- családcentrikus, hűséges, odaadó: ha valakit tényleg igazán szeret, azért képes gyakorlatilag bármit megtenni. Tiszteli a szüleit, összességében csodálja azokat az embereket, akik képesek megtartani a tradicionális értékrendet ebben a rohanó világban. Mivel gyerekkorában megtapasztalta a jól működő és az összeomlott családi működést, jelenleg az a legnagyobb célja az életben, hogy erőssé váljon és önmagát fejlessze. Szeretne apává válni, számára az ideális család hangos, kaotikus, szeretetteljes és őszinteségre épül.

- óvatos, segítőkész, kedves: soha nem volt az a fajta népszerű srác, aki másokon keresztültiporva próbálta kompenzálni a saját hibáit és fájdalmát. Sokak hiszik róla azt, hogy folyamatosan a társaságot keresi, amiért alapvetően könnyen elbeszélget másokkal, viszont valójában élvezi az egyedüllétet és ritkán árul el magáról olyan részleteket idegeneknek, amik tényleg személyesek lennének. Ennek ellenére nagyon is könnyű vele jóban lenni. Megjegyez az emberekről információkat, empatikus. Ha egy téma érzékeny, akkor nem tesz fel kérdéseket. Összességében akkor kíváncsi, ha mások bíznak benne. Nem szeret beszélni, ellenben imád hallgatni. Érdeklik az emberek történetei, szeret másoknak segíteni. Naiv, kihasználható. Ha valakit nagyon szeret, annak akaratlanul beleüti a dolgaiba az orrát, mert segíteni akar az adott személynek.

- jószívű, barátságos, magabiztos: tisztában van vele, hogy jól néz ki, hallott arról, hogy középiskolás korában elég sok lány volt oda érte, ő pedig ezt félig-meddig ki is használta. Egyfajta kedves fuckboy típus, nehezen köteleződik el, cserébe senkinek sem ígér szerelmet, ha nincsenek érzései valaki iránt. Nem tartja ribancnak azokat a lányokat, akik csak egy éjszakát akarnak, és azzal sem szórakozott soha, hogy valakit szerelembe ejtsen és elvegye a szüzességét. Nem vezetett listát a lányokról, akik megvoltak neki. Könnyen veszi az életet, sokszor nem gondolkozik, csak a pillanat hevében hoz meg döntéseket. Ez igaz arra is, hogy szövet, vagy bőrkabátot viseljen egy adott napon, és arra is, hogy egy beadandó témájának mit válasszon. Ritkán hallgat az eszére, emocionális beállítottságú. Nem hisz abban, hogy az ész és a szív összedolgozik, ami miatt általában az utóbbira hallgat. Fontos neki a boldogsága, emiatt kissé hedonista. Szereti élvezni az életet.

- okos, tájékozott, széles látókörű: imádja azokat az alkalmakat, amikor az emberek nem értenek egyet vele és a saját véleménybuborékja ütközik valaki máséval is. Akkor boldog, ha olyan emberek veszik körül, akik jelentősen eltérő véleménnyel, habitussal rendelkeznek, mert ezáltal úgy érzi, hogy tanulhat másoktól, fejlődhet. Nincs szüksége arra, hogy igazolják a véleményét, nem gondolja magát annyira fontosnak, hogy csak a saját értékrendje legyen az egyetlen és megismételhetetlen. Elhiszi, hogy az emberek akkor tanulják meg elfogadni egymást, ha konfrontálódnak és ezt intelligensen tudják kezelni.

- labilis, érzékeny, szeretethiányos: Szüksége van arra, hogy törődjenek vele és ő is törődhessen másokkal. Nem fogadja jól a rossz híreket, ha csalódás éri, abból nehezen áll fel. Nem fél sírni, valójában sokat csinálja amikor szomorú, dühös, boldog vagy meghatódik valamin. Könnyű kibillenteni az aktuális hangulatából, emiatt bármilyen apróságnak képes örülni, ugyanakkor összeomolhat pár pillanat alatt. Ha túl sok teher nehezedik rá és azt nem tudja másokkal megosztani, akkor összeroppan. Nagyon esendő.

- őszinte, nehezen megbocsájtó, magának való: Nem szimplán arról van szó, hogy ami a szívén az a száján... Minden az arcára van írva, nehezen leplezi a hangulatát is és a véleményét is adott dolgokról. Általában nem hazudja azt, hogy jól van, ha nem igaz, viszont sosem beszél a problémáiról. A legtöbb dolgot elfojtással igyekszik megoldani, mindent a szőnyeg alá söpör, utána pedig teljesen kiakad, amikor már nem képes rendet rakni az életében. Szeret terminátorként viselkedni és általában akkor kap észbe, ha valaki felhívja a figyelmét arra, hogy rendben van az, ha nincs jól. A valós probléma az, hogy ő nagyon szeretne jól lenni, amivel gyakorlatilag a saját boldogtalanságát hozza el.

- forrófejű, szenvedélyes, hirtelenharagú: könnyen összekap másokkal, ha valamit a fejébe vesz, attól nehéz eltántorítani. Összességében gyenge jellem, könnyű belevinni a rosszba. Ezek olyan tulajdonságok, amikkel sokakat ellökött magától, emiatt leginkább azokon csattan a haragja, akiket a legjobban szeret. Ezzel a saját szívét is ugyanúgy összetöri, mint azokét, akikkel olykor veszekedik. Mindig utólag gondolja végig azt, hogy pontosan mit mond másoknak. Ha nyomást gyakorolnak rá, tovább veszekedik a másikkal, mert sarokba szorítva érzi magát, ettől könnyen pánikbetegségre utaló tüneteket produkál. Minden ilyen alkalom után, hosszú napokig bűntudata van.

- kedvenc film/sorozat: Dark, You, Intet
- kedvenc zenekar/előadó: Harry Styles, Ariana Grande, Bring me the Horizon, The Neighbourhood, Post Malone
- kedvenc város: Barcelona
- kedvenc szín: sötétszürke
- kedvenc dal: Milky Chance - Troubled Man
- kedvenc étel: paella
- kedvenc ital: gin tonic
- sport: úszás, futás, edzőtermi tevékenységek, túrázás

- Santi! – folyamatosan az ujjai után nyúltam, igyekeztem átfogni a kezemmel, de ő elhúzta a kezét. Minden ott volt a szemében. Nem tehet értem semmit, ami miatt az eddig folyamatosan visszapislogott könnyeim legördültek az arcomon. A homlokom a vállának csapódott, a testem reszketett az elfojtott sírástól. Egy. Kettő. Három. Kitörtem. Nem éreztem azt, ahogyan a nyakamra csúsztatja a tenyerét, majd megpaskolja, a hosszú ujjaimmal belé kapaszkodtam. Ő az egyetlen, aki maradt nekem és az utolsó ember, aki megért. Most mégis olyan, mintha mi ketten teljesen más nyelvet beszélnénk és nem tudná azt, hogy min megyek keresztül. Ez egyszerre feldühített és elszomorított, hiszen az, hogy már vele sem értjük meg egymást, egy dolgot jelent. Hogy tényleg nem maradt már senkim.
- Nem hagyhatsz itt. Nem teheted velem – a hangom alig volt több suttogásnál, ezen a ponton már annyira remegtem, hogy ha elhúzódott volna tőlem, akkor egyszerűen előre dőlök és ott maradok, miközben tovább reszketek. Nem voltam benne biztos, hogy mindezt az váltja ki belőlem, hogy végre itt van velem, vagy mindez csak az elvonási tünetek egyike volt. Hiába kapaszkodtam teljes erővel a testébe, ezen a ponton mégis gyengének éreztem magam.
- Sajnálom Xavi. Össze kell szedned magad – lehunytam a szemem, amikor a két kezébe vette az arcomat és próbálta megtörölni az arcom. Hirtelen bűntudatom lett, amiért ezt csinálom vele és a családjával, miután ők voltak azok, akik mindig mellettem voltak. Gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy tönkrement az életem, egy plusz fejfájás lettem nekik is, és a nagybátyámnak is, mert olyan dolgokba keveredett miattam, amibe nem akart. Ugyanez igaz volt a legjobb barátomra és a családjára, akik úgy vették a nyakukba a problémát velem együtt, mintha nem sejtették volna, hogy baj lesz egy olyan fiúval, aki tablettákat szed és mindent megtesz annak érdekében, hogy erre az emberek ne jöjjenek rá.
- Tudom. Mindig én voltam a probléma – még én is fáradtnak hallottam a saját hangomat. Az lemúlt héten minden energiám elment a sírásra és a dühöngésre ahogy próbáltam rávenni az itt dolgozókat és az új családomat arra, hogy kiengedjenek innen. Ez határozottan az egyik elvonási tünetem volt, az ápolók minden alkalommal azzal próbáltak nyugtatni, hogy ez jobb lesz és nem mérgesek rám. A helyzet az volt, hogy én viszont baromira haragudtam mindenkire, aki részt vett abban, hogy ide kerüljek. Úgy éreztem, hogy azok támogatnak, akik lehetőséget adnak a menekülésre.
- Soha nem voltál probléma – szerettem volna hinni neki. Ahogy az ujjait a hajamba fúrta és összeborzolta azt – amit mellesleg utáltam – és elmosolyodott, hirtelen csak arra vágytam, hogy az a bizonyos mosoly, amire ő képes volt legyen őszinte. De a kívánságom nem teljesült, szomorúnak és fáradtnak tűnt, mindezt pedig miattam kellett elszenvednie – Csak elfáradtál Xavi. Ha pihensz jól leszel majd.
Nem tudom miért nyugtattak meg a szavai, talán az volt az oka, hogy ő mondta őket. Egy volt azok az emberek közül, akiket érdekelt, hogy mit művelek magammal még akkor is, ha borzalmas dolgokon kell keresztülmennem annak érdekében, hogy kijussak ebből az egész őrületből. Annyira szerettem volna hinni Santinak, hogy feltámadt bennem a remény.
- Ha hazudsz nekem… Tudod, hogy soha nem bocsájtom meg ugye? – óvatosan visszahúztam a kezem, és abban a pillanatban megbántam, hogy kimondtam a korábbi szavakat – Ha nem leszek jobban, akkor örökké gyűlölni foglak, mert hittél bennem.
Amikor megkerestem a tekintetét, akkor jöttem rá, hogy ő sem az a Santiago volt, akit én ismertem, nem az én Santim, ez pedig megrémisztett. Ha egy olyan srác, mint ő elveszti a hitét, akkor tényleg vége van a világnak.
- Tudom, hiszen ismerlek – annak ellenére, hogy baromira bántó volt, amit mondtam neki, ő közelebb csúszott és a még mindig nedves arcomról ezúttal egy zsebkendővel itatta fel a könnyeket – De ha nem kerülsz ki innen, akkor véged van. Nem fogod hosszútávon túlélni itt, engem pedig nem tudsz megbüntetni a gyűlöleteddel.
Igaza volt. Az egész utálat semmit sem ér, ha ő nem érzékeli.
- Jössz holnap is ugye? – utoljára nyúltam a keze után, amit egészen addig nem engedtem el, amíg nem tett nekem ígéretet. Miután magamra maradtam, összekuporodva kezdtem el számolni a másodperceket az érkezéséig. Nem volt erőm dühöngeni, vagy sírni, mindössze annyira voltam képes, hogy magam elé meredtem és arra gondoltam, hogy amikor velem van, ismét levegőhöz jutok.


- Nahát, szia – mosolyogva pillantottam a kislányra, aki a termete ellenére majdnem képes volt fellökni egy akkora srácot, mint amilyen én vagyok. Tekintve, hogy a legjobb barátom egy izomagyú állat, nekem sem tartott sok időbe megint formába hozni magam, miután kijöttem a rehabról, ez a kiscsaj mégis úgy közeledhetett felém, mint valami ágyúgolyó, mert határozottan éreztem a lökést a combomon. Az egyik kezem finoman túrt a tincseibe – igen, amit én még mindig úgy utáltam – aztán leguggoltam hozzá, hogy jobban meg tudjam nézni az arcát. Valójában órára kellett volna mennem, de alapvető volt, hogy egy gyereket nem hagytam egyedül az utcát. Biztos hamar megtalálom a szüleit.
- Hogy hívnak? – egy barátságos mosoly volt az arcomon, miközben megfogtam mind a két kezét, hogy a körülöttünk járó emberek ne tudják elsodorni mellőlem. Vajon Sara mit érzett, mikor eltűnt? Hiába történt már évekkel ezelőtt, még mindig beleborzongtam abba, ha egy olyan korú gyereket láttam, mint amilyen a húgom volt, amikor utoljára találkoztunk. Az egész attól válik extrán ijesztővé, hogy ha most szüksége lenne rám, már lehet, hogy fel sem ismerném, hiszen az akkor nyolcéves testvérem most már 14 éves. Pont abban a korban van, amikor a lányok elkezdenek változni.
- Vivinek – mosoly volt az arcán, nem tűnt zárkózottnak. Ez valahol egyszerre tett boldoggá és ijesztett meg, hiszen attól még, hogy zöld szemeim vannak, amit a csajok szépnek gondolnak nem biztos, hogy jó gyerek vagyok. Mondjuk én pont annak számítok, de ezt ez a csöppség nem tudhatja.
- Akkor én Vee-nek foglak szólítani, mert nekem az tetszik jobban – talán jobban hiányzik Sara, mint gondoltam, máskülönben nem incselkednék idegen kislányokkal – Én Xavi vagyok. Hol hagytad a szüleidet?
Pontosan emlékszem anyám arcára, amikor elhagyta a húgom. Nem hiszem, hogy valaha képes lesz feldolgozni, ami akkor történt. Nem állítom, hogy jobban szerette volna a lányát nálam, de határozottan azt hitte, hogy csak azért, amiért én fiú vagyok, és már felnőttem, meg fogok birkózni dolgokkal egyedül is. Ő pedig megengedte azt a luxust magának, hogy összeomoljon, apámmal együtt. A saját döntésükből tették tönkre az életüket, ezzel együtt meg az enyémet is majdnem. Reménykedtem benne, hogy Vivi szüleibe több felelősség szorult, mint azokba, akik nekünk adtak életet.
- Nem jöttek értem az iskolába – ez alapján könnyű volt kitalálni, hogy a közelben lehetnek a szülők, hiszen egy ekkora kislány egyedül nem tud nagyon elkóborolni – remélem – két utcával lejjebb pedig volt egy általános iskola. Tudtam, mert a szaktársaim jó része ott csinálta a szakmai gyakorlatát.
- Ne mondj ilyet, biztos jöttek – csóváltam meg a fejem – Felhívhatom apát vagy anyát? Vagy anyát? Meghívlak egy fagyira, amíg a szüleidet előkerítjük.
Az egyetemisták miatt nagyon forgalmas volt az utca, ezért Vee-nek nem a kezét fogtam meg, hanem a karjaimba kaptam és úgy sétáltam el vele a legközelebbi cukrászdába. Gyakorlatilag mindent megvettem neki, és egy falatot nem tudott elfogyasztani, mikor az anyukája ugyanolyan hévvel robbant be a helyre, mint ahogy ő ütközött a lábamnak. Ezen a ponton el kellett fojtanom egy mosolyt, mert tökéletesen láttam azt, hogy honnan örökölhette a habitusát.
- Ne feledd Vee, most már barátok vagyunk – ahelyett, hogy a gyereket tereltem volna az édesanyja felé, egyszerűen felálltam és kihúztam a nőnek a széket – És ha még egyszer elkóborolsz, akkor azt meg fogom tudni és többé nem leszünk azok. Nem veszek neked epertortát, ha megijeszted az anyukádat.
Mindössze pár szót váltottam a szülővel, hogy megnyugtathassam. Nem esett volna jól az egomnak, ha egyszerűen pedofilnak néz, holott igen jót pletykáltam a lányával, aki konkrétan az egész életét elmesélte nekem a cukrászdába vezető úton. Ezen a ponton én csak azt tudtam megfogalmazni magamban, hogy előbb halnék meg, minthogy lánygyerekem legyen. Sara pont olyan volt, mint Vee, leszámítva a nagy barna szemeket és a sötét tincseket. Gyakorlatilag az első idegennel összebarátkozott és elpletykálta neki az egész életét meg a mocskos titkaimat, amiről még anyáék se tudtak. Ilyen volt az, hogy a nagyi imakönyv mögött tartottam a „lufikat”, amit nem voltam hajlandó megosztani vele.



Pontosan tudom, hogy milyen érzés, amikor valaki zuhanni kezd. Egy ájulás eszméletvesztéssel jár, azonban ha valaki nagyon be van állva, akkor olyan érzés, mintha apró felhőcskékre érkezne a teste, vagy talán soha nem tapasztalja meg azt, hogy milyen, amikor a talajra kerül. Amikor túladagoltam magam, összességében nem éreztem semmit azon kívül, hogy zuhanok. Abban a pillanatban már nem számított, gyakorlatilag vágytam a halált és azt, hogy örökké eltűnjek. Ha valaki arra van beállítva, hogy meneküljön a problémái elől, hazudjon önmagának és ne vegyen tudomást arról, hogy kisiklott az élete, az gyakorlatilag el tud jutni arra a szintre, amikor már csak mindennek a végét akarja látni.
Ijesztő volt számomra beállni, azonban az apróságok is kikészítettek, ami a mindennapi élettel járt. Szívesebben flasheltem magam a vonat elé, hiszen tudtam, hogy annak viszonylag hamar vége van, azonban felkelni, lezuhanyozni, majd elmenni az iskolában és úgy tenni, mintha minden rendben volna, teljesen más volt. Szerettem aludni abban az időszakban, hiszen akkor nem kellett az ébrenléttel járó problémákkal szembenéznem. Egyszerűbb volt becsukni a szemem és úgy tenni, mintha nem lenne holnap. Ha elég sokáig reménykedtem benne, akkor egy pillanatig tényleg el tudtam hinni, hogy megszűnhet a világ. Másnap pedig megint kurvára felkelt a nap és kibaszottul nem volt kedvem belecseppenni abba a mókuskerékbe, amit életnek hívunk. Ha be voltam állva, akkor rettegtem. Ha józan voltam féltem attól, hogy rettegni fogok. Ugyanakkor az utolsó alkalom, mikor ténylegesen zuhanni kezdtem, arra döbbentett rá, hogy kíméletes dolog abba belehalni, hogy valaki túladagolja magát. Nem terveztem hasonlót, szimplán már túlságosan kétségbeesetten akartam kizárni a külvilágot, ami miatt még azt sem éreztem meg, ahogy bevertem a fejem az ágy sarkába és nyakig véresen fekszem a földön. Az utolsó dolog amire emlékszem annyi volt, hogy baromira vége lehetne már az egésznek. Így vagy úgy, de nem tudtam tovább elviselni.
Azóta sokkal jobban szeretek a valóságban élni, olyan dolgokkal foglalkozni amik talán nem tetszenek, de attól még őszinték és léteznek. Emiatt mindig megijeszt az, ha valaki mást látok összeesni. Az emberek nagy része nem tudja kezelni, ahogy ebben a pillanatban sem sikerült a középiskolában sürgölődő diákoknak kezdeni valamit a helyzettel. Két fiút erősebben kellett oldalra taszítanom, mert jobban érdekelte őket maga a jelenet, minthogy az a szerencsétlen lány egyáltalán levegőhöz jusson. Mikor ránéztem, nem tudtam volna megmondani, hogy mi a neve, emiatt próbáltam összekanalazni a földről, majd a gyengélkedő felé indulni vele. Furcsán könnyű volt egy korabeli lányhoz és a magasságához képest is. Nyilvánvalóan nem az én dolgom felállítani a diagnózist, de lettek volna tippjeim arra, hogy mitől lett rosszul. Amikor már a karjaimban volt és ránéztem, hirtelen hatalmába kerített az érzés, amikor én magam is zuhanni kezdtem. Szükségem volt három másodpercre, hogy vegyek egy mély levegőt, csak ez után tudtam lefektetni az ágyra, és nem mozdultam meg egészen addig, amíg a nővér meg nem érkezett, közben pedig próbáltam elfelejteni az életemnek azt a szakaszát, amire valószínűleg mindig emlékezni fogok.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Fiatal vagy még, mégis olyan dolgokat éltél meg, amelyeket egész hátralévő életeden át cipelned kell majd. Egy része a saját döntéseid következménye, egy része pedig tőled teljesen független események sorozata, a kettő mégis nagy mértékben összefügg egymással. Ha a húgod nem tűnik el, talán nem nyúlsz olyan komoly drogokhoz, amelyek események egy egész láncolatát indítják el az életedben. Amelyek miatt már ennyi idősen is nagyon másképp szemlélsz egyes szituációkat és sokkal felnőttebben állsz dolgokhoz, mint azt egy huszonegy éves fiútól egyébként elvárnák. És bár az akaratod és kitartásod mind-mind irigylésre méltók, bárki, aki megismeri a történetedet és múltadat valószínűleg azt kívánná, hogy levehesse a válladról ezeket a terheket és (vissza)adhasson némi felhőtlenséget, vagy épp féktelen fiatalságot, amit megérdemelnél.
Szeretetre vágysz, amit talán évek óta olyan emberektől kapsz meg, akiktől korábban nem is számítottál rá, de ők azok, akik mellett kibontakozhatsz és lehetsz igazán érzékeny és esendő, mert bár átérezni nem tudják helyetted, de melletted állhatnak a nehéz és egyben a kellemes pillanatok alkalmával is. Nem csoda, ha épp a legjobb barátod adott - és remélhetőleg ad manapság is - neked némi vigaszt a nehéz szituációban, amikor mindenki azt mondja ugyan, hogy a segítségedre lesznek, de mégis nagyon egyedül érzed magad. Mindenkinek kellene legalább egy olyan jó barát, mint neked Santi. A jellemedből és a ragaszkodásodból pedig kiderült, hogy ha ő lenne hasonló helyzetben, Te is megtennéd érte ugyanazt. Lehet, hogy néha olyan dolgok csúsznak ki a szádon, amelyeket később megbánsz, de a két másik történetedből az is kiderült, hogy valójában az a fajta ember vagy, aki kész segíteni másoknak, aki kedvességgel fordul az idegenekhez is és aki váratlan helyzetekben is képes lépni, mert saját magát látja olyanokban, akik elveszettnek tűnnek. Bízom benne, hogy ha újra elveszettnek érzed magad, továbbra is lesz olyan ember - lesznek olyan emberek -, akik melletted állnak majd, akár jóban, akár rosszban, és hogy a jövővel kapcsolatos vágyaid mind-mind beteljesülnek, hogy előre nézve jobb dolgok várjanak, mint amilyeneket már magad mögött hagytál.  
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!