Meglehetősen tartós károkat szenvedtem el, mióta nem láthattam az egyetlen kapcsolatom a külvilággal. Valóságos fizikai fájdalmat, elvonási tüneteket érzek ezzel kapcsolatban. Ám a nagybetűs élet, - ahogy már csak lenni szokott - közbeavatkozott. A munkahelyemen történő káosz, az áthelyezések és a belső vívódásaim mellett (illetve a plusz munkáimmal), nem maradt túl sok időm a Bolond fiúra.
A Bolondomra, aki egyébiránt nagyon közel áll hozzá, hogy a mai kislányok által előszeretettel adott 'legjobb barát' titulussal illessem meg. És persze Benji is! Hiányzik, hogy vakargathassam a hasát. Hiányzik, hogy Thomas ölébe dobjam a sarkaim film nézés közben, de az is, hogy az esős napokon hallgassam, ahogy énekel... Ó, igen!
Mert szenvedélyem az aranytorka!  
A tömegközlekedés miatt időben el kellett indulnom otthonról, s mivel féltem tőle, hogy útközben leejtem/elveszik/elolvad a dobozos fagylalt, inkább az utam végére tartogattam a vásárlását, a lakásához közel. Semmiképpen sem terveztem, hogy előre szólok, ami megeshet, hogy balul sül el. Lehet, épp vendége van, vagy készül valahová, talán nincs is otthon... Ha más nem, majd a lábtörlőjén ücsörögve megvárom. Időm, mint a tenger. Szabadnapom van!
- Hahó! - kopogok végül a jobb mutatóujjam élével, közben lefelé szegett arccal, az ajtó alatti résen át kiszűrődő fényjátékból próbálva leszűrni, hogy vajon otthon van-e. - King!? - kérdem kíváncsian, ekkora már állam emelve egy pillanatra. S amikor meghallom Benjit odabentről, fültől fülig érő somolygással ácsorgok tovább. Egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt, türelemmel - ami egyébként nem igazán jellemző rám.
Ha nyílik az ajtó, feltartom a dobozos fagyit és a mögül kukucskálok a srácomra. Láthatóan fogvillantós vigyor ül a képemre, miközben nézek rá. - Hiányoztatok! - vallom be szégyenlősen, bocsánatkérő tekintettel nézve rá. És ha Benji üdvözölne, akkor természetesen nem halasztom el megcirógatni a füle mögött, vagy az álla tövén.
- Rosszkor jöttem? Remélem zavarok... - nyelvem hegyét kidugom, ha pedig engedi, és nem áll ajtótorlaszt előttem, akkor puhán megdörzsizem a mellkasát szabad kezemmel, és elhaladok mellette, hogy befoglaljam a konyháját. Ismerem a járást, párszor már lógtam nála. Többször, mint illik. De ezért nem haragszol, igaz?
- Mikor is volt utoljára? - kíváncsiskodom, mert nem emlékszem, hogy mikor találkoztunk személyesen legutóbb. - Hogy érzed magad? - érdeklődöm, majd fejem finoman oldalra billen ahogy a pultra csúsztatom a dobozt. Épp csak rá bökök állammal, kérdezve nonverbálisan, hogy kér-e, eszünk-e, vagy dugjam a fagyóba inkább. Ahogy szeretné. Bárhogy is, leguggolok, hogy Benjinek adhassam a magammal hozott szeretetem első szeleteit.

A kinti forgalom zaja alig hallatszik be, pedig csúcsforgalom van. Az ablakok voltak az elsők, amiket kicseréltettem, mielőtt tényleg bekattanok a folyamatos utcazajtól. Ebbe a nyugodt csendbe hirtelen tör be négy láb kaparása, majd elhalása, s újfent megindulása, majd újabb csend. Némi nesz megint hallatszik. Ez az összang zaj momentán egy termetes fekete ebtől érkezik, amint beosont a hálómba, majd farokcsóválások közepette szuggerál, hátha valahol az álomföld kellős közepén befigyelhet ő is, jelezvén, ki akar menni. Fél perc csend után újabb körömkopogás, majd némi nesz után morgás. A morgás a takaró alól érkezik, az pedig az enyém, mert az, hogy hirtelen lesz hideg, azt megérzem és megébredek rá, morogva. Kezemmel utána nyúlok és visszahúzom, ami nem enged.
- Benjiiiiii, még aludni akarok - de a húzás nem enged, így elengedem a takarót, némileg visszasüppedve az alvásba. Majd újabb egy perc után újabb nesz, ahogy Benji teljesen lehúzza rólam a takarót és a hideg végleg felébreszt.
- Jól van, kelek már, úgyis tudom, hogy te vagy a főnök - gyűrött, nyűgös és fojtott hangot adok ki, ahogy a párnába fúrom a fejem, remélve, még csenhetek egy kis alvást. Újabb körömkopogás, ahogy Benji megkerüli az ágyat, mert vele ellentétes irányban van a fejem, a párnába fúrva, félig.
- Naaa! - Kezem nyúl a feje után, ahogy elkezdi nyalni az arcom. Eltolom magamtól, majd felkönyökölök az ágyon, a lehető legálmosabb és gyűröttebb fejjel szemezek vele, miután meg is találtam a vigyorgó, izgatott pofázmányát.
- Értettem elsőre is, hogy ki akarsz menni. És te megértetted, hogy még aludni akartam? - Ásítok egy nagyot, majd megdörgölöm az arcom. Benji nem szokott felébreszteni, ha nem muszáj, így valószínűleg jócskán elaludtam már az időt, amikor is sétálunk egyet. És valóban így van, ahogy megnézem a karórámat az éjjeli szekrényen.
- Jól van, megyünk, még két percet kibírsz, míg valamit magamra veszek? Hmmm..? - Vakarom meg a füleit, és még továbbra is rettentően elgyűrt fejjel, két perc múlva felöltözve már az ajtót zárom magunk után. Még alszok, de ha nem viszem le Benjit, komoly baja lesz. Egy almát felkaptam a gyümölcskosárból, hogy ne kezdjen el vészesen kongatni a gyomrom.
A negyedóra segített felébreszteni, mentes kávéért és sütiért bementem a kedvenc kávézómba a közelben, azt eszegettem, míg Benji, kiegészítve engem, teljes elánnal kergeti hol a galambokat, hol a verebeket, miután az élet meglehetősen könnyebb lett a számára. Páran megnéznek, mire rájövök, hogy a hajam még nem látott fésűt. Sebaj, az arcom meg borotvát, amit kéne már neki, de ma pihi van, a boltban leltároznak, oda meg nem kellek. Este nincs éneklés, így az egész nap az enyém, főleg, hogy már tíz napot zsinórban végig dolgoztam, reggeltől késő estig.
Főzni is kéne valamit, már merek kést venni a kezembe, s a konyhában tenni-venni, noha leginkább pihenni akarok ma.

- Jössz le a kanapéról? - Ma teljesen bezsongott szerintem, mert amíg a bevásárolt holmikat pakolom el, s bevettem a bogyóimat, amivel szerintem mind mennyiségben, mind hatóanyagban ki lehetne iktatni egész New York Cityt, a kanapét találta be a sípoló lasztival és oda mászott fel. Leugrik, leborítva az asztal szélére tett Tarot-paklit, amit nagyon régen még Sophie nyomott a kezembe, mikor már másodjára esett elém a pakli, kinyílva. Hazahoztam, de ... inkább most Benjire figyelek.
Bűnbánó tekintet, és így most pont nem adhatok neki enni, vizet egyből adtam neki, ahogy feljöttünk. Ha most kap enni, akkor jutalomnak veszi, így csak sóhajtok és felteszek egy adag tésztát főzni. Levesre is vágyom, így csak összedobom, ami bele kell, sosem mérem ki. Akkor tudom főzni a legpocsékabb ételt, ha mindent betű szerint betartok, így csak beledobom, amit gondolok és kész is.
A dolgozószobában ücsörgök, tanulva a dalszöveget, mikor Benji felkapja a fejét.
- Na, mi van, kit látsz már megint? Csak nem a láthatatlan vendéged a boltból? - Néha nagyon tud figyelni a boltban a semmibe, mintha valakit nézne, olyankor szoktam ezzel ugratni. És ebből tudni, hogy teljesen éber vagyok, felébredtem.
Ekkor hallom a kopogást, mire Benji felém kapja a fejét, "Látod, mondtam én, hogy van valaki itt!" arccal, majd nekiindul az ajtónak, mint aki be akarja törni. Ismerős lehet, akkor bolondul meg ennyire.
Becsukom a kottafüzetet s már felismerem a hangot is. Önkéntelenül mosolyogni kezdek. Nem is tudom megmondani, mikor beszélgettünk utoljára és már értem, mit érzékeltem hiánynak. Ha ő nincs, süllyedek, zárok. A lelkessége és vidámsága, közvetlensége kirángatott onnan, ahová készültem becsukodni, amire először csendes, mosolygós zárkózottsággal reagáltam, mégsem zártam be teljesen magam előtte. Mintha éreztem volna, hogy itt, itt hagyni kéne valami kis, legalább kulcslyuk méretű nyitási lehetőséget.
Kinyitom az ajtót és meglepődve nézek szembe egy fagyis dobozzal, majd elkuncogom magam, ahogy kikukucskál mögüle.
- Már azt hittem, hogy egy fagyis doboz kopogtat be - vele, mellette nem tudok komoly lenni, csak akkor, ha valóban olyan témát érintünk. Pedig a szomorú mosoly és a némaság jellemző rám általában, rezignált nyugalommal egyetemben.
- Szia! - Benji már ki is furakszik a lábam mellett, hogy ő is lássa Helát.
- Most már én is tudom, ki hiányzik nekem már jó pár napja. - mosolyodom el még szélesebben. mert valóban hiányzott.
A nyelv kidugásra csak egy képet vágok.
- De, nagyon zavarsz, éppen mondani akartam, köszönöm, hogy beelőztél a figyelmességeddel - közben viszont az ajtó szélesebbre tárása és hátrébb, majd oldal lépésem jelzi, éppen ellenkezőleg gondolom, mint ahogy a mosoly is.
Mellkas dörzsölésre a gondolataim úgy maradnak, ahogy vannak, majd csak megcsóválom a fejem és behajtom az ajtót, ami magától csukódik be, s fordítom rá a zárat. Benji ugyanis ki tudja nyitni az ajtót, megtanulta. Piros is ki tudja nyitni, de ő most a húgomat tartja fel a leltárban.
- Látod, olyan régen volt már, hogy még én is elfelejtettem - vágok egy szomorúan megrovó arcot, valójában nagyon jó látni.
- Jól, bár Benji ébresztett - mint aki tudja, inkább Helához kanyarodik, le akarja foglalni, elvenni, ami jár neki, az pedig a figyelem. A bökésre a tálalóhoz lépek és két, méretesnek mondható kanalat veszek ki és úgy tartom magam elé, jelezve, hogy benne vagyok.
- Úgy vedd, hogy ma egész nap nálam leszel és mivel tudtam, hogy jössz... nem, nem tudtam, így ebédre és ha akarsz, vacsira is maradhatsz - ami lehet, rendelés lesz majd.
Felé tartom a két kanalat, válasszon, majd a kanapé felé tájolom magunkat. Jó dolog a konyhában ücsörögni, de kanapén még jobb.
- Leszel mostanában a bárban? - Az egyikben többet vagyok, amit nagyon élvezek, mert a környezet maga is elég hangulatos. - Mondd, hogy szabadnapos vagy! - A munka kérdése részemről ennyiben le is zárult. Szalvétát is szedek elő, a dohányzó asztalra teszem, ha netán nagyon olvadna a fagyi, ismerve magunkat, ez nem fog előfordulni.
- Találtam egy jó ... talán sorozatnak lehetne mondani, úgy gondoltam, megvárlak vele.
Akkor is tökéletesen jól érzem magam vele, ha csak csendben vagyunk egymás mellett. Nagyon jó érzés tudni, hogy akkor is ott van mellettem. S történt még valami, mióta nem találkoztunk, s mivel azt meg személyesen akartam elmondani neki, így azzal is megvártam.

Őszintén szólva kevés olyan személy akad az életembe, aki igazán fontos nekem. Nyilvánvalóan köze van ehhez annak is, hogy már gyerekként magamra voltam utalva, ennél fogva nem alakult ki mély kötődésem senki irányába sem - és nem is voltak olyan barátaim, akik tűzbe tették volna a kezeik értem. Érdekemberek. Olyanok, akik kihasználtak. Olyanok, akiknek valamiféle céljuk volt velem. Ferdinand volt az első személy, akit meg tanultam szeretni, aki nem csak hogy felnyitotta régen lezárt, talán előbb soha ki nem nyitott szívem -, majd jött Thomas. Mindketten defektesen, tele sérülésekkel találkoztunk össze. Én úgy vélem, hiszek abban, hogy jókor voltunk jó helyen, hogy még ha távol is áll tőlem, hogy a természet feletti létezésében higgyek, azt el tudom hinni, hogy a kettőnk között megszületett barátság valahol, valamiért meg volt írva.  
- Lett volna egy dermesztő éjszakád vele... - unszolom, amikor azt mondja, hogy azt gondolta, a fagyis doboz érkezett meg hozzá látogatóba. Kiszélesedő mosollyal jelzem, hogy igen, ahogy sejti is, egy pajzán gondolat jutott eszembe. Előtte nem kell megjátszanom magam, nagyon is jól ismer, hogy számomra a nevetés, a humor, a perverzió egyfajta leközlése annak, hogy valójában mennyire fontos nekem. Tudok én komoly is lenni, ha arra van szüksége, ám az nem a viszontlátás pillanata. Úgy hiszem!
- Awh, ideolvadok a küszöbödre, ha még ilyeneket mondasz nekem. Benjibaba szólj rá, hogy ne mondjon ilyen édes dolgokat nekem! - vakargatom meg a füle tövét, ahogy elém szalad a kis négylábú, s csak miután megszeretgettem a szőrös kis testét, utána kéretem beljebb magam. Kuncogva haladok el Thomas mellett, miután megcirógattam kicsit a mellkasát.
- Ilyen ez az élet nevű játék. - mosolyogva ingatom meg kissé a fejem, játékosan, de aztán én is érzem a komorságot azzal kapcsolatban, mennyire nem helyes az, hogy ennyire kevés időnk van egymásra. - Majd pótoljuk. - lágy mosolyom villantom felé, őszintén, reménykedőn. Szükségem van rád - üzenik szemeim.
Aztán Benjike persze úgy dönt, hogy még inkább szeretné, ha rá figyelnék, én pedig engedelmesen szeretgetésemmel és figyelmemmel halmozom el. - Jól nézel ki! Tetszik a hajad. - nézek fel a kis vakarék sziluettje fölött King-re, elégedett somolygással konstatálva, hogy ez a fazon mennyivel jobb számára, mint a korábbi. - Remélem a gazdi szobája tele van mezítelen nőcikkel... Ugye tele van? Ugye!? - zongoráznak az ujjaim a pocakján, miközben kényeztetem a puha testét. Onnan csak fel-fel lesek kedves barátom reakciójára.
Megjátszott megdöbbenéssel fogadom a felajánlást, ami inkább tervszerűen, sőt, már szinte szabályszerűen hat. Fogvillantós mosollyal egyenesedem fel a szőrös mellől, hogy Thomasra villantsam elégedett mosolyom. - Okés Főnök! - ugratom, majd féloldalra billentett fejjel nézem meg magamnak a két kanalat, mielőtt választanék. - A végén itt alszok, és lopom a kanapédat! - kuncogok, miután a kanapé felé lépkedünk. Volt már rá példa, hogy nem volt erőm, sem kedvem hazautazni, ezért inkább nála hajtottam álomra a fejem. Nem sokszor fordult elő. De az igazság az, hogy szeretem, ha a közelemben vannak Benjivel. Nem olyan magányos, mintha magam lennék...
- Igen, holnap estére vagyok beosztva. - felelem, ledobva a cipőimet út közben, természetesen a helyükre, nem az útba! S ha már zokniban nyomatom, akkor felülök rendesen a kanapéra. A szalvétát megköszönöm majd oldalvást fordulok felé a kanapénak a háttámlájára fordulva - és persze a táskám is leejtem valahová a földre, ahol nem eshetünk át benne. - Szabi napos vagyok! És rögtön rohantam a fickóimhoz. - kuncogok, miután elkezdem kanalazni a hűvös édességet.
Rögtön felkapom a fejem, amikor azt mondja jó sorozatra lelt. Általában azok a napok a kedvenceim, amikor nassolunk, Benjivel sétálgatunk és filmezünk, sorizunk együtt. Thomas olyan nekem, mint egy kincs. Egy igazi kincs!
- Miről szól? - érdeklődöm, ahogy kisujjam hegyére szippantok egy pöttynyi fagylaltot és megkínálom onnan Benjit is. - Aztán nem úszod meg! Mesélj csak nekem, hogy mi újság veled!? - sandítok felé, miközben Benji orrára bökök az ujjam hegyével. Minden érdekel, ami vele kapcsolatos. Minden!

Az első találkozás alkalmával az a magabiztos kisugárzása ragadott meg, aminek, úgy véltem, híjján vagyok. Hogyne lettem volna, s jöhetnék még sok ezer magyarázattal, miért is, ez a hiányérzet vonzotta a tekintetem, figyelmem, s mégsem mertem megszólítani. Nem tartottam magam annak a kellemes társalkodónak, akinek szerettem volna tartani magam. Ezt részben az akkor még sűrűbben előforduló rohamok hitették el velem, valamint az, hogy miről is tudnék beszélgetni? Nem csak emlékeim sincsenek, a jellememmel is akkor kezdtem el foglalkozni, ki is vagyok most. Hogy ki voltam, már lényegtelenné vált. Mégis, ahogy fokozazotsan egyre többet beszélgettünk, biztonságban éreztem magam azt illetően, hogy Hela az, aki felé érdemes nyitnom.
- A fagyos hangulat garantált - vágok egy nagyon egyetértő képet. A mosolyra előbb egy figyelő, majd egy "leesett" arc járul, majd egy "najól van, értem én " fizimiska a válasz. Helában ez az egyenesség és őszinteség fogott meg. Sokat segített abban, hogy önmagammal nézzek szembe, félretéve azokat a maszatolásokat, amelyekkel könnyen tévútra lehet menni. Márpedig önmagammal kapcsolatban rengeteg ilyet szedtem le magamról s hagytam el végül. Sokat köszönhetek neki abban, hogy ezt feldolgozhattam. Néha önzőnek is tartom magam, hiszen rengeteget adott. S vajon én adtam neki?
Benji még a fejét is oldalra fordítja, hogy még jobban belefeküdjön a fülvakarásba, úgy néz Helára lelkesen. Én már sehol sem vagyok a képletben.
- Benjibaba szóhoz sem jut - de én sem, mert egyből nem is megy reagálni, ahogy hozzám ér. Furcsa még most is, ha valaki megérint. Mintha az érintés minden egyes alkalommal beljebb haladna, mint a bőröm. S van ez mindenkinél. Egyedül Benji az, akinél ezt nem érzem. S megérdemli, jár Helának az édes jelző. - Azt mondja, hogy - fogom suttogóra. - Igenis jár neked az, hogy édes dolgokat mondjanak neked. Pláne, hogy ilyen édesen vakarod a fülem - vigyorgok.
Benji teljesen odáig van Heláért, ha vele vagyok, le se lehet robbantani róla.
- Ennek örülök - mosolyodok el zavartan némileg. Mert valóban hiányzott a társasága, hiába ütöm el tréfával. Zavarni viszont senkit sem szeretek. - Én is szeretném - tekintek rá, elértve a néma üzenetet, s egy pillanatra kutatón komollyá válik a tekintetem, majd boldog mosoly jelenik meg benne, nem csak az arcomon.
- Telhetetlen - nézem, ahogy Benji élvezi a figyelem középpontjában levést.
- Igen? - Állok a kezemben két kanállal, zavarban vagyok megint, mert eszembe jut, hogy a parkban is azért néztek meg, hogy a fésű az a helyén maradt indulásl előtt, csakúgy, mint a borotva. - Ennyire látni, hogy nem fésülködtem.
Bosszantó, de sokkal inkább nevetni való, ezért aztán újfent elmosolyodom, majd leesik.
- Öhm, igen. A múlt héten voltam fodrásznál - el mertem menni, fogalmazzunk így. Egyrészt tartottam attól, hogy ott leszek rosszul, másrészt olyan Benji imádat van ott, hogy mindenki vele foglalkozik. Ami nem baj, de a hajam sem lesz levágva.
- Ott csak egy mezítelen férfi testet találnál... - vágok sejtelmes képet, majd felfedem a titkor is. - ha véletlenül arra nyitnál be, éppen alszok - félmosoly érkezik a végére. Kedves tőle, hogy drukkol. Senki életét nem szeretném megkeseríteni a rohamaimmal, hiába egyre ritkábbak. Nem szép látvány. - Benji nagyon élvezi - teljesen elernyedve, hanyatt vágódva, négy lábbal az égnek, vagyis behajlítva a felső részét a mellső lábainak, teljes odaadással élvezkedik.
Hozzá lépek a két kanállal, rá bízva a választást, hiába ugyanaz a méret, jó érzés, ha választhatunk.
- De csak, ha szeretnél. Ha dolgod van... kapsz útravalót - mosolygok rá, véve a megjátszott döbbenést, ugyanakkor, ha valóban dolga van még ma, úgy nem tartom fel az azzal az önző szándékkal, hogy együtt töltsünk minél több időt. Pedig nagyon élvezném.
- A kanapé szeretettel vár, én is, Benji meg fel fog furakodni melléd. Csak le ne lökjön - nevetek egy rövidet. Benjinek nem szabad felmennie a kanapéra, következetesnek kéne lennem ebben, de amikor meglátod, ahogy különböző trükkökkel rajta van, és mégsem, akkor csak nevetni lehet az egészen. Mindent a magáénak gondol, és ez neki természetes.
- Akkor találkozunk - mivel én is ott leszek holnap este, méghozzá a vidámabbik dalokkal fűszerezett est lesz.
Hogy mit szeretek még ebben a barátságban? Számomra az a legnagyszerűbb a barátságban, s az egyik legfontosabb, hogy aki eljön hozzám, otthonosan érzi magát, s úgy mozog a lakásban, mintha otthon lenne.
Közelében ülök le, szintén felhúzva a lábam magam alá, ha már zokniban vagyunk, s nem kell kényeskedni a kanapé miatt. Benjit meg nem zavarja sem a tiltás, sem a kanapéra vigyázás, felugrik rá. Amire csak vágok egy rosszalló arcot.
- Mondtam, hogy a kanapéra nem mászol fel - azt az ártatlan arcot, amit képes ilyenkor vágni. - És még a kutyák nem értik az emberek nyelvét. Bárcsak én érteném ilyen jól az ugatásodat - sóhajtom, megadva magam, dőlök a kanapé háttámlájának.
- A fickók pedig nagyon boldogok, hogy eljöttél! Mindig örömmel látlak! Látunk, elnézést - nézek Benjire, mert esküszöm, ezt is érti.
Hatalmas örömöt jelentenek szavai. Egyből ránk gondolt, s idejött. Mehetett volna máshova, tehetett volna mást, Hela viszont hozzánk jött!
- Vagyis kettő van, s nem tudom, mire vágysz most inkább, a fagyin kívül - nézem, ahogy Benji boldogsággal nyalja a fagyit Hela ujjáról. Mindig megkínáljuk, s akármennyire tiltott, ha megkívánom a csokit, s megbontom, ő az első, aki elém ül kunyizva, ahogy meghallja az alufólia csörgését. És egy kis kockának a felét azért odaadom neki, ebben egyeztünk meg egymással, többet amúgy sem mernék neki adni. A fagyiért meg odavan, szintén.
Veszek a fagyiból, s a hideg, akármennyire vártam, hideg. Legyezgetem először, hülye szokás, az arcomat, majd lehellni kezdem, hogy a kezdeti sokk felengedjen.
- Uhh, ez tényleg fagyi... hmmm - ízlelgetem, ahogy enged. - De nagyon finom. Szóval, az egyik fiatalokról szól, akik most állnak munkába és egyáltalán nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy gondolják, plusz hát ugye a szülők is megjelennek. Néha. A másik... egy kicsit szürreálisnak tartott, nem ismer határokat. Ha nem tetszik, még mindig kereshetünk mást - címet sose kérjen tőlem senki sem, általában inkább felírom.
Éppen egy újabb, kisebb adagot kapok be a fagyiból, elgondolkodva áll meg a kezemben a kanál. Vajon most mondjam meg? Végül is, el szeretném mondani, és szeretek őszinte lenni.
- Lizbeth megkeresett.
Benji azt hiszi, újabb adag fagyi érkezik neki és jó alaposan körbenyalja Hela kezét.
- De veled mi van? - Nem csak magamról szeretnék beszélni, hanem vele róla is, hogy mi a helyzet. - Tényleg régen találkoztunk, s lehet, azóta már világkörüli úton is voltál - mosolygok rá. Hela tele van energiával, s ha valaki úgy véli, nem rázta fel eléggé a jelenléte, akkor azzal elég komoly gondok vannak. Abszolút el tudom képzelni, hogy közben kiruccant, félig körbeutazta a világot, amennyi energiával bír.

Nyilvánvalóan a jellembéli tulajdonságaim egyszerűen festenek le, nem mint egy lélekbúvárt, aki megfejti az embereket. Ám hiba azt gondolni, hogy ne ismernék fel bizonyos vonások alapján egész személyiségeket. Elvégre egy bárban dolgozok, ahol aztán annyi ember tér be, amennyit csak el tud képzelni az ember, s cifrábbnál, cifrább történeteket örökíthetünk meg a pult mögött mentális jegyzeteinkben. És pont ennél fogva ismertem fel Thomasban azt a zárkózottságot, ami úgy véltem még jól is elsülhet. Tudtam első ránézésre, hogy ő nem a nőt, a fruskát fogja meglátni bennem, hanem egy olyan embert, akivel eltöltheti az idejét. És abban is biztos voltam, hogy képes lesz elengedni a hivatásom sötétebb foltjait. Aztán, ahogy telt az idő, végül rádöbbentem, hogy igazából - bár úgy tűnhet - hogy őt kellett kirángatni egy kicsit a dióhéjból, ahová bebújt a világ elől - én mégis azt gondolom, hogy engem mentett meg. Elég nehéz, szívmarcangoló időszakon estem át. Jókor lépett be hozzám. És azóta is óv attól, hogy totális csődként végezzem...
Látva az arcán átfutó felvilágosodás állomásait, mindentudó somolygással méricskélem végig. Pajkosságom nem tudom levetkőzni, de nagyon jól tudja, hogy ez a szeretetnyelvem. - Meg a hullamerevség... - kuncogok szelíden. Játékosan megingatom a fejem, aztán azzal az őszinte csodálattal pillantok rá, amivel mindig is. Nincs könnyű helyzetben, talán az idő sem segíthet neki teljesen, de én igen is erősnek tartom, és ameddig csak tudom, segítem. Ezt mutatja mosolyom és minden mozdulatom is, amivel megérintem. Mind fizikailag, mind lelkileg.
- Benjibaba életem szerelme. -nézek rá megjátszott határozottsággal, ahogy előszeretettel édesgetem, bújom, csiklandozom. Hallva pedig a választ a kedves megjegyzésekről, mosolyom szelídül. Ferdinand jut eszembe, és az, hogy mennyi mindent kívántam őtőle hallani, hogy mennyire jó lett volna, ha tényleg azt érzem, hogy érdemlek ilyesmit. Nem mintha hibáztatnám azért, amiért úgy döntött végül, hogy eltávolodik tőlem - de az én szívem továbbra is a fiókjában hever. Lehetséges, hogy az idők végeztéig, ha lehetek dráma királynő! - Pontosan ezért vagy te az életem szerelme, és maradsz is mindig, te szőrös kis golyó. - babusgatom a puha kis testét, reflektálva arra, amit King' narrál nekem.
Elkönyvelem magamban a tényt, hogy a következő időszakban majd többször zaklatom. Írok neki nyálas -barátságot magasztaló- lapokat. És küldök zenéket online! Hogyne. Éreztetem vele a későbbiekben is, hogy mindig eszembe jut. Ő az a személy az életembe, akinek nem félek küldeni mindenféle grimaszoló selfieket is. Ha tudom, hogy mosolyogni fog. Legutóbb ki raktam ropiból a nevét... Ilyenekre kell gondolni, amikor a zaklatását élem.
- Szóval a fésülködés hiánya? - kíváncsiskodom. - El fogom dugni, ha ilyen szexi külsőt kapsz nélküle. - kacsintok rá elégedetten nevetve, csak szelíden. Nem szeretném őt zavarba hozni, sem pedig kellemetlen helyzetbe. Bizonyára tudja is, hogy ezek az apró bókolások és huncutkodások a részemről csak amolyan bajtársias unszolások.
Már egészen elkerekednek a szemeim a meztelen férfi test hallatán, hogy esetleg le maradhattam valami modern és friss kalandjáról, de amikor elmagyarázza, játékos rosszallással megcsóválom a fejem. - Nem nyitok rád, ha alszol. - vallom be hősiesen. Lehet, hogy egy kicsit pajkos és kalandvágyó vagyok, de nem sértem meg a magánszféráját sosem az engedélye nélkül. - Benjinek nagyon be jött az élet. Francos lakás, finom falatok, édes gazdi. Cuki pofi! Néha elgondolkodom rajta, milyen jó lenne kutyának lenni... - féloldalra húzom a szám, majd vállat rántva Thomasra mosolygok.
- Maradok. - szinte közbevágok. Édes, amikor ennyire udvarias és figyelmes velem, őrajta kívül nem sokan helyeznek ennyire kitüntetett és előkelő reflektorfénybe. Nem ajánlanak fel opciókat, mert nem igazán látnak bennem olyan potenciális lehetőséget, mint egy barát teheti, és nem is rendelkezem sokkal. Éppen emiatt tartom olyan nagy becsben King'et! Bármit megtennék érte.
- Ah, végre! Esküszöm hiányzott, hogy a hajam csomókba álljon a nyálától és, hogy horkoljon a nyakamba. Úgy szeretem... Majd együtt horkolunk! - odaadóan felelek, széles mosollyal. Igazából nem vagyok kényes rá. Benji fontos nekem, mert Thomasnak is fontos. És mert alapvetően a négylábú cukiságokat egyébként is kedvelem. - Ha meg le lök, így jártam. Földön aludni egyébként egészséges... - közlöm állam puhán felszegve.
Meglepetten lesek rá. - Tényleg? Akkor a legjobb rucimba bújok! - kivirul az arcom valószínűleg. Máris nagyobb kedvem van bemenni, ha tudom, hogy eljön. S hacsak pár órára is, de együtt lehetünk, máris megéri nekem. A társaságában lenni bármit megér.
Elnevetgélek azon, ahogy eldiskurálnak. Kívülről is látom a kapcsot közöttük. Olyan, mintha a maguk nyelvén kommunikálnák le. Talán nekem is be kéne szereznem egy kutyust, és talán nem lennék olyan magányos. - Ő az alfa, úgy látom. - csak viccelődöm, amikor fel ül közénk. Elégedetten bólogatok rá, ha felém sandít.
Mosolyom lágyul, ahogy nézem kettejüket. És hallgatom is, mert Benji nevében is beszél Thomas. Örülök, hogy boldogok miattam. Nem sokszor érzem azt, hogy bárkit azzá tehetnék... Természetesen a munkám során mindenki azzá válik, ha megteszem, amiért fizetnek, ha felszolgálok, vagy táncolok, és így tovább. De csak azért, mert jelen vagyok, nem kapok ekkora örömöt senkitől sem. És ez még egy hozzám hasonló jégszívű nőt is meg tud hatni.
Elégedetten, már szinte csodálva nézem őt/őket. Egészen olyan érzésem támad, mintha lenne családom. Vajon ilyen érzést adhat egy otthon megléte? Megrezzenek, felébresztem magam a gondolataimból, amikor elkezdi ízlelgetni a fagyit és mesél a sorozatokról. - Jöhet bármelyik, vevő vagyok mindenre. - felhúzom a térdeim, és fészkelődöm picit a kanapén, mint egy jól lakott napközis gyermek, úgy kukacolok.
Felkészülésem közepette csak annyira zavarnám meg a közös filmezésünket, hogy meg tudjam, mi a helyzet vele igazából. Pillantásom felé siklik, mosolyom arcomra ragad, amikor kimondja, hogy mi történt. Lenyelem a fagyit, és közelebb eső karommal a háttámlára támaszkodva, igazítok a helyzetemen, a témának megfelelően. - És hogy ment? Mit éreztél? Mi történt? - kérdezősködöm óvatosan. Nem akarom térdig gázolni az érzéseiben, csak amennyit enged nekem.
Benji nyalakodásra figyelve, szeretgetem közben a kistestű gombócot, de figyelmem teljességgel Thomasé.
Már szinte leintem abban a pillanatban, hogy rám terelné a szót. - Jaj, dehogyis. Mintha telne ilyesmire... - elnevetem magam jóízűen, habár inkább a nyomoromnak szól. - Inkább ne beszéljünk rólam. - kérem. Tudom, hogy sokszor kijátszom ezt a lapot, de könnyebb úgy tennem, mintha minden rendben lenne. A kettőnk buborékában szeretem így gondolni, ezt az érzést átélni. Nem akarok a viszonzatlan érzéseimre gondolni, vagy arra, ami történt. Egyszerűen nem bírná a szívem... Hogy is mondhatnám el anélkül, hogy feltépném a sebeim?

A hullamerevség válaszra kibukiki belőlem a visszafogott addigi nevetés. Mindez a könnyed viccelődés és tréfálkozás is hozzásegített a nyitáshoz, hiszen megmutatta, annyira komolyan veszem a világot, ahogyan nem szükséges.
- Meg is lenne sértve, ha nem így gondolnál felőle. Azok után ahogy látom az arcán ezt az .... - még a fejem is egy kicsit Benji fejtartásához igazítom. - egészen élvezkedő kifejezést – mert, hogy valóban olyan képet vág fekete bundás barátom.
Nincs a konyhában semmilyen tükröződő felület, így csak az ujjaimmal próbálok valami helyzetet menteni. De csak nem nézek ki annyira borzasztóan. Meg aztán, szerintem Benji az, aki igazán kócosan képes engem látni. Mármint úgy, hogy én vagyok kócos és ő néz engem.
- Hogy? - Veszem el a kezem. - Még hogy szexi. Ha tudnád, hogy bámultak reggel a parkban – vigyorgok. Akkor nagyobb cikinek gondoltam, úgy egy másodpercig, aztán már nem foglalkoztam vele.
Próbálom visszatartani a vigyorgás nagy részét, ahogy adom elő a hálószobai látványt, majd végül szélesen mosolygok, aztán szelídül. - Engem nem zavarna. Úgyis alszok. Ráadásul... nincs is csukva – sosem, hogy még rövidebb idő alatt be tudjon jönni Benji, ne kelljen az ajtónyitással is időt töltenie.
- És komolyan meg is dolgozik ezért. De ha nem tenné, akkor is a tenyeremen hordoznám – simítom meg a fejét a feketségnek. Szeret a középpontban lenni, és nem is sajnálom tőle. Nagyon komolyan veszi, hogy segítő kutya.
- Nagyon elkényeztetne a gazdi, s szeretne, abban biztos vagyok – mert hogy nagyon törődő és szerető lenne kutyának, Hela, ebben nagyon biztos vagyok.
Beszippantom a szám, ahogy majdnem belevág, de nála sosem bánnám, mert jó érdekében teszi. Így boldog mosollyal folytatom tovább.
- Ezt meg is beszéltük – nagyon örülök, hogy marad. Tartson bárki önzőnek ebben, de szeretném minél tovább a társaságában tölteni az időt. Mindegy, mit csinálunk együtt. Ha nem is beszélünk egymáshoz, már azt is nagyon szeretem, ha csak együtt vagyunk.
Elnevetem magam, majd kis híján felhördülök.
- De nem is horkolsz! - Vágok egy döbbent és értetlen arcot. - És megnéznélek azzal a nyálas és kócos hajjal, ahogy Benji elégedetten pihenteti buksiját a tiéden.
Benjire sandítok.
- Ugye, nem lökted még le egyszer sem? - Engem előszeretettel tol le, úgy, hog ya hátam mögé férkőzik, aztán elégedett nyögésekkel végül letol. Nem tudok haragudni érte.
- Igen – bólintok. Ahhoz tanultam a dalszöveget, de már csak ismételni kell. - Mindig gyönyörűen nézel ki, s nem csak a ruha miatt – határozott meggyőződéssel állítom. S nekem inkább a kisugárzása az, ami ezt mondatja, nem feltetélnül az, ahogy valójában kinéz, ami szintén tökéletes s gyönyörű.
- Alfa? - Nézek Helára, miközben helyezkedem, mert Benji csak nem akar arrébb menni. - SzuperAlfa! Mi vagyunk a fenséges alattvalói. - Billegtettem meg a két fülét a füle tövénél, mire nekem dönti a fejét, s erre megsimítom a fejét.
Hela és húgom az egyetlenek, akik mellett ennyire fesztelen tudok lenni, s elengedni magam. Hogy önmagam legyek, állandó aggódás nélkül. S mindig örülök, ha eljön.
A beszélgetésbe úgy vonom be Helát, hogy közben ránézek.
- Mit szólnál akkor, ha a lightosabbal kezdenénk? - A tévén elő lehet keresni, el van mentve, honnan lehet megnézni, lementettem, mikor megláttam és Helára gondoltam, hátha érdekli, hacsak nem látta már. Mint ahogy szinte mindenki járatos minden filmben, mindben könyvben, sorozatban. Csak én ülök ott és még azt sem értem, mi az, hogy Katrina hurrikán vagy Dead Zone.
Somolygok azon, ahogy helyezkedik. Nekem ez jelenti azt még a többi mellett, hogy otthonsan érzi magát. És ennek kifejezetten örülök.
Megtalálom a menüben a sorozatot és elindítom úgy a sorozatot, hogy beszélgetni is tudjunk és hallani is halljuk a sorozatot.
Megáll a kanál a számban, ahogy kutatok az érzés után. És érdekes azt érzékelni, hogy emlékezek. És az emlék be is jön. Csak azt sajnálom, hogy ez nagyon friss. Nem a lövés előtti időkből van, amiben nagyon reménykedtem.
- Nagyon kedves és türelmes volt. És megértő – s nem, nem gondoltam volna, hogy akar még engem egyáltalán. Egy olyan kriplit, mint én.
- Parkban játszottam Benjivel, és egyszer csak megjelent. Nem ismertem fel, csak a fotók alapján tudtam, hogy ő az. És... - ezt a legnehezebb kimondani.
- Akartam emlékezni. Nem ugrott be semmi. Az érzéseim sehol, csak a gondolataim akartak kiszökni belőlem.
- Meghívott vacsorára magához – mosolyodom el, aztán elkomolyodok.
- Félek, hogy nagyon rosszul fog elsülni – folytatom halkan. - Hogy csak összekavarom az életét.
Hogy elfoglaljam magam, veszek egy újabb falatot, majd Hela felé forgatom azt a részt, amit a legjobban szeret belőle. Mindig úgy eszem, hogy az az övé legyen.
Csendben pillantok rá, a komolyság viszont hamar eltűnik. Tereleni akarom a témát.
- Dehogynem! Hát itt vagy két jópofa sráccal, és teljesen olvadoznak körülötted, nem csak a fagyi! - Nevetem el magam.
- A tészta! - A konyhából sistergés érkezik, Benji már fel is kapja a fejét, mire felpattannék és szaladnék a konyhába. Arról teljesen elfeledkeztem.
Nevetve zárom el a gázt, s Benji izgatottan figyel, hol rám, hol a tűzhelyre.

- Értek a nyelvén... - ujjaimmal végig zongorázok a pocakján, majd róla pillantok fel King arckifejezésére. Elégedett mosolygásom mellé kerítek egy szelíd kacsintást is, hogy éreztessem, ismételten valami huncut dolog jár a fejemben. Egészen jó szenzorom van rá, kinek-hol van az érzékeny pontja - ha nem lenne, akkor nem lehetnék a királynője a klubunknak. Igaz?
Fejem lágyan oldalra billen, amikor úgy fest, hogy Thomas megint kételkedni kezd magában. - Hé! Biztos vagy benne, hogy jól láttad? - kíváncsiskodom. Kétlem, hogy bárki ízlésének ekkora ficama volna. King a leghelyesebb srácok közé tartozik, kifejezetten minden nő álma. Markáns áll, sötét haj, mély íriszek. Tényleg létezne olyan, akinek ne volna az esete? - Talán nem volt megfelelő a célközönséged. - teszem még hozzá, bár lehet túl halkan ahhoz, hogy megértsen bármit is a motyogásomból.
Negédes mosollyal figyelem, ahogy Benjiről beszél. Aztán pedig már rólam, és inkább csak szemeim forgatva legyintek. Kutyának is mocskos lennék, és valószínűleg az utcán végezném, de attól még jó lenne. Könnyebb? Nem feltétlen. De szabadabb. Hízelgésben jó vagyok!
- Minden nő horkol életem, csak tagadják. - tudálékosan közlöm. Nem azért, mert magam akarnám erősíteni, hanem mert így van. És ez természetes, nyilván. Én pedig, ha itt maradok, inkább jelzem, hogy előfordulhat.
Szelíden elnevetem magam, amikor kérdőre vonja Benjit. Lassan, nemleges irányban megcsóválom a fejem. - Dehogy lökött! Ha le is lökne, édes teher. - vállat ejtek finom vonalban.
A bókra mosolyom karcsúsodik. Jólesik, hogy ilyen kedvesen beszél rólam, bár nem egészen érzem azt, hogy megérdemlem. A szívemen törmelék ül. - A végén még elpirulok... - közlöm a szemeibe mondva, barátságos bazsalygással. Semmi pénzért sem szeretném, ha másként látna. És ha élvezem is a kitüntetett figyelmét és barátságát, magamnak legbelül nem hazudhatok. Vagyok, aki vagyok. Úgy, ahogy lennem kell.
- Benjibirodalom. Jól hangzik! - bólogatok határozott magabiztossággal, de azért a végére elnevetem magam. Hihetetlen mire képes egy négylábú szőnyegcirkáló.
- Oké. Mindenevő vagyok, úgyhogy bármi jöhet! - úgy kukacolok a kanapén mellettük, mint aki mindig is itt ücsörgött, hosszú-hosszú évek óta. Pedig igazándiból nem olyan régóta lepem el és foglalom be magamnak. Ahogy már ölemben a fagyival indul a sorozat, hol arra koncentrálok, hol Kingre. Nem ismerek minden filmet. Jobb szeretek olvasgatni, főként krimiket. Ennél fogva általában csak akkor nézek ilyesmit, ha együtt vagyunk. Szeretem, hogy ez a program hozzá köt.
Aztán szóba kerül Lizbeth, én pedig azt is elfelejtem, hogy eddig mit néztünk...
- De jó. - felelem, amikor meséli, hogy a nő megértő és kedves volt vele. Nem mintha viselkedhetne másképpen, elvégre Thomasnak elég nehéz időszaka volt. A legtöbb, amit tehet, hogy megpróbál segíteni neki. Mindenesetre nem osztom meg a véleményemet, inkább csak kíváncsi, enyhén aggodalmas arccal fürkészem az övét.
- No, itt álljunk meg. - búgom csendesen, lágyan előre nyúlva a karjához. Felkarjára szorítok puhán, finoman megrázva ezáltal. - Ő hívott meg, magához! Ez azért azt jelenti, hogy annyira nem kell félteni, hogy megkavarod-e az életét. Ergo, vállalja, hogy ha így is lenne, elfogadja. - próbálom meggyőzni őt az érveimmel. Valóban úgy gondolom, hogyha annyira tartana attól, mit tehet King az életével, nem lenne olyan ostoba, hogy magához hívja. Legfeljebb a parkba, bárhová, ami elég közterep. Nem pedig a személyes tere, az otthona. Bátorító mosollyal húzom vissza a kezem.
Amikor felém fordítja a fagyinak azt az oldalát, ami a kedvencem, rögtön kanalazni kezdem, őrült lelkesedéssel. - Imádom! Hmmm, meg persze téged, titeket is! - jelentem, ha nem volna egyértelmű.
- Az én srácaim... - büszkén, boldogan és elégedetten somolygok rá. Aztán, ahogy felugrik mellőlem, - enyhe szívleállást okozva - nekem, ijedten nézek utána. - Thommy? - kíváncsian figyelem őket, hátraejtve a fejem a kanapé háttámlájára. Amikor hallom a nevetését, megkönnyebbülten lehunyom a szemeimet és felsóhajtok.
- Ó, te... - suttogom, s csak ha már visszaért mellém, akkor nézek fel rá rosszallóan. - Kérlek mondd, hogy nem égett le a konyhád!? - rettegve pislogok rá, elnyújtózva az asztalig, hogy arra tegyem a fagyis tálkát.
- Szerinted létezik szerelem? - kérdezek bele a közepébe, ha már helyet foglalt mellém. Ha a konyhában matat még mindig, akkor utána megyek.

- Elég tökéletesen, ahogy látom – pillantok Benji arckifejezésésre ismét, mosollyal, elkapva Hela kacsintását.
Elgondolkodva idézem fel a reggelt, s jó emlékezni. Bólintok.
- Nagyjából úgy néztek rám, mint akit a holdról szalasztottak. Gondolod? Most hogy mondod... lehet madarakkal kellett volna megcéloznom – mosolyodom el. Elképzelem, ahogy a madarak úgy néznének a hajamra, hogy ideális fészkelőhely.
Látom a szemforgatást és a legyintést. - És ha én lennék az a gazdi? - Kérdezem érdeklődve, félretéve a dolgok abszurditását. Fáj, hogy valahol azt érzem, mintha úgy vélné, nem szerethető, pedig ez nagyon is így van. Nem csak, mert figyelmes. Szíve van és szeretni való.
- Neee – adom a hitetlent a horkolással kapcsolatban. - Ezt jó tudni, akkor megtanulok horkolni és akkor együtt énekelünk alvás közben – nevetem el magam.
- Nagyon helyes, ne is lökd le, jó? - Alig bírom megállni nevetés nélkül, meghintáztatom a füleit Benjinek. - Nem-nem, az azért nem úgy van. Oda ültél, az a te helyed – mosolygok Helára.
- Az is nagyon jól áll – kontrázok rá, hogy elpirulna. Hogy kinek tart bennünket a világ, mit cselekszünk és valójában kik vagyunk, teljesen más dolog. Kedvelem Helát, ehhez tettei és személyisége is mind hozzájárult.
- Bizoooony! És Benji a császááár! - Sosem lehetek elég háláls négylábú barátomnak, hogy ennyi minden ellenére még velem van, s érezhetően, szeret. Fogalmam sincs, miért szeret, de az, ahogy először találkoztunk, a legnagyobb meglepetés, rövidemlékű életemben.
- Rendben, akkor egy pillanat – előkeresem a menüsorból a mentett sorozatot és miiután kényelmesen elhelyezkedtünk, kanállal a mancsainkban, elindítom a sorozatot.
Néha Helára pillantok, ha nem érdekli a sorozat, tudom, szólni fog, s akkor nézünk mást. Benji viszont már közben támadásba lendül és a feje megjelenik a kanapén, s a szemöldöke forgójának mozgása is jelzi, hol Helára, hol rám néz. Még nem tudom eldönteni, a helyért kuncsorog, vagy a fagyiért.
- Igen – bólintok zavart mosollyal. Nagyon jó volt, nagyon jó érzés volt.
Megállok a folytatásban és zavart meglepetéssel tekintek rá. Jól esik az érintése.
Kicsit megnyugszok, a gondolataim viszont kavarognak. Jogosak érvei.
- Igazad van – bólintok, mégis...
Rossz előérzetem van és … nem tudom, honnan jön ez az érzés. Zavartan eszegetem a fagyit a kanálról, aztán megsimítom kezét, hogy a kanalat a számban hagyom, s egy pillanatra rajta pihentetem kezem a kezén. - Köszönöm – nem akarom ezzel terhelni, megvan a saját élete. És lehet, csak képzelem az egészet.
Elmosolyodom, ahogy élvezi a fagyit, aztán elnevetem magam.
- Ezt már nem úszod meg, a fagyi előbb volt. Nézzük csak, milyen ízű is? - fordítom magam felé a címét, oldalt dőlve, hogy jobban lássam. - Ahá! Ezentúl csak ezt a fagyit ehetjük!
- Úgy ám! - veszek egy adagot a fagyiból elégedetten, Benji pedig a száját nyalogatja, aztán máris terelődik a figyelme.
- Semmi baj, csak a tészta! - Robogok ki a konyhába, Benji szerencsére nem a lábam mellett, között akar besurrani a konyhába, így időben és esés nélkül jutok el a tűzhelyhez, ahol lecsavarom inkább a villanyt, minthogy baj legyen. Elnevetem magam. Ez is csak én lehetek! Előkapom a szűrőt, leszűröm, hideg vizet engedek rá, majd a már odarakott tálba teszem a tésztát,  szósszal összekeverem, azt már korábban elkészítettem, majd a sütőbe teszem pár percre. Ezért szeretek mindent előre elkészíteni, odakészíteni.
Elkapom a rosszalló tekintetét. - Már itt is vagyok, bocsánat – illetlen volt itt hagynom. - Ó, dehogy, a tűzhellyel lesz majd egy randevúm.
Leülök mellé, s látva, hogy nem eszik a fagyiból, sőt, éppen az asztalon van, sejtem, hogy komoly kérdés következik.
Kérdése elgondolkodtat, egy pillanat erejéig. Mert beugrik az a reggel, ott a padon. Nem éreztem semmit, nem emlékeztem rá, ám mégis... volt ott valami...
- Hiszem, hogy létezik – pillantok rá. - Mi az oka, hogy ezt kérdezed? - Talán...? Kíváncsian pillantok rá.

Prüszkölve kuncogok a madaras megjegyzésén. Hihetetlen, hogy más férfiak, akik feleannyira sem jóképűek, mint King, mekkora eget-meszelő önbizalommal rendelkeznek, erre fel itt ez a srác, aki tényleg büszke lehetne magára, mégis méretes és hibás önértékelési zavarral küszköd. - Mikor fogod nekem elhinni, hogy jóképű vagy? - a nevetésem utolsó rezgéseivel együtt lágyulnak vonásaim, miközben őt nézem.
Felszegem a fejem, ami lágyan oldalra billen a kérdését meghallva.  - Te akármilyen szörnyeteget tudnál szeretni a csupa-szíveddel, szóval... - vállat rántok, ahogy egy vékony, súlytalan sóhajtást eresztek át az ajkaimon.  - Rád nem alapozhatok. - vallom meg, orrom felhúzva játékosan. Nem mintha ne értékelném őt, az érzéseit, vagy a véleményét, egyszerűen csak tisztában vagyok vele, hogy mindaz a borzalom és szörnyűség, ami a hátam mögött van már, túl nagy kontraszt ahhoz, amit ebben a buborékban dédelgetek vele. Szeretem, hogy ő jónak lát, és nem akarom ezt elrontani. De félrevezetni sem szándékozom. Ezért is értékelem a szavait, s tartom nagy becsben!
- Gondolod, hogy te nem trombitálsz? - bököm meg a lábfejemmel puhán, már szinte incselkedve. Kuncogok is rajta, ahogy kiakad az állításomon.
- A végén még megbántom, ha elfoglalom a helyét! - mosolygok vissza Thomasra. Nem szívesen fosztanám meg Benjit a tróntól, vagy a közelségétől, ezért ha szükséges, közénk, vagy éppen az elfoglalt helyre engedem.
A feleletére, amit az elpirulásommal kapcsolatosan tesz, csak lesütöm tekintetem és úgy bazsalygok tovább.  - Bugyibűvölő. - motyogom, majd folytatom a fagyi evést, elkanalazgatva a gondolataimat is. Kuncogok a császárunk megnevezése után, majd csak hagyom, hogy alakuljon tovább az együtt töltött idő. Figyelem, mit választ ki, majd a sorozatra is koncentrálva kapkodom a fejem, hol a képernyőre, hol Kingre mellettem.
A fagyi hihetetlenül jól esik, hát még ahogy nevet, és közli, hogy csak ilyet ehetünk, mert én ezt szeretem. Nevetésem halkul, megcsóválom a fejem, miközben őrajta csodálkozom.  - Ha mindig az én fagyimat nyalod, még a végén megunod! - nyelvet öltök rá, de azért az utolsó hűvös nyalintásokat is ledarálom.
Kíváncsian hallgatózom, fülelek, hogy mi a helyzet a konyhával.  - Biztos? Nem kell ugranunk az ablakon? Kínos vallomások az utolsó percben? - ugratom, hiszen ismer. Majd, amikor a tűzhelyről mesél, egy jóleső sóhajjal, megkönnyebbülten lehunyom a szemem. Végül csak megcsóválom a fejem. Aztán kibukik belőlem a komoly kérdés, ami nevetséges. Az én koromban ilyen hülyeségre fecsérelni egyáltalán a szót is...
A válaszát hallgatva bólogatok, majd csak nemleges irányba megcsóválom a fejem.  - Szerintem kamu. Csak kíváncsi voltam rá, hogy te mit gondolsz róla... -  lágyan megérintem a felkarját, ahogy felpattanok mellette;  - Lerendezem a tűzhelyed. Ha már hazajöttem, legalább ennyivel járuljak hozzá a házi munkához. - közlöm, s mint aki jól végezte a dolgát, a mosogatni valót is viszem magammal. Ha pedig engedi, és lehet, mindkét munkát megcsinálom.
- Ú, remélem nem most történik csattanó! - kiabálok neki a konyhából, utalva a sorozatra, ami tovább fut a háttérben. Pár percig elszöszölök, csak azután csatlakozom hozzá, ha engedte nekem, hogy rendet tegyek.
- Miről maradtam le? - kérdezem, ahogy lehuppanok mellé, hol a sorozatra, hol rá koncentráltan. Közben felhúzom a lábaim, és átölelem a térdeim alatt a combjaim, így figyelek.

Várakozón mosolyodom el, félig-meddig kuncogva, a szavaira ismét pír ül ki a fülemre inkább, mint az arcomra, halvány mosollyá változik a mókás, várakozó, széles mosoly.
- Nehéz elhinni... köszönöm – felelem zavartan. Sosem tartottam magam szépnek, vagy vonzónak, azokban az években legalábbis, amikről tudok.
- Most én jövök azzal, hogy mikor hiszed már el magadról, hogy nem vagy szörnyeteg – nézek rá jelentőségteljesen. - Mert, ha jól értem, akkor ezt akartad kifejteni. Most azonnal felejtsd el ezt magadról. Egyszerűen... senki sem tökéletes, ennyi az egész – mondom én, a fene nagy, nagyjából négy vagy nem is tudom mennyi bölcsességemmel. Tény és való, a jót keresem az emberekben, azt szeretem erősíteni bennük, akár úgy is, hogy felismerik magukban a nem előnyös oldalukat. Én sem vagyok tökéletes és ugyanolyan lelkiismeretességgel igyekszem azon oldalamat is megismerni. S néha későn jövök rá, mennyire is tókéletesen tudom becsapni önmagam. S ha én képes vagyok erre, más is, legalábbis így gondolom.
- Az az orrfelhúzás kolosszális, nagyon kedves vagy vele – utánzom le, mert valóban kedvessé és némileg bohókássá válik ezzel, s éppen ez tetszik benne. Ez is.
- Hogy? - Kérdezem meglepett zavartsággal, majd rásandítok Benjire. - Tényleg horkolok? - Benji felém kapja a fejét, megnyalja a szája szélét, de úgy, hogy ezzel beszippantja a szája szélét és úgy figyel rám. - Ahhh, ne mááár, nem hiszem el. Tényleg? - Erre Benji az orra nyergét kezdi el vakarászni a mancsával, mintha szégyellné magát. - Hajjaj. Miért nem szóltál, hm? - Cirógatom meg a füle tövét. - De ugye, nem ébresztettelek fel vele sosem? Vagyis, mégis, hiszen akkor nem mondanád... sajnálom, teszek valamit ellene- Tekintek Helára zavartan.
- Dehogy bántod! Benji dzsentleman és átadja a helyét a hölgyeknek, igaz? - Vonom fel kérdőre vonón Benjit.
Csak beszippantom a szám szélét, ahogy zavarba jön, s ezúttal én bököm meg a lábfejemmel, s inkább csenek egy kanál fagyit, odafigyelve, hogy onnan ne vegyek, amit szeret.
Néha rápillantok, s ha elkapom a pillantását, akkor jelentőségteljesen veszek egy kanállal a fagyiból. A történet le is köt, meg nem is. Valahol magamra ismerek, noha nem abban világban élek.
- Ha veled fogyaszthatom, nem fordulhat elő ilyen baleset – mosolygok rá. Képes volt még jobban kitépni abból az ördögi körből, amiben lassanként bezárkóztam, nagyival ketten összefoghatnának, nagyszerűen értenek hozzá.
Áthajolok a pulton, rákönyökölve az államra.
- Hacsak nem valamit szeretnél elmondani. Trambulint még szerintem nem vitte el a szomszéd, még jó, hogy eszembe juttattad. Szerintem jókat ugrálhatnánk, míg meg nem gyullad a hajunk – kuncogom el magam, majd elzárom a vizet, míg az folyt a tésztára, s visszatérek a kanapéra.
Meglep a felpattanása, néma csodálkozással tekintek rá, ahogy eltűnik a konyha felé.
- Valami rosszat mondtam? - Suttogom Benji felé, de ő csak néz, nagy szemekkel rám. Nem tudom, hogy most jobb-e, ha utána megyek, vagy inkább hagyjam... Nagyon jól esett mikor azt mondta, hazajött. Zavartan a fülem mögé igazítom feleslegesen a hajam.
- Ó, egy hatalmas... hát ez nem csattanó, ez olyan nem tudom mi. Tényleg ilyenek a mai fiatalok élete? - felelem még zavaromban, aztán a konyha felé veszem az irányt.
- Hagyd csak, elfér... - állok meg mellette, finoman a kézfejére teszem a kezem. - Nem akartalak megbántani, vagy bármi más, amivel neked nem jót teszek – Ha engedi, kiveszem a kezéből a szivacsot, s a mosogatóba hajítom.
- Ha szeretnél róla beszélni... bármikor... tudod jól – nem igyekszem magam felé fordítani, pusztán finoman megcirógatom a vállát, s várok pár másodpercet, időt adva neki, meghagyva, dönthessen.
- Szóval, van szószos tészta, ne kérdezd milyen, csak összedobáltam, amit találtam és vettem hozzá egy szószalapot. És van vörös borom is hozzá. - nem igazán ihatok alkoholt, de néha nem vetek meg pár kortynyit.
- Hogy miről? Azt hiszem egy extroveltált jókedvéről, egy féltékeny és kimerült kismamáról és egy, hogyan igyuk meg többféleképpen a kávénkat részről. Segítesz teríteni? - Váltok témát, ha úgy érzi, nem akar róla beszélni, akkor haladok a tereléssel.

 - Miért? Mármint tudom, hogy a fejedben káosz van, de úgy tudtam, hogy a látásoddal nincsen baj. - ugratom picit, persze csak kedvesen somolyogva közben. Eszemben sincs bántani, vagy megsérteni őt, főleg nem azzal, ami vele történt. Ennek ellenére igenis szeretném kicsit noszogatni, mert ha maga által nem is látja be, egy külső erő hatására igen is el kell hinnie, hogy nem született szürke kis egérnek. Egyáltalán.
Félmosolyom egészen a fülemig elszalad, majd alsó ajkamon át kifújva a levegőt megalapozok egy hitetetlenkedő grimaszt. - A kettő azért nem ugyanaz. - nézek rá mindentudó mosollyal, ahogy szembe kerülök vele. - De ha te kéred, elfelejtem Mr. Lélektalpaló! - szalutálok mellé, mint aki igazán értette. Az igazság az, hogy tényleg megértem, amire kér, a helyzet csak az ezzel kapcsolatban, hogy tudom magamról mennyire nem vagyok olyan angyal, mint aminek hisz. Az utóbbi időben vissza fogott a munkáltatóm, és nem kellett a kiszolgálás közben az italokon kívül mással szolgálnom... De ez nem mindig volt így. Én pedig nem felejthettem el ezt.
- Egyike az ellenállhatatlanul vonzó képességeimnek... - elégedetten szegem fel állam, mint aki igazán büszke magára.
Bólogatok a kérdéseire bocsánatkérően. Nem akartam kipukkasztani a buborékját, szinte bánom, hogy elmondtam, valójában ő is épp olyan hétköznapi, mint mi halandók és bizony horkolgat. - Dehogyis! Kérlek!? Nehogy nekem ezért rosszul érezd magad! - tiltakozom hevesen, egyik mutatóujjam még a levegőbe is emelve kettőnk közé.  - Gyönyörű altatódalokat énekelgetsz nekem. Jobban szeretek úgy aludni, ha hallom... - lepillantok Benjire, mert bármennyire vagyok cinikus és modortalan, nem szeretem megmutatni a gyengeségeimet. Kinggel lenni pedig határozottan az egyike azoknak a dolgoknak, amik elárulják rólam, hogy én is csak egy olyan kicsi lány vagyok az óriási betondzsungel közepén, akinek akármekkora szája is van, éjjelente egyedül bámulja a plafont.
Elképzelése sincs róla, milyen léleksimogató hatása van annak, amiket nekem mond. Számomra nem csak levegőbe hányt udvariasságok, annál sokkal mélyebbek. Ezért is maradok csendben, s figyelem úgy, ahogy fagyizgat előttem. A görbe ajkaimon karcsúsodik, és aztán már csak az üres kanalamra révedek. Jó érzés, hogy van valaki az életemben, aki ne tudna megunni...
- Egye fene! Úgysincs pénzem puccos fodrászra! - reflektálok a leégetett hajakra és vele együtt nevetgélek. Nagyon tetszik a nevetése, boldoggá tesz.
Amikor visszaérkezik, váltásban hagyom ott a kanapén. A konyhában igyekszem hasznos tagja lenni a csapatunknak, de eközben nem lemaradni a sorozatunkkal. Így azért faggatózom, hogy mi a helyzet, mi történik.
- Ha drogoznak és egymáson taposnak a padok között, akkor a válaszom határozottan igen! - kiabálom vissza, de mire oldalra fordulok már mellém kerül. Megszeppenek, ahogy a keze a kezemre kerül és amilyen gyengédséggel viseltet irántam és a szivacsunk iránt.
- Dehogyis! Egyáltalán! Az aranyszíveddel szerintem ha akarnál sem tudnál... - rázom a fejem nemleges irányba, szelíden nevetve a feltételezésén.  - Nincs miről. Volt egy gyűrűs férfi, aki azt hittem igazi lehet, de ahogy lenni szokott, a házasságban maradt. - vállat rántok egyszerűen. - Várható volt, én sem választottam volna a csajt az emeletről... - elgrimaszolom a pillanatot.
- Oké, akkor szedek! - nyújtózom tálakért, hogy kiszolgálgassam magunkat és ehessünk.  - Várj, de nem az van, hogy te nem ihatsz? - nézek rá gyanakvón.
- Jól hangzik! - vallom meg, aztán le is kapcsolom a beszélőkémet, hogy összeszedhessük az ennivalót, s ha nem bánja, akkor magamnak azért több bort töltök, mint két korty.  - Szóval kulturáltan a konyhában fogunk enni, vagy bevihetjük a nappaliba magunkkal? - mivel a szósz csúnya foltokat hagyhat, ezért inkább Thomasra hagyom a döntést, miközben közelebb húzódom hozzá, és hátulról gyengéden átölelve bújom egy pillanat töredékére.

Még a kezem is a csípőmre teszem, úgy vágok egy ”aaaa” képet, igaz, teli vigyorral, még a számat is kinyitom.
- Nem kérdeztem semmit – még inkább zavarba jövök, s nem azért, mert kétségbevonná az épelméjűségemet. Az az ébredésem óta hiánycikk, s Hela csak az igazat mondta, s véleményét.
Széles mosollyal figyelem, ahogy reagál a szavaimra. Még hogy én vagyok a jóképű...
- Mr Lélektalpaló és Ms Lélekemelő – gondolkodom el művin. - Nagyon jó párosítás.
Nem érdekel, hogy ő kicsoda abban az életben, ahol énekelek. Engem az a Hela foglalkoztat, aki mind e mögött van. És akit látok, az gyönyörű és szeretnivaló.
- Nagyon is egyet értek ebben – mosolygok rá, hiszen nem véletlenül mondtam. Nagyon is ő ebben, mindaz a vidámság, aki csak létezik.
Minden egyes kérdésemre igenlő bólogatásokat kapok Helától. Egy része szórakoztat, ugyanakkor meg is rémiszt, hiszen az egyik legrondább dolog szerintem a horkolás, noha Benjiét szeretem hallgatni, még ha néha fel is ébreszt vele. Ettől érzem magam a jelenben, hogy nem megint valami trükköt játszik a fejem velem.
- Ó! - zavartan vakarom meg a takarom, a mosolyom eltűnt, rettenetesen zavarban vagyok. Értetlenül nézek rá, hogy azt mondja, dehogyis.
- De... miért? - tárom szét a kezem értetlen érdeklődéssel, a mutatóujjára tévedő tekintettel, majd vissza a szemeihez. Értelenül nézek rá. Altatódal? De a horkolásról beszélgettünk...aztán megértem, leengedem a kezem. Egy ideig csak tekinteni tudok rá.
- Azért majd bökj meg, mielőtt a plafont ránk repeszteném.... - jegyzem meg a hirtelen beálló megértésbe. Bár Benji hűségesen velem van éjjelenként, mégsem olyan. Ugyanakkor nagyon tartok attól, ha elkap a roham, soha többé nem akar majd látni. Azok pedig jó ideje már csak hajnalban hajlandóak meglátogatni.
Csendben maradok, hogy nem érkezik felőle válasz. Nem megyek tovább attól, ahonnan szükséges megállni. Ezeket a rezdüléseket megérzem, s egyben félek is, hogy olyat mondok, vagy teszek, amivel megbánthatnám.
Elnevetem magam, meglep a válasza, nagyon jó értelemben.
- Azért sajnálnám azokat a loknikat – jegyzem meg.
Nyugtalanul tekintek Benjire, ő meg rám figyel. Pedig nem akartam megbántani, a fájdalma mégis átjár. Benji lába időben érint a combon, közben Hela hangja is elér. Veszek egy nagyobb levegőt és igyekszek visszarázódni a saját bőrömbe.
- Neeem egészen az és mégis – furcsa egy sorozat, annyi bizonyos. Mégsem foglalkoztat, sokkal inkább az foglalkoztat, amiért Helena elmenekült a konyhába. Nem szeretném ezt a érzést így hagyni benne, valami azt súgja, hogy meg kell tennem. Így inkább a konyha felé veszem az irányt.
Meglep, miként szólít. Szerintem nincs aranyszívem, de annyira meglep, hogy csendben hallgatom tovább. Ahogy rátekintek a válasza után, nem az tükröződik a szememben, mint amit az emberek többsége szokott ilyenkor adni. A sajnálat itt mit sem ér, az együtt érzés és a jelenlét, annál inkább. Megértően pillantok rá.
- Van, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk – hangom csendes és megértő. Nem tudok azzal jönni, hogy mert nem ismeri, vagy jobbat érdemel. Az az érzésem, hogy egyáltalán nem erről van szó.
- Rendben! Amennyi jól esik! - szalad mosolyra a szám, aztán a kérdésére zavartan megrázom a fejem. - Egy kortyot sem – kis szünet után hozzáteszem. - Amit néha megszegek egy-két korttyal – vallom be.
A palackért nyúl a kezem a tartóban, a kérdésre elmosolyodom.
- Természetesen... a nappaliban is tökéletes! - kiveszem a boros üveg nyitóját a fiókból, s két poharat is, majd az egyiket inkább visszateszem. Éppen a pultra teszek mindent, mikor érzem, ahogy átölel hátulról, s hozzám bújik.
Mielőtt még el akarná vonni a kezét, ráhelyezem a sajátomat, s gyengéd simítás után gyengéden fogom meg, s tartom ott egy pillanatra. Nem akarok olyat rákényszeríteni, amit nem akar, s érzem, hogy elvonná a kezét, hagyom. Legszívesebben átvenném az összes fájdalmát, hogy boldognak láthassam. De az élet nem ilyen, s csak azt tudom tenni, amit most teszek. S azt teljes szívemből teszem.
- Szóval... mire is igyunk? - nyúlok az üveg és a dugóhúzó felé.

 Lefojtok egy nevetést a kifejezése és a nonverbális megnyilvánulásai miatt. Szórakoztat a reakciója. A kijelentését végül elengedem, nem gondolom, hogy éppen ez volna az a pillanat, ami meggyőzheti őt, vagy hogy én volnék rá a legalkalmasabb. Sőt! Biztosra veszem, hogy nem én leszek az!
- Szerintem halálos - és kicsit defektes - duó... - Benjire pillantok bocsánatkérően. - Trió, elnézést! - felteszem mindkét kezem védekezően. Sosem sérteném meg a társaságunk ékkövét azzal, hogy semmibe nézem. Nagyon is fontos a jelenléte!
Úgy tűnik sikerül elérnem, hogy zavarába merüljön előttem King. Nem mintha célommá vált volna, vagy üldözném ősidők óta ezt a pillanatot, de azért megmosolyogtat. Nem gondoltam volna, hogy van rajta ekkora bűverőm. Ahogy végül megérti, amit megpróbálok elmondani, az ő felismerésével párhuzamosan növekszik az elégedettségem. - Ne viccelj már! - bököm oldalba gyengéden, de azért enyhe erőt víve a lökésbe. Bárhogyan is, semmiféle ellenszenvet, vagy rosszallást nem vált ki belőlem, ha hallom, hogy mély álomban van. Sőt!
Nehéz néha elfogadni, hogy van valaki az életemben, aki szeret annak ellenére - vagy éppen azért -, amilyen vagyok. Lágy vonásokkal mosolygok magam elé, hogy aztán nevetésével együtt kuncogjak én is.
- Manapság olyan menő parókákat gyártanak, hogy észre sem vennéd, hogy nem az enyém, csak mondom'. - közlöm tudálékosan.
Helyzetváltás következik. Szinte felváltva látogatjuk a konyhát. Megpróbálok a sorozatról érdeklődni, arrafelé terelni a szót, azzal foglalkozni, hogy mi a helyzet az aktuális epizóddal, de mintha csak egy szirupos masszába ragadtunk volna, utánam ered Thomas, én pedig a lehető legrosszabbat sejtem kisülni ebből.
Terítékre kerül valami, amiről nem szívesen beszélek, hiszen csak egy újabb minta-példánya annak, hogy mekkora kudarc-sorozatból áll az életem, de úgy tűnik, hogy Kingnek valamiért hallania kell. Ki tudja? Tudat alatt talán így próbálom megértetni vele, hogy egyáltalán nem vagyok olyan elbűvölő, mint amit hisz rólam...
- Igen, ezt megtanultam. - mosolyom kiszélesedik, ahogy a szemeibe révedek. Nagyon is értékelem, hogy nem próbál meg olyasmivel vigasztalni, ami nem valódi és ehelyett csak megértő és együtt érző. Pontosan erre van szükségem!
- Számolni fogom! - emelem fel mutatóujjamat. - Van valami random gyógyszered, ha baj lenne... Vagy csak feláldozom magam és megiszom az adagodat! - kuncogok bele a pillanatba. Igazság szerint nem bocsátanám meg magamnak, ha valami baja esne miattam, felkészülök mindenre.
Hagyom, hogy szedelőzködjön, s amiben tudok, segítek. Aztán, mielőtt még tovább mennénk és beletemetkeznénk a sorozat mély mondanivalójának hiányába, hozzá bújok, átölelem. Kifejezem, hogy hálás vagyok érte, és hogy mennyire fontos nekem. Karjaim körbe futnak sziluettén, akár éhes kígyók. Nem tartom így soká, zsenge ölelés csupán, majd ismét távolságot teremtek közénk.
- Benji-császárra! - közlöm, ahogy felpakolva a nappali felé egyensúlyozom. Ott várom, hogy megérkezzen mellém, majd ha lehet, iszom. És még egyszer iszom, kettőnk nevében! - Eskü, most már csendben leszek! - közlöm, felhúzva a lábaim, csendben majszolva az adagomat, teljes koncentrációmat a sorozatunkra kiterjesztve közben. Hacsak ő nem szólal meg, akkor én ezt a háromnegyed - egy órát -, csendben töltöm el, figyelve. Csak néha reakció-hangokat hallatva. Ha pedig vége van, már az asztalra átpakolt eszközöktől szabadon nyújtózom el a kanapén.
- Köszönöm szépen, nagyon jól esett! - simogatom meg a pocakom, ahogy egy párnát az ölembe fogva kisebbre húzom magam, és onnan nézek fel Kingre. - Mit szólsz hozzá, ha tartok egy ebéd utáni sziesztát? - kíváncsiskodom laposakat pislogva.

- Mmm, tehát halálos... - tettem, hogy gondolkodom. - Ó, de Benji a kivétel, nélküle összedőlne a kis csapatunk! - teljes meggyőződéssel állítom, ami maga a játék. Megsimítom a fejét, ami nem szakítja meg abban, hogy érdeklődéssel nézzen mind a kettőnkre.
Enyhén megingok, ahogy oldalba bök, mosolyom jelzi, hogy játszom éppen, noha a zavar még ott van bennem és az arcomon. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, mióta magamhoz tértem, egyáltalán nem gondolom magam annak. S nem gondoltam volna, hogy egy ekkora tökéletlenséget, mint én... hogy Hela szóba állt velem egyáltalán.
- Ebben van valami. De inkább nem égetném le a loknijaidat – ingatom a fejem.
Egy kis kavar keletkezik, mégis, ilyenkor örülök, hogy a megérzéseimre hallgatok. Sokáig csak úgy gondoltam, hogy a pillanatnyi érzéseim vezetnek és sokszor, sokáig visszatartottam, amit tenni vagy mondani akartam. Időbe került, mire szét tudtam választani a megérzést a érzésrohamoktól. S most úgy éreztem, egy kicsit érdemes körbetáncolni egy kicsit a témát. Valamit ki szükséges mondania, megszabadulnia attól, ami nyomasztja. Ugyanezt érzem, mikor énekelek.
Finoman bólintok, figyelő mosollyal. Azt érzem, hogy ebben itt álljanak meg szavaim, s csak legyek jelen.
Elmosolyodom. Megfog, hogy vigyázni szeretne rám, mértéket mégis nekem szükséges tartanom. És az az egy-két korty is megterhelő, így sokkal inkább csak beleteszem a készülő ételbe, hogy kimenjen az alkohol, de megmaradjon az íz.
- Ebben az esetben jócskán háromnegyedig töltöm majd a poharam – hogy legyen mit elfogyasztania. Azt már nem teszem hozzá, hogy a fél várost meg lehetne mérgezni azzal a gyógyszermennyiséggel, amit szedek.
Finom érintés, ahogy körbeölel, s hozzám bújik, mosoly kúszik az arcomra. Mire viszont a kezére tenném sajátom, már tovareppen, mint egy riadt pillangó, aki megijed attól, hogy... nem tudom mitől.
Előbb csak figyelemmel követem, ahogy otthonosan elindul a kanapé felé. Fogalma sincs, mennyire jól esik ez számomra. Kibontom a bort, s egy poharat ragadva, s a tányéromat felkapva, leülök mellé a kanapéra, s persze, Benjinek egyből furakodni kell, hogy velünk éreztesse magát.
Töltök neki a borból, nekem megfelel a pohár víz is.
-  Benji császárra! - emelem a poharam koccintásra, s kortyolok egyet.
A közöttünk lévő csend korántsem kínos. Megszokott részünk, a barátságot csak erősíti, hiszen mutatja, jelenlétünk a fontos, a szavaink helyett. A sorozat is lefoglal, s legtöbbször abba feledkezek bele, mennyire el tud merülni Hela a sorozatba. Hagyom elmerülni ebben a világban, kiszakadva onnan, abból, amiben létezik.
- Egészségedre! - leteszem a tányért az asztalra, elém. - Csak pihenj, nyugodtan – ez még inkább boldogabbá tesz.
Leveszem a kanapéról az egyik takarót és betakarom vele.
- Kellemes pihenést! - Mosolygok rá, s összepakolok az asztalról, hogy elrendezzem a dolgokat, a leghalkabban. Ha közben elaludna, az egyik fotelbe telepedek vissza, Benji a földön, kettőnk közé fekszik. Előveszem az egyik könyvet, amit nem olyan  régen kezdtem olvasni, ám időnként elgondolkodva pillantok Helára. Jó érzés így lenni.