Mikhail azt kérte, hogy legyek rendes lány, amíg meg nem érkezik Berlinből New Yorkba. Pár nap, ezt is mondta. Vagy pár hét is lesz? És az is lehet, hogy nem csak úgy kérte, hanem kifejezetten a lelkemre kötötte, hogy ne csináljak semmit, amíg meg nem érkezik. Már nem emlékszem tisztán, de nem várost nézni jöttem, meg shoppingolni a Sohóban, meg Manhattan legjobb helyein vacsorázni. Dolgozni jöttem, Mikhail meg nem várhatja el tőlem, hogy egyedül üldögéljek egy hotelszobában-, vagy egy ideiglenesen bérelt lakásban. Hazudhatnék, ha azt állítanám, hogy a kötelességtudat vezérel. Valaha így volt, amikor még az Anyaországot szolgáltam, de az az volt, amit a neve is sugall: egy gyémántnyakörvön és láncon tartott bestia voltam, akit arra tanítottak, neveltek és programoztak éveken át, hogy zokszó nélkül kövesse a parancsot, amit osztogatnak neki. Miért? Pusztán hazaszeretetből? Pff, ugyan, dehogy. Nem. Én már akkor is élveztem, amikor még a szabályok szerint kellett cselekedni és eljárni, amikor még csak az árnyékokban szabadott volna mozognom, amikor még csak egy egyszerű, dróton rángatható bábnak tűntem, amikor még engem sem láttak többnek, mint egy sötét parasztnak a sakktáblájukon. Hogy meddig ment volna még ez, vagy, hogy mi más vége lehetett volna a közös történetünknek az orosz titkosszolgálattal, az engem is kurvára érdekelne, ugyanis egy ruszki börtönnél ezer, meg ezer rosszabb-, szörnyűségesebb-, kegyetlenebb dolgot is el tudnék képzelni.
Én, igen. De a titkosszolgálat nem ilyen kreatív.
Mikhail a szokásos képeslapot persze még a táskám külső zsebébe csúsztatta a feladattal, még az előtt, hogy könnyes búcsút vettünk volna egymástól, mintha nem tudná, hogy negyedórán belül kibogozom és megfejtem a nagy talányt, amit a lapba rejtett. Mióta ismerem, mindig így csináljuk. Az eredetinek tűnőn rányomtatott részekbe, beleérve a vonalkódot, a gyártási helyet, a forgalmazót, a szöveget a gyöngybetűkkel, amit ő írt, a saját kezével, meg az árulkodó jelekkel a lap képes felén, mind-mind a küldetésem kisebb-nagyobb részleteit rejti. Mintha nem tudná, hogy az csak felajz, ha megfejthetek egy újabb rejtvényt, és megtudom, hogy ki a követező célpont.
Önuralom és önkontroll. Csak most, még egy kicsit – mantrázom magamban, és inkább felteszem a fejemre a fejhallgatót. Megfogadom magamnak, hogy a repülőúton – ami nem kevesebb, mint nyolc óra és ötvenöt perc a Delta járatán, a Delta Comfort+ osztályon – nem nyúlok a papíroshoz. Még csak a képet sem nézegetem az elején, nehogy valamiféle hirtelen jött impulzus hatására beleássam magam, ezért a kézitáskám mélyére süllyesztettem, hogy ne tudjak szemezni vele, ne kísértsen, és legalább addig tényleg, komolyan jó legyek, amíg a szállásomra érek.
Ami, new yorki idő szerint, tizenegy körül be is következik. Meg sem próbálkozok azzal, hogy aludjak, vagy hasonló, felesleges dologgal foglalkozzak a brooklyni apartmanban, többek között azzal, hogy kipakoljak a bőröndből, annak dacára sem, hogy tudom, hogy nem pár napra érkeztem. Nem, ennél fontosabb dolgom van. A poggyászból előkerül a laptop, a kézitáska mélyéből pedig a képeslap.
Szóval a képeslap elején színesen világító installációk vannak, a hátuljára pedig Mikhail ír pár szót, és azt kéri, hogy adjam át szívélyes üdvözletét Jacknek. Azt hamar megtalálom, hogy a Prismatica névre keresztelt kiállítás januárban a Broadwayn volt megtekinthető, most azonban átkerült Manhattan egy másik városrészébe, a West Chelsea Contemporary művészeti múzeum elé, ugyanis a tervező-kivitelező artistát is meghívták a megnyitóval egybekötött fogadásra, ahol megjelenik majd New York művészeinek és a felső tízezernek – a pénzembereknek - a színe-java. Ahogy jobban beleásom magam, hamar kiderül, hogy a rendezvény zártkörű, csak meghívóval lehet érkezni az illusztris eseményre, így két esélyem van bejutni:
a, eljátszom, hogy pincérnő vagyok
b, keresek valakit, akinek a plusz egy fője lehetek
Ha őszinte akarok lenni – és, már miért ne akarnék? -, akkor szórakozni akarok, tehát, értelemszerűen megnézem a többi, meghívott művész listáját, és keresek egy olyat, aki nem Hugh Hefner copycat és a social media szerint nincs felesége. Nem azért, mert nem tudok mit kezdeni egy dühös asszonnyal, hanem azért, mert nincs szükségem a paparazzira meg a pletykalapokra.
Egyvalamit azért mégiscsak megtanultam a titkosszolgálatnál: ha élni akarsz, nem készülnek rólad képek. Vagy, ha mégis, nem látszik rajta az arcod.
Szóval a böngészést nevek végtelennek tűnő sorával zárom, és Jackkel fekszem.
Ki a faszom az a Jack?
Négy körül térek magamhoz ébredek fel, és egy gyors zuhanyt-, és hajmosást követően ráállok a konkrét személy keresésére, aki be tud majd vinni engem: férfiakat nézek, legfeljebb negyveneseket, nőtleneket. Aztán végül is azért döntök Pierre Duval mellett, mert kiállítása lesz éppen holnap.
Csak most pakolok ki a táskából, be a szekrénybe. A fegyverek és a kések a gardrób egy-egy fiókjában vártak rám, a parókáim a hét hátralévő részében érkeznek, a többi ruhámmal egyetemben.
(...)
Hosszú, könnyed, tompa fényű, zöld szatén blézert húzok, egyszerű, fekete bodyval, és egy rövid, testhez simuló nadrággal – csak a biztonság kedvéért, hogy legyen hova tenni a késeket -, meg egy szegecsekkel ékített, félig-meddig nyitott bakancsot.
Ezer közül is felismerném Pierre-t, ugyanis számos képet néztem róla végig a google böngészőben meg az instagramon, így, amikor belépek a galériába – ahol egyelőre csak az ő képei vannak, hiszen a grandiózus megnyitó majd csak pénteken lesz -, arra azért nem számítok, hogy egy szívdobbanásnyi időre magával ragad a groteszk látványvilág, ami fogad.
Vér és sötétség.
De nem állok meg, csak tekintetem réved el olykor-olykor, amíg oda nem érek Pierre-hez, és a vagány, brooklyni bige akcentusán szólalok meg, íriszeibe vájva az enyémeket.
- Opal Katz vagyok – nyújtom felé a jobbomat, és, ha elfogadja, erélyesen viszonzom szorítását és még bájosan el is mosolyodok. – Műértő, és hobbi műgyűjtő, és iszonyatosan érdekel a munkásságod minden aspektusa – adom a magabiztos, ám kellemesen laza modorú csajt, valahol a szomszéd lány és a sikkes spiné között félúton; csak, hogy tudja, kivel van dolga.

Yelena & Pierre

Az emberi léleknek is van egy sötétebb oldala, még azoknál az embereknél is, akik messze a legjobbnak, legkedvesebbnek, és legtisztábbnak gondolják magukat. Nekik is igényük van arra, hogy olykor megérintse őket a sötétség, még ha el is nyomják ezeket a vágyakat. Kenyeret és cirkuszt a népnek, mondták régen. Az a bizonyos cirkusz sem éppen arról szólt, hogy hős lovagok meneteltek a naplemente felé... Vér, bor, halál, orgia. Ezek művészi kavalkádja annyira az elmébe tud marni, hogy kellemes kielégülés kerítheti hatalmába a gyanútlan járókelőt.
Persze, aki túljut a felszínes nézelődésen. Én szeretem figyelni az embereket a távolból. Lesni a tekintetüket, inni a vonásaikat, elmélyedni ajkaik játékában. Sajnos azonban az esetek felében semmi más nincs a szemekben, mint üresség és felszínesség. Nem látnak bele a vászonba. Nem érzik azt, amit én, és nem látják azt, amit én. Csak egy szürreális betegséget látnak ráokádva egy papírra, semmi többet. Az ilyenek készítenek a legtöbbször egy fotót ezekről a művekről, hogy aztán azok által hazudhassák azt a világnak, hogy mennyire különlegesek és egyediek. Holott csak üres váz az összes, élettelen porhüvely, akik minél többen vannak, annál nagyobb lépcsőt tudok belőlük emelni a magaslatok felé... Hiszen mindenki okkal születik e világra. Ha másnak nem, lábtörlőnek.
Ezekben az esti órákban már nem túl népszerűek a galériák. Lássuk be, a művészet kihalófélben van, hiszen az embereket egyre inkább lebutítják egy olyan robotias szintre, ami nem igényel semmiféle gondolkodást. Már csak lézengenek a népek, érdektelenül szállingóznak a teremben. Ettől függetlenül én remekül érzem magam. Különleges a galéria atmoszférája, hiszen nem engedik át a falak a város kinti moraját, a festményeket pedig félhomály öleli körbe, ezáltal igen csak kábító egy puha vörös bársonnyal borított padon ücsörögni az egyik festményem előtt, s csak bámulni azt. Persze, nem azért, mert annyira tökéletes lenne, hogy minden mást felülmúl. Hanem azért, mert még mindig képes vagyok tovább gondolni az adott érzést, amit igyekeztem megeleveníteni.  
Mikor nyílik halkan a bejárati ajtó, melyet csak szemem sarkából fedezek fel, addigra már kong a galéria az ürességtől. A teremben csak én ücsörgök némán a művek előtt, így nem is feltételezem, hogy a betérő felém fog tipegni, ezért még fejemet sem emelem az érkező irányába. Csak akkor biccentem oldalra fejem, mikor látványosan mellettem áll meg, s olyan határozottságot zúdít rám, hogy ha nem tűnnék bolondnak, akkor most biztosan beleharapnék a levegőbe, hátha érezném ennek a keménységnek az ízét. Ámulva figyelem Opalt Katz megjelenését, s igazán különleges érzésem támad róla. Mintha ő lenne az a bizonyos vészharang, ami hirtelen felébreszt egy álomból, és visszarúg a kőkemény valóságba.
- Opal Katz. - nyújtom kezem nevét ízlelgetve őszinte csodálattal, s természetesen felemelkedek a padról, mely jól őrzi tomporom nyomát. Régóta ücsörgök ott.
- Jean-Pierre Duval. - mutatkozom be magam is enyhe meghajlással. - Őszintén megleptél, Opal Katz. - szívem szerint most ezerszer mantráznám magam kábulatba ezzel a névvel. - Amint látod, ezekben az órákban már nem éppen a műszeretőké a város. - mutatok körbe egy könnyed legyintéssel a teremben. Sehol senki rajtunk kívül.
- Kevesebb az eladandó festmény, mint a kiállított. Érthető okokból nem válok meg annyira könnyen a műveimtől, viszont megrendelésre szívesen készítek. Ehhez persze szükség van ahhoz, hogy ráhangolódjak a megrendelőre. Összekapcsolódás és összehangolódás nélkül nem megy. - mutatok át kettőnk között, s részletem az egyik oldalt. - Ezen kívül szívesen kifejtek bármit, szívesen válaszolok bármilyen kérdésre. Melyik ág fogott meg? A portrék? Esetleg az impresszionizmus fényesebb oldala? Tán pont, hogy a sötét? - lelkesedésem igazán feltűnő, le sem tagadhatnám, hogy örülök a társaságnak. Különösen akkor, ha az érdeklődés kölcsönös.
- Vezesselek körbe? - nyújtom karom lovagiasan, remélve, hogy befogadó fülek pihennek Opal Katz jobb és bal oldalán.

A meghívottak-, vagy megnevezett művészek listája egyik oldalon sem teljes, és egyikben sem szerepel egyébként semmiféle Jack, ami várható volt, hiszen Mikhail pontosan tudja, hogy mennyire szeretem a kihívásokat, és szükségem van az ilyen kis játékokra, hogy ne kezdjek el unatkozni. Újra, és újra megforgatom ujjaim között a képeslapot, de nem találok új információt – még UV lámpával is megvilágítom, bár nem jellemző az ilyesmi Mikhailra. Túl egyszerű, túl kézenfekvő.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy annyira nagyon felkészültem volna Monsieur Duvalból – és a galéria felé menet, a taxiban sem teszek így -, viszont szinte biztos, hogy meg is sértődnék, ha hanyagsággal vádolna bárki is, ugyanis, amikor megláttam a képeit a neten – nem sok van fent, és mindegyiken szerepel a férfi is -, úgy döntöttem, a saját szájából akarom hallani, hogy miről szólnak. Persze az én fantáziám is beindult, hogy vajon mi lehet a festmények hátterében; víziók, be nem teljesült vágyak, esetlegesen beteljesültek, emlékek, álmok, elérhetetlennek tűnő akarat?
Túl érdekes volt ahhoz, hogy ne őt válasszam, és volt egy olyan boszorkányos megérzésem, hogy meglepetésekkel szolgálhat, márpedig imádom a meglepetéseket! Felpezsdítenek. Főleg azok a fajták, amik egy nyakamba hulló kötélként-, bordáim közébe-, hasamba fúródó késekként, combomat-, felkaromat végigszántó és perzselő lövedékben manifesztálódnak. Ami másokat megrekeszt, megijeszt és lebénít, attól én csak nagyobb lángon égek, erősebben és gyorsabban élek, megállíthatatlanná válok.
Valami hasonlót érzek akkor is, amikor a festményekre nézek. Futólag ugyan, mert terveim vannak, amiknek szerves része lesz az is, hogy elmerüljek bennük, de nem mehetek el a tény mellett, miszerint élőben sokkal vibrálóbbak, sokkal valóságosabbak. Míg másokban groteszk érzéseket kelthetnek, talán a tudatlanságuk okán furcsa érzéketlenséget, bennem régi emlékképek elevenednek meg. A művészet, tudvalevő, mindig szubjektív: az alkotóról szól és a nézőről. Aki azt állítja, hogy van objektív vélemény, vagy szemléletmód, az hazudik, mert minden alkotás benyomásokat kelt, egytől-egyig asszociálunk valamire a látottak vagy érzékeltek alapján, gondolunk és érzünk – ettől leszünk emberek, és néha én is ebbe kapaszkodom. Talán azért szeretem annyira a szép dolgokat, mint egy szarka a csillogókat, mert ezek emlékeztetnek rá, hogy bennem is van még szikrányi emberség, amit nem sikerült kinevelni és kiölni belőlem.
- Örvendek a találkozásnak – ajkam szegletében mosoly bujkál. – Örülök, hogy még el tudtalak kapni – az más kérdés, hogy neki vajon mennyire lesz örömteli a találkozásunk, vagy annak kimenetele. Nem mindig tudom garantálni a civilek biztonságát, az ő szép arcáért pedig igazán nagy kár lenne. – Ohó, remélem, nem utálod a meglepetéseket, Jean-Pierre Duval – sandítok rá, játékosan réssé szűkült szemekkel, és még kacsintok is, tökéletes franciasággal ejtve ki a nevét. – Az idő relatív. Különben is... a műszeretet időponthoz van kötve? – teszem fel a költői kérdést. – De nem akarlak ám olyan sokáig feltartani – fűzöm tovább, így, hogy érzékelje: azért igenis igénylem a gallery tourt. – Egy-egy szilánkos mozaikdarabka a lelkedből és az elmédből? – kérdezem, de közben már megértőn bólintok. – Touché, Monsieur – vonom meg egyszerre mindkét vállamat, megadón a plafon felé emelve zöld lélektükreimet, aztán újra a férfi arcára hullik pillantásom. Akkor sem mozdulok, távolodok, de még csak a pillám sem rebben, amikor a kettőnk között feszülő térbe mutat. Minden elismerésem az övé lenne, ha képes lenne rám hangolódni, amikor olyan vagyok, mint egy elállított rádió, amiben recseg az űr fehér zaja! – Ha sikerül, megfizetném az árát – értse, ahogy akarja, de a kihívás éle ott villan a hangomban, az ajkam szegletében bujkáló mosolyban, az opálos tekintetemben.
– Mire tippelnél? – kérdezek vissza, és bármi legyen is a válasza, az impresszionizmus éjfekete, és vérvörös vonásokkal megfestett ösvényén indulunk el; értelemszerűen ez a válasz a kérdésére, és a kérdésemre. Felém nyújtott karjába karolok hezitálás vagy gondolkozás nélkül, és mellé libbenek. – Mutasd az utat – az elmédbe, a lelkedbe, a pénteki kiállításra. Félreértés ne essék, most már felkeltette az érdeklődésemet a csont és húsmassza alkotta művész mögött az ember is. – Nos, akkor kezdjük az elején, drága Pierre, az impresszióknál. Csak sejtem, hogy nincs erre a kérdésre egzakt válasz, de milyen benyomások vannak rád és a művészetedre hatással?

Yelena & Pierre

A művészet iránti érdeklődés sajnos olyan, mint a nyár utolsó meleg szellője az ősz beköszöntével, hamar elillan, s csak kevés ideig élvezhetjük. Én szeretek minden érdeklődőt megragadni, s megtartani a jelenben és élvezni a pillanatot, de sokszor jó lenne, ha ezek az emberek a jövőben is megmaradnának. Azonban e téren több a kudarc, mint a siker. Hiába egy órák hosszat tartó beszélgetés, sokakat akkor látok először és utoljára az életben. Opal Katz határozott belépője egyből magával ragad, s az ő társaságának is minden cseppjét igyekszek kiélvezni a jelenben, mit sem törődve a homályba vesző jövővel.
- Sajnos sokszor igen. Mikor az ember agya már lefárad, nem képes úgy befogadni egy festményt, mint tiszta fejjel. Úgyhogy remélem, hogy te egész nap rápihentél erre az estére. - szemeimet magam is összébb húzom, ahogy alaposabban szemügyre veszem az arcát. Nem látom rajta a fáradtság jeleit, sőt, egészen kiegyensúlyozottnak tűnnek a vonásai. Csodás! Én pedig olykor megszállottnak tűnhetek, aki túlságosan komolyan veszi a fejben létező dolgokat, s e fanatizmus még mélykék tekintetemben is utánozhatatlanul csillan vissza.
- Időnk, mint a tenger, és egy érdeklődő sosem tart fel. Az ilyen alkalmakat pedig mindig meg kell ragadni, mert sajnos egyre kevesebb lesz belőlük, ahogy haladunk előre az időben, és minden felett átveszik a hatalmat a robotok. - túlzok egy széles mosollyal, de sajnos ez az igazság. Az egyre okosabb készülékek lassan teljesen kiölik az emberből a műszeretetet, hiszen annyi más élményt és elfoglaltságot táplálnak, hogy az ilyen dolgokra már sem idő, sem pedig kedv nem marad.
- Nem titok, hogy számtalan festményt pénzért adok el, de hát valamiből meg kell élnem, és a kellemeset mindig jó vegyíteni a hasznossal. Amikor lényegében a munkád az életed, az életed a munkád, és minden percét élvezed. Valljuk be, nem adatik meg ez az emberek többségének, ezért is kell kihasználni. Egyszer élünk... Legalábbis ebben az életben biztosan. - részletezem hosszasan gondolataimat, miközben Opal Katz mellé lépek, s nyújtom felé karomat. - Neked is megadatott ez, Opal? Hogy élvezed a kötelezettségeidet? - sandítok irányába, s lassan meg is indulunk a festmények mentén, egyenesen a sötétebb részek irányába. Mintha a képek egymás mellett egészen a Pokoltól a Mennyekig kapaszkodnának.
- Minden hatással van rám. Már egészen gyermekkoromtól kezdve a világ dolgait sokkal intenzívebben és mélyebben éltem meg, mint az emberek. Azt mondták régen, hogy ez betegség... Ám még ha az is, akkor egyben áldás is. Sosem tudtam közömbös maradni semmi iránt. És te hogy vagy ezzel? Nehéz hatni az érzékeidre? - kérdezek vissza kíváncsian, s egyben meg is állunk egy elsőre kuszának és érthetetlennek tűnő festmény előtt. Leginkább a fekete, a szürke és a vörös színek dominálnak. Nincs konkrét, éles vonal, mintha minden egy masszává állna össze. Mégis, ha ránéz az ember, képes meglátni benne alakokat, melyekből érzések sugározhatnak. Mint egy Rorschach-teszt elvontabb változata.
- Mindenkiben létezik az egyensúly, csak meg kell azt keresni. Bizonyos dolgok mélyen el vannak nyomva a lélek mocsarába, amik talán sosem kerülnek felszínre. És ezek leginkább... A sötétebb dolgok, a világ azon oldala, amit az emberek inkább tabunak tekintenek. Halál. Szexualitás. S ezeknek minden formája. Sokan félnek ezektől, félnek magukba tekinteni, pedig a teljességhez ezek is elengedhetetlenek. Te mit látsz a képen? Mit érzel, ha ránézel? Őszintén. Egymás között vagyunk. - tekintetem ha ennél jobban csillogna, akkor már teljesen biztosan csillaggá válnék.  

Itt nincsenek már vihogó, magukat nagyképűen és önhitten, közösségi médiaszemélyiségnek nevező fiatalok. Ha voltak is itt korábban, amikor még magasan New York fölött cammogott a Nap korongja, akkor, minden bizonnyal, előbb voltak itt az angyalarcú művészúr végett, semmint a festmények okán. Egy-egy közös szelfi, a képekkel, csak a formaság kedvéért, ha szerencsések, elcsípték az alkotót, lehet, hogy csak messziről, sután udvaroltak a férfinek – szinte még érezni lehet az édes parfüm, gyümölcsös illatát vegyülni, az enyhén savanyú verítékkel a levegőben. És a drága kölni markáns szaga, dekadens sötétséggel csavarodik a szikrázó fénypászmákba és bódít a képekbe. Ahogy a vérrel és árnyakkal telített vászonra nézek, az szinte megelevenedik előttem, mozog, akárha test és tűz volna, mozgó föld, parazsas düh, hamvas szürke beletörődés a biztos pusztulásba.
Ha sokáig nézem, testek mozdulnak az apokalipszis alkonyán.
Bárcsak tudtam volna, hogy ez vár rám! Akkor a nyelvem hegyére tapasztottam volna egy bélyeget indulás előtt, annak ellenére is – és erre Pierre is emlékeztet, amikor a tiszta elmémre kérdez rá -, hogy soha, soha nem volt jó vége annak, amikor bevettem-, vagy felszívtam valamit. Olyankor elengedem magamat-, és a kontrollt is. Olyankor igazán szabad vagyok. És olyankor igazán borzasztó dolgokra vagyok képes.
De most jónak kell lennem. Csak még egy kicsit.
- Fizikailag mindenképp – felelem -, de az elmém nyughatatlan, mindig, mint egy folyton-, néha már a semmit őrlő malom – vagy, mint a böngésző, amiben legalább húsz lap van megnyitva egyszerre, kettő lefagyott, és nem tudod, honnan jönnek a hangok a zene - azért ennyire én is képben vagyok, hogy klasszikus, mémekké vált elszólásokat idézgessek az internet gyöngyszemei közül.
Tekintetemet élvetegen vájom az óceán színű lélektükrökbe, elmosolyodok, és még az orrlyukaim is kitágulnak, ahogy ragadozó módjára szippantom magamba a levegőt, és a részecskékkel vegyülő lélegzetét.
- Ez igazán kedves tőled – szúrom közbe mosolyogva, és, bár a hangomban érzelem csendül, nincs mögötte valós emóció. Nekem Jean-Pierre Duval jelenleg egy munka. Sőt. Éppen csak egy roppantul fontos összetevője, darabkája a nagy képnek, az egésznek, de az utóbbi évek egyik legérdekesebb alakja az ifjú titán. Pedig még csak nem is kell végeznem vele. Voltaképpen az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem kellene bántanom, de egy kicsit már igazán akarom, hogy elhívjon az estélyre és magammal rántsam. Ezt persze nem kötöm – nem köthetem – az orrára. Különben is... látni akarom az arcát, amikor a fantáziám meglepetésszerűen valósággá lényegül. – Monsieur, ez a világ már csak ilyen. Rohadt. Bármennyire is igyekeznek, ki így, ki úgy, már nagyon kevés igazi dolog van körülöttünk. Amikor bejöttem, még a kamu málna illatát is éreztem a távozók parfümjében – forgatom meg a szemeimet, ajkam szegletében bujkáló, negédes mosollyal. Nem sokszor gondolkozok ilyesmin, de rengeteg alkalmam nyílt arra, hogy figyeljek és megfigyeljek. Mindent és mindenkit magam körül. – A képeik sem valódiak. Te is tudod, láttad már az instáikat, a filterekkel, amiken keresztül szinte érezni lehet a púder illatú hazugságot. De a szar akkor is az marad, ami, ha szépen becsomagolják – vonom meg egykedvűen-, szinte már unottan a vállamat; ez a gesztus nem neki szól, hanem a fröccsöntött próbababáknak a social mediában, és ezt ő is tudja szerintem. – Egy robot soha nem fog tudni olyat alkotni, mint az elődeid, a kortársaid és te – és ezúttal nem azért hízelgek, hogy meghívjon, komolyan így gondolom.
- Az én életemben a kötelezettség és az élvezet egy oldalon szerepel – bólintok, aztán elindulunk, és csendben figyelek a szavaira a fülemmel, de a pillantásom a festményeket pásztázza.
- Attól, hogy valaki más, még nem beteg – csupán feltételezem, hogy másképp viselkedett, mint a szomszéd gyerek, vagy az iskolatársai. Csak elképzelni tudom, hogy mik érdekelhették.
Mielőtt válaszolhatnék a kérdésére, megállunk a festmény előtt, és hagyom, hogy magával ragadjon. Felidézem a múlt vérmocskos éveit, a jelen minden apró művészi gyilkosságát, a vért, ahogyan testmelegen fröccsen az arcomba, csorog végig az alkaromon, ahogy fémes szaga az orromban robban, amitől csak még szomjasabb és éhesebb leszek, és ez az éhség csak burjánzik bensőmben, mint egy kiirthatatlan gaz tüskéi, gyökerei és vesszői, egy szepszis, kórság, melyre nincs orvosság. Csak egy: tovább kell etetni.
Le sem veszem a szemem a képről, olyan, mintha valamiféle transzba estem volna az emlékektől, a látványtól, a szavaitól, a fantáziálásomtól.
- Egy tölcsérszerű, végtelen spirált, mint az általunk ismert univerzum, groteszk mását. Dante Infernóját, a pokol bugyrait, az embereket, ahogy felkapaszkodnak egymáson, félrelökik a gyengéket, taposva egymáson, tobzódva önnön gonoszságukban, nevetve a szökni-, menekülni vágyókon, meg másokat, akik naivan azt gondolják, hogy van még számukra kiút – rekedt sóhaj szökik ajkaim közül. – De nincs – csak most pillantok Pierre-re; íriszeim hirtelen villannak a fényekben a férfire -, ugye? Ez egyszerre elborzasztó, és végtelenül megnyugtató.

Yelena & Pierre

A művészet iránti szeretet számomra nem olyan, amibe belefásulok, s úgy érzem, hogy unnám. A szívem Opal mellett is olyan mélyeket dobban, hogy kis híján kiszakítja bordáimat, épp úgy, mint régen. Hiszen nem vagyunk egyformák. Más gondolatok, más érzések. Oly’ sok művész belefáradt már az érdeklődőkbe, de kérdem én, ezek az emberek nem inkább saját magukat unták meg?
- Egy háborgó tenger, ami ki tudja, miket rejt ott lent a mélyben... - s ha már mélység, ennek a nőnek nem kellett ódákat zengenie, nem kellett monológokat tartania, elég volt elejtenie ajkaiból pár mondatot, már összeállt róla egy kép a fejemben, s egy hozzátársított érzés. A hangja, az illata, az összképe. Minden közrejátszik ahhoz, hogy azt érezzem, hogy a mélységeit talán még ő maga sem ismeri igazán, ellenben azt a temérdek titkot igen, amit jól elrejt a világ elől. Persze, meglehet, hogy tévúton járok eme érzésekkel, de jó elmerülni a pillanatnyi szikrákban.
- Sajnos a betérők nagy része csak a felszínt látja, nem hatolnak lejjebb. Talán nem akarnak. Vagy nem is tudnak. - biccentek a festmény irányába, mely előtt lecövekeltünk. - A rohadás régóta tart. Hamarosan nem lesznek már önálló gondolatok, nem lesz kreativitás, nem lesz művészet... Hamarosan csak egy üres váz lesz az emberiség. - baljós jövőkép kapaszkodik ki a számon, s aki ismer, annak meglepő lehet ez a gondolatom. De sajnos így van. Ugyan csak egy parányi töredéke vagyok a világnak, de nyitott szemmel járok, s az évek alatt jelentős romlás történt azokban a dolgokban, amiket az előbb említettem. Rossz útra tértünk rá, s nem hiszem, hogy ez változni fog. Sőt...
- Ezt remekül megfogalmaztad! - halk nevetésem átszökik a magányos márványoszlopok között, s elveszik valahol a sötétebb sarkok egyikén. - Jól sejtem, hogy nem vagy egy olyan nő, aki megszámlálhatatlan baráttal rendelkezik? - hol Opal irányába sandítok mélykékjeimmel, hol pedig a festményemben merülök el. Nem önzés ez, végeláthatatlan érzelemtöredékeket tudok begyűjteni lényegében bárhonnan.
- Valóban? Mit dolgozol, ha szabad megkérdeznem? - így elsőre azt mondanám, hogy szellemi munkája lehet. Talán okítja a diákokat? Esetleg kutatja a világegyetem rejtelmeit? Tán író lenne, ki a fantáziáját szintén papírra önti? Annyi mindent tudnék hozzátársítani, hogy majd biztosan koppanok egy nagyot, mikor közli, hogy esetleg takarító a helyi melegkonyhán. E gondolatra még egy könnyed mosoly is felmászik enyhe borostáim közé, mikor megállunk egy igazán kusza festmény előtt, mely leginkább az emberiség számára negatív érzelmeket rejthet. Düh, agresszió, halál, félelem, gyengeség, s minden hasonló. Mégis... Ezen negatívok összessége is lehet pozitív, hiszen még a matematika is ezt bizonyítja...  
- Igen... - lehelem magam elé, hiszen a szavai annyira megragadnak, s olyan izgalom kerít hatalmába, hogy még a testem is enyhén remegni kezd, s karomon apró libabőrök futnak végig. Annyira csodálatosan megfogalmazta, hogy mit lát! Létezhet ilyen nő a világban?
- Ilyesmit nagyon kevesen fogalmaznak csak meg. Te átlátsz ezen az egészen... Kitéped a festményt és bekebelezed. - még a hangom is enyhén remeg, mintha drogmámoros állapotba kerültem volna hirtelen. Nehéz amúgy értelmes szavakhoz jutni, hiszen ritkán kapok ilyen varázslatos megfogalmazást egy olyan festményemről, ami nem tartalmaz semmi konkrétumot. A legtöbb reakció nem meglepő módon a “véres föld” volt, ami annyira felszínes látásmód, hogy már elengedtem a füleim mellett inkább. Ám Opal...
- Te nagyon sok mindent rejtegetsz a világ elől. Nagyon sok sötét dolgot... Különben nem látnád az értelmet a vásznon. - ejtem el magam elé a gondolatot az ő gondolatai alapján. Akik ilyeneket fogalmaznak meg, mint Ő, azok igazán át is tudják érezni azokat a bizonyos negatívságokból eredő pozitív érzéseket. Még mindig lehet, hogy tévúton járok vele kapcsolatosan, s teljesen más, mint aminek elképzelik agytekervényeim, de adná az ég, hogy ő egy olyan sötétben bujkáló személyiség legyen, amivel oly ritkán ajándékoz meg az élet! Épp vezetném már őt tovább lelkesen, még karom is nyújtom számára, hogy most egy színekben gazdag képről kérjem ki az érzéseit, mikor váratlanul egy cigarettarágta hang szólal fel mögülünk.
- Elnézést, Uram, de záróra. Kérem, távozzanak lassan. - meglepődve pillantok a csuklómon kapaszkodó órára, mely azt jelzi, hogy a zárás után bő tíz perccel vagyunk már.  
- Hogy elment az idő! Nagyon sajnálom, de itt meg kell szakítanunk a bemutatót. Viszont az elkövetkezendő két napban még itt lesz a kiállítás, és nagyon várlak vissza. Őszintén érdekelnek a gondolataid. - a végtelen tengereket idéző tekintetemben sejtelem lapul. - Legyen további szép estéd! - nekem még össze kell pakolnom a holmimat, mielőtt még a mogorva őrünk rám zárja az ajtót.  

Ha van valami, amiben nem hazudok Pierre-nek, akkor az a művészet – és az ő művészete – iránti, olthatatlan, nagy lángon égő rajongásom. Néha úgy érzem, hogy már csak ezek tartanak az emberség és a valódi emberek mezsgyéjén, hogy ez az utolsó szikra, amitől inkább vagyok ember, semmint egy vadállat, egy szörnyeteg. Mert még látom a szépet-, és a csúfat, mert tisztelem az alkotót és az alkotását, mert, ha más aligha, ezek legalább hatással vannak rám, érzek... valamit, amikor ezekre a festményekre nézek.
Ki tudja? Egy nap lehet, hogy lemásolom az egyik festményét; az én vásznam, az övével ellentétben, egykor élő-lélegző, hús-vér ember torzója lesz. Hát van-e ennél nagyobb megtiszteltetés? Hódolnak-e így neki és a műveinek a rajongói? Nem hiszem.
- A tenger mégis csak szebb hasonlat, mint a malom – hagyom rá, negédesen mosolyogva, biccentve igazat adva neki. – Mond csak, téged nem olyan könnyű megijeszteni a háborgó hullámokkal – nem egészen kérdés, a jele is csupán kongva pattog le a falakról, közöttünk, mint egy le nem ütött labda. – Sokan ugyanis nem a tengertől félnek, hanem végtelennek tűnő, idegen horizonttól, és a mélységtől, mert nem tudják, hogy mit rejteget magában – kalandot, vagy éppenséggel veszélyeket. Hogy én mi vagyok, és leszek a szemében, az nem ma este fog eldőlni és kiderülni. Hagyok neki időt, most még, de egy ponton lehet, hogy sem azt, sem teret nem engedek neki, és még csak meg sem engedem, hogy válasszon, hanem nemes egyszerűséggel magammal rántom. Gonoszság volna? Felelőtlenség? Minden bizonnyal, s, ha Mikhail a fejembe látna, vagy olvashatna a gondolataim között egy előzőleg elhelyezett chip segítségével – egyelőre csak dédelgetett álma lehet ez, haha -, akkor most hátra arcot parancsolna. De Mikhail szerencsére nincs itt, és nincs a fejemben sem, ellenben Pierre-el. Nem tudom kiverni a fejemből azt a képet, amint végignézi, ahogy az alkotását életre keltem – és egyidejűleg a halálba taszítok érte valakit.
- Ha engem kérdezel, mindkettő – sokatmondóan pillantok rá a szemem sarkából, a közbeszúrt gondolat nyomán. Az emberek ritkán akarnak gondolkozni – igazán – olyan dolgokról, amik nem érintik a monoton mindennapjaik sűrű folyamát. Felkelni, kávé, munka, a kölykök, a bevásárlás, a kutya, a macska, a férj, vagy a feleség, a szeretők, az ékszerek, a parfüm, a pénz, a ház, a tartozás, a hitelkeret, blablabla. Szabadnak hiszik magukat, de valójában az unalmas kis életük rabjai. Nem néznek mélyebbre, messzebbre, csak egyik napot élik túl a másik után, egy örökké forgó mókuskerékben, fölfelé nyalnak, lefelé taposnak. Kicsinyesek és beszűkültek. Persze, nem utálom én az embereket, egyszerűen közömbös vagyok a legtöbbjük irányába, de az az igazság, hogy ezt a munkát másképp nem is lehetne csinálni. Ha a szemébe néznék egy családapának, vagy egy anyának, az utolsó előtti-, lejsújtó, megmásíthatatlan csapás előtti pillanatban, nem sajnálhatom őket. Az én világomban nincs fekete, vagy fehér – mind szürkék: nem érdekel, hogy a szomszéd néniről, a pékről, az eladóról van szó, vagy egy polgármesterről, politikusról, szenátorról, nekem mind egyformák, egyik élet sem ér többet a másiknál.
- Szomorú a tény, de igaz. Az emberek nagyobb része ellustult, mert megszokták, hogy az ölükbe hull minden, és semmiért sem kell még csak a kisujjukat sem mozdítaniuk. Ha meg akarnak nézni egy galériát, lassan megtehetik otthonról, mint, ahogy a filmekkel is ez történt. Ha akarnak egy új festményt, a saját kényük-kedvük és szájízűk szerint kreálhatnak egyet otthon, a fotelből, kulcsszavakat beírva, tíz dollárért, ahelyett, hogy egy hús-vér ember, igazi műalkotását vennék meg, ami egyedi és időtálló – őszintén szólva órákig tudnék még erről beszélni, ugyanis ez a téma pontosan a keresztmetszete annak, amit úgy szeretek és, amit oly’ annyira megvetek.
- Miből gondolod? – kérdezek vissza kacéran, mosolyra görbülő ajkakkal, közelebb lépve hozzá, és kissé belemászva az aurájába. – Túl őszinte és nyers vagyok? - csupán annyira, mint egy atombomba robbanás. – De igazad van – felelek a kérdésére, ezúttal valóban válaszolva, de nem kihátrálva a közelségéből. – Sokat utaztam az utóbbi időben, és ez alatt az idő alatt lekoptak és lemorzsolódtak – vonom meg egyik szép ívű vállamat. – Az sem segít, hogy válogatós vagyok – grimaszolok, mosolyogva. Egyik sem hazugság, csak épp az igazság finom ferdítése: az utazást illetően igazat mondok, és valóban válogatós lennék, ha megadatna a lehetőségem rá, hogy barátkozzak. Ritkán állok le, és, amikor mégis, és lelkesedni kezdenék valaki-, vagy a kapcsolat iránt, mintha csupán álom lett volna, el is illantam. Mintha csupán délibáb volnék, valamiféle lidérc, ami az emberek között jár-kel megfoghatatlanul.
- Műértőnek vallom magam, de nem fejeztem be az egyetemet – valójában persze el sem kezdtem, csak sok helyen jártam és sokat tanultam, meg olvastam. No, és persze jó tudni, hogy mit nyúlok le, vagy mire költöm a zsíros jattot. – Voltam már légi utaskísérő, meg pincérnő tenger-, és óceánjáró hajón – reflektálok arra, hogy sokat utaztam az utóbbi időben, csak, hogy véletlenül se sántítson a sztori. – De most egy kicsit magamat keresem, főként a művészetekben, hátha kiderül, hogy jó vagyok valamiben – vallomásom nem áll olyan távol a valóságtól, de még így is csak féligazság. Nehezen tettem túl magam rajta, hogy meg akartak tőlem szabadulni, amikor én vagyok a legjobb.
- Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem állt szándékomban bekebelezni – zöld lélektükreim a kékjeivel vegyülnek, nem is pislogok, nehogy lemaradjak egyetlen rezdüléséről, mozdulatáról, pillantásáról. Mióta beléptem, azóta minden egyes ecsetvonást a magaménak érzem, mintha nem is csak az ő lélekszilánkjai hevernének itt, hanem az enyémek is. – Néhány dolog jobb, ha az marad, ami: titok – egyelőre.
Mikor a karjáért nyúlok, akkor szólít meg minket az őr – a lehető legrosszabbkor. Amennyiben Pierre elindul, én makacsul lecövekelek és egy tapodtat sem mozdulok. Engem nem érdekel, ha bezárnak, voltam már rosszabb helyen is bebörtönözve.
- Mikor? – kérdezem élesen a viszontlátásra célozva. – Nem fosztanám meg a rajongóidat a lehengerlő személyedtől, Monsieur Duval – kifejezőn vonom fel egyik szép ívű szemöldököm, és ajkam szegletében ravasz rókavigyor feszül. – Szívesen nézegetem még a képeidet, de a gondolataim csak rád és rám tartoznak – tárom szét karjaimat, még mindig mosolyogva (mosolyom félig neki szól, félig annak, hogy tulajdonképpen mindent egy lapra tettem fel), negédes szavaim visszhangja lágyan olvad le a falakról, olyan, akár a jégszilánkokra csorgatott méz.

Yelena & Pierre

Opal kérdése igazán felvillanyoz, s ez a tekintetemben is okoz egy erős csillogást.
- Ha a hullámok háborognak, az mindig... - próbálom keresni és ízlelgetni a megfelelő szavakat, de csak három találó betű jut eszembe. - Más. - nem bírnék megülni a szürkeségben, nem bírnék létezni egy kalitkában, márpedig ha az ember minél inkább kitolja a határait, azok a határok bizony nagyon sötét vidékekig is el tudnak nyúlni.
- Ha már itt tartunk, a munkásságomnak van számomra egy nagyon különleges oldala, melynek során mindig tudnak meglepetést okozni mások. Mit gondolsz, miről beszélhetek? - azúrjaim kíváncsian villannak, hiszen érdekelnek Opal gondolatai. Azok is, amiket rólam sző, s azok is, amiket a világról. Nem kell ehhez hosszú ismeretség, hogy beinduljon a levegő bizsergése, nekem sokszor elég pár mondat, pár pillantás ahhoz, hogy valakit érdekesnek tartsak, és sóvárogjak a gondolatai után. Ha válaszol, ha nem tud, bárhogy is legyen, én azért felfedem azt a bizonyos leplet.
- Szeretek nagyon egyedi kívánságokat is teljesíteni. Mert hát rendben, itt vannak ezek a festmények, amik bizonyos hangulatokat árasztanak... - mutatok végig a termen. - Ám ott vannak a privát alkotások is, amik a megrendelő fantáziáján, vágyain, és egyéb furcsa dolgain alapulnak. Igazán érdekes tapasztalatokat sikerült összegyűjtenem az évek során. - ám ha most belekezdenék, akkor reggelre sem végeznék a meséléssel, s nem szeretnék nagyképűnek tűnni, hogy csak az én hangomat hallatom.
- Pontosan! A vászonnak illata van, meg lehet tapintani, és ami a legfontosabb... Él. - teljesen át tudtam érezni Oscar Wilde művét, Dorian Gray különleges történetét. A vonalak, a színek... Tényleg életre tudnak kelni, s magukba tudnak szippantani mindent.  
- Mondd csak, te magad is foglalkozol valamilyen művészeti ággal? Eléggé mélyek a gondolataid, nem lehet könnyű bent tartani őket. Nekem legalábbis biztosan nem menne, és ha nem festhetném ki magamból a fejemben levő káoszt, akkor már biztosan leugrottam volna egy hídról. - keskeny mosoly jelenik meg ajkaim szegletében, azonban határozott tekintetemben láthatja, hogy nem szórakozok. Ha nem bírnám levezetni valahogy ezt a temérdek érzést és gondolatot, ami bennem van, akkor a lelkem egész egyszerűen felrobbanna.
- Hogy miből gondolom? Leginkább a hosszú évek tapasztalata. - nincs ellenemre, hogy az aurámba behatol Opal különös sötétsége, így nem is hátrálok meg, azúrjaim állják az ő határozott tekintetét.
- Akinek sok barátja van, nincs ideje arra, hogy saját magába nézzen, és meglássa a saját és a világ mélységeit. Pedig annyi részlet van, ami felett könnyen elsiklunk... - például parfümjének ki nem mondott aromája, mely után már nem először illatozok bele a levegőbe, s annyira az orromban ragad, hogy ezer közül is felismerném újra.  
- Akkor igazán sokszínű vidékeken jártál már. Nehezen tudnál megmaradni egy helyen? Nem bírod elviselni a monotonitást? - ami biztonságot és nyugalmat nyújthat. Egy átlagos embernek biztosan, aki követi a társadalmi normákat. Na de mi van velünk, akik kint állnak messze a soron kívül?
Sajnálatos módon a beszélgetésünk végére most pontot kell tennem, hiszen nem csupán a galéria zár be, de annyira átszellemültem, hogy majd elfelejtettem, hogy másfél óra múlva jelenésem van egy elit bálon, amin “kötelező” a részvétel.
- Holnap este esetleg ráérsz egy privát beszélgetésre egy ital mellett? Ha rajtam múlna, már most sem engednélek el, de sajnos már elígérkeztem. - s ennek fényében, hogy érezze, hogy egyáltalán nem az a szándékom, hogy lekoptassam őt magamról, balommal gyengéden megérintem a vállát azzal a céllal, hogy megsúghassa nekem bármilyen elérhetőségét, ahol majd kereshetem. Azonban e szándékom - is – kudarcba fullad, mikor kivágódik a galéria márványajtaja, s egy fiatal lány robog be rajta. Először lelkesen, hiszen meglepetést akart okozni, ám arcáról hamar lefagy a mosoly.
- Pierre... Te meg mit csinálsz? - számonkérés. Sértődés. AZ A BIZONYOS hangnem. Gyomorforgató az ilyen egy olyan nőtől, akivel nem vagyok párkapcsolatban. Egész egyszerűen nagyon jó ismerősöm az apja, aki próbálta betolni hozzám a lányát pár privát órára, s mivel Jacob hívott el erre a nagyvonalú bálra, aminek személyesen ő maga az egyik rendezője, így számomra egyértelmű volt, hogy a lányát hívom el magammal. Ez azonban még semmire sem jogosítja őt fel, s mivel alapból egy igazán nyugodt embernek tartom magam, így a bennem hirtelen keletkező gondolatokra is csupán a halántékomnál kidagadt ér utalhat, illetve az, hogy egyetlen szót sem szólok. Kissé kellemetlen lehet a helyzet, sőt, Opal szemében még egy idiótának is tűnhetek, hogy miért nem válaszolok egyetlen betűt sem... De hát ilyen helyzetben szörnyen nehéz megtartani a tiszteletet egy nővel szemben, miközben azon járnak agytekervényeim, hogy legszívesebben a hajánál fogva lógatnám fel a kristálycsillára fellettünk. Öt tonna súllyal. Pár napig.

- Felvillanyozó – felelem teljes átéléssel, szemeim úgy csillognak, mint a drágakövek, melyektől a mostani nevemet kölcsönöztem. – Vérpezsdítő – folytatom, mosolyra görbülő ajkakkal. Az egyszerű, köznapi élet nem nekem való, jobb is, ha ennyiben maradunk. Soha nem is volt az. Azt hiszem, hogy azért voltam olyan vad, már gyerekként-, és fiatalként is, mert tudtam, hogy nem vagyok oda való. Az iskolába, a poros kisvárosba, amit egy felsőbb hatalom, mintha csak odaköpött volna az orosz vidék kellős közepére. – Mámorító – szinte suttogom, miközben titokban felidézem, hogy milyen érzés egy élet peremén élni, folyamatosan ugrálni egyik kőről, a másikra, mint egy videó játékban, éppen csak annyi nüansznyi különbséggel, hogy a való életben csupán egyetlen életünk van. Nincsenek mentési pontok, ha meggondolnánk magunkat, nincsenek újabb életek. Hát, mi ez, ha nem szabadság? A tudattal élni, hogy bármelyik nap lehet az utolsó, nem foglalkozva a következményekkel, nem törődve a tegnapokkal, fittyet hányva a jövő veszélyeire, belenevetni a veszély pofájába, hisz bármelyik nap lehet az utolsó.
- Lássuk csak... – tűnődök, államat mutatóujjammal érintve, egy röpke pillanatra elmerülve egy-egy festményben. Ezek ugye nem feltétlenül emberek. De kíváncsi lennék, hogy hogyan és miképpen festene le egy hozzám hasonló rohadékot. A legszebb szempár is rejthet sötétséget, és az angyali arcok mögött is burjánzhatnak mocskos gondolatok és vágyak, ahogyan a jószívű emberek is kívánhatnak néha nagyon-nagyon rossz dolgokat. Emberi sajátosság, gondolom. És mi más érdekelhetne jobban egy Pierre-hez hasonló művészt, mint az emberi lélek és elme? – A portrék? – azért az apró hinttel megerősített válaszomban, ha esetlegesen elbizonytalanodtam volna. – És nem félsz az emberek sötétségétől? – kérdezem, valódi kíváncsisággal a hangomban és a szemeimben. Az átlagemberek gyakran elsiklanak ezen tulajdonságok fölött, vagy azért, mert nem ismerik annyira a másikat, vagy azért, mert túl jól ismerik – és szeretik -, ezért nem akarják felismerni ezeket. Tudom jól, mert az anyám is ilyen volt. Úgy dédelgetett, csüngött rajtam a majomszeretetével, mintha azzal megvédhetett volna, mintha tündérmesékbe illőn jó útra téríthetett volna. Mintha megváltoztathatott volna. De engem már akkor sem lehetett megváltoztatni, ezzel a sötétséggel a lelkemben és az elmémben születtem. Ezzel a zord hidegséggel a szívemben, és ezzel a vehemens, erdőtűzhöz hasonló pusztítással az ereimben.
- Sokat olvasok, és sok helyen jártam, sok mindent láttam – vonom fel az egyik vállamat, halovány mosolyra görbítve ajkam szegletét. – Máshogy élem ki a gondolataimat – itt jönne az a rész, hogy elárulom neki, hogy vadászok, nem is akármire, de az az igazság, hogy az állatokat sokkal jobban szeretem, mint az embereket. Kezeket fel, ki lepődött meg, hogy attól jobban félek, hogy elutasít, és nem jutok be a bálra azért, mert békés vadakat ölök? Épeszű ember pedig erre gondolna, de nem szeretném, ha valami kisstílű hobbi hentesnek nézne. Ki szeretné ezt? – Sportolok, szétverek dolgokat a roncstelepen egy baseball ütővel, meg ilyenek... – ezer wattos mosoly, és nevetés, mert, hiszen az első alap, hogy jó kondiban maradjak a munkám végett, a második pedig előfordul olykor-olykor. Ha már tényleg nem tudom máshogy kiereszteni a gőzt és a feszültség elpattan bennem, de még korai a tettek mezejére lépni – legalábbis Mikhail szerint, és egyelőre ő a közvetlen főnököm.
Hogy mit csinálnék, amikor a részletekről beszél? Szívem szerint beengedném az elmémbe, az agytekervényeim csavarja közé, hogy elinduljon az emlékeim fonala mentén, és gyönyörködhessen az apróságokban, amiknek a rabja vagyok. A pikírt, kegyetlen tréfáknak, utalásoknak és jeleknek, amiket kapnak tőlem az áldozataim. Mindenki azt a billogot kapja tőlem, amit érdemel, ami kijár neki, ami egyedi és csak arra az egyénre jellemző. Mint egy-egy fénykép: megismételhetetlenek, utánozhatatlanok, ahogy az emberek és az életeik is azok, a választásaik, a döntéseik, minden, minden egyedi és a végén, az utolsó percben egyetlen képpé formálódnak. Az én fejemben is, a lelki szemeim előtt.
Bárcsak megmutathatnám, mon chérie Pierre, bárcsak az én szememmel látnál, az én emlékezetemben járhatnál.
- Való igaz – bólintok, továbbra sem távolodva tőle. – Nem is értem, hogy nem robbannak fel a sok szociális behatástól – tűnődök hangosan.
Kijelentésére bólintok, s nem is hazudok, hisz tényleg rengeteg helyen megfordultam már a világ számos pontján. Otthontalan, bolyongó lélek vagyok. Mint egy, a központi csillagtól nagyon-nagyon távol keringő planéta.
- Soha – felelem egyszerűen. – A kalandos élet közelebb áll hozzám, szeretem a változatosságot. Gyönyörködtet, azt mondják – nevetek röviden, aztán, még mielőtt folytathatnánk utunkat, először a biztonsági őr zavar meg minket, aztán, amikor már szóba kerül az estély – mert, hát csak arról lehet szó -, újabb nem várt plusz egy fő robban be kettőnk univerzumába, még mielőtt bármit is mondhatnék.
Blazírt képpel fordulok a fiatal nő irányába, Pierre mellé léve. Érzem a férfiből áradó feszültség szikráit, még talán az illatát is, és ezért groteszk, sötét mosolyra görbül ajkam szeglet.
- Bonsoir – nem kell rákérdeznem, vagy gondolatolvasónak lennem, hogy ők ketten-, hogy Pierre ezzel a nővel megy az eseményre. És nem kell szakembernek lennem ahhoz sem, hogy tudjam: akarja ezt a férfit, csak éppen használni, no, meg a nevével élni és visszaélni. – Az úr tárlatvezetést tartott épp – felelem. Aztán egy gonosz kis hangocska megszólal a fejemben. – Beszélgettünk a műveiről meg a művészetekről – húzom tovább az agyát, nem érek Pierre-hez, de igazán közel állok hozzá, érzem az illatát, ahogy a pórusaiból szivárog. – Azt hiszem, ön az ígéret – csak most lépek a lányhoz közelebb. Nem tudom megállapítani, hogy fiatalabb-e nálam, alacsonyabb, lenézek rá, ahogy leheletem arcát simogatja. – Csinálhatnánk hármasban is – összevonom a szemöldökömet, kissé jobbra biccentem a fejemet, és hatalmas önuralom kell hozzá, hogy ne marjak a hajába és rántsam a földre. De jó kislány vagyok. – Mármint az ígéretet, amiről szó volt – sandítok Pierre-re pillantva a vállam fölött. Persze, már tudom, hogy innen nem hárman megyünk ki, csak ketten: Pierre meg én. Nem vagyok az az osztozkodós típus, jobb is, ha ennyiben maradunk. – Engem nem zavarna, hát, kegyedet? – kérdezem mégis, törleszkedő, veszett róka módjára egészen közel hajolva hozzá, szinte a fülébe suttogva.

Yelena & Pierre

Kérdése hallatán tekintetemben egyből gyermeki csillogás bukkan fel.
- Sötétség nélkül fényesség sincs. Manapság amúgy is nehéz meglelni ezeket az emberekben... - vonom meg némi unottsággal a vállam. - Annyira felszínessé vált ez a világ, hogy lassan kihal minden mélyebb érzés és gondolat. Tudod, a legtöbbször csak szürkeséget látok a tekintetekben. Bármit megtennék, hogy tapasztaljam, milyen valakinek az őszinte, tiszta és fényes oldala, s milyen az, ha lenyúlhatok benne olyan mélyre, ami tele van gusztustalansággal, csúszómászókkal, s minden olyan abszurd dologgal, amiről talán sosem beszélt senkinek, sosem oszthatta meg senkivel, mert félt attól, hogy elítélnék. Erre vágyom, tudod? Őszinte érzésekre és gondolatokra. - fanatikus, enyhén remegő sóhajom messze száll a kis galériában. Olyan nehéz igazán különleges emberekre lelni! Sok mindent láttam már én, számtalan dolgot tapasztaltam, és sajnos egyre kevesebb ilyet sodor elém az élet. Pedig mindennél jobban vágyom arra, hogy őszinteséget öntsek a vásznakra, olyat, ami semmi máshoz sem fogható.
- Ekkora a feszültség a háttérben? - pislogok felé kíváncsian, hiszen ahhoz, hogy valaki egy roncstelepen romboljon, biztosan szükség van tengernyi stresszre. Opal egészen nyugodt teremtésnek tűnik első pillantásra, egy komoly és kiegyensúlyozott nőnek, de a látszat annyira csodásan csalhat! Ki gondolná rólam is, hogy a saját szüleim tartanak az elmémtől és attól a furcsaságtól, ami bennem lakozik?
- Én is ezt mondom, kedves Opal. Sokan nem értik, hogy miért hagytam el a gyönyörű Párizst? Honvágyam van, hiányzik a családom, a környezet, az emberek, a helyek, az illatok... És mégis itt vagyok. Mert egy sugallat idehúzott. Tudod, hányan megkérdezték már, hogy “és akkor miért nem maradtál ott, ha ennyire hiányzik”? Ők ezt nem érthetik. De te igen, úgy hiszem. - a távolság csökken köztünk, s úgy érzem, hogy teljesen a bűvkörébe kerültem ennek a nőnek. Olyan atmoszféra lengi őt körbe, ami két kézzel ragad magához, s nem is akar elereszteni. Sajnos azonban megzavarnak minket, s bár a biztonsági őr annyira nem ér kellemetlenül, de a “meglepetés” annál inkább, hiszen pillanatok alatt szétrobbantja az idilli, sötétbe boruló légkörünket. Különös, de a kezdeti mérgem olyan hamar elszáll, amilyen gyorsan csak jött. Opalnak köszönhetően, ki úgy veszi kézbe a helyzetet, hogy csak ámulni tudok. S mikor közelebb lép a szőkeséghez, ki nem csak külsőre hasonlít egy Barbie babához, de még a neve is Barbie, én is ellopom a köztünk levő távolságot. Egy hármas? Férfiak, tegyük a szívünkre a kezünket, ki lenne az az ostoba, aki erre nemet mondana? A fény és a sötétség találkozása, Barbie és Opal hattyútánca rajtam... Micsoda gondolat! Sejtelmes félmosoly kúszik arcomra, ahogy elmerülök a sötétség arcában, mintha csak elkezdődne a tánc, azonban az álomvilág hamar szertefoszlik, mikor Barbie váratlanul taszít egyet Opalon.
- Húzz innen, ribanc! - visítja.
- Ez meg mégis mi volt? - kapom el a karját, s erősen megszorítom azt. Mielőtt még itt rendezne jelenetet e csodás festmények között, elkezdem őt kifelé húzni a galériából az éjszaka sötétjébe. Sajnos Barbie nem egy nyugodt természet, hisztis és erőszakos tud lenni, ha valamit nem kap meg. Hiába, elkényeztetett fruska, aki az apján próbál felkapaszkodni.
- Sajnálom, Opal. Borzasztóan sajnálom. - pillantok magam mögé, remélve, hogy nem nyeli el őt ezek után a város, hiszen szükségem van a telefonszámára vagy bármi más elérhetőségre. Nem hagyhatom, hogy csak úgy eltűnjön.