Ira & Nate

Közel sem mi voltunk azok az ismerősi körünkben, akik elnyerhették volna az első helyet a gyerekvállalás dobogóján, habár érdemes ebben az esetben szélesebb kollektívában gondolkodni és azt mondani, hogy vannak, akik elől járnak a családalapításban. Aida és én valószínűleg már inkább a középmezőnybe illeszkedtünk be, a képzeletbeli harmadik kategóriába pedig azok tartoznak, akik aktívan gondolkodnak már ezen, vagy épp belevágtak a baba projektbe. Ha Seo Dan-t kellene valahová sorolnom, akkor valószínűleg azt mondanám, hogy ő még a tribünről szemlél mindenki mást aki már versenybe szállt, és döntéshelyzetben van azzal kapcsolatban, hogy be akar-e szállni, vagy épp mikor tenné meg azt. Nálam sokkal okosabb emberek biztosan azt mondanák, hogy igenis van ideális időpont, amikor mindenki fel van készülve egy baba érkezésére, úgy lelkileg, mint fizikailag. Én sok szempontból hajlandó lennék megcáfolni ezt a kijelentést és valószínűleg csak azért nem teszem, mert egy: senki nem kérdezi. És kettő: mert akármit is mondanék, az nem változtatná meg a tényt, hogy én nem számítottam rá, hogy akkor leszek apa, amikor.
Korántsem azért gondolom ezt, mert megbántam volna a dolgot. Őszintén szólva nagyon is élvezem az apaságot, és azt, hogy egy kilencvenöt centi magas kisfiú után szaladgálhatok, amikor ő úgy gondolja, hogy ezerszer menőbb mindenki előtt odaérni a játszótérre, különösen azután, hogy valahol félúton úgy hajította le és hagyta ott nekem a futóbiciklijét, mintha annak valójában egy Staten Island-i utca közepén lenne a helye. Ha próbálnánk valamilyen pozitív következtetést levonni ebből az egész helyzetből, akkor mondhatnánk, hogy Mitchie örökölte a szülei sport iránti szeretetét és jótékonyan megfeledkeznénk arról a megállapításról, hogy miért is nem tanácsos kihagyni a megszokott alvásokat, mielőtt vendégségbe megyünk.
Igyekeztem néhány hosszú lépéssel beérni a kisfiamat, aki önállósította magát, majd egyik kezemben a futóbiciklit tartva, a másikban pedig már Mitchiet, bevártam Irát, akit akkor is a sógoromnak tekintettem, ha technikailag nem is volt az. Annak az ötletével még közel sem barátkoztam meg, hogy egyszer a húgom is olyan idős lesz, amikor már komolyan fontolgathatom, hogy ki lesz a tényleges sógorom.
- Néha olyan érzésem van a környéketeken, mintha nem is New Yorkban lennék. Jó választás volt. De nincsenek nagyon messze a jó iskolák és Manhattan? - Kérdezem ezt úgy, mintha én nem tenném meg majd' minden nap az utat a Queens-i házunkból a manhattani irodánkba. Nyilván az oda és vissza út bizonyos áldozatokat jelent, elvégre azt az időt tölthetném a családommal is, de sokkal barátibbnak tartom azt a környezetet, amiben élünk egy tizennegyedik emeleti lakásnál. Manhattan közelségét - vagy épp távolságát - pedig lehet, hogy megéri lecserélni azért, hogy sétálható távolságban legyen egy park, játszótérrel és étteremmel a tövében, ahonnan könnyen szemmel tarthatjuk a gyerekeinket.
- Jól mennek a dolgok az egyetemen? - Közel sem volt annyi rálátásom az oktatási szektorra és a helyi egyetemekre, mint szerettem volna. A hírekből tájékozódtam, de nem követtem részletesen figyelemmel azt, hogy egyes intézményekben milyen személyi, vagy egyéb változások következtek be. Ezen hiányosságomat viszont mindig szívesen pótoltam Ira társaságában, mert olyan rálátása volt a dolgokra, amivel más nem rendelkezett. Legalábbis nem az én köreimben.
Amikor már belátható távolságban voltunk az étteremtől, már-már előre láttam, hogy Veronica fegyelmezettségével ellentétben az én kisfiamat nem fogja érdekelni, hogy leüljön, mielőtt kipróbálhatná a játékokat, ezért is szólaltam meg újra. - Remélem, hogy lesz még hely a játékokhoz közel, különben Mitchie megváltoztatja a terveinket. - Történetesen hogy meg tudjunk inni nyugalomban legalább egy-egy sört és beszélgethessünk a gyerekeinkről a hátuk mögött. Az én fiam valószínűleg akkor sem sértődött volna meg, ha hallotta volna, amiket róla mondok, mert nem fogta még fel eléggé ezeket a dolgokat, hiába kezeltük őt értelmes felnőttként mindig is, Ronnie-ról pedig lehetetlen lett volna rosszat mondani - legalábbis szerintem biztosan. Mindenesetre nem felejtettem el a feleségem által rám bízott feladatot és azt, hogy érdeklődjek majd a fiatalabb férfitól arról, hogy vajon Mitchie személyisége fogta-e meg annyira, hogy szeresse a közös találkozóinkat, vagy történetesen bővítene még a saját kis családján, ha a felesége egészsége is engedi.