Timothy & Nikolina

Már jó ideje annak, hogy ebben az albérletben lakom. Amikor ideköltöztem, Rusty még egészen kicsi volt. Mivel nem volt teljesen szobatiszta, meg elég rövid a szőre is, sok ideig szinte egyáltalán nem vittem ki a házból. Most már szerencsére ilyen gondok nincsenek vele, plusz vagy én, vagy Archie mindig itthon van, tehát könnyebb dolgom van így. A fiú szereti a kutyámat, legalábbis a múltkor pont elkaptam, ahogyan az én (!!!) pulcsimban tévézett vele. Nem mondom, hogy nem volt a végletekig megható pillanat számomra az, hogy ők ilyen barátok lettek, de kicsit megilletődtem attól a látványtól, hogy egy akkora fiú, mint Archie, belefér a pulóverembe. Talán pont emiatt is néztem végig a szettemen még egyszer, de végül meg sem fordult a fejemben az, hogy át kellene öltözni. Kutyát fogok sétáltatni, nem divatbemutatóra készülök. Úgy gondolom, hogy Timothy számára sokkal furcsább lenne az, ha mondjuk azokat a ruhákat vettem volna fel, amikben dolgozni járok Delilah-hoz.
Nem mindig oldjuk meg a közös kutyasétáltatást, mivel elég egyértelmű, hogy ő sem érhet rá folyamatosan. Viszont nagyon hálás vagyok, hogy sokszor segít nekem Rustyval. Az egyetem miatt elég edzett vagyok, de ettől függetlenül szerintem a világ egyik legnagyobb csodája lenne az, ha meg tudnék tartani egy felnőtt, kan pitbullt. Timothy ehhez képest nyilván jobb erőben volt nálam, ami sokat jelentett. Alapvetően szigorúan neveltem a kutyámat és barátságos volt, de ennek ellenére nagyon védett engem. Minden éjjel, amikor az ágyamnál alszik, erőteljesen fülel. Én sem vagyok annyira jó alvó, hogy ne kelljek fel a neszekre, tehát mindig észreveszem, amikor a háziállatom felkapja a fejét a hangokra. Ez valamennyire megnyugtat és biztonságban érzem magam tőle, ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy ha valaki be akarna törni hozzám – nem tudom miért tenné, mert nem nagyon vannak olyan értékeim, amiket el lehetne vinni – akkor minden bizonnyal kárt tudna tenni a kutyámban, aki szintén családtagként funkcionál már az életemben.
Mivel ténylegesen nagyon hálás vagyok a fiúnak, most is abban egyeztünk meg, hogy nem én megyek le hozzá, hanem ő ugrik fel és megiszunk egy kávét együtt indulás előtt. Kara volt nálam a hétvégén, emiatt pedig némi süteménnyel is rendelkeztem. Én tipikusan az a fajta nő voltam, aki sosem süt. Jobban szerettem főzni, emiatt csak az anyu által elkészített édességeket szoktuk enni. Tény, hogy azt nagyjából két hétig, mert ő ipari mennyiségben süt, de ez részletkérdés. Amint meghallottam a csengőt, felpattantam és igyekeztem gyorsan az ajtóhoz menni. Archie-nak ez sokkal könnyebb volt a hosszú lábaival, én a magam 162 centijével már nehezebb helyzetben voltam.
- Szia – az arcomon széles mosoly volt, amikor megpillantottam a fiút, aztán hátra léptem, hogy ő is be tudjon jönni – Gyere csak. Nem kell levenni a cipőd, mert még időm sem volt takarítani.
Nyilvánvalóan nem evett meg minket a kosz, de nem is reggel nyaltam ki a lakást, hogy a cipőjével kelljen vesződnie. Mivel Archie valahol most dolgozik – vagy tudom is én, hogy pontosan mit csinál – nem kellett azon gondolkozni, hogy miként rejtegessem a fiút. Sosem értettem, hogy miért lett ideges már arra is, ha megemlítettem a fiút.
- Ettél valamit? Anya ránk sütött annyit, hogy akkor sem fog elfogyni, ha egész életünkben ezt esszük – halkan nevettem el magam, és már hallottam, ahogyan a szürke színű kutyám körmei kopognak a járólapon. Minden bizonnyal meg akarta nézni magának a vendégemet. – Hogy vagy?

 » ruhácska » 543 szó » ※