'I was always an unusual girl. My mother told me that I had a chameleon soul: no moral compass pointing due north, no fixed personality.'

Nehéz pontosan leírni Yelena jellemét, ugyanis olyan, mint egy kaméleon: nem csak a külsőjét képes megváltoztatni, egy-egy paróka, smink, ruha segítségét hívva, ugyanúgy, példának okáért, az adott nyelven beszélt akcentusát, és a viselkedése, habitusa is idomul az adott szituáció-, vagy környezet egészéhez, ahogy egy-egy konkrét emberhez, társasághoz.

Mentegethetnénk azzal, hogy régen még rendes volt, jó gyerek; talán így is volt, egészen kamaszkoráig, amikor átfordult benne valami. Néha ő maga is eltöpreng rajta, hogy a körülmények tették-e olyanná, amilyen, vagy eredendően így és ilyennek született. Nehéz megmondani, mert aránylag sok éven keresztül nem látta szakember, olyan jól elrejtette a valódi énjét a világ elől.
Az apja korán elhagyta a családját: Yelena anyja szerint egy másik nő miatt, de, ha a férfit kérdeznénk, ő azt mondaná, hogy nem tudta elviselni az asszonyt, és, mivel nem kötötte a hitvesi eskü, hát, miért is maradt volna? Hogy érdekelte-e az idősebb gyerekük, Pyotr, és a tökéletes bátyjának az árnyékában felnövő Yelena? Abszolút nem. A férfi soha nem jött vissza, nem küldött pénzt, sőt, még csak nem is hallottak felőle, így a komoly és mindig tökéletes Pyotrnak kellett a helyébe lépnie, és családfőt játszania. Nem volt más választása, ugyanis az anyjuk a függőségei rabságában élt.
Yana ragyogó, intelligens fiatal nővé cseperedett, és szép jövő állhatott volna előtte, ha nem cselekszik egy-egy hirtelen vezérelt impulzus hatására, ha nem erőszakos, ha nem kegyetlen a társaival. Soha nem szerette, ha megmondják neki, hogy mit csináljon, vagy mit ne, hogy hogyan viselkedjen, hogy hogyan öltözködjön - a maga ura akart lenni, és ezt az iskolában nem igazán engedték, Pyotr meg egyszerűen megverte, amikor összekaptak valamin és Yana nem hallgatott rá.
Hogy tényleg az volt a forgatókönyv, ami ilyenkor általában, hogy az elnyomott elnyomta azokat, akikkel megtehette ezt, vagy csupán a nála gyengébbeken élte ki elfojtott agresszióját, talán már soha nem derül ki.
Amikor az ártatlannak tűnő viccek és tréfák komollyá és közveszélyessé váltak, kicsapták, és jobb híján egy államilag támogatott, katonai iskolába került a gimnázium utolsó két évére, ahol nem csak megnevelték Yelenát, hanem reformálták, az egyetemen pedig csiszolták, hogy mára már az a veszélyes alak lehessen, aki.

Nem ismeri a félvállról vett munka-, a félmegoldások fogalmát. Jelenleg nincs olyan célpontja, aki túlélte volna a vele való találkozást, és tudna mesélni arról, hogy milyen, amikor dolgozik. A jelenlegi összekötője, Mikhail, előszeretettel emlékezteti rá, hogy nem volt egyéb, csupán egy cirkuszi majom, aki füttyszóra bármit megtett a gazdáinak. Yelena persze a hazájáért cselekedett - no, meg, mert a fizetés sem volt olyan rossz, és nem mellékesen élvezte is. Egy idő után túlságosan is: annyira, hogy irányíthatatlan lett az adott pillanatbeli cselekedeteiben, és túlságosan teátrálissá vált; globálisan vonzotta a tekinteteket. Többé nem egy árnyék volt, hanem egy színdarab kellékese és főszereplője.

Nincsenek barátai, és a családját is 2012-ben látta utoljára. Neki csak Mikhail van, az anarchista szervezet összekötője, aki továbbítja a feladatokat Yelenának. Kiforratlan jellem: egyszerre precíz és pontos, kegyetlen és kaotikus. Az utóbbi évtizedben, amikor a leginkább kellett volna, nem alakultak ki mély, emberi kapcsolatai. Rengeteget utazott, senki sem szerette és ő sem szeretett senkit. Alkalmi kapcsolatai kimerültek a kihasználásban, felszínes ismeretségekben, olyanokban, amikben valakiből így, vagy úgy, ilyen-olyan hasznot húzhatott.
Mivel nincs állandó lakhelye és arra képezték, hogy a jég hátán is megéljen, így nincsenek nagy igényei, ettől eltekintve, amikor még csak feltérképezi a terepet és megfigyeli a célpontját, szereti a sikkes-, vagy a hanyag eleganciát; nincs középút. Több nyelven is beszél, és több nyelv akcentusát képes megszólaltatni. Minden helyzetben és esetben gyorsan reagál, kiváló hazudozó és színésznő, úszik az árral, az egyik hazugságot követi a másik, mint a vízfolyás. Vehemens viselkedése dacára, a gondolkodása logikus, és nem rest a megérzéseire, az ösztöneire hallgatni, majd azok sugallatára, gondolkodás, vagy hezitálás nélkül cselekedni.

'But I didn’t really mind because I knew that it takes getting everything you ever wanted and then losing it to know what true freedom is.'

Stílusosan 2020 július negyedikén egy börtönfelkelés során Irina Konstantinova Melnikova, egy 'véletlen baleset-, egy nem szándékos emberölés' alkalmával, meghalt, és megszületett Yelena Volkova.

Szóval mindent összevetve elég szar volt meghalni. Azt hinni, gondolni és érezni, ahogy egyre mélyebbre süllyedek; mert minden magasztos hülyeséggel ellentétben a lélek nem elhagyja a testet, nem leszel könnyebb, ahogy kileheled utolsónak hitt lélegzetedet. Ó, nem. A halál olyan, mint egy feketelyuk: mindent bekebelez. A lelked ólomsúllyal ereszkedik, zuhan lefelé, a bensődbe, miközben kihuny a szemedből a fény – ezt onnan tudom, hogy én magam is láttam már ezt a visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan pillanatot.
Csak zuhansz az éteri sötétségbe.
A kárhozatba.
A végtelen semmibe.
És nem, a halálomnak hitt pillanat nem volt sem csendes, sem békés, ugyanis egy - ki tudja, honnan szerzett - kést szúrt a hasamba az egyik nő. Veszélyes, javíthatatlan szörnyetegeknek vannak bélyegezve, akik ön-, de sokkal inkább közveszélyes bűnözők, akik nem félnek semmitől és senkitől, sem embertől, sem istentől.

Onnan tudtam, hogy tényleg nagy szarba tenyerelhettem, amikor az orosz titkosszolgálat egyik embere sem jött értem, napok-, és hetek elteltével sem. Meg akkor, amikor nem vezettek ki az őrök, csak úgy, hogy odaadják a holmimat a portán, amikben bejöttem. Meg akkor, amikor hagyták, hogy belőlem is kiverjék a szart, mint bárki másból, aki itt várja a szép gyalázatos halált.
Innen nincs kiút, azt mondják. Miért is volna? Egy orosz börtönből, az isten háta mögötti, kietlen vidéken? Ha bárki megkísérelné-, és végrehajtaná a lehetetlent, akkor sem élné túl sokáig odakint.


A napok hetekké-, majd hónapokká duzzadtak - tudom, mert az összeset számoltam. Volt rá időm, jobb is, ha ennyiben maradunk. Eleinte izgatottan vártam a pillanatot, amikor bemasíroznak értem, aludni is alig tudtam, és, higgyen nekem, nem a priccs tehet róla, arra neveltek, hogy a jég hátán is megéljek, nem számítanak az ilyen lényegtelen apróságok.
De nem jött senki, csak a napok mentek.
Ültem a varrógépeknél, osztottam az ebédet, takarítottam a szart, katatón bámultam a plafont meg a rácsokat meg a rácsokon beszüremkedő Hold kékes visszfényét, és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a munkáltatóm-, a híres-nevezetes, orosz titkosszolgálat nem jön értem, mint eddig bármikor, ha beütött a krach. Nyilvánvalóan ritkán fordult elő ilyen, hiszen profi vagyok. Azzá tettek. Megneveltek - így mondta az összekötőm; az első. Nem tudom, hogy ez bosszantott-e fel, vagy mindig is bennem volt...? Bizonyítani akartam, hogy több és jobb vagyok - és ezáltal rosszabb -, mint bárki más, akit ez előtt ismertek, és neveltek. Azt akartam, hogy valaki legyek az élen. Fontos. Hiszen mind tudtuk: egyedülálló vagyok. Páratlan. Nem csak egy állat, amit arra idomítottak, hogy megölje azokat, akikre ráuszítják. Pedig jobban szeretik az ilyeneket; az állatokat, a robotokat, akik nem gondolkoznak, akik nem vágyakoznak a feljebb lépésre, az előrébb jutásra, csak bólintanak és cselekednek, gondolkozás vagy hezitálás nélkül.
Ez mind szép és jó, és működött is, egészen addig, amíg meg nem untam az egészet. Unalmassá vált, és valami olyasmit akartam, ami én vagyok, ami engem reprezentál, ami olyan egyedülálló és páratlan, mint én magam.
Feljebb persze nem szeretik a hozzám hasonlókat, legalábbis nem ebben a szakmában, máshova pedig nem vagyok való - szerintük. Szeretném azt hinni, hogy féltek - nem csak a bukásommal kéz a kézben járó lebukásuktól, hanem tőlem is, persze mind tudjuk, hogy egyetlen ujjal sem nyúlhatnék a feljebbvalóimhoz. A puszta gondolat is eretnekségnek számít.
Orwell megírta a nagy bölcsességet, a hatalmas igazságot és szavakba öntötte, már jóval a születésem előtt: minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.

Csak tűrj és nyelj, ne kérdezz, csak engedelmeskedj a parancsnak, és nem eshet bántódásod. Ehhez képest kilencvenöt napot, és tíz órát töltöttem az orosz női börtönben, mielőtt Mikhail eljött volna értem - no, nem személyesen, de ettől függetlenül is roppant hálás vagyok neki.
Előtte pár nappal meg kellett jelennem az orvosnál, és ő hebegve-habogva hadovált valamit, alig hallhatóan, és még kevésbé érthetően, fogvacogva, reszketve, gyöngyöző izzadsággal a homlokán, arról, hogy hova kell mennem, hova kell eljutnom majd akkor, amikor... amikor, mi? - ez nem derült ki azonnal, ugyanis nem mondta el, mert félt, és csak utólag értettem meg.
Amikor kirobbant a lázadás.

A varrodában ültem épp, az egyik kényelmetlen, kemény, támlátlan, nyikorogva imbolygó széken. Ebbe éppen, többek között, egy Dominika nevű nő belevéste a nevét az ülőkébe, meg azt, hogy szereti a puncit. Nem ott kezdődött, hanem az edzőteremben, de ezt is csak utólag tudtam meg, elbeszélésekből. Ha az a nő nem veri szét annak a másiknak a koponyáját, akkor mindkettő élhetne, de én, valószínűleg, még mindig rab lennék. Kíváncsi vagyok, mit ajánlottak nekik. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy szabadságot, ami többféleképpen értelmezhető, főleg az én világomban.
Szóval az előcsarnok felé tartottam, amit megjelölt helyszínnek az orvos, ami, nos... a létesítmény másik felében volt.
Az igazat megvallva, nem csak és kifejezetten-, avagy legfőképpen az őrök okozták a problémás részét annak, hogy odaérjek, hanem a szürke-fekete, tyúklábmintás kezeslábast viselő, verekedő, egymás haját tépő, egymás arcát beverő, szemét kiszúró nők tömege egyaránt.
Katartikus káosz volt.
Éreztem, ahogy az adrenalin felszabadult minden kibaszott idegsejtemben, és csak az hajtott előre, olyan voltam, mint egy bulldózer, és úgy éreztem, hogy megállíthatatlan vagyok. Egészen addig a pontig, amíg egy erős kéz bele nem markolt a hajamba, és hátra nem rántott úgy, hogy nyekkenjek az előzőleg (fogkefével) általam is fényesre suvickolt csempe járólapra. Amikor hunyorogva ránéztem a fölém magasodóra, akkor ismertem fel: Nadya volt az. A nálam vagy tíz évvel idősebb bige, aki kinyírta a családját - beleértve a saját gyerekeit is. Beteg spiné, azt azért meg kell hagyni, és el is nevettem magam, ahogy ott feküdtem előtte, alatta, a lábai között, kiterítve, kiszolgáltatottan. Vagy a fejemet ért, tompa ütés volt az oka a derűs jókedvemnek; ennyi év távlatából nehéz megmondani. Az első héten belém állt az udvaron, én pedig adtam neki ízelítőt abból, amit a titkosszolgálatnál tanítanak. Eltört egy, vagy két bordája, és foghíjas mosolyát is nekem köszönheti - kitört a jobb első metszőfoga, de megvigasztaltam, hogy majd, amikor kijutok innen, küldök neki egyet aranyból. Nem is beszélve a többi, kisebb-nagyobb sérülésről, zúzódásról és horzsolásról. Upsz.
Úgy tűnt, ahogy ott állt fölöttem, és a pofámba bámult, hogy őt mindez igazából egyáltalán nem vigasztalta, ahogy az sem, hogy miután pépesre vertem, én is megkaptam a magamét.
Az persze kielégítőbb lehetett, amikor ott és akkor a hasamba szúrt. Újra, és újra, és újra. Amatőr - csak erre tudtam gondolni. Ha meg akar ölni, a torkomat kellett volna elmetszenie. De, miközben a vér komótosan folyt a fehér járólapokra, rájöttem, hogy azt akarja, hogy szenvedjek.
Ó, és kurva jól csinálta.

Végül nem kisebb személy, mint egy börtönőr nyalábolt fel és vitt ki, az udvarra, aztán ki, a drótkerítéssel szegélyezett, betonfalon kívülre. Emlékszem még a hevesen kapkodó levegővételeire, és a verítékével keveredő parfümjének az illatára. Mivel ez után nem volt maradása sem a börtönben, sem Oroszországban, nem csak besegített a furgonba, hanem beszállt velem. Istenem, de tetszett a haja... a gyér fényben, kékesen irizáló fekete volt.
Mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, arra gondoltam, hogy nekem is feketére kell majd festenem a hajamat.

Mikor felépültem, és elrejtettek a világ - de főképp az oroszok - perifériája elől, Mikhail felhívta rá a figyelmemet, hogy egy ideig ne menjek magas épületek, felsőbb emeleteire, háztetőkre, vagy túl nyílt terepre. Tényleg befestették feketére a hajamat és kékre színezett kontaktlencsét kellett viselnem. Messziről elkerültük Oroszországot, egy ideig Berlinben állomásoztunk, aztán Párizsban, Madridban - olyan helyeken, ahol a színpompás halakként mozgó, emberek alkotta húsmasszában egyszerű elvegyülni és nem figyel senki. És, természetesen, küldtem egy aranyszínű metszőfogat Nadyának azért cserébe, amit kiütöttem neki annakidején.
Ennek immár három éve, és már halálra unom magam az edzéseken, a kiskaliberű fegyverekkel lövöldözve, meg a még kisebb horderejű ügyek elvégzésével, a lehető legunalmasabb módokon. Mikhail azt ígérte, ha már elfelejtettek, akkor újra akcióba léphetek, és meg sem kell állnom addig, míg be nem kerülök a legveszélyesebb bűnözök top tízes listájába, amikor újra emlékezni fognak rá, hogy ki vagyok és arra, hogy mit vesztettek, és megtudják, hogy mit veszíthetnek még. Mert ez csak a kezdet - Mikhail ezt mondta -, meg sem állunk a végéig, a tetejéig, a belső körig, és ott zúzzuk szét az egészet.

Persze, mindent a maga idejében; majd akkor, ha lesznek még többen a kellően befolyásos szövetségeseink között, majd akkor, ha lesznek emberek a külső körökben, majd akkor, ha már a belsőben is. Majd, majd, majd... blablabla. Remélem, nem unom el magam megint a várakozásban, mert gyalázatos dolgokra vagyok képes, ha unatkozom.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Húha! Keresem, de nem találom a szavakat, amikkel a legjobban tudám jellemezni mindazt, amit a karakterlapod kapcsán érzek. Minden egyes sorával lenyűgöztél, egyszerűen imádtam olvasni, és rettentően sajnálom, hogy már véget is ért.  Nem mindennapi történetet és karaktert hoztál nekünk, mindezt olyan stílusban, hogy miközben olvastam egyszerre tartottam őt lenyűgözőnek és félelmetesnek. Nagyon tetszett a börtönből kiragadott pillanatok bemutatása, az már biztos, hogy ha nem sikerült megtörni ezzel, ezek után még erősebben tér majd vissza és retteghet az, aki cserben hagyta.
A nagyon részletes jellemleírásból sikerül megismerni a hölgyet, rossz tulajdonságait, tragikus múltját, fájdalmait, félelemeit, amik szépen kibontakozva jelennek meg előttünk az előtörténet részben. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a folytatás, milyen kihívások várnak még rá és mennyire tudja őt átformálni New York mindig nyüzsgő népe.
Színt és rangot admin ad majd, addig is foglald le az arcod és mehetsz is játszani

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!