A sós, forró könnyek megállíthatatlanul száguldanak végig arcomon, vékony, tünékeny vörös csíkot hagyva maguk után. Államhoz érve megtorpannak, megbillennek, mintha életükért küzdve kapaszkodnának pelyhesedő állam néhány vékony szőrszálának egyikébe, de végül minden hiába, kitartásuk nem jár eredménnyel, egytől egyig aláhullnak végül, eltűnve az ölemben heverő csöppnyi lény barna bundájában. Beleremegek újabb, korábbiaknál hosszabbra nyúlt, kétségbeesettebb nyüszítésébe. Vékony ujjaim végigszántják füle és farka vége közötti területet, félkört leírva ilyen formán. Érintésem nyomán mintha csillapodna hatalmas fájdalma, mintha hűvösebbé válna mostanáig fáradhatatlanul lángoló apró teste, lassulna heves szívverése, szapora légzése, úgy tűnik, mintha ennyi elég lenne a csodálatos gyógyuláshoz, de jól tudom, mindez nem több káprázatnál, kegyetlen valótlanságnál. Leélte a sors által ráruházott éveit, ráhúzva néhányat egész életén át tartó megingathatatlan kitartása zálogaként. Nincs olyan varázslat, gyógyír, ami megmenthetné, s nem is akarná talán, hogy legyen. Beszélni nem tud bár, elképzelni nehézséget nem jelentene, mit mondana, ha képes lenne rá. Itt az ideje, s nekem hagynom kell, hogy a természet tegye a dolgát. Tudom bár, ez a helyes, nincs nehezebb annál, mint elengedni egy szeretettedet, olyan apróság pedig, emberről vagy állatról van szó, jelentéssel nem bír a gyászoló szemében.

---

Laposakat pislogva, az ébrenlét utolsó oszlopába kapaszkodva minden lehetséges végtagommal, hallgatom a reménytelenül hosszúnak tetsző és percről percre kínosabban érintő monológot. Szapora sóhajtozásba kezdek gondolatban, míg a valóságban pusztán orrnyergem masszírozásával igyekszem magamhoz karolni minden nyugalmam. Annyiszor rágcsáltuk már meg ugyanazt a képzeletbeli csontot, hogy nem csak nyáltól ragacsos, de felismerhetetlenül megviseltté is változott. Az, „elég idős vagy már ahhoz, hogy végre családot alapíts” téma idestova kilenc éve újra és újra felbukkan, az utóbbi időben egyre váratlanabb időpontokban, min persze csodálkozni nincs okom, hiszen épp én voltam az, ki, rögvest azt követőn, hogy kiismerte nevelőanyja szokását, elmenekült, mielőtt még feltehette volna egyik kedvenc kérdését, azon nézésével karöltve, mi egyből felélesztette a késztetést bennem, rögvest induljak menyasszonyt fogni, figyelmen kívül hagyva azt az egyáltalán nem elhanyagolható tényezőt, hogy még csak nem is hoz lázba a női nem.
– Anya, kérlek, annyiszor megbeszéltük már – ezúttal ténylegesen is sóhajtok, reménykedve abban, valamily csoda folytán ennyi elég lesz most ahhoz, hogy kihagyjuk társalgásunkból ezt a részletet.
– Tudom, tudom, a munkád – felém legyint, végigmér, majd szemei rövid behunyását követőn folytatja, átugorva egy másik gondolatra.  – Finley, ha van bármi, amit szeretnél elmondani nekem, akkor…
– Nincs semmi a világon – ijedelmemben rögvest szavába vágok, fel is pattanva véletlenül. – Most mennem kell, ne haragudj. A héten még benézek valamikor – bár nem így terveztem, muszájnak éreztem kimagyarázni valamivel testem akaratlan mozdulatának eredményét, jobb pedig nem jutott eszembe. Elszomorodó arckifejezése láttán fájdalom mar szívembe, de már nem visszakozhatok, lehajolva hozzá apró puszit lehelek arcára, majd nyakamba szedve lábam sebesen távozok is, ahogy azt mindig teszem, mikor úgy érzem, beszélgetésünk fonala kezd kicsúszni kezeimből és kellemetlen irányba készül kanyarodni.

---

Bárki látna most, benyitva vizsgálómba, egész biztosan elgondolkozna azon, józan eszem vajon hová tettem, pedig nem csinálok semmi különöset, csupán a helyiség közepén magasodó asztalon fekszek, menedéket, nyugalmat keresve. Hátamon heverek, karjaim a levegőbe lógnak két oldalamon, felhúzott lábaim talajnak tapadó talpai pedig ritmustalan ütemet vernek, kisebb-nagyobb szünetet beiktatva közben. Nem szokványos dolog ez, pihenésre általában az erre kitalált bútorzatot használom, most azonban szükségem van a fém nyújtotta azonnali hatásra. Hűvöse pólómon, köpenyemen is áthatol, mi szilárd vázával egységben lassítja gondolataim kavargó hurrikánjának forgását. Fejem fölött, tőle alig néhány centire elhelyezett ketrec mélyén megbújó mókuskerék csikorgása mosolyt csal fáradt arcomra. Ideje lenne megvajazni a játékot, hogy ne adjon ki magából ilyen hangot, de nem visz rá a lélek, túlságosan is sokat segít ez most nekem.
Komolynak tűnő előkészületem a problémát is annak sugallhatja tán, valójában ilyenről nincs szó, csupán a szokásos agonizáló hullámom kerített hatalmába ismételten, márpedig egy hétfői nap kellős közepén ideiglenes depresszióm mocsarában úszkálni nincs időm. Öt percem is alig van még talán, míg letelik ebédszünetem és ismételten annak a mosolygós fiatalembernek kell lennem, akit ismernek, félretéve minden kétségem, személyes ügyem. Munkám közben, hiába nem áll az másból általában, mint rutinfeladatok ismétléséből, pácienseimen kívül másra gondolnom nem szabad. Egyetlen ismerős, barát, hódoló képe se úszhat szemeim elé be, egyetlen másodpercet se pazarolhatok másik életem alakulásának elemzésére vagy arra, mikor jön el a pillanat, hogy nem csak magam, de mindenki mást is körülöttem veszélybe sodrok évekkel ezelőtti döntésemmel, hogy ellátom azokat, kik máshova nem mehetnek.