- Mit izgulsz ennyire egy beszélgetésen egy emberrel, akit már ezer éve ismersz? – ahogyan Braylen feltette nekem a kérdést, tényleg irreálisnak tűnt a dolog. Nem tehettem róla, de nagyon zavarba ejtő volt abban a tudatban találkozni Johnnal, hogy a lányát elvittem a végzős bálba, amikor még nem is tudott erről, aztán pedig már-már a barátnőmnek számít. Bray azt mondta, hogy mi ketten már együtt vagyunk, de én ebben annyira nagyon nem voltam biztos.
- Ha neked lenne egy lányod, nem féltenéd még attól is, akit már ezer éve ismersz? – egészen nagy szemekkel pislogtam a srácra, aki úgy nézett vissza rám, hogy inkább összehúztam magam.
- Nekem nincs, és nem is lesz lányom – persze, mert ugye az ember ki tudja számolni a genetikáját. Nem akartam elkeseríteni őt azzal a bizonyos adattal, hogy a testvérei számának és nemének aránya bizony inkább arra ad esélyt, hogy lánya fog születni. Túlságosa.ijesztő volt az a pillantás, amit az előbb kaptam tőle, így nem kockáztattam volna meg azt, hogy ténylegesen kivívjam a haragját.
- Miről akarsz vele beszélni amúgy? Szerintem vegyél sört.
- Még kiskorú vagyok.
- És nincs hamis személyid?
- Nincs. – jelen helyzetben nem tudom mi volt a furcsább. A tény, hogy ő azt feltételezi rólam, hogy megsértem a törvényt, vagy pedig a tény, hogy még nem tettem meg úgy, hogy Brayt a barátaim közé számolom.
- Akkor majd én veszek. Anélkül nem lehet férfiként tárgyalni egy férfivel – minden bizonnyal túl ártatlanul és nagy szemekkel nézhettem rá, mivel ismét csak felsóhajtott és a fejem búbjára tette a kezét, aztán közölte velem, hogy szedelőzködjek, mert dolgunk van még. Én magam ezt nagy kapkodások közepette tettem meg, és úgy eredtem a nyomába, mintha legalábbis a háziállata lennék. Jobban belegondolva, miután a fejemre tette a tenyerét, egy kicsit úgy is éreztem magam, de valahol mégsem bántam ezt az egészet. Neki hála – és szerinte – vagyok együtt azzal a lánnyal, akihez korábban hozzászólni sem mertem volna. Az már teljesen más kérdés, hogy a sör vásárlása közben egyszerűen nem tudta kiszedni belőlem, hogy pontosan miről szeretnék beszélni Johnnal. Amikor azzal indokolt, hogy lehet keményebb piára lenne szükségem azért, hogy jó pontokat szerezzek a férfinél, határozottan elvetettem az ötletet. Lehet, hogy Archie jól bírta az alkoholt, de én tényleg igyekeztem egész életemben tisztességes állampolgárként, nem megsérteni a törvényt. A legnagyobb bűnöm az iskolai wifi feltörése volt, meg egyszer az osztálykirándulásunkon eldugtam a többiek vodkáját, mivel a tanár az én táskámat nem nézte át. Pont ezért. Tehát egyelőre bűnrészesként követtem még csak el bűnöket, ami szerintem tökéletesen belefért. Ez is jobb a semminél.
- Majd hívlak – amint kiértünk a boltból, Bray az autója felé vette az irányt, én pedig lefordultam a sarkon a buszmegállóba. Nem akartam egyelőre saját kocsira gyűjteni, ráadásul sokáig tartott addig is eljutni, hogy egyáltalán az anyósülésre hajlandó legyek beülni. Lizzy korábban említette nekem, hogy találkozni fog valamelyik barátnőjével, John pedig szabadnapon van. Emiatt nem aggódtam, hogy esetleg megzavar minket. Egyáltalán nem titok, amit a férfivel meg szeretnék osztani, de tartottam tőle, hogy Alice ki fog akadni, ezért először mindenképpen az apukájával akartam beszélni… Ha már a saját szüleim jelenleg nem voltak opcióként jelen.
Kicsit határozatlan volt az ujjam, amikor megnyomtam a csengőt, ezt pedig határozottan hallani véltem. Reménykedtem benne, hogy ezzel egyedül voltam, így is körülbelül vigyázzba vágtam magam, miután John ajtót nyitott. Pontosan tudtam, hogy hiába nőttem pár centit a nyáron, még így is jóval alacsonyabb voltam, nem beszélve arról, hogy nagyjából ugyanolyan vékony voltam, mint mindig. Ez ellen nem igazán tudtam mit tenni.
- Szia! – igyekeztem egy mosolyt erőltetni az arcomra, de az ujjaim már olyan erősen szorongatták a zacskót, amiben érezni véltem a sör súlyát, hogy szinte elfehéredtek – Ugye bejöhetek?

604 szó || ruha || ◤ kr ◥

- Ennek semmi értelme, ezt te is pontosan tudod - járolok fel s alá a számomra nagyon is új lakásban, amely valójában egyidős lehet Brooklyn elsőként megépített vaskos háztömbjeivel. Sosem éltem New Yorkban egyedül, külön a családomtól, hiszen még a huszat sem töltöttem be, mikor Sydneybe költöztünk. A lakás még Alíz beköltözése ellenére is idegen, sugároz magából egy ismeretlen, magányos érzést, amely tudatlanul nehezedik elmémre. De nem foglalkozok vele, ezidáig még nem volt nagyon időm, hogy több napon át nyugodtan üljek ezen falak között, annyira sok teendőm akadt. Hol a nappaliban járok, hol a konyha altófélfájánal dőlve tartom fülemhez a telefonomat, majd mély sóhajjal reflektálok ausztrál ismerősöm kérdéseire, amelyekkel a tanácsomat kéri ki.
- Jó, de tudod, hogy a legfontosabb részek mindig a kisbetűs részben vannak. - Beszélgetésünk közepette időnként rápillantok a tv-ben zajló kosármeccsre, de a kosár sosem tudott annyira lekötni, mint a foci. A nem amerikai foci.
- Küldd át emailen és amint tudom, megnézem, ha úgy jó - mondom, miután már világossá válik, hogy szóban nem fogom tudni átlátni a problémáját és nekem látnom kell azt a szerződést, amivel kapcsolatban kikéri a véleményemet, ha már eddig egy ingatlanközvetítő cégnél dolgoztam. És csak mert New Yorkba költöztem, ettől még nem fogom megszakítani az ausztrál ismerőseimmel a kapcsolatot.
Hallgatva őt, leülök a kedvenc fotelembe, abba az IKEA-t is megszégyenítő bútorra, ami gyerekkoromban az én szobámban volt, így hát tulajdonképpen ez a lakás félig nosztalgikus is. Nagyon sok segítséget kaptam a családomtól, szüleim bútorokat adtak - többek között ezt is -, a testvéreim pedig segítettek áthordani azokat, mindez pedig azt eredményezte, hogy hipp-hopp előállt egy egészen csinos, félmodern hatású jól bútorozott lakás. Persze még rá fér némi igazítás.
Fejemet masszírozom, mikor szerintem még a vonal túloldalán hevesen magyarázó barátom fülén is végighasít a csengőm irtó kellemetlen éles hangja. Ahányszor kívülről azt megnyomták (általában Alice volt az, ameddig nem másoltattam neki kulcsot, kénytelen volt csengetni mikor hazaért), az én gerincemen annyiszor haladt végig a kellemetlen ideg. Most is majdnem eldobom ijedtemben a telefont.
- Csengettek, most mennem kell, de küldd át akkor azt a nyavalyát és visszahívlak, ha átnéztem. - Kb itt tartuttünk tíz perccel ezelőtt is, csak aztán még elcsevegtük az időt. Nyugtázza még, hogy igen, ő is hallotta, hogy csengettek, mire csak elnevetem magam és már fel is állok a fotelből mialatt elköszönök tőle és kinyomom a hívást. Kezemben az ízlésemhez képest túlságosan nagyméretű telefonommal sietek a bejárat felé, hogy elfordítsam a zárban a kulcsot.
Első gondolatom az, hogy Jonah érkezik, mivel megígérte, hogy beadja az anyáéktól elhozott vízforralót, azonban egy nála alacsonyabb, a véltén is soványabb Layt látnak meg szemeim.
- Szia Lay! - hangomból picit érződik a meglepettség, de nagyon örülök, hogy egy viszonylag hosszabb időszak után láthatom. Hallottam, mi történt vele, a tragédia jelei pedig lehet bemesélve magamnak, de mintha látszódnának rajta. Talán a történtek tudatától sem tudok teljes mértékben kicsapongó lenni, de azért arcom jelzi számára, hogy jó őt újra látni.
- Nem hagynám, hogy csak úgy elmenj anélkül, hogy ne innánk meg valamit - felelem tulajdonképpen azt, hogy naná, hogy bejöhet, zokon venném, ha csak köszönni jött volna. Ismeri már a stílusomat, én pedig nyilván nem fogom egyből rányomni a történtek súlyát kettőnk beszélgetésére. Ahhoz túl régóta ismerem őt és a családját, lényegében fogadott fiamnak tekintem, így hát Alice-os incidenstől függetlenül is megszólal bennem az apai aggodalom.
Becsukom mögötte az ajtót. Ahogy beljebb lép, egy egészen otthonos, bár a Sydneyben lévő házunkhoz képest jóval szokatlanabb folyosó  és nappali fogadja őt.
- Hogy vagy? Alice nincs most itthon, mondjuk van egy olyan érzésem, hogy ezzel semmi újat nem mondtam most neked és ti ezt már megbeszéltétek magatok között. - Legyintek is utána, hisz tudom-tudom, én csak egy apa vagyok, köztük meg van annyira szoros a kapcsolat, hogy előbb tudjanak egymás dolgairól, minthogy én tudomást szereznék bármiről. Ebben a korban már ez így megy.
Szándékosan lazára veszem a figurát, aminek több oka is van. Egyfelöl, nem most jöttem le a falvédőről, tudom jól, mi van köztük Alice-zal és feltételezem emiatt is lehet ennyire feszült, ahogy látom rajta. A másik pedig... igen, történt néhány dolog a fiatalokkal, amiket szerintem nagyon máshogy kellett volna csinálni, vagy legalábbis lebonyolítani, ez pedig bennem is némi kételyt ébresztett fel. Viszont ők még nagyon fiatalok és egadatott eddig nekik az az életkörülmény, hogy húsz évesen sem kell hirtelen érett és felnőtt emberként gondolkodniuk. Én úgy gondolom, hogy Lay szüleinek halála és ez a New Yorkba szökés atrocitás azonban elindított bennük valami, ami a komoly és súlyos döntések helyes meghozását illeti. Haragról szó sincs, én is követtem el olyan dolgot fiatalkoromban, de még akár most is, amiről később kiderült, hogy nagyon nem úgy kellett volna csinálnom és mindössze idővel jöttem rá, hogy mekkora lavinát indítottam el vele.

Nagyon furcsa megtapasztalni azt az érzést, amikor az ember teljesen biztos a dolgában, majd pont emiatt a világ legbizonytalanabb alakjává változik. Én szinte biztos voltam abban, hogy John és az én kapcsolatom sziklaszilárd talajon áll. Na itt persze nem arra gondolok, hogy mi ketten bármiféle hűséget fogadtunk volna egymásnak, szimplán csak ő volt jelenleg az a felnőtt, akire fel tudtam nézni. Nyilván felnéztem a nagyszüleimre, meg a bátyámra is, de az előbbi kettő túl idős, az utóbbi pedig túl fiatal volt ahhoz, hogy bármikor a szüleimet láthassam bennük. Világ életemben abban voltam benne, hogy pesztrálnak és istápolnak, amit John nem olyan szinten csinált, mint a családom, leszámítva persze ha a folyamatos kórházi jelentéseimről volt szó. Egyedül Alice volt az, aki állandó jelleggel kikészült ettől a dologtól, mivel szerencsétlen tisztában volt vele, hogy nincs semmi bajom, csak szimplán vékony vagyok. Nyilvánvalóan megértettem a szüleim és az orvosok aggodalmát is, ezért John gyakran kérdezte, hogy mi van velem. Azt hiszem kifejezetten sok dolgot tudhatott rólam, mert látott felnőni. Ennek ellenére volt nagyon is nedves a tenyerem, amikor arra gondoltam, hogy ma meg kell felelnem neki. Mint a lánya barátja.
Egy dolog volt beismerni neki azt, hogy én dolgokat csinálok a lányával, ami a való életben amúgy is inkább fordítva nézett ki, mert kettőnk közül én voltam az, aki valójában tapasztalatlannak számított. Viszont az apósommal - !!! – megbeszélni valamit a barátnőm háta mögött az egy elég merész dolognak számít, nem? Ettől függetlenül én is tudtam, hogy mindezt először Johnnak kell majd elmondanom, mert nem fogja jó szemmel nézni azt, ha a háta mögött lelépek New Havenbe, a lányát pedig úgy hagyom magára, hogy egyébként mindig csak vele akartam lenni. Ettől függetlenül én is tudom, hogy a Yale az egy hatalmas lehetőség. Őszintén meglepődtem, amikor sikerült, mert sosem gondoltam magamra úgy, mint egy leendő borostyánligás egyetem hallgatója. Most pedig el tudnék ájulni, miközben próbáltam finoman nyomni a csengőt – amin persze elcsúszott az ujjam, pedig Alice figyelmeztetett arra, hogy az apját traumatizálom ezzel a hanggal -, mert nem akartam már rögtön rossz pontokat szerezni. Teljesen más kérdés, hogy az örökké tartó balszerencsém megint üldöz és gyakorlatilag rákönyökölni sikerült arra.
- Minden oké veled...? - nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom még, ezért a tenyeremet kezdtem el nyomogatni, majd összeszedtem magam és rámosolyogtam. Ez csak John. Aludtam a házában, és ottmaradt velem az oviban, amikor a szüleim vagy Archie késett. John nem utál engem csak azért, mert a lánya úgy döntött, hogy elszökik hozzám, pedig rendesen meg kellene magyaráznom azt, hogy pontosan mi történt a családommal. Mégis az lenne a legjobb, ha tőlem hallaná a dolgokat. Ezen a ponton éreztem, hogy kudarcot vallottam, a tenyerem lassan kiengedett, majd én is inkább csendben maradtam. Hiába lett egy olyan menő barátom, mint Braylen, én nem ő vagyok. Ezért nem tudok úgy viselkedni ebben a helyzetben, ahogy ő tenné. Mondjuk nem igazán tudom, hogy mit szólna John ahhoz, ha hirtelen beállítanék hozzá Braylen stílusával. Túlságosan is mások vagyunk mi ketten.
- Ennek örülök – ezen a ponton kifújtam a levegőt és próbáltam kiengedni. Kettőnk közül tényleg ő az, aki a régi maradt és nem úgy szorong, mint jelenleg én az ajtóban. Ez már egy fokkal jobb, mert bátrabban léptem közelebb a bejárathoz – Ha nem érkeztél volna ilyen hirtelen, lett volna lehetőségem valami ajándékot venni a lakásba.
Elvégre örökségem van bőven, meg illett volna nem szimplán üres kézzel jönni. Ezt most már nem fogom tudni megváltoztatni, de majd jól körülnézek bent a dekorációt illetően és egyszer pótlom a hiányosságom. a tenyerem már csúszott a saját izzadtságomban, ami miatt kénytelen voltam megtörölni azt a farmeromban.
- Igen, erről mi már beszéltünk – azonnal kibújtam a cipőmből, amint beljebb találtam magam a lakásban. Annak ellenére, hogy a szüleim Ausztráliában neveltek minket, még ugyanúgy megtanították nekünk, hogy az előszobánál tovább nem mehetünk cipőben a lakásban. Ezért már inkább fel se tettem a kérdést, mert ez minden alkalommal csak kellemetlen köröket szült az emberek között. A vendég mindig le akarja venni a cipőjét, a házigazda pedig sosem kötelezné erre. Az egésznek végül az lesz a vége, hogy összejárom a frissen kitakarított lakást. Mondjuk nem tudom, hogy ebben az esetben ez mennyire igaz, mivel John nem számított rám, de úgy voltam vele, hogy az önálló döntés meghozatala a legjobb eredmény. Levettem a cipőmet, mert le akartam venni és kész.
- Igazából hozzád jöttem – egészen hamar belevágtam a dolog közepébe. A bennem lakozó Braylen talán tényleg él – Mert beszélni szeretnék pár dologról és szükségem van a tanácsaidra.
Nem tudtam, hogy hogyan fog erre reagálni, szóval csak követtem egy adott helyiségbe, ahol kényelmesen meg tudjuk ejteni a beszélgetéseket, aztán vettem egy mély levegőt és végig gondoltam, hogy az egészet hol lehetne kezdeni. Szerintem azután, hogy meghaltak a szüleim, csak hajmeresztő dolgok történtek velem és még ki kell szelektálnom a fejemben a káoszt.
- Van pár dolog, amit nem tudom, hogy kinek mondhatnék el – talán ez volt a legőszintébb dolog, amit kimondtam az utóbbi időben – A bátyámnak elég nehéz most, szóval vele csak félig beszéltem meg dolgokat. Persze majd teljesen is meg akarom, de jó lenne először egy felnőtt-felnőttnek mondani pár dolgot, ami így bennem van.
Nem vagyok valami beszédes, ezért meglepő volt, hogy kiszakadtak az érzéseim. Valószínűleg tényleg régóta nem beszélhettem sok mindenről senkivel se. Ezért pedig nem voltam mérges a környezetemre, szimplán tudom, hogy a létezésemmel más terhére vagyok, és szeretném, ha ez megváltozna a jövőben.
- Persze csak akkor, ha van időd – ezen a ponton csapott fejbe az udvariatlanságom. Rátörtem az ajtót anélkül, hogy végig gondoltam volna a programjait, mert nem akartam tovább halogatni a beszélgetéseket. Főleg nem úgy, hogy a jövőmről és a lányáról is szó van egyszerre.

933 szó || ruha || ◤ kr ◥

Ezzel a csengővel csinálni kell valamit, mert annyira hangos és annyira kellemetlen, hogy az ember gerincében végigfut a fájdalom a fülétől egyesen a lábujjáig. Még félig az imént lerakott híváson jár az eszem, mikor nyitom az ajtót és megtudom, hogy Lay keresett meg.
- Abszolút, gyere csak be! - Örülök annak, hogy újra láthatom, már csak azért is, mert én is gondoltam már arra, hogy írjak neki, mi van vele, ha már ő is itt van New Yorkban, de eddig annyira sűrűek a napjaim, hogy csak futok a teendők után. A régi munkahelyemről noha eljöttem, az általam végzett munkát nem sikerült teljesen átadnom a helyemre érkező személynek, úgyhogy lényegében távoktatást kell adnom neki, miközben már az új munkahelyemre próbálok összpontosítani. És akkor a költözés papírmunkáiról ne is beszéljünk. Ettől függetlenül nyilán, ha nem tudtam volna Alice-tól majdnem napi szinten, hogy Lay-jel mi újság, valószínűleg már felvettem volna vele a kapcsolatot. Kiskora óta ismerem a fiút, kvázi a fiamként gondolok rá, de utóbbi időkben volt neki is pár olyan döntése, amit nem tudtam lekövetni és úgy éreztem, hogy oka van a távolságtartásának. Pont ezért is örülök nagyon, hogy beinvitálhatom az új lakhelyemre.
Nem kerüli el figyelmemet a benne rejlő feszültség, ebből pedig feltételezem, hogy jó oka lehet a megkeresésének. Pedig sosem szóltam meg, vagy szidtam le, legfeljebb kiskorában, netán kistiniként szóltam neki, ha a viselkedését nem tartottam megfelelőnek. Úgy éreztem, rám hallgatott, így éreztem a felelősséget, hogy én is kivegyem a részem a nevelésében. De ez is már a múlté, Alice-zal már nem kisgyerekek többé, így hát én is próbálok közvetlenebb, elérhetőbb szülő képében megjelenni úgy neki is, mint a saját lányomnak.
- Én is úgy érzem, hogy nagyon gyorsan történtek a dolgok. - Mondjuk miután Alice kijelentette, hogy ő itt akar maradni, nekem apaként nem igazán volt más választásom, mint utána jönni. Persze maradhattam is volna otthon, de nem tudnék emberként a tükörbe nézni, ha magára hagynám Alicet. Ahogy neki is én voltam az egyedüli szülő, úgy ő jelenti számomra a családot. A közeli családot, de nyilván az is segített, hogy gyorsan hozzak döntést, hogy a nagy családom is itt van és itt nőttem fel én is. Az ajándék hallatára mindazonáltal hálásan tekintek Jayra, tudja jól, hogy sosem várok el semmilyen ajándékot, de jól esik a kedvessége.
Azzal teljes mértékben tisztában vagyok, hogy Lay tudja, hogy nincs itthon Alice, ezzel párhuzamosan pedig Alice is tudhatja, hogy a fiú itt és most megkeres engem. Nincsenek illúzióim afelől, fiatalok, még akkor is beszélnek egymással megállás nélkül telefonon, írásban amikor a wc-n ülnek. Kíváncsisággal tölt el, hogy vajon mi fog történni az elkövetkező percekben, mi az, ami nyomja Lay szívét ennyire kellemetlen izgatottsággal, mint ami tükröződik rajta. Nem feltűnően ugyan, de én látom, hogy vékony teste teljesen meg van szeppenve.
- Jól tetted, hogy eljöttél! Bármikor szívesen segítek, vagy adok tanácsot, huppanj csak le. Csináljak teát? De nagyjából tíz perce főhetett le a kávé is, ha esetleg úgy gondolod, hogy mégis azt szeretnél - mutatok a konyhában lévő asztal felé, miközben én is éppen oda tartok. Tudtom, hogy nem kávézik, úgyhogy szívesen csinálok neki teát is, ha kér. Nem akarok változtatni a könnyed hozzáállásomon, mert nem szándékozom vele megijeszteni Layt, de azért kétségkívül bennem is aggodalom gyűlik. Remélem nincs baj, se vele, se velük.
Míg leül egy számára szimpatikusnak tűnő konyhaszékre, én kitöltöm a kávét magamnak, neki pedig odateszek vizet forrni. Vagyis csak részben neki, én is szívesen iszok, meg tudom, hogy Alice is szereti. Persze nincs akadálya annak sem, hogy kávézzon, ez az ő döntése. Ezalatt időnként rá-rá pillantok, hogy megmaradjon a kontakt. Nagyon komoly döntést kellhet meghoznia, ahogy látom és örülök, hogy kikéri a véleményemet, pláne azok tudatában, hogy a bátyával eddig nem jutott teljes mértékben sikerre. Kedvesen elmosolyodom a „felnőtt-felnőtt” kifejezésre, ami kifejezetten tetszik, aztán a kávémmal leülök vele szemben az asztalhoz, hogy immáron a figyelmem száz százalékát élvezhesse.
- Valami gond van, Lay? - nézek szemébe az eddigiekhez képest sokkal komolyabban, bár nem én vagyok a komoly, inkább csak arról van szó, hogy érzem, ezt a témát kell komolyan venni. Viszont néhány másodpercnyi szemkontaktus után visszapillantok teljesen tudatosan a kávéra, mert nem szeretnék nyomást helyezni rá a tekintetemmel. Ahogy látom, így is kellemetlenül érzi magát, feltételezem könnyebben megnyílik, ha nem farkasszemet nézünk. Egyfajta menekülés ez, tudom. Megcsapnak ugyan a kávé gőzei, de nem iszok bele, amíg Laynek el nem készül a teája.
- Mondd csak nyugodtan, ne zavarjon semmi. - Érkezek vissza a lazább hangulatba, amiért Lay attól tart, hogy megzavart volna valamiben. Nem mondom azt, hogy nincs semmi dolgom, mert akad bőven, de úgy érzem, hogy most az a legfontosabb, hogy őt meghallgassam és beszélgessünk egy jót. Mint mondtam, egyébként is tervben volt ez nekem. - Egy hívást várok csupán, azt lehet fel kell vennem majd, de ez ne tántorítson el, mert fontosabbnak gondolom, hogy beszéljünk. A kettő pedig nem üti egymást. - Szerintem nem hinné el, hogy nincs semmi dolgom, ezért nem akarok hazudni. A hívásról jut eszembe, hogy ki is veszem a telefonomat zsebemből, mert kellemetlen érzés, hogy ott van, viszont még a repülőn idefelé olvastam egy cikket, amiben azt írták, hogy ha a telefont beszélgetés közben magunknál tartjuk, vagy ebéd közben az asztalon ott van mellettünk, akkor a gyerekek azt érzik, hogy a telefon legalább annyira fontos, mint ők. Ha pedig fontos a telefon, meg akarják szerezni maguknak, így alakul ki, hogy előbb tanulják meg nyomkodni a modern telefonokat, minthogy kialakulna a beszédkészségük. Lay persze már nem gyerek, de ettől még éreztetni akarom vele, hogy a telefon nincs közelebb hozzám, mint ő maga, így hát kissé nyújtózkodom, hogy az asztal helyett a konyhapultra rakjam a kütyüt. Modern és tudatos apuka vagyok, kérem szépen!
- Komoly döntés előtt állsz, igaz? - nézek vissza rá bíztatóan, nyugtatóan. Őszintén szólva, már mikor először mondta, hogy tanácsra van szüksége megfogalmazódott bennem, hogy lehet a továbbtanulásról lesz szó. Alice és köztünk is ez most egy gyakran felmerülő téma, nem kis döntés az életben. Ugyanakkor ez csak egy téma lehet a sok közül, amivel kapcsolatban tanácsra lehet szüksége, így hát továbbra is sötétben tapogatózok és csak a megérzéseimre hagyatkozok. Mindazonáltal a kérdésemmel burkoltan éreztetem a fiúval, hogy ne finomkodjon, zúdítsa rám a kérdéshalmazt, a lányom már úgyis megedzett.