A családjával mindig figyelmes, engedelmes fiú volt, aki többé-kevésbé hallgatott a szüleire. Híres volt a mosolyáról, ami miatt az édesanyja mindig azt mondta neki, hogy olyan hivatást kell választania, ahol emberekkel foglalkozhat, mert a legtöbben már a mosolyától is meggyógyulnak. A döntéseiben általában támogatták, szeretetteljes és törődő családban nőtt fel. Fontosak voltak neki a szülei, ugyanúgy töltött időt az édesanyjával, mint az édesapjával. Szívesen játszott kuktát az ebédek elkészítésénél, illetve táncoltatta meg az anyukáját a konyha közepén. Emellett az apukájával a kedvenc közös programja a horgászás volt. Ha szeretné megkeresni a lelki békéjét, akkor mindig egy tóparton pihen. Extrovertált.
Könnyen kezel bizonyos helyzeteket, ritkán ragadják el az érzései. Általában nem mosolyog túl sokat, keveset beszél. Tartása egyenes, megjelenése kifogástalan és elegáns, olykor extravagánsnak mondható. Tudja mi a dolga, amit általában igyekszik maradéktalanul elvégezni. Nem szereti a félmunkát, ezért, ha valaki neki dolgozik, akkor száz százalékban megköveteli az odaadó magatartást, cserébe ő is betartja a szavát. Nem jellemző rá a hazugság, helyette jobban szereti azt a módszert, hogy egyszerűen nem mond el mindent. Ha színész lehetne, akkor az Oscar-díjas kategóriába tartozna, mert ritkán látszanak a valós érzései az arcán. A legtöbben félnek tőle, vagy őrültnek tartják, de a valóságban egy nagyon józan, szinte tökéletesen működő személy, aki pontosan azt teszi, amit várnak tőle. Van erkölcsi mércéje, de nem ragadtatja el magát. Tudja, hogy amit tesz, az esetek nagy részében rossz, de nem érdekli túlzottan, mert úgy gondolja, hogy a világ maga is romlott.
A húgával mindig jó kapcsolata volt, nagyon szereti Sorát. Kettejük jelleme elég különböző, de ő ezt világ életében úgy fogta fel, hogy a családjuk szerencsés csillagzat alatt jött létre, azért lett ő az oltalmazó, idősebb testvér, aki ki tudja csalogatni a lányt a csigaházából. Mivel a korkülönbség köztük van annyira jelentős, lényegében soha nem bántotta a lányt. Tinédzser korában az volt a legfőbb feladata, hogy Sorába önbizalmat csepegtessen és még azt is megengedte neki, hogy rajta próbálja ki a pattanásokra szánt krémet, ami miatt mindig az ő bőre lett csúnya. Sora talán miatta vált kissé fiúsabbá, mivel Asa soha nem volt az a fajta srác, aki hajlandó Barbie babákkal teapartizott volna, helyette inkább tökéletesen manipulálni tudta a húgát azzal, hogy szerinte sokkal menőbbek azok a babák, amiknek le van vágva a haja és össze van firkálva az arcuk. Emellett rászoktatta Sorát a Bionicle robotokra, mert azokat izgalmasabb volt összerakni, mint a Barbie-kat.
A szülei elvesztése számára felfoghatatlan dolog volt. A kitartásáról akkor tett tanúbizottságot, amikor egymagában szeretett volna igazságot szolgáltatni a családjáért. Ez volt a pillanat, amikor rájött arra, hogy balszerencsés csillagzat alatt születtek ők, hiszen a tökéletes és boldog perceik pillanatok alatt foszlottak szerteszét. Valószínűleg tehetetlenségében pofozta fel a húgát, maga sem tudja, hogy pontosan mi válthatta ki belőle ezt a szintű indulatot, de azóta sem szívesen gondol vissza arra a napra, amikor ők ketten egymás ellen fordultak. Hamar rájött arra, hogy a szülei arra nevelték, hogy a széllel szemben haladjon és becsületesen próbálja meg élni a mindennapjait, ami erős igazságérzettel társult. Mára rájött, hogy sokkal egyszerűbb mindig a nyertes oldalon állni, és a következményekkel nem foglalkozni kell, hanem megelőzni azokat. A család, ami egykor szent volt a számára most már csak egy fakó emlék, ami képes őt még a Föld felett tartani. Ezáltal válhatott azzá a tökéletes gépezetté, aki érzések nélkül képes teljesíteni, szégyenérzet nélkül oltja ki édesapák életét és nem törődik az elárvult gyerekekkel. Mert egykor ő is ilyen volt. Talán szívességet tett nekik, mert hamar kikerültek az oltalmazó karok közül, ezáltal hamarosan olyan erőssé válhatnak, mint amilyen ő maga is lett. Mivel ő anélkül szenvedett, hogy ártott volna a világnak, úgy gondolja, hogy lehetősége van felülbírálni azt, hogy mi számít jónak és rossznak, ezt pedig a saját szája íze szerint büntetni. Ennek ellenére sem mondható kéjgyilkosnak, szimplán kérlelhetetlennek. De azért gyereket és idős embert nem ölne meg… Az utóbbit talán. Nőt már ütött meg, de ennek ellenére nem mondható agresszívnek, szimplán csak a logika által felállított szabályokra támaszkodva meghozott egy döntést, ami nem váltott ki belőle semmit. A szerettei emléke már olyan távoli lett a számára, hogy talán az idegenek szenvedése soha nem fogja már megérinteni a lelkét.
Világ életében jó tanuló volt, a szülei támogatták, hogy egyetemre menjen idővel. A tanárai nagyrészt szorgalmasnak és kedves, eleven fiúnak írták le, aki szeretett másokon segíteni. Bár teljesen átlagos anyagi helyzettel rendelkezett a családja, akik távol álltak az értelmiségi rétegtől, de ennek ellenére is úgy gondolták, hogy a fiuknak talán nagy dolgokat kell véghez vinnie. Már az általános iskolában támogatták forszírozták a tanítói, hogy érdemes lenne privát iskolában tanulnia, mert esélye van az ösztöndíjra, emellett a középiskolás tanárai orvos, ügyvéd, és egyéb szép karrierutat jósoltak neki. Ennek ellenére Asa valójában egy átlagos képességű diáknak számított, magas érdeklődési szinttel és sok szorgalommal. Igényelte a figyelmet, szeretett fürdőzni az emberek szeretetében. Élvezte, ha levehetett másokat a lábáról, emiatt pedig könnyen összebarátkozott szinte bárkivel. Úgy érezte, hogy az emberek szeretete nincs ingyen, ezért keményen dolgozott és nagyon fontos volt számára az, hogy mit gondolnak róla mások. Gyakorlatilag a külvilág által definiálta önmagát. Olyan akart lenni, mint amilyennek látták.
Annak ellenére, hogy az egyetemről eltanácsoltak, jó ideig lehetősége volt arra, hogy Európában éljen, tanuljon és magába szívja a művészetet, ami korábban nem igazán volt ott a hobbijai között. Felnőttként első ránézésre – és talán megszólalásra is – az ember egy tisztességes, jó családból származó fiatal férfinek gondolná. Könnyen elvegyül mások között, erőssége a rejtőzködés. Ahelyett, hogy önmagát adná, ha a helyzet úgy kívánja, gyakorlatilag bármilyen szerepet el tud játszani annak érdekében, hogy véghez vigye mindazt, amit a fejébe vett. Nem az erőszak híve, de komolyan képzett a harcművészetek és a fegyverhasználat terén. Úgy gondolja, hogy a valódi csatákat az emberek szavakban vívják meg, ezért ő is inkább próbál a nyugodt és békés eszközökhöz nyúlva érvényesíteni az akaratát. Számára nem létezik az a forgatókönyv, hogy közös konszenzus, mivel parancsokat teljesít. Minden esetben annak kell történnie, ami az ő javát szolgálja. Jó a takarításban, eddig egyetlen hullát sem dobott ki az óceán, vagy ásott ki az eső, amit ő kapart el a két kezével. Tudja, hogy addig van életben, amíg nem kapják el, ő pedig jelenleg nagyon szeretne élni, szóval úgy is lehet fogalmazni, hogy a munkáját tekintve maximalista. Akkor is, ha üzletet köt, illetve akkor is, ha Kaszásként szabadul meg a nemkívánatos személyektől.
Életében egyetlen alkalommal érezte azt, hogy valakit igazán szeret. Voltak emellett kapcsolatai, de egy nő van, aki minden spektrumon megmozgatta. A kapcsolatuk harmonikus volt annak ellenére is, hogy a szüleik nem támogatták a viszonyt. A Ryu család attól félt, hogy a fiúk meg fog sérülni, amiért folyamatosan a tiltott gyümölcsöt akarja ízlelgetni, míg a nő családja egyszerűen nem támogatta azt, hogy a saját köreiken kívül válasszon párt a lányuk. Mivel a kapcsolatuk erősebbnek bizonyult annál, hogy mind a két oldalról a család megpróbált nyomást helyezni rájuk, Asa ex anyósa és apósa úgy gondolták, hogy ideje felkavarni az állóvizet. Egy tökéletes, és szilárd alapokon nyugvó, közös jövőképpel rendelkező, azonos értékrendű, boldog, gyengéd és szerelmes, odaadó és tökéletesnek tűnő, lángoló párost is tönkre lehet tenni. Ha valaki szerelmes lesz a tökéletes időben, a tökéletes emberbe, azt egyszerűen csak befolyásolni kell.
Az ember akkor jön rá arra, hogy mennyire szeretett valakit, ha azt annyira gyűlölni kezdi, hogy az érzés egyenesen csontig hatol. Hogy ha nem tud már józan ésszel gondolkozni és csak arra tud gondolni, hogy a Föld színéről is elsöpörje azt, aki szenvedést okozott neki.

- Szia – még mindig a kezemben volt a mikroport, bár valójában ez csak félig volt igaz, de az idő múlása egy olyan dolog volt, amivel egy hozzám hasonló, ha akarta volna, se tudja felvenni a versenyt. Nem vagyok különleges srác, azt hiszem a világ legegyszerűbb családjából származom, emiatt pedig kérdéses lehet az, hogy miért lennék kamerakompatibilis riporter a jövőben. Valójában nem is tanultam sokat a médiáról, de érdekelt a működése és azt terveztem, hogy szakot fogok váltani a következő szemeszter előtt. Két lépés, és már a karjaimban is volt. Ahogy magamhoz öleltem, realizáltam, hogy már nincs nálam az, amibe az előbb beszélve segítettem az egyetemi televízió munkáját. Nem sok közöm volt hozzá, mégis szerettem csinálni. Ilyen vagyok. Mindig azt akarom a legjobban megkapni, ami sosem volt az enyém. Talán pont ez az oka annak, hogy úgy szorítom magamhoz a lány testét, mintha attól félnék, hogy a következő pillanatban pont úgy kapják ki a karjaim közül, mint ahogy a mikroportot az előbb. Sosem mondtam volna el neki, de a világon a legjobban az apjától féltem. Féltem, amikor felmásztam az ablakához és beszöktem a szobájába csak azért, hogy együtt tudjuk tölteni az éjszakát. És rettegtem minden alkalommal, amikor megnyikordult a súlyom alatt az ágya. Talán minket egymásnak teremtettek és ez az oka annak, hogy egyetlen alkalommal sem buktunk le… Pedig többször érte a csupasz bőrömet a finom lepedője, mint ahogy azt a szülei valaha gondolták volna.
- Van neked egy meglepetésem – csak egyetlen puszi az ajkaira, majd intettem a barátaimnak a klubból és be is húztam Freját egy bokor takarásába. Legalábbis úgy éreztem, hogy ha mi ketten nem látjuk a világot, akkor az hirtelen megszűnik létezni és örökké rendben lehet az, hogy szeretem ezt a nőt. Rendben kellene lennie.
- Gyere hozzám feleségül – tisztában vagyok vele. Alig vagyok huszonegy éves, mégis ilyenre kérem annak ellenére is, hogy csak egy béna karikagyűrűre valót tudtam összekaparni a pénzemből, amin egy aprócsa kő volt. Ennek ellenére az egész szívemet kínáltam neki tálcán és rettegtem tőle, hogy össze fogja törni. Tudtam, hogy önző vagyok és olyanra kérem, ami őrültség, ráadásul nem veszem figyelembe a saját családomat, se mégis kimondtam a következő szavakat, miután visszapislogtam a szemembe szökő könnyeket – A szüleim meg fogják érteni. Gyere hozzám feleségül és szökjünk el Európába.

---

Furcsa dolog, hogy az idő múlása milyen árnyékot vet a múltunkra és mennyire vészesen festi le a jövőt. Valójában a világ ijesztő és sötét, komor és szürke, amibe azért vízionáljuk a színeket, hogy elviselhetővé tudjuk tenni a viszontagságokat. Éreztem, ahogy ég a tenyerem. Egy perce. Egy órája. Egy napja, majd egy hete. Egy hónapja? Nem igazán tudtam, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy felpofoztam Sorát, amit rögtön abban a pillanatban bántam meg, hogy mindezt megtettem. Végül is pontosan azt tettem, amit szerettem volna, csak immáron teljesen egyedül maradtam. Talán a nagyravágyás miatt következett be mindez? El akartam menekülni az átlagos életemből, mert nem láttam, hogy meddig nyújtózkodhatok, ezért elveszítek mindent? Fairplay vagy rough play? Magam sem tudtam, hogy megérdemlem-e mindezt, ami miatt ugyanakkor pontosan értettem azt, hogy miért vagyok képtelen felkelni a földről és sírok állandó jelleggel. Készen álltam elhagyni a családomat egy nő miatt, akit most mindennél jobban gyűlölök, ezért ténylegesen elveszítettem őket. Talán a magány nem is annyira szórakoztató.
Freja hiába kopog az ajtómon, hiába vagyok tisztába azzal is, hogy a részéről valódi áldozat idejönni, hogy komolyan meghurcolhatják azért, amit most csinál. Én ennek ellenére úgy viselkedtem, mintha nem létezne. Nem kértem vissza tőle a gyűrűt, mert azt akartam, hogy örök életére szenvedjen attól, hogy nem kapott meg. Reménykedtem abban, hogy rossz élete lesz és boldogtalanná válik, mert az én perceim olyan súllyal nehezedtek a vállamra, hogy nehezen kaptam tőle levegőt. Ez olyan volt, mint Prométheusz szenvedése a sziklán, azzal a különbséggel, hogy én mindennap arra vártam, hogy a tüdőm kilyukadjon, de a szenvedés egyetlen alkalommal se enyhült. Bárcsak felemésztene már a saját fájdalmam és többé nem kellene azzal foglalkoznom, hogy mi történik velem. A világ eltompult, egy olyan valóságban léteztem, amihez nem volt hozzáférése senkinek. Emiatt napok, hetek, hónapok estek ki az életemből. Nem emlékszem a huszonegyedik életévem második felére, az egyetlen emlékem az a nő aggódó arca, aki végignézte, ahogy bilincsbe vernek majd elvisznek valahova. Még azért is gyűlölöm, amiért olyan pillantást vetett rám. Nem értem hogyan mer szeretni, miután miatta veszítettem el mindent, ami valaha fontos volt. Még akkor is, ha én voltam az önző és akaratos. Aki mindig magának akarta az egész világot.

---

Fehér falak, csend, tisztaság, rácsok és egy olyan zubbony, amit azért tettek rám, mert közveszélyesnek gondoltak. A kezeimet kisebb sebek borították, amiket előszeretettel piszkáltam. Nem olvashattam. nem nézhettem tévét. Semmi olyat nem csinálhattam, ami korábban szórakoztatott, mert közveszélyesnek gondoltak az emberek. Talán tényleg megőrültem. Üvölteni akartam, de a belém pumpált mennyiségű antidepresszánstól, nyugtatótól és ki tudja még miféle hangulatjavító – vagy inkább rontó – cucctól teljesen megszűntem létezni. Képes voltam ülni és olykor végig gondolni azt, hogy mi vezetett ide.
Nem voltam hívő, nem ismertem a kereszténységet, se más vallást, de ha valaki azt mondta volna, hogy fessem le a Poklot, akkor számomra pont ilyen lett volna. Egy hely, ami túl tiszta, ahol a csend a legnagyobb zaj és az ember lassan elveszti a nyugodtságban a józan ítélőképességét. Üresség vett körül, ami talán nem is volt valódi. Az is lehet, hogy egy általam kreált valóságban lebegek. Ahogy az időt számoltam, nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi telt el azóta, hogy a szüleim állítólagos balesete megtörtént. Nagyjából egy hónapot tudtam volna tippelni, de mivel az utóbbi időben igyekeztem jól viselkedni, tudtam hallgatózni, amikor az ápolók beszéltek. Elméletileg fél éve vagyok itt.
Annak ellenére, hogy nem gyakorlom a kereszténységet – és nem is terveztem megtérni -, ismertem Dante Isteni színjátékát, amin az utóbbi idő alatt annyit gondolkoztam, hogy az álmaimban is a Pokolból akartam kijutni. Valójában csak ott voltam Dantéhoz hasonló hős, aki előretörne. Itt nem sok erőm volt harcolni, csak az ágy tövében ülve agyaltam azon, hogy a Pokolnak melyik bugyrában lehetnék.
Ez biztosan nem a tornác, mert az eretnekségem egy dolog volt. Valójában soha semmiben nem hittem magamon kívül, ami nagyon egoista hozzáállás. Úgy gondoltam, hogy az önmagam ereje elég ahhoz, hogy az egész világgal szembe szálljak, és mivel nem vezéreltek rossz vágyak, ezért telhetetlenné váltam. Talán a szüleim neveltek ilyenné, mert mindig azt mondták nekem, hogy vágyjak annál kevesebbre, mint amennyit megérdemlek. Onnantól kezdve pedig, hogy Freja viszonozta az érzéseimet, én úgy gondoltam, hogy megérdemlem őt, ezért rendben van, ha mindenki engedélye nélkül birtokolni akarom. Talán ez volt az első lépés, ami ahhoz vezetett, hogy elbukjak.
Akárhogy gondolkoztam, mindig a kilencedik körnél kötöttem ki. Én a kútban vagyok, amiért elárultam a családomat. Beleborzongtam a gondolatba. Mindig tisztában voltam vele, hogy pontosan mit csinálok, de soha nem akartam megváltozni, most pedig a szenvedésemet egyetlen emberen verem le. Azt hiszem elveszítettem az arcomat.

---

A sötétség enyhe volt és illatos.
A talpam alatt éreztem a nedves talajt. Nemrég eshetett. Már évek óta nem láttam vagy tapasztaltam az eső érzését, ami miatt a tüdőmbe áradó, friss, záporillatú levegőtől hirtelen fuldokolni kezdtem. Amikor megéreztem a füstszagot, éppen a fürdésnek tettem eleget és a kitörő káosz miatt senkinek sem tűnt fel, ahogy kimenekülök az épületből, amire most visszapillantottam. A tekintetemben minden bizonnyal tükröződtek a lángok, amik semmivé nyaldosták a pszichiátriát, mégsem éreztem magam szabadnak. Furcsa belegondolni, hogy csak azért, mert egy olyan szobába tettek, aminek nem volt kilincse az én oldalamon, se ablaka, csak a steril falak, meg a végtelennek tűnő plafon, amit annak ellenére sem tudtam soha megérinteni, hogy többször az ágyra álltam és nyújtózkodtam. Pedig magas vagyok. Ettől mindig kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, mintha semmit se számítana az, hogy valaha erős voltam. Furcsa belegondolni abba, hogy az ember mennyire esendő lény és hogy el tud porladni. Ettől a gondolattól szédülni kezdtem, a fogaimat erősen szorítottam össze egészen addig, amíg a fémes íz teljesen elterjedt a számban. Mielőtt kettőt pislogtam volna, a lábaim összefonódva rogytak a földre, majd megéreztem magam alatt a puha, nedves avart. Ahogy védekezőn magam köré fontam a karjaim és a térdeim már az államat verdesték, hirtelen elképzeltem, hogy milyen érzés eltűnni az édes semmiségben. Úgy gondoltam, hogy egy olyan világban lenne ideális élnem, ahol nincs más feladatom, csak lebegni és többé már semmit se érezni. Gyakorlatilag most is ilyen voltam, de a mardosó lángok nem jelentettek számomra feloldozást. Bezárva semmiként élni az életet nem kihívás. Viszont tudtam, hogy innentől kezdve valamit tennem kell. Ettől pedig a pánik fojtogatta a torkom. Nem kapok levegőt. Csak egy kicsit várok, és minden elmúlik… Ha kihagy a lélegzetvételem és meghalok, akkor is az öngyilkos fák közé kerülök a Pokolban? Örökké vérezni fogok? Vajon tényleg ezt érdemlem.
- Emeld fel a fejed – a hang határozott volt, pont felettem szólt. Nem voltam benne biztos, hogy képes vagyok erre, de sokkal jobban féltem attól, hogy ha más vet véget az életemnek, rosszabb helyre kerülök. Ha örökké vérző fák között szenvednék, amíg én is egyé válok, az kibírható lenne. Egy ilyen hangnak nem engedelmeskedni viszont… Mephisto. Talán a lelkemért jött.
- Meg fogsz ölni? – tompa kíváncsiság csilloghatott a tekintetemben, amikor végül megemeltem az állam. Talán soha életemben nem láttam ilyen férfit. Tényleg Mephisto volt az. És tudtam, hogy a lelkemért jött. Ha eladom neki, akkor talán megkíméli az életem. Én pedig annyira féltem a haláltól és attól, hogy ahova megyek, ott soha nem látom viszont a szüleim, hogy felé nyújtottam a kezem… Aztán elájultam amint megragadta azt.

Becsvágyába börtönözve telhetetlen és fáradhatatlan; örökösen a hisztérikus feszültség állapotában él, olyan sorsot élvez és szenved, amelyet rendkívülinek vél, holott nem egyéb, mint hitvány, hamis csillogású dísze egy halálra ítélt, lélektelen, katasztrófába hajszoló gépezetnek. - Klaus Mann: Mefisztó Egy karrier regénye

---

- Uram – annak ellenére, hogy évek óta hallottam ezt a megszólítást, még mindig nem voltam képes megszokni – Mr. Kang hamarosan visszatér.
Ez azt jelentette, hogy kevesebb teher lesz a vállamon, és egyelőre a kardokkal történő kereskedéssel kell foglalkoznom. Nem fordultam hátra, ahogy módszeresen párszor végig húztam a fehér rongyot a pengén, ami antik, jó minőségű, mégis túl életlen volt. Jobban szerettem szúró vágó fegyverekkel harcolni, mint lövőket használni, de végső soron nem válogattam. Ha ölni kell, akkor ölni kell. A tenyerem pont ezért találta meg a magam mellé helyezett pisztolyt, amit az ujjaim között forgatva, végül rászántam magam arra, hogy megforduljak.
- Megbízott valamivel? – mindig volt egy utolsó nagy feladatom. Ezekkel könnyedén kivívtam azt, hogy azon kevesek közé tartozzak, akik Yohanta nevükön merik szólítani. Volt tekintélyem a szemében, amit magam sem tudom hogyan szereztem. Talán vér tapadt a kezeimhez, de korántsem voltam olyan őrült és nem hasonlítottam már űzött vadra. Szerettem a módszerességet és a rutint. Ha nem jelent semmit az, hogy lehetőségem és tehetségem van mások életének az elvételéhez, akkor mindent meg kellett tennem annak érdekében, hogy legalább ebben kiemelkedő legyek. Emellett nem utolsó szempont, hogy kifejezetten könnyedén kerültem el Sorát. Talán az lenne számára a legfájdalmasabb, ha mi ketten egymással szembe kerülnénk és emiatt tényleg meg kellene hoznia egy döntést. Én kedveltem azt, hogy a fű alatt létezem. Mert itt mindenkit láttam és mindig mindenről tudtam. Ellenben engem nem látott senki más.
- Úgy tudom, hogy ez egy kicsit összetett dolog – már be tudtam volna fejezni a mondatot – Mr. Kang megbízott azzal, hogy kézbesítsem az üzenetet, majd eltűnjek.
Ezen a ponton már nem pörgettem a pisztolyt. Az egyik tehetségem volt a testek eltűntetése. Ha pedig Yohan valakit így küldött hozzám, akkor pontosan tudtam, hogy egy hajszál sem maradhat az illetőből. Szinte biztos voltam benne, hogy innentől kezdve a családjáról gondoskodni fogunk életük végéig. Egy kamikaze van most nálam.
- Mint mindig – lassan bólintottam. Ha valami összetett volt, azzal általában én foglalkoztam. Talán azért, mert én voltam az egyetlen olyan ember, akinek nincs értelme árulnia. Gyakorlatilag senkim nem volt a férfin kívül, akinek a testemet adtam évekkel ezelőtt. És ezzel tökéletesen rendben vagyok, mert még mindig átkozottul féltem a haláltól.
- Amit kap az egy feladat, de egyben ajándék is – ez már nyilvánvalóan érdekesebben hangzott. Elmosolyodtam, amikor a fénykép az ujjaim közé került, majd megpillantottam rajta a tinédzser fiút. Ahogy megfordítottam a fotót, hirtelen minden értelmet nyert, a mosolyom pedig szélesebb lett. Az egyetlen szó, ami szerepelt rajta számomra nagyon is ismerősen csengett.
- Köszönöm a segítséged és azt, hogy ezt elhoztad nekem – annak ellenére, hogy valószínűleg tudta, hogy mi következik, a hátam mögött biztosítottam ki a fegyvert – Minden tőlem telhetőt megteszek.
Egy apró bólintás, majd pisztolydörrenés. Vér a fészer falán. Egy erdő közepén, ahol bármi megtörténhet. Tudta, hogy nem menekülhet. Főleg nem akkor, ha hozzám küldik. A Kaszáshoz.

---

- Bú! – emlékszem arra, amikor gyerekeket ijesztettem meg halloweenkor. Ugyanezt mondtam, csak a hangomból nem a gúny csepegett, miközben azt néztem, ahogy egy vékony termetű, érzelemmentes arcú fiú a sakktábla felett ül és próbálja megfejteni azt, hogy mi volt a lépés, amivel már negyedjére kapott sakkot. Ha jobban belegondoltam, hozzá is édes hangon beszéltem. Tudom, hogy kedvel, mert pont az volt a célom, hogy megszerettessem magam vele. Azonban, ahogy a távolba húzódva figyeltem és a fülemhez emeltem a telefont, hirtelen nem akartam már többé szívélyes gesztusokat tenni. Éreztem a combomnál a hideg pengét, amitől hirtelen felpezsdült a vérem. Nem akartam egy gyerek nyakába mélyeszteni az éles pengét, mégis izgalommal töltött el maga a tudat, hogy következmények nélkül megtehetném. Ugyanakkor pont ez volt a lelombozó is a dologban. Sosem kaptak el, mert gyakorlatilag nem tudták, hogy hol keressenek. Jó emberekre vadásztunk, ezért nem volt feltűnő, ha eltűnt valaki. Isak más. Ha vele tennék valamit, akkor tuti, hogy elkapnának, és talán pont ettől volt baromi izgalmas ez az egész helyzet. Először kellett óvatosnak lennem, mert a tűzzel játszottam. Ugyanakkor valami értelmes dolog volt nálam. Ami felbecsülhetetlen és egykor annyira pici volt, hogy elfért a karjaimban.
- Felismersz? – ezen a ponton megint puhán szólaltam meg, szinte kenyérre lehetett volna kenni. Akkor is, ha az erős gyűlölet szinte méregként terjengett az ereimben. Egyszer fel fog emészteni. De akkor mielőtt megtörténne, magammal kell rántanom őt is.
- Valószínűleg téves… - hallottam a hangján, hogy pontosan tudja, hogy ki vagyok, mégis hitetlenkedik. Fél attól, hogy én lehetek az. Hiszen halottnak kellene lennem, vagy minimum örök életemre egy szanatóriumban rohadni, ahol kellőképpen leszedálnak ahhoz, hogy a nevemet se tudjam megmondani. Nem akarja elhinni, de nem meri azt gondolni, hogy nem én vagyok, akivel beszél. Valószínűleg a legrosszabb rémálmát éli újra most. Sejtheti, hogy mennyire gyűlölöm.
- Ha leteszed – ezen a ponton már ténylegesen úgy fenyegettem, hogy valószínűleg egy normális értékrenddel bíró ember ereiben megfagyott volna a vér – Akkor tudnod kell, hogy nálam van valami, ami számodra nagyon értékes.
Ezzel pedig felfedtem magam előtte. Viszont tudtam, hogy az előbbi kijelentésem miatt nem fog szólni senkinek rólam.
- Asa – nagyon rég hívott bárki a nevemen. Talán ez volt az oka annak, hogy ennyire idegenül csengett a szájából. Elvégre én már csak a Kaszás vagyok. Yohan második jobbkeze. Nem szokás a nevemen szólítani, mert magas a rangom.
- Tudod hol van a testvéred, ugye? – halkan nevettem el, mert az említett fiú valószínűleg megérezhette azt, hogy róla van szó. Felém kapta a fejét és halványan elmosolyodott. A szeme ugyanolyan érzelemmentes volt, mint amit megszoktam tőle. Szóval ezen a ponton csak rácsaptam a nőre a telefont. Nem értettem pontosan mit mond nekem. Valószínűleg felgyorsult a pulzusa, mert hangosan beszélt és hadart. Nekem még meg kell tanítanom pár lépést Isaknak ahhoz, hogy hasznomra lehessen és tényleg ne vágjam át a torkát idő előtt. Mert képes lennék rá.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Elgondolkodtató, összetett, de leginkább megrendítő a történeted. Az emberek általában, akármi történjen is, ha van valamit amit meg akarnak őrizni magukból, az pontosan a saját emberségük, legyen szó arról, hogy valaki éppen szégyent, boldogságot, fájdalmat, szomorúságot, keserűséget, bánatot, dühöt érez éppen, de ettől maradunk emberek. Hogy érzünk. Te is éreztél egyszer, igaz? Tisztelted a szüleidet, odafigyeltél a húgodra. Szerettél egy nőt, élvezted az életedet, izgatott voltál a jövőddel kapcsolatban. Kártyavár volt, vagy valami sokkal erősebb anyagból összeállított épület, ami egyik pillanatról a másikra omlott össze, már-már a szemeid előtt, maga alá temetve a fiatalos lelkesedéssel eltervezett jövődet? Szentül hiszem, hogy nem Te őrültél meg abban a szituációban, amikor a legerősebb embereknek is megbicsaklott volna a lába, sokkal inkább a világ annyira őrült körülöttünk, hogy amikor értelmes, emberi reakciónk van valamilyen szörnyűségre, azt hiszik az a normálatlan, aki utat enged ezeknek és aki nyíltan, a szívét kínálva a világ elé képes kifejezni a fájdalmát. Elvették tőled mindazt, ami reményt adott neked. Biztosan vannak nevek, amelyeket fel tudnál sorolni, azt hiszem az életed jelen pontján már elértél arra a pontra, hogy egytől egyig számba tudd őket venni. De ne ugorjunk ennyire előre. Hiszen Te magad sem egyik pillanatról a másikra veszítetted el mindazt, ami igazán emberré tett téged. Fokozatosan húzták ki a lábad alól a talajt és vették el tőled a lehetőségeket.
Meg tudom érteni a döntésedet, hogy miért kötöttél üzletet és adtad át magadat a Te saját Mephistodnak. Alávetni magadat valami olyannak, valaki olyannak, aki eszközt ad a kezedbe a bosszúra, aki egyben tudja mivel feledtetheti el veled azt, hogy egykor neked is voltak sokkal törékenyebb érzéseid... Ez bizonyítja, hogy igenis létezik olyan gonosz ezen a világon, amelyet mi magunk kreálunk, amelyek mi magunk tudunk lenni. Amivel, ha úgy tetszik az édesanyák ijesztgetik a gyerekeiket, akik minden figyelmeztetés ellenére épp úgy a csapdádba eshetnek, mint Isak - s mégsem ő az, aki leginkább megijedt a megjelenésedtől, hanem a vonal túlsó végén lévő nő.
Érdekes, egyben kivételes hobbijaid vannak, mint ahogyan Te is egy komplex és sokat szenvedett, mégis érdekes karakter vagy. Vajon van még visszaút az emberséged felé? És mi történik akkor, ha sikerül bosszút állnod, de utólag már nem nyújt akkora elégtételt, mint amennyire eddig megdolgoztál érte? Sok-sok kérdés merült fel bennem, amelyekkel biztosan nem kellene húznom az idődet, ezért majd megpróbálom nyomon követni a történetedet a játéktéren is, hogy ne maradjak le. Köszönöm, hogy olvashattalak!
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!