűz közé kerül egyik pillanatról a másikra.
A városba érve már normális tempóban igyekszik a Spencer szerinti pontos címre, és mivel Daniels szavai olyasmik, amiket nem érdemes figyelmen kívül hagynia, bejutva a házba azonnal keresni akar valamit – egy fényképet, egy ismerős tárgyat, bármit -, ami igazolja, hogy azóta Allison valóban itt él, és nem fejbe lövik azonnal, ahogy belép a helyiségbe.
Nem kell keresnie semmit, mert a felesége illata úgy vágja arcon, ahogy arra nem egészen számított; egy pillanatra megtorpan, talán a vére is megfagy az érzésben, és kell pár perc, amíg összekaparja magát, mert ébernek kell lennie, mindenáron.
Allison még nincsen itthon, ezért ki akar rohanni, hogy megkeresse őt, nehogy az utcán érjék utol esetleg. Aztán vesz két nagyobb levegőt, és arra jut, hogy többet ér azzal, ha itt várja meg őt, mintha nyom nélkül elkezd szaladgálni New Yorkban, fejét vesztve.
Alig telik el tíz perc és már hallja is megérkezni. A torkára odafagy az összes hazugság, amit ez ellen a nő ellen elkövetett, és amiért nem jár bocsánat, és miközben lenéz mindkét remegő kezére a sötétben – az egyik ajtó mögött elbújva -, tudja, hogy esélye sincsen. Akkor tudja ökölbe zárni a kezeit, és elmulasztani a remegést, amikor rájön, hogy menniük kell, most azonnal, és itt most nem a bocsánat a lényeg.
Nyitja az ajtót hát, anélkül, hogy a hangtalanságra figyelne, és elindul a konyha irányába, követve a felesége irányát. Aztán megáll mögötte az ajtófélfánál, és csak egy mély levegőt követően szólítja meg.
- Allison. – El sem tudja képzelni, mire számítson jelenleg; éveken át tanulmányozta az emberi reakciókat, ettől függetlenül, még ha nem is látszik rajta konkrétan semmi érzelem, belül retteg attól, hogyan fog Allison reagálni mindenre. Nincs most idő veszekedni, még sem veheti el tőle a jogot arra, hogy ráolvasson mindent akár. Az kegyetlenség volna.
- Velem kell most jönnöd, veszélyben vagy. – Indul meg lassan a másik felé, mielőtt bármit mondhatna, de továbbra sincsen érzelem az arcán.    

Allison hangjától minden izma megfeszül hirtelen, pedig az előbb is hallotta már őt, amikor belépett ennek a háznak az ajtaján. Az valahogy más volt, távoli, és nem is neki szólt, hanem valakinek, aki most John számára ismeretlen, de ez a valaki is jobban megérdemli a felesége figyelmét, mint ő maga. Soha nem fogja tőle senki azt hallani, hogy megbánta volna a döntését, hiszen életeket mentett meg vele, viszont nagyon fontosakét meg elvette egy bizonyos módon.
Most azonban Ally hozzá beszél, minden hitetlenséggel, fájdalommal, és döbbenettel a hangjában. A teste tovább feszül attól, ahogy meg akarna indulni felé a másik, de nem teszi, mert az ép esze megakadályozza. Allison is érzi mélyen belül, hogy John nem érdemel bocsánatot, és ezzel ő maga is tisztában van, ezért gyötri annyira ez az egész.
Egy időben úgy tett, mintha elfogadta volna a helyzetét, és sokkal kényelmesebb volt egy idegen testébe és lelkébe belebújni, mint egyáltalán elképzelni a viszontlátást a feleségével, vagy a család többi tagjával. Nincsen elég szó megmagyarázni ezt - tudja, mert nagyon sokszor próbálta -, és nem fog tudni sohasem elégszer bocsánatot kérni az elmúlt öt évért, és a veszélyért, ami meglehet már a küszöbön áll, és csak a megfelelő szögre vár a célzásban.
Sosem félt még ennyire semmitől.
Egyre türelmetlenebbnek érzi magát, amikor a viszontlátás zavara kétszer is nevetésre készteti a másikat; pedig régen imádta, hogyan tudott egy elrontott pite felett kacagni egy hosszú nap után, vagy amikor a rajzaiba olyan apró részleteket csempészett, amiket John nem értett, mert a gyerekek nyelvén nehezére esett a kommunikáció. Most csak egyre dühösebb lesz a sok, felesleges kérdést hallva, amik egyébként bármilyen más helyzetben tökéletesen megállnák a helyüket, de nem most, amikor leszedhetik őket pillanatokon belül. Képtelen arra, hogy lavírozzon a rettegés és a másik érzelmeinek a tiszteletben tartása között, mert ez egy lehetetlen helyzet, és mégis, inkább egy feleség, aki gyűlöli, de még életben van.
- Mennünk kell, Al.... – Nem tudja végigmondani, mert a másik tempója hirtelen gyorsul, és már öleli is őt, amitől annyira ledöbben, mint még talán semmitől. Vissza akarja ölelni őt, ki akarja mutatni az összes fájdalmat, amit valaha érzett a másik hiányától, meg akarja fogalmazni a bűntudatot, amit érez, de sem a hely, sem az idő, sem pedig John érzelmi képességei nem megfelelőek most ehhez.
- Kérlek, szedj össze pár napra ruhát, és amire még szükséged lehet. Öt percet tudok adni. – Mondja még nyugodtan, és végtelenül komolyan, amit Allison nagyon is jól ismer; így nevelték, ezt hozta magával, ezt követelte meg a munkája, és most ez a helyzet is ezt várja tőle. Csak el akarja őt vinni innen, aztán egy biztonságos helyen, ha akarja, mesél, ha pedig úgy dönt, ráolvashat bármit. De most minden izma feszült a másiktól, mert dühös, nagyon dühös legbelül, az élet iróniája pedig az, hogy nem a feleségére, de saját magára.

Két dolog áll annak a hátterében, miért ennyire kimért valójában; az egyik az, hogy Spencer elmondása szerint tele van poloskázva a ház, pontosan ezért vannak a perceik úgymond megszámlálva, a másik pedig, hogy másképpen ez most nem menne neki, egyáltalán. Allison volt az, aki ezen a feszült testen annyit tudott lágyítani, de a felesége már öt éve nem az élete része, és bármi is történt a börtönben Johnnal, aztán pedig idekint, semmit nem tudott megosztani belőle az egyetlen menedékével az életében. Több ponton törte ez meg a férfit, mint valaha képes lesz beismerni, és sajnálja, őszintén, amiért ebben a pillanatban nem tud segíteni egyelőre feldolgozni neki ami történik, de meg van kötve a keze.
Amennyire lehetséges, igyekszik kizárni azt a rengeteg érzelmet, ami a feleségéből áradva megtölti a szobát, mégis feszült és dühös lesz tőle, mert Allison összes energiáját felemészti az a gyász, amit lehet már le kellett volna zárnia, ehelyett visszahelyezi most magát az egészbe, és próbálja megérteni azt, amit még John szerint is nagyon-nagyon nehéz, nem csak ebben a pillanatban, de évek távlatában is. Teljesen más téma az, hogy valahol örül, hiszen akkor Allison nem mondott le róla teljesen, de még nincs is minden információ birtokában ahhoz, hogy végül meghozhassa ezt a döntést. John nem reménykedik továbbra sem.
- Igen. – Jelenti ki kategorikusan, hogy minél valósabbnak tűnjön a másik számára, és megértse a történések igazi súlyát, miközben igyekszik mégis a saját vállán megtartani annak nagy részét. Johnt úgy nevelték, aztán úgy képezték, hogy bármilyen érzelmi nyomást képes legyen elviselni, Allison szíve pedig nehezen kezeli ugyanezt, ezért sem mond továbbra sem részleteket. Majd ő cipeli őket, csak legyen a felesége biztonságban. A történtek fényében már semmi másra nem vágyik ebben az életben.
Amíg a másik kóvályog, majd végül megtalálja a hálószobát, ő a folyóson, az egyik polcon lévő fotó mögül szed ki egy poloskát, és a földre dobva rátapos akkora erővel, hogy biztosan működésképtelen legyen, aztán követi a másikat a szobába, ahol szinte látja eszkalálódni az érzelmeit ismét, és amikor újra rengeteg, a másik számára fárasztó és felesleges kérdést tesz fel neki, a pólót rázó keze felé nyúl akkora gyengédséggel, amekkora most kitelik tőle, és közelebb húzza a másikat magához.
- El kell innen mennünk, Allison. Most. Kérlek. – Súgja a szavakat, nem a poloskák miatt, hanem csak igyekszik néhány másodpercig egy biztonságos buborékba foglalni magukat, ahol talán jobban érti, jobban hallja majd őt a másik, és tud néhány mély levegőt venni, hogy csituljanak a cikázó érzelmei és gondolatai. John számolja magában az összes percet, ami kárba vész a körülményeknek hála, és tudja, mennyire rossz a helyzet, ennek ellenére tökéletesen nyugodt látszólag, és igyekszik nem siettetni a másikat, legyen ez bármilyen veszélyes most számukra. Ha ő pánikolni kezd, akkor vége mindennek valószínűleg, neki pedig az a célja, hogy a menedékhelyre siessenek innen, amit intézett az ide úton.

Amikor őt kevésbé érintő bevetéseken kellett a tökéletes, érzelemmentes arcot produkálnia, az sohasem okozott számára gondot; erre volt szükség, amúgy is egész életében ez követte őt végig, hiszen az apja teljesen ugyanilyen. Az idősebb Danvers azonban elkövette azt a hibát, hogy a munkából hazaérve nem volt képes a hivatását, azzal együtt pedig ezt az arcot sem hátrahagyni, és bár az édesanyjuk vele maradt, mert már hozzászokott, John sohasem gondolta őket felhőtlenül boldognak. A házasságuk olyan lett, akár az édesapja munkája, kötelességtudatból voltak együtt, mert így kellett lennie. Házasság, gyerekek, aztán együtt élik le az életüket, ahogy azt a szokás tartja, John azonban Allisonnak hála tanulta meg, hogy nem mindegy, hogyan öregszenek meg. Egymással, vagy egymás mellett.
Rengeteg önirónia van abban, mennyire csak a közös jövőjükre vágyott világ életében, és hogy végül ezt hogyan rombolta le, akarva vagy éppen akaratlan. Allison sokkal többet érdemelt volna ennél, és mivel becsületesnek gondolta magát, azt hitte, mindentől meg tudja majd óvni őt, ezzel párhuzamosan pedig mindent meg fog tudni adni neki. A mai nap egy bizonyíték, vagy pont arra a bizonyos betűre, hogy valójában egyikre sem volt képes hosszú távon.
A buborék látszólag működik, és neki most csak ez számít. A másik kérésére először lehunyja a szemét, utána kifújja az orrán keresztül a levegőt, és nagyon kevés választja el attól, hogy megölelje Allisont, és máris elkezdjen beszélni mindenről. De ha valamiben, ebben még inkább meg van kötve a keze.
- Rendben. - Válaszolja halkan, mert azt nem tudja mondani, hogy megígéri, hiszen azt nem teheti. Ha az FBI találja meg őket előbb, akkor úgy fogják eltávolítani az útból, mint egy rosszul sikerült kísérlet maradványát; gondolja ő, és meglehet, ezt nem kellene azzal tetéznie, hogy államtitkokat ad ki a kezéből, mégis, az igazság jár a feleségének, és ha ezért hosszabban kell majd börtönben ülnie ismét, akkor vállal ebből is, amennyit csak tud.
Amíg az utolsó pár darab ruha is a bőröndbe kerül, azon kezd el gondolkozni, hogyan fognak tudni kijutni innen. Ha bárki ül a poloskák túloldalán, akkor már tisztában vannak azzal, hogy itt van, neki pedig kezd az időérzéke elfáradni, mert nem tudja megmondani pontosan, hány perce igyekszik a feleségét rávenni arra, hogy sietnie kell. Persze ezért Allison egyáltalán nem hibás, ahogy azért sem, hogy John nem tudja úgy kezelni ezt az egészet, mint egy bevetést, hiszen ez a saját élete, ez élete szerelme, ez jelent neki mindent abból, ami megmaradt. Már, ha lehet ilyesmiről beszélni.
- Persze, írd meg. - Mondja kicsit hanyagul, ahogy valami az eszébe ötlik, és elsétál Allison mellett, hogy az épület hátsó része felé, a konyha irányába tartson, és ott úgy nézzen ki a függöny mögül, hogy ha esetleg valaki figyeli őket, ne látszódjon. Az esti fényeknek köszönheti, hogy a piros pötty a homlokán - hiába gondolta, hogy megfelelő takarásban van - visszatükröződik az ablak üvegének fényéről, ő pedig azonnal lerántja magát a padlóra, hogy amikor megérkezik rá, az ablak üvege egy hangos puffanás kíséretében törjön ki felette. A szilánkok nagy része rá érkezik, de nem foglalkozik semmi mással, csak a feleségével.
- Feküdj a földre, Allison! - Kiabálja neki, miközben a másik két hátsó ablak is betörik a következő lövéseknek hála, ő pedig a földön kúszva érkezik meg a másik mellé, átkarolva a testét, hogy olyan irányba húzza őt el a veszélytől, ami fedezéket jelent. Ezt pedig az emeletre vezető lépcső első néhány fokán találja meg, ami fedve van a bejárati ajtótól, és a hátsó részen lévő ablakoktól is.
A homlokán egy vágásból ömlik a vér, de azonnal a fegyveréért nyúl, aminek a használatáért szintén elő fogják venni még később. De talán jobban tették volna, ha hallgatnak rá, és megérzéseire, ami ennyi év szolgálat után kiszámíthatóan valósnak tűnik mostanra.
- Menj fel az emeletre, és zárkózz be egy fedett szobába. - Mondja a másiknak, mielőtt az élesített fegyverrel a kezében elindulna a hátsó rész felé. Nem kizárt, hogy már a ház egy részében is vannak, ezért minden rezdülésre úgy figyel, mintha az élete múlna rajta.

Az elmét úgy lehet felkészíteni egy-egy bevetésre, hogy mielőtt a test mozdul, az agy minden egyes lehetséges végkimenetelt átgondol, méghozzá alaposan. Ennek hatására a meglepetés adta hirtelen helyzet már nem is tűnik annyira hirtelennek, mert az elme nem akkor találkozik először a történésekkel, és így a test is képes gyorsabban reagálni, adaptálódni, könnyebben túlélni azt, ami éppen történik, legyen bármilyen váratlan is valójában.
Négy óra ált rendelkezésére, amíg visszaért a szülővárosába, hogy feltérképezze a lehetséges kimeneteleket; a könnyebb helyzet az lett volna, ha bőven időben érkezik, gyorsan összepakol a másik, ők pedig eltűnnek, mielőtt bárki odaérne értük. A közepesen rossz helyzet az, ami most is történik, amikor van néhány percük kettesben, de aztán a baj utoléri őket, de ez valahol még mindig sokkal jobb, mint amire a leginkább igyekezett kondicionálni az elméjét, ami az lett volna, hogy ő egyszerűen csak elkésett.
Innen már csak rajta múlik minden.
Csak onnan tudja először, hogy vérzik, mert a vér a halántékához közel melegen csorog le az arcán, de fájdalmat nem érez most, mert az adrenalin olyan erővel csap le a testére, hogy szinte idegennek érződik. Nem érzett hasonlót sem az elmúlt három évben, mióta kihozták a börtönből, mert az új élete a lehető legegyszerűbb, és legunalmasabb forgatókönyv volt az összes közül. Igyekezett az elméjét frissen tartani, hiszen baj bármikor történhet, de ez nem fogható semmihez, amit néhány gondolat manifesztálni lenne képes a valóságba.
- Igen. Ezért most fel kell menned, és csendben kell maradnod. - Bízik magában, de a jövőt ő sem látja biztosra, ezért most azokat a helyzeteket kell mérlegelnie gyorsan, amik ezután következnek majd. Ha sikerül leszednie azokat, akik az életükre törnek, akkor gyorsan eltűnhetnek azelőtt, hogy a lövések hangjaira riasztott rendőrség megérkezne, viszont ha nem, akkor az időt kell húznia a felesége számára, hogy ha ő nem is, de a rendőrség találjon rá fent később.
Mélyen a másik szemébe néz, megadva a lehetőségét annak, hogy most látja utoljára, és a kézszorításából annyi erőt merít a következő néhány percre, amennyit csak tud. Azt akarja mondani, hogy szereti, de úgy gondolja, hogy ha nem sikerül amit eltervezett, talán annál nagyobb kegyetlenség nem is létezhet, mint ez a szó, amit a másik utoljára hallott tőle.
Alig néhány pillanat, és teljes csend telepszik a házra. A konyhában a lámpát halkan lekapcsolja, hogy kívülről már ne legyen könnyedén kivehető az alakja, illetve ne kerüljön olyan helyzetbe, amiben ő túl feltűnő, és túl egyértelmű, rá pedig a sötétből lesnek. A képzése során hamar kiderült, mennyire jó érzéke van arra, hogy hangok, vagy apró neszek alapján tájékozódjon, így amikor a konyha melletti sufniból valaki neki akar esni, arra szinte fel van készülve.
Allison fentről dulakodás hangjait hallhatja először, és közben John is hallja az eldördülő, három lövést, de nem egészen tiszta számára, hogyan is történnek sorban az események.
Egy lövés elől akkor igyekszik elmozdulni, amikor a rá támadó figura már a földön fekszik, eszméletlenül, és vele szemben egy másikkal találkozik. A második talán a plafonban landol, mert amikor ismét rá akarnak lőni, de ő egy erősebb ütéssel megváltoztatja a másik karjának irányát. A harmadik biztosan tőle érkezik, amikor ártalmatlanná teszi a második támadót is. És aztán csend.
Abban szinte biztos, hogy akik a távolból akarták leszedni őt, nem fognak ideszaladni, és akiket a terepre küldtek - az a kettő a padlón -, valószínűleg nincsenek többen, mert egy nőhöz úgy gondolhatták, nincsen szükség akár csak egyel is többre. Azzal azonban tisztában van, hogy az erősítés már úton lehet, hiszen hallották a hangját a poloskákon keresztül, éppen ezért felszalad az emeletre, és azonnal a feleségét kezdi el keresni.
- Allison. - Szólítja őt a nevén, ahogy megtalálja a kádban, és akkor jön rá, hogy az első golyó valószínűleg súrolta a vállát, amikor megemeli a másikat, hogy segítsen neki kiszállni. Halkan felnyög, de nem foglalkozik vele többet, mert nincsen már semmire egy percnyi idejük sem.
- Most azonnal el kell tűnnünk innen. - Hadarja gyorsan, aztán már húzza is maga után a másikat, anélkül, hogy próbálná esetleg megnyugtatni, mert arra, ha sikerül eltűnniük innen, lesz még bőven ideje az óvóhelyen. Leszalad a lépcsőn, és megtorpan egy pillanatra, hogy a csend jellegét figyelje, de nem történik semmi, ezért a bőröndért nyúl, és a csendben jelez a másiknak, hogy maradjon kicsit hátrébb.
Hangosan kirúgja a bejárati ajtót, de mivel nem történik semmi - nem érkezik golyózápor sehonnan -, ezért nyújtja a kezét Allisonnak, miközben néhány utcányiról már egyértelműen lehet hallani a szirénázó rendőrautók érkezését. – Gyere. - Kéri halkan súgva ezt az egyetlen szót, de ebben minden benne van. A másiknak bíznia kell benne, hogy meg fogja védeni, és, hogy rendbe tudja idővel tenni ezt az egész káoszt, különben John nem hiheti azt, hogy Allison vele tart majd.

Szaladt már keresztül úgy utcán, hogy közben lőttek a háta mögött; nem feltétlenül rá, de ez a hang most semmiben sem különbözik az emlékeitől, és valahogy ide, kettejük közé most képtelen ezt beilleszteni. Már nem gondolja, hogy bárki hinne neki, ha azt mondaná, ő biztosan és soha nem akarta összekeverni a magánéletét a hivatásával, mégis megtette azzal, hogy elvállalta a bevetést, aminek hála most itt vannak.
Sosem gondolta, hogyha egyszer ez mégis megtörténik, ennyire szétszórt, és ennyire képtelen lesz összeszedett gondolatokkal csinálni azt, amiben annyira nagyon jó. Ezer módja lehetett volna annak, hogy elhagyták a helyszínt, de annyira fél attól, hogy a feleségének baja esik, hogy szinte lebénítja. A leggyorsabb utat választja ezzel, testével úgy védve Allisont, hogy ő előre szalad, Jonathan pedig mögötte sietve hallgatja a lövések számára teljesen abszurd, és ide nem illő hangját.
Nem tudott az óvóhelynél tovább tervezni, és amikor indítja az autóját éppen azon gondolkozik, mi lehetne a következő, okos döntése, amivel legalább egy kicsit közelebb kerülnek valami megoldás féléhez, amikor indulás előtt Allison hangja kizökkenti ebből.
- Csak súrolt, szerintem. - Válaszolja meglepően lomhán, mert az adrenalin kezdi nagy részben elhagyni a testét, hiszen a dulakodás közben felhasználta a jótékony hatását, és most már nem kergeti őket úgymond semmi. Nincs más dolga, mint gázt adni, eljutni az óvóhelyre, és reménykedni, hogy az FBI-nak pont az az egy nem fog eszébe jutni, és nem ott keresik őket azonnal.
Ezt a részét mondjuk még a megfontolt, nyugodt Jonathan gondolta át, így nagyon kicsi az esélye, hogy még ma este ismét börtönbe kerüljön.
De ami késik, nem múlik.
- Ez most nem ennyire egyszerű. - Mondja, miközben a visszapillantóban meglátja a vörösen és kéken villogó fényeket, és ő ezzel a lendülettel ad gázt az autónak, hogy utána nem túl gyorsan, és lehetőleg feltűnésmentesen menjen pár utcát.
A lövések még a fülében visszhangzanak, miközben vezet, és a néhány utca letelte után belekezd egy szerinte rendezett össze-visszaságba, miközben vezet, hiszen mintha nem lenne célja az egésznek; csak egyik utcát követi a másikat, se nem egyenesen, se nem kacsán, és így próbálja, hogyha kell, lerázni magáról a követőket, de ő egyelőre, hiába figyel nagyon oda rá, nem látja, hogy követnék őket.
Szúrós, szinte vádló csend telepszik az autó belső terére, de John egyelőre a némaságot választja, hiszen nem tudja, mit mondhatna most, és azt sem döntötte még el, mennyit mondjon egyáltalán később, ha egyszer csak megeredne a nyelve. Utóbbi nála nem indul meg amúgy sem egyszerűen, sőt, vallatásra is többszöri kiképzést kapott, így, ha akarná, ki tudná zárni a felesége minden érzelmét. De ő ezt már egyáltalán nem akarja.
- Megsérültél? - Kérdezi annyi minden más helyett, amit még kérdezhetne, vagy, amit őszintén mondhatna, de számára most ez a legfontosabb. Muszáj leráznia magáról a rettegés, apró fogas kis szörnyeit, különben maga sem tudja, mi lesz vele perceken belül.

A képzései, és azt követően az oktatói karrierje során megfigyelte, hogy az emberek ösztönükből adódóan kétfelé oszlanak egy bizonyos kérdésben; vannak, akiket az elmélet sokkal jobban kiborít, mint a gyakorlat valaha képes lenne, és vannak, akiket a gyakorlat bénít le, míg az elmélettel úgy játszanak fejben, ahogyan nem szégyellik.
A jó ügynök ismerve azonban az, ha mindkettőhöz van elég bátorsága, és még össze is tudja hangolni őket, hiszen ebből lesz eredményes bevetés. Most viszont hiába biztos az elméletben, a gyakorlatba már nem sikerül átültetnie ezeket a sziklaszilárdnak hitt gondolatokat.
Mert ő hiába gondolja, hogy majd keresztül tud nézni a felesége érzésein, vagy bármilyen kiakadásán, és hiába is szeretné megtartani magának az elmúlt öt év eseményeit, ez legalább annyira bonyolult téma és feladat most a részére, mint előbbit megpróbálni majd később szavakba önteni. Viszont tartozik Allisonnak, ráadásul mindkettővel, és ez még azelőtt az eszébe ötlik, hogy a másikon komolyabban előjönnének a kiakadás jelei. Inkább, csak számít már rájuk, hiszen bárkinek alanyi joga lenne leüvölteni őt azért, ami az előbb történt, pláne a saját feleségének, akinek ilyen hosszú időn át hazudott.
- Van a kocsiban elsősegély doboz, az jó lesz. - Tudja, hogy a legjobb stratégia most az, ha mozgásban maradnak, és igyekszik a térfigyelő kamerák általi útvonalukat legalább annyira megbonyolítani, hogy tovább tartson majd átnézni az összes felvételt, és egyértelműen a nyomukra bukkanni. És ha most azt hitte, ennyivel megússza a beszélgetés rá eső részét, akkor tévedett, és már érkezik is az a kiakadás, amit csodált volna, ha egyszerűen csak elmarad.
Vesz egy mély levegőt, mintha válaszolni akarna a másiknak, azonban nem teszi, csak a következő piros lámpánál keresgélni kezd az autóban. Nem készült ilyen megoldásokkal, ezért meg kell borogatnia pár dolgot, amíg sikerül tollat és egy darab papírt találnia - egy blokk hátulját -, de csak a következő piros lámpánál van ideje arra, hogy ráírjon néhány sort. Amint ezt megteszi, átnyújtja a másiknak, de nem néz rá, mert neki sem kell már sok ahhoz, hogy ennyi év visszafojtott dühe eluralkodjon esetleg rajta, és ha valakinek, hát neki semmi joga nem lenne veszekedni Allisonnal.
"A lakásod tele volt poloskával, és lehet, hogy a bőröndödben, és a ruhádban is van. Lassan odaérünk, kérlek bízz bennem."
Csak reménykedni tud most abban, hogy ez elég lesz, és Allison megérti a súlyát akár csak egyetlen mondatnak is, amit John kiejthet a száján azzal kapcsolatban, hova tartanak, és pontosan miért. Még Igor emberei sem tudnak mindent a bevetésről, annak részleteiről, és úgy gondolja, elég nagy meglepetésként érte őket az ő jelenléte, mert legjobb tudomása szerint nem akartak kergetőzőset játszani Johnnal, és Allison sem túsz lett volna. Szemet szemért, hallotta annyiszor Igortól a börtönben, ők egyszerűen csak fájdalmat akartak neki okozni az árulásáért.
Ha az üzenet eléri a célját, akkor még egy húsz perc telik el csendben kettejük között, aminek John őszintén, és minden percét gyűlöli. Azt viszont remekül belenevelték, hogy az ő érzései könnyen elrejthetőek, sok esetben nem is fontosak, és csak ezért nem feszíti szét az ideg, amíg végre megérkeznek egy sötét parkolóházba, olyan gyér fénnyel, ami semmi jót nem sugall, mégis John tudja, itt biztonságban lesznek néhány napig.
Robotosak a mozdulatai, amikor Allison felé fordul, és nehezen állja meg, hogy sóhajtson egy nagyot.
- Átnézem a bőröndödet. Addig kérlek nézd át a ruháidat, amik rajtad vannak. - Elkezd a zsebében matatni, amíg elő nem vesz egy apró poloskafejet, és átadja Allisonnak. A gyér fényben nem lesz a legegyszerűbb dolga, de John nem hagy egyéb szavaknak helyet most. Néhány perc választja el őket a biztonságot jelentő óvóhelytől, nem akarja húzni az időt. Ott az összes idő Allisoné lesz, bármire, amit ki akar adni magából.
- Ilyet kell keresned. - Úgy adja ki a parancsot, mint bevetéseken szokta, aztán kiszáll az autóból, hátrasétál, és a hátsó ülésen lévő bőröndöt felnyitva kezdi áttapogatni, amennyire lehetséges, hogy ha talál is poloskát, azt az óvóhelyre már nem vigyék be magukkal.

Hosszú évekbe telt az, amíg Allison képes volt javarészt érző embert varázsolni belőle, és annyira örült neki, amikor eljutottak egy olyan bensőséges, és meghitt ponthoz a házasságukban, amiről őszintén hitte, hogy soha és semmi nem fogja tudni már elvenni tőle. Kilépett az apja árnyékából, megtalálta a saját életének ismérveit, és elkezdte élni azt a másikkal az oldalán.
A felismerést követően egy hétbe telt csupán, amíg felajánlották neki az akciót, és, hogy legyen ő a kulcsember az egészben. Hónapokig tartott a felkészítés, és ő már el is kezdett visszaburkolózni legbelül abba az énjébe, aki volt az Allisonnal való házasságát megelőzően, de ahhoz nem volt elég szíve, hogy fizikailag is teljes mértékben kezdjen elzárkózni a másiktól. Nem tudja, és nem is fogja tudni sosem, melyikkel ártott volna többet; ha ismét ugyanígy csinálja végig, vagy, ha eszközöl egy szakítást, még mielőtt minden összedőlt volna.
Persze a terv nem egészen ez volt a csapata részéről, hiszen egy pár éves akciót képzeltek el, aminek a végén fű alatt kihozzák őt a börtönből, és ő visszatérhetett volna a családjához, miközben nyilvánosan tisztára mossák a nevét. Az idő azonban telt, és mikor már hónapok óta ott lebegett a megoldás John szemei előtt, nem volt más választása, mint lelepleződni az információk megszerzése érdekében. Így ugyan a hírek lehozták, hogyan mentették meg a szexmunkára fogott, fiatal lányokat, és hogyan találták meg a kevésbé szerencsések még fel nem fedezett holttestét, de az érdemek elmaradtak, a neve a sárban lett hagyva, őt meg az utolsó pillanatban hozták ki, mielőtt valószínűleg agyonverték volna az éj leple alatt odabent.
Lélekben annyiszor siratta már el a történéseket, hogy megszámolni sem lenne képes, de ez sem segít rajtuk, miközben a felesége élete a tét, ő pedig, mintha megint az az érzéketlen fatuskó volna, mint régen, aki megnyugtatni sem képes egyelőre a másikat.
Allison részben összerakja a képet, a mellkasát pedig elönti valamilyen ismerős melegség; talán akkor szeretett belé igazán, amikor rájött, mennyi ész rejlik a sok csacsogás mögött, és onnantól csak fel akarta fedezni a másik elméjének összes apró kis aspektusát, mert attól kezdve minél többet beszélt, annál érdekesebb volt minden, amit csak mondani tudott Johnnak.
Aprót bólint, mert beszélni a poloskák gondolata miatt a továbbiakban nem akar, csak akkor, ha nagyon muszáj. A parkolóházban lévő gyér fénynél igyekszik keresni a poloskákat, és sajnos kénytelen hangosan, erőből rátaposni néhányra, amit talál, hogy azok biztosan ne tudjanak már semmilyen jelet, vagy hangot továbbítani. Persze eszébe jut, hogy lehet teljesen feleslegesen kutakodnak, mert nem tudhatja ránézésre, hogy mekkora hatótávból tudnak jelet küldeni ezek a poloskák, de ha valami mindig is jellemző volt rá, az a túlzott alaposság. Ezért volt annyira jó a munkájában.
- Itt nincs több. - Mondja halkan, és kiegyenesedve azonnal a másik tekintetét kezdi keresni, maga sem tudja megmondani, hogy miért. Számít valamire, de az érzékei mintha becsapnák, mert amikor Allisonon ragad a pillantása, csak undort, félelmet és talán csalódottságot lát rajta, pedig mintha másra számított volna.
- Átnéztél mindent? - Kérdezi ismét kicsit talán túlságosan is tárgyilagosan, miközben az előbbi tekintetében azért megcsillant egy rakás olyan érzelem, amiket igyekszik erővel magába fojtani. Elrántja a másikról a szemeit, hogy összehúzza a bőröndöt, és kiemelve a csomagtartóból a betonra teszi a lábuk alatt.
- Mehetünk? - Akar adni egy szusszanásnyi időt Allisonnak, amit arra használhat, amire csak szeretne; reméli, hogy nem a dühét akarja most azonnal kitölteni rajta, de ha venne néhány mély levegőt, mielőtt beleindulnak az ismeretlenbe, akkor az ezen a helyen már belefér. Nincsenek még a biztonságot jelentő, tizenkét ponton záródó mágnesajtó mögött, de ebbe a parkolóházba nem téved be olyan, aki nem szándékkal érkezik. Ennek a szándéknak pedig rajtuk kívül most kevés az esélye, hogy másnál is felüsse a fejét.

Nem látszik rajta, és később sem fog egyáltalán, de csontig hatoló az a rettegés, ami átjárja őt lassan úgy hat órája már. Több tényezős egyenlet ez, ahol az egyik ismeretlen valójában a felesége életéért való, csillapíthatatlan aggódás, a másik pedig a haragja, amivel találkozni fog akkor, ha elkezd beszélni a múltról, a tetteiről és mindenről, aminek kitette őt annak ellenére, hogy valójában jót szeretett volna cselekedni.
Nem biztos még benne, hogy poloskamentesek, ezért még egyszer átnézi az összes holmit, és a bőröndöt is, amiket Allison magával hozott, és talán az volna a legbölcsebb, ha a rajta lévő ruhákat is átnézné azzal a szemmel, amit ő a szakmában hosszú évek óta használ. Erre azonban már nem képes, mindegy, milyen kemény kiképzést kapott; a kérdést sem akarja feltenni, mert belépne a képletbe egy újabb tényező, és rettegne attól, hogyan utasítja el őt életének egyetlen szerelme. A gyávaság sohasem volt Johnra jellemző tulajdonság, és ezt nem csak elméletben tudják róla, de egyértelműen a bőrén visel jeleket, és nem csak most, a friss lőtt sebbel, de régebbi sérülésekkel, amik után néhány heg mindig emlékezteti rá, hogy mire nevelték, és mit kell tennie.
Tudja, hogy át kellene tapogatni a feleségét, még sem képes rá.
Ettől tovább merevednek az amúgy sem laza vonások az arcán, meglátszik a vállának tartásában, és valahol dühösen veszi ki a saját táskáját a csomagtartóból, és teszi a vállára. Olyan sokszor, mint egy gyermek, aki nem tudja, hogyan fejezze ki az érzelmeit, ezért dühvel reagál, a különbség talán csak annyi, hogy nála ez néma, és nem egyértelműen látható.
- Itt van az épületben. - Jegyzi meg halkan, szinte már lemondóan, és lecsukja az autó csomagtartóját, majd a kulccsal be is zárja azt. Ezután el akarna sétálni a másik mellett, hogy mutassa az utat az óvóhely felé, és megtorpan, amikor a felesége ismét szavakra pazarolja az idejét. Hisz elmondta, hogy ha odaérnek, beszélni fog, és csak annyit kért, hogy bízzon benne.
Nem rá haragszik, ezért a dühe sem neki szól. Talán most már, hogy nincsenek életveszélyben, megnyugodhatna egy kicsit, de egyelőre ezt nem tudja kivitelezni.
- Gyere, kérlek. - Mondja magához képest lágyan, és elsétál a lépcsőházig, ahol kinyitja a másik előtt az ajtót, és most már ténylegesen elsétálva mellette elindul lefelé, az egyik mínusz szintre, ahol még kevesebb a fény, de otthonosan mozog, hiszen nem most van itt először.
A mágnesajtó, ami sok ponton záródik kívülről is akkorának tűnik, mint emlékezett rá; egy sufniba sétálnak először, de arrébb lökdösve a felmosóvödröt és egy seprűt már lehet is látni a monstrumot, amit számzár véd.
A kódok, amik ezeket a helyeket nyitják nincsenek meghatározva, inkább csak egy logikai sor alapján találták ki őket, és mivel részt vett ebben a munkában még nagyon régen, van elképzelése arról, hogyan tudná kinyitni.
Az első kód csipogást és piros kijelzőt eredményez. A második, és a harmadik is.
De nem adja fel, így a negyedikre hallja, ahogy a zár nyit, és eltekerve azt az ajtó nehézkesen, de kilökődik a helyéről.
- Menj be, kérlek. - Másodszorra hagyja el ugyanolyan jellegű mondat a száját. Egy utasítás, és utána kér. Lehet, ennyi van most Johnban azután, hogy éppen csak odaért Allisonért, és nem biztos, hogy ténylegesen fel van készülve arra, hogy most azonnal elmondjon mindent. A másik reakciójára pedig biztos, hogy nincsen felkészülve.
Odabent lámpát kapcsol, leteszi egy székre az egyik, aztán a másik táskát, és körbenéz a dohos szagú, meglepően nagy helyiségen. Két különálló ágy, konyharész és fürdő is, persze nem luxuskivitelben, de úgy, hogy a túléléshez, és a következő néhány naphoz tökéletes legyen, amíg felveszi néhány volt kollégával a kapcsolatot.
Ezerszer inkább beszélne arról, hogyan tervezi ezt megúszni, mint arról, mit volt mersze elkövetni a házasságuk szentsége ellen.

Allison hangja olyan most neki, mint amikor gyerekkorában a tanár végighúzta a krétát a táblán. Sosem őt kellett fegyelmezni, mert az apja nevelésének hála sohasem ellenkezett őfelette álló személlyel, mégis megfagyott benne a hangtól a vér, és lüktetett az összes agysejtje, ahogy azt a tanár a diákoknak szánta.
Egy pillanatra mozdulni sem tud, nem tudja, hogy miért, talán az egész súlya őt is csak most éri el, pedig sokkal inkább tisztában van mindennel, mint mondjuk a felesége. Meredten néz hát rá, várja a feloldást, egy szót vagy mondatot, hogy hagyják az egészet inkább, és jó úgy, ahogyan átnézte magát, de ilyesmi már nem érkezik a másiktól.
Ezért neki kell kimondania.
- Majd bent átöltözöl és akkor átnézem a ruháidat. - Válaszolja meredt vonásokkal Allison kifakadására, és elindul oda, ahová egész idáig tartottak.
Az óvóhelyen belül érezni azt a jellegzetes szagot, ami a pincehelyiségek sajátja; amikor a levegő hiánya ellenére magas a páratartalom, és az állandó sötétség is kedvez ennek a nedves állapotnak. Körbe fog nézni később, nehogy penész társaságában töltsenek itt néhány napot, mert a végén betegek lesznek tőle, de azzal azért tisztában van, hogy maga a betondoboz, amiben tulajdonképpen vannak, sokkal jobban lett kitalálva annál, minthogy ilyen előfordulhasson.
Ezúttal nem áll meg a mozdulataiban, amíg Allison újabb szavakra pazarolja az energiáját, csak hangosan sóhajt, miközben előveszi a fegyverét az övének szorításából a derekának oldalán, és kiveszi belőle a tárat, majd kiüríti a golyókat is, nehogy véletlenül elsüljön. Nem magában nem bízik, ez egy bevett szokása olyan közegben, ahol mondjuk csak ő ért a fegyverekhez, és még csak nem is a felesége ellen szól. Csak a biztonság érdekli, ezért megy az ajtóhoz ezt követően, és zárja belülről magukra ugyan azzal a kóddal, amivel kinyitotta.
Ekkor a levegőztető is beindul, és a helyiség szépen lassan veszít a dohos jellegéből, hogy friss levegőt szívhassanak be.
- Ez egy óvóhely, Allison. Természeti katasztrófák, atomtámadás, vagy egyéb veszélyek esetére lettek kitalálva. Ide a sugárzás sem jönne be. - Mondja nyugodtan, tényszerűen, de csak ezt követően hagyja abba a pakolászást, és fordul a felesége irányába. Leül az ágy szélére, ahol majd ő szándékozik aludni, és úgy folytatja a tényszerű beszámolót.
Ha magukról akarnak beszélgetni majd, abba Allisonnak kell belekezdenie. John képtelen lenne szándékosan földet hordani saját magára.
- Itt tudunk majd aludni. Mindenhol máshol attól rettegnék, hogy álmunkban ütnek rajtunk. Pihenés nélkül nem tudunk továbbindulni. - Bólint is, hogy nyomatékosítja, amit mondott, vagy egyetértsen saját magával, meg a nyilvánvaló dolgokkal, amiket megfogalmaz, aztán vesz egy nagyobb levegőt.
- Néhány napig maradunk csak itt, aztán mennünk kell tovább. Idő kérdése, amíg elkezdik ellenőrizni az óvóhelyeket, és nem szeretnék kockáztatni. - Közben pedig olyan, mintha Allison szemeibe nézne, pedig nincsen így. Az egyik ismerős szeplőjét szúrja ki magának, és azon pihenteti a tekintetét, mert arra már képtelen lenne, hogy egyértelműen ki kelljen olvasnia az érzelmeket a felesége szemeiből. Így ez egyszerűbb, mielőtt minden rájuk szakad, amikor, ismerve a másikat, válaszokat követel majd hamarosan Jonathantól.

Elképesztő távlatokban képes megmerevedni a teste, és ha eddig úgy tűnt, hogy feszült, akkor a felesége őszinte kérdésére szinte mozdulatlanná válik.
Egy kis ideig még hallgat, mert arra az egyre már nem volt ideje, amíg iderohant, hogy szép sorba rendezze a mondanivalóját, természetesen nem azért, hogy jobban hangozzon, mint egyébként tenné, hanem azért, mert ismeri a feleségét; tudja, hogy mivel kellene kezdenie, hogyan folytassa, és mivel zárja ahhoz, hogy kevésbé sérüljön, de ez most úgy érzi, nem menne. Vagy tényszerűen elmond mindent, vagy egy részét osztja meg, és ideges lesz tőle, hogy erre eddig nem gondolt, mikor ő mindenki előtt szokott lépésekkel járni.
Persze mindezt képes felülírni az, ha reggel még az unalmas életének egy újabb unalmas napjára számít, délután pedig fejvesztve rohan több várossal odébb, hogy ne veszítse el azt a személyt, aki gyakorlatilag a legfontosabb az életében.
- Sosem voltam hazaáruló, Allison. - Mondja ki a számára nyilvánvaló tényeket, és úgy tűnhet, azért kezd ezzel, hogy saját magát mossa, de a felesége előtt nem kell magyarázkodnia, úgy gondolja; a becsületénél soha és semmi nem tűnt fontosabbnak, és az egyik legfájóbb pont jelenleg az, hogy a családja árulónak, bűnösnek, hazugnak nézi. Hazudott, de nem olyan indokból, aminek az alapja szándékos megtévesztés lett volna, csak úgy érezte, ezt követeli meg tőle a hazája.
- De ki kellett találnunk valamit, ami miatt börtönbe kerülhetek, és ami elég gyors és hihető ahhoz, hogy senki se gyanakodjon. Odabent volt egy célpontom, akiből információkat kellett kiszedjek, ez három év után sikerült is. - Annyira keveset, mégis olyan sokat mond, hogy ő is nehezen fogja fel, mert persze, gondolt ő az egészre éppen eleget az elmúlt években, de most válik talán igazán valóssággá, ahogy minden szavát követően meredten várja a másik reakcióit. Azokat, amikre nincsen felkészülve.
A részletek nélkül sem egyszerű ez a történet, ezért egy nagyobb levegő után folytatja.
- Az információ az identitásomba került. Megtudták a nevem, a foglalkozásom, mindent.. Azért, hogy titeket védjelek, belementem egy tanúvédelmi programba, ahol az elmúlt két évemet töltöttem. - Őszintén nem akarja folytatni a történetet, nem azért, mert a lényegi, és legrosszabb része még csak most jön, hanem azért, mert ha Allison eddig nem akadt ki, akkor most fog, ő pedig nem akarja ennek kitenni őt. Sohasem akart fájdalmat okozni, és éppen eléggé gyötri, amit tett, még akkor is, ha a másikat ez egyáltalán nem fogja vígasztalni.
- A célpont egyik embere, akit a börtönben ismertem meg jött el hozzám, hogy ő poloskázta tele a lakásod, és megismert egy képről, ami a hálószobádban volt rólam. A karriered visszhangja miatt, és a neved alapján összekötötték a szálakat, és bosszút akartak állni rajtam. Ezért vagyunk most itt. - El sem hiszi, hogy képes volt a csökött képességei ellenére is megfogalmazni, amit szeretett volna. Most kellene annak jönnie, mennyire sajnálja, hogy meg fogja védeni a másikat, és mindent megtesz azért, hogy a nevét tisztára mossa, és képesek legyenek ismét egy normálishoz közeli életet élni, mégis.. hallgat, mert semmi mást nem tud kimondani egyelőre.

Sejtette, hogy ilyen érzés lesz; mintha a mellkasában egy hirtelen szúró érzés akarná kipréselni belőle a levegőt, és ha nem tudná jobban, akkor lehet, hogy elfogná a pánik attól, amit a felesége mond, közben pedig arra gondolt, hogy ezt meg tudta volna jósolni.
Ha elvesz minden emberi tényezőt, és minden külső körülményt, akkor nemes egyszerűséggel Allisonnak igaza van. De ez nem ennyire egyszerű, Jonathan tisztában van vele, mégis jobban fáj neki, amit a másik mondott, mint valaha el tudta volna képzelni.
- Teljesen mértékben igazad van. - Feleli az éles szavakra ilyen formán, akkor is, ha lenne millió és egy, apró és nagyobb tényező, amikkel magát tudná védeni, de ez neki sohasem volt célja, és nem most fogja elkezdeni. Nem veheti el a másik fájdalmát, nem kicsinyítheti le, nem akarhat makulátlannak tűnni, amikor ez nincsen így, hiába hajtotta a hazája szeretete, és a kötelességtudat.
Hogyan mondaná el élete szerelmének, hogy hallott nők holttesteinek képeivel álmodott éveken keresztül? Hogyan érthetné meg a másik, hogy nem bírta elviselni a gondolatot, hogy valahol ártatlanok még mindig szenvednek szexmunkára kényszerítve? Ezek azok a részletek, amik jobban rávilágítanának arra, miért csinálta, de mintha nem merné megosztani őket a feleségével.
- Allison, azért nem mondhattam semmit, mert az akció államtitok volt. Gondolod, hogy ha megtehettem volna, nem készítelek fel rá? - Őt, Coltont, Georgiát, mindenkit. Egy család ők már nagyon régóta, és ez sokkal többet jelent számára, mint most a felesége kinézi belőle, amit egyébként teljes mértékben megért. De tudnia kell, hogy ha megtehette volna, természetesen elmondja, közben pedig tisztában van vele, hogy ez nem egészen így működik.
- Colton sem tudhatott róla. A szerveken keresztül annyi előnye volt, hogy kierőszakolt egy találkozót velem, miután már bevonultam. De nem nyert vele semmit, mert a tilalmat az akció miatt az FBI rendelte el. - Mert úgy gondolták, a családdal való állandó kapocs lehetősége eltérítené attól, ami a kötelessége, és ez meglehet, hogy így lett volna. Nem azt mondja, hogy sokkal egyszerűbb volt a plusz nyomás nélkül a küldetése, de sokkal gyorsabb még a három év ellenére is, az bizonyos.
- Elképzelni sem tudom, hogy min mentél keresztül. - Mondja őszintén, és ezzel a mondattal, mintha valamelyest gyengülnének a falai, amik mögé az érzelmeit zárta. Őt is megtörte az elmúlt néhány év; a börtönélet nem egyszerű, hatalmi harcok tömkelege vette körül egyfolytában, és amikor már semmire nem vágyott, csak a családjára, akkor egy idegen városban, számára érdektelen emberek közé kellett beilleszkednie. Nem csoda, hogy már nem az a férfi, akit utoljára, azon az estén, amikor a barackokról beszélt a másik, ismerhetett.
- Őszintén sajnálom, hogy így alakult, Allison. - Mondja ki most már, hogy a falai ledőlni látszanak részben, és a réseken ki tudnak futni az érzelmei. Visszacsinálni nem tudná, és az eredmény, és a megmentett életek miatt nem is akarná, de többet vesztett valójában, mint eredetileg fel tudta volna fogni.