||

Elégedetten nyújtózkodva lépek ki a rendelő ajtaján. Nehéz, de eredményes néhány óra van mögöttem, úgy hiszem, maximálisan megérdemlem szokásos szünetem kellemes perceit, mik kivétel nélkül mindig feltöltenek energiával, elég erőt adva ahhoz, hogy folytassam a napot. Kedvenc kávézóm néhány méternyi távolságban van csupán, mit általában lábaim szaporán kapkodva teszek meg, de most még a séta idejét se érzem lerövidíteni szükségesnek. Ráérősen lépegetek hát, végigfuttatva pillantásom az ismerős környezeten, az apró változások felfedezni próbálásával szórakoztatva magam, míg el nem érem célomat.
A kávézóba belépést követőn egyből a sor végéhez sorolok. Minden alkalommal ugyanazt rendelem, nem kell ezért befurakodnom a lábaikkal türelmetlenül doboló, intenzíven fintorgó emberek fala és a kirakatüveg közé, megszemlélve a felhozatalt. Kedvem a fojtott káromkodással, sürgetéssel színesített lökdösés se szegheti, teljes lelkinyugalommal tipegek előre, míg végre kezeim közé nem kaparinthatom jelenlegi vágyam tárgyait.
Az asztalok irányába lendületből fordulok, mikor utoljára arra néztem, néhány pillanattal ezelőtt, utam nem állta akadály, s nem gondolva, megváltozott ez hirtelen, íriszeim nem futtatom végig újfent az emberek alkotta keskeny folyosó vonalán. Agyammal rég asztalomnál járok már, élvezve szabadidőm, miközben kilépek oldalra és… bumm. Kemény szövetnek ütközök váratlanul, mire egyensúlyom nincs felkészülve és el ugyan nem esek, kilengek némileg. Aggódon pillantok a kezemben szorongatott pohár irányába, amint elmém visszatérve kirándulásából beéri a történéseket, áldozatomra fel csak annak megbizonyosodását követőn lesek, hogy nem öntöttem rá italom, még tovább rontva az egyébként is kínos közjátékon.
– Bo… – elnézést kérésem befejezni nem tudom, abban a momentumban, hogy rájövök, kinek mentem neki, menthetetlenül elakad szavam. Bárki másra előbb számítottam volna ezen, vagy bármely más helyen, hol magam is megfordulok. Elválásunk nem különbözött bár oly sok más rosszul sikerülttől, mégis, a mai napig bánt a mód, ahogy kiléptem az életéből. Nem mondta soha, nem adtam lehetőséget rá, de elképzelnem nem nehéz, mit gondolhatott, hogy azt hihette, mit se jelentett nekem az, ami köztünk volt, pedig ez nem igaz, egyszerűen más volt csak, mire vágytunk akkor.  – Semmi bajom. Te rendben vagy? – aprót körözve kezemmel, ügyelve ujjaim között szorongatott terhemre, igyekszek elérni, lehulljon tenyere rólam. Nem állíthatnám azt határozottan, kellemetlenül érint aggódó gesztusa, s egykor magam kerestem volna lehetőséget efféle kontaktusra, sok minden változott azóta.
– Valóban rég volt – egyetértő bólintással igyekszem álcázni rajta ösztönösen végigfutó, alakját felmérő pillantásom. – Nem hittem volna, hogy összefutunk itt – vallom be teljes őszinteséggel. Nem tartozunk bár azok közé, kik a vendéglátóhelyeket is felosztják egymás között, mikor elválnak útjaik, mégis biztos voltam benne, tudva, mennyiszer járok ide, olyan messzire kerüli el a kávézót, amennyire csak lehet. Hosszú idő telt el együttlétünk óta persze, túlzás lenne biztosra venni azt, emlékszik minden elhangzott apróságra.
– Nem akarsz rendelni? Ha sokáig vársz, felduzzad a sor – az egyre gyakrabban nyitódó ajtó irányába bökök, nyomatékosítva szavaimon. - Utána, ha gondolod, odaülhetnél hozzám  - ezúttal egy még üres asztal irányába kalimpálok, egyik lábamról másikra billenve zavart várakozásomban. Fogalmam sincs, mit kellene most tennem vagy mondanom és ugyanannyira reménykedek abban, hogy elfogadja, minthogy visszautasítja számon felelőtlenül kicsúszott felajánlásom.

 

   ||

A sors fintora különös, néha egyenesen kegyetlen. Rosszabb is történhetne persze, mint összefutni exeddel váratlanul kedvenc kávézódban, de akinek volt már része ebben, tudhatja, ez is épp eléggé össze tudja kavarni életed. Egész mást terveztem kevés szabadidőmre, nem akartam társalogni se vele, se mással, azon aggodalmaskodni pedig, mit mondhatnék, miképp álljak hozzá mindazok után, ahogy elváltam tőle, pláne nincs kedvem. Elküldeni vagy elmenni magam mégse akarok, az arcán azt követőn átsuhanó árnyék láttán, hogy leráztam kezét karomról, főleg. Nem tett semmi rosszat, mozdulata ösztönös volt, ártalmatlan, s habár az volt az enyém is, mivel távolságunk igyekeztem megőrizni, rosszul érzem magam miatta mégis. A folyamatosan növekvő embertömegre elterelésként hívom fel figyelmét, de abban a pillanatban, hogy távolodni kezd tőlem, legszívesebben utána kapnék. Nem teszem ezt végül meg, azt azonban megkérdezem, csatlakozna–e hozzám arra a rövid időre, míg eltöltöm szünetem.
Ösztönből jövőn viszonzom mosolyát, megkönnyebbülten. Örül neki. Sose voltam igazán jó az emberek arcának olvasásában, nehezen tudom meghatározni az álarc mögött megbúvó érzéseket, nem értem igazán a gesztusokat, elsiklok az apró, de fontos részletek felett, legalábbis akkor, ha egy idegenről van szó. Rég találkoztunk utoljára ugyan, mindez azonban nem számít, ha róla van szó. Matt sose lesz ismét egy ismeretlen, sose felejtem el azt, mit megtanultam, míg együtt voltunk, mindig képes leszek alkalmazni a trükköket, melyek segítségével rájöhettem nagyjából, mi járt a fejében, akkor is, ha elmondani nem akarta. Túlzás lenne azt állítani persze, hogy mindent tudok róla, hogy meglepésemmel nehéz dolga lenne, pusztán azért is, mert egy év éppen elég a változások, régi szokások, gesztusok leadások és újak felvételéhez.
Az asztalok között könnyedén lavírozok, az emberek alkotta torlasz itt képlékeny, gyorsan haladó, s nem is duzzadt fel oly mértékben, mint a pult közelében, köszönhetőn annak, a többségnek nincs ideje leülni, hanem céljuk felé rohanás közben szándékoznak elfogyasztani megrendelésüket, legyen szó ételről vagy italról.
Gondolataim félretolva pillantok az előttem elhelyezkedőre, mikor eljut tudatomig a kihúzott szék padlóhoz dörzsölődésének jellegzetes zaja. Mosollyal fogadom asztaltársaságom, egyszerre igyekezvén elrejteni zavarom és abbéli tanácstalanságom, mit is kellene mondanom neki és tudtára adni, nem pusztán udvariassági formula volt meghívásom, valóban szerettem volna, ha elfogadja azt.
– Jól… nagyszerűen. A rendelőm remekül megy, és csak ritkán van dolgom súlyos esetekkel. Mi másra vágyhatnék még? Te hogy vagy? – őszinte érdeklődéssel kérdezek vissza, nem pusztán odavágott, érdektelen kíváncsiskodás ez. Míg válaszára várok végtelen türelemmel, magam is helyezkedek kicsit. Lecsapva fokozatosan csökkenő feszültségem nyújtotta előnyökre, lejjebb csusszanok a széken, megszokásból nyújtva egymást keresztező lábaim övéi közé. – Ahogy te is – vágom rá, túl gyorsan is talán, elárulva magam és azt, nem annyira talán, mint egykoron, de még mindig hatással van rám egy ilyen csöppnyi dicséret is. Helyzetem pillantása se teszi egyszerűbbé, nem adott hangot neki, nem is utalt rá, de látom íriszeiben a sóvárgást. Azt a villanást, mit mindig is szerettem.
– Örülök, hogy jól vagy – mindattól függetlenül, amit végső elválásunk alkalmával vágtam fejéhez, soha nem kívántam rosszat neki. Na jó, meglehet, akadt olyan pillanat, mikor mégiscsak felsorakoztak efféle gondolatok fejemben, de egyik se takart valódi vágyat, s egyik se volt maradandó. - és annak is, hogy láthattalak és sajnálom mindazt, amit az elválásunkkor mondtam, nem gondoltam őket komolyan... legalábbis nem mindent - teszem hozzá még, kijavítva magam, hiszen volt olyan, mi azért hangzott el, mert így kellett lennie, mert szükség volt rá, hogy kimondjam hangosan is, hogy megértessem vele.

 

  ♥