Épp hogy csak megfogantam, amikor a szüleim Oroszországból Amerikába immigráltak. A születésem után még további öt évig éltek együtt békességben, ám aztán kiderült, hogy anyám megcsalta apámat, ráadásul terhes is maradt egy másik férfitől, így apám végül kidobta őt, és csak ketten maradtunk. Ezzel sokáig nem is volt semmi gond, de mire tizenéves lettem, a fater egyre többet és többet dolgozott, keveset láttam, anyámmal és a féltestvéremmel is csak ritkán találkozhattam, ez pedig oda vezetett, hogy rossz társaságba kerültem, és egyre több zűrbe kevertem magam. Apa valójában mindig kihúzott a pácból, bár akkor még fel sem fogtam, milyen kiváló kapcsolatai vannak, és milyen messzire elér a keze, csak élveztem, hogy legalább addig is foglalkozik velem, amíg távol tart a bajtól. De ezen túl igazából továbbra sem volt szoros a kapcsolatunk. Megvolt mindenem, jó körülmények között éltünk, szép, nagy otthonunk volt, de a fater, ha épp otthon is volt, bezárkózott a dolgozószobájába az üzlettársaival, vagy esetleg valami nőcskét szórakoztatott, bennem pedig fokozatosan gyűlt a harag, amiért nem figyel rám, és közben anyáméktól is távol tart.
Tizenhat éves voltam, amikor végül egy éjjel minden megváltozott. Késő volt, hétköznap, már rég aludnom kellett volna, de én azon fáradoztam, hogy meglógjak a szobám ablakán, amikor a földszintről veszekedés hangja szűrődött fel hozzám. Győzött a kíváncsiság, visszafordultam hát, lelopakodtam a lépcsőn, és épp a fordulónál jártam, amikor eldördült a lövés. Egy pillanatra lefagytam, a jeges rémület járt át, de ahogy kilestem a korlátnál, apámat láttam, amint egy fegyvert szegez egy földön fekvő férfira, akinek a vére az oldalánál kifolyt a szőnyegre, majd még egyszer rálőtt, közelről is. Sokkos állapotban menekültem vissza a szobámban, és aznap éjjel képtelen voltam aludni. Másnap reggelre azonban nyoma sem volt semminek. Se hulla, se vértócsa – a szőnyeget szerintem még éjjel kicseréltette –, se rendőrök. Arra számítottam, hogy bilincsben fogják elvinni, de semmi ilyen nem történt. Apa úgy iszogatta a kávéját az újságja mögött, mintha ez is egy átlagos nap volna, vagy mintha az éjjeli eseményeket csak álmodtam volna. Nem hoztam neki szóba a dolgot. Nem tudtam. Nem mertem. De attól fogva állandóan figyeltem, rendszeresen kihallgattam a beszélgetéseit, betörtem az irodájába, elolvastam az üzeneteit, míg végül összeállt a kép. Apám az orosz maffia tagja, még hozzá egy igen fontos tagja. Egy New York-i nagykutya. Először megrettentem, elborzadtam ezektől a felfedezésektől, de végül csak egyetlen dologra tudtam koncentrálni: hogy sose váljak olyanná, mint ő. Az ellene irányuló lázadásom teljesen új jelleget öltött. Mindenben remekelni akartam, az iskolában, a sportokban, elkerülni a bajt, és vinni valamire önerőből. Sokáig szerintem fel sem tűnt neki a változás, úgy gondoltam, nem is érdeklem őt eléggé ahhoz, hogy odafigyeljen erre. De aztán értékelni kezdte az eredményeimet, több időt szentelt nekem, majd tizennyolc múltam, amikor úgy döntött, vesz nekem egy éjszakai bárt. Elsőre nem egészen értettem, miért, de tetszett az ötlet, amit felvázolt, hogy kezdetben együtt vezethetnénk, megtanítja nekem a lényeget... Úgy éreztem, végre megkapom tőle a figyelmet, amire régóta vágytam, és közben az üzlet, a bár vezetése legalább lefoglalja annyira, hogy a bűnözői létformát feladja a kedvemért. Elégedett volna, menőnek hittem magam ilyen fiatalon egy vállalkozás élén, apám mellett. De hamar rájöttem, hogy mire ment ki a játék.
Csupán pár hete nyitottunk meg, amikor felfedeztem, hogy a VIP részlegen micsoda üzleteket üt nyélbe. Drogok, fegyverek, talán még prostitúcióról is szó volt. Besokalltam. Fogtam magam, hátra hagytam ezt az egészet, és jelentkeztem egy katonai iskolába, később pedig bekerültem a seregbe. Jó dolgokat akartam tenni, a jó ügyért harcolni, távol maradni a bajtól, a bűnözéstől, és vinni valamire, ahogy egykor megfogadtam magamnak. Valahogy így is történt. A gyalogsághoz kerültem, velük mentem először Irakba, de nem is olyan sokkal később már mesterlövész lett belőlem, azok között is az egyik legjobb. Négy évvel később, amikor egyszer Bagdad közelében állomásoztunk, az egységünkbe helyeztek egy másik lövészt is. Egy nőt. Andreát. Kezdetben folyton rivalizáltunk, de csak úgy lazán. Finoman szurkálódtunk, egészséges versenyszellemmel. És közben észre sem vettük, ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Hónapokig ugyanott táboroztunk, aztán egy időre külön váltak útjaink, de legközelebbi küldetésnél ismét együtt dolgoztunk, és végül megkértem a kezét. Az volt a terv, hogy az első közös eltávunk alkalmával összeházasodunk. Ám a dolgok nagyon máshogy alakultak. Egyik napról a másikra megvádoltak kettőnket azzal, hogy fegyvereket nyúltunk le a seregtől, majd illegálisan továbbadtuk azokat. Szinte fel sem fogtam, hogy mi történik, már őrizetbe vettek minket, és hazaszállítás után a katonai börtön várt a tárgyalásig. Az indulás előtti éjszakán az egységünk egyik tagja elintézte nekem, hogy tudjak váltani pár szót Andreával. Sejtettem, hogy ő is legalább annyira össze van zavarodva, mint én. Hogy fél, és kétségbe van esve. Meg akartam nyugtatni, amennyire ez tőlem telhetett akkor. Ehelyett ő könnyek közt, küszködve árulta el nekem, hogy terhes. Gyerekünk lesz. Ígérgettem neki, hogy minden rendben lesz, de valójában teljesen ki voltam akadva, és úgy éreztem, ennek így már semmiképpen nem lehet jó vége.
Később, a tárgyalások során, megtudtam, hogy a valódi bűnösök a feletteseim voltak, de hónapokon keresztül úgy intézték a mocskos kis bizniszeiket, hogy a bizonyítékok ránk mutassanak Andreával. Mi voltunk a csapat fegyverszakértői, plusz előkerültek a kétes családi kapcsolataim, és a további koholt vádak mellett esélytelen volt, hogy megússzam. Andrea pedig a jegyesem volt, és úgy tűnt, ez éppen elég ahhoz, hogy őt is belerángassák az ügybe. Ezt azonban nem engedhettem. Miután egyértelművé vált számomra, hogy nem úszhatom meg börtön nélkül, magamra vállaltam az egészet. Vallomást tettem, hogy én, egyedül én, követtem el az ellenünk felhozott vádakat. Csak azon járt az eszem, hogy a legalább a menyasszonyom szabad legyen. A gyerekünk nem születhet meg a rácsok mögött. Öt évet kaptam egy katonai fegyházban, de megnyugtatott a tény, hogy legalább a leendő családom biztonságban van. Aztán csak vártam Andreára, hogy meglátogasson, de nem jött. Elmúlt egy hónap, majd kettő, és kezdetben még meg is értettem, hogy távol maradt, felzaklathatták a történtek, terveznie kell a jövőt, egyedül maradt a terhességével és a babával... De amikor már ötödik hónapja sem jelentkezett, hiába próbáltam elérni, üzenni neki, hívni, akkor meg kezdett kicsit megőrjíteni az aggodalom és a tudatlanság. Végül eljött, de bár ne tette volna! Csak annyit akart, hogy ne zaklassam többé, felejtsem el. Bevallotta, hogy sosem volt terhes, az egészet csak kitalálta, mert tudta, hogy akkor magamra vállalok mindent, hogy őt mentsem. És amikor rákérdezem, hogy volt-e valójában bármi köze a fegyverekhez, amivel megvádoltak bennünket, nem válaszolt.
Összetörtem. Szinte egyik pillanatról a másikra veszítettem el a reményt, hogy elérhetek valamit az életben, hogy lehetek jobb apámnál, elveszítettem a hitemet magamban, az emberekben, az államban és a törvényben. A sors iróniája, hogy két hónappal később felkeresett egy FBI ügynök. Alkut ajánlott, miszerint ha neki dolgoznék, segítene kijutnom. Képen röhögtem, és ott hagytam. Elkésett. Talán ha hamarabb jön, éltem volna a lehetőséggel, de akkor ott... nem érdekelt semmi. Három hét múlva mégis visszajött a társával, és egy új alkuval. Ezúttal nem csak az én jövőm és szabadságom került terítékre, hanem az öcsémé is. Kiderült, hogy elkapták a srácot fegyveres rablással és gyilkossággal, és most egy szigorított fegyházban csücsül, ahol egyesek kipécézték őt maguknak. Többször is az orvosi szobába juttatták, és ki tudja, mikor végzi holtan... Belementem. Érte muszáj volt. Ha segítek, áthelyeztetik őt, és később talán a büntetését is le tudják csökkenteni. Először az volt a feladatom, hogy barátkozzam össze az egyik rabtársammal, és szerezzek meg pár infót. Később, miután kihoztak, és újra szabad voltam, be kellett épülnöm az orosz maffiába, apám mellé. Megmondtam, hogy a családom után soha nem fogok nekik kémkedni, de megnyugtattak, hogy nem apámat akarják, csak a kapcsolatait, hogy általa közelebb juthassunk másokhoz. A triádhoz, valamelyik mexikói kartellhez, vagy más bűnszövetkezetekhez. Én voltam számukra a tökéletes jelölt, a katonai és sittes múlttal, az állítólag fegyverárusítással, az orosz gengszterekhez köthető családdal... Olyan mélyre is beépülhetek, és olyan messzire is elérhetek, ahová az FBI-os Davis ügynök sosem, tekintve, hogy az ő keze, akárcsak a társáé, meg van kötve. Őket visszatartják a szabályaik. Így viszont, hogy az informátorukká váltam, és az öcsém miatt úgy ugrálok, ahogy ők fütyülnek – legalábbis ezt hiszik ők –, velem megütötték a főnyereményt. Az elmúlt években tényleg nem egy veszélyes bűnözőt elkaptunk már együtt. Csakhogy közben én is megváltoztam. A börtön, a feletteseim árulása, Andrea, az öcsém, aztán ez, hogy érte azzá kellett válnom, aki sosem akartam lenni, és apám nyomdokaiba lépni... elmosták a határokat. Ahhoz, hogy eredményeket tudjak felmutatni, nem játszhatok a kispadról. Nevet és címet kellett szereznem a maffián belül, így hát felküzdöttem magam a szamárlétrán, és mostanra én lettem a környék egyik legfontosabb fegyverkereskedője. Néha már én is elborzadok attól, hogy mi mindenre vagyok képes, és hogy mivé lettem, de már nincs visszaút.