it is rare for an accident to turn into a lifelong friendship
Általában nem foglalkozok olyan emberekkel, akik nem lényeges e számomra, mondjuk védekező mechanizmusnak, mert senkit nem akarok megkedvelni, hogy utána attól féljek mikor hagy cserben. Gyerekkori trauma, maradjunk annyiban, ezért is nincsen nekem barátnőm, aki soha nem is volt, és nem tudom, hogy valaha lesz e. Egyszerűen nem akarok úgy élni, aki retteg attól mikor fordítja olyanba a másik az életem, amilyenbe nem akarom, hogy forduljon. Nem vagyok könnyen befolyásolható, a családom mégis majdnem tönkretette az életem, csak azért mert szinte utánoztam a rettenetes életüket. Tegnap reggel jöttem ki a kórházból, nagy mázlim volt, hogy a recepción akkor egy fiatal csaj ült, aki szépen mosolyogva akék szenélvel bámult és szinte belepirult már abba is, hogy a közelébe mentem. Elővettem a legszebb mosolym, a kedvességet legbelülről és széen kifaghattam Stelláról, semmi hátsószándékom nem volt, ő nem az a lány, akivel egy menetet letolnék, valami több van benne, ami nekem nem való szexuális értelemben. Valamiért egy hullámhosszon voltunk és meg akartam neki köszönni, hogy aznap, amikor olyan szarul éreztem magam velem volt és a kezdetleges bunkózás ellenére is kitartott mellettem. Lehet, hogy ez a munkája, de akkor sem kellett volna ennyire kedvesnek lennie, talá velem mindig csak azért kedvesek az emberek, mert akarnak valamit és rajta éreztem, hogy nem így van. A lényeg, hogy megfogott és meg akartam hálálni neki. A recepciós kislány szépen dalolt nekem beosztást és még egy telefonszámot is kaptam Stellához, amit egy széles mosollyal köszöntem meg neki és húzta is el a csíkot a kapott információkkal. Ha jó infót kaptam, akkor ma a hölgy szabad volt, így reggel ment neki egy SMS.
Szia Stella! Tudod én vagyok a létrás srác, a szép kockahassal. Véletlenül megtudtam, hogy ma nem dolgozol és ráérsz egy kávéra. Tudom, hogy nem utasítasz vissza egy ilyen ajánlatot, főleg ha kávé van benne. Manhattan Starbucks, 424 Park Ave S Délután 4-kor ott foglak várni az egyik asztalnál. Craig
Én már elég hamar elkészültem, a délelőtti munkát is letudtam, nagy meló nem volt csak egy gyors vizit a vezetőség részéről, hogy a legjobb modelljük épségben van e és nem törte be a szép kis arcát, ami egy kicsit sértő, de az ő részükről érthető. Mindig is tárgyként kezeltek minket, amivel nincs gond, ameddig kulturáltan tudják kezelni ezt is. Én 4 óra előtt érek oda a kávézóba, leülök egy üres asztalhoz de még nem rendelek semmit, megvárom vele a vendégem, akinek igazából fogalmam sincs mit mondjak, de lehet jól fog esni nekem egy kis csevegés valaki olyannak, aki nem a munka miatt van velem és nem egy éjszaka áldozata lett mámorító énemmel.
Az utcán koptatom a lábaimat, miközben rendhagyó sétával töltöm a szabad délelőttömet. Társaság híján magányosan. A járőkelőket figyelem, számomra unalmasak, szokás szerint. Az út túloldalán haladó férfi azonban felkelti a figyelmem, ismerem őt. Nem csak hogy a szívem kihagy egy ütemet, de mintha a teljes belső szerkezet rezignálna a jelenlétére. Verő fényes nappal, ekkora labirintusban - éppen ő?! Nevethetnékem támad, miféle véletlen játszadozik éppen velem?! Nedvesítenem kell kiszáradt torkomon, hogy ezáltal az ösztönös reakció által emlékeztessem magamat, már semmi közünk egymáshoz. Két évig viszont a mindennapok része volt - inkább, mint az oxigén -. Eszébe jutok legalább? Nem tudom melyik pillanatban kerekedik hatalomra eszem fölött a testem, de a lábaim útnak indulnak és követik őt. Talán ő is magányos? Habár régen volt már, lehet nem is jelentett számára olyan sokat, mint nekem. Kétségbeesem, kapálózok utána, mint egy óvodás. Hazudnék, ha azt mondanám sosem jutott eszembe, sokszor gondoltam rá, de az életútjaink ketté téptek bennünket, nem gondoltam, hogy valaha újra látom. És ezzel a tévhittel persze, hogy nyugtattam magam, mégha fel is sejlett bennem egy kép róla, vagy a nevetése. Azóta sem volt tartós kapcsolatom, de boldog sem voltam. Aggodalmam azonban felesleges. Belerobban egy másik nőbe sziluettje és olyan kellemes ölelésbe fonódnak össze, hogy hányingerem támad. Meghoztuk a tökéletesen racionális döntést, amely a lehető legtöbb hosszú távú előnyt kínálta fel az adott szituáció, életkor és a lehetséges kimeneteleket figyelembe véve. Távkapcsolat? Sosem működött volna. Most? Most pedig úgy ácsorgok a túloldalt, mint egy megszállott, mentálisan sérült nő. Ez vagyok? Semmi több? Andrew biztonságban van, boldog, látom a lány arcán tükröződni. Törődő, gondoskodó lehet, makulátlan megjelenéssel és hajszerkezettel. Olyan sztoikus nyugalmat áraszt egész lényéből, amelyre nekem sosem volt meg a képességem. Nem fog tudni róla, hogy engem tovább gyötör, a mi lett volna, ha... Furcsa megnyugvás vesz erőt rajtam, ahogy nézem milyen vidáman nevetgélnek a kirakat előtt. Nincs mit tenni, én csak nyugodtan figyelhetem a műsort. Végső soron hány éve is? Megszámlálhatatlan. Szentimentális 'tyúk' vagyok, hogy rezzenéstelen tekintettel függök valamin, amihez egyébként semmi közöm. És megcsókolja. Az ajkai utána a szőke tincsekbe futnak, hahotáznak és olyan felhőtlenség veszi körbe őket, hogy nem tudom eldönteni, sírjak e, vagy inkább nevessek saját káromon. Ez lehet az a bizonyos kártyalap, amit felmutatnak, mikor arra kérnek; vágj vissza, ha tudsz. Megrémít, amikor megzörren a telefonom, de legalább kirángat ebből a savanyú bámészkodásból. Előbb csak kérdőn, majd kíváncsian, végül széles mosollyal olvasom a váratlan üzenet. Nem számítottam rá, hogy kettőnk rövid beszélgetése tovább léphet és átalakulhat. De örömmel - legfőképpen most - fogadom a jelentkezését. Kávé? Nem hiszem, annál erősebbre lesz szükségem...
Ott leszek. S
Ahogy a megbeszélt helyre igyekszem a felhőkig nyújtozkódó épületek között, először suhan át az agyamon a gondolat, hogy milyen lenne valamelyikről leugrani. Ápolónő vagyok, némi matematikai számolással karöltve elképzelt esések sorozatát gyártom le éppen. Fejre, hátra, hasra, esetleg fenékre? Sikerülne olyan szögben becsapódni, hogy végzetes és kíméletlen legyen? Biztosan nincs olyan pont, ami megoldaná, hogy a bíbor izom kapja az első szúrást? Mondjuk az őt ölelő bordáktól. Mulattat, hogy miféle drámai hasonlat ez. - Hé! - szalad ki a számon, ahogy végül megpillantom a kirakat túloldaláról a benn várakozót. Nem tudom, pontosan mit várhatunk kettőnktől, de örülök annak, hogy úgy érezte, akad még kivesézni való téma. Nekem is jól esik, hogy mellette lehetek és nem a saját fejemben, ott most elég nagy a kétségbeesés. - Szia Craig, sokat késtem? - lavírozok a székre, vele szemben. Nem kerüli el a figyelmem, hány női tekintetről süt a csalódottság, hogy a kiszemelt fiúnak társasága akad. Lefojtok egy mosolyt. - Örülök, hogy látlak és hogy egyben látlak. Minek köszönhetem a meghívást? - a táskám illesztem a szék háttámlájára, mielőtt fürkészőn felé fordulok. - Remélem tudod, hogyha megmérgeznek a rajongóid, a te lelkeden szárad a halálom. - kuncogva nézek fel a kínálatra.
it is rare for an accident to turn into a lifelong friendship
Nekem nem sok barátom van, olyan igazán közeli, mert a legtöbben csak valami oknál fogva akarnak a közelemben lenni. Velem milyen könnyű csajozni, hahh… hát igen, meglepődne a srác, aki a barátom akar lenni, hogy a csak csak is azért hajt rá, hogy a közelembe férkőzzön. Ez ilyen, amikor a címlapokon minden nő megnézheti a testem majdnem minden egyes részét. Van egy része, amit sosem mutattam meg, ez így is fog maradni, nem azért mert olyan nagyon kevesen látták volna az évek alatt, csak mert jobb ha nem látja ország világ. A barátai szám ugyanakkor talán azért is ilyen alacsony, mert nem egy olyan ember vagyok, akivel nem egyszerű megtalálni a közös hangot, kell hozzám egy alap flegmaság és nagyon sok önbizalom, mert elég hamar el tudom venni a másikét egy egy szavammal. Ez nem rosszindulat, csak megszokás, berögzült visszaszólás. Stella már akkor is keménynek tűnt, amikor először láttam, lehet a fejem mutatta ezt nekem, mert akkor nem éppen voltam a toppon, lehet ma nem is olyan lesz vele beszélgetni, mint akkor, amikor alárendelt voltam, most majd igyekszem nem nagyon kinyitni a szám, de ilyet sosem ígérhetek még magamnak sem. Olyan nehéz természetem van olykor, hogy ha akarnék se tudnák olyan embereket magam mellett tartani, akik nem nálam magabiztosabbak.
A kávézóban nincsenek sokan, de pár szempár rám szegeződik, nagyon ritkán járok ilyen helyekre, mert nagyon sok alkalommal feszítek egy egy címlapon, ami a mai fiataloknak közös képre ad okot vagy csak egy sunyi lesifotót rólam, amit annyira nem szeretek, de ez az életem, ezt vállaltam, így elviselem. - Stella! - eszmélek fel a bambulásból, amikor csatlakozik hozzám. - Dehogy késtél, ülj csak le, még nem rendeltem, mert fogalmam sincs melyik az az ital, amivel meghálálhatom neked, hogy olyan kedves voltál a bunkóságom ellenére, amikor nem igazán voltam egyben. - mosolygok rá, magamhoz képest nagyon kedvesen. Jó benyomás és élményem van vele, a szar nap után, ő volt a nap fénypontja és nem azt éreztem, hogy vetkőztet a szemével, hanem még szinte alig akarja, hogy vetkőzzek, olyan ritka az ilyen nő a közelemben, aki nem csak a szexuális lényt látja bennem. - Magadnak köszönd, és, hogy megmentettél azon a szar napon. - mondom neki, majd a következő szavaira felnevetek és elég feltűnően nézek végig a helyen. - Megmérgezni nem fognak, de ameddig itt vagyunk ezeket a pillantásokat szokd meg. - fordulok vissza felé. - Jól éreztem veled kapcsolatban, hogy te nem azzal van elfoglalva, amikor láttál sebezhetően, sután, mint valami bébi fókát a vizsgálóasztalon, hogy elkápráztass, hogy elhívjalak randizni? - kérdezem reménykedve, hogy nem csak egy álca és végre tényleg találok egy olyan embert, aki nem felszínes, akinek nem csak az kell, ami vagyok, hanem aki vagyok. Bár a kell szó itt kicsit erős, de hülye lennék nem megragadni egy barátságot, ha adódik, mert ő egész őszintének tűnik. - Remélem nem vagy fáradt. - nézek rá kicsit aggódva, hogy netán idő előtt már le is fog rázni.
Feltűnik, hogy a legtöbb - nálam fiatalabb, vagy velem egykorú - hölgyemény tekintete kétségbeesetten próbálja felvázolni, melyik asztalhoz lépek végül oda. Visszafojtok egy a kelleténél szükségtelenebb fültől fülig érő mosolyt, ahogy a nevem után, én magam is megérkezek Craig asztalához. - Emiatt van? - beledermedek a mozdulatba egy pillanatra, arcomra ragadt vigyorgással. Nem voltam biztos benne, milyen szándék vezérli, de határozottan kedvemre van, hogy egy rosszul sikerült ismeretséget igyekszik megmenteni, amennyire lehetőségeink engedik. - Igazán nincs szükség rá, mindenkinek vannak szar napjai. Van, akinek az átlagosnál több is jut. Hetek, hónapok, évek. Semmi hősiesség nincs abban, ha csak azért, mert goromba stílusban beszélnek valakivel, mellőzni tudja a viszonzást az illető. Vagy ilyesmi. - vállat rántok derűsen, bár bevallom, jól esik az antiszociális lelkemnek, hogy kezdeményez egyfajta barátságot irányomba - jóvátétel címkével. Kényelembe helyezkedek, fészkelődöm a székemben. Az itallapért nyúlok, felkutatják szemeim a kínálatot, közben figyelem őt is természetesen. - Fahéjas-rumos forró csoki, ide vele. - helyezem is vissza helyére, vagy nyújtom át a szembenülőnek, ha kéri tőlem a kínálatösszesítőt. Hallom kiéleződni az önbizalomtól duzzadó mentalitását, de tekintve - valóban - hány lánynak akadt meg hívogató pillantása rajta, mit bánom én? - Melletted továbbra is láthatatlan vagyok. - fejem csóválom enyhén, közben persze azért mosolygok rá. Az adottságait ki kell használnia, élni vele, általa. Nem hibáztathatom valamiért, ami egyébként valahol inkább sajnálatraméltó. Nehéz lehet egy szép embernek bíznia bárkiben is. A csúnya (relatív kérdés, kit nevezünk annak) embereknek könnyebb, mert önmagukért szeretik őket. Bár én elég magányos típus vagyok, így aztán lövésem sincs, hol állok az átlag-elosztás szerint. A kérdésére magam sem tudom, hogyan reagáljak. Nem értek a pszichológiához, - igazából a videójátékokon és a netflixen kívül máshoz sem - ezért csak féloldalas mosollyal, bocsánatkérőn prüszkölöm: - Nem vagy az esetem. - azt remélem bóknak veszi tőlem. - De ez nem sértés a részemről, nekem senki se az. - vállat vonok. Életem során egyetlen fiúra aggadtam volna rá azt, hogy az volt. Ő éppenséggel épp a ma délelőtt alakult szerelemfonatba egy szőkével... - Dehogyis! Bármilyen móka jöhet. Kivéve, ha valahova mászni kell... - felhúzom enyhén az orrom, úgy somolygok rá. Sajnálom, ha gátlástalan a viccem - a balesettekkel nem szabad tréfálkodni - de ha egy ápolónő teszi, enyhül a harag, nem igaz? - Sosem csacsogtál még olyan lánnyal, aki nem akart csak a nadrágodon kívül maradni? - kíváncsiskodom, felkönyökölve az asztal szélére.
Kezdőlap
