Lelkiismeretes, tisztességes ember vagyok. Teljesen introvertált típus vagyok. Sosem kedveltem a középpontot, társaságban is leginkább a legcsendesebb ember voltam mindig. A művészetek mindig érdekeltek, aztán jött az életembe a sminkelés, majd pedig elhatároztam, hogy márpedig én olyan szakember akarok lenni, aki képes a legjobbat kihozni másokból és önmagából is. Céltudatossá váltam, motivációm pedig az volt, hogy lehetnék maszkmester. Igen, és egy remek mentorom akadt, akitől mindent megtanultam a speciális effektekről, maszk készítésről.
A nővérem, Andrea 2017-ben halt meg, leukémiás volt. Az utolsó pillantásában minden benne volt. A fájdalom, a félelem, a boldogság, a megkönnyebbülés. Az enyémben az első volt leginkább. Elveszítettem azt az embert, aki kiállt mellettem, megvédett mindentől. Mindig piszkáltak suliban, gyenge voltam, hagytam a szekálást és a gúnyolódást. Ő tett erőssé engem. Az ő betegsége volt az, ami arra vitt engem, hogy különleges dologba kezdjek. Parókákat kezdtem készíteni leukémiában és rákban szenvedőknek.Tudom, hogy mennyire fájó pont tud lenni az, ha kopaszon kell élniük. Átéltem, átéreztem, mennyire szégyellheti egy ember ezt. A nővérem bár tudta és elfogadta, mégis láttam rajta, hogy megszégyenítve, megalázottan érzi magát emiatt. Neki egy sötétbarna parókát vittem az egyik forgatási kelléktárból, de a halála után ez lett az új célom, munkám.


Egy hosszú nap után másra sem vágyom, mint egy forró fürdőre és az otthonom melegére, pláne, hogy rettentő hideg van kint, és éppen egy kültéri sorozatjelenetnél kellett egy színésznőt újrasminkelnem nemrég. Most már csak arra gondolok, hogy mindjárt a lakásomhoz érek, és érezhetem a melegséget. Mindent kétszer ellenőrzök azóta, hogy furcsa érzésem támad, ha megyek valamerre. Próbálom csupán arra fogni, hogy talán a sok rémisztő sztorit hallva már én is paranoiás vagyok. Legyintve megyek tovább minden alkalommal, ám de két héttel ezelőtt az egyik forgatási helyszínre egy futár egy csokor rózsát hozott, azt hittem, a színésznőnek küldték, de az én nevem állt a kis kártyán. Meglepődtem, mert nem tudtam, hogy ki küldhette. Ezután kezdtem azt érezni, hogy figyel valaki.
A harmadikon lakom, de gyalog indulok fel, mert a liftet valaki használja. Gyors léptekkel teszem meg a három emeletet.
A lakásom a lépcsővel szemben van, az utolsó pár lépcsőfoknál megtorpanok. Az ajtóm előtt ott egy virágcsokor. Libabőr vagyok. Elindulok, felkapom a csokrot, aztán gyorsan bemegyek a lakásba. A csokrot azonnal a kukába hajítom.
- Nem, nem, nem... - csak ezt hajtogattam, miközben az ablakhoz szaladtam, kinéztem, vajon valaki figyel errefelé vagy sem.
Idegesen túrok bele a hajamba, nem tudom, mit csináljak. Nem kapcsolom fel a lámpát sem, a sötétben leülök a kanapéra, és már szinte átfut az agyamon az, hogy mi van, ha ez a valaki meg akar engem ölni? Mi van, ha egy sorozatgyilkos vadászik rám?! Veszek egy nagy levegőt, a telefonomért nyúlok. Látom, hogy valaki keresett engem. Az egyik munkatárs, de most nem érdekel.
Elkezdek írni egy üzenetet: Szia, Greg! Szükségem lenne rád, valamit szeretnék elmondani. Kérlek, gyere át, kezdek megőrülni. Félek... Itt viszont megáll az ujjam írás közben, törölni kezdtem a szöveget. Úristen, nem állok készen erre, nem tudnám, hogy elmagyarázni az elmúlt pár hétben történteket. Hazudok neki mindig arról, hogy jól vagyok. Titkolózom előtte. Pont egy nyomozó előtt próbálok hitelesen hazudni? Mielőtt elmegyek aludni, még egyszer megnézem, bezártam -e az ajtót, az ablakok is csukva vannak -e, és az ágyam mellé teszem az apám egyik baseball ütőjét. Nem érzem biztonságban magam.