New York olyan város amely közel egy évtized alatt sem sokat változik. Vagy csak nekem tűnik úgy, mert olyannak akarom látni mint akkor amikor magam mögött hagytam? Nem tudom.Az ablaknál állva, az irodaház majdhogynem eget verő emeleteinek egyikén állok, a csupaüveg ablakon át a város elterül alattam. Pont úgy, ahogyan azt régen elképzeltem. Üres zsebbel mentem el innen, éppen csak annyi pénzünk volt, ami arra volt elég, hogy megvegyük a jegyeket Baton Rouge-ba. Repülőre nem futotta, több napon át zötykölődtünk a poros utakon azon a régi piros-ezüst buszon. Most magángéppel jövök vissza, mégis úgy érzem magam, mint az a kölyök, az a huszonéves kölyök, akit szó szerint elüldöztek innen, szinte még indokot is alig mondva. Bár azt hiszem nem is kellett azt mondani, hiszen tudom mivel haragítottam magamra a ház urát. De valóban ennyi volt a vétek, hogy apámnak is utilaput kössenek a talpa alá? Olyan haragot ültettek el a szívemben, amely szépen lassan viharrá duzzadt, szűnni nem akaróan, és minden cselekedetem mozgatórugója lett. A vagyon csupán eszköz, tárgy, amely immáron nekem is megvan, a feltételek majdhogynem egyformák.A kérdés, hogy ha tönkreteszem azt a férfit, aki velünk is ezt tette, az milyen hatással lesz azokra akiknek soha nem akarnék ártani.
A város felett állva a múlt ködéből feldereng a fiú, aki tele volt álmokkal és aki a kertész fia státuszig juthatott volna világ életében. Soha tovább. A küszöbön túl, az ősi és hamisítatlan demokráciában még mindig éltek azok a szabályok, amelyek engem távol tartottak volna.
“Cherchez la femme” tartja a régi, nagy igazságot a francia, és azt hiszem elmondhatom magamról, hogy ez bizony velem sem volt soha másképp.
Megvolt bennem mindig is az ambíció, tudtam, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, és azt is tudtam, hogy ezért semmiféle ár nem drága. Hamar szertefoszlottak az ábrándjaim azonban arról, hogy New Yorkban mindezt megvalósíthatom. Az egyetlen nagy bűnöm az volt, hogy a jótevőnk, és apám munkaadójának a lányába beleszerettem. Miss Braxton-Larrabee volt az én kárhozatom, a mai napig tartó nagy bűnöm.Ezért a szerelemért lettünk kiutasítva a Larrabee házból. És ez a szerelem ébresztett végül bennem a mai napig tartó, szűnni nem akaró bosszúvágyat.
A fiú, aki nem akart soha mesélni arról milyen volt anya nélkül felnőni, aki csak a kertész fia volt, aki aztán az ördöggel is lecimborált ott ahonnan a bosszúja beteljesítéséhez elegendő pénzt remélt, az a fiú szépen lassan felnőtt. Drága öltönyökben jár, magángéppel utazik, elrejtőzik az emberek elől, aki escortokat bérel, ha meg kell jelenni valahol, mert az állandó kapcsolat, mint olyan nem létezik a számára. Az a fiú felnőtt férfi lett, és most, tizenkét évvel később, visszatér New Yorkba.


Képzelt riport egy tündéri szöszke kislánnyal

Ott ült a kanapén, mintha pontosan tudná, hogy miért van itt, ölében pedig egy vaskos fotóalbumot tartott. Lábait megállás nélkül, rendezetlen ritmikával mozgatta.
Kezemben a kristálypoharat forgattam, és miközben kortyoltam, annak pereme felett a whiskey ízével a számban mosolyodtam el. Pár lépéssel értem közelebb hozzá, majd óvatosan huppantam mellé, kíváncsian nyújtva a nyakam, fejemmel az album felé bökve.
- Na mi lesz? Kinyitod és megnézzük?
-Ahha.- felelte határozottan és apró ujjai már sietősen futottak a kemény fedél alá, hogy felcsapja azt a bizonyos fotóalbumot, amelyben nincs ugyan túl sok kép, de azok mind meghatározó pillanatait őrzik az életemnek.

1. Kép
Leégett romos épület, a távolban az erdő sötét fái közé besiető két alak. Egy fáradt, meggörnyedt férfi háta, melyet nem az idő, sokkal inkább a gyász és a gondok hajlítottak meg. Dolgos keze egy nyolc éves forma szalmaszőke, kócos kisfiú kezét szorongatja. Kezükben egy-egy útibatyu, minden ami megmaradt nekik. A kép 1990 júniusában készült. Egy héttel azután, hogy elhagytuk a városrészt ahova születtem, és egy héttel azután, hogy eltemettük az édesanyámat. A házunk porig égett, mindenünk odaveszett, minden amiért apám annyit dolgozott. Csupán két táskányi holmink maradt, és a büszkeségünk, hogy nem fogjuk feladni. Mi Aubry-k sosem adjuk fel.
A mai napig rejtély számomra, hogy honnan volt az a régi ismeretség Mr Brexton-Larrabee és az apám között, hogy vajon mi adta az alapot arra, hogy a morózus és alapvetően mogorva, barátságtalan házigazda befogadott bennünket.Olyan titok volt ez számomra, amit nem sikerült sosem megfejtenem, és az öreg a mai napig nem beszél róla. Talán nem is volt soha fontos. Lett fedél a fejünk felett, lett az apámnak munkája, nekem pedig végre volt mit enni, volt hol játszani. Az óriási ház, a hozzá tartozó kert valóságos mesebirodalom volt a számomra, és gyakran elképzeltem, hogy ha felnövök, egy napon majd nekem is ilyen lesz. Sokáig ez volt a legnagyobb álmom, ez volt a terveim netovábbja….egészen addig a napig, amíg egy augusztusi délutánon be nem táncolt az életembe egy csodaszép lány….bizony...pont olyan volt mint te. Hogy kiről beszélek? Az anyukádról, természetesen.

2. Kép
Valamikor az általános iskola végén készülhetett a kép, és jól emlékszem, hogy a szakácsnő készítette titokban egy olyan fényképezőgéppel, amit pár dollárért lehetett venni az első benzinkútnál is akár. Egyszer használatos volt, ahogyan a lehetőség is, hogy egy napon mindaz ami addigra már barátságból lassan bontakozó kamasz szerelemmé érett bennem, valósággá válhat. Ültünk a júdásfa árnyékában, a világoszöld levelek már csak emlékét hordozták a tavasznak, amikor a lila virágok alatt az első esetlen gyerekes csókot adtam a szájára. Hatalmas kék szemekkel nézett rám és két kezét odakapta a meggypiros ajkai elé. Lehetetlenül édesnek láttam, és gyönyörűnek, mint apám legféltettebb rózsáinak egyikét. Bimbóból vált a szemem láttára csodaszép virággá és én megérinteni is alig mertem. Pár év múlva mégis megtettem, mert képtelen voltam betelni vele. Már nem voltunk általános iskolások, az évek már mélyítettek a hangomon, már nyúltam egy nagyot, már nem voltam az az esetlen kamasz akinek hideg verítékben fürdik a keze valahányszor megpróbálja megsimogatni az arcát. Már határozottabb voltam és eltökélt, hogy egyszer elviszem őt magammal. Elhagyjuk a várost, csak ő meg én és nem marad mögöttünk más csak a végtelen országút, a távolban a hívogató nagyvilág, ami ölelő karját felénk nyújtja. A nap vakító fényében is az ő hajának libbenő fürtjeit láttam, és az óceán hajnali kékjéből lélektükrének ragyogása mosolygott vissza rám. Őt láttam mindenhol, és vele akartam felébredni. A szívem túlcsordult, ám egy napon mindezt kettétörték. Elvették tőlem. A haragot pedig elültették a lelkemben, elnyomva benne minden mást.

3. Kép
Ez nagyjából öt évvel ezelőtt készült Baton Rouge-ban, amikor megnyitottam az első saját telephelyemet. Aubry Hajózási Vállalat. Nem túl elmés, vagy éppen fantáziadús név, de nekem azt hiszem pontosan megfelelő. Egyszerű, amilyen én magam vagyok, noha a lelkem és a magánéletem bonyolultsága, vagy éppen az éjszakai álmok, és az abból való ébredések sokkal komplikáltabbak mint azt sokan gondolnák. Igaz erről nem is tudnak. Csak azok a nők akik az évek alatt megfordultak az életemben, és akikkel néhány hónapnál többet képtelen voltam együtt lenni. Nem ment. Azt hiszem valamit ott hagytam magamból. Ott, abban a nagy házban, annál a szőke hajú lánynál, aki időközben férjhez ment, akinek időközben családja lett. Igen, olvasok én is társasági híreket, nem csak azért mert én is benne vagyok némelyikben.
Hogyan lett a kertész fiából sikeres vállalkozó? Hosszú volt az út és nem feltétlenül mindig tisztességes. De ahogyan John D. Rockefeller is mondta egyszer: “Csak az első milliómról ne kérdezzenek!” Nem vagyok minden cselekedetemre vagy éppen kapcsolatomra büszke. De volt valami, ami mindennél erősebb volt bennem, ami folyamatosan űzött előre, még akkor is amikor apám óvva intett, hogy nem feltétlen a bosszú a legjobb tanácsadó. Nem felejtettem el a napot, amikor apámat és engem minden magyarázat nélkül kidobtak a Brexton-Larrabee házból. Nem felejtem el a napot, amikor annyi pénzünk volt csupán, hogy elutazzunk Baton Rouge-ba, apám egykori katonatársához akitől segítséget reméltünk. Újra romokban volt az életem, ám ezúttal nem a tűz martaléka lett, hanem egy olyan emberé, akinek a szíve jéghideg, aki még a saját lányát is odaveti annak aki a legtöbbet ígéri. Mint egy marhavásáron.Én szerettem őt. Hát ez tényleg nem volt elég?

4. Kép
No lám, hát felismerted? Ezek bizony mi vagyunk, ahogyan itt ülünk a kanapén és nézzük a fotóalbumot. Hogy miért olyan halovány, hogy miért olyan ködfátyolos, és olyan valószerűtlen, nem úgy mint a többi? Mert ez a kép csak az én fejemben él. Te csak gondolatban vagy a részem, mert még azt sem tudom, hogy úgy létezel, hogy egy részed belőlem van. Ezt a lehetőséget is elvették tőlem egykor. Egy édes tizenkét éves kislány vagy, aki egy boldog család idilli buborékjában lebeg, és talán te vagy és te leszel az egyetlen aki sok szempontból vissza tud majd tartani attól, hogy a keserűséggel terhes bosszúmat végig vigyem. Mikor megvásároltam a Brexton-Larrabee Korrózióvédelmi cégcsoport részvényeinek 51 százalékát, és fő részvényes lettem azt hittem, hogy annyira magam mögött hagytam a múltamat, hogy képes leszek majd úgy tekinteni rátok mint annak az embernek a családja, akit el akarok seperni az útból. De elég volt látnom téged és a mamádat, hogy tudjam, már nem csak ezt akarom. Mert tudod kisvirágszálam, annak a lánynak, annak a mézhajú hajú lánynak, én azon a tavaszon, amikor a júdásfa hulló lila virágai alatt megcsókoltam, megígértem valamit:
“Egyszer úgyis megszöktetlek innen, Angie.”
És én mindig megtartom az ígéreteim.