Old friends

Ez az egész fejtágítás a jövő nemzedéke számára úgy hiányzott, mint púp a hátamra. Igazából az egészre két napom volt felkészülni. Olyan embert kerestek, aki jól kommunikál, nyitott, csípi a gyerekeket -főként a tiniket ugyebár-, szinte közös nyelvet beszél velük. A felsorolt jellemzők közül egyik sem húzható rám könnyűszerrel. A tervek szerint Paloma jött volna, aki rangban és beosztásban is jóval fölöttem jár már, több tapasztalata van a témát illetőleg, túl van már nem egy izgalmas, veszélyesnek nevezhető bevetésen, szituáción. Ő lett volna a tökéletes alany a toborzásra, de állítólag olyan brutál kötőhártya gyulladástól szenved már második napja, hogy az orra hegyéig se lát el. Mivel az egyik főszervező Leo volt, előállt azzal a fantasztikus ötlettel, hogy ugorjak be Paloma helyett. Addig sem unatkozom, és így biztos, hogy szemmel is tud tartani. Abban mindig is nagyon jó volt. Hogy mennyire ki van a tököm ezzel az egésszel!
-Igazán csinos vagy ma. - Nem engedte, hogy vezessek, mint ahogyan szerinte az sem illett ehhez az alkalomhoz, hogy a szakadt, lerobbant Jeepemmel jöjjünk, így most nagyképűsködünk egy sort a Landroverével, aminek állandóan ráizzadok a bőrüléseire. Nem fér a fejembe, hogy mit eszik rajta annyira. Kurva drága volt, atom sokat zabál, ráadásul olyan kényes színt választott amin még a légyszar is meglátszik. Kész deficit ez a csotrogány!
Liftezni kezd a gyomrom ahogyan tenyere a váltóról a combomra simul. Teljesen idegen tőle ez a fajta kedveskedő, nyájas gesztus. Vagy csak már túlságosan is hozzászoktam a megalázó bánásmódhoz, és a durva érintésekhez. Talán ez lenne a normális. Hogy békésen autózgatunk, ő simogatja a combomat, és megdicséri a külsőmet. Túl sok év jutott a piszok szar bánásmódból, túl sok év telt el úgy, hogy nem léptem... Most mégis hogyan tehetném meg? Olyan ez az egész, mint egy mókuskerék, egy ördögi kör, amiből nincs kiút. Pedig ma meglehetősen kedves volt reggel. Ágyba hozta a kávét, kivitte helyettem a kutyát, és mire kivánszorogtam a konyhába, addigra készen volt a szokásos napindító turmixom is. Kókusztejből, mert így szeretem. A reggeli kávénk társaságában átbeszéltük a mai napi programot, egy kupacba válogattuk a szórólapokat, katalógusokat, majd dugtunk egyet a zuhany alatt. Hirtelen megint olyanok voltunk, mint régen.
Most mégis, akaratomtól függetlenül feszengek gyengédnek nevezhető érintése alatt.
-Sokan lesznek még ott rajtunk kívül a régiek közül, és a jelenleg is szolgálatot teljesítő katonák közül. - A visszapillantó tükrön keresztül elkapja a tekintetemet. Bár mosolyog, a szemei mégis mást sugallnak.
-Remélem tudod, hogy milyen viselkedést várok el tőled. - Sűrű, fekete szemöldökeinek egyike kérdőn feljebb csúszik, ujjai már egyáltalán nem a korábban tapasztalt gyengédséggel markolnak bele a combomba.
-Persze, hogyne. - Nyelek egy nagyot. A tenyereim izzadni kezdenek. A következő lámpa pirosra vált mire odaérnénk, szóval lassítani fog. És ha lassít, úgy kevesebb eséllyel nyírom ki magam, ha kiugrok a mozgó autóból... Szemeimmel az anyósülés felöli ajtóra sandítok. Hogy bassza meg! Lezárta. Gondolhattam volna.
-Mi a baj? - Kérdezi rendkívül kedvesen, már-már érdeklődően, mégis úgy, mint akinek fogalma sincs róla mi lehet a baj... Közben a GPS is megszólal, hogy az úticél a bal oldalon található.
-Semmi. Csak izgulok. - Hazudok a már jól bevált módon, és még arra is van erőm, hogy a combomat fogó kezét megsimítsam.
-Nem lesz semmi baj! Ameddig mindent úgy csinálsz ahogyan mondtam. - Hajol  fülemhez, miután leállította a kocsit az iskola parkolójában, s mielőtt eltávolodna, egy tincset a fülem mögé igazít, és összébb húzza az ingemet a dekoltázsomnál. Az iskola udvarán már gyülekeznek az ismerős kollégák, leszerelt katonák, veteránok. Van aki egyenruhában érkezett, a rangjának megfelelő vállapokkal, ruháját díszítő kitüntetésekkel, de hozzám hasonlóan akadnak civilbe öltözöttek is.
Leo udvariasan kinyitja nekem a kocsiajtót, majd kézen fog -ez jó látszatot kelthet másokban, és még a menekülésre sincs esélyem, kellemeset a hasznossal-, és elkalauzolja párosunkat a többiekhez. Akit nem ismerek, vagy csak látomásból, annak bemutat, úgy büszkélkedve velem, mint valami rohadt trófeával, amit csak akkor vesz elő, amikor villogni kell vele, egyébként meg otthon porosodik a polcon. Ahogy azt illik, mindenkivel udvariasan kezet fogok, bájosan, szeretetteljesen mosolygok mellé. Elég kemény meló ez a túlzott bájolgás miközben épp kifordulni készül a beled, de hát az élet nem kívánság műsor. Igazából nem értem, hogy miért verték ilyen nagy dobra ezt az egész cirkuszt. Csak ülni kell egy asztalnál, kipakolni a szórólapokat, füzeteket és válaszolni az érdeklődő diákok, szülők kérdéseire. Leo ezzel szemben úgy tesz, mintha az Oscar gálára jöttünk volna díszvendégként. Egy rövid csevej után mindenki elindul a maga dolgára, a helyére, szóval mi is így teszünk. Kézen fogva keresztülhaladunk a méretes, füves területen, ami viszonylag messze található attól a belsőudvartól ahol a mi helyünk is van. Itt is felfedezek néhány ismerős arcot, akik egyenruhába öltözve, vaktölténnyel megtöltött, különböző méretű, kaliberű katonai fegyverekkel lőnek célba, körülöttük eltátott szájú, érdeklőd diákok legyeskednek. Valószínműleg megtorpanhattam egy pillanatra, ugyanis Leo váratlanul ránt egyet a csuklómon, én pedig ahelyett, hogy visszakézből pofán törölném, engedelmesen megindulok utána.
-Ne feledd, csak kedvesen kell mosolyogni, és csupajót mondani. Még egy kicsit ki is színezheted a valóságot. - Rám kacsint, majd az asztalunkhoz érve kihúzza nekem az egyik széket, precízen elhelyezi az asztal egy-egy sarkában a névtávláinkat, rajtuk a rangunkkal, és a pozíciónkkal. Ameddig várunk, hogy valakit végre ide egyen a fene, töltök magamnak egy pohár vizet az asztalunkra készített hideg, citromos vízzel teli kancsóból, ölemben közben egy szórólapot gyűrve. Hamarosan meg is érkezik az első érdeklődő, egy szemüveges, nyámnyila, nyikhaj gyerek, akit meglehetősen erőszakosan noszogat az anyja. A beszélgetésünk alatt kiderül, hogy George már egész kisgyerek kora óta imádja a katonás filmeket, az összes dokumentum filmet megnézte az első, második világháborúról, mindent tud a kubai válságról, és naprakész információkkal rendelkezik a jelenleg is zajló Ukrán-Orosz háborúról. Az IQ-ja átlagon felüli, de az osztálytársai kiközösítik, nincs egy barátja sem, ez már a harmadik szemüvege mióta gimibe jár, mert az előzőket tönkre tették a többiek.
-Ne haragudj kedvesem, egy kicsit magadra hagynálak. - Szakítja félbe Leo a mondandómat, amiben épp a katonasággal járó előnyöket szemléltetem Georgenak, és az anyjának, majd a hátamra simítja a kezét, elnézést kér tőlük, és már indul is fényesre nyalni valami öreg fasznak a seggét, aki jóval fölötte van rangban.
-Azt hiszem röviden és tömören ennyi, amit tudnod kell. Van kérdés? - George az anyjára néz, majd vissza rám és kissé bátortalanul megrázza a fejét.
-Hát, akkor örültem George, Mrs.Monroe! Sok sikert kívánok a továbbiakhoz! Ja, és ne feledd, szemet szemért, fogat fogért! - Utóbbi "jó tanácsomat" elég halkan, közelebb hajolva mondom, és még rá is kacsintok, hogy vegye a célzást, mire ő kissé bénán visszakacsint, majd egy szórólapot felmarkolva tovább állnak az anyjával. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amint egyedül maradok, majd tekintetemmel megkeresem Leot, aki egy félreeső helyen épp valamin nagyon hahotázik azzal az öreg fószerral. Hiába, be kell vágódnia. Kihasználva, hogy van egy kis szünetem -minden értelemben-, hátra dőlök a széken, töltök egy újabb pohár vizet magamnak, és elkezdem pásztázni a tömeget, mikoris megakad tekintetem egy ismerős arcon, akivel egy pillanatra össze is nézünk. Hirtelen eszembe jut, hogy hova is vezethető vissza kettőnk ismeretsége, és némán fuldokolni kezdek a víztől, nyakon öntve vele az ingemet és néhány papírt is az asztalon. A picsába!

Gianna & David

Hit the pit
Blood on the bricks
Don't look back cause I got your six
Won't go down, never gonna quit
Don't turn back cause I got your six

"Weaver! Jöjjön. A holnap utáni gyakorlatból kimarad. Holnap este haza megy, aztán holnap után megjelenik ezen a nyílt napon és fényesre nyalja az iskola igazgató seggét. Ne feledje, hogy dolgozni fog! Világos?" Mint a nap, SeggEzredes. Mint a nap.
Annak ugyan örültem, hogy szerda este haza mehettem, Shayt meg is leptem vele - majd ki ugrott a bőréből -, de ahhoz nem volt kedvem, hogy másoknak tetszelegjek. Tudom, hogy a sereg utánpótlása fontos, meg az, hogy az legyen hirdetve az iskolákban, hogy mekkora istenkirályok vagyunk, de biztos lett volna valaki, aki ennél jobban illik erre a feladatra. Az öcsém jut eszembe az összes tiniről, és már emiatt is kishíján gutaütést kapok a pattanásos kis seggdugaszok között. Nem utálom őket, de oh istenem mennyire rohadtul idegesítőek tudnak lenni!
Tekintve, hogy dolgozni fogok, megint a humvee hoz-visz. Ehhez illően nem civilben jelenek meg, hanem a katonai egyenruhámban. Otthon furcsa érzés ilyenben lenni... Egy utolsó - jó hosszú - csók Shaytől, aztán reggel már mászok is be a homokszínű járműbe. Egy bőrnyakúval, meg egy századossal utazok, utóbbi szénné égeti a bőrnyakút, amikor az megpróbál nagyon viccesen playboyokról beszélgetni. Ez persze aztán lavinát indít el, mert a sofőr viszont nagyon szívesen beszélt volna még akár Sasha Grayről is, és emiatt olyan szájkarate kezdődött a vezetői és anyósülés mellett, hogy mi hátul csak pillogtunk - vigyorogva - a bőrnyakúval. Az iskolához érve kiderült, hogy ők is erre a sorsra vannak ítéltetve, szóval a suli udvarára beparkoltunk a humvee-vel a már ide utaztatott M1299 howitzer és egyéb páncélozott járművek mellé. Még reggel van, de azért már vannak érdeklődők.
Az idő telik azt sem tudom, hány óra van. Elbeszélgettem az időt a kollégákkal, és minden gyereknek új és más történetet találtam ki az arcomon lévő hegről. Kár, hogy nem fogom látni a végeredményt, amikor azon vitatkoznak majd, hogy melyikőjüknek mondtam el az igazat... - egyiknek sem. Ezen egyébként a mellettem álldogáló őrmester kifejezetten jól szórakozik, a harmadik mondvacsinált történetet hallva már alig bírta visszafogni a röhögését, de én olyan komoly arccal adtam elő, hogy mekkora hős voltam Vietnámban - mikor láthatóan túl fiatal vagyok hozzá -, hogy egyik gyerek sem kérdő jelezte meg a születési évemet.
- Ezért mondjuk lehet később seggbe rúgnak, ha kiderül. - gondolkodom hangosan, vidáman, mire az őrmester szinte felröfög mellettem, mint egy kisdisznó.
Annyi baj legyen, legalább nem küldenek ilyen álldogálós, unalmas munkára megint. Persze az idő azzal is telik, hogy bemutatjuk a harckocsikat, valódi háborúkról mesélünk, meg a saját feladatainkról, illetve szerintem a nyolcadik kölyköt küldöm el a sunyiba, amikor rákérdez, hogy "megfoghatom-e a fegyvered", meg "lőhetek-e vele". Nem értem, már nem kötik értelemhez és IQ-hoz, hogy iskolába járhasson valaki? Néhány gyerek komolyan olyan, mintha retardált lenne.
Puffogásomból egy ismerős arc ragad ki, miközben úgy gondolom, hogy jobb, ha járok egyet, mielőtt oda gyökerezek a helyemre. A tekintetünk találkozik is egy pillanatra, én pedig emlékszem, míg megállva azt figyelem, ahogy végig önt mindent. Ez az a csaj, akit megdöntöttem, aztán majdnem keresztbe raktam a karrierjét is. Aztán ahogy gondolkodok azon, hogy mi történt a múltban, eszembe jut, hogy jobb is, hogy nem hozzánk jött, mert a franc se tudta volna, hogy ő túlélte volna azt a katasztrófát, amely a csapatomat súlytotta. Megint eszembe jutnak azok az idők, és hogy hányan fúltak aznap vízbe. Kiráz a hideg, de ha már összenéztünk, gerinctelenség lenne nem oda menni, legalább köszönni. Egyébként is kíváncsi vagyok, hogy mennek a dolgai. Úgy hogy egy kedves mosolyt az arcomra pakolva lépek oda az asztalhoz.
- Szia Gia. Minden rendben? - veszek elő egy 10-es csomag tiszta zsepit a zsebemből, és ajánlom fel használatra, hogy legalább a szórólapok fele túl élje a vizes támadást.
- Látom téged se kíméltek ezzel az ... a melóval. - mondtam volna szebben is, de a közönségre való tekintettel inkább a kedvesebb megfogalmazást választom.
- Hogy telnek a napjaid?