Ha Sam valaha kitöltené az enneagramm tesztet – amit természetesen soha nem tenne meg egy unalmas ebédszünetben, a buzzfeed oldalára meg főleg nem téved fel, mert a lánya tegnap egész nap azon nevetett, milyen ízű kenyér lenne, és őszintén meg kell próbálnia megérteni, mi van emögött –, akkor minden bizonnyal hármas típus lenne, azaz "a bizonyító" vagy "az eredményes". Utóbbit nehéz elvitatni tőle, tekintve, hogy csak-csak megszerezte azt az orvosi diplomát, és nem bánta meg a ráhúzott egy évet sem. Maximalista, szervezett, logikus – látszólag az ég világon minden rendben van az életében, mert mindennek megvan a helye és ideje, és oda is kell visszakerülniük. Mindezt nem feltétlen rideg rugalmatlansággal teszi, van benne ugyan egy adag távolságtartás – a munkáját elnézve ez szükségszerű is, objektíven kell szemlélnie a helyzeteket, és nem invesztálni bele magát –, de alapvetően nem várja el másoktól, hogy felismerjék a rendszerét vagy a határait, hagyja, hogy levonják a saját konklúzióikat, megoldják a dolgokat a maguk módján, aztán megy és szótlanul összetakarít utánuk. Nagyon ad a formalitásokra, az udvariasságra is, ennek van némi köze ahhoz, hogy a doktori képzése után, mikor tanítani kezdett, sokáig nem vették komolyan. Néhány kicsinyes pontjának egyike, hogy utálja, ha nem veszik komolyan – ha lekezelik, félre állítják a véleményét, vagy azt hiszik, elég jófej (és ostoba) ahhoz, hogy ki lehessen használni. Különösen rosszul viseli az intelligenciájára való megjegyzéseket.
Szereti azt hinni, hogy a véleménye megalapozottabb és átgondoltabb, mint másoké; tisztában van vele, hogy mindenki a saját fejében él, de természetesen ki legyen a kivétel, ha nem ő? Némileg mentő tényező, hogy ezt a véleményt általában megtartja magának, hacsak a másik nem kérdezi, onnantól pedig az ő felelőssége. Azt is szereti gondolni, hogy kevésbé kontrollálják az érzések, mint másokat, és ez általában igaz, kevesebb heves érzéssel éli a mindennapjait, de ha mégis átadja magát nekik, valahol még rosszabb is másoknál – itt pedig vissza is térhetünk a sértettségre akár. Elég piti tud lenni, amit utólag megbán, de nem szívja vissza, ahhoz túl büszke. A bocsánatkérés nem erénye, bár ha rossz szájízzel is, de a legtöbb esetben megteszi.
Rajong a gyerekeiért, csak épp elég idejük nincs rájuk; élete egyik nagy csalódásának és egyébként saját hibájának gondolja, hogy nem tudtak az exfeleségével együtt maradni. Volt a fejében egy elképzelés arról, hogyan fog kinzéni az élete, ebbe pedig egy válás nem mutatott jól. Mióta elérte, hogy nála legyen a fő felügyeleti jog, kétségbeesetten próbál zsonglőrködni a munkájával (munkáival) és velük. Szerencse, hogy elég jól boldogulnak egyedül is, házvezetőnői segítséggel.  

Carey McKay jól szituált, 31 éves nő, aki egy éve jelentkezett be a magánrendelőmbe, alvási gondokkal és szorongási tünetekkel. Az első konzultációs alkalommal kiderült, hogy komoly gondjai vannak az elköteleződéssel, ugyanakkor fél attól is, hogy egyedül marad, mind munkában, mind barátságban, mind párkapcsolatban. Akkoriban szakított a párjával, Derrickkel, akivel évek óta se veled, se nélküled kapcsolatban álltak már a középiskola óta. Carey félt attól, hogy örökre leragadjon valaki mellett, ezáltal pedig kihagyjon dolgokat, miközben attól is félt, hogy Derricket elveszti. A szorongása alvászavarba és pánikrohamokba torkollt, amit enyhe gyógyszerterápia mellett pszichoterápiával orvosoltunk minden második hét péntekjén, kilenc tizenöttől.
Carey McKay jelenleg a hatodik zsebkendőcsomót hagyta maga mögött az irodám kávézóasztalán, a korábban sötét, "füstös" sminkje elkenődött egészen a szeme alá. A haja kócos, és ahogy elhaladt mellettem, mikor beengedtem az ajtón, éreztem rajta a klubbokra jellemző füst-és parfümáradat elegyét. Anélkül is tudtam volna, honnan jött, hogy elmondja.
Magabiztosan jött be, mint akinek teljesen normális, hogy klubból megy terápiára; aztán beszélni kezdett, megbizonyosodtam róla, hogy jól van, és amint mesélni kezdett a tegnap estéjéről, jöttek a könnyek. – Még mindig nem bánta meg, hogy hagy sírni? – kérdezi sokadjára, megpróbálkozva egy mosollyal.
– Nem.
– Jó ronda lehetek most...
Ezt nyilván nem kommentálhatom, még ha el is kezdi nézegetni a ruháját, foltokat keresve rajta. – Meséljen még a vitájáról Derrickkel. Azt mondta, ultimátumot adott magának?
– Igen. Megházasodunk, vagy végleg szakítunk.
– És ezután ment el a klubba.
Megrándul a szája széle, nem engem néz, hanem oldalra, de tudom, hogy nem a könyvespolcomat nézi. Van ott néhány pszichológiai kötet, bár a legtöbb a tabletemen van; a polcon lévők nagy része csak dísz. Ezt várják az emberek. Könyveket. – Lauren hívott el. Azt mondta, jót fog tenni...
– És jót tett?
– Mellém ült valaki a bárban. Egy férfi. Késő harmincas, magas, szélesvállú... Mint maga. Leült, és azt mondta, szomorúnak tűnök. El tudja hinni? Visszakérdeztem, hogy "na tényleg?", mire ő: "Jól áll."
– Talán csak bókolni szeretett volna.
– Talán egyszerűen csak szép vagyok szomorúan.
Megigazítja a ruhája szegélyét, ami elkezdett felcsúszni. Ami egy klubban megfelelő hossznak tűnik, az itt egy kicsit illetlenül rövidnek, de nem fogom megszólni miatta, még csak tekintettel sem. – Szomorú volt?
– Azt hiszem. De aztán... Leült mellém. Beszélgettünk. Vett nekem néhány italt... Nem is tudom, mennyit. Lauren valamikor eltűnt mellőlem, csak ő volt meg én. – Elmosolyodik. – Aztán megkérdezte, hogy akarok-e valahova máshova menni. Azt mondtam, igen, mosdóba. Ő meg azt, hogy "jó". Én csak... Én tényleg mosdóba akartam menni. De aztán mikor végeztem, kopogott az ajtón. Hogy engedjem be. Én meg arra gondoltam... Hogy még sohasem szexeltem egy mosdóban. Tudja? Erre gondoltam. – Felnevet, mintha valami hihetetlen sztorit mesélne épp, ami túl nevetséges a szavakhoz is. Az utóbbi alkalmaknál észrevettem, hogy egyre szabadosabban fogalmaz. Az első hónapok során, mikor még hetente találkoztunk, még a szexre való utalást is kerülte. A legutóbbi alkalommal meg részletesen leírt egy alkalmat, amikor kielégületlen maradt, de nem merte elmondani Derricknek. Számomra nem az volt a fontos, mit mond, hanem mit érez közben, mit mutat; ha nem figyelsz a szavakra, nem olyan kényelmetlen.
Egy pillanatra úgy néz ki, mintha mondani akarna valamit; levegőt vesz, kihúzza magát, előre lendül a mellkasa. De végül meggondolja magát. – És mi történt ezután?
– Beengedtem – vonja meg a vállát. – Csókolóztunk, aztán... Annyira akartam. Az egészet. Hogy házasodjon meg egy nő anélkül, hogy dugott volna egy idegennel egy mosdóban? Erre gondoltam, azt hiszem. Akartam. Már majdnem ott volt. Aztán... A másik fülkében valaki lehúzta a vécét. És ennyi volt. Kizökkentett. Ott akartam hagyni. De azt mondta, hogy már nem lehet. Hogy tartozom neki. És valamit adnom kell neki. Először azt hittem, pénzt akar, de aztán... Azt mondta, használjam a számat. Vagy a kezemet, mindegy.Úgyhogy megtettem, de végig undorodtam tőle. Csak arra tudtam gondolni, hogy ma ide kell jönnöm és elmondanom ezt. Annyira megalázottnak éreztem magam.
Megint sírni kezd, úgyhogy közelebb tolom hozzá a zsebkendős dobozt. Mondanám, hogy sajnálom, ami vele történt, de őszintén nem tudom, melyik része igaz; már észrevettem a korábbi alkalmak során is, hogy Carey hajlamos megváltoztatni a részleteket, hogy Ő tűnjön a teljesen ártatlan félnek. Utólag általában kiderült, hogy ő volt a kezdeményező. Ez nem jelenti azt, hogy ne gondolnám fontosnak, amit mondott, vagy ne lennék tisztában a súlyával. Elhiszem, hogy számára ez a valóság. Az, amelyiket el akarja hinni, legalábbis. – Remélem tudja, hogy a non-konszenzuális szexuális kapcsolatokat a rendőrség vizsgálja. Ha bejelentene egy ilyen esetet...
– Nem, nem, nincs szó erről – rázza meg a fejét. – Ő csak... Nem úgy volt. Mármint... Nem tartott ott. Nem parancsolta, csak... Kérte, én pedig...
Várok néhány pillanatig, hátha folytatja, de nem teszi, úgyhogy csak egy bólintással konstatálom. – Ezután ment a parkba? – Mesélte, hogy órákig ült ott egy padon; várta az időpontját.
– Igen. Hazamehettem volna, lefürdeni, de... Még mindig... Elnézést. – Kimegy az ajtón a folyosóra, de a kijárat helyett a másik irányba, a mosdó felé. Míg ő kimegy, én feltakarítok, a papírkosárba dobom a zsebkendőit. Azok alapján, amiket ma eddig mondott, biztosra veszem, hogy konzultálnunk kell a gyógyszeradagja emeléséről. Aggasztó az erratikussága, láthatóan nem érzi kellően a történések és a döntései súlyát. A szorongása súlyosabb, mint elsőre tűnt; mentálisan feljegyzem a potenciális c-típusú zavart.
Mikor visszajön, már döbbenetesen összeszedettnek tűnik; letörölte a smink nagyját a szeme körül, amit megértek, ellenben meglepve veszem észre, hogy friss rúzs van rajta, és meg is fésülködött. Nem mutatom jelét a döbbenetnek;mosolyog, mikor megint leül velem szemben.
– Elnézést. Hol is tartottunk?
– A tegnap estéről beszélt.
– Ó. Igen. Hát, elmondtam mindent.
– Akkor mesélne esetleg arról... Megismételné, amit mondott, mire gondolt, mikor a... partnere bekopogott a mosdó ajtaján?
– Mármint... Hogy hogyan házasodhatnék meg, amikor még nem is...?
Szóval megint visszatértünk oda, hogy nem mondjuk ki. – Igen, az. Ez úgy hangzik, mintha csakis maga miatt ment volna bele a dologba, hogy Ön szerezzen valami új élményt.
– Így is van.
– Szóval nem azért volt, mert haragudott Derrickre?
Láthatóan meglepi a kérdés. – Nem, én... Nem volt az eszemben.
– Carey... Egy éve azért kezdtük a kezelést, mert úgy érezte, nem tudja megtartani Derricket. Most pedig szeretné elvenni magát, maga elmegy egy klubba, és eszébe sem jut Derrick?
– Ő csak... Annyira féltékeny...! – nyögi ki frusztráltan. Ez új.
– Féltékeny? Mire?
– Hogy megcsalom. Azt gondolja, összejárok valakivel.
– Miért gondolja ezt?
– Mert igaz. – Ezen már tényleg meglepődök - nagyon, nagyon új. A szemöldököm megugrik egy pillanatra, ő pedig láthatóan észreveszi; mintha csak erre várt volna.
– Meglepi?
– Egy év alatt... Nem említette, hogy lenne más kapcsolata is Derricken kívül.
– Nem? Pedig szerintem... bizonyos értelemben mindig beszélünk róla.
Ahogy ezt mondja, feláll a szőr a hátamon. – Nem tudom, mire gondol.
– Mindig itt van. Körülöttünk. A levegőben. Ne mondja, hogy nem érzi!
Rám mosolyog, félreérthetetlen szándékkal. Elnyomok egy nagy sóhajt, és átkozni kezdem magam azért, mert nem hallgattam korábban az ösztöneimre. Észre kellett volna vegyem.
– Nem vagyok biztos benne, hogy értem – mondom inkább, mert muszáj, hogy ő mondja ki.
Sóhajt egyet, frusztráció suhan át az arcán. – Csak azért hívtam be azt a fickót a mosdóba, mert hasonlított magára. Akartam, mert azt képzeltem, maga az.
Egy, kettő, három. – Értem.
A szájához kap, szemöldökei hitetlenkedve ugranak fel. – Nem gondoltam, hogy így fog reagálni.
– Mit gondolt, hogy fogok?
– Két opciót láttam magam előtt. Az egyikben... Feláll, ide jön, és azt mondja, maga is szeret engem, csak nem tudta, hogy mondja el. Aztán szeretkezünk a kanapén.
– És mi volt a másik opció?
– Ugyanez. Csak szex nélkül. Jézusom, ez olyan megalázó...
– Mióta vannak ezek az érzései?
– Egy éve. Az első alkalom óta, hogy találkoztunk. Azt reméltem, hogy elmúlik, de csak egyre rosszabb. Nem tudok másra gondolni.
Bólintok, aztán elveszek még néhány másodpercet, amit a karórám kattogása tölt meg, a kinti forgalom halk búgásával együtt. Kell, hogy összeszedjem a gondolataim, mert ez most fontos. – Carey... A terapeutája vagyok. A kapcsolatunkat szigorú etikai és illemszabályok vezetik. Maga is tudja, hogy ez nem lehetséges. – Bólogat, de nem néz rám, egy újabb zsebkendőt tépdel. – Lehetségesnek tartja, hogy ezeket az érzéseket akadályként használja? Indokként, amivel halogathatja a válaszadást Derricknek?
Megvonja a vállát; mint majdnem minden későbbi kérdésemre. Az időnk pedig öt perc múlva lejár. Próbálom maradásra bírni, biztosítani, hogy megfelelő lezárása legyen az alkalomnak. Úgy ítélem meg, hogy újra el fog jönni; és abban is biztos vagyok, hogy az érzései irányomban nem őszinték. Ugyanolyan kifogás vagyok, mint az a férfi a klubban, akinek nem vagyok biztos a létezésében. Nem a személyem a lényeg, hanem amit megtestesítek az elméjében. Egy kevés belenyúlással az adagjába – semmi extrém, a gyógyszer nem gyógyít, csak segít stabilizálni – azt hiszem, fogunk tudni haladni. Ha hónapok óta tekint így rám, talán most, hogy ezen túl vagyunk, megszűnik az a láthatatlan akadály is.
Az utána lévő kliens nem jelent meg az időpontra; egy kicsit hálás is vagyok érte, mert szükségem van egy kávéra. Épp azzal sétálnék vissza a teakonyhából az irodába, amikor megállok egyeztetni Lucyval a pultnál.
– Madison hívott – mondja. – Emlékeztetni akart, hogy ma van a karriernap. És reméli, hogy nem felejtetted el.
Francba. – Francba.
– Mmm-hm. Tudtam, hogy elfelejtetted. Ő is.
– Azt hittem, az tizenkettedikén van.
– Ma van tizenkettedike. – Nos, ez sok dolgot megmagyaráz. Aztán hátra tolja magát a pulttól, és a mögötte lévő fakkokban keresgél, aztán felém nyújt egy borítékot. – Ez pedig neked van címezve.
Egy egyszerű, átlagos méretű boríték; semmi különös. Az egyetlen dolog, ami mégis feltűnik, az az, hogy nincs rajta bélyeg. Valaki kézzel hozta idáig; a szöveg viszont nyomtatva készült. Ismerős. –  Láttad, ki dobta be?
– Nem, csak ott volt a többi között. Miért? Fontos?
Közben felnyitottam a borítékot hátul, és óvatosan, hogy Lucy ne lássa, kicsúsztatom belőle a papírlapot. Miért gondolod, hogy jobb vagy másoknál?, áll a vastagra szedett kérdés a laprész tetején, aztán néhány sornyi pontozott vonal, mint az iskolai dolgozatoknál. Semmi egyéb. – Nem, nem fontos – mosolygok rá, aztán visszacsukom a borítékot. – Ha Mrs. Cho előbb ideérne, küldd be nyugodtan!
A boríték pedig a tartalmával együtt az íróasztalom fiókjában landol. Ugyanott, ahol a többi hasonló kérdéssel teli is; mind az elmúlt fél évből.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Rossz pénz nem vész el. De idézhetem a klasszikust is, és mondhatjuk, hogy a történelem egy nagy spirál és minden megismétlődik. Viszont nem minden bumeráng arra van, hogy visszatérjen. Egyetértesz?
Talán az események sűrűjében még magadnak sem sikerült megfogalmaznod, hogy miért nem szeretnéd, ha Carey McKay, a jól szituált, 31 éves nő visszatérne az irodádba, azért valld be, hogy valahol az agyad leghátsó zugában mégis gondoltál rá. A helyedben mind így éreznénk - és most tudatosan használok királyi többest. Őszintén szólva mindig azt mondom, amikor kellemetlen kiszolgálással, vagy bunkó ügyfélszolgálatossal hoz össze a sors, hogy az ilyen embereknek nem kellene más embertársaikkal foglalkoznia. Keressenek olyan munkát, ahol nem kell napi kontaktban lenniük másokkal és nem jön elő az az énjük, ami kicsit mindenki a reggeli kávéja előtt egy hétfő reggelen.  Viszont mi lenne, ha valami nyakatekert módon megfordítanánk a dolgot és nem csak az emberekkel foglalkozó hivatást végző illetőket kritizálhatnánk, hanem azokat is, akik igénybe veszik ezeket a dolgozókat? Mennyire lehet követni? Kezdem így érezni magamat.  
Egy dologgal azért kíváncsivá tettél: ki küldi neked a leveket és pontosan milyen indíttatásból? Plusz ha már annyira szeretek kérdéseket feltenni, mi állt a többi üzenetben? Mindnek az a célja, hogy a bőröd alá kússzon és ott sértsen leginkább, ahol fáj is? Lehet, hogy hivatást kellene váltanod, hogy nyomozóként utána járj ennek az egésznek.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól - addig is hiszek benne, hogy nem tévedsz el a foglalók között!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!