Nem mozdul. Seb szoborrá vált arcán az élet legapróbb jelei se látszanak, pedig Istenemre mondom, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy egy apró kis valamit, egy csepp kis rezdülést, egy halovány mozdulatot vagy szimplán az életet jelentő színt feltudjam fedezni rajta. Felesleges, puszta időpazarlás. Sápadt fehér bőre és szem alatti sötét karikák léptek az egészséges színe helyébe. Napról napra egyre csak fakul. Egyre soványabb, egyre beesettebb és nem csak az arca, de az egész alakja mintha kezdene elsorvadni. Hiába látom emelkedni és süppedni a mellkasát, tudom, hogy nem önszántából, nem természetesen teszi, hanem a rákötött gépek próbálják őt a tőlük telhető legnagyobb erőfeszítéssel életben tartani. Reménykedjünk – mert az hal meg utoljára, tudom és mondják is nap, mint nap. A remény viszont úgy néz ki elveszett. Hiába könyörgök érte minden egyes nap, hiába szuggerálom és próbálom őt tettre bírni, nem történik semmi. Az orvosok és ápolók egyre lemondóbbnak tűnnek és bár megtesznek érte minden tőlük telhetőt, tudom, hogy így van, azzal is tisztában vagyok, hogy ők se mindenhatók és a csoda, mint olyan, nem létezik.
Az, aki egy hónapja még bizakodóan jött be hozzánk és igyekezett a tőle telhető legtermészetesebb módon biztatni bennünket is, hogy ne adjuk fel, egy fiatal, erős szervezetről van szó, ma már csak elhúzza a száját amikor rám néz. Állít valamit a gépeken, megvizsgálja és ellenőrzi, amit kell, aztán megint kapok egy lesajnáló pillantást, majd távozik. Már senki nem próbál különösebb erőt fektetni abba, hogy néhány kedves szóval megpaskolja a vállamat és annyit mondjon, hogy „talán majd holnap”. A reménykeltő holnapok kezdenek elmaradozni, én pedig úgy tűnik, hogy mást se csinálok már második hónapja, mint egy élettelen, gépek által elevenen tartott test mellett üldögélek és várom az elmaradó csodát, hogy talán majd ma, vagy holnap, esetleg azután felébred.
A szülő-gyerek kapcsolatoknál talán csak egy, a testvérek közötti viszont lehet erősebb. Egy testvér az ember másik fele. Együtt nőttök fel, egymás segítségével alakul ki a szociális készségetek és egy olyan erős, semmihez nem fogható kötelék, egy életre szóló szövetség köt össze benneteket nem csak a játékokból, az együtt tanulásból, de a szüleitek ellen elkövetett csínyekből kifolyólag is, ami talán messze lepipálja a szülőkhöz fűző érzelmeket is. Amikor pedig ők majd elmennek, ti ott maradtok egymásnak a fájdalommal a gyásszal és a továbblépés küzdelmével. A testvériség ilyen. Mély, erős és örökké szól. Seb és én világéletünkben egymás legjobb barátai voltunk. Barátok és testvérek egyaránt. Egyszerűen képtelen vagyok és nem is akarok beletörődni abba, hogy talán itt a vége. Ennyi adatott volna neki? Huszonhét év? És annál nehezebb elfogadni, hogy voltaképp én kellettem ahhoz és a meggondolatlanságom, hogy ideje korán búcsút kelljen tőle venni.
Ezek fényében nem az a kérdés, hogy hogy fogok a szüleim szemébe nézni, akik pontosan tudták, és tartottak is tőle, hogy a furcsa hóbortjaink egyike lesz majd a végzetünk. A saját lelkiismeretemmel kell majd elszámolnom, csak épp esélyt se látok arra, hogy ez valaha meg fog történni. Hogy tudnék tükörbe nézni? Hogy lennék képes arra, hogy ugyan úgy tekintsek magamra ezek után? És ennyi együtt töltött év után, hogy tudom majd megemészteni és elfogadni azt, hogy ő nem lesz többet? Talán ez a két hónap valamelyest felkészített rá, hogy megtanuljak egyedül, nélküle és a segítsége nélkül boldogulni. Arra, hogy elfogadjam és megemésszem, nem lesz ott a bátyám, hogy minden este felhívjon merre járok, felvesz kocsival és haza dob vagy fordítva. Nem lesz, akinek elpanaszolhatom apu egy újabb idegbaját, mikor kijön valami kényes cikk rólam. Nem lesz ott nekem minden nap. Nem is kellene, hogy állandóan találkozzunk, mert maga a tudat, hogy a testvérem jól van, él és lélegzik, épp elég megnyugvást hozna ahhoz, hogy nyugodtan éljem az életemet.  
Apró grimaszokkal nyújtóztatom ki az elgémberedett hátamat. Nem elég a kényelmetlen szék, a nyakatekert póz, de az se segít rajtam, hogy lassan hatodik órája ülök mellette, hogy a legkisebb jeleket is észrevehessem rajta, ami anyu igazát erősíti és rácáfol az orvosokra. Velem ugyan nem beszélt, de láttam őt reggel és hallottam a telefonbeszélgetést az apámmal is. Nem sok esélyt adnak már neki, itt jóformán nincs már egy csepp remény se. A puszta gondolattól is feláll a szőr a hátamon, hogy ez lenne a vége.
Kihúzom magam, amikor az ismerős alak belép a terembe, majd előre dőlve a térdeimre támaszkodok.
- Iris – köszöntöm őt, de csak egy kisebb biccentésre futja és egy elveszett mosolyra – hol így, hol úgy – ha ki kellene fejtenem azt mondanám, hogy egészségileg, fizikálisan és annak ellenére, hogy odakint szakad az eső, kifejezetten jól vagyok. Viszont mentálisan és lelkileg összetörve.
- Az utóbbi időkben kicsit hanyagoltam a témát. Jobb a békesség – mármint én nem vezettem. Eleinte a törött kezem miatt, majd pedig elvből, hogy egy kis szusszanásnyi időt hagyjak a szüleimnek, mielőtt még én is valamelyik akciómmal a bátyám sorsára jutok. Emiatt inkább utasként voltam jelen ezeken az általa is említett versenyeken.
Fejemet nyújtogatva, kíváncsian figyelem ahogy a szokásos vizsgálatokat végrehajtja. Talán meglepő, de Iris többet kommunikált velem az elmúlt két itt töltött hónap alatt, mint bárki más, vagy akár a tulajdon szüleim. Nem lehetek neki elég hálás a jelenlétéért, azért, hogy akkor is próbált belém lelket önteni, amikor semmi esélyt nem láttam arra, hogy a helyzet változna. Ha pedig jobban belemegyünk a rövidke idő alatt kialakult kapcsolatunkba, azt mondanám, hogy barátok lettünk. Én róla, ő pedig rólam tudott meg viszonylag sokat, mikor egy-egy pihenője alatt kihívott sétálni a kórház mögötti udvarra, vagy csak meginni egy kávét, mert „ránk fér”. Először fel se tűnt, hogy milyen mérhetetlenül nagy segítséget jelentett ez számomra és milyen nagy szükségem volt egy olyan barátságra ebben az időben, amit ő tudott nyújtani.
Kérdése hallatán ráharapok az alsó ajkamra, s lehunyt szemmel bólintok néhányat. Tudom mire akar kimenni a játék. Erről szólt anyu reggeli beszélgetése is apuval.
- Anyu nagyon szeretne hinni abban, hogy ez megtörtént igaz? – teszem fel gyászos hangon a kérdést, majd a torkomat köszörülve próbálok erőt meríteni… valamiből – az első két hétben tapasztaltak óta semmit – vallom be – se egy moccanás, se egy rezdülés se semmi. Ezért is ülök itt annyit, hogy hátha igaza van anyunak és tényleg látott valamit, de… - ingatom a fejem – semmi.
Nem akarom se őt, se magamat hitegetni, hogy esetleg egyszer megrezdült az arca, vagy megmozdult az ujja. Persze, szeretném én is azt hinni, de a hazudozás sose ment és tudom, hogy csak magamat verném át vele.

Hiába vagyok biztos benne, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, igyekeznek és próbálkoznak, valami mégis azt mondatja velem, egy sötétebb, bizalmatlanabb, ridegebb oldalam, hogy ez kevés… ez nem elég! Nem küzdenek eléggé, nem tesznek eleget, pedig az lenne a dolguk, hogy mindent megmozgassanak azért, hogy Seb magához térjen. Orvost jóformán alig látok mellette, vagy szigorú előírás, hogy akkor jöjjenek ők, amikor mi nem tartózkodunk bent, mint hozzátartozók és látogatók? Azt se tudom, hogy ki van hozzá kirendelve, ki foglalkozik vele valódi szakszerűséggel, csak a nővérek, ápolók szoktak be-betérni hozzá, hogy állítsanak valamit a kapott gyógyszereken, engem pedig megbökdössenek, hogy ideje lenne hazamennem, vagy legalábbis sétálni egyet, mielőtt teljesen elgémberedek.
Csak vizsgálgatják, nézegetik innen és onnan, hátha történik majd valami. Bizonygatnak és reményt keltenek, hogy „talán majd holnap… vagy holnapután. Még van rá esély. Semmi nincs veszve. Erős. Fiatal.” Hiába válik hétről hétre kevesebbé és ritkásabbá vagy kevésbé őszintévé ez a sok biztató és bizonygató szó, még mindig életben tartják bennünk a reményt… különösképpen bennem, hiszen ismerik a történetet. Tudják, hogyan jutottunk idáig, hogy hogyan kötött ki Seb élettelen szoborként azon a kórházi ágyon… elmeséltem nekik mindent. Tudniuk kellett. Vagy csak azt akartam, hogy tudják, hogy bűnös vagyok, hogy ők is elítéljenek amiért egy ostoba, buta hobbi miatt kockára tettem nem csak a saját, de a tulajdon bátyám életét is. Az egyetlenét, aki igazán számít. Nem akartam, hogy sajnáljanak, nem akartam, hogy megessen rajtam a szívük, csak azt, hogy megkapjam azt a büntetést, ami járt nekem: az ítéletet a tettem felett.
Először nehezen, valóságos kínok árán tudtam csak bármit is mondani nekik… noszogatniuk kellett, de a folyamatos hányinger, a szédülés és a remegés, az egész testemet rázó remegés mindig belém fojtotta a szót. Azt mondták, az agyrázkódás miatt éreztem, mert túl nagy ütés érte a fejemet… Meglehet, ez is közrejátszott, de egyetlen egy dolog játszódott le a fejemben míg ők a saját igazukat bizonygatták és tudtam, ez okozza a valódi kínjaimat: Seb ismeretlen ereje, amikor elhúzott az épület pereméről, majd a tompa puffanás, a nő sikolya és a kicsavarodott, rendellenes szögben meghajlott tagjai, mikor megláttam őt az aszfalton fekve a kocsik vakító reflektorában.
Rémes küzdelem volt őszintén, hisztéria- és őrjöngés nélkül elmondani nekik mindent, mégis megtettem s úgy dőltek belőlem a szavak, mintha egy tökéletesen megfogalmazott mesét próbáltam volna nekik beadni. Olyat, amit talán még én se hittem el, annyira elképzelhetetlen és inkább filmekbe illő volt minden egyes kimondott szó. Nem is tudom már ki volt az, aki első kézből hallhatta tőlem, mi történt. Talán Iris… vagy az a másik fiatal lány, aki folyamatosan a hátamat simogatta és hagyta, hogy kiszorítsam a kezéből az ép sajátommal az életet. Vagy az is Iris volt? Még most is, újra felidézve azokat a keserves órákat, kellemetlen émelygés fog el, s csak nagyon nehezen, kisebb-nagyobb levegővétellel tudom leküzdeni. És a lány segítségével.
Egy pillanatra tűnik csak szigorúnak a megjegyzését követően, a cinkos kis mosoly hamar megjelenik a szája szélén, amire én is hasonlóképpen reagálok. Aláírom, nem sokan vannak elragadtatva a szokásaim miatt, főleg nem a néha-néha megejtett versenyzésekért nem rajonganak, s talán ez az egyetlen olyan hobbim, ami bizony egyes alkalmakon ellene megy a törvényben leírtaknak.
Bár örülök Iris jelenlétének, kicsit mégis olyan érzést kelt bennem, mintha a halál hírnökeként érkezett volna, csupán kapott egy igazán csinos, szép külsőt ahhoz, hogy az emberek ne riadjanak vissza azonnal.
- Én is próbálkoztam. Olyan sokszor próbálkoztam – sóhajtom elkenődve. Kezeim ökölbe szorulnak, majd elernyednek – beszélek hozzá, hátha… megfogom a kezét, talán én is érzem azt, amit anyu olyan határozottan állít, de semmi. A könnyezésről nem is beszélve, nézz rá – biccentek az ismerős, mégis egyre idegenebbnek tűnő arc felé – olyan, mintha kőből lenne. Abban se vagyok biztos, hogyha hozzáérek, akkor tényleg egy hús-vér ember bőrét érintem meg. Annyit változott, miközben nem csinál semmit – magyarázok megállás nélkül, míg Iris elvégez néhány olyan vizsgálatot, amit sokaktól nem is szoktam látni.
A változtatásokat hallva bólintok néhányat, de nem veszem le a tekintetemet a lány arcáról. Nem hisz abban, hogy bármi történne, hiába próbálkozik olyan keményen. Talán ő az egyetlen, aki még fektet igazi energiát a bátyám ápolásába.
- Van rá esély? – bukik ki végül, hiába ismétlődik újra és újra a fejemben anyu kétségbeesett, sírásra hajló hangja, ahogy telefonon keresztül ismertette a friss, rossz híreket. Ő nem engedte még el Sebet, nem képes rá, ahogy én se. Csak míg én már azon töröm a fejem, hogy hogyan fogok nélküle túlélni ezen a világon, addig ő még mindig azért rimánkodik, hogy életben kell maradnia és nincs olyan, hogy ez másként történne.
Kis ideig váratom őt a válasszal, majd bólintva fogadom el a felajánlást. Nem is tudom, hogy mire van inkább szükségem… valami édesre, cukorfröccsre, kávéra vagy arra, hogy legalább egy fél óra erejéig elszakadjak a bátyám gyászos látványától?
A büfénél kikérem ugyan azt a süteményt, amit ő, hiszen annyit esküdözött már rá, hogy a legjobb választás, hiába nem bízok holmi vegán cuccokban, de hát egye fene! Egy üveg ásványvizet is kérek, a kávét viszont tej helyett tejszínnel kérem és inkább erősen, mint a szokásos higított tejeskávé formájában. Ma többre lesz szükségem annál, minthogy az íze miatt elkortyolgassak valamit.
- Tehát… - kezdek bele, miközben nála valamivel lassabban közelítem meg az általa kiszemelt asztalt – kedvenc sütemény, kedvenc asztal. Ha egy kórházban van az ember nem arra gondol elsők között, hogy itt kapni a legjobb, szigorúan vegán süteményt vagy, hogy létezik itt olyan, hogy kedvenc hely. Köszönöm a meghívást – ülök le vele szembe hálásan mosolyogva, és csak azután kortyolok bele én is a forró kávéba, hogy ő is megkóstolta a sajátját.
Tekintetem követi az övét, ki az ablakon túlra. Szavait hallva nagyot sóhajtva szorul el a torkom, ujjaim pedig elengedik a papírjába bújtatott muffint.
- Tudod… - benedvesítem a számat, majd hátra dőlök – rettegek attól, hogy tényleg elveszíthetjük, és nem kell kertelni, tudom, hogy jelen állás szerint ez a valószínűbb, hallottam ma anyut. De attól is félek, hogy mi lesz akkor, ha túléli és egyszer tényleg felébredne? Mi lesz belőle, mármint… nem tudom, hogy fogalmazzak – egy pillanatra megremeg a hangom, és csak egy nagy fújtatás után folytatom – nem akarom, hogy úgy éljen tovább, mint egy sarokba állított növény. Nem akarom, hogy a saját testének legyen a fogja, az… neki nem lenne élet tekintve, hogy ugyan olyan aktív életet élt mindig is, mint én. Persze, jobb lenne látni őt mindennap, de az, hogy megnyomorodva éljen testileg vagy mentálisan… annál talán még a halál is kegyesebb – talán? Biztosan. Próbálok mindent bevetni annak érdekében, hogy ne akarjam lépten nyomon hibáztatni magam, de rémesen nehéz. Pont annyira, mint levegő nélkül életben maradni a víz alatt… megpróbálni meglehet, de nem érdemes.
A kérése először meglep, majd mosolyra fakaszt.
- Nem lesz így nehezebb? – teszem fel a kérdést, de azt nem teszem hozzá, hogy „az elengedése…?” Nem tudom, képtelen vagyok rá, így csak folytatom, miközben lecsípek egy falatot a muffinból – Seb a világ legpozitívabb embere. Mindenben és mindenkiben megtalálja a szépet, a jót… nincs olyan dolog, amiben nem látna valami újabb lehetőséget. Ugyan úgy a sportoknak szentelte az életét, mint én. Huszonegy éves volt, amikor eljött otthonról az USA-ba. Ő is tanulni jött, de végül itt is telepedett le. Riporternek tanult, majd’ rájött, hogy nem igazán neki való ez a pálya – szelíden mosolyogva rázom a fejem – még ebben is hasonlítunk. Ahogy én, úgy ő se volt soha biztos a pályájában, talán nem véletlen, az apánk választotta az ő útját is… mármint ez nem egészen igaz, csak Seb úgy látta, hogy ezen a téren tudja majd a maximumot kihozni abból, amit apánk szánt neki annak ellenére, hogy ő nem akarta… az egyetlen ember volt, aki mindig mellettem volt. Az a fajta, akit, ha éjjel felhívsz, csak annyit kérdez, hogy hozzon ásót? Az egyetlen ember, akire mindig számíthattam és akire rá mertem bízni magam a legvadabb helyzetekben, mert tudtam, hogy lesz ötlete… és látod – horgasztom le a fejem – olyannyira rá támaszkodtam, hogy idáig juttattam…  

Irisszal olyan dolgokról is tudok beszélni, amit talán a bátyám kezelőorvosainak legtöbbjével nem szívesen osztanék meg. Igazság szerint nem is sikerült egyikkel se olyan viszonyt kialakítanom, mint vele, bár valljuk be, nem is azért vannak, hogy nagy barátkozásokba meg bájcsevegésekbe bocsátkozzunk. Mégis őt emberileg is érdekli az, hogy mi történik a bátyámmal, vagy éppen én hogyan élem meg ezt a kérdéses időszakot. Érdeklődik, és már az elejétől kezdve érdeklődött és úgy viszonyult hozzám, ahogy senki más. Őt nem csak a fizikálisan elszenvedett károk tartották lázban, nem csak azokat igyekezett orvosolni… ez pedig sokkal többet számított nekem, mint ahogy azt szavakba tudnám önteni.
Meglepetten pillantok le rá, mikor a másik orvosról nyilatkozik. Szemöldököm jóformán a homlokomba költözik. Talán kezdem érteni, hogy anyuék miért ragaszkodnak annyira ahhoz, hogy más kórházba szállítsák őt. Svájcban van egy klinika, amit már néhány nappal ez előtt „megkörnyékeztek” és amennyiben nem áll be változás az elkövetkezendő napokban, vagy nem találnak megoldást arra, hogy ne kelljen már most temetni a fiúkat, talán elindítják az egyeztetéseket velük, hogy átszállítsák oda. Ez nyilvánvalóan mindannyiunknak nehézséget fog okozni, nekem az egyetem miatt, apunak a jelenleg az Államokhoz kötött kötelességei miatt, anyu pedig egymaga megbolondulna Svájcban, ha nem marad neki más, mint a fia mellett ücsörögni magatehetetlenül.
-  Hát én nem vagyok vallásos, már a mesékben se hiszek, de azért ebben az egyben igen… illetve – vonok vállat elhúzott szájjal, mert ebben se vagyok teljes mértékben biztos – szeretnék hinni. Nem igazán értek az emberi test orvosi szintű dolgaihoz, biológiát is csak annyit tanultam amennyit az iskolában alapfokon belénk vertek… fotoszintézis, miért nem fázik a macska a hidegben, a bagoly sokkal soványabb, mint amilyennek tűnik, hány csontja van az embernek, mik alkotják az emberi testet, mi van a sejtekkel meg nyilván, hogy hogy lesz a gyerek – mosolyodok el némi jókedvet erőszakolva magamra – arról viszont fogalmam sincs, hogy hogyan működik az agy, de talán a kómában is funkcionál még annyira, hogy vegyen bizonyos „jeleket” a külvilág felől. Azt persze nem tudom, hogy ha így is van, mennyire lehet hatásos, mennyire érünk el vele bármit is, ha kommunikálni próbálunk vele. De hinni azért még lehet… bízni benne pedig főleg. Szívesen megmondanám a dokinak, hogy lehetne kicsit kegyesebb hozzáállása a dolgokhoz, és akkor nem lenne olyan keserű, mint az epe – ha ugyan arról a fazonról beszélünk, akit ez idő alatt egyetlen egy alkalommal evett be a fene a bátyámhoz, akkor tényleg szívesen tennék egy kört azt illetően, hogy jobb belátásra térítsem a hozzáállása szempontjából.
Anyuval ellentétben én nem dédelgetek hiú ábrándokat. Lehet, hogy sokak meglepetésére én is inkább érzelmi beállítottságú vagyok, mégis inkább az a fajta, aki előre felkészül a lehető legrosszabbra, hogy ne kelljen akkorát csalódnia, ha mégis csattan az ostor. Könnyebb azt mondani, hogy „éreztem, hogy ez lesz”, mint „erre aztán nem számítottam”. Ez idő alatt folyamatosan, ha csak tudat alatt is, de arra készíted magad, ami a legrosszabb esetben történhet. Ha pedig nem jön be, legalább nem csalódsz akkorát. Szomorú és szánalmas egy negatív hozzáállás.
A „nézd Mattie” hallatán nagyot nyelve nedvesítem be az ajkaimat, az alsó szélére rá is harapok, így állva a kapott információkat.
- Tehát – köszörülöm meg a torkomat – azt mondod, hogy ha nem is kis mértékben károsult a motoros funkciókért felelős része, akkor, ha magához is tér, minden olyan dolog, ami mozgástevékenységhez köthető, valószínűsíthető, hogy… - akadok el a szavamban, s leszegett fejjel próbálom megtalálni nem csak a hangomat, de a megfelelő szót is – nem fog működni? Vagy… részben nem fog működni? – azt nem tudom nagy hirtelen összekapcsolni, hogy ez teljes mértékben lefedi-e akár az alapvető mozgásképességeket vagy sem? Azt viszont talán észreveheti, hogy elég nehezen jutok el a felfogás szintjére, hogy ezt most kimondta úgy, mint eddig senki. Mintha óvni akartak volna ettől a „hírtől”. Nem is tudom, hogy melyik lenne a legrosszabb forgatókönyv a bátyámra való tekintettel. Ha mozgásilag lenne korlátozva, mentálisan, vagy…
- Csodát – pislogok néhányat kétségbeesetten nevetve egyet, majd hátra dőlve a széken megvakarom a tarkómat – nem tudom, hogy merjek-e a csodákra hagyatkozni. Mert… ez azért nem hangzik túl biztatóan – remeg meg a hangom, amit egy újabb torokköszörüléssel próbálok elűzni. Nem fogom feladni! Ettől függetlenül mindig nehéz lesz a szembesítés és az elfogadás is, hogy ide talán valami isteni beavatkozásra is szükséges lesz úgy, hogy te magad nem hiszel ezekben a magasabb erőkben. Egyszerűen csak abban tudok bízni, hogy Sebastian sokkal többre hivatott és sokkal erősebb, minthogy egyszerűen csak elmúljon, főleg ilyen módon. Neki élnie kell.
Aprókat bólogatok, míg hallgatom őt. Olykor rá emelem a tekintetemet, másszor az udvar felé pillantok.
- Az a legszörnyűbb, hogy én kellettem ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljön – sóhajtok nagyot, s ez alkalommal kerülöm a tekintetét. Nem akarom, hogy lássa a szemeimben a szégyent és talán én se akarok olyat látni, amit nem tudnék most feldolgozni. Talán a megvetéstől félek a legjobban, hiába tudom, hogy ezúton tényleg kijár – akárhányszor ránézek elgondolkozok azon, hogy miért tette? Hagynia kellett volna, egyáltalán, hogy a francba ért oda hozzám olyan gyorsan amikor messze le volt maradva? Miféle ösztön vezérelte őt, ami miatt képes volt csak és kizárólag arra koncentrálni, hogy mentsen engem, ezzel kockára téve a saját életét? Mert tudta jól, hogy arra nem szabadna menni… hallottam őt – idézem vissza, s egy pillanatra ökölbe szorul a kezem, ahogy felidézem azt az estét. Lustán pislogok egyet, de már nyitom is ki a szemeimet, ahogy a sötétségben felélénkül előttem a kép, ahogy lent fekszik az aszfalton – mindig azt mondom, hogy én is megtettem volna érte. Én is előbb mentettem volna őt, mint magamat. De már nem tudom, hiszen nem tudhatjuk, hogy ez tényleg így van, vagy csak nagy szavak, amit a testvériség mondat velem? Most viszont bármit megadnék azért, hogy visszaforgassam az időt. Nem lett volna szabad megmentenie. Ilyen áron nem – rázom a fejem – megfogom nézni, bár nem tudom, hogy jelenleg mit indítana el bennem – vallom be szelíden, de bocsánatkérőn mosolyogva – fogalmam sincs, hogy ha netalántán tényleg csoda történik, ahogy te is mondtad, és magához tér, de nem fogja tudni azt az életet élni, amit eddig, hogy fogok a szemébe nézni? – nem várom, hogy megtudja válaszolni, ez a kérdés amúgy is inkább saját magamnak szól, mint neki. A saját magam lelkiismeretének, mert tényleg nem látom, hogy fogok tudni úgy élni tovább a megszokott életvitelem szerint, hogy ő nem teheti meg. Miért legyek én boldog, hogy másszak én hegyeket, ha ő nem teheti meg ezt? Hogyan hódoljak egyedül a közös szenvedélyünknek? Van egyáltalán jogom hozzá?
- Ó! Ő teljesen – mosolyogva pillantok le a kávémra és a jóformán érintetlen süteményre. Már az étvágyam se a régi, pedig, ha édességről van szó, feneketlen a gyomrom. Talán csak annak köszönhetem, hogy nem gurulok még, hogy állandóan mozgásban vagyok.
Belegyezően biccentek. Talán jót fog tenni a friss levegő, s miután átrakatjuk a kávénkat hordozható papírpohárba, kezemben azzal, másikban a muffinnal indulok el Iris után. Szemeimet először bántja a Nap fénye. Túl sokáig voltam bent a kórház neonfényei között, így pislogva néhányat próbálok hozzászokni a kinti viszonyokhoz.
- Persze. Itt bömböltem egy fél napon át, miután eljutott az agyamig, hogy Seb valószínűleg nem mostanság fog felébredni – nevetek egyet, miközben a poharat leteszem magam mellé a padra, a muffint pedig tovább boncolom a papírruhájából – arra a kifakadásra gondolsz, hogy „ezek nem tudnak semmit, nem tudják meggyógyítani a fiamat, csináljunk valamit, vigyük innen!”? – sandítok rá – mert akkor igen. De alapvetően nem. Ha én nem érdeklődök, nem mondanak semmit, csak azt nem tudom, hogy mi miatt? – nem tudom eldönteni, hogy összességében engem féltenek, hogy esetleg tovább süllyedek az önmarcangolásban, vagy ők maguk is ott tartanak, hogy viseljem a tetteim következményeit magamban? – csak azt tudom, hogy szóba jött egy svájci klinika, ahova áttudnák őt szállítani – vallom be. Erről pedig lehet, hogy ő nem értesült még. Egy falatot csípek a csokis tésztából és hagyva belőle a hangyáknak is, leszórom a felesleges morzsákat magam elél a földre.
Komoly tekintettel hallgatom őt végig, és minden egyes szavával csak világosabbá válik, hogy huszonhárom évesen nekem nem ezzel kellene foglalkoznom. Nem szabadna. Miféle mocskos játékot űz velem az élet, hogy egy ilyen dolgot, a saját testvérem életének kérdésességét is menedzselnem kell? Ez pedig nem olyan kérdés, mint amikor a házikedvencedet viszed el az orvoshoz és közlik, hogy megtudják hosszabbítani az életét egy-két hónappal, de az inoperábilis daganatot nem tudják kivenni a testéből. Dönteni kell, altassák, vagy legyen még egy kis ideje? Az is fáj, nyilvánvaló. Viszont az, hogy a saját testvéred sorsáról kell neked is döntéshozóként nyilatkoznod... soha ehhez hasonlót nem kívánok senkinek.
Lehunyt szemmel szívom be a levegőt, majd hátra dőlve mellette, az ég irányába pillantok. A doki szerint nem érünk el vele semmit, csak felesleges időhúzás… az igazi bajt máshol kell keresni… az a folyadék még sincs ott jó helyen. Kavarognak a fejemben a gondolatok.
- Azt mondod, hogy további károkat nem szenvedne el azzal, ha eltűnne onnan az a folyadék, igaz? – teszem fel halkan a kérdést – az addig rendben van, hogy nincs ott a helye, de azzal, ha leszívják… nem lesz nagyobb baja annál, ami már így is van. Ugye? „Csak időhúzás lenne…” - idézem aztán az általa is mondottakat – ha csak egy kis reményt is jelenthet, ha csak egy százalék esély van arra, hogy előrelépést eredményez, szerintem megéri megpróbálni. Bár, gondolom ez is csak akkor dőlne el, hogy megcsinálják vagy sem, ha az a doki azt mondja, hogy van értelme – pillantok rá, majd vontatottan bólintok – nyilván nem az én döntésem fog számítani, de én azt mondom, hogy próbáljuk meg. Már csak a konzultáció is sokat számíthat.
Hogy megcsillan-e a remény? Nem tudom… én már nem tudom, hogy miben reménykedjek, de szeretném, ha Iris számításai bejönnének és ha mással nem, hát ezzel előre tudunk lendülni annyira, hogy tényleg reménykedni tudjunk. Remény nélkül talán mind elveszünk.

Segítségre lesz szükségem. Hiába, hogy olykor-olykor van, aki rám nézzen, illetőleg van olyan személy, akinél tiszteletemet tehetem néhány hosszadalmas fél órán át tartó beszélgetésre, de ezek a beszélgetések… fogalmazzunk úgy, hogy néha azt az érzést keltik bennem, mintha az orvosnak kikiáltott ember kettyósabb lenne nálam. Nem érzem úgy, hogy a magát elitistának tartó, és a magas elitet képviselő, a diplomáját meg ki tudja, hogy honnan szerzett „doki” képes lenne segíteni a problémáimon, és végképp nem érzem úgy, hogy akarna. A beszélgetések zöme kérdezz-felelekből tevődik össze, amivel voltaképp nem is lenne problémám, elvégre… nem csak a pszichológusnál eltöltött idő, de a legtöbb beszélgetésnek is ez az alapja. Az egyik kérdez, amire a másik válaszol és fordítva. Viszont ezek a kérdések sokkal inkább szólnak az egész életemről, a személyemről, a családban betöltött helyzetemről és a jövőképemről, arról, hogy mit tervezek, hogyan akarom a szüleimet képviselni vagy épp a családom nevét, mintsem arról, hogy a Sebbel történteknek kapcsán kisegítsen. Egyetlen szó nem esett még arról, hogy mi volt a baleset kiváltó oka? Mi játszódott le bennem abban a pillanatban amikor az ostoba döntésemet meghoztam és mi akkor, amikor láttam a tulajdon fivéremet a mélybe zuhanni. És, hogy mi van a tompa puffanással és az azt követő sikollyal? Hogy mit idézett elő bennem? Már én magam se tudom.
Ezek tudatában pedig az a kérdés, hogy hogyan tudnám mindezt feldolgozni, ha nem tudom elmondani annak, akinek elméletileg ezzel kell foglalkoznia? Aki ezért lett fizetve, ezért lett mellém rendelve? Persze, valahonnan el kell indulni, de nem átfogóan van szükségem arra, hogy valaki életvezetési tanácsokat osztogasson nekem. Nincs különösebb problémám az életemmel, nem vágyok arra, hogy valaki, egy kívülálló, akinek fogalma sincs semmiről, megmondja nekem azt, hogy mit csináljak, hogy kellene elindulnom és milyen kapcsolatokra kellene törekednem a családi kötelékemben vagy az ismerősi és befolyással bírók körében.
Talán nem meglepő az sem, ha ez elültetett egy olyasfajta bogarat a fülemben, ami odafigyelésre int… mintha bekerült volna valaki a személyes terembe, valaki olyan, akit nem feltétlenül szeretnék ott tudni. Mintha az apám egy kopója próbálna meg irányba állítani és kiűzni minden szabad, és a puszta személyemből, jellememből adódó, természetes gondolatot a fejemből. Azt hiszem okkal merül fel bennem a kérdés, hogy mi van akkor, ha apu csak azért ültette a nyakamba ezt a pasast – akiről nagyon jól tudjuk mindannyian, hogy kicsoda és miféle -, hogy a legsebezhetőbb pillanataimban vezessen meg és érje el azt, amit apu nem tud már évek óta?  
Nekem most nem ezzel kellene foglalkoznom, hanem a bátyámmal és azzal, hogy ebben az embert próbáló helyzetben is ember tudjak lenni, ember legyek képes maradni, ne pedig roncsként omoljak össze.
Ő talán nem is tudja, de Iris van a legnagyobb segítségemre ilyen téren, nem holmi fizetett sztár pszichológus. Orvosként tudja, hogy hogyan nyugtasson meg. Tudja, hogy mit kell mondani, hiába bizonyos, hogy a kimondott szavaknak nem csak súlya van, de mint igazság, fájnak is. Felbosszantanak vagy elkeserítenek és még kilátástalanabbá teszik az helyzetet. Viszont tisztában kell lennem azzal, hogy mire számítsak, mert az se segít, legalábbis nem vagyok előrébb azzal, ha nyugtatásképpen próbál óvni attól, ami már bizonyos és visszatart információkat.  
- Soha nem engedném el a kezét – vallom be őszintén, bár én magam is ijesztően gyengének és elveszettnek, bizonytalannak érzem nem csak a szavakat, de azt is ahogy kimondom. Képtelen lennék beletörődni az elvesztésébe addig, amíg egy szikrányi esély is van arra, hogy Seb felébredhet, hogy így vagy úgy, de magához térhet. De a kérdés mindig, így most is felmerül bennem: van értelme egyáltalán a lehetetlenben bízni? Nem fog jobban fájni így, ha végleg elveszítem? Az élet nagy kérdéseiben realista ember vagyok, nem szeretek lehetetlen és elérhetetlen álmokat dédelgetni. Jelen pillanatban pedig mindennek tűnik a bátyám helyzete, csak épp olyannak nem, ahonnan van visszaút – nem törődhetek bele! – jelentem ki aztán határozottabban, mert kell lennie valakinek, aki megingathatatlanul hisz abban, hogy Sebastian épp olyan erős még ilyen kiszolgáltatott állapotában is, mint ahogy mindenki ismeri az eleven pillanataiban.
Leszegett fejjel hallgatom őt végig, s igyekszem teljes egészében kizárni nem csak a körülöttünk nyüzsgő emberek ricsaját vagy a monoton zajokat, de azokat a gondolatokat is, melyek valószínűsíthető, hogy minden nap megkeserítik a lány életét. Ez a hely valószínűleg tele van önhibáztató hozzátartozókkal, akik az ujjaikat tördelve roskadoznak a lelkiismeretük miatt, ezerszer belekezdve a „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdésekbe. Fárasztó lehet minden egyes nap mások lelkére jó hatást gyakorolni úgy, hogy közben fogalmunk sincs, mennyit vesz ki belőle is egy-egy eset.
Szelíd mosollyal biccentek egy aprót, s nem mondom, hogy reményteljes tekintettel keresem meg az övét, olyannal, ami a semmiből előtörő reményről árulkodik, de… valamicskét hasonlít rá.
- Szeretném, hogy így legyen. A próféta szóljon belőled, Iris! – és ha csak a leghalványabb esélyünk is van arra, hogy ha Seb magához tér és kommunikáció képes lesz, nem pedig egy értelmileg megrekedt zombi, szeretném, hogy tényleg azzal a hittel találkozzon, amivel mindig is fordulni szoktunk egymás felé, legyen szó bármiről. Ez most mindkettőnk számára az életünk egyik, ha nem a legnagyobb megpróbáltatása. Neki túl kell ezt élnie, küzdenie kell. Erősnek kell lennie testben és lélekben is. Nekem pedig bíznom kell és hinnem benne, majd pedig elszámolni a saját lelkiismeretemmel.
- Ez azért jó hír – vágom rá – mármint az, hogy volt alapja a Svájci kórháznak, nem csak anyuék önkényes „csináljunk már valamit, mert ezek nem értenek semmihez” hozzáállásáról van szó – mert nem tagadom, ez is megfordult a fejemben. Az, hogy itt alig történik változás az állapotában, hiába mondható stabilnak, nem elégíti ki őket. Ők úgy gondolják, hogy már réges-régen fel kellett volna ébrednie, az itteni orvosok pedig ezt nem voltak képesek elérni. Tehát egy szó, mint száz, jobb kórházat kell keresni. Mert nyilván minden úgy történik és úgy zajlik le, ahogy azt ők elképzelik. Pont, mint a filmekben.
Hűen magához, a továbbiakban se kertel, amennyiben őszinteségről van szó, ezért pedig végtelenül hálás vagyok neki. Kell, hogy legyen valaki, aki tisztán látja a helyzetet és aki hajlandó is arra, hogy teljes józanságában, őszinteségében mondjon el mindent, kendőzetlenül és félreérthetetlenül. Talán már észrevehette, hogy az óvatlanul megfogalmazott dolgok, így az ideálisnál messze reménykeltőbb álláspont tévútra csalhat mindenkit. Ki, ha nem az anyám a legjobb élő példa erre?
A csipogójának megvadult jelzésére és arra, hogy félbeszakít, csak biccentek, ám azzal ahogy katapultál mellőlem, összerezzenve, elkerekedő szemekkel nézek fel rá, s csak némi késlekedéssel emelkedek meg én is addigi ülőalkalmatosságomról.
- Menj! – sürgetem őt, mintha nem lenne épp elég a csipogó és a ténye annak, hogy dolga van, s míg távolodva halmoz el még plusz információkkal, csak bólogatva erősítem meg benne, hogy úgy fogok tenni, ahogy ő is mondta… - majd beszélünk még róla! - még intek egyet felé búcsúzásképp, de azt valószínűleg már csak a csapóajtó látja, ami hetyke előre-hátra mozdulatokkal legyezi meg maga körül a levegőt. Pillantásomat az égre emelve próbálok nem életemben először egy magasabb hatalomtól segítséget kérni, így még azelőtt, hogy erre vetemednék, ahogy korábban Iris is, úgy én is távozok…