How to save a life? Part 2

**Mathieu Girard**

- Iris & Mathieu -

Nehezemre esik elterelni a gondolataimat a történtekről. Mintha minden egyes másodpercben küzdenem kellene azért, hogy Noah-t kitudjam verni a fejemből, vagy azért, hogy ne az általa összevert srác arca jelenjen meg a lelki szemeim előtt és az a rengeteg vér, amit sikerült hármunknak összehoznia. Fizikálisan talán Noah szenvedte meg a legkevésbé az összetűzést, a lelkéről még nem tudok nyilatkozni, és nekem volt ott a legkevesebb keresnivalóm. Viszont tudva, hogy én voltam az egyetlen, aki ilyen vagy olyan módon megtudta fékezni, most már nyugodt szívvel mondhatom, hogy nem bánom, amiért a véremet adtam az ismeretlen gyerekért.
Annál inkább azt, hogy még így is plusz munkát kell adnom valakinek, aki nap, mint nap azért küzd, hogy én és a családom egyáltalán reménykedhessünk abban, hogy Seb akár még túl is élheti ezt a balesetet. Szórakozni jött ide, valószínűleg kikapcsolódni nem pedig azért, hogy még itt is engem pátyolgasson és kötözgesse a bibijeimet. És pont ezért is érzem olyan mérhetetlenül kellemetlenül magam azért is, hogy a valószínűleg alkoholmámoros pillanataiban sikerült őt kibillentenem, most pedig a legjobb módját megtalálni annak, hogy finoman tudassam vele, hogy a baráti- és orvos-beteg hozzátartozó kapcsolaton kívül mást nem érzek iránta. Kezdetek kezdetén talán máshogy volt, hiszen pont akkor érkezett az életembe, mikor a legrosszabb pillanataimat éltem. Nem volt elég, hogy Seb balesete összetört, de azt követően még Yvonne-nal is a szakítás mellett döntöttünk, ami bár a legjobb döntésnek bizonyult, mégis sebezhetővé tett. Iris törődött velem. Nem csak a bátyámmal, de velem is, és számos összeomlásomat, pánikrohamomat kellett koordinálnia, ami miatt elkezdtem gyengéd érzelmeket táplálni iránta. És lássuk be, gyönyörű is, ami csak hab volt a tortán. De ez is csupán ideig-óráig tartott, egyfajta fellángolás volt, a figyelmességéből eredő kötődés, ami azzal, hogy Daisy belépett az életembe, megszűnt létezni. El nem felejtettem, talán soha nem is fogom, de most már képes vagyok a helyén kezelni.
Magyarázkodása mosolygásra késztet, mégis akaratlanul emelem az ép kezemet az arcomhoz, hogy kicsit zavartan megvakargassam a szemöldökömet.
- Iris… - nyögöm, majd megrázom a fejem. – Nem kell rá parázni jó? Csak… engedd el – nem vagyok benne biztos, hogy a legjobb tanács, de tekintettel arra, hogy valószínűleg csak az alkohol beszél belőle, holnap erre már legyinteni fog. Legalábbis csak bízni tudok benne, hogy nem fog feszengeni emiatt a jelenlétemben.
Az viszont valahol kicsit megrémít, hogy alkohol befolyásoltsága alatt kezdi el ellátni a kezemet, és amit valószínűleg varrás is követni fog. Kizárólag azért nem kezdek sztrájkba, hogy inkább menjünk be a kórházba és intézzék el ott a kötelezőket, mert az hiányzik még a „jó hírnevemnek”, hogy ezzel a kiforrásban lévő balhéval is megfejeljük.
- Én meg majd nem tudok rájönni, hogy mi a franctól csuklok, mi? – Keresem meg a tekintetét. – Ez a szerencsétlen valószínűleg fog még néhány kellemetlen pillanatot okozni, szóval remélem, hogy van egy jó vaskos noteszed, ahol gyűjtheted ezeket a mesének való sztorikat. Kezdve azzal, hogy nagyjából mennyi? Két órádba telt, míg életet tudtál belém verni a találkozásunk első napján, és felimádkoztál a földről…? - Az kőkemény két, vagy annál is több óra volt valószínűleg neki is, nem csak nekem. Mindent be kellett vetnie annak érdekében, hogy képes legyek emberként viselkedni és funkcionálni, ne csak ücsörögjek a sarokban, reszkessek és kizárva a külvilág zajait, megküzdjek az életem első pánikrohamával. Alig voltam képes befogadni a szavait, s nem tudnám megmondani, hogy melyik volt az a pillanat, amikor először tudatosult bennem, hogy valaki beszél hozzám.
- Szerintem, és ne haragudj meg, de ideje lenne lecserélni a party pajtásaidat, nem biztos, hogy egészséges velük mutatkozni. Bajt hoznak rád. Azt hiszem, hogy mindenki nagyobb biztonságban lenne nélkülük. Hacsak, nem te vagy alapjáraton a szerencsétlenségük okozója – vigyorgok, majd nagyokat bólogatok a továbbiakat hallva. – Az alkohol furcsa dolgokra képes, erről még én is ódákat tudnék zengeni. Attól viszont nem kell tartanunk, hogy Noah-t „lekezelik” vagy, hogy Marilyn a telefonszámával távozik. Lehet, hogy egy nagy paraszt, ráadásul látszólag arra is képtelen, hogy önmegtartóztatást gyakoroljon az agresszióját illetően, de… ahogy én őt ismerem, most még arra is képtelen lesz, hogy értelmesen elmesélje azt, hogy mi történt – jobban össze van ő zavarodva és törve annál, hogy most a külvilággal foglalkozzon. Néha önmagamra emlékeztet és azokra az alkalmakra, amikor a valóság értelmetlen katyvasszá keveredik körülöttem, és amikor nem találom a helyemet. Ezeket az alkalmakat kellene egálba hoznia és úgy talán még élhetne értelmes, emberhez méltó életet, mintsem számkivetettként létezne.
Soha nem varrtak még, és elmondhatom, nem is szeretnék ebből rendszert csinálni. Nem is vagyok képes megfékezni az olykor-olykor feltörő sziszegést vagy halk jajdulást. Jó esetben ez érzéstelenítés mellett történne, ami most nekünk nem áll rendelkezésünkre, így néha akaratlanul is rámarkolok az ágy matracára, vagy épp a szemeimet, homlokomat dörgölöm azért imádkozva, hogy legyen már végre vége. Egyedül Noah esetének taglalása segít elterelni a gondolataimat, meg az az idétlen megjegyzés, ami Iris száját elhagyja. Felvont szemöldökkel, „édes istenem” grimasszal az arcomon rázom meg a fejem.
- Ez nagyon szar volt – nevetek fel.
- És az egy dolog, hogy hogyan élte meg, hogyan élte át, de inkább az a nagy kérdés, hogy hogy nem segítettek neki benne? – Az anyja legalábbis sehogy, azt pedig nem hiszem, hogy bárki más ott lett volna mellette, fogta a kezét és segítette, amikor szüksége volt rá. – Ismerem ezt a homokba dugjuk a fejünket szülői hozzáállást, és tényleg soha nem vezet semmi jóra. Azt nem tudom, hogy mennyire vagyunk elkésve? Huszonhat éves… ennyi év elteltével még lehet belőle vajon normális… úgy értem… ennél néhány fokkal szelídebb ember? Olyan, aki képes kezelni ember módjára bizonyos helyzeteket és nem... így? - Legyintek az ajtó irányába, így utalva a korábbiakra. – Ha engem kérdezel, egyáltalán nem normális az, hogy ha nem tetszik neki valakinek a búrája, vagy nem úgy szólnak hozzá ahogy az neki tetszik, az az első, hogy jól elkeni a száját, majd eszméletlenségig veri, mikor az már nem tud védekezni – általában itt kezdődnek a bajok. Az, hogy ketten, hárman összeverekednek, még nem is lenne szóra érdemes, látunk ilyet mindennap. Viszont az ahogy kezeli ezeket a helyzeteket, az már annál aggasztóbb. Mintha lehúznák a redőnyt, egy szemellenzős ló módjára csak megy és megy, üt, rúg és igen! Azt hiszem képes lenne embert is ölni az akaratán kívül, ami nem csupán kiborít, de még engem is félelemmel tölt el, hiszen soha nem tudhatom mikor, kire, hogy fog reagálni? Talán én leszek a következő, aki akkorát kap, hogy átviszi a falat, csak mert nem lesz képes megkülönböztetni embert az embertől. Ez az üveg is... akár máshol is célt érhetett volna.
- Nagyon hálás lennék érte. Vagy ha ő nem tudna ezzel foglalkozni, ha tudna ő ajánlani valakit, bárkit… mert ez így nem mehet túl sokáig, az nagyon jó lenne. Valaki nagyon komolyan megfog miatta sérülni, és azt se akarom, hogy esetleg ő lássa kárát a saját hülyeségének – mert egyszer beleköthet egy nagyobb halba is.
- Nem inkább úgy döntenek, ahogy szerintük a legjobb? – Teszem fel a kérdést őszintén. – Nekem legalábbis nem az jön le ebből, hogy Noah anyja úgy cselekedett, ahogy a legjobb volt a gyerekének. Látjuk mi lett belőle… nekem ne mondja senki, hogy a problémák és a ténylegesen valós problémák szőnyeg alá söprése volt a legjobb döntés, ahelyett, hogy rábízta volna valakire, aki tényleg tudott volna mit kezdeni vele és kezelte volna a kilengéseit, az agresszióját. Mondjuk ki! Noah speciális igényű volt, most pedig megszenvedi ő és mindenki más azt, hogy nem foglalkoztak vele akként – csak és kizárólag azért nem veszem észre, hogy valószínűleg más téma is keveredik Noahéval, mert minden idegszálam azon dolgozik, hogy valamiféle megoldást találjak. A megállás nélküli duma szerencsére eltereli a figyelmemet a fércelésről, mikor pedig csatakiáltással kijelenti annak elkészültét, kíváncsian emelem fel a karomat, hogy lássam azt a bizonyos „jobb, mint újkorában” munkát.
- Ha engem kérdezel… - veszem alaposabban szemügyre és hagyom, hogy kiteljesedjen a segítségnyújtásban és segítsen felülni – nem bántam volna, ha olyan marad, mint eddig volt, de… egy harci sebbel több vagy kevesebb, mit számít – legyintek.
- Köszönöm. Tényleg hálás vagyok. Kicsit. De nem vészes. – az, hogy menyire forog a világ, mi sem mutatja jobban, mint az ide-oda tett tétova kis lépéseim, elkerekedő szemeim. Szerencsére hamar megáll, amit egy kisebb biccentéssel jelzek is neki, és ami mintha felbátorítaná, már vonszol is maga után oda, ahonnan korábban távoztunk. Tiltakozni sincs lehetőségem, csak tántorgok utána, keresztül a vonagló tömegen, minden erőmet beleadva, hogy eszembe ne jusson azt a pontot keresni, ahol korábban még csúszkáltunk a vérben.
- Egyáltalán nem bírom – vallom be, és kényelmetlenül ficergek még néhány pillanatig. Annyira nem bírom, hogy mire kettőt pislogok már az asztalon táncolok. Az meg szinte biztos, hogy jelen állás szerint még kevesebb elég lesz ahhoz, hogy csakhamar a kegyeimet áruljam valahol, teljes önkívületi állapotomban. Nem lenne szerencsés megvárni.
- Ó, te jó ég mi lesz ebből… - húzom ki magam, hogy a gerincem néhányat roppanjon, majd megtámaszkodva az asztalon magam előtt, kifújom a levegőt.
- Aljas húzás! – Morranok akaratlanul is elvigyorodva. Nekem pedig húzás… ujjaim az üveg nyakára fonódnak és a korábbinál valamelyest kisebb mennyiséget kortyolok. Arcom megvonaglik, az üveg pedig élesen koppan az asztalon – Mázlista vagy! Én még soha… - nézek bele mélyen a szemeibe, szám széle pimasz kis félhold alakú mosolyba görbül – nem varrtam össze senki sebét. – S mintha nagyot nyertem volna ezzel, már lököm is felé az üveget, hogy ezzel bírjam rá egy kis iszogatásra.

- 1525 szó / @

**Iris W. Kingston**

Mattie&Ris

Everybody calm down! Dr.Disaster is here!

Még egy utolsó aggódó-gyanakvó pillantást vetek a mögöttünk hagyott Hulk-ra, bízva benne, hogy Marilynnek nem esik baja, bár ahogy őt ismerem, pillanatok alatt helyre tenné a srácot, még úgyis, hogy az jelenleg egy felajzott bika képében tetszeleg. Marilyn elég karakán, határozott ahhoz, hogy az ilyen típusú agresszorokat kezelni tudja, és ha még az esete is -neki úgy a pasik kilencven százaléka az esete szokott lenni-, talán ki is kezd vele. Az már más kérdés, hogy talán ő is a rendőr őrsön végzi vele, mint szemtanú, de van annyira szemérmetlen, hogy még a kihallgató szobában is képes legyen letérdelni Noah elé. Mondjuk úgy, Marilynnek elég sajátos módszerei vannak a leszív...khm... leSZEDÁLÁSRA.
Bezzeg én az egyetlen szabad estémen is dolgozom, csupán a helyszín változott. De ez pont elég kihívás, ha azt vesszük, teljesen ismeretlenül mozgok ebben a vizsgálóban, és időbe telik mire megtalálom a szükséges eszközöket, el tudom kezdeni Mattie szakszerű ellátását.
Kicsit más módszerekkel dolgozom, ahogy Marilyn tenné, de maradjunk csak meg a régi, jól bevált dolgoknál. Minden más jöhet azután, hogy a veszélyt elhárítottam.
Mattie alapjáraton egy rendkívül intelligens, rendes, általában pozitív életszemléletű srác, habár már szemtanúja lehettem élesben egy-két összeomlásának, de abban a helyzetben amiben ő is van jelenleg, ez teljesen érthető. Szeretek nem csupán a pácienseimmel, de a hozzátartozóikkal is törődni, és erre aligha van megfelelőbb hely, mint az intenzív osztály, hiszen itt a betegek általában eszméletlenek. A családtagjaik ilyenkor sokkal több törődést, odafigyelést igényelnek. Egyik felem egy furcsa, megmagyarázhatatlan, de leginkább helytelen módon arra vágyik, hogy ne csupán egy barátként hívjon el valahova, amiért a testvéréért küzdök, sokszor azokkal az orvosokkal szemben is felemelem a hangom, akiknek a legtöbbet ér a szavuk az osztályon. Hülyeség, hogy ilyen egyáltalán az eszembe jut! Egyértelműen az eddig legurított tequila mennyiség okolható azért, hogy kétes gondolataim támadnak vele kapcsolatban.
-Oké, persze, barátként. Nem is gondoltam másra, teljesen jó ez így nekem! A barát az egy nagyon jó dolog. Ha van az ember életében. - Nem tudom feltűnt-e már neki, hogy kínos helyzetben mindent IS túlmagyarázok, hogy még kínosabbá váljon az egész szitu. Ilyen és ehhez hasonló veszélyeket tartogatok azok számára, akiknek engedem, hogy közelebbről is megismerjenek...
Amint túllendülünk a gázos szituáción, és a lehető legóvatosabban, mégis tőlem telhető legnagyobb odafigyeléssel, pontossággal ténykedni kezdek a kezén éktelenkedő, vérző vágások körül, rövid időn belül szóba kerülnek a kollégáim, akik a jelek szerint pompásan jól elvannak szerény személyem nélkül is. Feltételezését hallva, fel is kacagok egy pillanatra. Hangom nem kevés cinizmust rejt magában.
-Nos, talán ez az én keresztem. Hogy szabadnapomon is egy ezer sebből vérző szerencsétlen karjából kotorásszam az üvegszilánkokat. Milyen vagány lesz ezt majd egy ötven év múlva az unokáimnak mesélni a hintaszékben ülve, egy kockás pléddel a térdemen, bundás mamuszban. - Felnevetek, ám amint pillantásunk találkozik, erőszakkal, de lelohasztom a fültől fülig érő mosolyt az arcomról, összepréselt ajkaim mögé bújtatva azt, hogy figyelmemet ismét összekaszabolt alkarjának szentelhessem.
-Egyszer már elmentem ugyanezzel a társasággal bulizni, és akkor megfogadtam, hogy soha többet még egyszer. Erre most mi történik? Már megint velük lógok, illetve lógtam, kábé úgy egytized másodpercig, ami bőven elég is volt belőlük. Amír, az állítólagos meleg rezidensünk épp az egyik bokszban smárol Trishvel, aki hozzáteszem, egy heteroszexuális hippi csaj. Marilyn pedig minden bizonnyal Noah telefonszámával a kézfején fog távozni. Hacsak le nem ápolja már a rendőr őrsön... khm... - Szemléltetem azért kellőképpen nagy vonalakban, hogy miféle földönkívüli lényekkel érkeztem ma. Csupán azért, hogy ne érezze magát egyedül a "Noah-problémával", amiről nagyon úgy fest, hogy plusz koloncként a nyakába vette, és most ennek a problémának a megoldása is rá vár.
-A mosógép és egy jó foltkiszedő olykor csodákra képes. - Kacsintok felé szórakozottan. Ezzel valójában sokkal inkább magamat akarom nyugtatni, mintsem Mattiet. Ez a szaros ruha többet ér, mint az életem, és én minden bizonnyal taccsra vágtam... Ez az én formám!
Ahogy kényesebb téma felé evickélünk, úgy a vágásainak ellátása is egy fájdalmasabb procedúrához érkezik. A varrás igazán kínzó tud lenni, leginkább akkor, ha a sérülés jellege olyan, mint Mattieé, és még érzésteleníteni sem lehet. Ilyenkor mindig, minden egyes szúrásnál velük együtt szisszenek, jajdulok fel. Régen egy-egy ilyen manőver után még napokig mardosott a bűntudat, hogy szándékosan kínoztam őket. Ma már koránt sem visel meg ennyire, és általában a varratszedésre a betegek is elfelejtik azt a néhány percnyi kínt, amit az éles tűszúrásokkal okoztam nekik.
Miközben precízen varrogatom az alkarján éktelenkedő vágásokat, csendben, türelemmel hallgatom a Noahról szóló, kétségbeesett panaszáradatát, ahogy tanácstalanul próbál valamiféle megoldást találni. Néha nagyokat bólintok, olykor egyet egyet hümmentek is, csakhogy éreztessem vele, attól mert még nem úgy tűnik, nagyon is figyelek rá.
-Ez így elég nehéz. Nekem, mint kívülállónak úgy tűnik, több sebből is vérzik a dolog. - Vonom félre számat, s mikor tudatosul bennem, hogy akaratomon kívül milyen idióta szójátékkal éltem, zavaromban elmosolyodom.
-Bocs, nem volt szándékos! - Ezt azért közlöm vele, biztos ami biztos, majd fogok egy újabb köteg gézlapot, és finoman megtörlöm az egyik frissen össze varrt heget.
Mielőtt bármit mondanék, az időközben megérkezett tequilát egy kövér korty után Mattienek nyújtom. A keserű ital utóhatásai grimaszként ülnek ki arcára, amire a gyér fényű neonok felé fordítom az arcom, és felnevetek, majd visszaveszem az üveget, én magam is megrázkódom egy újabb korty kellemetlen utóízétől, majd folytatom a hímzést, s közben csendben hallgatom a Noah viselkedéséről, életéről szóló beszámolóját. Hát nem mondhatnám, hogy irigylésre méltó gyerekkora volt. Bár, ez még nem hatalmazza fel arra, hogy egy szórakozóhelyen félholtra verjen egy tőle vagy ötven kilóval könnyebb srácot, csak mert az rálépett az Converseének az orrára. Vagy mit tudom én, hogy miből alakult ki ez az egész konfliktus, de a lényeg, hogy megtörtént, több emberben is kárt tett, és ez aligha fog jól mutatni az önéletrajzában, amikor majd Szent Péter színe előtt bebocsájtásra vár a mennyországba...
-Noah kezelhetetlen viselkedésének biztos, hogy köze van a gyermekkorában elszenvedett traumáihoz. Kutatások szerint, az hogy hogyan éltük meg a gyermekkorunkat, befolyással van arra, hogy milyen felnőtté válunk. Hogy ezt valahogy rendezni tudja magában, ahhoz egy pszichológus kéne. Vagy ha azt cikinek érzi, akkor egy kineziológus. - Osztom meg vele személyes véleményemet, ha már így kérdezte, segítséget kért. Közben újabb, mély hegvonalat sikerült egyesítenem, így rá is térek a következőre, ezzel együtt a Noahról folytatott véleményezésemet is tovább viszem.
-Az agresszió kezelési problémáihoz viszont már lehet nem lenne elég egy pszichológus. Van egy évfolyamtársam, akiből pszichiáter lesz, ha sikerül a szakvizsgája. Jön nekem egy szívességgel. Ha gondolod, beszélhetek vele Noahról. - Nick nem él épp makulátlan, szűzies életet, már annyi vírus szerológiát levettem tőle névtelenül az elmúlt években, teszteltem Tripperre, és még számtalan, más, nemiúton terjedő finomságra, hogy annyit igazán megtehet nekem, hogy Noaht kicsit kezelésbe vegye. Még többet is... De egyenlőre ennyi azt hiszem bőven elég. A nehéz része úgyis az lesz, hogy valahogy rábírjuk a Hulk fiút, hogy igenis segítségre van szüksége. Noah anyjának említésére fájdalmas görcsbe rándul a torkom, s ahogy lassan felrémlik előttem a mai műszakom, úgy elkezdi marni a nyelőcsövemet az a keserű epe, amitől legszívesebben kidobnám a taccsot. Mély, reszketeg sóhaj szakad ki belőlem.
-Az anyák, kivétel nélkül mindig a legjobbat akarják a gyereküknek. Néha lehet, hogy rossz, akár sorsfordító döntéseket hoznak, mert ott, és abban a pillanatban talán nincsenek tudatában a döntésük súlyának, de bármit is tettek, bármilyen döntést is hoztak, mindig aszerint cselekednek ahogy az a gyereknek a legjobb. - Ha az a nő valóban az anyám, lesz hozzá néhány kérdésem, amik nem véletlen voltak három évtizeden keresztül titokban tartva, s talán nem a legjobb döntés feltépni a sebeket, de mielőtt meghal -mert hamarosan elkerülhetetlenül be fog következni-, tudni akarom miért tette.
-De kicsit elkalandoztam. - Hessegetem meg magam előtt a levegőt, mintha így akarnám elűzni a sötét, örvénylő gondolataimat, majd törlök még egyet az utolsó görcs csomózása után, és:
-Tádááá! Jobb, mint új korában! - Mutatok összefércelt karja felé, mintha maga a Szentgrál lenne az. Nem mondom, hogy nem lehetett volna szebben is megcsinálni, de spiccesen, ráadásul idegen helyen, nem a legmegfelelőbb eszközökkel, ez egy valódi műremeknek mondható. Kisebb, nagyobb túlzásokkal.
-Gyere, segítek felkelni. - Nyújtom fel kezemet, miután -a biztonság kedvéért-, a kötéseket még egy fáslival is megerősítettem karján.
-Nem szédülsz? - Kérdezem gondoskodóan, miután segítek neki felülni, és csak azt követően támogatom őt le a vizsgáló asztalról, hogy megállt körülötte a világ. Felnyalábolom a tequilás üveget, majd ujjainkat összekulcsolva, kézen ragadom, és visszavezetem magunkat a tomboló tömegbe, útközben egy nem épp szomjas Barbie babát le is pattintok Mattieről, és a valamivel csendesebb bokszok felé kalauzolom magunkat, abban a reményben, hogy még találunk egyet, ami szabad lehet. Ha most nem vele lennék, már egész biztos, hogy részegen vonaglanék a tömegben, nyelvemmel egy vadidegen szájában, de vannak bizonyos határok, amiket meg kell húzni.
-Ezt nekünk hagyták fent! - Kiáltom győzelemittasan, majd lehuppanok vele szembe, az üveget kettőnk közé helyezve.
-Mennyire bírod a piát? - Kérdezem halál komolyan, s ahogy tekintetem megakad üveges, kissé bágyadt szemein, úgy újfent jóízűen felnevetek. Hülye kérdés volt.
-Na jó... csak hogy ne unatkozzunk. A gólya táborban játszottunk egy ivós játékot. Az a neve, hogy "Én még soha..." és mondanod kell valamit, amit te még sose csináltál, viszont ha a másik már igen, akkor neki innia kell. Nincsenek tabuk. - Vonogatom meg pajkosan szemöldökeimet, majd nem bírom ki, és újfent nevetésben török ki.
-Kezdem én! Szóval... Én mééég sohaaa... nem jártam úgy egy szórakozóhelyen, hogy össze kellett volna varrni a karomat... - Erős, igazán szemét kezdés, de hát kockázat nélkül nincs nyereség. Győzelemittas, önelégült mosollyal hátra dőlök a bokszban, karjaimat várakozóan összefűzve mellkasom előtt. Jól indul!

♡

**Mathieu Girard**

- Iris & Mathieu -

Hálás mosollyal figyelem Iris arcát, ahogy az alkoholtól némileg pirospozsgás orcával és leheletnyit fátyolos tekintettel próbálja legjobb tudása szerint tartani bennem a lelket. Koránt se érzem magam annyira elveszettnek és kétségbeesettnek, mint amilyen lelkesedéssel ő csitít, viszont jól esik a törődése és a szándék, amivel tudatja velem, honnan is ered egy-egy, amúgy nagyon is jól ismert, a szokottól mégis valamelyest eltérőbb testi reakcióm.
A nyugalommal ennek ellenére hadilábon állok és messze jobban érdekel, hogy mi történik a hátam mögött, mint az, hogy milyen állapotban van a kezem, vagy hova sietünk olyan igyekvőn. Folyamatosan hátrafelé nyújtogatom a nyakamat, hiszen jobban aggódok Noah lelki- és mentális állapota, mint saját magam miatt. Az utolsó pillanatban felismerés csillant a szemében és ha csak az marad meg neki, hogy kárt tett bennem, vagy alapjáraton másban… fogalmam sincs, mit fog művelni.
- Jó, de… - kezdek bele – jó. Bár nem olyan egyszerű őt intézni – fűzöm hozzá és vetek még egy pillantást a hátam mögé, legalábbis amennyire a lehetőségeim engedik, majd meglepetten, kérdő tekintettel kapom vissza a fejem Iris irányába, mikor megpaskolja a mellkasomat. Nem vagyok benne biztos, hogy az ő mozdulata lep meg jobban vagy az, hogy én nem húzódok el tőle látványosan a túlzott közelség miatt, de tudjuk be ezt a pillanatnyi zavarnak, amit még mindig érzek nem csak a tagjaimban, de a fejemben is. Kíváncsian fürkészem az arcát, s csak akkor rázom meg a fejemet a józanodás reményében, mikor újra noszogatni kezd, hogy haladjunk, és letudjuk a maradék még előttünk álló métereket a helyiségig.
- Azért mertem remélni – jegyzem meg, hiszen ismerem a korábbi mozdulataimat és tetteimet: megragadtam Noah karját és a kezét, az ökle már véres volt, meglehet a saját szerzett sebei miatt is, ahogy az ütlegek kidörzsölték a bütykeit. Az övé talán nem, viszont az egészen biztos, hogy a srác vére rám is átkerült, hiszen annak orrából és szájából jóformán csillapíthatatlanul csordogált. Nem garantálom, hogy az anyja rá fog ismerni, ha egyszer hazajut… Ezek egészét fejeli meg a saját vérem, ami újra és újra ki-kiserken a keletkezett vágásokból.
Csíp és ég, ahogy piszkálja és szedegeti ki belőlük a szilánkokat, néha fel is nyösszenek vagy morranok a kellemetlen szöszmötölő érintésektől, arról nem is beszélve, hogy milyen undorító egy gyomorforgató látvány. Nem véletlen, hogy inkább terelem a szót.
- Mhmmm… - nyújtom el kíváncsian és a hentesmunkával szétkaszabolt alkaromról felpillantok rá. – Nem tudom, hogy a spicces, vagy a szórakozásból kibillentett doki énednek válaszoljak? – nevetek fel. - Hálás vagyok Seb miatt. Jobban is, mint a szüleim szerint kellene. „Orvosok vagytok, az a dolgotok, hogy segítsetek rajta.” Ez az ő elvük… én viszont azt hiszem, hogy többet vagyok bent, mint ők, többet látok belőletek, abból, hogy mit tesztek – láttam én már ott bent igazán heroikus küzdelmeket egy-egy életért. Az embereknek több, mint hálásnak kellene érezniük magukat azért, hogy vannak még olyan lelkiismeretes orvosok, mint amilyen Iris is.
- Akár. De első körben barátként? – Próbálkozok. Mi mást mondhatnék? Kedvelem őt. Talán jobban is, mint kellene vagy szabad lenne, s nőként is felkeltette az érdeklődésemet már elég rég. De jelen állás szerint – és amúgy sem - nem gondolhatok rá másként, mint barátra. Máshoz köt és húz a szívem, más vár odahaza és nem rúghatom fel a saját elveimet, a saját érzéseimet pedig főleg nem fogom szemközt köpni.
- Jó, de azért mégis, talán jobb velük kikapcsolódni és akár, ha részegen is hazabandukolni, mint szabadnapodon is egy ezer sebből vérző szerencsétlen kezéből kotorászni kifelé az üvegszilánkokat… - én se biztos, hogy örülnék annak, ha az állandó, munkával töltött napjaimból egyet büntetlenül eltölthetnék a haverokkal, és azt is felrúgja valaki.
- Ahha… mindig ezt mondjátok, aztán félrevonultok és krokodilkönnyeket hullajtotok, mert tönkrement a kedvenc ruhátok – nem azt mondom, hogy túl jól ismerem a nőket, ezzel hamisat állítanék. De rengeteg barátom van a gyengébb nem képviseletéből és tudom, hogy ki hogyan reagál, ha ártalom éri valamelyik ruhájukat.
Végül Noahra terelődik a téma, s ha már lúd, legyen kövér és ne csak velem, a kezemmel legyen elfoglalva, mint orvos, de az idegeket tépázó kebelpajtásommal is, akinek tagadhatatlanul segítségre van szüksége főleg annak tudatában, hogy ma megint átlépett egy határt.
- Nem, őt erőszakkal semmiképp. Annak mi innánk meg a levét és hasonlóan néznénk ki, mint az a szerencsétlen srác. Viszont ő soha nem fogja úgy érezni, hogy változtatnia kell. Egy-két percig talán. Most is biztos vagyok benne, hogy elgondolkozott azon, amit tett, de ez csak egy pillanatnyi „józan” állapot, majd átkattan az agya és mintha mi se történt volna, éli tovább a maga elfuserált életét. Két éve még csak a falba öklözött, ha elborult az agya, maximum nyöszörgött, hogy hülye volt mert fájt a keze utána… ma pedig törött sörösüveget akar más arcába állítani! – rázom meg a fejem elképedve. Ez volt Noah, és aki nálam régebb óta ismeri, elmondása szerint soha nem volt egyszerűbb, csak a kirohanásainak a mértéke változott.
Irissal együtt én is összerezzenek a bevágódó ajtó robajára, de a kommunikációjukba nem szólok bele és csak akkor térek vissza a jelenbe a keszekusza gondolataimból is, mikor ismét felém intézi a szavait.
- Na, pont ezt akarom elkerülni. A börtönt… bár kezdem azt hinni, hogy ezért is csak én küzdök már, őt az se érdekelné, ha egy kukkeren és rácsokon keresztül nézelődne kifelé… - elégedetlenül, annál inkább elveszetten ingatom a fejem. - A maival bebizonyította, hogy baromi közel jár ahhoz, hogy lesitteljék… míg kölyök volt és a hülye kirohanásai miatt baromságot csinált, rá lehetett fogni arra, hogy gyerek, max egy javítót szorgalmaztak volna, de mivel az anyja ott volt neki és a látottak szerint teljesen rendben voltak az otthoni dolgok is, jó körülmények között éltek, talán meg se fordult a fejükbe, hogy tényleg javítóba dugják. Így evickélhetett el idáig, és mert mindig volt valaki, aki kihúzta a bajból. Nekem viszont csak azon jár az agyam, hogy mi lesz, ha akkor csinál hülyeséget, amikor senki nincs mellette, aki visszatartó erő lehetne? És az, hogy ezt is csak így lehetett – legyintek a karom felé szabad másik tagommal – mert máshogy nem értem el a józan eszéhez, ijesztő – hiszen ezzel bebizonyította, hogy képes lenne megölni valakit, de tudom… illetve csak szeretném hinni, hogy nem önszántából és szabad akarattal.
- M-m – ingatom a fejem ismételten, mint ma már olyan sokszor – ha ilyen egyszerű lenne, nem izzadnék miatta vért állandóan. Végső elkeseredésemben már próbáltam megszakítani a kapcsolatot vele. Volt egy másik esete a közelmúltban, amikor azt mondtam, hogy „na jó elég”, de egyszerűen lehetetlenség őt elkerülni, ha keres téged. Ma se én hívtam, és csak azért jöttem el, hogy ha baromságot csinálna, legyen aki megállítja. Tudod, nem akarok az a barát lenni, akit felhívnak éjjel telefonon a rendőrségtől, hogy bevitték és engem hív, hogy hozzam ki valahogy a dutyiból. Az meg, hogy a maiból én jöttem ki rosszul, még a jobb forgatókönyv mert azt a gyereket megölhette volna - és meg is ölte volna.
Meglepetten pislogva nézem végig, ahogy jókorát kortyol az időközben meghozott italból.
- Gondolom ezzel azt akartad mondani, hogy minden a legnagyobb rendben, nem fogok érezni semmit és tökéltesen fog kinézni, ha begyógyulnak a sebek és kiszedték a varratokat – javítom ki őt szórakozottan nevetgélve. Próbálok nem nagy feneket keríteni annak, hogy az elmondása szerint nem lát jól szemüveg nélkül, csak a karomról van szó, így is van már rajta egy-két heg, néhány másik hol számít már? Inkább abban bízok, hogy az összes szilánkot el tudta távolítani. Már magától a tudattól is hányingerem lesz, hogy belegondolok, milyen érzés lehet, ha az összeforró húsban ott marad egy-kettő?
- Add! – Veszem át tőle az üveget és hozzá hasonlóan én is leküldök egy kiadós kortyot a keserű, torkomat égető alkoholból. Hogy ne essek túlzásokba, visszaadom neki és várom, hogy belekezdjen.
- Csodás kilátások. Azért szólj majd, ha vinnyognom kellene, de mégse teszem – megkeresem a tekintetét, majd biccentek jelezve, hogy felőlem kezdheti.
- Amióta az Államokban vagyok… Két és fél éve vagyunk itt, pár napra az érkezésünkre találkoztunk – kezdek bele, noha olykor elég nehéz szabályozni az arcomat is, nem csak a hangomat, míg érzem a tű szurkálását vagy azt, ahogy a cérna csúszik húsban. Néha csiklandozó, máskor egészen kellemetlen érzés.
- Noah apa nélkül nőtt fel. Ismereteim szerint öt vagy hatéves volt, amikor ott hagyta őket, erről nem is igazán szeret beszélni. Hasonló vérmérsékletű ember volt, mint Noah. Nem jó párosítás, gyanítom már ez is egy hozott tulajdonság. Viszont azt tudom, hogy gyerekkori ADHD-val diagnosztizálták, amit nem kezeltek csak egy ideig. Miután javult és úgy tűnt, hogy valamennyivel „nyugodtabb” és kezelhetőbb, mint előtte volt, az anyja úgy döntött, hogy az ő gyereke rendben van, nem akarja folytatni a kezeléseket… - összeszorított fogsorral nyögök fel, s kérdőn, meglepetten nézek fel Irisra egy, az eddigieknél kellemetlenebb szúrásnál. Beletelik néhány pillanatba, hogy folytassam.
- Valahol az anyját is megtudom érteni. Nem sikerült a házassága, a férje szó nélkül lelépett. Egy dollárt nem segített be Noah felnevelésébe. Azt se tudni él vagy hal? Valószínűleg az megint egy csapás volt neki, hogy a fia segítségre szorult és inkább homokba dugta a fejét…én viszont nem dugom homokba a fejem… ez rohadtul szar érzés… – jegyzem meg kínomban nevetve.

- 1491 szó / @

**Iris W. Kingston**

Mattie&Ris

Everybody calm down! Dr.Disaster is here!

Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha egy ilyen helyen, ilyen véres szituációban fogok viszont találkozni Mattievel, de az az egy biztos, koránt sem nyújt annyira bizalomgerjesztő látványt, mint egy-egy találkozásunkkor a kórház berkein belül. Mindenesetre a lehetőségeimhez mérten igyekszem helyén kezelni a szituációt, már amennyire erre képes vagyok ebben a kissé lelassult, enyhén spicces állapotomban. Szerencsére Mattie nem egy bonyolult lélek, biztos hogy nem lenne ennyire könnyű a helyzetem, ha a szintén csurom vér hegyomlást kellene jobb belátásra bírnom.
-Nyugi, jól vagy! Minden rendben, csak az adrenalintól és a pillanatnyi sokktól vagy így összezavarodva, de amint eltűntünk innen, minden újra a régi lesz. - Nyugtatgatom, s mialatt felküzdöm őt a földről, fejben igyekszem összerakni, hogy mi történhetett. Bemehetnénk a kórházba, persze simán lehetne -és kellene is-, riasztani a rendőrséget, mentőket tömegverekedés miatt, de világos, hogy azzal csak Mattie keveredne bajba. Nem vagyok benne biztos, hogy másnap a szennylapok címlapjáról szeretne visszamosolyogni az apjára, aki nem mellesleg a francia nagykövet. Mióta Sebet kezeljük, így is szárnyra kapott már a családjukkal kapcsolatos, számtalan, alaptalan pletyka, amik tökéletesen felkavarták a családjukban az állóvizet, és kellőképp szét is robbantották őket. Így hát evidens, hogy nem fogom szirénázó mentőautóval a kórházba furikáztatni magunkat. Egyik kezem segítőkészen simul hátára, míg másikkal valahol mellkasát támasztom, s mialatt ügyetlen, kissé botladozó léptekkel az elsősegélynyújtó helyiség felé haladunk, egy lopott pillantás erejéig hátra sandítok, hogy legalább egy arcot tudjak kötni a célszemélyhez.
-Hé... hé, nyugi! Hallod?! Most ide koncentrálj, nézz rám, őt majd intézik a többiek. - Mellkasára simuló tenyerem finoman, figyelemfelkeltően megpaskolgatja azt, hogy biztosan kizökkentsem a mögöttünk zajló események forgatagából. A hegyomlás arcát azért megjegyzem magamnak, sose lehet tudni... Ha a ma esti cirkusz körülötte nem csupán egyszeri alkalom, jó ha tudom hogyan kell kezelni, ha egyszer pont az én műszakomban bevágódna a sürgősségire. Az elsősegélynyújtó helyen érezhetően oldódni kezd a Mattieben felgyülemlett feszültség, épp ahogy reméltem. Amint felfekszik az ágyra, s kettesben maradunk, máris visszatér a vér az arcába, alább hagy végtagjainak nyughatatlan remegése, és úgy tűnik, már észnél van annyira, hogy összetetten, értelmesen tudjon beszélni. Pontosan ez történik, amikor az agyban a robbanásszerű adrenalin löket visszavonulót fúj. Mázli, hogy viszonylag gyorsan rátalálok a szükséges eszközökre, így már engem sem fenyeget tovább egy közeledő pánikroham.
Nem foglalkozom vele, hogy úgy nézek ki, mint egy béna Freddy Krueger imitátor, az agyam szinte automatikusan kapcsol át orvos üzemmódba, szinte el is felejtem, hogy miért vagyok ma itt. Igazából eddig nem mutatott olyan észveszejtő dolgokat a hely, maga a buli, amiért megérte volna sokáig maradnom. Nyilván azt azért nem kívántam, hogy valakit kaszaboljanak össze az én unalmam elűzésének érdekében, de határozottan izgalmasabbá vált a szitu Mattie sérülésének hála, még ha ez így kimondva elég groteszkül is hangzik.
Minden idegszálamat, figyelmemet a karjára összpontosítom, szorosan egymáshoz préselt ajkakkal igyekszem csillapítani a vérzést, hogy legalább az üvegszilánkokhoz oly' módon hozzá tudjak férni, amivel nem okozok neki plusz fájdalmat.
-Ez nem mind a te véred. Ami sötétebbnek látszik, és már alvadékos, vagy épp rászáradt a bőrödre, azé a szerencsétlen kis piszkafáé, akit maga alá gyűrt odakint a felajzott bika. - Meg akarom nyugtatni, bár több, mint valószínű, hogy nem pont ilyesfajta nyugtatásra számított. A csipesszel mindeközben egy nagyobb darab szilánkra fogok rá, igyekszem finoman bánni az eszközzel, ha nagyon szorosan fogom közre a szilánkokat, könnyen eltörhetnek. Soron következő mondandójára zavaromban felnevetek, majd a félbeszakadt mozdulatot befejezem, és a kivadászott szilánkot a magam mellé készített, üres vesetálba dobom. Egész jól haladunk, már csak kábé úgy ötven darab van hátra...
-Ennek a meghívásnak lett volna bármi köze ahhoz, hogy Seb gyógyításán dolgozom gőzerővel, vaaagy...? - Megforgatom szemeimet mialatt keresem a megfelelő szavakat. Közben persze a kezem is jár, s máris egy tiszta gézlapért nyúlok.
-Vagy attól teljesen függetlenül gondoltad? - Nem is tudom miért beszélek erről, hogy miért hozom saját magamat szándékosan idióta helyzetbe. Az ultrafos karmám tehet mindenről! Ez egész biztos. Meg a tequila shot-ok. Ha piálok, beszámíthatatlan vagyok. Meg persze kiszámíthatatlan is...
-Oh, nem, ne sajnáld, ne is szabadkozz! Már több, mint két órája itt dekkolunk, másik három rezidens társammal szülinapot ünneplünk. Ha nem történt volna az a balhé közöttetek, valószínűleg már félrészegen botladoznék egy szabad taxi után. - Viccelődöm, csak hogy kicsit elvehessek a dolgok éléből. Igazából egészen idáig fel se tűnt a ruhám. Jobban mondva az, hogy hogy néz ki. Futtában végig mérem a kifejezetten erre az alkalomra vásárolt Guess, fekete színű koktélruhát. Pont úgy festek, mint egy dalmata. Csak ez az újra gondolt horror verziója a mesének...
-Mi?! Jaj neeem, nem kell, dehogy! Ez... ez csak egy olcsó rongy, amit hirtelen kikaptam a szekrényből. Semmi extra! - Legyintek tök lazán, közben imádkozom, hogy a ruhában hagyott árcédula sehol se fittyenjen ki, mert az több, mint kellemetlen lenne... Bár, akár le is téphetném, ilyen állapotban aligha fogom tudni már visszavinni. Mialatt tovább ügyködöm a szanaszét kaszabolt karján, ő végre elárulja, hogy mégis mi a jó büdös franc történt. Meg se lepődöm azon amit hallok. Emberek tucatjai tévednek be a sürgősségire, akik olyanok, mint ez a bizonyos Noah. Vagy éppen az aktuális áldozatuk, akik rosszkor voltak rossz helyen. Persze mindig kitalálnak valami sztorit, amiről süt, hogy kamu, csak hogy ne vonjuk bele a rendőrséget is az ügybe... Nem szólok közbe, türelmesen, csendben végig hallgatom a néma segítségkérését. Néha együttérzően bólintok egyet, de amint a végére ér, és tanácstalanul fürkészni kezdi az arcomat, én is az övéhez hasonló mimikával nézek vissza rá. Sóhajtva félrebiggyesztem a számat, s miután pontosan a tizenkettedik darab üvegszilánk is lekoppan a fém vesetál alján, alkarommal megtörlöm a homlokomat.
-Nehéz ügy... erőszakkal nem fogod tudni rábírni a változásra. Addig ameddig ő nem képes tiszta fejjel átlátni a helyzetet, nem fog változtatni, segítséget kérni. - Hintem el az én meglátásom az üggyel kapcsolatban, miközben újfent előkerül a csipesz, és hogy minden kerek legyen, valaki kivágja a helyiség ajtaját, amitől megugrom ültömben.
-Szükséged van valamire? - Áll meg az ajtóban egy ismeretlen arc, egy igen csak diáknak kinéző lány. Talán gimnazista lehet. Ujjait idegesen összekulcsolja, mint aki imádkozni készül, csupán a pólóján lévő feliratból sejthető, hogy ide tartozik. Minden bizonnyal az orvos keze alá dolgozik, aki rejtélyes módon eltűnt. Hezitálok kérdésén, már majdnem rávágom, hogy nincs, de ekkor eszembe jut valami. Ha már szórakozni, kikapcsolni jöttem...
-Egy üveg tequilát elfogadok.
-Azzal fogod fertőtleníteni a sebet?!
-Mi?! - Rikkantom bele a levegőbe hüledezve, néhány oktávval magasabb hangon, végül ráhagyom, gondoljon amit csak akar. De a tequilám itt legyen öt percen belül! Miért akarnék bármit is Tequilával fertőtleníteni? Főleg egy olyan helyen ahol minden eszközöm megvan hozzá?!
-Ömm... oké, hol is tartottunk?! Ja, igen, a Hulk barátod... neki egész biztos, hogy szüksége lenne egy nagyon profi pszichológusra, vagy akár a kineziológust is megpróbálhatja. Ha viszont ezek nem segítenek rövid távon, akkor a következő lépés már csak a pszichiáter lesz. Vagy a börtön... - Állok elő a legészszerűbb dologgal, ami eszembe jut, és ami minden bizonnyal karcsú vígasz lesz Mattie számára, eddig ők is biztosan eljutottak már maguktól is. Közben a szerencsétlenül ide, oda toporászó csaj visszaér az üveg tequilával, vet egy hüledező pillantást Mattie karjára, majd csendben meghúzza magát a háttérben, gondolom arra számít, hogy végig nézheti ahogy összefércelem, hátha tanul valami újat. De ez a mai nem mondhatnánk, hogy a szerencsenapja. Némán, csupán tekintetemmel üzenve hajtom őt el.
-Mi lenne, ha egy ideig nem beszélnél vele? És ha megkérdezi miért, egyszerűen elmondanád neki, hogy a viselkedése az oka. Ne hívd őt bulizni, ne kérdezd meg hogy van, milyen napja volt. Talán elgondolkodna, hogy mégis csak benne van a hiba, és ideje lenne változtatnia. - Aprót vonok a vállamon, majd az utolsó, eltávolított üvegszilánk helyét befedem gézlappal, kezemet jobb híján a ruhába törlöm -annak már úgyis mindegy-, hogy lecsavarva a tequilás üveg tetejét, egy öblös, gyilkos kortyot lehúzhassak a fanyarú italból.
-A neheze még most jön. Bárcsak itt lenne a szemüvegem. Ezekkel a kontaktlencsékkel csak a piás üvegeken feltüntetett alkohol százalékokig látok el. - Nevetek fel, bár ez lehet, hogy számára annyira nem vicces, tekintettel arra, hogy most jön a varrás.
-Kérsz? - Nyújtom felé egy váratlan pillanatban az üveget. Ha elfogadja, úgy átadom neki, amennyiben visszautasítja, akkor egyszerűen csak leteszem az üveget. Persze nem túl messzire, azért kézközelben legyen.
-Elfogom kezdeni összevarrni azokat a sérüléseket, amiket nagyon szükséges. Kicsi tűszúrásokat fogsz érezni. Nem adok érzéstelenítőt, fölöslegesnek gondolom. Az is tűszúrással jár. Így legalább azt is tudjuk, hogy nincs sehol érzéskiesésed, idegsérülésed. - Tájékoztatom őt a következő lépésekről, és ha ő is felkészült, úgy neki is látok a harcifeladat elvégzéséhez.
-Mióta ismered Noaht? Mindig ilyen volt? Nem volt egy nagyobb törés, bármi az életében ami kiválthatta ezt a viselkedést nála? -

♡

**Mathieu Girard**

- Iris & Mathieu -

Már a kezdetek kezdetén is sejteni lehetett, hogy Noah nem lesz egyszerű eset. Akinek olyan magatartás- és dühkezelésbeli problémái vannak, melynek befolyásában arra is képtelen, hogy megálljt parancsoljon az indulatainak, és képes nekimenni egy nálánál ötven kilóval könnyebb és majd’ három fejjel alacsonyabb lánynak is, annak nem kérdés, hogy segítségre van szüksége. Két évvel ez előtt mikor a barátságunk megköttetett, ezzel nem foglalkoztunk, hiába, hogy az is egy jókora maflással indult, korántsem ideálisan. Így belegondolva pedig sejthető volt, hogy a jövőben is lesznek bajok és annál nagyobb ellentétek közöttünk.
Akkor azt elkönyveltem egyszeri esetnek, hiszen nem ismertem őt, és az soha nem volt szokásom, - a mai napig nem az- hogy téves következtetéseket vonjak le másokról egyetlen tettük vagy hibájuk alapján. Ki tudja, hogy mi vált ki belőlük bármit is? Csakhogy a jelekből már akkor olvashattam volna.
Noah azóta rengeteget változott jó és rossz értelemben is. Azt megtanulta, legalábbis többünknek volt gondja arra, hogy megértessük vele, nőre nem emelhet kezet, hiába, hogy ő soha nem tett különbséget a két nem között. Ember ember. Próbáltuk belé plántálni, hogyha nem is a másik fél érdekében, akkor gondoljon magára - önzőségben mindig jeles volt - arra, hogy bármikor lecsukhatják egy ostoba kirohanása miatt. Akkoriban neki tök mindegy volt, hogy ki volt az, aki kihozta a sodrából, ő első mozdulatra vagy szóra ütötte, fellökte, ordított vele vagy szégyenbe hozta mások előtt.
Ezt a bicskanyitogató és soha nem kezelt dühét sikerült az addigi előfordulásokhoz mérten minimalizálni, és ha az indulat még most is megvan benne, az legalább látszik rajta, hogy kétszer-háromszor átgondolja minden tettét, főleg, ha eljut a csökött agyáig az, hogy akit elagyalni készül, nem pöcsöt növesztett a lábai közé.
Az viszont nem változott, és valami azt súgja, hogy soha nem is fog, hogy ne más súlycsoportokban keresse a boxzsáknak szánt prédákat. Könnyű úgy emberverőnek és rettegett keménylegénynek lenni, ha az ő több, mint kilencven kilójával szembe állítanak egy olyan, alig hatvan kilós nyikhajt, mint amilyen a mostani srác is, aki kisebb-nagyobb véraláfutásokkal, de annál nagyobb szemalatti monoklival és felszakadt szemöldökkel, ajkakkal próbál hal üzemmódba kapcsolva lélegzethez jutni.
Nem mondom, talán nem én vagyok a legjobb alany arra, hogy leállítsam és megtudjam őt fékezni, főleg nem úgy, hogy „fegyver” is van nála, hiszen, ha már súlycsoportról van szó, én se tartozok az övébe. Soha nem is fogok. Noah pedig, ha igazán elgurul az agya, minden különösebb erőfeszítés nélkül betudna építeni a falba még engem is, és valószínűleg mindeddig ezt csak azért úsztam meg, mert én vagyok az egyik, aki hatni tud a hülye, csökött agyára. Valamiért rám mindig jobban hallgatott, mint másra. Képes vagyok még a legsűrűbb, agyára ereszkedő ködön keresztül is eljutni az ép elméjéhez, bár ez se sikerül mindig első próbálkozásra és szükséges némi erőkifejtés, egy pofon, egy erőteljesebb, határozottabb fellépésű mozdulat, hogy magához térjen az agressziót sugárzó kábulatból. Egy lökés, egy rántás vagy bármi más.
Jelen esetben is hasonlóval próbálkozok, másként valószínűleg nem is sikerülne őt kibillenteni az őrületéből, így se sikerül elérnem a kellő- és remélt hatást, csak egyféleképpen. A saját vesztemre.
Nem vagyok benne biztos, hogy mi járt a fejemben és mire gondoltam, mikor hirtelen felindulásból cselekedtem, ám a földön ülve a két srác mellett, pillantásomat újra meg újra végig vezetve a thrillerekbe illő karomon, majd rajtuk, tudom, hogy jól cselekedtem. Nekem talán csak a kezem bánja és azt kell majd helyrehozni, bár tagadhatatlanul szarul fest, de abba belegondolni se akarok, hogy mi lett volna akkor, ha a srác arcát vagy nyakát éri az üveg?
A pánik fojtogató érzése szépen lassan kezd eluralkodni rajtam talán a látvány, de az is lehet, hogy a történtek és a kialakult helyzet miatt, hiszen ilyen mértékű tettlegesség soha nem történt még, hiába, hogy komoly verekedéseknél kellett már asszisztálnunk a múltban. Viszont az, hogy ez már-már egy emberölés előszelét hozta magával, megrémít, ahogy önmagában a tudat is, hogy Noahnak minél hamarabb segítségre van szüksége.
Érzem, ahogy kifut az arcomból a vér, és először a megjelenő srác az, aki a felém intézett kérdésével még a jelenben tud tartani és nem engedi, hogy a kelleténél nagyobb energiákat fektessek az egyre növekvő pánikba, majd Iris, aki minden gondolkozás nélkül emeli meg a karomat úgy, ahogy azt régen nekem is tanították. Nem voltam rossz gyerek, de voltak olyan túlontúl bátor és meggondolatlan ötleteim, manővereim, melyek sérüléssel végződtek, és bizony kórház lett a vége. Fára mászni is szerettem. Amíg le nem estem.
- Nem tudom…? – egyszerre hangzik kijelentésnek és kérdésnek is, bár, hogy az övéi közül melyikre szánom válaszként, én magam se tudnám megmondani. Zöldjeim az arcát kezdik fixírozni, csakhogy lássam és dekódoljam is azt, hogy mire gondolhat, hogy mennyire rossz a helyzet, ugyan vallom, hogy még mindig jobban érdekel Noah helyzete, mint a sajátom – tű?! – szakad fel belőlem meglepetten, és úgy vezetem az alkaromra a tekintetemet, mintha egyetlen pillantásommal igyekeznék a sebeket és vágásokat jobb belátásra téríteni, hogy abban a minutumban forrjanak össze szépen sorjában.
A zene lassacskán kezd halkulni, és ekkor már hallom magam mögül, hogy valaki a mentősökkel kokettál telefonon és a címet egyeztetik, valamint a sérült pontos állapotát tisztázzák.
- Persze! – vágom rá határozottan, és az ő segítségével vagy anélkül, talán elég erő szorult belém ahhoz, hogy magamtól is menjen a mutatvány, feltápászkodok a vértől és alkoholtól csúszóssá váló padlóról. Először nem is tudnám megmondani, hogy amiatt, vagy az elgyengülő térdeim miatt billenek meg, de végezetül túlteljesítve az elvárásaimat, megvetem a lábaimat.
- Iris… - motyogom, mikor teszünk néhány lépést a szóban forgó helyiség felé, és nyakamat nyújtogatva lesek hátra a még mindig földön ücsörgő Noah-t keresve – ne hagyjátok egyedül! Ne merjétek egyedül hagyni! – Ön és közveszélyes. Bár hamar észhez szokott térni a maga baromságait követően, most mégse vennék rá mérget, hogy nem fog valami ennél is nagyobb hülyeséget csinálni, ha hagyják, hogy meglógjon. Muszáj, hogy valaki figyeljen rá. Sötét, metszett tekintetét rám emeli. Döbbenet, félelem és felismerés grimasza torzítja az arcát. Tudja, hogy mit tett, és ezen a ponton talán eljutott a felfogás szintjére is. És azt is tudja, hogy valószínűleg megint nekem, csak és kizárólag nekem köszönheti azt, hogy nem kell egy életen át vezekelnie a tettei miatt.
Az elkülönített helyiségbe menet a tekintetem összetalálkozik a pultoslányéval, aki korábban a lelkemre bízta, hogy ne történjen galiba, most pedig megdöbbent arccal, fejét ide-oda csóválja, mintha azt próbálná mondani, hogy ő szólt… ő megmondta! Bulizni akart, mint mindenki más. Hát, ilyen a mi formánk… lassan kitiltanak bennünket mindenhonnan egy félőrült miatt.
Odabent leereszkedek az ágyra, és kíváncsi tekintettel, mélyen legbelül mégis életeket megváltó kérdésekkel és gondolatokkal viaskodva nézem végig, ahogy Iris keresni kezd valamit. Bármit… talán elsősegélydobozt, bár sanszos, hogy néhány sebtapasszal most nem szaladunk messzire.
- Csak nyugodtan – próbálom a feszültséget némi jókedvű hanghordozással oldani, de be kell lássam nincs könnyű dolgom a kavargó gondolatok és a hányinger miatt. Ahogy az adrenalin kezdi hatását veszíteni, úgy érzem egyre jobban a karomat is, ami pont úgy néz ki, mint egy összegányolt hentesmunka. Vér, vágás, szúrás, ezen a ponton pedig nehéz elképzelni, hogy valaha még úgy fog kinézni, mint korábban.
Mikor mellém ül, kezemet pedig az ölébe veszi, hogy nekiálljon az ellátásának, kíváncsi tekintettel fürkészem az arcát egészen addig, míg nyakon nem önti a fél karomat. A meg nem nevezett löttytől, de főleg a meglepetés erejétől a szemeim kis híján jojóként ugranak ki az üregükből és csak azért nincs lehetőségem szóban vagy bárhogy lereagálni, mert alig fél pillanat elteltével már csipesszel bányássza a vágásokat, esetleges szilánkok után kutakodva. Balom kézfejét a szám elé kapom, majd erőltetett mosollyal bólogatok a megjegyzésére.
- Ha más nem, úgyis elhívtalak volna valahova – vágom rá szinte azonnal. – De az azért kétségbeejtő, hogy még kórházon kívül is komoly feladatok elé állítalak, nem elég Seb – fűzöm hozzá, és két nagy nyeldeklést követően visszaejtem magam mellé a karomat – ne haragudj, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni, gondolom… örültél végre egy szabad estének. Viszont nagyon örülök, hogy itt vagy! – Valljuk be, amióta Sebastian kórházban van, csak nagyon ritkán volt olyan alkalom, hogy ne láttam volna őt bent valamelyik folyóson szaladgálni, a nővérpultnál vagy betegről betegre járni, mellettük ténykedni – Azt hiszem egy ruhával is jövök neked…
És csak megérkezik a kérdés. Erre mit lehet mondani? Mennyire lehetek őszinte? Valószínűleg épp csak annyira, amennyire jónak látom.
- Noah történt... – kezdek bele. Egy pillanatra úgy tűnhet, hogy nem kívánom folytatni, egy percnél tovább is elhúzom a hallgatást, de végül csak belevágok a lecsóba, talán még segíteni is tud – Az a hegyomlás srác, komoly "orvos sose látta" dühkezelési problémákkal küzd, elméletileg már gyerekkora óta. Sok problémája van, amire nem fordítottak a szülei elég figyelmet. Jobban mondva, semmit. Két éve ismerem, azóta rengeteg hasonló esetet éltünk már át vele és miatta, bár… ennyire messze még soha nem ment. Én voltam a hülye, hogy eljöttem vele… - húzom el a számat és felszisszenek a kutató, matató, szúró érzéstől - de talán még jobb is, hogy így alakult – ezzel talán éreztetem vele is, hogy koránt sem vagyok benne biztos, hogy az én beavatkozásom nélkül a másik megúszta volna élve. – Soha nem láttam még ennyire elborultnak, nem tudom mivel inzultálták, bár az sem kérdés, hogy valószínűleg ő is tett azért, hogy kiharcolja magának a figyelmet. Szereti kihívni maga ellen a sorsot, talán mert tudja, hogy általában nem ő az elszenvedő és alulmaradó áldozat. Fogalmam sincs, hogy mit tudnánk csinálni vele. A srácokkal… sszz… - nyöszörgök és sziszegek. Nem sűrűn szednek ki üveget a kezemből, nem vagyok hozzászokva az efféle sebészeti beavatkozásokhoz – próbáltunk rajta segíteni. Terelgettük, irányítgattuk, jobb belátásra térítettük, ha kellett, de látod. Nem sokkal lett jobb. Orvost is kerestünk, mert ezt már nem lehet kezeletlenül hagyni, hát látod – mutatok a karomra – életveszélyes. Viszont elutasít mindennemű hozzáértő segítséget. Tőlünk még úgy ahogy elfogadta és lenyelte… ötletem sincs, mit tegyünk – pánikban vagyok miatta? Igen, lehet. Legutóbb kis híján a kocsiban nyírt ki, és alig néhány óra elteltével megint balhéba keveredett. Azóta bár nyugi volt, most mégis úgy elszaladt vele a ló, ami komolyan megrendítheti még az én bizalmamat is...

- 1635 szó / @

**Iris W. Kingston**

Mattie&Ris

Everybody calm down! Dr.Disaster is here!

Kishíján elsírtam magam, amint csontos farpofáim végre letelepedhettek a kantin egyik félreeső asztalának baromi kényelmetlen, műanyag székére. Én nem tudom mi történt ma, valamit ingyen osztogatunk a sürgősségin, esetleg nálunk forgat Brad Pitt és mindenki látni akarja, de csak úgy özönlöttek be egésznap az emberek. A reggeli műszakátadás óta megállás nélkül talpaltunk, az az ominózus, kora délutáni kávé, a szokásos, vegán, extra csokis muffinnal volt az első és egyben utolsó alkalmam a pihenésre. Ám az is vajmi kevés ideig tartott, amint kibontottam a papírjából a sütit, a műszakvezető csípőre tett kézzel megállt fölöttem. Teliszájjal, könnybe lábadt szemekkel pislogtam fel rá. Sírásközeli állapotom egyik oka a muffin mennyei íze volt, ahogy szétáradt a számba, és szinte éreztem a hasnyálmirigyemben ahogyan az inzulinszintem, vércukrom lassan normalizálódik. A másik ok már nem ennyire üdítő. Nem akartam elhinni, hogy nekem nem jár az az öt perc csend amiben feltöltődhetek a következő beteg fogadása előtt.
-Ezer bocs Iris, tudom, hogy már ki vagy nyúlva, de van kint a felvételi pultnál egy nő, aki csak veled hajlandó megvizsgáltatni magát. Azt hiszem Norvég állampolgár... vagy Svéd? Nem tudom pontosan, de nálunk száz százalék, hogy nincs érvényes egészségbiztosítása, ráadásul dől belőle az olcsó pia szag. - Pár másodperc kínos csend következett, ameddig megrágtam, majd lenyeltem a számban őrlődő falatot, próbáltam rájönni, hogy én mégis mit tudnék tenni az ügy érdekében, de hát nem jutottam messzire.
-Éééés?! - Kérdőn meresztgettem rá fáradt szemeimet a kerek lencséjű szemüveg mögül.
-Az a helyzet, hogy a cirkusz eljutott az orvosigazgatóhoz is, aki lejött a sürgősségire, és biztosította a nőt arról, hogy te fogod ellátni.
-Oké Johnny. Nézd. Ez a nő minden bizonnyal hajléktalan, ráadásul részeg is. Mind tudjuk, hogy mi lenne a legkézenfekvőbb eljárás vele szemben.
-Igazgatói utasítás, hogy azonnal lásd el, gondolom a nő rontja a kórház imidzsét, ráadásul túl azon, hogy piás, tényleg betegnek tűnik... Olyan sárga, mint a kikerics.
-Persze, hogy sárga! Az én májam is bekrepálna, ha mindennap magamba döntenék egy liter vodkát. - Johnny erre sajnálkozó tekintettel széttárta a karjait, én pedig egy gondterhelt sóhaj keretein belül feltápászkodtam a székről, magamhoz vettem a papírpoharamat, megigazítottam a fonendoszkópot a nyakamban, s kelletlenül elindultam a sürgősségi felé. Nehéz volt nem észre venni, hogy ki is ennek az egésznek a felbújtója. A szóban forgó, ápolatlan külsejű, nagyjából a negyvenes évei elejét taposó nő úgy ordibált, mint a fába szorult féreg. Három biztonságiőr toporgott körülötte, de látszólag nem igazán voltak urai a helyzetnek, mivel a nő egy műanyag vajazó késsel hadonászott. Micsoda G.I. Jane!
-Hali, én vagyok Dr.Kingston, miben segíthetek?! - Éktelen, Isten káromló őrjöngése hirtelen abba maradt, mintha elvágták volna. Ahogy rám nézett, szinte csaknem teljesen lefagyott, tekintetében azon rövid idő leforgása alatt annyi érzelem csillant meg, hogy egy percig én is teljesen összezavarodtam, nehezen találtam a szavakat.
-Jöjjön, megvizsgálom. - Tártam ki felé barátságosan a karomat, mire a műanyag kés kiesett a kezéből, félve összehúzta magát, és elindult utánam a legközelebbi vizsgálóba. Hátam mögött intettem a biztonságiőröknek, hogy mindenki maradjon a helyén, ha szükségem lesz rájuk, megnyomom a vizsgálóba beszerelt pánikgombot. Odabent kidobtam az addigra már jégcsappá fagyott kávémat, majd gumikesztyűt húztam, megkértem a nőt, hogy üljön fel a vizsgálóágyra. Higgadtan, kedvesen -hogy érezze, megbízhat bennem-, elmagyaráztam neki, hogy mik fognak vele történni. Hogy szeretném megvizsgálni. Meghallgatni a tüdejét, megnyomkodni a hasát. A fölöttünk lévő vizsgálólámpa fényében még szembetűnőbb volt a szemein, bőrén éktelenkedő icterus. A lábszárából lassan csordogáló nyirokfolyadék átáztatta szakadt, koszos harisnyájának anyagát. A tüdejét az állapotához képest egész tisztának hallottam, a bőre rugalmatlan, száraz volt, dehidratáltságra utalt, a lehelete valóban szúrós volt, ám én koránt sem alkoholt éreztem rajta, inkább acetont. A kettő eléggé hasonlít egymásra. A zavart elmeállapot, acetonszagú lehelet, kiszáradás, izzadás együttes tünetei a hypoglicaemiának, az az, a kórosan alacsony vércukorszintnek. A mája akkora volt, hogy még szabadkézzel, a hasfalán keresztül is könnyedén kitapintottam. Miközben megpróbáltam branült helyezni az összeesett vénáiba, hogy lefolyassak neki egy tömény glükóz oldatot, amitől javulást reméltem, igyekeztem kiszedni belőle némi érdemleges információt. Hogy mi történt vele, milyen betegsége van, hogy került ide?! De ő egyre csak egy számomra ismeretlen női nevet kántált, majd hirtelen felindulásból kutatni kezdett szabad kezével szakadt kabátjának zsebében, amitől összerezzentem. Egy elnyűtt, megsárgult, itt-ott már szakadt, orvosi pecséttel ellátott papírt húzott elő zsebéből. Svédül volt, így csak néhány szót tudtam értelmezni. De azokat biztosan, mint: "koraszülött leány csecsemő" "kielégítő általános állapot" "anyja nem ismert" "benzinkút vécéjében hagyták, frissen ellátott köldökzsinórral". Pillantásom értetlenül cikázott a papír, és a vizsgálóágyon fekvő nő között, akinek egyszerre több érzelem is keveredett az arcán.
-Te vagy a kislányom! Olyan régóta kereslek már és most végre megtaláltalak. Szép neved van. Én az Alicet választottam volna. Tudtam, hogy lány leszel, éreztem! De nem tudtalak megtartani, nem tudtalak felnevelni. De soha, egy percre sem felejtettelek el. Mindig velem voltál. Itt! - Mutatóujjával mellkasa közepébe bökött.
-Csak bocsánatot akartam kérni. Meg akartalak ismerni mielőtt túl késő, mielőtt meghalok. De tudod mit?! Megérdemlem. Megérdemlem, hogy a pokol kényköves bugyraiban égjek el! - Csillapíthatatlan, velőt rázó zokogásban tört ki.
-Nyu-nyugodjon meg! Leesett a vércukorszintje, attól beszél össze-vissza. - Szerettem volna meggyőzőnek tűnni, de addigra már én is kezdtem elveszíteni az eszem a józan ítélőképességemmel együtt. Már nem csak az ő karja rázkódott a sírástól, az én kezem is csillapíthatatlan remegésbe kezdett, így nagyjából esélytelennek tűnt őt megszúrni.
-Annyira szeretlek, mindig is szerettelek! - Zúdított a nyakamba egy újabb érzelmi kirohanást, s váratlanul felült, elrántotta a karját, amiből az következett, hogy az övé helyett a saját kezembe állítottam a tűt, ő pedig már lendült is előre, hogy átöleljen. Ekkor nyomtam meg a pánikgombot. Életemben először.

-Iris...Iris...IIIIRIIIS! - Először csak nagyon halkan, valahonnan a távolból, tompa morajlásként hallom csupán a nevemet, mintha víz alatt lennék. Ám amint a felszínre úszom, hirtelen minden fájdalmasan kiélesedik, kitisztul. Többek között Marilyn hangja, ahogy több száz voltos áramütésként hasít az agyamba, a dübörgő zene, a körülöttünk táncoló, bulizó embertömeg zaja.
-Mi van kisanyám, máris megütött az az egy kör tequila?! - Már-már csaknem felháborodva korholja le a fejem, majd szórakozottan rám kacsint, és közelebb löki hozzám a következő shotot, a hozzá járó citrom, só kombinációkkal.
-Csak kicsit elkalandoztam. - Csupán négyen vagyunk az intenzíven rezidensek, de kevés túlzással kijelenthetjük, hogy egész családias közöttünk a viszony. Kivéve akkor, amikor nem épp aláásunk a másiknak, vagy kibeszéljük egymást. Ennek elszenvedői az esetek kilencven százalékában én, és Amir vagyunk, aki Algíriából emigrált úgy tíz éve a családjával, és jó homoszexuális férfihoz hűen most épp Trishával smárol matta részegen az egyik bokszban. Ha ezt Bob, a pasija -nem, nem Trishé!-, megtudja...!
-Mondanám, hogy igyunk a szülinaposra, de ahogy látom, ő most roppantul jól érzi magát... - Bök fejével Trisha felé, hangjából kihallatszódik némi sértettség.
-Szóval, igyunk inkább arra, hogy... - Mielőtt befejezhetné a tósztot, ami minden bizonnyal izmos, kigyúrt, jóképű férfiakról szólna, valaki tiszta erőből nekem ütközik a tömegben. Kitűnő csontkollekció lévén, könnyen visz tovább a lendület, a shot tartalma az utolsó cseppig a képembe, és a ruhámra borul, én pedig egyensúlyomból kizökkenve, a bárpult felé tartok, mikoris az utolsó pillanatban valaki elkapja a csuklómat.
-Mattie?! - Hozzá hasonlóan őszinte meglepettséggel, kissé zavarodottan pislogok fel rá. Mintha legalábbis kőbevésett szabály lenne, hogy mi ketten csak az intenzíven fekvő testvére ágya mellett botolhatunk egymásba.
-Hé... - Motyogom, bár gőzöm sincs, mit akarok mondani, vagy hogy mit kéne egyáltalán mondanom. Igazából időt se hagy rá, hogy valami értelmes dolog is elhagyja a számat, céltudatosan csörtet előre a tomboló tömegben, én pedig csak értetlenül, kíváncsiságtól túlfűtötten nézek utána, vagyis próbálom túlnyújtani a nyakamat az őt takaró embereken.
-Húúú honnan ismered Mr.Szép szemű Kereksegget?! - Duruzsolja a fülembe Marilyn, s hogy egyértelmű legyen kire is gondol, a tequila shotot tartó kezével Mattie után bök. Egészen eddig nem jutott még eszembe, hogy szemrevételezzem a seggét, tudva, hogy orvos-hozzátartozó viszonyban állunk, ráadásul még mindig én küzdök a testvére életéért, nem lett volna valami ildomos a dolog részemről. Most meg érkezésem sincs rá, ugyanis túl hamar elillan, ráadásul a távozását kísérő hangos üvegcsörömpölések elég vészjóslónak tűnnek ahhoz, hogy én vígan stírölgessem a hátsóját.
-Mi a picsa?! - Bukik ki Marilynből, majd egy pillanatra összenézünk, a szabadnapos orvos énünk aktiválódik, és ösztönösen indulunk a zaj irányába. Marilyn persze előtte még felhörrpinti a kikért tequiláját.
-Húzzatok már arrébb idióták, orvosok vagyunk! - Szórja az átkokat, mire végre sikerül átvágnunk az elég véres helyzetbe keveredett triót körülálló emberseregleten. Legnagyobb megdöbbenésemre Mattie is közöttük van, a jelenléte pedig arra ösztönöz, hogy máris levágódjak mellé a véres üvegszilánkokba, alaposabban is szemrevételezve a sérülését.
-Jól vagy? Nem szédülsz, nincs hányingered? - Egyik kezemmel megemelem vérző karját, a gravitáció segítségével csökkentve a vérzést, míg másikat a vállára simítom, így keresve szemeimmel a tekintetét.
-Iris, a kis nyeszlettet tuti kórházba kell vinni, a hegyomlás szerintem megúszta egy-két zúzódással. Nálad mizu?! - Szólal meg Marilyn. Ezt követően újfent végzek egy gyors állapotfelmérést.
-Szerintem megoldom itt, az elsősegélyellátó helyen, ha van tű, kötszerek, érzéstelenítő és cérna. Ha mégse boldogulnék, majd hívok egy taxit és bemegyünk a kórházba. Te maradj az eszméletlen sráccal ameddig ideér a mentő. - Biztosítom őt afelől, hogy ura vagyok a helyzetnek, majd visszafordulok Mattie felé.
-Fel tudsz állni? Nézd, ott van az elsősegélynyújtó hely a pult mögött, csak pár méter, odáig el tudsz jönni, ha segítek? - Nyugodtan beszélek, mintha csak a kórházban lennék. Ha te nyugalmat, magabiztosságot árasztasz, a beteg is átfogja venni tőled, és nem fog pánikolni. Jobb esetben.
Ezt követően, ha ő is úgy érzi, hogy képes járni, felsegítem a földről, engedem, hogy rám támaszkodjon, amennyiben szükségét érzi, és eltámogatom a kijelölt helyiségig, útközben a szívénél magasabbra tartva sérült karját, hogy a vérzés lassan elálljon. A helyiségbe érve megdöbbenten tapasztalom, hogy senki sincs, így hát gyorsan feltalálva magam, a vizsgálóágynak kinéző fekvőalkamatossághoz kísérem Mattiet.
-Csak adj egy percet, ha megtaláltam mindent, utána már egyenesben leszek. - Hadarom, majd nyitogatni kezdem sorra a szekrényeket, minden fogantyún egy-egy véres tenyérlenyomatot hagyva. A tükörhöz érve, egy pillanatra belenézek, és a látvány, ami fogad, elborzaszt. A dekoltázsom, a ruhám, az arcom, a kezeim itt-ott vérfoltosak. Úgy nézek ki, mint aki most szabadult a vágóhídről.
-Megvan! - Rikkantom, miután a soron következő szekrényben végre meglelem az ellátásához szükséges eszközöket. Gumikesztyűt húzok, majd leülök egy műanyag székre az ágy mellé, Mattie karját az ölembe veszem, aláterítek egy zöld színű izolációs kendőt, és nyakonöntöm a karját némi hydrogenperoxiddal, hogy valamennyire kitisztuljon a kép, és lássam, hol vannak szilánkok, mélyebb vágások, amik varrást igényelhetnek. Ezek után csipeszt ragadok, és kezdődik a türelemjáték, a szilánkok bányászása.
-Hát, nem gondoltam volna, hogy egyszer a kórházon kívül is találkozunk. Azt meg pláne nem, hogy egy ilyen helyen, ilyen helyzetben. - Halkan, szórakozottan elnevetem magam, majd törlök egyet.
-Mi történt? - Teszem fel a Jolly Joker kérdést.

♡

**Mathieu Girard**

- Iris & Mathieu -

- És ő? – meglepetten rezzenek össze, mikor a pultos lány kíváncsi tekintettel megkocogtatja az alkaromat, és a tőlem jó néhány méterre, újfent fogalmam sincs, hogy kivel vagy kikkel kommunikáló Noah felé mutat. Termetes, a tömegből is kimagasodó alakját ezer közül fel lehet ismerni, nem különb a hangját, melynek mély basszusa és annak sötét tónusa a háttérben bőgő, még a talpunk alatt is dübörgő zenét is képes néha-néha elnyomni.
Szemeimet forgatva, csípős megjegyzéseimet megtartva magamnak és azokat egy haragos fújtatásba fojtva rázom meg a fejemet. Akaratlanul is egy meggyötört mosoly és annak grimasza szalad át az arcomon.
- Ő vele ne foglalkozz – legyintek, mire a pultos némi hezitálás után csak megvonja a vállát és már csúsztatja is elém a kért italokat. Fintorogva vetek rájuk egy pillantást. Félő, mind a kettőre nekem lesz szükségem szíverősítőként, hogy elviseljem Noah-t a továbbiakban, hiába, hogy soha nem bírtam az alkoholt. Két pohár után már az asztalon táncolok – vagy alatta fekszek - és ha egyszer ahhoz folyamodok, hogy önszántamból öntök fel a garatra, akkor ott nagyon nagy problémák vannak.
- Együtt jöttetek pedig – ténymegállapítása helytálló, bár meglep, hogy számon tartja az embereket egy ekkora helyen.
- De csak addig vállalom, amíg nem csinál hülyeséget – vallom határozottan, pár másodpercre elkalandozva az arcán, majd fél szemmel ismét Noah felé pillantok.
- Jó lenne, ha nem csinálna balhét és hagyna nekünk egy bulis estét. Túl sok a zsaru erre mostanában a bajkeverők miatt.
Elhúzott szájjal, aprókat biccentek. Én is baj szagot szimatolok, nem csak ő. Most is, mint minden egyes alkalommal amikor együtt jelenünk meg valahol – csak tudnám, hogy minek? - rá kell jönnöm arra, hogy merész vállalkozás nem csak elindulni vele, de összességében vállalni is őt, hiszen mindig az a vége a legtöbb bulinak, hogy megállás nélkül szabadkozok miatta. És lássuk be, van elég bajom nélküle is, és tudja ezt mindenki, még Noah is, csak épp nem foglalkozik vele. Nincs ő tekintettel senkire, nem érdekli a másik gondja-baja, csak a sajátja, ami pedig általában akkora és olyan, amilyet intéz- köszönhet magának. Talán itt az ideje, hogy belássuk, nem több, felesleges hercehurca volt a srácokkal energiát fektetni abba, hogy az ő zavarodott agyát és a hasonló állapotban lévő lelkecskéjét trenírozzuk. Értjük mi a problémáját, ami a miénk is, de az, amit az elmúlt két évben egyenesbe hoztunk nála, az mostanra, mintha a visszájára fordult volna. Egyre elviselhetetlenebb, agresszívebb és sértődékenyebb. Állandóan iszik, akkor pedig ember legyen a talpán, aki vissza tudja fogni azt a több, mint kilencven kilót, ami belé és az izmaiba szorult. Nincs olyan nap, hogy ne találna ki valami újabb őrültséget, ami számára talán izgalmas és vicces meg szórakoztató, de mindenki másnak, nekem meg aztán főleg, inkább dühítő és kétségbeejtő. Talán nem érzi úgy, hogy a tetteinek következménye lenne, vagy hatással lenne a környezetére vagy a kapcsolataira?
Szinte idáig érzem a belőle és az addigra köré gyűlt másik két alakból áradó feszültséget. Félek, megint elkezdődött az a bizonyos „na mi van?” kezdetű szájkarate, amiből első ránézésre én Noah-t hoznám ki győztesként a testi fölényből kiindulva, viszont nem ismerem a másik kettőt és azok testi, valamint mentális képességeit. Noah agyi kapacitása ilyenkor a nulla felé tendál és elfejet gondolkozni. Az agya elborul, leereszkedik elé egy sűrű köd, nem lát át rajta és nem ismer se embert se Istent, majdpedig addig üt, amíg a másik mozog.
Pont, mint egy időzített bomba, ami vadul ketyeg letakart kezelőlappal úgy, hogy nem lehet tudni, mennyi van még hátra az aktuális állapotából. Fogalmam sincs, megsaccolni se lehet, hogy mikor durran el véglegesen az agya…nem tudom, hogy melyik lesz az a pillanat és melyik az a mozdulata vagy grimasz az arcán, mikor tudni fogom és felismerem, hogy ez volt az, illetve az azt megelőző pillanat, amikor még vissza tudtam volna fordítani valamit.
Nagy sóhajjal egyenesedek ki.
- Ezekért mindjárt visszajövök! – mutatok a két pohár italra, és egy gyors terepszemle után, hogy mégis melyik lehet a leggyorsabb út hozzá, már el is vegyülök a tömegben. A hátam mögül még hallok a lány felől néhány kérdést, valamit a segítségről hadovál, de fontosabbnak tartok megelőzni egy tragédiát, minthogy a segítségen gondolkozzak. Noah mostanában kiszámíthatatlanabbul viselkedik, mint valaha, nem vagyok benne biztos, hogy mit szólna akkor, ha egy vadidegen próbálná meg helyettem jobb belátásra bírni. Na nem, mintha én olyan nagy sikereket arattam volna mostanában vele kapcsolatban.
Nehéz haladni a folyamatosan hullámzó tömegben, és akaratlanul is belekerülök egy „előre kettő, hátrafele egy lépés” vesszőfutásba, viszont a srácok kézmozdulatai, a tekintetük és arcuk változása, az olykor-olykor látványosra sikerülő lökdösődés sietségre kényszerít. További lehetőségek híján – elvégre nem rikkanthatom el magam, hogy kapjátok el! - veszem elő a telefonomat, hátha sikerül Noah-t elérnem, és ha más nem, hát az kizökkenti őt. De azon túl, hogy a készülék hosszú percekig csak kicsöng, más nem történik.
- A francba már, Noah! – szidom az orrom alatt egyre hevesebb szívveréssel, miközben a kijelzőt vadul nyomkodva próbálom meg újra hívni őt, más felületen.
A figyelmetlenségemnek meg is lesz a böjtje, s míg engem jobbról lök fel kis híján valaki, úgy nem sokra rá én csapódok hozzá tántorogva egy vékonyka, nálam alacsonyabb alaknak. Kezeim automatikusan kapnak utána, bár elnézve a körülöttünk lévő fej és váll rengeteget, nem hiszem, hogy lehetősége lenne elesni, mégis az ujjaim határozottan fognak rá a karjára és tartják meg stabilan.
- Ne haragudj! – próbálom túlkiabálni a zenét és a dübörgő hangzavart, nyilvánvalóan kevesebb mint több sikerrel, és nem is marad más belőle, mint az arcomra kiülő döbbenet – Iris? – keresem hitetlenkedve a tekintetét, majd riadtan kapom fel a fejemet egy közeli robaj és csörgés hallatán – nenene… – motyogom, s mintha a lánytól kellene engedélyt kérnem a távozásra, félszegen húzódok el, mégis, mintha maradásra próbálnám bírni, mintha beszélni szeretnék még vele. A lendület visz aztán tovább.
Hamarabb érem el Noah és a másik srác párosát, mint azt elsőre gondolnám, mégis később, mint szeretném. Az emberek egyre távolodnak tőlük, mérgelődve, pörölve szitkozódnak, hogy lőttek a bulinak, és elnézve a földön egymásba gabalyodó, püfölések hangját keltő kettőst, már én is biztos vagyok abban, hogy valóban nem fog sokáig tartani a szórakozás. Az övék, pontosabban a miénk biztosan nem.
- Bocs, bocs! – szuszakolom át magam a tömegen, és amint az kiköp magából, már kapaszkodok is bele Noah grabancába, hogy megkíséreljem lehúzni a másikról. Mindig tudtam, hogy erős. Valósággal olyan erő szorult belé, mint egy bikába, s jóformán olyan fékezhetetlen is – Noah! – korholom. Egy pillanatra megrezzen és megáll a törött sörösüveget tartó keze a levegőben, de épp csak annyira, hogy a másik az arca elé tudja tartani a kezét, védekezés gyanánt. Érzem, ahogy félre ver a szívem és haraggal elegyedő pánik uralkodik el rajtam… még az is megfordul a fejemben, hogy itt a helyszínen, mindenki szeme láttára fogja kinyírni az alatta rettegve, a veréstől már itt-ott felpöffedt fejű srácot.
Nem tudnám megmondani, hogy mikor, melyik pillanatban történik, vagy, hogy egyáltalán mit gondolok, és még Noah előtt mozdulok vagy egyszerre vele, de hülye módon vagy épp helyes cselekedetként, mindenki döntse el maga, a jobbommal védem az ismeretlen kölyök képét és a nyakát attól, hogy egy törött üveget belé állítsanak. Az adrenalintól először még azt se érzem, az agyam legalábbis nem fogja fel, hogy felsérti az üveg éle a karomat vagy belé áll, csak akkor, mikor az addig nekem feszülő, enyéménél erősebb test eltávolodik tőlem és egy tompa puffanással seggre ül. A földön fekvő srác arca csak ezután válik vérszeplőssé, hála nekem. Soha nem viszolyogtam a vértől, de úgy tűnik, hogy Seb balesete óta ez is megváltozott, mert elnézve őket, és érezve a saját félelmemet és erősödő hányingeremet, képtelen vagyok eldönteni, hogy hármunk közül kit fog el inkább a pánik. Túl sok a vér. Noah-é, a srácé és most már az enyém is…
- Te meg vagy bolondulva? - morgom Noah felé - ki akartad nyírni?! - válasz viszont nem érkezik, csak változó grimasszal fürkészi az arcomat...
- Hívjunk mentőt? - hunyorogva próbálom betájolni a villódzó kék fényben mellém guggoló srác arcát, tekintetem viszont automatikusan a földön fekvő másikra siklik.
- Nem tudom... lehet... szarul néz ki.

- 1316 szó / @

Ajánlott tartalom

» Iris and Julian - Life is just like an elevator...
» How to save a life?!
» Please, save my life!
» Mathieu Girard
» that's another way to get to know... - Mathieu and Savannah