Meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy nehogy elkuncogjam magam, miközben vágja az arcokat. Mondanám, hogy gátlásos fickó, de szerintem itt más húzódik a háttérben. Mindenesetre igaz, ami igaz, roppantul élveztem "zavarba hozni". Legalább ennyi örömöm legyen, mielőtt kioltják az életem.
- Ugye tudod, hogy elmúltam 18? És feltételezem, hogy te is... - haraptam be alsó ajkam, hogy még csak egy apró mosolyt se engedjek szabadjára. - Nincs ebben semmi csúnya dolog. De aranyos, hogy így viszolyogsz kimondani. - tettem hozzá, mielőtt heves és kissé feszült magyarázkodásba kezdene. Sosem fogom megérteni, hogy az emberek miért nem mernek beszélni bizonyos dolgokról. Allen például sok minden másról sem szívesen beszél, a szex, mint téma még csak fel sem jött nála, még is úgy viselkedik, mintha ezek olyan dolgok lennének, amiről tilos beszélni. Igaz, vele ellentétben, Travis reakciói legalább szórakoztatóak.
- Pedig nagyon úgy tűnik, hogy bizony nyugodtan kezet foghatnál velük. - bólogattam nagyokat, hiszen a körülményekre való tekintettel, bármit is hoz fel ellene, ez itt és most elég bizonyíték rá. A beszélgetésünk a témákat érintőleg és a körülményeket tekintve is egyszerre volt bizarr, mulattató és elgondolkodtató. Már jó néhány hete edzettünk együtt, de igazából most jött csak le, hogy beszélgetni alig beszélgettünk. A beszélgetések alatti számomra teljesen új reakciói ébresztettek rá, hogy igazából nem is ismertem annyira. És még most sem igazán. Tudtam róla ezt azt, de az elmúlt pár percben több dolgot tudtam meg róla, mint néhány hét alatt.
Kimagyarázza a démoni témát, de a sorok között ugyanúgy leőrültez. Semmi baj, de tényleg. Nem várom, hogy megértse, hiszen ezeket a dolgokat nem is tudnám neki elmagyarázni, hogy értse, mert ezeket látni kell. Ha nem látogatott volna meg minket a mikulás, én sem tudnám, hogy néz ki, és hogy valóban létezik e. A fura az, hogy Kitsune-ként el felejtette honnan is származik. Ez a világ borzasztó rossz hatással van ránk. Utolsó mondatára el mosolyodtam.
- Egy angyalt? Volt nekem olyanom. Élő. Elég hamar bebizonyította, hogy ő rá van szükségem, és hála az égnek, nem kellett neki sokat könyörögnöm. Bár... nem tudtam, hogy hátsószándékai vannak, vagy könnyen megvezethető. Mert mire beigazolódott a gyanúm, úgy lefejelt, hogy itt tértem magamhoz. - bukott ki belőlem a vége nevetéssel, és bár fájó volt az igazság, és legszívesebben sírni tudtam volna, már egyszerűen nem tudtam. Mikor pedig ő kérdezett vissza újfent kacagásba törtem ki.
- Ó, ne már! Én felmerem vállalni a gondolataim és azokat a dolgokat, amiket érzek. És szerintem te is jóképű vagy. Ezt így kimerem mondani. A pénzed nem érdekel, soha nem tartottam értéknek, de a kitartásod a harcművészeteknél és a ravasz tekinteted, pláne a maszkban, bármelyik nőt... vagy férfit levenné a lábáról... - nevettem, majd kis idő elteltével megpróbáltam kicsit megkomolyodni. Nem sok sikerrel, de erről meg ő tehet. Részben megjátszott sajnálattal öleltem át, bár biztos kegyetlen érzés lehet ilyen magányosnak lenni. Úgy értem, ha mind szakad, nekem akkor is ott van Lazare, vagy ha már ő sem, akkor Vigyoriék. De neki? Lehet, hogy némelyik barátom csak én látom, de az ő élő barátai most miért nem keresik a társaságát? Vagy miért nem volt egy olyan alkalom se, amikor egy baráti összezördülés miatt lemondta volna az edzést, hiszen munka mellett így sem jutott másra ideje. Bevallom az ölelés nem csak arra ment ki, hogy vígaszt nyújtsak, de úgy döntöttem, inkább a fogót is megszerzem. Ki tudja még mire lehet jó... A kódzár is elektromos, és ha leveszem róla valahogy a burkot, lehet elég csak szétszadizni a drótokat. Viszont kapva az alkalmon, megint próbáltam zavarba hozni, amin most nem nevettem, de mosolyom már nem tudtam elrejteni. Sokkal vicceseb pali, mint gondoltam.
- De az csak akkor számítana megrontásnak, ha csak te akarnád, nem? - húztam még kicsit az idegeit. Nem tudtam elképzelni, hogy feltudnám dühíteni, hiszen eddig is minden akadályt olyan nyugodtan kezelt, de sosem üvöltözött vagy ugrott nekem. Közben kényelmesen el is dőltem a heverőn és miután elrejtettem a szélében a fogót, figyelmesen hallgattam.
- Azta! Te aztán nem vagy semmi, öregem! - ismertem el egy ferde bólintás közben, mert nem tudtam szó nélkül hagyni, hogy már is magáénak tudja a hatalmat.
- Ó, jaj ne is folytasd, Travis, kérlek. Rühellem a hazug embereket. Ne rontsd el ezt az elfuserált szimpátiád. Ha nem tartanál... őrültnek, instabilnak, vagy tudom is én milyen szinonimákat használnak még erre, nem volt kódzáras az ajtó. Nem tartanál itt, és nem hinnél el mindent, amit egy tök vadidegen mondana neked. De mondom. Nem zavar... Csak... ne hazudj nekem többet. - vonok vállat már ülve, mert ez olyan téma, amit nem lehet félvállról venni, és nevetve magyarázni. Mikor pedig elindult felém, még annyira sem mertem elfeküdni, hanem magam elé emeltem az ökleim, védekező pózba, ahogy még anno... ő tanította. Ha esetleg megakarna támadni. De nem akart, sőt ő volt a kezdeményező. Nyikkantam is egyet meglepetésemben, de egyből eszembe jutott, hogy a kis ravasz biztos így akarja visszaszerezni a fogót. Szóval ha hátra nézni nem is tudtam, azt éreztem volna, ha egyik kezével mondjuk nem ölel, és akkor biztos, hogy a nyakába harapok. Mindenesetre én is átöleltem, mert alapvetően is szerettem ölelkezni... hát a barátokkal, de hát itt most nagyon nem válogathat az ember. A kést már így is a hátamba döfte, mi lehetne rosszabb? Így viszont már nem mertem átkutatni a zsebeit, hátha találok nála valamit. Még legalábbis... De azért elmosolyodtam.
- Még négy ölelés, és elegendő lesz egy napi adagnyi boldogság hormon felszabadulásához. - jegyeztem meg mosolygósan suttogva. De tényleg. Igaz, hogy eddig bántani sem bántottuk egymást, de már most többet ölelgettük a másikat, mint én otthon a polip plüssöm. Az viszont komolyan meglepett, amit mondott. Most vagy manipulálni akar, vagy elismeri, hogy ő sem állhat be a tökéletesen makulátlan emberek közé. Csak még azt nem tudja, hogy ilyen csoport soha nem is létezett. Mindenki követ el hibákat, és az éppen elég, hogy elessünk ettől a címtől. Aztán még szomorúbb, de őszinte dolgokat mondott. Oké, ennyi zavarbahozás után, azért megsajnáltam szegény magányos fickót. Viszont erősen az volt a gyanúm, hogy most vallotta be, hogy tényleg kifognak nyírni Ragnar-ral. Hát ez... annyira nem jó hír. Mikor fejét a vállamra hajtja, úgy én is ráhajtom az én buksim, másik felől meg a tarkóját simogatom.
- Jól van, na, azért ez nem a világ vége... Mármint persze bizonyos mértékben az, de én szemet hunyok a felett, hogy megtámadtál. Ha azt veszük, én is megtámadtalak. Csak te jobban csináltad. Se baj, elnéztem a trükkjeid, szóval majd hasznosítom őket egy nap. - mosolygom, leginkább tréfából, hogy jobb kedvre derítsem, de azt tényleg komolyan gondoltam, hogy megbocsájtottam neki. Misha forrázott már le, de neki is megbocsájtottam, mert fontos volt a számomra. Azért bíztam benne, hogy nem fog sírni, mert egy kis gyereket még megtudnék vigasztalni, de már a korombelieknél sem igazán tudom, hogy mivel kéne vígaszt nyújtanom. Mikor engedett az ölelésből én is ránéztem. Na ha most megint lefejel...
- Hát látod, ezzel is csak azt támasztod alá, hogy tulajdonképpen pont olyan megkérdőjelezhetően vagy épelméjű, mint én. Erre Kalapos csak annyit mondana: Jer, barátom, csatlakozz ehhez az őrült tea partihoz! - próbáltam leutánozni Kalapos enyhén náthás orrhangját.
- Ez pontosan így van Travis! Pont, ahogy mondod! - vettem két kezem közé arcát és úgy néztem a szemeibe. - A bizalmat, amit nekem adtál zsebre tettem, és bebizonyítottam neked, hogy vagy olyan fontos, hogyha rajtam múlna az életed, életben hagynálak. Ez a különbség köztünk most. Ez a mindenség nagy kérdése. Most a te zakód zsebében pihen egy meggy mag nagyságú bizalom tőlem, és az életem jelenleg, a te kezedben, de csak is a tiédben, ha csak nincs még itt valaki a folyosón. De vajon te... hogy fogsz dönteni...? - néztem rá komolyan. - Ha bíznál bennem, nem zárnál e mögé az ajtó mögé. - tettem hozzá. Oké, leszámítva a délelőttöt, amikor megakartam ölni, de lényegében most is megtehettem volna... Senki sem tökéletes, na.

Némi bűntudatot véltem felfedezni szemeiben, mikor az én bukott angyalomról beszéltem. Hamar leesett neki a célzás. Nagyon helyes. Sőt az se baj, ha még ennél is szarabbul érzi magát, mert én ugyanezt éreztem, mikor rádöbbentem az igazságra, legalább is sejtettem, ahogy akkor is, mikor a hasán ülve lebuktattam a Kitsune-t. De abban elbizonytalanított, hogy bánjam e, hogy nem öltem meg, míg mondjuk aludt... Néhány perccel ezelőtt bántam, ó, de nagyon is. Most viszont úgy érzem, mégha ingatag lábakon állva is, képesek vagyunk valami bizalmi várat építeni. Közösen. Én is adok és ő is ad. Mert ennek így kell működnie. Megcsóválom fejem.
- Ha ez így van, sokkal nagyobb rendetlenség lehet a fejedben, mint nekem. Legalább is az elmondottak alapján. - válaszoltam rá cáfolva füllentésére. - Amiről mi most beszélgetünk, azt őszinteségnek hívják. Alkalom adtán persze szükségszerű a füllentés, én is tudom, de végtére is bátorság kell ahhoz, hogy ki merd mondani azokat a szavakat, amik a fejedben vannak, anélkül, hogy szépítenél rajtuk. Valakinek így is úgy is fájdalmat okozol. De ha kiderül, hogy hazudsz, azzal nem csak megbántod a másikat, de oda lesz a bizalom is. Azt pedig baromi nehéz visszaszerezni. Már ha lehet... - vonok vállat, és ezt mindenféle bölcsesség nélkül mondtam neki. Mert ezt gondolom erről a témáról.
A komoly témákon túl, azért írtóra élveztem oly módon az idegein táncolni, hogy nem csupán zavarba tudtam hozni bizonyos témákkal, kifejezésekkel, de még a haja is majdhogy nem égnek állt. Az viszont még engem is meglepett, noha nevetésre bírt, ahogy nem rejtette véka alá egocentrikusságát. Ezt nevezem önbizalomnak! Lazare-val minden biztosan összeakadna a bajszuk. Talán még a harcművészetekben is emberére akadna. Már, ha Ragnar-nál tényleg csak színjáték volt az egész.
A nehézségek ellenére, és hogy néhány perccel ezelőtt még halálos ellenségek voltunk, nekem ő biztosan, egész barátivá vált a hangulat. Olyan témákat fejtegettünk, amiket jobbára a szerinte "képzeletbeli barátaimmal" is szoktunk. Elengedjük egymást, és én jobbára visszadőlök a heverőre, és mivel nem olyan nagy ez a fekvő alkalmatosság, lábaim az ölébe teszem, miközben ujjaim összekulcsolom a hasamon és onnan hallgatom. Bár csak röpke néhány másodpercig, mert a játék szó hallatán egyből megint felülök.
- Jó! Ez tetszik! - mosolygom életvidámabban. Szeretem a játékokat, anno a sakkban is jó voltam, és az ugróiskolában is verhetetlen vagyok. - A felelsz vagy mersz ennél divatosabb, de oké, benne vagyok! - csapom össze lelkesen kezeim és meg is dörzsölöm őket, mintha már most a markomban tudnám a győzelmet. Sima liba, ha lehet nyerni, úgy is megnyerem. Pláne, ha a szabadulásomról van szó. Mi lehetne ennél motiválóbb? Mondjuk az érdekelt volna, hogy mit ért az alatt, hogy "megteszi a lépéseket, hogy továbbra se csalódjak benne". Megöli Ragnar-t? Túl szép, hogy igaz legyen. Visszaszerzi a kést? Szinte lehetetlen, hiszen a nyomozó gyanút fogna. Rejtélyes nyeremény! Egyre jobban tetszik! - Háh, már is kérdeztél kettőt! - böktem felé nevetve, persze tudom, hogy még nem kezdődött el a játék, de akkor bizony már csak egy kérdése volna.
- Jól van, rendben! - bólintok rá, majd szinte rögtön eszembe is jut valami, ami végett figyelmeztetnem kell. - De várj! Mivel a kérdés bármilyen kérdés lehet, akár még durván kényelmetlen is, meg kell ígérnünk, hogy se te se én nem adjuk tovább a másik válaszát senkinek, soha. - figyelmeztettem ujjaimmal. Amennyiben viszont rábólintott, nekem sem volt ellenemre a játék. - Halljuk, mi az első kérdésed? - mosolyogtam kíváncsian. Igazából szerintem nem is tudna olyat kérdezni, amire ne mernék válaszolni vagy kellemetlennek tartanám. Bennem nincs meg az a gátlásosság, ami az itteniekkel valami rejtélyes módon velük születik.

Amit a legjobban sajnálok, hogy egyből edzőnek fogadtam Travis-t. Nem azért, mert átvert, vagy mert Ragnar oldalán áll, hanem, mert igazából most jöttem rá, hogy tényleg jófej. Már ha nem manipulálni próbál. Ebben a világban ezt sosem lehet tudni. Lehet vele beszélgetni, komoly témákról és hülyeségekről is. És őszintén szólva haláli őt idegelni az erotikus dolgokkal. Sajnálom, de így van. Ez olyan dolog, amivel talán kárt senkinek nem okozok, viszont irtóra élvezem. Felvetettem ugyan a merészebb játékot, de hamar megindokolta miért nem szeretné, amin csak mosolyogni tudtam. Persze megértem, ha olyan furcsa lennék, mint ő, én sem biztos, hogy szívesen nyalogatnék radiátort, ííígy viszont akaratlan is elkezdek rajta tűnődni vajon milyen íze lehet. Nem állítanám, hogy nem próbálnám ki, ha úgy hozná a helyzet.
- Jogos. Én ennél sokkal durvábbakat kértem volna... - vigyorodom el, csak hogy ráijesszek, hátha hirtelen valami egészen brutális dolog jut eszébe, amit nem szívesen csinálna meg, de nyilván én sem osztom meg mikre gondoltam. Igazából meg semmire. Semmi durvára. Mondjuk lehet neki az is az volna, ha azt mondanám, hogy szökdécseljen egy lábon és közben nyomja meg az orra hegyét. Vagy adjon ki gyakorlás közben olyan hangokat, mint amilyeneket a karate filmekben is szoktak. Az nagyon muris volna.
- Igen is! - szalutáltam, legalábbis kezem a homlokomhoz emeltem, mosolyogva. Nem tudom, hogy csak viccelt, vagy komolyan mondta, de úgy gondolom, akármi is elhangzik ma itt, arról ők sem beszélhetnek. Akkor sem, ha már az egészen túl vagyunk és Csodaországban süttetjük a hasunk. Kérdése azonban meglep. Mármint azt hittem, hogy ezt is megbeszélték már azzal a szörnyeteggel. Különben mi másért segítene neki Travis?
- Mert ő a Hóhér! - válaszoltam röviden és tömören, de kétségkívül őszintén. Nekem legalább is ez fedi az igazságom. - Elvette a késem, mert azt hiszi, hogy bántottam a családtagjaim. De ez nem így van. Őket a Vörös királynő ölte meg, csak rám kente. Meg van hozzá a hatalma, és már a Hóhér is neki dolgozik, tudom! Elkerülném, ha tudnám, de mikor utánam jött, Kalapos mondta, hogy leakar majd vadászni, és aztán azt is hozzátette, hogy a kés, amivel legyőzhetném, szintén nála van, szóval... előbb meg kell szereznem a kést, és aztán már meg tudom ölni. Ezért kértelek, hogy szerezd meg. Egyszer megpróbáltam, de majdnem elkapott, alig tudtam elmenekülni. Ha te nem folytál volna bele ebbe az egészbe, már tuti megölt volna. Így viszont gondolom eddig nem merte megtenni, mert te megtudtad volna állítani. - magyaráztam el neki bővebben, már csak amiatt is, hogy lássa, nem én vagyok a rossz, hanem Ragnar és a királynő. - Te is láttad, hogy ő igazából nem is ember. Te magad mondtad, hogy láttad a kaszáját. Mert neki tényleg az van. Csodaországban egy több emeletnyi magas, részben emberformájú lény, aki bőrszerű kártyalapokból van, de ez ne tévesszen meg, mert borzasztó ereje van. A kezei és lábai csontszerűek, de kesztyű és csizma van rajta. Csápok nőnek ki a testéből és a szemgödreiből is, de nincs szüksége szemekre, ő anélkül is lát. Gondolom itt is azért tudjam mindig hol vagyok. Félelmetes hangja van, bár beszélni még nem hallottam a mi világunkban, de nevet, ha mi félünk tőle. Van egy hatalmas nagy kaszája, amit te is láttál. Azzal öli meg áldozatait, ha épp el nem tapossa vagy agyon nem nyomja őket. Nagyon jól forgatja a kaszát. - nyomatékosítottam, hogy ő a mi világunkban sem egy könnyű eset, csak míg ott hatalmas erejét használja, itt manipulálja az embereket. - Őszintén szólva... nem sokszor kereszteztem még útját, mert a királynő várát vigyázta, de bárhol képes felbukkanni, ahogy te is észre vetted. Viszont mikor bele is futottam se mertem vele szembe szállni, mert hát... fele akkora vagyok, mint a csizmája. Szóval általában elfutottam, de most szembe szállnék vele, ha meg volna a késem. Mármint amíg nem változik át, mert hát akkor sajnos mindenkit meg tudna ölni. - vakartam zavartan tarkóm, de azért bíztam benne, hogy ez a pillanat nem jön el. Esetleg, ha Csodaországban lennénk, még a nyurgító segíthetne, mert akkor megnőhetnék, akár nagyobbra is, mint ő és akkor eltaposhatnám. Sóhajtottam egyet, mert azért ez a válasz, eléggé megadta a hangulatot, ahhoz képest, amilyen kis vidámnak indult a játék. De hát ilyenek ezek a versenyek.
- Oké, én jövök. Hmm... - gondolkodtam el mutatóujjam államra helyezve, mire eszembe jutott egy jó kérdés. - Ahelyett, hogy hősködnél és gyűjtögetnél, miért nem szerzel magadnak barátnőd és élsz úgy, mint más emberek? - kérdeztem kíváncsian. Az nyilvánvaló volt, hogy kicsit más, mint a többi itteni lakos, és elég furán viszonyul a kicsit intimebb dolgokhoz, de ha csak nem ódzkodik az emberektől - már pedig nem úgy tűnik, hiszen még engem is hajlandó megölelni - akkor érdekelne az oka. Nem kell mindenkivel szexelni, hogy jóban legyen velük, de talán boldogabb lenne, ha volna valaki, aki támogatná vagy szeretné... esetleg harc helyett paradicsom levest főzne neki.

Úgy gondolom még bővítettem is a válaszon, noha ez nem lényeges a versenyben, viszont talán ő is jobban megnyílik előttem, vagy lesz őszintébb. Nem mond véleményt és nem fejezi ki gondolataim a válasza kapcsán, így valamiért azt a következtetést vonom le, hogy nekem sem szabad az ő válaszát illetően. Ettől függetlenül meglepett. Nem csak, hogy volt barátnője vagy kapcsolata, de még házas is volt, ráadásul kétszer is! Elég elképesztő. Azt hittem ez egy életre szól. Az én világomban nem létező fogalom ez a válásos dolog. Bár való igaz, nálunk nem is hasra ütésszerűen házasodnak össze sokan, röpke két hét ismeretség után. Mindenesetre sajnálom, hogy így látja. Valóban nagy pech-je van, de talán azért neki is akadna még valaki. Mondjuk egy hozzáhasonlóan gondolkodó ember. Még csak nem is feltétlenül nő. Lehet ott a baj, hogy csak köztük keresgél. Lehet egy harcművészetekben és ilyen kódzáras dolgokban jártas, hasonló érdeklődésű férfivel jobban ki jönne. Meg is osztanám vele eme gondolatom, de úgy érzem nem lehet. Mert talán ez is egy játék szabály, hogy nem véleményezhetjük a másikat, nehogy befolyásoljuk a játék irányát, vagy magukat a kérdéseket. De abban igazat kell adjak neki, hogy bízni nehéz olyasvalakiben, aki egyszer is pofára ejtett. És ez nem csak a szerelemre, de a barátokra is igaz. Gondolataim megosztása helyett inkább elpillantok és magamban nyugtázom, hogy vajon én mit tennék a helyében. De az igazság az, hogy nem adnám fel. Bólintok egyet, hogy ő jön, majd kérdését hallva ismételten el kell gondolkodnom. Nem a titkolózás hajt, de én magam sem tudom számra pontosan.
- Hát... Fogalmam sincs, de az biztos, hogy én ott születtem a családommal. Aztán idővel Oroszországba költöztünk, de még kicsi voltam, szóval nem vagyok benne biztos, hogy... - próbálom felidézni, de ezek az emlékek haloványak és borzasztó kuszák. - ...de lehet, hogy visszamentünk, vagy a Királynő talált ránk. Aztán meghaltak én meg... elvittek valahova, és onnan is tovább... - merengtem, de olyan pici voltam még, hogy akkor még a legegyértelműbb helyszíneket sem tudtam megnevezni, mint a kórház, a rendőrség vagy a pszichiátria. - Az biztos, hogy Norvégia után már egyszer sem mentem vissza. Mert nem tudtam. Most sem tudok. Mert kell a késem, a nyakláncom, meg kell ölnöm a Hóhért, nehogy utánam jöjjön, aztán meg kell még keresnem a vonatot, ami vissza visz és a barátaimmal együtt visszamegyek. Mármint azokkal, akik visszajönnek velem, mert sokatok nem emlékszik arra a helyre, és látom, hogy néhányótok jobban érzi magát itt már. Talán alkalmazkodtatok, nem tudom, de azért jó néhányótok vágyik vissza. Te is ügyesen alkalmazkodtál, annyira, hogy látom rajtad, hogy még csak nem is emlékszel a helyre, ahol születtél. Annak ellenére, hogy az igazi éned máig ott raboskodik mélyen benned. Tudom, mert sok onnan hozott szokásod, módszered megmaradt, és itt... kamatoztatod. Ott igazi Kitsune voltál, Csodaország mellett az Oriental Grove, azaz a keleti liget hegyvidékeinél éltél távolabb a faluktól és a lakóktól. A fák sűrűjében, egy odúban. Az origami hangya lakókat védelmezted a démoni darazsaktól, akik rendszerint a Vörös királynő parancsára támadták meg a falvakat. Bár ha engem kérdezel, csak kiakart téged csalni, hogy elkaphasson és... a saját oldalára állíthasson. Ott még ennél is elkötelezettebb voltál, és bár sok kincsed volt, azokat sem te loptad össze, hanem fizetségül kaptad, tiszteltek és szentnek tartottak, szerény voltál. Ehm... mi talán csak egyszer találkoztunk ott személyesen, és akkor még nem tudtam, hogy a hangyák védőszentje vagy. Volt két kardod, katanád azt hiszem, egy fuvolád, és egy ritkán használt, de elég nagy kalapácsod. Öhm... a sötétben világított a megjelenésed, szóval segítettél az eltévedőknek, de mivel te a hangyákhoz képest hús vér voltál, alkalomadtán pedig csupán egy fehér, rókaszerű szellem, ezért nem bíztam benned. - magyaráztam, már jóval eltérve a kérdéstől, de gondoltam hátha eszébe jutnak emlékek, ha nem is rólam, akkor onnan, ahonnan jött. - Ügyesen alkalmazkodtál ehhez a világhoz, jól megtaláltad benne a helyed, de felismerem bárki szemében a boldogtalanságot. - tettem még hozzá, mert végülis ezt akartam volna kihozni az egészből, hogy tudassam vele, hogy látom mennyire nem boldog. Ha csak nem volt mit hozzáfűznie, akkor egy kis töprengést követően megint én kérdeztem.
- Öhm... ha majd már fűbe haraptam, és nem leszek, akkor is barátok leszünk? - néztem rá kíváncsian.

El sem hiszem, de Vigyorinak és a Szívek királynőjének is igaza volt. Na nem abban, hogy folyton mindent elbénázok és képtelen vagyok a helyes ösvényen maradni, de álmaimban sem hittem volna, hogy eljutunk idáig, pláne nem, hogy még a mai nap. De azért szem előtt kell tartanom, hogy a fenyegetés, az ígéretek és a jó szándék nem ér fel a tettekkel. Nem ringathatom abba a hitbe, hogy Travis mindenféle hátsó szándék nélkül teszi, amit tesz. Mindketten bebizonyítottuk már a másiknak, hogy alkalomadtán legyintünk a másik megbízhatóságára és beáldozzuk, ha kell. Saját érdekünkben.
Mikor megköszönte a "bókot", csak mosolyogva vállat vontam. Nem feltétlen elismerésnek szántam, mint meglátásnak. De jól teszi. Lazare is jól hozzá szokott ehhez az életformához, Allen-ben viszont nem vagyok biztos. Travis pedig küzd ellene, noha olykor mintha még is megpróbálna visszakapaszkodni. Nem tudom, hogy hihetek e neki. Azt hittem csak szimplán itt akar hagyni, ha nem is örökké, de talán behoz valamit. Ám mikor szólt, hogy menjek, meglepődtem. Hoppá, hoppá, hoppá! A kódot nem sikerült elcsípnem, de míg azzal bajlódott, én a nadrágom hátuljába csentem a fogót, és eltakartam pulcsimmal. Jó hasznát vehetem majd odakint, hiszen egy lépéssel közelebb kerülök a szabadsághoz.
- Badarság, ilyesmit még te sem ígérhetsz, Travis. Elég csak arra gondolni, milyen könnyen elintézett téged a múltkor is. És akkor csak a kaszáját láttad, azt is csak egy pillanatra. Esélyed sincs ellene, pláne, hogy... - elharapom a mondat végét, amibe annyira belejöttem, hogy majdnem elkotyogtam azt is, hogy szerintem még mindig a Ragnar oldalán van, azaz a királynőjén. - Mindegy. Nem hiszem, hogy különösebb gondot okozna neki téged is megölni. Nem olyannak ismerem... - vontam meg a vállaim, miközben mentünk a folyosón, míg egy raktár ajtajánál meg nem álltunk. Vajon miféléket rejthet ez az ajtó...?
- Ez tény, bár ott íjak ellen is tudtad használni őket. Olyan gyorsan forgattad, hogy lepattantak róla az íjak. - motyogtam, miközben próbáltam mögötte kilesni a kódot. Akármit is rejt a fiók, biztos valami menő dolog, amit használhatnék ellene.
- Hű! - válaszoltam, bár visszafogottabban. A kard maga jól nézett ki, és igen csak jó lefejező eszköznek tűnt, ám az meglepett, hogy állítása szerint ez áll hozzá közelebb. Nem vagyok fegyver szakértő, de azt a Csodaország melletti különös helyről megtanultam, hogy ahány világ, annyiféle fegyver. Ez itt egyiptomi, közel sem japán. Azok a piramisok körüli kutya és sólyom fejű félemberek hordtak maguknál ilyet. Nem barangoltam be a helyet, sőt a közelében se jártam, de Vigyori mesélt róla egy-két dolgot. Nem mondom, hogy nem futott végig az agyamon, hogy esetleg a Kitsune át tévedt vagy utazott oda, és megölte egyiküket. Nem biztos, hogy rosszak azok a lények, csak ijesztőek. Viszont ha ez igaz, akkor a Kitsune valóban gonosz.
- Például...? - vontam fel egyik szemöldököm kíváncsian, mert ha ez a kard nem a világba való, milyen ritka esetek lehetnek, ahol szükségessé válhat.
- Megfoghatom? - nyújtottam kezem, és bájos mosolyog mellett pillogtam rá ártatlanul. Nem volt kardom Csodaországban, de tudtam őket forgatni, bár sokkal kényelmesebbnek tartom a kést. Valószínű, hogy nem fogja odaadni, de nem haragszom megérte, csak ejtek felé egy kamu szomorú száj lebiggyesztést.
- Muszájból? Ez nem indok, Travis. Mert a muszáj, elég tág fogalom. Kinek mi, tudod... - biccentem oldalra fejem, majd végig hallgatva egyből felé bökök ujjammal. - Ha! Ezt viszont te sem ígérheted! Pláne, hogy Ragnar is megakar ölni. Egy szóval nem voltál őszinte. És mivel a játék lényeg az őszinteség, ezért büntetés jár, amiért hazudtál! - tettem karba a kezeim, majd gyorsan körbe is néztem, miféle büntetésnek vessem alá. Lopva elnéztem a raktár ajtó felé is, és remek ötletem támadt. Ha ezzel nem érem el, akkor elterelem másfele figyelmét, igazából, csak időt kell nyernem.
- Legyen 10...nem is...20! 20 fekvőtámasz. Egy kézzel! - böktem a földre mellé mosolyogva. - Gyerünk, csináld, nagy fiú.

- Nagy kár. Pedig sokkal jobban néznek ki a fegyvereknél. A történetük is sokkal érdekesebb, ahogy feltételezem az elkészítésük is. - sóhajtom lemondóan, noha azt belátom, hogy egy lőfegyver sokkalta hasznosabb egy olyan világban, ahol már mindenki azzal öl. Mintha a világ még ebben is ellustult volna. A karddal legalább lehetett küzdeni, általában egyenlő esélyekkel, ezzel szemben a pisztollyal csak jól kell céloznod és a többit megoldja helyetted.
Fura volt ez a pillanat, és önmagába véve ez az egész nap. Már eddig is a telis-tele volt különös, őrületes és nagyon is ellentmondó tettekkel, és most még ez is. Vagy nagyon bizonyítani szeretne. Vagy eljátssza, hogy nagyon bizonyítani szeretne. Ha az eddig történtekből kell kiindulnom azt kell mondjam, hogy átver. Ha abból, hogy milyen furcsa jelleme is van, azt mondanám... átver.
- Hű, azta... - vettem át a kardot somolyogva. - És még engem tartanak őrültnek... - néztem fel rá egy pillanatra, majd miután karom hozzá szokott a súlyához és magához a markolathoz, illetve már alaposan megnéztem, oldalt fordultam és játékból hadonászni kezdtem vele. De közben azért hallgattam, mialatt láthatatlan ellenségeket aprítottam vele, és mivel úgy az igazi, halkan még kard suhintó "hangokat" is adtam hozzá. - Dehát az előbb mondtad, hogy a fegyver kényelmesebb és sokkal jobb emberek ellen, akkor miért tennél különbséget sárban dagonyázó, fél pucér emberek és az itteniek közt? - kérdeztem közben, majd mikor már volt vagy 2-3 méter távolság köztünk, megálltam és felé fordultam. - Egyébként, biztos nem gyakran jártál ilyen helyekre, mert ha így volna, tudnád, hogy sok "vadember" használ előszeretettel mérgezett nyilat, amit... - emeltem fel a kardot élével felé és kicsit meg lengettem. - ...ezzel nem tudnál kivédeni...
- Nem. A muszáj azt jelenti, hogy valaminek meg kell történnie, de attól az még nem azt jelenti, hogy meg is fog. - néztem rá, s közben fél kezemben könnyűszerrel forgattam a kardot. - Például: Muszáj lesz megölnöm azokat, akik az utamban állnak, köztük Ragnar-t is. És szeretném, ha így is lenne, de, azért akad némi hátráltató tényező... - utalgatok finoman, miközben tartva azt a néhány méternyi távolságot, föl alá kezdek sétálni ráérősen, de kezemben továbbra is fogva a kardot.
Félt hasra vágódni, amit megértek. Vagy csak sejtette, hogy készülök valamire, ami viszont bosszantott. De bízom benne, hogy legalább azt nem tudja, mi jár a fejemben.
- Ez jó... de tényleg... - nevetem el magam egy röpke pillanatra a rántott húsos hasonlaton, meg is kívántam az emlegetésre. - De mi van akkor, ha az a rántott hús, még előző nap megesz téged, mielőtt te ennéd meg őt? - pillantok rá kérdőn. - Mármint. Nyilván nem esznek embert ezek a bundás húsok, de érted te... - forgatom szemeim. - Másrészt pedig... - állok meg és lassan felé fordulok. - ...nem az én oldalamon állsz, mert ha így volna, most nem itt lennénk. Számtalan módja lett volna azóta, hogy megöld, te még sem tetted. Még is honnan tudod, hogy nem ő fog előbb engem megölni? Talán minden percben ott ülsz majd mellettem? Nem. Talán a jövőbe látsz? Kétlem. Megölöd akkor, amikor ő már eltalált engem? És azzal még is mire megyek?! Hah?! - emeltem fel hangom, mert kellett egy kis adrenalin, hogy lépni merjek. Pláne, hogy a terv leginkább visszatartó ereje az volt, hogy csak félig sikerült összeraknom. A mondat végén felé hajítottam a kardot, ám mivel nehéz is volt, én még csak néhány perccel ezelőtt volt részem a kezemben tartani, nagy valószínűséggel, maximum a falba fúródott, de ő biztosan elhajolt előle. Nem baj, mert amint elengedtem a kardot, kihasználva a pillanatnyi hátra hőkölését, vagy bármiféle reakcióját a felé repülő kardra, sprintelve rohantam az ajtó felé, majd ki rajta. Amit láttam, hogy ez is kódzáras volt kívül, így ekképp bezárni nem tudom, de az ajtóban már kivettem a fogót a pulóverem mögül és addig ütöttem azt a szart, amíg szikrázni nem kezdett és az ajtó be nem zárult.
Ha mázlim volt, sikerült bezárnom, lényegében ez is volt a tervem. Ha nem, nos, akkor most élőben is kipróbálhatom mit tanultam eddig tőle. Ha bent maradt, akkor majd kiugró szívvel elkezdtem rohanni a legközelebbi ajtó felé, ami esetleg közelebb visz a kijárat felé.
- Rohadt életbe, itt mindenhol kódok vannak...?! - értem a folyosó egyik végébe, ahol feltételezem, hogy az ajtó mögött az a helyiség van, ahol anno ellátott engem, mikor először hozott ide, ergo, onnan már csak tényleg egy vagy maximum két elég jól lezárt, de talán valamivel kirobbantható ajtó választott el a meneküléstől. A másik irányba meg sem próbáltam futni, mert attól féltem, hogy azok az alagutas ujj-, meg szem-, meg tudja franc milyen ellenőrzők visszafelé is úgy működnek, már pedig nálam nincs egyik testrésze sem szóval...
Ha azt hallottam, hogy hamarosan kijut a csapdából - mert esetleg volt odabent is valami kódzár, amit nem vettem észre, akkor viszont túl sok idő híján, kerestem a folyosón egy magas vagy alacsony szekrényt, egy leterített asztalt vagy bármit, amibe vagy alá elbújhattam. Kész horror volt ez az egész, de ha esetleg azt hiszi, hogy bejutottam valahova, akkor nem talál meg, és lehet némi időm kitalálni, hogy hogy s merre tovább. A fogó még mindig nálam volt, mert fegyver híján csak ezt tudtam használni.

Nem figyeltem eltaláltam e, hogy célba ért e a kard, de bíztam benne, hogy igen. Ha őt nem is, legalább a ruháját oda szögezhette volna a falhoz. De végül így is volt annyi időm, hogy kijussak, őt pedig bezárjam oda. Nos a terv 90%-a ez lett volna, ami betudható egy sikeresen teljesített szintnek. A probléma a továbbiakban volt. A hangjából tudtam, hogy kutya baja, és hogy nem aggódik, amiért az ajtó rá zárult. Tehát van egérútja. Hát ez remek...
Nem tudtam, hogy miként akar onnan kijutni, de bíztam benne, hogy lesz annyi időm, hogy próbálkozzak egy-kétszer, aztán, ha nem sikerül, eltudjak bújni. Nyilván ez sem végleges megoldás, de biztos nem fogom tárt karokkal várni, hogy ő vagy a Hóhér megöljenek. A királynő jól mondta vagy engedelmeskedem, hogy megdöntöm. Ez a két opció van, és bevallom őszintén, az első kicsit sem kecsegtető. Teljesen felesleges volt, de gyakran hátra pillantva a csapdába ejtett róka felé a folyosón, néhányszor megpróbáltam találomra beírni kódokat. De ez a világ nem a csodákról szól. Ellenben az itteni szörnyeteg útban volt kifelé. Mikor feladtam a gombok nyomkodását, párszor arra is rávágtam a fogóval, hátha megadja magát és a másik ajtóval ellentétben kinyílik. Hát nem így lett.
- Rohadt életbe... - morogtam, és párszor magára az ajtóra is rácsaptam, de akkor már csak tenyeremmel. Akkor hallottam, hogy nyílik az ajtó. De nem az enyém, hanem az övé. Ijedten kaptam hátra a fejem, és kerestem gyorsan valami búvó helyett. Jobb híján egy az ajtóhoz közeli asztal alá bújtam, aminek a terítője eltakart. Rohadtul nem éreztem magam ott biztonságban, ő viszont addigra kijött, szóval jobb félni, mint megijedni. Kicsit olyan volt ez, mint mikor egy tehetetlen őz gida bújik meg az avarban, ami jó eséllyel is csak részben rejti el, és közben a farkas is a közelben jár. Külső szemmel persze tudjuk, hogy a gidának esélye sincsen, mert még teljesen védtelen, lába szára nem erősebb egy vastagabb ágnál, még a hideg is remegésre bírja. De a gida örökké reményben él, hogy a farkas hátha nem találja meg, hátha felhagy a keresésével és ott hagyja. Nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, de az eddig fényben úszó folyosó elsötétítése őszintén nem segített ezen. Nem mondom, hogy nem kezdtem el rémeket látni, de erőteljesen próbáltam magamba fojtani az ijedt kislányt. Vártam egy kicsit, de úgy tűnt beállt egy fajta, kicsit sem bizalom gerjesztő csend. Nem volt teljesen sötét, de a vakító fehérség miatt, szoknia kellett a szememnek. Hallgatóztam, de végül, úgy döntöttem, nem várok tovább. Egyik kezemben továbbra is magamnál tartottam a fogót, miközben fél kézzel kimásztam lassan az asztal alól és gyorsan körbe is kapkodtam fejem. Egyenlőre sehol senki. Óvatosan álltam fel, nehogy zajt csapjak, és állandóan füleltem én is. Pont olyan rossz érzésem volt, mint mikor az Ács megtámadta a Hercegnőt. Amikor Csodaország elkezdett megváltozni és a repedésein keresztül szurokszerű démonok bújtak elő. Lehet, hogy a Kitsune odahaza jóságos lény volt, akit védőszentnek tartottak a hangyák, de itt, Travis egy szörnyeteg, akit minden bizonnyal a hely és a Vörös királynő mérgezett meg. Nem tudtam eldönteni a sötétben, hogy amiket hallok hangok, azok valóságosak, vagy sem. Hogy Csodaország esetleg kaput nyitott valahol, vagy egyszerűen olyan gyorsan kalapál a szívem, hogy lassan vér helyett is csak levegőt pumpál. Féltem, és nem is. Tettem néhány lépést előre, bár ilyen távol nehéz volt kitalálni, hogy merre hány méter van még, hol vannak az ajtók. Csak a szemközti falig láttam el, ami nagyjából volt vagy 3 méterre. Elindultam az egyik irányba, sietősen, de hangtalanul lépkedve, miközben néha hátra, máskor meg előre néztem. Váratlanul jött a róka, és elsőre csak egy fény foltot láttam, mert egyből elkaptam fejem, megtorpanva. Amikor viszont odanéztem, ösztönösen dobtam felé a fogót. Ami keresztül is ment a fején.
- Mi van...? - kérdeztem magamtól halkan és legfőképpen csalódottan. Nyilván átment rajta, hát persze, hiszen szellem. De akkor talán nekem sem árthat. Nem! Miket beszélek, ez nem is igazi! Nem lehet igazi. Ez nem Csodaország. És ha átváltozott? Nem, akkor sem! Ő nem így néz ki! Viszont a fogóm is a sötétségbe veszett, ráadásul jó hangosat is koppant a mögötte lévő ajtónak vágva. Várjunk csak... Ott az ajtó! Ha a szellem nem mozdult, én tettem előbb felé néhány lépést, majd meg is kerültem és a sötétségben az ajtónak estem, szerencsére csak kezeimmel, amikkel kitapogattam merre van a zár. Majd lábammal keresgélni kezdtem a fogót is, amit amint megtaláltam fel is vettem és még néhányszor a zárra vágtam, majd feladva a hátam az ajtónak döntve az egyetlen irányba néztem, ahol megjelenhetett. A fogó tartottam magam előtt, mert szinte biztos voltam, hogy előbb vagy utóbb megjelenik. Már ha mindezek előtt rám nem bukkant, mert akkor valószínűleg harcba szálltam vele. Veszteni valóm úgy sincs, az elszántság pedig jól jön, ha az életemért küzdök majd.
- Nyisd ki ezt a rohadt ajtót! Különben esküszöm, hogy... hogy megöllek!!!

Úgy éreztem szándékosan hergelt, de ez nem baj. Azért nem, mert nem a félelmeim növeli, bosszúsabbá tesz. Továbbra sem engedtem le a fogót. Lehet hogy apróság, de a semminél több, és úgy éreztem, a szavaival ellentétben még is csak ez tartja távolabb tőlem.
- Kanállal is öltek már embert. - néztem rá elszántabban, persze remegő kezekkel, de ez betudható az idegességnek is. Mikor az erőfölényekről beszélt szemeim forgattam. - Te tanítottad meg, hogy kerekedjek felül a nálam nagyobbakon. Nem kell, hogy egyből eltörjem akármidet, bőven elég lesz ezzel akkor foglalkoznom, ha már a földön vagy. - válaszoltam bátrabban ,mint eddig.
- Az esélyeim akkor romlanának, ha eleve eldobnám őket és feladnám! Neked is csak a korcsaid miatt ilyen nagy a szád! Ha kicsit is igazságos lennél, eltűntetnéd őket, te gyáva!!! - dobbantottam egyet mérgesen. Ezek után viszont bevallom meglepett mikor a nevemen szólított. Mármint a valódin. Bár nem volt nagy titok, inkább csak fura érzés volt hallani. Lejjebb engedtem a fogót.
- Te beszélsz itt a sportszerűségről? - biccentettem oldalra a fejem. Tudtam, ha egy pillanatra is elbizonytalanodom, akkor le fog győzni, pedig nem vagyok olyan gyenge, mint állítja. Sokkal talpraesettebb vagyok, mint azt a királynő is gondolná, vagy akár Ragnar. Lehet, hogy ez az ő terepe, de neki sincs több lehetősége, hisz nincs kéznél semmilyen fegyvere sem.
- Lehet aranyos egy kígyó, de attól még a harapása halálos. Az igazat, Travis! Az igazságot értékelném!! - ordítottam rá, szerintem a fejem is elvörösödött a dühtől, és még erősebben a fogóra markoltam.
- Nem a rohadt kedvességedre volt szükségem! Hanem a bizalomra, amit adtam neked! A barátságodat akartam és te az elejétől fogva elárultál! Rühellem ezt a világot! Undorítóak vagytok! Egy csepp jó szándék nincs bennetek, és amint lehet átálltok a rossz oldalra! Lehet hófehér a ruhád, de attól még a lelked ugyanolyan korom fekete marad! Te SZÖRNYETEG! - ordítottam és egyből neki is rontottam. Úgy tettem, mintha megakarnám ütni, de a lényeg, hogy azt akartam elérni, hogy kinyújtsak egyik karját. Tudtam, hogy az én ütésem az övéhez képest semmit sem érne ilyen helyzetben, bár nem sokkal magasabb nálam, de ha csak az erőt nézzük, valóban több esélye van. Nem. Helyette ki kellett mozdítanom álló helyzetéből, mert fekve sokkal sebezhetőbb volt, nálam pedig ott a fogó is. Tehát mikor kinyújtotta a karját, abban a pillanatban belekaroltam és felhúzva magam kicsit, felléptem térde fölé a tőle távolabbi lábammal, és közben már felemeltem a másikat is, hogy egy lendülettel átkaroljam és egyúttal hajlíthassam is karját, majd a súlyomnál fogva lerántottam a földre, úgy, hogy én a hátamra estem. Nem volt kellemes, de ezzel letudhattam a földre. Nem ártott volna bemelegíteni, de ebben a helyzetben nem volt rá lehetőség, és ami az illeti más éles helyzetben sem lenne. Ha tudtam és elértem kezemmel, akkor megpróbáltam megütni, legalább halántékon a fogóval.

Ahhoz képest amilyen jól kezdődött, olyan szarul ért végett. Elhittem, hogy képes leszek a földre küldeni, ami elég erőt adott hozzá, hogy valóban sikerüljön is, ám impulzív hozzáállásom miatt nem tudtam mit reagáljak mire, mikor ő is lendületet vett, így maximum annyi időm volt, hogy a karját, amit jobbára kézzel-lábbal fogtam, beleharaptam. Nem tudtam megmarcangolni, de így is sikerült kicsit felsértenem a bőrét. Mert hogy ő közben kicsavartam a kezemből a fogót, ami fájt, hiába próbáltam erősen fogni. Olyan gyorsan történt minden, hogy bár elengedte a kezeim, hiába nyúltam a fogó után, távol is volt és el érni sem tudtam, majd hamar a falnak nyomva találtam magam, amire nyikkantam is. Mindvégig próbáltam kiszabadítani kezeim a szorításából, még a körmeim is be vetettem, ha bárhol el értem kezét. Amíg pedig a lefogásommal foglalkozott, kihasználtam, hogy a fejemet még tudom mozgatni, és ha elég közel volt lefejeltem. Nem úgy, mint ő engem akkor, és ez az előbbi sérülése miatt még jobban is fájt tán, de minden alkalmat megragadtam, hogy kiszabaduljak. Egy ideig a fejem is megpróbáltam elhúzni, vagy legalább sértődötten elnézni másfele, de mikor beszélni kezdett hozzám, mérgesen szemeibe néztem.
- Csak a késemet akartam! Ami az enyém! Nem a tiéd, nem az övé, hanem az ENYÉM! De te még erre is képtelen voltál! Mert rossz ember vagy, egy borzasztóan rossz barát! Ezért nem is szeret téged senki, még az edzőtársaid sem! Ezért csalt meg téged a feleséged is, és ezért menekült el tőled a másik is!! Meg egy szörnyeteg vagy!!! - kiabáltam vele, és végig mocorogtam, hátha kicsúszom a keze közül, vagy kimozdítom a pózból, ám a kiabálás idővel átment ordításba, majd sikoltásba. Megpróbáltam lerázni a kezét az államról, és úgy ficánkoltam, mint egy partra vetett hal, vagy mint egy egércsapdába került kis egér. Mikor a fejemhez vágta, hogy gyilkos vagyok, ráadásul még azzal is megvádolt, hogy megöltem a szüleim, fújtatva üvöltöttem rá.
- Nem is igaz!!! Csak hazudsz!!!! - üvöltöttem torkom szakadtából és egyre inkább próbáltam kiszabadulni, vagy legalább megfejelni. - Én tudom ki vagyok!! Te vagy az, aki maszk mögé bújsz, mert őrült vagy!!! - fújtattam, és egyre jobban próbáltam rugdalózni a lábaimmal. Egy lábon áll, ha támaszkodik is, csak ki kéne rúgnom alóla a lábát és elesne.
- Hazudsz! Csak megakarsz ijeszteni!! De nem hiszek neked, mert csak kitalálod őket, mert hazug vagy! Ha bántani is akarnak, majd Lazare megment, mert ő a barátom! Nem úgy, mint te, aki inkább átnyújt a kivégző osztagnak! - kiabáltam, miközben igyekeztem elhúzni állam, mert függetlenül attól, hogy hittem e neki vagy sem, szarul estek a szavai és az is, hogy nem tudtam kiszabadulni, így egy idő után könnyek gyűltek a szemembe, de erőteljesen próbáltam visszatartani a sírást.
- Utállak!!! - rántottam ki állam hirtelen kezéből és egyből rá is haraptam ujjára. Leakartam harapni, de mivel csontot nem tudok át harapni, és annyi energiám nem is volt, így csak a húsáig sikerült mélyesztenem fogaim, utána egyből el is engedtem, bízva benne, hogy a sérülés végett ő is elenged, netán megpróbálja lefogni vérző ujját.

A törvény?! Még is mióta érdekel téged a törvény, te mocskos kleptomániás őrült?! - kértem számon idegesen, megállás nélkül mocorogva.
- Baleset volt, oké?! Megijedtem! De mint kiderült jól tettem, mert nem vagyok a barátom! Elárultál! Hazudtál és próbálod úgy beállítani ezt az egészet, mintha még te volnál a nagy megmentő! De szörnyetegből sosem lesz jó, ezt jól jegyezd meg! - ordítottam vele, amit ő egész jól viselt. De talán csak látszatra, mert sok esetben nem is reagált a mondanivalómra, sértéseimre és persze az igazságra. Jól tűrte, vagy hárította a lelki terrort - velem ellentétben -, így kénytelen voltam fizikai fájdalmat okozni neki. Nem mondanám, hogy megbántam, hogy majdnem leharaptam az ujját, pláne, mert akkor legalább zsebre vághattam volna, és már is ki tudtam volna nyitni néhány ajtót, de megijedtem, hogy mit fog reagálni, mert elengedni nem engedett. Egy pofonra minimum számítottam volna, de akkor már tudom, hogy sikerült annyira felhúznom, hogy ne tudjon tisztán gondolkodni, és azt ellene fordíthatom. De nem így lett. Nagyon nem.
Mire magamhoz tértem már nem csak a homlokom környékén sajgott a fejem, de hátul is. Nem is emlékeztem mi történt, hogy elájultam, csak, hogy iszonyatosan fájt a fejem, és jó ideig mozdulni sem bírtam annyira szédültem. Egy-kétszer talán vissza is ájultam, mire eljutottam odáig, hogy megmozduljak. A következő probléma pedig itt ütötte fel a fejét, ugyanis a karjaim érezhetően meg voltak bilincselve. Nagy nehezen feltornáztam magam a földről, bár utána sem éreztem jobban magam. Viszont lassan körbenézve feltűntek a változások.
- Azért ez elég vicces, nem? Egy hörcsög itató! - horkant fel nevetve, rámutatva az említett gyümölcslével töltött adagolóra Liam. Legalább is azt hittem ő az, ahogy a hang irányába tekintettem. Fájóan, de ösztönösen vontam össze szemöldökeim, mert nem értettem azt sem, hogy mit keres itt, és azt sem, hogy miért nem mentett akkor meg. Őt is bezárta volna az a szörnyeteg?
- Igazi vagy? - kérdeztem, mert lehet, hogy a képzeletem olykor elég élénk, azért jobbára őszinte szokott hozzám lenni.
- Szerinted, ha igazi lennék, itt volnánk még mindig? Füstölne az egész! A róka feje meg csapdába lenne szorulva. Tudod, medve csapdába! - hahotázott, de annyira, hogy a padlót csapkodva el is dőlt. Nem értettem mi ebben olyan vicces, hiszen nyilvánvalóan nem sikerült kijutnom, ergo még is csak meghalok.
- Arra gondolt, hogy szimbolikusan egy kis hörcsög lettél. Vagy egér. - szólalt meg a hátam mögül egy másik ismert, de már kevésbé tetszetős hang. Oda fordultam Ragnar felé, aki szintén a falmentén ledőlve ült a padlón, egyik lábát felhúzva, kezét rajta pihentetve, miközben a másikat úgy tartotta marokban, mintha egy kis egeret tartana. - Csodaországban is elfértél volna egy kezemben. Érted már? Egy kis egér vagy a szörnyek közt. És így vagy úgy, de minden ki egér végül egy kígyó szájában végzik. - csóválta fejét, és bár nem mosolygott, még is úgy tűnt, mintha ajkai megállás nélkül fel felé kunkorodnának, ahogy jól szórakozik rajtam. Nem tagadom, kicsit féltem, de nem attól, hogy itt van, mert tudtam, hogy ahogy Liam, ő sem igazi. Attól féltem, hogy ezúttal tényleg előre vetíti a jövőt. Megpróbáltam kijutni, de nem sikerült, és most újra ott vagyok, ahonnan indultam. Mély levegőt vettem és behunytam szemeim, próbáltam tudomást sem venni róla. Bár furcsáltam, hogy nem a barátaim látogattak meg, így sem akartam megadni nekik azt az örömöt, hogy félni lássanak. Ökölbe szorítottam kezeim, jó erősen, még a körmeim is a bőrömbe vájtam, hogy eltereljem figyelmem róluk. De nem ment. Ha kinyitottam a szemem, ott ült és engem nézett, ha becsuktam szemeim, hallottam a kaszájának élét, ahogy végig húzza a földön, vagy éppen készíti elő a használatra. Kibuktam. Az első néhány percben csak sikoltoztam. Nem hiszem, hogy rontott volna a fejfájásomon, mert anélkül is feltudott volna robbanni az agyam. Aztán mikor már alig kaptam levegőt, feldöntöttem a heverőt a lábammal és amennyire tudtam szétszaggattam, rugdostam, tapostam. Felrúgtam az éjjeli szekrényt és azt is szanaszét törtem. Párszor belefejeltem a polcba is, amin a tál volt, és ami aztán le is esett. Focilabdaként rúgtam bele, amivel el is találtam az ablakot, noha nem sérült meg, ellenben a tál és a kekszet eltörtek. Az itatót sem kíméltem, oldalról addig rugdostam a csövét, amíg ki nem mozdult, majd végül ki nem esett. A kifolyt gyümölcslében persze elcsúsztam, de mikor olyan lett az öv és a kezem is, annak köszönhetően ki tudtam húzni a kezeim a karikákból, igaz, fel is sértettem vele a csuklóm, ami vérzett annyira, hogy mászkálás közben mindig hagytam magam után néhány csepp vért és az ablakon is összekentem vele. Aztán megfogtam a csövet és elkezdtem vele ütni az ablakot, a zárat, az ajtót. Az ablaknál való őrjöngésem közepette ütötte meg fülem egy nagyon is ismerős hang, a közben már üresnek vélt szobában. Zihálva engedtem le a csövet és fordultam vérben forgó szemekkel a szoba leghátsó része felé.
- Lehet valamikor valakikkel szemben volt esélyed, de én nem akárki vagyok, Alisa. - válaszolta Kitsune maszkban azaz áruló, miközben kezei zsebre voltak téve, jól láthatóan kicsit sem izgatta a dolog, hogy nálam van "fegyver", nála viszont nincs.
- Hogy jutottál be? Végig itt voltam az ajtónál, te rohadék! - kiáltottam Travis felé. - Vedd le a maszkod!! Ne bujkálj mögé! Legalább ennyi bátorság lenne benned, hogy szemtől szemben küzdessz, te gyáva!! - ordítottam rá, noha ő meg sem moccant.
- Ha annyira magabiztos vagy, akkor mutass valamit. Gyere! - válaszolta, és bevallom enyhe deja vum volt ettől az egésztől, de annyira tele voltam dühvel, utálattal és keserűséggel, hogy fel sem fogtam, hogy megint csak a képzeletem játszik velem. Elindultam irányába, futva, miközben meglendítettem a csövet, de, ahogy lesújtotta vele, falba ütközött. Még én is meglepődtem.
- Csak a szád nagy. A helyedben nem kezdenék el pattogni, mert csak az esélyeidet rontod. - szólalt meg a hátam mögül, és mikor odakaptam a fejem már az ablaknál volt. Nem volt rajta maszk, de úgy fénylett a szeme, mintha lángolt volna belülről. Kétségbeejtő helyzet volt, és éreztem, hogy egyre kevesebb az erőm is, ő meg még itt teleportálgat is. Erőt vettem magamon és megint nekirohantam, de megcsúsztam a gyümölcslében és még az ablak üvegről is visszapattantam. Megint bevertem hátul a fejem. A oldalamra fordultam és a fejem fogva, magzatpózba húzódva kezdtem el reszketve sírni. Ez meg még is mi a franc?
- Kár elfutni. Te most az én birodalmamban vagy. Azt hiszed van esélyed a Mestereddel szemben? Kislány... - hallottam távolabbról hangját, ezért a fejem fájó részéről a füleimre csúsztak kezeim és megpróbáltam őket befogni, hogy ne halljam a hangját. Szemeim is összeszorítottam. Hol vannak a barátaim? Miért maradtam egyedül? A gyümölcslé, amiben feküdtem nem csak a ruhám áztatta át, de a vérző csuklómat is csípte.

Nem csak a fejem fájt, de csak úgy zsongott a hangoktól, amelyek akkor sem csillapultak, mikor befogtam a fülem. Fájt mindenen, és bár vert a víz, reszkettem a hidegtől. Úgy éreztem mentem megfulladok, noha senki sem szorongatta a torkom, vagy fogta be a szám és orrom. A csuklóim kezdtek elzsibbadni, már nem éreztem a csípést, és bevallom, szép lassan el is pilledtem, noha megnyugodni nem tudtam, mert a szívem még mindig kiakart ugrani a helyéről. Szemeim ugyan nem nyitottam ki, de egy idő után abba maradtak a hangok és csend ült a szobára, ha kinyitottam volna a szemeim, minden bizonnyal szédültem volna. A zokogásommal is felhagytam, már csak halkan pihegtem, mintha most próbálná megülni lelkem az a békés nyugalom, amit minden bizonnyal azok a lelkek éreznek, akiknek teste lassan örök békére lel. Valójában pedig csak belázasodtam kicsit.
Nem voltam benne biztos, hogy nem e alszom, vagy épp félálomban vagyok e, de a síri csendben lévő éles kopogás az üvegen felébresztett, noha csak összerezzentem rá. Az eszembe sem jutott volna, hogy valami idegen, pláne, segítőszándékkal, mint inkább Travis vagy Ragnar, vagy isten tudja, talán a Királynő maga. Szégyelltem magam, és képtelen voltam odanézni. Nem csak az elveszettség okán, de erőt sem éreztem magamban, lelkileg és fizikailag sem. Nem akartam meghalni, de szerettem volna, ha véget ér ez az egész, mert úgy éreztem magam, mint egy kisegér, aki beleesik a neki állított vizes vödrös csapdába, és hiába próbálja a falat kaparászva, ugrálva mentén, kimenekülni, egyszerűen nem tud. Mikor az ablak kitört, újfent összerándultam, és még utána sem engedtem belőle, mikor a szilánkok egy része berepült, bár eltalálni nem talált. Akkor már gyanakodtam, hogy itt valami más fog történni. Kezeim még mindig füleimen pihentek, de könnyes szemeim lassan résnyire nyitottam és elnéztem a hangok irányába. Még fel sem fogtam igazán, hogy ki az, mikor elkapta a karom és felhúzott. Azt hittem bántani akar, bár ebben ezután sem voltam biztos.
- M-mi...? - kérdeztem halkan, mert még nem ébredtem fel teljesen, azt viszont éreztem, ahogy az övemnél fogva emel meg, mert nem volt túl kellemes. Minden kevésbé bizalomgerjesztő mozdulatára összerándultam, bár mikor a földre zúgtam, azt is megéreztem függetlenül a kábaságom miatt. Nem tudtam hová tenni ezt az egészet, de az agyam sem volt abban az állapotban, hogy még ezt is feldolgozza. Annyi erőm volt, hogy megtudjak állni a lábaimon, és ha nem is sietve, de követni tudjam, mikor kihozott a szobából, ami amúgy nagy öröm lett volna a számomra, ha felfogtam volna mi történik.
- Nem... értem. Mi történik? Hova... megyünk és... ki maga? - motyogtam fáradtan, miközben néztem merre lépek, ha pedig éppen nem kellett átesni semmin, olykor felpillantottam rá. Nem mondanám, hogy ismerős. Még Csodaországból sem. Szóval most vagy elrabolnak az elrablóimtól, vagy megmentenek tőlük. Lopva néztem hátra, ahogy magunk mögött hagytuk lassan a... labort?

Nem mondom, hogy lehetetlennek tartottam volna kijutni egy bizonyos felszereléssel, de azok, ha léteznek is, rengeteg pénzbe kerültek volna. De még így is meglepett a fickó egy-két trükkje, amiből azt a következtetést szűrtem le, hogy gazdag. Mondjuk azt nem tudtam volna megmondani, hogy a szem igazi e vagy sem, de nem is akartam firtatni. Valahogy nem sajnáltam volna Travis-t, ha kiderült volna, hogy meghalt. Ugyanezt tette volna velem Ragnar-ral. Alapból is össze voltam zavarodva, de a fickó válasza sem segített ki a bajból. Mintha csak Vigyorit hallottam volna. A választ nem árulja el, csak körbe írja, hátha kitalálom. De ahhoz nekem túlságosan fáj a fejem.
- O-okés... öhm... akkor ki akar látni engem...? - kérdeztem, és persze azért közben arra is figyeltem, nehogy pofára essek az alagút sötétjében, mert a hófehér falakhoz és világossághoz képest, ez egy igen sötét helynek tűnt. - Aggódnom kellene...? - pillantottam fel rá kiérve az alagútból. Bár így utólag belegondolva, ha rossz is, miért árulná el...?
Egy nyikkanást nem adtam ki, mikor "felszálltunk" a száguldó vonatra, bár a szele eléggé arcon ütött, hogy kicsit felélénküljek. Ám mikor hirtelen a vízbe estünk, a jég hideg vízbe... na attól ébredtem fel csak igazán. Hirtelen még nagyon evickélni sem tudtam benne, de az tuti, hogy a lázam egyből levitte az a pár perc. A hajóra mászva már csak zavarodottsággal figyeltem az eseményeket, de próbáltam felvenni a fonalat velük. Nem örültem neki, hogy vizes lettem, viszont azon túl, hogy felébresztett, már nem ragadtam a gyümölcslétől. Hátra is fésültem vizes hajam, majd még kissé szótlanul figyeltem a fickót, ahogy öltözik. Gőzöm sincs kik ezek, vagy ki az, aki kereshet. Lazare biztos nem így oldotta volna meg, bár... fene tudja. El is pillantottam magunk mögé, hátha esetleg Travis visszaért volna és meglátott minket, de talán nem. Ez jó. Vagy nem? Nem tudom. A céltól függ. Hallgattam, mikor a férfi bemutatkozott, bár bevallom, érdekes neve ellenére sem tűnt ismerősnek.
- Nagyon örvendek... Gyda Soverall... - motyogtam halkan, mert gondoltam úgy illő, ha én is elárulom a nevem, bár, sanszos, hogy ezt ők már ezer éve tudják. Az embervadászon dolgon kívül semmit sem értettem abból, amit mondott, de az sem tűnt túl bíztatónak. Kicsoda? Hirtelen nem tudtam kire gondolhat barát alatt, de mielőtt még rákérdezhettem volna újabb meglepetés ért.
- Találkozó??? - döbbentem meg és itt vált gyanússá, hogy talán összekevernek valakivel.
- Szerintem itt valami tévedés lesz... - motyogtam, miközben bizonytalanul átvettem a képet. Hogy meglepődtem e? Azt hittem rosszul látok. Elkerekedett szemekkel néztem a képet, amit a hajam vizezett össze kicsit, ahogy rá cseppent néhány vízcsepp.
- LIAM?!?! - döbbentem meg, bár azt tudtam, hogy ő elég különc ehhez a világhoz, de valahogy még mindig nehéz volt elhinni, hogy kihúzott a csávából. Csúnya dolog tudom, de a maiak totál kiverték a fejemből, hogy találkozót beszéltünk meg. Nem is gondoltam volna, hogy ő emlékezni fog rá, vagy nem veszi e félvállról. Manapság elég megbízhatatlanok az emberek. Lockhart-ra néztem. - De honnan tudták, hogy hol vagyok? És hogy hogyan lehet onnan kijutni? Travis azt mondta, hogy képtelenség és hogy csak ő ismeri a helyet. - kérdeztem értetlenkedve. Ha vitt is oda valakit, mindig elkábította vagy bekötötte a szemét.