Sosem voltam a nagy bulizós lány, de ez persze nem azt jelenti, hogy nem vetem meg a bulikat és az alkoholt, ám mindössze mértékkel. Voltam már részeg, de nem lett jó vége, mivel az akkori kiszemeltem fogta a hajam, míg én a wc felé görnyedve adtam ki a kiadnivalót. Mondanom sem kell, hogy nem érzett akkora testi és intellektuális vonzalmat irántam, hogy ezek után is hozzám szóljon.
Az álláspontomtól függetlenül nem vetem meg azokat, akik szeretik szétcsapni magukat és megborulva tajtékoznak az utcákon vagy különböző szórakozóhelyeken, kocsmákban. Anyukáink már nem annyira szívlelik, ha kimaradunk éjszakára és nem megfelelő állapotokban tévedünk haza. Aranyosak nagyon meg minden és általában el is engednek minket oda, ahová menni akarunk, de azért van egy határ. Havi egyszer simán, minden szó nélkül elengednek minket bulizni, de mindig meg van mondva, hogy mikor kell hazaérnünk. Ez általában egy éjfél körüli időpont szokott lenni és akkor sincs nagy baj, ha késünk egy kicsit. Ha sokat késünk, akkor már el kell viselnünk a vele járóját. Napközben viszont ha menni akarunk valahová, vásárolni vagy barátokkal lógni, sosincs rá egy rossz szavuk se, csak tudják, hogy éppen hol vagyunk.
Mondanom sem kell, hogy én tartani tudom magam, ám a családunknak nem az összes tagja van ebben a helyzetben. Dan már sokadjára játsza ki őket és én sokadjára veszem ki a részem belőle, mint a segítője. Nem akarom, hogy balhé legyen és mikor már első alkalommal is megkért rá, hogy csempésszem be az éjszaka közepén, készségesen meg is tettem. Azóta már egy kicsit zavar, hogy kihasználja a jószívűségem, de ettől függetlenül nem szólok neki. Ha így érzi jól magát, akkor legyen.
A mai napon későre nyúlott a vacsorám, így az esti zuhanyzással és lefekvés előtti rutinommal is kellőképpen megcsúsztam. Máskor zavar, ha kevesebbet alszok nyolc óránál, de mivel holnap szombat lesz, így nem aggódom. Maximum napközben bepótolom vagy később kelek fel és akkor is ugyanolyan kisimult leszek, mint általában.
Általában vizes hajjal fekszem le aludni, mert nem szeretem, ha a hajszárító roncsolja a hajvégeket, s most sem teszek másképp. Miután felraktam a szokásos arcmaszkomat bebújok a takaró alá és elindítom az aktuálisan nézett sorozatom következő részét és elhatározom, hogy ez lesz az egyetlen szórakozásom, míg meg nem jön az üzenet a bátyámtól, hogy ideje lenne segíteni neki bejutni a házba. Legbelül azért imádkozom, hogy ne jöjjön túl későn, mert rettentően fáradt vagyok a mai nap után. Tegnap éjjel még a klubban melóztam és napközben nem sikerült bepótolnom a pihenést, mert egész álló nap rohangáltam. Talán mégsem fog összejönni a megfelelő alvásmennyiség. Majd valamit kiokoskodok az ügy érdekében.
Három egy órás résszel és két csomag popcornnal később úgy gondolom, hogy ideje lenne kinéznem, mivel már hajnal három is elmúlt és legszívesebben már az igazak álmát aludnám, ahogy anyáék is teszik a hálószobájukban, ami mindössze két ajtóval van arrébb az enyémtől.
Könnyedén leszökkenek a lépcsőn, magamra kapok egy kabátot és egy sapkát, az előbbit azért, hogy ne fázzak meg, míg az utóbbit, mert még kicsit vizes a hajam. Gyorsan belelépek anya papucsába és amilyen halkan csak tudok kimegyek a ház elé.

Az alkohol védelmében: józanul is sok hülyeséget csinálok. Mármint, nyilván senki sem kényszerített rá, hogy seggrészegre igyam magamat, de arra aztán főleg nem volt jó okom, hogy józan maradjak, csajtalan és még pénztelen is. Mert most az lettem, életemben először; nincstelen. És mindezt miért? Mert anya elolvasott valami új könyvet, ami szerint ez a nevelési módszer majd jót tesz a fejlődő szervezetnek?
A nagy szart.
Arra sem kényszerített senki, hogy felhívjam Roxanne-t, csak hogy véletlen Chelsea számára koppintsak, és így mindkettejük halálos haragját kivívjam, mert mint kiderült, együtt voltak éppen, és rájöttek, hogy amúgy fogalmam sincs, melyikőjükkel járok. Mármint, most már tudom: egyikkel sem.
De nincs is rájuk szükségem, nincs senkire szükségem, döntöm el dacosan, felhúzva a térdemet a mellkasomhoz. Odakint villámlik egyet, fehér fénnyel telik meg az éjjel sötétje, én meg hátradöntöm a fejem az oszlopnak, és húzok még egyet a barna papírzacskóba csomagolt piából.
Anyáék akkor vették meg ezt a barnatéglás sorházat, mikor eldöntötték, hogy örökbefogadják Alexist. Régen, mikor anya (a gonoszabbik) felhúzott, én általában megfenyegettem azzal, hogy elszököm otthonról. Sose jutottam messze, csak a bejárati ajtóhoz vezető lépcső alatti alkóvig, amit tárolónak használtak. Tökre Harry Potter. Aztán úgy két óra elszökés után általában megéheztem, és inkább hazamentem, anya meg nem szólt semmit.
Most határozottan szólt. Úgy három órával ezelőtt hozattam ide a seggemet taxival, anya első gondolata meg az volt, hogy ezt nem engedhetem meg magamnak a jövőben; még csak be sem hívott a házba, állítása szerint azért, mert részeg és mérges voltam, pedig az a részegség és mérgesség semmi volt a mostanihoz képest.
Hogy volt képe…?! Az arcom megint felforrósodott, ahogy lejátszottam magamban a gyors beszélgetésünket, aminek a végén kijelentette, hogy a döntésük végleges, azt sem hagyta, hogy a kedvesebbik anyámnak köszönjek, és szó szerint az arcomba vágta az ajtót.
Nem tudom, miért jöttem vissza. Dacból. Mert miért ne. Mert fogalmam sincs, hová máshová menjek. Mert megpróbáltam beszélni erről Casey-vel, de az a rohadék közölte, hogy nem lakhatok nála, pedig nem is akartam megkérdezni, mivel a lakásom maradt az enyém, de azért jó tudni, hányadán állunk.
Voltak olyan alkalmak, mikor anyuval vesztem össze, és ha két óra múlva se jöttem elő, akkor ő kijött értem, és felajánlotta, hogy süt sütit. Így, három órával később, már sejtem, hogy nem fog kijönni értem, mert alszik, mindketten alszanak, mint akik jól végezték dolgukat.
Kényelmes volt az a dühöngő csend, amibe bugyoláltam magamat, és köszönöm, egyébként tök jól elvoltam.. Egy üveg piával meg önsajnáltatással az ember nem unatkozik, főleg, ha az ideje egy részét leköti, hogy a vadiúj Nike cipője ne érjen bele a küszöb mellett felgyülemlő sáros vízbe. Ki tudja, mikor kapok újat.
Mégis, mikor az ajtó nyitódását hallottam, meg léptek zaját, valami felcsillant a lelkemben, valami reménykedő, ami kábé azonnal el is halt, mikor a lépcső alján befordulva nem az anyám vörös üstökét pillantottam meg, hanem Alexist. El is felejtettem, hogy úgy volt, ma itthon alszom; és mivel Ő nem jött el a meccsre (azt hiszem, volt valami egyetemi felkészítős programja, amire anya vette rá), fogalma sincs semmiről.
Erre a gondolatra savanyú vigyor terül szét a képemen. – Alexiiiiis! Jöttél csatlakozni a bulihoz? Nagyon exklúzív ám, de lehet, hogy veled kivételt teszek. Talán. Na jó, téged még kedvellek, te nem tehetsz semmiről. Kérsz piát? Tudom, még két év míg ihatsz, de kit érdekel… Ó. Ez elfogyott – állapítom meg, fejjel lefelé állítva a Johnnie Walker üveget, amiből egyetlen, szomorú csepp gördül csak végig az üveg nyakán, hogy aztán az ázott betonra cseppenjen. – Miért fogy el mindig a whisky…?
Halványan rémik, hogy egy hasonló jelent volt valamelyik filmben is, de nem jutna eszembe a címe. És igazából az egész sztorira csak megvonom a vállamat, aztán a szomszéd ház kövezett lépcsőjéhez vágom az üveget, sikeresen elriasztva a konyhaablakukban ücsörgő rusnya, kövér macskát, ami előszeretettel mászott át az én ablakomba, mikor még itt laktam, és dugta a kövér seggét az arcomba. Ha nem tudnám, hogy a gonoszabbik anyánk még élt, azt hinném, benne reinkarnálódott.
– Ramsay pontot szerez! – dobom az égbe a karjaimat, olyan átéléssel, mintha még mindig a meccsen lennék. Durva belegondolni, hogy az is ma történt; mintha fényévekre lennék attól, hogy érezzem a győzelem édes, mámorító ízét a nyelvem hegyén. – Hé lemaradtál a meccsemről! De ne aggódj, megnyertem neked. Három touchdownt is loptam azoktól a marha Cornellesektől. És tudod, hogy az anyád milyen dicséretet szánt nekem érte? – közelebb hajolok, és remélem, hogy ő is közelebb jött azóta. Tudom, hogy tudja, melyik anyánkról beszélek; ha az övének hívom, akkor egyértelmű. Csak az egyiktől akarok elhatárolódni folyton, és egyre inkább. – Kisemmizett. Nincs több pénz. Nada. Nyista. Nope.
A hátamat visszavetem az alkóv oszlopának, és elégedetten sóhajtok, mintha csak az eső illatát akarnám élvezni. – Ááá, de ki foglalkozik vele, mi? – legyintek, és elvigyorodom. – Alexis. Alex. Lexy. Lee-Lee. Mizu? – kérdem olyan hangsúllyal, mintha minden szombat hajnalt így töltenénk. Az esőben ülve, részegen. Igazából, egészen szép lenne; át kell gondolnom a családi programjainkat. Már ha még mindig ehhez a családhoz tartozom.

Daniel és én nem éppen vagyunk ugyanolyanok, de ez nem is probléma. Nem szegi attól a kedvem, hogy vele legyek, még akkor sem ha éppen olyan állapotokban találom meg, mint a mai este. Számítottam erre a meccse miatt, amit természetesen megnyert a csapata. Anya, Danny biológiai anyukája nagy büszkeséggel újságolta el, amikor hazaértek. Sajna nem tudtam résztvenni rajta, mert bébiszitterkedtem és még egy egyetemi felkészítőn is voltam. Tudom, hogy a szüleink csalódtak, mikor nem vettek fel engem egyetemre, de rögtön közöltem, hogy munkát vállalok. Furcsa, hogy eddig mindenem megvolt, most meg magamnak keresem meg azt a pénzt, amit elköltök. Természetesen anyáék adnának pénzt, ha kérnék, de meg akarom mutatni nekik, hogy még én is tudok gondoskodni magamról. Mindig látom az aggodalmat a szemükben, ha a jövőmről kezdünk el beszélgetni. Talán mindez nem is alaptalan, de én még hiszek benne, hogy jobb lehet.
Hidegebb van kint, mint amire számítottam, így nem bánom meg egy pillanatra sem, hogy a szőrme kabátot kaptam magamra. A legnagyobb télben hideg lenne, de most éppen megfelelő. Pont az időjárás miatt, legalábbis részben, nem örülök, hogy Dan a lépcsőn ücsörög, piás üveggel a kezében, ráadásul az alkoholszag rögtön megcsapja az orromat.
- Azt hittem, hogy szólsz, ha hazaérsz és segítek bejutni. Várok rád egy ideje. Mióta ülsz itt? – kérdezem álmosan, közben egy ásítást is megengedek magamnak. – Egyébként meg állj fel onnan, mert nagyon hideg a lépcső és meg fogsz fázni, ha megfázol nem úgy fog menni az edzés és kiesel egy időre – magyarázom neki és megfogom a karját, hogy felhúzzam. Remélem engedi és simán megy majd, de ha nem az is benne van a pakliban, hogy én esek hátra a nagy erőlködések közepette.
- Tudod, hogy nem feltétlen az én műfajom az ivás, de valószínűnek tartom, hogy ha még maradt volna az üvegben iszok belőle, mert ezt az alkoholszagot csak úgy lehet elviselni, ha nekem is az van. Ilyen téren mostanában inkább Sage a te embered, de elég lesz téged is észrevétlenül bevinnelek. Ugye nem akarod, hogy anya kiabáljon? Jól tudod melyik anyura gondolok – most kicsit úgy érzem, mintha én lennék az idősebb, az érettebb és a felelősségteljesebb. Ebben az a vicces, hogy egyik sem igaz rám, de ha a testvéreimről van szó szeretek kicsit anyáskodni, kicsit kedveskedni és felelősséget érzek irántuk. Most tudok Danielen segíteni és meg is fogom próbálni. Lehet, hogy csatakrészeg, de én is voltam már az nem egyszer, szép gimis évek. Azóta már kiadom a piát, nem beviszem a szervezetembe. – Talán mert megiszod? Fogós kérdés, erre próbálj meg válaszolni – kacsintok rá poénkodva, de attól tartok ebben az állapotban komolyan fogja venni.
- Gratulálok a győzelemhez! – mosolygok rá, de ahogy folytatja hamar lefagy az a mosoly az arcomról. Hirtelen már nem is akarom, hogy bemenjünk. – Tessék? Tudjuk, hogy anya kicsit szigorú, de ilyet csak nem tenne meg. Ez nem lehet igaz! – nevetem el magam kínosan és a hajamba próbálok túrni, mivel elfelejtem, hogy ott a sapka a fejemen, így a ruhadarab leesik a földre. Nem sietek azzal, hogy felkapjam.
Miért akarnák anyuék kisemmizni Dant? Sokkal sikeresebb nálam, akkor már miért nem engem?
- Danny, össze kell szedned magad és józanodnod egy kicsit és nem szabadna részegen ilyeneket kitalálnod. Anyáék csak jót akarnak nekünk, egyikünkkel sem tennének ilyet, szeretnek téged is nagyon, drágám – simítom meg a vállat. Kész rejtély, hogy fogom felcipelni észrevétlenül, anélkül, hogy bárki is felkelne.

Alexis mindig is olyan cukormázasan édes volt, mintha sosem olvadt volna le az arcáról a csokifoltos gyerekmosoly, meg ilyenek. Igazából azt se tartanám kizártnak, hogy esetleg anyáék direkt küldték pont most felkészítőre; nem akarták, hogy az édi-bédi kicsi Alexis lelke megtörjön. Oké, nyilvánvalóan Jessica a favorit, de ő pont olyan kis romlott, mint az anyja, mármint, az igazi; olyan, mint azok az izék abból a filmből… A szörnyecskék. De engedd, hogy vízhez érjen vagy egyen éjfél után, mert megharap.
Engem legalábbis tuti próbált megharapni, mikor belöktem a vízbe.
– Az idő nem más, mint… Egy nagy kalap szar – fejtem ki, feltárva művészi lelkületem sarkalatos pontjait. Az idő semmit sem hoz rendbe, sőt, mindent csak tönkretesz;  elvégre tizenhárom évesen tán még ez az ázsiai boszorkány se mert volna kirúgni, ugye? Ráküldtem volna a bevándorlásiakat és a gyermekvédelmet is!
Halk duruzsolásként jut csak el a tudatomig a hangja, nem igazán fogom fel, mit mond, de valamit a lépcsőről, meg az edzésről. – Itt ennél jóval nagyobb dolgokról van szó, húgica, mint az edzés, meg bármi ilyesmi… Kolosszális, világrengető…!
Bár a’sszem értem, miért nem fogja fel; nem az ő világát rengeti. Csakis az enyémet. Csak csalódottan legyintek; erre is, meg a rumra is. Nem, nem is rum, mert azt nem szeretem, túl édes, hanem whisky… Honnan is jött a rum? Valami Brad Pitt. Nem! Johnny Depp. Igen. Bármi, amiben ő van, az mestermű. Mint Billie Eilish. Ha belegondolok, hogy annyi idős, mint Alexis, és mennyit elért, szóval akkor egy kicsit sajnálom a húgit. Pocsék lehet nem csak Billie árnyékában élni, de az enyémben is.
– Egyszer majd felérsz Billie-hez! – nézek mélyen a szemében, lassan, nagyokat bólintva, és megpaskolom a vállát. Mindent megteszek, hogy felvidítsam egy kicsit.
Ja, hogy én szorultam felvidításra…?
Alexis olyan kis ártatlan, hogy szinte sajnálom, amiért ki kell pukkasztanom a kis buborékját. Mármint komolyan; sosem bántanám.
– Hát, Anyu nem is. Az a kosztümnadrágba bújt femináci viszont nagyon is – magyarázom szinte érdektelenül. Mindig is tudtam, hogy utál, igazából nem is tudom, hogy miért lepődtem meg. Talán azt hittem, hogy egy hozzá hasonló személy, aki azt is mindig felemlegette, hogy Jessicának sokkal kevesebb ideig tartott leszoknia a pelenkáról, mint nekem, elfelejti, hogy miféle foltot ejtettem a drága családja becsületén?
– Azóta utál, hogy kirúgtak a Whartonról, te is tudod! – Ismétlem meg ugyanazon szavakat, mint korábban a telefonban anyának. – Hiszen kit érdekel, ha emiatt velem lesz rosszban, a lényeg, hogy az üzleti ügyfelei nem érzik úgy, hog elvesztegették a befolyásukat… Annak a rohadt kölyöknek még ez se megy, mert focilabda van a feje helyén, mi?
Érzem, hogy felforrósodik az arcom. Szerinte minden a foci miatt történik, és nem tudja felfogni, hogy nem erről van szó.
– Még apámat is rávette, hogy…! – Nem tudom, mi erre a jó szó, de jobb is, ha csendben maradok, mert ahogy megpróbálok feltápászkodni, egy nagy böfögés kívánja elhagyni a gyomromat. Szóval azt engedem ki, és eszemben sincs bocsánatot kérni Alexistől. Kis korában rosszabbakat is csináltam, vele meg a Gyíkkal, mielőtt anya rám szólt volna.
Hátrasimítom a hajamat, amiből még mindig víz csöpög. Sokat álltam az esőben, úgyhogy a’sszem ennek a bőrkabátnak is annyi.
– Miért nem hiszel nekem? – vonom össze a szemöldököm, immár felülről nézve le rá. Humortalan mosoly ül ki a pofámra. – Szeretnéd azt hinni, hogy ez nem történik meg a jó kölykökkel, mi? Hogy a szülők nem csinálnak ilyet… Hát nagy hír: úgy tűnik, én nem vagyok jó kölyök. Pedig egyetemre járok, és nem is drogozom. Sőt, egy csomót vagyok kint is… Tulajdonképpen egy főnyeremény vagyok – sóhajtom, aztán nekidőlök a bejárati ajtóhoz vezető lépcső kovácsoltvas korlátjának, mert hirtelen megfordul velem a világ.
Elmosódottan látom csak, ahogy autók húznak el a ház előtt, egy szőke folt pedig itt ugrál mellettem. Hörögve támaszkodom neki a korlátnak, hogy jószerivel a kezeimmel húzzam fel magam a lépcsőfokokon. – Ha meglátják, hogy itt vagyok… s te behoztál… Téged is kirúgnak ám a végén. – Azt nem akarom. Úgyhogy megtorpanok félúton, ám hamar elvigyorodom. – Bár ha gondolod, lakhatsz a dobozomban. Mármint, még nincs dobozom, de majd szerzek egyet neked. Egy menőt. Szerinted van Dior doboz…?

Én és Daniel vagyunk az egyetlenek a családból, akik még simán el is hitethetik bárkivel, hogy vérszerinti testvérek. Mind a ketten átlagosak vagyunk, s a szőke hajunkat és kék szemünket még hasonlóságként is felemlegethetjük. Ezzel szemben Sage és Jessica etnikuma teljesen más. Ha valaki megismer minket viszont már tudhatja, hogy valójában nem vagyunk testvérek. Teljesen ellentétei vagyunk egymásnak, s általában ilyen ritkán fordul elő családon belül. Ezt anyáék szánalmasan szörnyű ötlete is alátámasztja, miszerint a bátyám kénytelen elköltözni hazulról. Ugyan egy suliból már kicsapták, de a másikat bőszen csinálja és még sportol is az egyetem csapatában. Nem éppen ez a legrosszabb, ami történhetne vele és anyáéknak büszkének kellene rá lennie. Én vele szemben konkrétan sehol sem tanulok, mert mindent elrontok, amit csak lehet.
- Az idő sokszor igenis segít, ne légy ennyire negatív – próbálom bíztatni, de nem hiszem, hogy jelen állapotában ez bármit is segítene rajta. Élete legnagyobb csalódása érhette a mai napon és még erre szépen rá is ivott, ami csak felnagyítja az érzelmeit. – Tudom, hogy nagyobb dolog, de én amúgy akkor sem tudom elhinni, hogy ezt tartósan gondolták volna. Talán csak ijesztgetnek és hamar visszaköltözhetsz. Amúgy meg nézd a jó oldalát, teljesen önálló lehetsz és senki sem fog neked parancsolni – rántom meg a vállam. Jó ötletnek tartom, ha a kidobásának a pozitív részeit felsoroljuk, de tudom, hogy ez nem fog rajta segíteni. Csak abban reménykedem, hogy nem hurrog le emiatt. Én tényleg csak a jót akarom neki.
- Hogy kihez? – kérdezek vissza meglepetten, összehúzott szemekkel. Fogalmam sincs, hogy kiről beszél. Billie talán valamelyik haverja lenne? Vagy csak a pia hatására összevissza beszél? Lényegében nem tartom ezt annyira fontosnak és témába illőnek, hogy ezen rágjam magam. Ha akarja elmondja, de az is lehet, hogy már a kérdésre sem emlékszik. Ahogyan erre a beszélgetésre sem fog holnaptól.
- Nem is femináci – kelek egyik anyukánk védelmére. Valóban szigorú asszony, de csak a legjobbat akarja nekünk. Danny valamiért mindig is azt érezte, hogy kifogta magának. Mindössze hallgatni kell rá. Jessicából is egy igazi, jóravaló nőt faragott, aki még a jég hátán is el fog élni, illetve nagyon sikeres lesz a munkájában. Sajnálom, hogy nekem nem segített megtalálni azt, amit kamatoztathatnék.
- Dehogy utál – csak ennyit mondok. Amúgy sem teljesen tudom felfogni a következő pár mondatát. Nem tudom, hogy a háttérinfó hiánya vagy csak mert nehezen forog a nyelve.
- Figyelj – kezdek bele – muszáj lenyugodnod. Nem lesz semmi gond. Most szépen felmegyünk, lenyugszol, reggelig kijózanodsz és tiszta fejjel anyáék elé állunk. Nem fognak senkit kirúgni még és valahogy elintézzük, hogy te is visszajöhess. Rendicsek? – kérdezem mosolyogva, habár nem tartom túl valószínűnek, hogy belemenne.  

Totál szarul érzem magam. Mármint, nem a pia miatt, pff, ez meg se kottyan, nem vagyok olyan részeg, mint amennyire részeg, meg ilyenek, de ez nem vall rám. Azért bulizok, mert kurva jól érzem magam, és élvezem az életet, aztán azért leszek részeg, mert muszáj inni, mert olyan nincs, hogy nincs. Azért nem iszok, mert szar kedvem van, azt csak a gyökerek csinálják, a szánalmas gyökerek, és azt aláírom, hogy nem vagyok a legélesebb szerszám a ládában, mert Parker pölö sokkal okosabb, de… Nehogy már szánalmas is legyek! Nem azért építettem ilyen izmokat, hogy szánalmas legyek; és nem is azért, hogy egy kábé másfél méter magas ázsiai nő majd a sárba tiporjon.
De be kell lássam… Kurva nehéz felállni. Lelkileg is, meg fizikailag. Elgémberedett a seggem.
– Röhögött rajta. Rajtam – mondom aztán, a semmibe meredve. – Az a gyík. A Gyík. Jessica! Tudta, az a rohadék tudta, még előttem, mert neki elmondták, de nem szólt volna… Nem. Szerinte megérdemlem.
Hogy rohadna meg! Pedig csodálatos tesó vagyok. Tényleg. Egy főnyeremény, mint mondtam; mármint, sose vertem meg, pedig elég könnyű volna, olyan, mint egy botsáska, az összes tesó olyan, csak én nem. Lehet, hogy a gonosz anya, akit nem akarok anyának hívni, de most nem jut eszembe a neve… Szóval ő ezért nem szeret? Túl sokat ettem a kasszából?
– Szerinted kövér vagyok? – szegezem Alexisnek a kérdést, belemarkolva a pocimba. Nem. Kurva jól nézek ki, még mindig, mindig és örökké! Vigyázz, Dwayne Johnson!
Őt biztos nem rúgta ki az anyja. Majdnem biztos vagyok benne.
– Tudom, hogy ez neked kábé… Totál idegen dolog – sóhajtok fel, aztán az egyik kezemet a vállára rakom, és közelebb hajolo, hogy a szemébe nézzek; elveszik a válla a kezemben. Azt sajnálom egy kicsit, hogy előle is megettem a kaját, de ő mindig nyúltápot eszik, meg GMO-izéket…! – De igenis, lehet utálni embereket. Én elég sokakat utálok. Mondhatjuk, hogy nemeziszeim vannak… Ezt figyeld, milyen szavakat tudok! Túl sok időt vagyok Goldberggel… Na, de a lényeg, hogy az a nő rühell. És az érzés kölcsönös.
Ha kettőnk közül valakinek panaszra lehetett oka, az én voltam, nyilván, nem pedig Ő; nem, ő csak hisztizik, mert nem a tervei szerint mennek a dolgok. És nem akarok üzletember lenni. De ha az egyszer olllllyan unalmas…! – Én nyugodt vagyok. Rohadtul nyugodt. Csak a dobozomat tervezem. Szerintem névtáblát is csinálok neki, mint a kutyaólaknál… Nyugodt vagyok – ismételgetem, de rá kell jöjjek, egyre idegesebb leszek tőle. Én legyek nyugodt? Ő gondolta volna át a hülyeségeit, és mondjuk ült volna le beszélni velem, vagy tudom is én! Anya is, máskor mindig mindent meg akart beszélni. Most meg… puff. Kiraknak az utcára, mint én Alexis teknősét gyerekként. A különbség annyi, hogy én sétáltatni akartam, aztán valahogy… Elszökött. Az az ázsiai sárkány, a Mushu, viszont csak gonoszkodik. Hát tehetek én róla, hogy ennyi gyereket szereztek? Még csak nem is arról van szó, hogy nincs pénz etetni őket. Egyszerűen önzőek. Igen, önzőek!
– Már ki vagyok rúgva, nem érted, te nyuszipuffancs? – sóhajtok erőszakosan, kezeim lanyhán lógnak a testem mellett, és elgyötörten pillantok fel az égre. Az sem zavar, hogy esik. – Nem működik a kártyám se. Kipróbáltam. Nyista. Nyeste. Nyestet rakok a kocsijába…Rágja a kábelt a férgese!
Be akarok menni. Igen, megérdemlem. Ha a nyest megérdemli a kocsit, akkor én meg a benti ágyat, az ágyamat, hacsak nem alakították át máris jóga-szobává, vagy tudom is én.
Úgyhogy hagyom, hogy beszöktessen. Már nagy gyerek, tuti, több, mint 13, szóval vállalja csak a következményeket!
Kezdve azzal, hogy első dolgom felborítani a esernyőtartót az előszobában. Hallok valami hangokat bent, nem tudom, ki van fent, és szeretnék köszönni Sage-nek, de… Aludni, azt is akarok. Szóval lassan az sem érdekel, Alexis hol van, elégszer szöktem már be éjjel, hogy tudjam, melyik az ő szobája gén-szinten, még látnom sem kell hozzá, ami kapóra jön, mert szart se látok. Majdnem megijedek, hogy megvakultam, de nem, csak sötét van.
Leborulok az ágyra, hassal lefelé, az arcomat oldalra fordítom, pont olyan szerencsétlenül, mint Csillag Patrik. Neki legalább ott volt Spongyabob. – Hé… Szerinted is megérdemeltem? – jut eszembe hirtelen. Alexis dolgozik. Szóval csinálja, amit anyáék akarnak; leszámítva, hogy ők legszívesebben egytemen látták volna rögtön, már ami Mushut illeti. Anya kedves, ő csak annyit mond, kövesd az álmaid, meg ilyenek. Felnézek a nyuszipuffancsra, és összevonom a szemöldököm. – Tényleg olyan izé vagyok… Elviselhetetlen?