do you believe in ghosts?

Hella & Owen

- Címemet? – meglepetten csendül a hangom, mert ez tényleg kicsit úgy hat, mint amilyennek mondja. – Mármint gondolom csak az e-mail címemre gondol, nem? – vagy neki csak nyomtatva van meg, digitálisan nincs? Bár fura lenne ebben a világban, mert biztosan nem kézzel írja meg a történeteit, hanem a gépen, mint a legtöbb író. A címemet nem szívesen adnám meg, de e-mailről lehet szó, de akár cserélhetünk számot is, adhatjuk egymást valamelyik közösségifelületen és akkor megbeszélünk egy időpontot és ott találkozunk, aztán majd átadja a ki nem adott könyveinek egy példányát. Természetesen ezt hangosan is felvetettem, ha az e-mail nem jöhetett szóba, de azért igyekeztem mindig is óvatos lenni. Nem szokásom amúgy se csak úgy idegeneknek megmondani hol lakom.
- Akkor van miből szemezgetnie, vagy akár össze is gyúrhatja egybe a két történetet, ha külön nem állná meg a helyét. – hangosan gondolkodom, nem tudom pontosan hogy megy az ilyen. Én nem értek az írott szóhoz, én zenében találom meg mindazt, amit hiányolok a világból és amit nem tudok szavakkal kifejezni.
Érdekesnek hatott az, hogy Owen milyennek is látta magát vagy éppen Mr. Poirot. Nem mondanám azt, hogy mindennel egyetértettem ami itt elhangzott, pláne mivel az előttem álló írót nem igazán ismertem, így fogalmam sem volt arról, hogy milyen a jelleme, de nem is szálltam vitába. Most nagyon is éltem a hallgatás jogával, mert feleslegesnek éreztem volna minden kiejtett szót.
- Örülök, ha segítettem. Ha így lenne, akkor remélem nekem ajánlja a könyvét. – ártatlanul elmosolyodtam, de a hanglejtésem egészen játékos volt és reméltem, hogy érteni fogja azt, hogy csak viccelődöm. Egyáltalán nem várnám el, de attól még kíváncsi vagyok a többi történetre és az elmúlt évszázadok során már párszor kiderült az is, hogy az elfeledett regények néha egészen jók tudnak lenni. Talán nála is így van.
A gúnyos mosolyát látva kicsit a félelem végigcikázott a gerincem vonalán, de nem mozdultam meg, pedig talán inkább most kellett volna elköszönnöm tőle és elhagyni ezt a romos házat, de persze nekem meg kellett fogadni azt, hogy bátrabb leszek és nem fogok mindig egyből elmenekülni. Esélyesen se Dahl, se Wade nem díjazná azt, hogy pont most nem váltam ijedt rókává, mint amúgy szoktam. Mármint persze az voltam, de még is maradtam és tovább bolyogtam ebben a romos, elhagyatott és kicsit már-már ijesztő házban ezzel a kicsit netalán elborult agyú íróval? Ezt még magam sem tudtam, de egy-egy megnyilvánulása miatt úgy gondoltam, hogy az ő elméje kicsit extrémebb lehet, mint egy átlagemberé.
- Ezt mondaná az is, aki megborult elmével rendelkezik, hogy eloszlassa a kételyeimet és félelmeimet, nem gondolja? – óvatosan csendült a hangom, mert nem akartam megbántani, de azért néha egy-egy megjegyzése sok mindennek volt nevezhető, csak annak nem, hogy bizalomgerjesztő lenne. De tényleg, ki vágyik hullákra, meg csontvázakra? Én sose reméltem azt, hogy ilyet fogok találni. Engem a hátrahagyott tárgyak, fényképek és rejtekhelyek jobban érdekelnek egy ilyen helyen, mintsem az, amire ő vágyik.
- Nem, nem áll szándékomban egyik se. – pénzem akad bőven, ahogyan a betörés se vonz. Sőt, szerintem két pillanat alatt el is kapnának. Én tökéletesen elvagyok a szobám magányában és az ehhez hasonló romos épületek felfedezésében. Ekkor még nem is sejtettem, hogy a következő pár hónap mennyi újdonságot fog hozni magával és milyen új fajta ismeretségeket.
- Barátnő? Párja, tudja akivel együtt szokták mostanában látni. – újra egészen óvatosan csendült a hangom, mert talán óvni akarja a magánéletét, vagy csak szimplán megint tévesek a feltételezések, mint olykor már megesett más „hírességekkel” is.
Csendesen hallgattam a rémálmokkal kapcsolatos válaszát és ebben a nagy beszélgetésben sikerült kicsit óvatlannak lennem és meg is történt a baj. A lábam részben eltűnt az egyik rozoga lépcsőfokban és nem is akart kijönni. Én pedig nem is akartam igazán feszegetni, mert nem vágytam arra, hogy valami beleálljon a lábamba, esetleg még inkább valami felsértse a bőrömet, mint eddig történt, így inkább végül Owen segítségét kértem.
Nagyon reméltem, hogy nem fog most semmi hülyeségbe kezdeni, mert lehet ijedtem tök simán megrúgnám őt, ha eljátszaná azt, hogy valami elkapta a kezét. Így is picit már pánikba estem amiatt, hogy beszorult a lábam és csak remélni tudtam, hogy semmi komolyabb bajom nem fog esni. Már csak tényleg az hiányozna, főleg mostanában akad elég baja Dahlia-nak és Wade-nek is, nem akarnám feleslegesen zargatni őket.
Kisebb sóhaj bukik ki ajkaim között, ahogy a lábam kiszabadul és sietve veszem el tőle a cipőmet is. Leülök az egyik ép lépcsőfokra és kicsit szemügyre veszem a lábamat, amikor is kiszúrok egy piros foltot a zoknimon. Óvatosan elhúzom és egy kisebb sebet pillantok meg a bokámon, ami alapból is hasogatott már, de szerencsére nem tűnik vészesnek a sérülés. Lerakom a táskámat magam mellé és elkezdtek kotorászni benne.
- Kicsit fáj és lett rajta egy kisebb seb, de semmi komoly. – továbbra is a táskámban matatok, majd amikor megtalálom a kis elsősegélycsomagomat, akkor kiveszem belőle a fertőtlenítőt és egy vattapamacsot is. Leápolom a sebet, aztán pedig jöhet is a nagyobb fajta ragtapasz. – Kész is. Köszönöm a segítséget. - miután elpakolom a cuccaimat a kezemet felé nyújtom és ha segít felállni, akkor picit bicegve, de követem. A lépcső tetejére érve több ajtó is fogad minket, mire kérdőn nézek a férfira.
- Melyik ajtón akar először benézni? – hiszen ezt már megbeszéltük, hogy ő megy előre, mert a végén még nekem tényleg bevonz valami hullát vagy csontvázat.
- Amúgy mindig is író akart lenni, vagy először másabb pályára készült? - szegezem neki a kérdést, miközben esetleg találomra kiválasztja azt, hogy merre is folytassuk az utunkat.


outfit

Meglehet, nem igazán gondoltam bele abba amit mondtam, s az is meglehet, hogy egyszer még megütöm ilyesmi miatt a bokám, azt azonban tisztán tudtam, hogy nem csak egyet írtam, ám azt a tényt valahogy száműztem az elmémből, hogy bizony van ott még jó néhány ahonnan az jött, s meglehet a lánynak is igaza van. Meglehet azokkal nyernék egy kis időt, és végre Lin is leszállna rólam.
-Tudod, ez nem is olyan rossz ötlet! -morfondíroztam egy pillanatig, aztán ismét a lányra pillantottam. – Hülyén fog hangzani, és talán olyan lesz az összhatás, mintha valami perverz lennék, aki így akar címekhez jutni, de ha megadod a címed, szívesen elküldöm… kell egy független vélemény. – morfondíroztam.
Oké persze elolvastathatnám az unokahúgommal is, és meglehet a barátnője is repesne az örömtől, ha soron kívül olvashatná a folytatásokat, ám úgy éreztem, ő van annyira független, és annyira talpraesett, hogy elvonatkoztathasson attól, még is ki az akitől kapta az irományt.
-Meglehet elfeledkeztem róla, és teljesen feledésbe merült, de van… van még összesen kettő. – körbepillantottam a lámpa fényénél.
-Mert túlságosan emlékeztet magamra. Tudod, én sem vagyok azaz elbűvölő figura, és gyakran vagyok mogorva...meg olykor talán egoista is… - megvontam a vállam. – De valahogy sosem tartozott a kedvenceim közé. Olvastam párat, és nem tetszett.
És természetesen ez volt az igazság. Nem akartam megmagyarázni mi nem tetszik benne, hogy szerintem milyen is az öreg nyomozó, egyszerűen csak nem tetszett. Stephen King művei sokkal jobban lekötöttek, hisz egy magamfajta pasas is olvas, és az a legnagyobb becslésre való dolog, hogy a plágium gondolata eddig mindig messzire elkerült.
-Majd ha elolvasod a másik kettőt, meglátod. Ha elmesélem, oda a történet esszenciája, és már nem is akarnád elolvasni. – ajkaim elé emeltem mutató ujjam. – Nincs spoler. – kacsintottam.
Persze ha megkaptam a címét, akkor felírtam magamnak egy papírlapra, hisz a telefonom nem épp óhajtottam, szóval csak morfondíroztam tovább azon, mit felvázolt előttem.
Meglehet, mondhatnám azt is, hogy elég legyen ebből, hogy nem vagyok kíváncsi az elgondolására, ám akkor a beszélgetés, és a kedves ajánlat is veszve maradna, én pedig egy olvasóval kevesebb lennék, szóval egyszerűen csak morfondíroztam.
-Meglincselni akkor fognak, ha nem érkezik újabb könyv, de lehet a kis gondolatoddal elérted, hogy még is átgondoljam a meglévők kiadatását. – persze ez nem volt ennyire egyszerű, hisz előtte még Lin-nek, és az előolvasóknak is rá kell bólintaniuk, s ha látnak benne potenciált, bizony akkor meg is jelentetik, és nem kell visszafizetnem az előleget, amit a könyvért kaptam.
A hónapok persze múlnak, és a kurzor mutató egy centivel sem ugrik odébb, csak telnek a napok, én meg tanácstalan vagyok, mit is kellene tennem ahhoz, hogy ne legyen a fejemben annyira kerek az egész történet.
-Ez igazán kedves… -mosolyodtam el enyhe gúnnyal arcomon, bár meglehet az egész csak azért hatott így, mert eljátszadoztam gondolatban azzal a ténnyel, hogy ilyen helyeken bármikor összeakadhat az ember egy hullával, vagy épp véres ruhadarabokkal, fegyverekkel… a gázon felejtett teli teáskannákkal, törölközőkkel, melyekbe soha többet senki sem törölte bele a kezeit.
-Igen. Miből gondolod, hogy megakarnám tartani az ilyen dolgokat? Annyira nem vagyok megborulva. – szemöldököm összeszaladt, miközben a lányra pillantottam, hisz hamarosan ki fog nyílni, és csalódást fog okozni, hogy semmi izgalmasat nem találtam benne.
-Hát nézd...ha nem az a célod, hogy bankokat rabolj ki, vagy épp az éjszaka közepén betörj, nincs ellenvetésem. – persze nem gondoltam bele mennyire lenne rossz ötlet egy tininek megtanítani egy zár feltörését, mit magam is csak azért tanultam meg, hogy elég hitelesen írhassam le az ilyesmit, bár az is lehet, ez az egész csak egy álca volt arra, hogy úgy juthassak be bizonyos helyekre, hogy azt se tudják később, járt ott valaki.
-Mármint? – nem javítottam ki a barátnő dolgot, hisz az én értelmezésemben, a barátnő valóban barátot jelentett, és nem azt, hogy egy párt alkotnánk mi ketten.
-Nem. Egy ideje már nem. – fejem ingatva fordítottam felé fejem, aztán megdörgöltem tarkóm. – Bár egyszer megesett, hogy rémálmom volt. Egy zsaru haverommal mentem terepre azon az estén, és nem túl szép látványban volt részem. Némi ideig megviselt. Aztán ...valahogy már elmaradtak a rémes álmok.
Persze ha azt mondanám, hogy soha nincsenek rémálmaim, és nem érzem magam szarul amiatt, hogy ilyeneket nézek, és elgondolkodtat, akkor hazudnék. Egyszerűen kellett az igazság, hogy ne forduljak teljesen önmagamba.
Meglehet, ezért is nem akartam még hazamenni. Meglehet, ezért is örültem titkon annak, hogy Yas nem küldött el a búsba még.
Közben persze felfelé haladtunk a lépcsőn, és megbeszéltük miért is jó ötlet másokat előre küldeni, majd szó esett a könyv folytatásáról is, és bizony egyre jobban tetszett azaz ötlet, hogy a meglévőt olvassam át, és adjam oda Linnek.
Mikor a padló berepedt a lába alatt, szívem dobbant egy nagyobbat, ám még is faarccal fordultam felé, hogy aztán odalépjek lábához, s felszakítsam a padló azon részét, mi nem engedte ki a lábát a nem túl bizalomgerjesztő hasadékból.
-Segítek! – bólintással nyugtáztam mindazt amit mondtam, aztán féltérdre ereszkedtem, s kioldottam a cipőjét, hogy aztán lábát is kiszedhessük onnan, majd vettem egy nagyobb levegőt, hogy benyúljak a résbe, miután már ott álldogált rendesen, hogy kitudjam szabadítani a lábát, miközben egyre elevenebben égett a kísértés, hogy felkiáltsak, mintha valami elkapná a karom, ám úgy éreztem a karma elég hamar pofán vágna az ilyen arcátlan tréfáért, szóval inkább megtartottam magamnak.
-Nem sérült meg a bokád? – kérdeztem, miután felkeltem, s leporoltam térdeim.

do you believe in ghosts?

Hella & Owen

Értetlenül pillantok rá, miközben hallgatom őt, de most nem lépek hátrébb, amikor ő közelebb lép. Felvonom a szemöldökömet és egy pillanatra átfut még az is az agyamon, hogy talán ő csak az író hasonmása, vagy esetleg tudathasadásos és a fejében már több történetet is megírt, de valójában csak egyet vetett papírra?
- Öhmm. – elsőre csak ennyit sikerül kinyögnem és megvakargatom a fejbőrömet. – Azt az egyet olvastam, ami megjelent. Biztosan nem verte be a fejét valahova, miközben a pincében mászkált? – érdeklődve csendül a hangom és nagyon remélem, hogy a kérdésem miatt nem hatok nagyon bunkónak, vagy flegmának, mert nem áll szándékomban, de összezavart. Vagy lehet arról van szó, hogy állnéven írt és másik nyomozó szerepel azokban a történetekben? – Ezek szerint van több történet is, amiket a fiók mélyén hagyott porosodni? – sietve igyekszem visszaterelni kicsit biztonságosabbnak vélt mederbe a beszélgetésünket. – Akkor miért nem veszi elő azokat és olvassa át, írja át kicsit? Ha gondolja, akkor szívesen el is olvasom és elhalmozhatom észrevételekkel is. – barátságosan csendül a hangom és érezhető, hogy nem tartom magam valami különleges egyénnek, inkább csak szeretek olvasni. Egy olvasónak meg mindig akadnak észrevételei, de ezzel nincs is gond, az már nagyobb gond, hogy akadnak olyan írók, akik személyes sértésnek veszik, ha valami negatívumot kapnak a történetükre. Pedig olyan, hogy tökéletes mű nem létezik, maximum olyan, ami annyira jó, hogy a kisebb hibák felett simán képes átsiklani az olvasó. – Miért nem szereti Poirot? Kicsit pökhendi, de attól még imádnivaló, főleg a kis segédjei. – őszinte kíváncsisággal fordulok felé, mert szeretek könyvekről eszmecserét folytatni. Főleg, ha nem arról szól, hogy lenyomjuk egymás véleményét a másik torkán, de mindig érdekes megismerni a másik nézőpontját, még olyankor is, amikor mást gondolunk.
- Miért nem akarja őt már elővenni? – újabb kérdés és remélhetőleg hamarosan nem fogom kikergetni az állandó kérdezgetésemmel a házból. – Ha már nem akarja elővenni, akkor írhatna újat, de említse meg benne, hogy mi lett a jól ismert nyomozóval, vagy írjon olyan történetet, ahol az új főszereplő és a régi is megtalálható, vezesse elő azt, hogy új szereplő fog érkezni. Akkor talán az olvasói se lincselnék meg. – a végén kicsit kuncogni kezdek, mert néha tényleg akadnak vérmes olvasók. Én nem ilyen vagyok, de már volt olyan, amikor majdnem falhoz vágtam egy könyvet, mert annyira kiidegelt a történet, természetesen nem tettem meg. Annál jobban szeretem a könyveimet, még akkor is, ha a történet nem fogott meg.
- Valahogy a befőtt megkóstolása jobban hangzik, mint az, hogy valaki vérnyomokra és hullákra vágyik. – döbbentem fürkészem őt és a hangom is arról árulkodik, hogy sikerült kicsit sokkolnia a mondandójával. Még bele is borzongom, amikor a hullát említi. – Ezek után bárhova is megyünk, mindenképpen maga fog elsőre benézni. – mert ahogy mondani szokták, ha valamit nagyon vágyunk, akkor azt akár képesek lehetünk bevonzani is. Basszus, remélem nem lesz hulla, de még valami itt felejtett végtag se. – Viszont azt ugye tudja, ha bármelyiket is találnánk, akkor a rendőrséget is értesíteni kell. – s akkor lebukunk, hogy tilosban járunk. Vajon Wade és Dahl min akadna ki jobban, hogy elkaptak, vagy azon, hogy hullába botlottam? Vagy azon, hogy egy idegen felnőtt férfival ilyen helyen mászkálok? Jó kérdés.
Habozok, figyelem amit csinál és a zár hamarosan megadja magát. Tudom, hogy meg kell szólalnom, vagy elszalasztom a lehetőséget, így erőt merítve hangot is adok annak, ami megfordult a fejemben.
- Esetleg megtanítaná, hogy kell? Ígérem, hogy nem fogom soha senkinek elárulni, hogy kitől van a trükk. Tweetelni se fogok róla és insta reels se lesz belőle.– és a lehető legédesebb nézésemet is bevetem, amivel Wade-t is mindig hamar le tudom fegyverezni, remélem, hogy ez vele is működni fog, mert néha jól jönne az, ha tudnám miként kell zárakat kinyitni.  
- Barátnője miatt? – meggondolatlanul bukik ki a kérdés ajkaim között, hiszen láttam, hogy mások milyen talányokba kezdtek az egyik fórumon, meg a róluk készült képeket is láttam. Persze, tudom hogy az nem jelent semmit se, lehet csak barátok, de már semmisé úgyse tudom tenni azt, amit mondtam. – Nem szokott soha rémálma lenni a miatt, hogy ilyeneket olvas? Szokott szakkönyveket is olvasni, hogy jobban megértse a bűnőzök elméjét, vagy nem tervezi azt, hogy jobban elmerül ebben is a könyveiben? – közben ahogy ő, úgy én is nézelődtem a szobában, de pár fényképen és egy medálon kívül nem találtam semmi érdekeset.
- Pedig szívesen átadom, hogy az első pofon önt érje. – ártatlanul elmosolyodom és pár lépcsőfokot hagyva közöttünk elindulok utána. A lépcső úgy nyikorgok a talpunk alatt, mint aki sérelmezi azt, hogy megzavartunk álmában, vagy a csak a súlyunk túlzottan is nehéz lenne számára.
- Nem hangzik annyira bizalomgerjesztőnek. – ott is vajon hódolnék ennek a hobbinak, vagy ott már ehhez is túlzottan nyuszi lennék, mint sok mindenhez az életben? – Ha jól tudom, akkor a Woodoo arra felé eléggé felkapott, miért nem merít ebből a hiedelemből? – egyáltalán ezt lehet hiedelemnek nevezni, vagy inkább más lenne a pontos megnevezés? Hirtelen magam sem tudom, de szerintem így is érteni fogja, meg az is lehet tévedek és nem is jellemző arra a vidékre.
Beleborzongok abba, amit mesél és még a számat is elhúzom, így ha netalán hátrapillant könnyedén láthatja azt, hogy nem igazán tetszik az, amit hallok.
- Azt mondta, hogy van több történet is, tényleg elővehetné valamelyiket. Már kiadott egy könyvet, kiforrta magát a nyomozója, lehet azokat olvasva vagy átjavítva meg is lenne a következő köny… - de befejezni már nem tudom a szót, mert sikításba torkollik, ahogy a lábam alatt beszakad a lépcsőfok. Sietve kapok utána, ami vagy összejön, vagy csak a levegőt hajkurászom a kezeimmel, mert egy pillanatra azt hiszem, hogy a mélybe fogok zuhanni, de szerencsére csak az egyik lábam szorul be és nem tűnők el a mélyben.
- Francba! Nem akar kijönni, beszorult. - idegesen morgok az orrom alatt, ahogy próbálnám kirántani a lábamat és közben fájdalmas grimasz is kiül az arcomra.
- Esetleg segítene? – kérdőn pillantok rá, ha magától nem mozdult volna meg, mert egyértelmű, hogy hiába rángatom a lábamat, nem fog olyan egyszerűen kijönni és jó lenne, ha nem állna bele semmilyen fadarab se a vádlimba.


outfit

A cukorból nem kért, bár meg is értettem, hisz még is csak egy idegen fazon voltam. Egy pofa, aki csak úgy kínálgatja, és meglehet közben valami cuccot dugott bele, hogy aztán elkábítva végezhessen az áldozatával, vagy épp elrabolhassa azt.
Belegondolva, lehet túl sokat olvastam utána a sorozatgyilkosoknak, kezdve a Bostoni fojtogatóval, ki magával ragadta elmém, s arra késztetett, hogy a napokban ismét utána olvassak. Oké persze nem az a szándék vezérelt, hogy majd róla írjak, vagy valami hasonló alakot találjak ki magamnak, egyszerűen csak elgondolkodtatott néhány alkalommal.
-Ez esetben, te is birtokháborítást követsz el… - felé emeltem pillantásom, s egy pillanatra fel is vontam szemöldököm, majd egy cinkos mosoly suhant át arcomon.
Szavai elgondolkodtattak, aztán az elemlámpámmal megkapartam fejem, s tettem pár lépést az irányába.
-Csak egy? Mond csak… mennyit olvastál el? Eddig három sztorin keresztül vezettem a nyomozóm kezét, gondolatait, és a harmadikban végre vége lett végleg az ügynek… - morfondíroztam. -Még is azt mondod, nem kerek, és oké… Poiro...remek művek, de nekem nem jött be. – legyintettem, majd körbepillantottam. – De még meggondolom előszedem e a nagyfiút, vagy végleg szögre akasztom. – ismételten megvonva a vállam, tettem pár lépést a plafonon ékeskedő csillár alá, s eszembe jutott, még is milyen érzés lenne, hogyha leszakadva, pont a fejemre, vagy épp csak a vállamra hullana alá, ezzel agyoncsapva.
Míg én elmélkedtem, a lány tovább beszélt.
-Ühm...Azt mondod öljem meg? – morfondírozva léptem párat, s közben végig a plafont szemléltem. -Van benne ráció. De ne gondold, hogy nem akarok több könyvet írni. Csak épp őt nem akarnám… ahjj… - fintorogva emeltem le tekintetem a lámpától, s míg ő megvilágított, mintha valami színdarab részese, vagy épp főszereplője lennék, ám mivel nem zavart a dolog, és meglepő módon a tanácsa sem bosszantott annyira.
Féltem attól, hogyha megölném a pasasom, valószínűleg később megbánnám, s meglehet a szavak továbbra is sztrájkba fognak, és ne, engednek utat az egész történetnek, mi  akár már ki is kerekedhetett volna fejemben.
-Öhm...Igen. Van benne ráció. Főleg az ilyen elhagyatott helyeken. Viszont, most folyton a lábam elé fogok nézni… - morogtam az orrom alatt. – Az igazat megvallva, kicsit többet vártam a helytől, mikor megpillantottam a kocsi ablakából. Találni egy zárt ajtót, ami mögött ott lapul egy hulla, vagy épp csontváz… esetleg vérnyomok. De eddig ilyesmit nem találtam, és nem… annyira nem vagyok elmebeteg, hogy megkóstoljak holmi ezer éves befőtteket. – elfintorodtam.
Jó persze megesett, hogy olyan dolgokat is megkóstoltam, amit nem kellene, például italokat, amiben kukacok voltak, vagy épp egy skorpió pihent az alján.
Aztán persze az ajtóhoz mentem, hogy ügyeskedjek kicsit a zárral
-Nem olyan nehéz, de kell hozzá gyakorlás. Némi idő, és türelem. De egy idő után… pillanatok alatt megvagy vele. – s szinte azzal a végszóval nyitottam ki az ajtót, ő persze nem akart előre menni, így nekem kellett megtennem az első lépéseket.
-Ez hízelgő! – elégedett mosoly suhant át arcomon, majd nem sokkal később, immár odabent néztem körbe, s leragadtam egy szekrénynél.
Jó nem szép dolog kutakodni, még is meg kellett tennem.
-Elutaztam. Azért vagyok itt. Ott hagytam New Orleans-t, és idejöttem. – megvontam a vállam. – Bűnözőkről olvastam, és olvasok. A Bostoni fojtogató fogta meg a gondolataimat, de nem akarnék tucatsztorit alkotni. DeSalvo érdekes figura. – persze nem szívesen élnék át hasonlót, mint miket azok az emberek akkoriban.
Aztán találtunk némi képet, ám az én lelkesedésem nem volt akkora mint a lányé. Én nem akartam elmenni egy könyvtárba. Sokkal inkább csak figyeltem a képeket, s próbáltam kitalálni, hol is készülhettek, s az emberek miképpen  tölthették mindennapjaikat ezen a helyen.
-Rendben! – bólintottam, miközben visszatettem a képeket a helyükre, s megindultam kifelé, miközben újfent felkapcsoltam az elemlámpámat, hogy megszemlélhessem a lépcsők állapotát, hisz nem lenne kellemes leborulni a lépcsőről, vagy épp nem fog beszakadni a súlyunk alatt a padló.
-Megértem… én is téged küldenélek előre… és nem az udvariasság vezetne. – fütyörészve indultam meg felfelé a lépcsőn, hogy aztán egy kis idő után megtorpanjak, és nekitámaszkodva a korlátnak pillantottam le, majd visszamentem, hogy tovább haladhassak, miközben a lépcső fokai tovább nyikorogtak lépteink alatt.
-Nem. Az ügynököm ötlete volt… jó ideje nem tudtam írni egy árva szót sem. Így most itt vagyok. -bólintottam párat. – Akadnak érdekes helyek a maguk csodájával. A mocsár közepén, régi fák között, saját temetővel az udvarukon. Érdekes látványt nyújtanak. – morfondíroztam. – Ott lenne értelme kavarogni, bár esélyesen veszne nyoma az embernek a mocsárban.
Némi idővel később, a lépcsősor tetején megálltam, s ismét lepillantottam. -  Egyszer találtam egy hullát. Borzasztó látvány volt, de elgondolkodtató… azok után született meg a nyomozóm, és hagytam az addigi munkám, és kebelezett be a téma. – magyaráztam ismét egy ajtóhoz érve, hol aztán rásiklott a kezem a kilincsre, mit mikor elakartam fordítani, a kezemben maradt, s a másik oldalon hangos csörömpöléssel esett le a másik fele. Kicsit löktem rajta, minek az lett a következménye, hogy picit bedőlt, majd megrekedt, hisz zsanérjai néhány darabkája még adott némi tartást a számára, szóval bedugtam kezem a résen, majd hirtelen felindulásból kiáltottam egyet, s magamon is rántottam, mintha valaki elkapta volna a karom, hogy aztán faarccal toljam be teljesen, s igyekezzek továbbra is komoly képet vágni.

do you believe in ghosts?

Hella & Owen

Kíváncsian fürkészem a férfit, hiszen lehet tudom kicsoda ő, de nem ismerem és utóbbi a lényeg, vagyis nem tudom, hogy mire képes vagy mennyire lehet benne megbízni. Egy ilyen hely pedig tökéletes lehet a hullák elrejtésére is. Mi van, ha éppen ezt tette és most tök lazán úgy tesz, mintha semmi ilyenről szó se lenne? Na jó, kicsit tényleg megszaladt a képzeletem és esélyesen ez amiatt van, mert eszembe jutott a legutóbbi könyve, ami történetesen egy krimi volt. Nem tehetek róla, néha nagyon élénk tud lenni a fantáziám.
- Köszönöm, de nem kérek. -  sietve még nemlegesen is megrázom a fejemet, mert lehet nem kellene semmitől se tartanom, mert ő is jóízűen falatozik belőle, de ott van az allergiám is. Én pedig nem akarok kockáztatni és úgy enni belőle, hogy nem néztem meg a leírását. Jobb az óvatoság.
Kicsit felvonom a szemöldökömet arra, amit mond, mert pontosan tudom, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy megmentem az értékeket, vagy azokat a kacatokat, amik másoknak nem fontosak és már el is feledkeztek róluk, hiszen az ilyen házakba már senki se szokott visszatérni. Ahhoz túlzottan régóta állnak elhagyatottan. Inkább a hajléktalanok, drogosok vagy a fiatalok kedvenc helye lesz, meg néha a kóborállatoké.
- Itt lenni pedig birtokháborítás, vagyis illegális. – hívom fel rá a figyelmét, mert szerintem ez nagyobb vétség, mintsem értéktelen könyvek megmentése. Erre vajon gondolt, vagy csak meglátta sétálás közben ezt az elhagyatott házat és a kíváncsisága legyőzte? Szerencsére eddig nem keveredtem nagyobb bajba és remélhetőleg nem is most fog megtörténni. Nem biztos, hogy Wade annyira örülne, ha az éjszaka közepén felhívnám őt, hogy kéne egy kis segítség, pedig biztosan habozás nélkül sietne a megmentésemre.
- Miért gondolja, hogy felesleges? – kérdőn és meglepetten fürkészem őt. – Úgy gondolja, hogy csak egy ügyre elegendő szufla volt a nyomozójában? Ott van például Poirot is, mindenki kedvenc belga detektíve. Ő is több ügyet megoldott. Egészen kicsitől a nagyig. Az emberek szeretik az újabb kalandokat egy általuk kedvelt főszereplővel. – én is szeretek visszatérni olyan szereplők történeteihez, akiket már megismertem egy korábbi történetben. Minden egyes új kaland kicsit másabbá formálja az embert, így van ez a könyvek szereplőivel is. Egyszerre hathatnak ismerősen, de kicsit idegennek is, mert mindenkiben több rejlik, mint elsőre hisszük. – Hmm, lehetne ez akár az utolsó ügye is. Ugorhatna az időben, ahol éppen elmeséli valakinek ezt a hihetetlenül csavaros esetét, vagy keverhetné olyan bajba, ahol az életét veszti és akkor nem kell azon aggódnia, hogy még egy könyvet majd írnia kell. – lehetséges, hogy ő kéretlen tanácsnak fogja gondolni mindazt, amit mondok, pedig csak a jószándék vezérel, még ha kifejezetten nem is kérte ki a véleményemet.
Továbbra is ráirányítottam részben az elemlámpafényét, mert nem akarom szemelől téveszteni őt, még ha nem adta okát adnak, hogy félnem kellene tőle. Sőt, egészen barátságos. Feltehetőleg csak a szél kapott bele valamibe, ami aztán a földön landolt, mire kicsit összerezdültem és részben riadtam pillantottam körbe, mintha arra számítanék valaki mindjárt csatlakozni fog hozzánk, de mázlira nem így lesz.
- Érthető, mert arra eléggé pici az esély – értek vele egyet - Viszont gyakran megesik, hogy a padló vagy lépcső szeret eltűnni az ember talpa alól. – mintha csak valami rejtvény lenne, hogy nem lehet akár hova lépni, hanem meg kell találni a megfelelő útvonalat a „kincshez”. Emiatt pedig eléggé fontos, hogy az ember meghallja a legapróbb fura reccsenéseket is, így számomra továbbra is eléggé felelőtlen tettnek tűnik a zenehallgatás. Főleg, mivel volt már szerencsém megtapasztalni, hogy mennyire para tud lenni, ha az ember hozzá ér valamihez, ami úgy dönt, hogy kidől a helyéről, vagy éppen ha egy lyuk keletkezik a talpunk alatt.
Érdeklődve hallgatom azt, hogy merről is keveredett ide és egy aprót bólintok, mert ezek szerint tévedtem és valójában akadt pince része ennek a háznak. Kicsit csalódottnak tűnik, de nem is értem, hogy miért. – Másra számított? Netalán valami kínzókamrára, vagy? – na jó lehet nem kellene ilyeneket kérdeznem, hiszen tényleg sose lehet tudni, hogy mit rejt egy hely vagy éppen merre is akad egy titkosszoba. Nem kellene semmi ilyet emlegetni, mert nem akarok semmi hasonlót se bevonzani. Így inkább a befőttekre terelem a szót. – Megkóstolta őket, vagy ennyire nem bátor? – utóbbira tippelnék, hiszen még én se adnék nekik esélyt. Ki tudja mennyi ideje is állnak ott, vagy mi is van bennük, de muszáj valamivel kicsit elterelnem a gondolataimat a korábbiakról.
Félrelépek, amikor az ajtó felé veszi az irányt, majd amíg ő a zárral babrál, addig én az elemlámpával odavilágítok neki, hogy ne a vaksötétben keljen ügyködnie. Volt már, hogy megpróbáltam egy-egy bezárt ajtót kinyitni ilyen helyeken, de eddig sose jött össze. Talán megkérhetném, hogy tanítson meg rá, hiszen sose lehet tudni, hogy mikor jöhet jól egy ilyen trükk. Nem mintha betörőnek akarnék állni.
- Nehéz elsajátítani a zárfeltörés rejtelmeit? – kérdőn csendül a hangom, miközben várakozom és próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy a szél miként csapkodja valahol az emeleten az ablakokat, vagy egy-egy ág miként koccan neki a még megmaradt üvegnek. Remélem, hogy hamarosan tovavonul a szélvihar és nem pedig valami ijesztő viharrá fog átalakulni.  
Az intésére megráztam a fejemet, majd én meg a fejemmel mutattam, hogy övé az elsőbbség, hiszen minek legyek feleslegesen bátor, ha akad egy felnőtt is, aki besétálhat egy bezárt, elhagyatott hely egyik szobájába? Ha besétált, akkor követtem, ha viszont túlzottan nyusziként viselkedett, akkor megingattam a fejemet és egyszerűen besétáltam én elsőnek a helységbe.
- Mert az emberek szerették a főszereplőt, a történet pedig csavarosra sikeredett. Nem volt tele klisével, meg nem is lehetett minden mozzanatot előre kitalálni. Ez manapság ritkaság. – én is mindig keresem az egyedi történeteket, de egyre nehezebb. Már nem csak krimik terén, hanem sokszor a fantasyk is annyira tucatnak hatnak. Most is van egy könyv, aminél kb. 140 oldalnál elakadtam, de eddig semmi újdonsággal nem tudott szolgálni. Lemondóan sóhajtok és közben elkezdem én is felfedezni a szobát. De míg ő a szekrényt kutatja, addig én a falakon lévő fényképeket és díszeket veszem szemügyre.
- Ha kényszerből fogja megírni, akkor az érződni fog, nem? Talán elutazhatna valami messzi vidékre, ahova a nyomozója is tévedhet. Kicsit elveszthetne az ottani kultúrában, vagy olvashatta bűnözőkről is. Az is néha adhat inspirációt, nem gondolja? – lassú és óvatos léptekkel sétáltam kicsit közelebb hozzá, amikor a szekrényről rám siklott a pillantása. Nagyon reméltem, hogy nem egy csontváz fog kiesni belőle, vagy egy bőrönd, amiben hulla van. Nagyot nyeltem és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy végre feltáruljon előttünk mit is rejt, de semmi különös nem volt benne.
- Talán elvihetnénk a helyi könyvtárba ezt a dobozt. Ki tudja, még talán valami kiállításhoz jól jöhetnének ezek a fényképek. – mert egyértelmű volt, hogy nem mostani képekről van szó. Az emberek ruhája eléggé ódivatú volt ahhoz. Egy-egy képet a kezembe vettem, majd megforgattam hátha találok valami írást a hátulján.
- Nézzük meg az emeletet, talán ott több érdekes dologra fogunk bukkanni. Lehet még akad egy titkosszoba is.  – reménykedően csendült a hangom, mert eddig tényleg nem sok minden akadt ebben a házban. A fényképekkel teli doboz vagy ott maradt, vagy a válaszától függően egyszerűen a kezembe vettem és azzal indultam el a lépcsőn felé, ahol aztán megtorpantam.
- Szerintem hagyjuk az illemet és most legyen a férfiaké az elsőbbség. – ártatlanul és édesen elmosolyodtam, mert most lehet túlzottan nyuszinak hatottam, de azért még mindig jobb ha alatta szakad be egy lépcsőfok, mint alattam. Bár legalább ő talán el tudna kapni, ha nagy lenne a gáz, ez fordítva már kevésbé igaz.
- Gyakran jár ilyen helyekre ihletért, vagy ez most teljesen spontán volt? Gondolom New Orleansban azért sokkal több ijesztő dolgokra is tud bukkanni az ember egy-egy elhagyatott épületben, mint amit eddig itt talált, vagy tévednék? – közben pedig követtem őt felfelé.


outfit

Jó helynek tűnt elsőre. Kellően romos, s épp megfelelően elhagyatott ahhoz, hogy talán némi császkálás után beindulhasson az ember fantáziája, ami lássuk be, pár pillanat műve alatt meg is történt, bár semmi olyat nem hozott elő, mi talán egy cseppet beindítaná a fantáziám, és végre meglendülhetne az a nyavalyás mutató, és haladnék abban a rohadt folytatásban.
Szavaira megtapogattam zsebeim, aztán előszedtem egy zacskó gumimacit, mi általában volt nálam arra az esetre, ha...ha nem is tudom. Nem volt rá észszerű felnőttes magyarázatom. Szeretem a gumimacikat. Jó az ízük, kellemes az állaguk, színesek, figyelemfelkeltőek. Pont tökéletesek.
Szóval a gumimacis zacskót nyújtottam a lány felé, s magam is kivettem belőle egyet.
-A zöld a legjobb… - jegyeztem meg, s persze azt a színt vettem ki, s tettem én magam a számba. – Mikulásgúnyával nem szolgálhatok…
Körbepillantottam, s ha vett egy gumimacit, én magam szereztem még egyet, ezúttal sárgát, s ő lett fogaim újabb áldozata, aztán szépen visszatettem a zsebembe, s tekintetem megakadt a lépcsőn.
-Lopni bűn. – morogtam fogaim között szűrve a szavakat.
Valóban így gondoltam, s meglehet egy cseppet talán kicsit másképp kellene vélekednem az egészről, hisz meglehet kétes ez az egész, hisz a magánlaksértés is a nem szabad listák élére tartozik, ám amíg tábla nem tiltja, és a hely is üresen áll… nos addig bármit szabad! Na jó… azért akadnak dolgok, amiket nem.
-Készülne. – bólintottam, s morcosan húztam el a szám. -Három hónapot kaptam egy folytatásra, ami lássuk be, szerintem felesleges. – odébb segítettem lábammal egy a földön fetrengő fadarabot, ami remélem valóban fadarab volt, és nem kell majd cipőpucolással szenvednem, mire visszaérek a motelba.
Kérdésére felé fordultam, abbahagyva a nézelődést, majd a fejhallgatóra pillantottam, honnan már nem szűrődött kifelé a zene, s eskü nem is rémlik mikor kapcsoltam le.
Nem vagyok szenilis, s nem fenyeget semmi ilyen elmebaj közeledte, egyszerűen csak annyi felé járt az agyam, hogy minden megakad néhány pillanatra. Vagy idővel majd olyan leszek mint egy aranyhal, s bátran kinyírhatok bárkit, mert úgy sem fogok rá emlékezni a következő pillanatban. Bár lehet, azt is elfelejteném, miért van mondjuk egy kés a kezemben, és miért akarnék mondjuk valakit egy székhez kötözni, szóval meglehet egy aranyhal memóriája nem épp a legtökéletesebbnek nevezhető.
– Általában mindig. És nem rettegek attól, hogy elkap valami baltás gyilkos. – tettem még hozzá, és azt persze mélyen elhallgattam, hogy odalent a pincében bizony megfordult a fejemben, hogy mennyire kiakadnék, ha valaki elkapná a bokámat, és bizony egyenes út vezetne a szívinfarktushoz abban a bizonyos pillanatban.
Nem gondolnám magam egy ijedős alaknak, de maga a gondolat is rémesnek bizonyult.
-Hella. – bólintottam, s mellé még egy mosolyt is megengedtem magamnak. Nem épp a tucat nevek közé tartozott, s meglehet a régebbi időkben az én nevem is minden sarkon megfordult, ám azóta elröppent pár év, és lehetséges… csak lehetséges, hogy annyival nem gyarapodott a számunk, s nem lett az Owen is egy olyan tucatnév, mint a John…
-Ahm… -bólintottam, aztán körbepillantottam újfent, hogy vajon akad e odalent, vagy idefent… hisz minden az érkezés nézőpontjához köthető, olyan dolog, ami tökéletesen beleillik abba a közegbe, hol a fantáziámnak kellene kalandoznia. -A pincén át. Találtam kint egy nyitott lejáratot, és... -megvontam a vállam. -Semmi érdekes nincs odalent leszámítva néhány befőttesüveget.  - zsebembe ejtettem szabad kezem, másikban pedig ott pihent a zseblámpám, hisz még mindig nem vettem meg azt a fejre feltehető pántot hozzá, hogy ne a kezeimet kelljen lefoglalnom ilyesmivel.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, lábaim már vittek is a zárt ajtó felé, majd zsebemből előszedtem egy aprónak látszó készletet, s féltérdre ereszkedtem az ajtó előtt.
Persze megfogrdúlt a fejemben a gondolat, hogy valaki majd abban a pillanatban nyitja ki az ajtót, s ragad magával, mikor letérdelek, és megpróbálom kinyitni az elméletileg zárt ajtót, vagy épp az utolsó pillanatban, mikor diadalt arattam, nyitja ki, és csapja lea fejem egy machete-vel.
Még is nekiveselkedtem, s néhány pillanat múlva, már fogtam is rá a kilincsre, elmormogva egy gyors fohászt, hogy az ajtó mögött ne várakozzon egy baltás gyilkos se, nyomtam le a kilincset, majd álltam fel, s meghajolva intettem befelé.
-Tudod...azon gondolkodtam, miért is kell az a folytatás? Kerek sztori, kerek befejezés. Egy történet vége. -ha bement, vagy esetleg engem küldött előre, akkor beléptem, s körbepásztáztam a lámpámmal, bízva abban, hogy a sarokban nem húzódik meg egyetlen elvetemült gyilkos, vagy horrorfilmbe illő mókus, aki mozdulatlanul mered ránk az asztalon állva, kitömve, az élettelen szemeivel…
-De a határidőm, egy folytatásra szól, szóval...valószínűleg visszatérek a gyökerekhez. -megvontam a vállam, miközben odabent megálltam egy nagy kétajtós szekrény előtt, mi furcsán hívogató érzést keltett, mintha csak suttogná, hogy „nyiss ki!!”, szóval benedvesítettem alsó ajkam, emeltem a kezem, s ráfogtam a fogantyúra, majd a lányra pillantottam, aztán szívem egy nagy dobbanásával nyitottam ki, s lehet kicsit csalódtam, lehet kicsit megkönnyebbültem, de ott bizony egy csontváz sem nézett szembe velünk. Nem ugrott ki belőle egy gyilkos sem, és Narnia sem kopogtatott a szekrény túloldalán.
Néhány régi ruhadarab, és rengeteg por… no meg egy cipős doboz a szekrény aljában, mit felvettem, majd az egyik asztalkához sétáltam vele, hová letettem elemlámpámat, s felnyitottam a doboz tetejét.
Ám hogy miért is csinálok ilyesmit, miközben a lelki szemeim előtt egy levágott kezet, vagy épp valakinek a fülét látom…
-Fényképek...

do you believe in ghosts?

Hella & Owen

Tudom, hogy a korombéliek maximum akkor tennék ide be a lábukat, ha már eleget ittak, vagy füvezéshez keresnének rejtekhelyet, vagy talán még akkor se. Ahogyan azzal is eléggé tisztában voltam, hogy inkább buliba kellene kiszöknöm az éjszaka közepén és nem ilyen elhagyatott helyekre, mint egy omladozó ház, aminek több ablaka van kitörve, mint éppen maradva, arról nem is beszélve, hogy egészen már enyészetté lett a hely, miközben a természet elkezdte megtalálni a réseket a pajzsán, hogy szép lassan visszahódítsa azt a területet, ami hajdanán az övé volt.
Évekkel ezelőtt még Wade vitt el egy lezárt, omladozó helyre. Ma már tudom, hogy csak be akart vágódni, viszont azon túl igazából adott egy új hobbit is számomra. Igen, részben neki köszönhető az, hogy ilyen helyekre tévedek, mert túlzottan is megtetszett egykoron és talán azóta már ő is megbánta azt, hogy belevitt a rosszba csak azért, hogy jobban elfogadjam a létezését. Nem tudnám hibáztatni ezért, mert esélyesen egyikünk se számított arra, hogy az lesz a következmény az egésznek, hogy egyedül fogom betenni a lábam ehhez hasonló helyekre, miközben az életemet is veszélyeztetem, hiszen egy ilyen házat sok mindennek lehet nevezni, de életbiztosításnak nem. Volt már, amikor leszakadt a lépcső egy része, vagy a korlát kidőlt alig, hogy hozzáértem és a felsorolást még a végtelenségig lehetne sorolni, mert mindig történik valami, mindig. Nos, talán jobb is, hogy Dahlia még nem jött rá arra, hogy honnan is jött ez a sugallat, hogy én ilyen helyekre akarjak keveredni, ahova még ő se szívesen teszi be a lábát, de ha hívom, akkor mindig értem jön és ezért örökre hálás leszek, ahogy azért is, hogy eddig kisebb fejmosásokkal megúsztam egy-egy slamasztikába kerülést.    
Régebben általában rákerestem az épületre, hogy mit is érdemes tudni róla, gondosan áttanulmányoztam, de miután néha belefutottam eléggé durva történetekbe, úgy egy időben fel is hagytam ezzel. Mostanában pedig ha nagyon elvarázsol egy ilyen elfeledett hely, akkor van hogy utólag mégis rákeresek és megpróbálok kideríteni egy-két dolgot az épületről, vagy a hajdanán itt élőkről. Igen, nem mindig vidám történetre bukkan az ember ilyen kutatások során, ahogy az sejthető, de jobb utólag tudni, mint előre. Ha előre tudod azt, hogy milyen szörnyűség történt a megmaradt falak árnyékában, akkor még a legártatlanabb és a legapróbb zaj is képes annyira frászt hozni rád, hogy a szíved vándorútra akarjon menni.
Nem igazán értettem, hogy honnan is keveredett ide ez a férfi, azt meg pláne nem, hogy miért is nem hallottam a közeledtét, vagy legalább azt, hogy más is mászkál ebben az elhagyatott és ijesztő helyen. S mintha a sikolyom nem lett volna elegendő, vagy a sötétség leplét kihasználó férfi, pont ezt az időt választotta a szél is, hogy kivágja az egyik ablakot, ami hangosan csattogott. Sietve pillantottam az ablak irányába, miközben néhány üvegcserép még a földre hullott. Függönynek már nehezen mondható anyag pedig ott lengedezett, mintha csak egy szellem táncolna.
Lassan visszapillantottam a férfira és igyekeztem az elemlámpafényében kicsit jobban megfigyelni, miközben automatikusan csúsztam kicsit még hátrébb, nem foglalkozva azzal, hogy ki tudja milyen törmelék is állhat belém egyetlen rossz mozdulat miatt is. Nagyot nyeltem és igyekeztem elmémet elcsendesíteni, hogy a félelmet távolra űzve a zakatoló szívem is szép lassan meg tudjon nyugodni.
Miután felsegített hátráltam pár lépést, mint aki csak a táskája miatt teszi ezt, hogy magához vegye, de valójában nem így volt. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy kisebb távolság nem árthat, hiszen a félelem még kicsit ott pislákolt a lelkemben, ami teljesen normális egy ilyen szituban. Inkább akkor kezdenék aggódni, ha a félelemérzete teljesen magamra hagyott volna. Lassan kifújtam a levegőt, miközben az elemlámpám fényét ráemeltem, hogy jobban szemügyre vehessem, az se érdekelt, hogy ezért kicsit el kell vakítanom őt.
A felismerés könnyedén jött, hiszen olvastam a könyvét. Fordulatos és csavaros volt, élveztem az általa megálmodott történetben elveszni, mert míg néha egy-egy mozzanatot kitaláltam, attól még a legtöbb csavar váratlanul ért és bevallom nem voltam biztos abban, hogy követni fogja a mostanában oly divatos dolgokat, hogy boldog vége legyen minden téren a történetnek.
- Pedig vele lehet jobban járnék, mert ajándékot is hozott volna. – megrántom a vállaimat és nem is gondolok abba bele, hogy esetleg pimasznak hathat a replikám, mert egyszerűen csak kimondom az első gondolatomat, ami mostanság egyre gyakrabban esik meg elnyomva azt az illemet, amit a családom várna el tőlem.  – Miért nem? Néha tényleg vannak rejtett kincsek az ilyen helyeken. – s közben nem csak a pillantásomat, hanem a lámpafényt is végig vezetem a minket körbe vevő falakon és a megmaradt berendezésen, mert néha régi könyveket, ékszereket és pénzérmét is volt, hogy találtam. Volt olyan, ami tényleg értékes volt, de persze akad olyan is, ami nem igazán az, csak szép ékszer vagy jó a történet bújik meg a lapok között.
Követem őt a pillantásommal, mert érdekel, hogy merre készül menni. Még lent se fedeztem fel az összes szobát, főleg, hogy az egyiknél az ajtó nem is akart kinyílni. Talán ő lehet be tudná törni, vagy ki tudja lehet ért a zárfeltöréshez, mint a könyvének az egyik szereplője. Úgy rémlik, hogy abban is volt ilyen. – Ezek szerint új könyv készül? – utalok vissza arra, amit pár perccel korábban mondott, majd felveszem a földről a táskámat és a vállamra kanyarítom a pántját. Egyelőre viszont nem követem őt, csak a lámpafényt tartom rajta a pillantásommal egyetemben. Lehet író, de ki tudja, hogy mennyire elborult elme lappang a felszín alatt. Sose ítélj elsőre, ezt már megtanultam.
- Maga mindig zenét hallgat ilyen helyen? Vagy most jár először ehhez hasonló helyen? - érdekel, hogy melyik szitu áll fent, mert szerintem rettentő ostoba dolog zenét hallgatni, mivel az tompítja az érzékeinket és egy ilyen környezetben szükséges meghallani a legapróbb neszt is, hiszen azzal néha elkerülhető egy nagyobb tragédia is.
Felvonom picit a szemöldökömet.
A feltett kérdésre nem felelek egyből, hanem habozok, mint aki nem tudja miként is hívják, pedig nem erről van szó. Inkább csak nem tudom, hogy hazudjak vagy őszinte legyek, majd az újabb kérdést hallva végül még is megszólalok. – Hella. – ahogy sose, úgy most se árulom el, hogy az l betű duplán szerepel a nevemben. Rábízom, hogy miként is hallja. – Nem, de még itt lent se néztem át mindent. Nem olyan régóta vagyok a házban… - egy pillanatra elgondolkodom, majd a zártajtóra siklik a pillantásom. – Egyébként maga honnan keveredett ide? Mert nem a főbejáraton jött az tuti. Ablakon mászott be? Nem hiányzik egyetlen fal se. – ezt az egyet még megnéztem, de az is igaz, hogy pince után nem kutattam, mert nem hittem volna, hogy ennek az épületnek lehet alagsora. – Zár feltöréshez ért? Ha igen, akkor előbb kezdhetnénk ott, aztán jöhet az emelet. – a lámpával a zártajtóra világítok, aztán vissza rá, hogy lássam arcának rezdüléseit, vagy hogy ne kapjak megint frászt, ha egyszer csak mellettem jelenne meg, mert továbbra is nesztelenül akar járkálni, mint egy szellem.
- Új főszereplő lesz, vagy visszatér a gyökerekhez? – kíváncsian csendül a hangom, míg remélhetőleg a zárt babrálja, ha nem, akkor egyszerűen csak követtem őt a lépcsőn felfelé, óvatos és lassú léptekkel. Sőt, kicsit előre is engedtem, hogy inkább alatta szakadjon be a lépcsőfok, mintsem alattam, hiszen egyértelmű volt, hogy ő nehezebb kettőnk közül.


outfit

Ha valamit meg kell tenni annak érdekében, hogy helyt állj, és kész legyél egy feladattal, mit kelletlenül, de rád mértek, akkor meg kell hoznod bizonyos eshetőségeket, és olyat is végre kell hajtanod, amihez vagy nincs semmi kedved, vagy egyszerűen csak el akarod ütni az időt, ám hogy más ne tudja meg, még élvezed is ezt a kiruccanást, eljátszod mások előtt, mennyire utálsz itt lenni.
Mondjuk óriási hazugság, mert a motel is, és a hely is magával ragadott, bár az írógép nem zajongott hosszú percekig. Az össze teljesítményem annyi volt az elmúlt napokban, hogy felvéstem rá a nevem, aztán lustán kibontva egy bödön fagylaltot, felpakoltam a lábam az asztalra, és élveztem, hogy a kutya sem keres.
Bár biztos voltam benne, hogy valaki keresne, egy bizonyos valaki, de sajnos...mondom „sajnos” egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően, az a bizonyos készülék összeroppant a megpróbáltatások közepette, és azóta sem sikerült semmit sem találnom helyette.  
Szóval fogtam a kis bérelt autómat, a fülesemet, és a zenelejátszómat, amivel nem követtem annyira a divatot, és nekem nem a telefonomon volt a zene, bár ott is volt, amíg el nem halálozott szerencsétlen, de a lényeg az volt, hogy kimentem a városon kívülre, vagy valahová, amit címként megadtak, s biztosítottak róla, hogy remek látványban lesz részem, ha elkóricálok arrafelé.
Mivel javasolták, hogy világosban menjek oda, így már csak azért sem akkor tettem meg azt az utat, mert nekem aztán ne mondja meg senki mit kell tennem alapon kell eldönteni mindent…
no de a lényeg itt az volt, hogy fogtam magam, és elmentem, majd leparkoltam valahol a kocsit, és gyalog, lámpával, tettem meg az utat egész az épületig, mit körbejártam első alkalommal párszor, s mikor épp elhaladtam mögötte, tekintetem megakadt egy indákkal befutott, levelekkel borított pince lejáraton.
Feltettem a fülest a fejemre, bekapcsoltam a zenémet legalábbis az egyiket, s úgy mentem végig a pincébe levezető lépcsősoron, s elmerengtem rajta, hogyha valaki most megragadja a bokámat, leránt a mélységbe, és összetöröm a képem, sem találna itt meg senki, szóval csak elmorogtam magamnak.
-Ha valaki megfogja a bokám, eskü sikítok! – és mindezek ellenére emeltem lábam, majd léptem az első, majd a következő lépcsőfokra, egészen a pince aljáig, miközben a lámpámmal bevilágítottam mindent, s a következő pillanatban, mikor odalent voltam, már a zene dallamára moccantam, mintha csak elmentek volna otthonról, s felvettem egy poros dunsztosüveget, alaposan megszemlélve körbeforgatva, s még azt is elképzeltem, vajon milyen látványt nyújtana benne egy levágott kéz, vagy ha néhány szemgolyó, vagy esetleg egy egész üvegnyi leszedett köröm figyelne vissza rám belőle.
Visszatéve helyére töröltem bele poros kezem a nadrágomba, miközben lassan tovább haladtam, s tekintetem megakadt egy szekrényen, felé nyújtva kezem, hogy aztán megmaradjon a levegőben, és belefagyjak a mozdulatba, ezer meg egy dilemmát lefuttatva a fejemben, hogy mi is történhet velem, ha kinyitom azt az ajtót, szóval szépen úgy hagytam.
Nem kísértjük még ennél jobban a sorsot.
Míg ismét megálltam egy lépcső aljában, a zene váltott, én pedig magam sem tudom miért, hogy a hely varázsa volt e, de felroptam magam a lépcsőn, s mivel az elég hangos volt, így a kinti eseményekből semmire sem figyeltem fel, csak követtem az ütemet, s élveztem a hely varázsát, még akkor is, mikor majdnem beleragadt a cipőm egy résbe, mi a lépcsőn éktelenkedett.
Nem voltam szívbajos annyira, szóval nyugodtan nyitottam ki az ajtót, majd végigbandukoltam az apró kis folyosón, újabb ajtót tártam fel, élvezve a zenét, és a környezetet, pedig alapból nem szoktam ilyen zenét hallgatni, még is annyira magával ragadott, hogy észre sem vettem a közeledő neszeket, csak felpillantottam az újabb lépcsősorra, s épp készültem elgondolkodni rajta, hogy fel kellene menni ezen is, mikor fényt pillantottam meg kicsit messzebb a távolban, mire magam sem tudom pontosan miért, de lekapcsoltam a lámpámat, s csendben álltam a sötétben, s csak a hold fénye adott némi támpontot arra, hogy lássak valamit, és esetlegesen ne kaphassak szívrohamot ha valaki megpróbálna nekem esni egy baltával, vagy épp egy láncfűrésszel, hogy itt a semmi közepén, egy elhagyatott házban kikanalazza a beleimet, és felkössön vele a csillárra, vagy a padláson keresztbefutó mestergerendára.
Azonban nem történt semmi ilyesmi, talán nagy bánatomra, vagy mégsem… hisz meghalni azért nem akarnék, de a gondolatok csak előtörnek a rejtett zugaikból.
Szóval a látóterembe egy lány alakja került, kinek sikolya még a zenén is áthallatszott, s láttam, hogy mozog a szája, de semmit sem hallottam, szóval levettem fejemről a fülest, miből még hallatszottak az utolsó morzsák, majd lekapcsolta.
Nem kértem bocsánatot, csak végignéztem rókavörös fürtjein, fiatal vonásain, s rá kellett jönnöm, nem sok keresnivalójának kellene lennie egy ilyen helyen, ám mivel sem az apja, sem a kijelölt őrangyala nem voltam, meg magasról tettem is rá mit keres egy ilyen helyen, így nem emeltem szót eme meglátásom mellett.
Tekintetem kérdővé vált, ám meglehet ő ezt nem igen látta a megvilágítás miatt, ha csak a lámpája nem felém tekintett, és akkor én magam nem láttam szinte semmit sem az előbbi sötétségből, hirtelen vakító világosság miatt.
Újabb kérdések kerültek elő, én meg csak megvontam a vállam, s magam sem tudom miért, de segítettem neki felkelni onnan, aztán újra a lépcső irányába tekintettem.
-Teljes életnagyságban! -tártam szét a karom. - Nem is a Mikulás! – jegyeztem meg foghegyről, s talán még vállat is vontam, majd válaszoltam a következő kérdésre is. - Inspirációt…ötletet...meglepetést. csontvázat... bármit. Nyilván nem az elrejtett kincsek miatt jöttem. – feleltem félvállról, s tettem pár lépést a lépcső irányába, hová fel akartam menni, aztán megtorpanva visszafordultam, s a lányra emeltem tekintetem, ki még mindig ott volt, s nyilván nem rémült halálra, hisz ahhoz elég elevennek hatott.
Mondjuk nem hinném, hogy az ezer évesnek ható befőtt, mit ha kinyitnék, talán önálló életre kelne, nem nevezhető kincsnek, sem, az a szekrény, mi piszkálta a gondolataim, ám még sem akartam visszamenni a pincébe, hogy kinyissam az ajtaját.
Szóval végigmértem újfent a vöröskét, aztán előszedtem a magam lámpáját, felvilágítottam a lépcsősorra, aztán a lány felé.
-Én Owen… te pedig? – kíváncsivá vált tekintetem, hisz nem számítottam arra, hogy az esetleges patkányokon, vagy hajléktalanokon kívül bárkivel is találkoznék. – Szóval, ki vagy kis vörös? – tekintetem, s gondolataim újfent elkalandoztak. – Voltál odafent? Vajon találnánk valami érdekeset?

do you believe in ghosts?

Hella & Owen

Valahol a városhatárban

Sietve pillantok a telefonom kijelzőjére, de még messze nem jött el az Ördög órája, ha jól rémlik, akkor a hajnali hármat szokták így emlegetni, de az is lehet, hogy keverem valamivel, mert jelenleg túlzottan fáradt vagyok, viszont mindenképpen el akartam jönni az újabb rejtélyes és romos házhoz. A lényeg az, hogy még csak félóra múlva lesz éjfél, így egészen emberi időben sikerült eljutnom a város eme pontjára. Kicsit aggódva pillantok körbe, miközben hallgatom a környék neszeit, mert itt egészen kihalt minden, nem olyan hangos a város, mint jó pár utcával feljebb, viszont szeretném tudni azt, hogy nem mászkál erre senki se, ahogyan kutyák se kerestek menedéket a romos ház falain belül.
Egy két faágat és kődarabot is elhajítok, hogy felverjem az esetlegesen ott alvókat, vagy állatokat, de a csend továbbra is úgy honol eme területen, mintha itt még a holtak se fordulnának meg. Miután meggyőzöttem arról, hogy biztosan nincs itt senki se leejtem a földre a hátizsákomat, kiveszem a fényképezőgépemet és a nyakamba akasztom. Megnézem a telefonomat is, a térerő gyengének tűnik, de legalább van és 98% az aksi töltöttsége is, így ha gáz lenne, akkor tudpm majd hívni Wadet vagy Dahlt. Ők az én biztonsági hálóim, amikor ilyen helyeken fordulok meg és a tudat, hogy számíthatok rájuk, ha beütne a gebasz, az mindig segít kicsit megnyugodni és biztonságot is magában hordozza, még ha egy ilyen hely minden, csak biztonságosnak nem nevezhető. Előveszem az elemlámpámat és bekapcsolom. Otthon elemet is cseréltem benne, így nem kell amiatt aggódnom, hogy lemerülne, de a biztonságkedvéért hoztam is magammal, ahogyan másik elemlámpát is. Jobb óvatosnak lenni.
Hátamra kanyarítom a táskámat, kihúzom a hajamat alóla és ismételten körbepillantok. Újabb kődarabot hajítok el, de most be is törik az egyik megmaradt üvegablak. Hangosan és csörömpölve zuhannak mélybe az üvegszilánkok, én pedig némán várakozom kint, de továbbra is elhagyatottnak tűnik a hely, így végül egyre közelebb sétálok. Az ajtó kicsit be van szorulva, így jobban neki kell feszülnöm, mire ugyan nyikorogva, de legalább résnyire kinyílik.
Lassú és óvatos léptekkel haladok a házon belül, miközben olykor a falakra világítok, vagy éppen a lábam elé, hogy nehogy rossz helyre lépjek, mert nem veszek észre egy lyukat a sötétségben. A természet egy-két helyen már utat tört magának. Tökéletes hely lehetne egy kísértethistóriához, vagy éppen horror film forgatásához. Gondolataimba elmerülve veszem szemügyre az egyik helységet, talán hajdanán ez volt a fogadótér, vagy nappali, amikor is zajra leszek figyelmes.
Riadtan pördülök meg a tengelyem körül, de senki se áll mögöttem. A szívem hevesen zakatol, mígnem végül lassú és óvatos léptekkel hátrálni kezdek, amikor is megpillantom magam az egyik idő vasfoga által kikezdett tükörben. Nagyot nyelek és kisebb habozást követően azért közelebb sétálok, hogy szemügyre vegyem a gyönyörűen kidolgozott fémkeretet.
- Nincs semmi gond. Nincs itt senki se. – motyogtam az orrom alatt, majd előveszem a fényképezőmet, hogy készítsek pár képet. Volt olyan itt felejtett bútor, amit az elemlámpával világítok meg, de akad olyan része is a helységnek, amit maga a hold öltöztetett ezüstös fénybe. Éppen egy újabb képet készítenék amikor egyszer csak egy lábra-cipőre leszek figyelmes. Ijedtemben hatalmasat sikítok és hátrálás közben még össze is akadt a lábam, így sikerült seggre ülnöm. Fájdalmasan felnyögök a becsapódás pillanatában, mert a kezemmel se igazán tudom tompítani az esést, arról nem is beszélve, hogy valamivel sikerült kicsit fel is sértenem a tenyeremet.
Zakatoló szívvel csúszom hátrébb a koszban és a porban, majd amikor a földre esett elemlámpafényében sikerült jobban szemügyre vennem a semmiből kibontakozó alakot, akkor aprót sóhajtok. Nem tűnik baltásgyilkosnak, de a szívem továbbra is úgy ver, mint aki arra készül, hogy kiszakadjon a mellkasomból és messzire fusson innen.  Mondjuk, nem tudnám hibáztatni érte.
- Nem mondták még azt, hogy nem illik a másikat halálra ijeszteni és sose, de soha ne settenkedjen egy ilyen helyen?– határozottan és kicsit bosszúsan csendül a hangom, mint aki nem félperce rémült halálra. Végül felállok a segítségével, vagy anélkül és magamhoz veszem az elemlámpát. Miért is hagytam nyitva az ajtót? Ha becsukom, akkor meghallottam volna azt, hogy valaki még szintén pont ide tévedt, hiszen azt a nyikorgást még a holtak is meghallanák.
– Ki maga? – kíváncsian pillantok felé, majd amikor arcát jobban szemügyre veszem, akkor elkerekedik a szemem. – Maga Owen Grady, krimiíró, vagy tévednék? – közben leporolom a fenekemet és szemügyre veszem a fényképezőgépet, de szerencsére nem lett baja. Nagyot szusszanok, majd a sérült tenyeremre pillantok, ami kicsit vérzik, de nem tűnik vészesnek. Remek. Már csak ez hiányzott. – Mit keres itt? – nem mintha bármi jogom lenne szamon kérni és nem is úgy hatott a hanglejtésem, inkább érdeklődőnek volt mondható.



outfit