Maradjunk annyiban, hogy egyrészt volt elég időm regenerálódni lelkileg is, másrészt, ha számítottam az érintésre, akkor már nem okozott gondot elviselni. Ugyan jelen esetben nem teljesen vehettük a klasszikus értelemben érintésnek azt, amiben részem volt, de azért mégiscsak emberi közelségnek minősült, amit korábban nagyon rosszul viseltem. Ha valaki a tolakodóan közeledett volna most felém, valószínűleg ugyanígy állt volna a helyzet, de az én jelenlegi szakmámban ez elkerülhetetlennek tűnt. Ma sem volt ez másként, egy-két betérő mindig bepróbálkozott, aztán udvariasan le kellett koptatnom az illetőket, lehetőleg úgy, hogy ne távozzanak idő előtt. Ez alkalommal azonban az egyik túl messzire ment, és már-már erőszakoskodóvá vált. Természetesen volt legény a gáton most is, és az én önjelölt hősöm akcióba is lépett. Az egyik törzsvendégem, Pete próbálta védeni az erényeimet, csak sajnos már a sokadik sörét fogyasztotta, így aztán a reakcióideje eléggé megnövekedett. Nagyobb mértékben, mint amit még biztonságosnak lehetett volna nevezni. Némi lökdösődés, és szóváltások után el is csattant az első pofon, majd repültek az öklök és a szitkozódások. Csak nagy nehezen tudtam szétválasztani a kakaskodó hímeket, ráadásul már kénytelen voltam a rendőrséggel is fenyegetőzni ahhoz, hogy hatni tudjak rájuk. Végül az egyik pultos fiúval, és egy józanabb vendéggel sikerült szétválasztanunk a civakodókat, én pedig Pete hóna alatt átkaroltam őt, hogy így tudjam megtartani. - Nagyon kedves tőled, hogy ennyire próbáltál megvédeni, de nagylány vagyok. Tudok magamra vigyázni, és tudom kezelni a hozzá hasonló mocskokat is! – mosolyogtam rá, miközben az ajtó irányába terelgettem, hogy nehogy nagyobb baja essen. Őt sajnáltam volna, a másikat nem, viszont az oldalamon csoszogó, idősödő melós nem lett volna képes kiállni magáért. Sem a fizikuma miatt, sem az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt. Mivel megsajnáltam, úgy gondoltam, hogy jobb, ha távozik. - Ugyan Maggie! Egy hozzád hasonló hölgy nem ilyen bánásmódot érdemel… - jól estek a kedves, ám akadozó szavak. Ha tudta volna, hogy a jól fésült, fess férjem másfajta bánásmódot osztott ki részemül, talán neki is nekiment volna. Nem mintha esélye lett volna a győzelemre, de legalább volt olyan, aki észrevette az értékeimet még ismeretlenül is. Már ez is valami, nem? A mai világban talán ennyi volt, amivel be kellett érnem a jövőben. Főleg, hogy esélyt se nagyon akartam adni az esetleges udvarlóknak sem. - Köszönöm, én hősöm! Ha legközelebb jössz, a vendégem vagy egy korsó sörre, de most ígérd meg, hogy hazafelé veszed az irányt. Pihenj, és borogasd a szemed! – tanácsoltam, miközben kitámolyogtam vele együtt a kijárat irányába. Éppen akkor, amikor befelé nyomultak néhányan, egy srácnak kicsit neki is mentem, mivel Pete elveszítette egy pillanatra az egyensúlyát, és emiatt mind a ketten kibillentünk. - Sajnálom, nem figyeltem! – szabadkoztam automatikusan, villantva egy futó pillantást az érkezőre. Még nem láttam korábban, ebben teljesen biztos voltam. Pár másodpercig el is időztem rajta, aztán figyelmem csakhamar visszatért az oldalamon lévő férfira. Miután útjára bocsátottam, az eddig vállamra dobott rongyba törölgettem a kezemet, és a pult felé menet össze is szedtem néhány kiüresedett poharat. – Mit adhatok? – kérdeztem pár újonnan érkezett vendéget.
Brooklynnak volt egyfajta sajátos bája. Nem igazán lehetett összefüggő gyűjtőfogalomként számon tartani, igaz, de az asszociáció működött, és általában ugyanabba az irányba mutatott. Sokkal barátságosabb, olcsóbb, színesebb, vibrálóbb, egyedibb. Manhattan minimalista elitizmusának trendje sem tudta háttérbe szorítani azt a brooklyni vintage hipster hangulatot, amitől Nate úgy érezte, a kibaszott Etsy weboldalának belsejében sétálgat. Összesen három részén fordult meg, persze, így ez csúnya általánosítás volt, de ízig-vérig manhattani kölyökként Brooklyn soha nem lett a szíve csücske. Tíz évvel ezelőtt apja lerakta őt a Wyndham New Yorker tetőterébe, beíratta ugyanabba a privát gimnáziumba, ahová egykor ő maga is járt, és egészen a Columbiáig terelgette. Nem sok opciót kínáltak neki ezen a téren, de ha ez azzal járt, hogy a lehető legkevesebbet kellett az East River másik oldalán töltenie, hát nem is bánta. A legendák szerint Brooklyn gyűjti magába és ontja magából a művészeket. Minden kreatív és kézműves és organikus és bio. Feleannyira magas, feleannyira zsúfolt, mindenki megtalálja a maga helyét, közegét szomszédságát. A lakói kevésbé beképzeltek, sznobok, az emberek barátságosabbak, szimpatikusabbak. Talán tényleg, mit tudhatja ő. Minden esetre, az étteremben egymásnak eső vendégek azért valamennyire aláásták az illúziót, amit Brooklyn óhajtott festeni magáról. Nate csak a végére érkezik a műsornak, a küszöbön kapja el a távozókat. Nem sok információja van az esetről, de nem is azért jött, hogy jelentéktelen kocsmai csetepaték után érdeklődjön – még ha szeretne is. Az urak pillanatok alatt küszöbön kívül kerülnek, éppen csak egy frontális ütközésbe kerül a procedúra. Koccanás, inkább, mindenki talpon marad, a kedvesen szabadkozó hang pedig azon nyomban elnézést kér a kellemetlenségért. Hm. Talán tényleg Manhattan a bunkó. - Nem történt semmi. – Feleli könnyedén, léptei befelé haladva az étterem bárpultjáig vezetik. Az egyik széken helyet foglalva matt fekete mappáját a pultlapra fekteti. Nincs benne semmi kulcsfontosságú, néhány fordításra váró anyakönyvi kivonat, és egy félbehagyott filológia esszé. Csak azért hozta magával, felkapva íróasztala széléről, mert apja szerint iratokkal tárgyalásra indulni professzionalizmust sugall. Olyasfajta pszichológiai hadviselés ez, mint a kihallgatószobák asztalára helyezett papírkötegek, ki nem mondott üzenet: tudunk rólad, tudunk mindent. Nate főként csak azért cipelt magával mappát, mert gyűlölte, ha üresen maradt mindkét keze. Meg, persze, a táskáit is rendszerint elhagyta, de az igazán másodlagos. Zöldjei lustán futnak végig a berendezésen, a bárpult mögötti italkínálaton, az asztalok körüli sürgés-forgáson. Épp csak egy pillanatra állapodnak meg a nőn, aki kiürült poharakkal a kezében érkezik vissza és lát is munkához tüstént. Nate kivárja a sorát, nem siet sehová, most ráadásul, külön öröm, ha a sor végére marad. Mikor a lángvörös tincsek végül elé libbennek, barátságos mosolyt villantva biccent egyet üdvözlésként. – Legyen, mondjuk egy Old Fashioned, Knob Creek Bourbonből, ha megoldható. Köszönöm. Nem fecsérel több időt terepszemlére, nem különösebben fontos számára kiismerni a környezetet, bár meg kell hagyni, ízléses berendezést választottak hozzá. Nem épp az a közeg, ami számára megszokott, még csak nem is az, amit önszántából választana, de hangulatos, ezt el kell ismerni. Tekintetét viszont már közel sem az enteriőr köti le, szemeit le sem veszi a nőről. - Mindig ilyen mozgalmasak errefelé az esték? – Kérdi óvatosan, mintha csak kellemes csevegésbe óhajtana bocsátkozni egy fárasztó nap végén. És lényegében tényleg. Egyedül a szándékok megkérdőjelezhetők.
Egy egészen kicsit azért kellemetlenül éreztem magam, hogy jelenetet rendeztek nálam, de megesett néhanapján. Melyik olyan helyen nem esik meg, ahol felszolgálnak alkoholt is, és férfiak tespednek órákon át az asztalokat támasztva? Nem szerettem úgy gondolni erre a helyre, mint kocsma, mert nem is volt az. Étterem, vagy bár inkább, ahol kellemes hangulatban lehet iszogatni, de akkor sem kocsma, még ha törzsvendégek jártak is be meló után egy-egy üveg sörre. Azért annak a kísértésnek még sikerült ellenállnom, hogy a feszült hangulat okozása miatt meghívjak mindenkit a ház kontójára egy italra, de nem sokon múlt. Még az volt a szerencse, hogy akadtak a pult mellett újabb vendégek, és így minden figyelmemet nekik szentelhettem. Mentem is szépen sorba, és kérdezgettem, hogy kinek mit adhatok, ahogy az jó vendéglátóstól elvárható. Csak akkor akadtam meg néhány pillanatra, amikor egy nagyon ide nem illő srác adta le a rendelését. Erre erősített rá az italválasztással is. - Rendben, meglátjuk, hogy mit tehetek! – nevettem fel akaratlanul is, és most már az is rémlett, hogy az ajtóban belé sikerült akadnom. Oké, talán ő lehetett kivétel az alól, hogy ne hívjak meg senkit. Ő elszenvedője volt szó szerint is a kalamajkának, szóval talán nem fogok lebukni a kedvenc fogyasztóim előtt, ha ezt most én állom. Úgyis a téma megvitatásával voltak továbbra is elfoglalva, ahogy elnéztem őket gyorsan az idegen válla felett. - Elég szokatlan választás, egy ilyen fiatalembertől egy klasszikus. – pillantottam felé áthatóan szürke szemeimmel, miközben előkerestem a whiskyt. A jég csilingelve koccant a pohárban, és megállapítottam magamban, hogy ez nagyon nem az ő közege. Az egész megjelenéséből sugárzott, hogy mennyire nem illik ide, még csak a városrészbe se, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? – Sajnos pont ebből kifolyólag nincs hozzá poharam sem, de az italt el tudom készíteni. Remélem a vizuális élmény azért nem ront sokat rajta… - viccelődtem kicsit, amivel a saját korábbi feszültségemet is igyekeztem oldani. - Valahol van itt narancs is… - dünnyögtem az orrom alatt, leginkább magamnak. Le is guggoltam, hogy megkeressem, mert a limonádéhoz volt felvágva, úgy ért a kérdése. – Tessék?! – kérdeztem vissza zavartan, idő közben pedig fel is egyenesedtem diadalittasan, amiért megtaláltam a díszítésre szolgáló gyümölcsöt. A férjem annak idején egy időben nagyon szerette ezt az italt, még akkor tanultam meg tökéletesen elkészíteni. Másképp nem is lehetett vele, de nagyon reméltem, hogy az akkori közeg, ami meg tőlem volt idegen, már nem köszön vissza rajtam. Senki meg nem mondta volna, hogy az elmúlt jó pár évben a felső tízezerbe tartoztam, és ez jól is volt így. Visszatértem az egyszerű gyökereimhez, hogy úgy mondjam. - Parancsoljon! – tettem le elé egy alátétre a poharat, aztán kissé izgatottan figyeltem, hogy sikerült-e még most is megfelelőt alkotnom. Az első arckifejezés úgyis el fogja árulni. – Egyébként mozgalmasnak mozgalmasak az esték, de szerencsére nem úgy, ahogy most látta. – válaszoltam a korábbi kérdésére, miközben letöröltem a pultot. Afféle pótcselekvés volt részemről. Egyébként továbbra sem tegeztem le, hiába volt nálam fiatalabb, pedig nagyon jól tudom, hogy az etikett szerint nekem kellene kezdeményeznem, én meg voltam is ennyire közvetlen. - Úgyhogy bocsánatkérésem jeléül szeretném, ha elfogadná az italt, a vendégem volt rá! – mosolyogtam elbűvölően. – Nos, megfelelőnek találja? – böktem fejemmel a pohara felé. – Egyébként nem brooklyni, igaz? – ráncoltam a homlokom, amikor néhány perccel később visszatértem hozzá.
Míg a nő vidám lendülettel végezte a munkáját, Nate azon tűnődött, vajon milyen gyakoriak errefelé az előbbihez hasonló rendbontások. Úgy tűnt, könnyedén lerázta magáról az esetet, így vagy hozzászokott már, vagy egyszeri alkalom lévén nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Neki sem kellett volna, ami azt illeti, megannyi hasonló nézeteltérésbe futott már bele – szó szerint és képletesen egyaránt. Arra is volt példa, hogy a részesévé vált, többször, mint kellett volna. Ez az éjszakai élet velejárója. Vagy az alkoholt árusító helyeké, nem is számít igazán. Őt is főként csak azért foglalkoztatta, mert nőnemű barátai szívügyének számítottak az ilyen incidensek, ő pedig kedvelte őket annyira, hogy együttérzése jeléül szimpátia-szenvedjen velük. - Miért, mit szoktak az ilyen fiatalok inni? – Vonja fel szemöldökét a megjegyzés hallatán, mert őszintén nem tudta, hogy a „klasszikus italokon” korhatárplecsni is van. Már a 21-et leszámítva persze. De talán Brooklynban tényleg más az élet, mit tudhatja. Lehet neki is olcsó vodkával kevert márkátlan energiaitalt kéne innia, mint a queensi kölyköknek, akiket ismer. Apja barátjának kézműves házisörénél bizonyára nem lehet rosszabb az sem. A pohár hiányán már inkább meg sem lepődik, egyrészt, mert tudja, nem kötelező eleme egyetlen bárpultnak sem – bár nem érti, miért van ez így -, másrészt meg nem is igazán érdekli. Ivott már müzlistálból rumkólát, mikor egyetlen tiszta poharat sem talált otthon, nem aggasztják ilyen apróságok. – Szerintem túl tudom tenni magam rajta. Figyeli a hozzáértést az italát készítő mozdulatok mögött, némán, visszafogott mosollyal az arcán. Nem volt nehéz kiszúrni, ha valakinek már gyakorlata volt a bárpult mögött. Nem kellett hozzá műsor sem, égig dobált palackok és ujjak között pörgetett kanalak, a gyakorlat már abból látszott, ki-hol fogta meg az üveget. Ezt persze nem ő figyelte ki, Mr. Daley mutatta meg neki néhány éve. Az öreg nagyon értett az ilyen dolgokhoz, elvégre több éve állt a New Yorker pultja mögött, mint amennyit Nate létezett. A rendelése kinézetén vajmi keveset ront a pohár másmilyensége, főleg, hogy a narancshéj pont ugyanolyan ízlésesen tekeredik a peremén mindennemű üvegfajtának. Persze, a narancshéj izgatja a legkevésbé, de így, hogy van, már nem akarna lemondani róla, szóval szolid mosollyal nyúl a pohárért és tesztel. Nem ért az italokhoz, úgy igazán tényleg nem, ebben a kérdéskörben mindig nála okosabbakra hagyatkozik, és utána saját szájíze szerint választ kedvencet. Hiába érlelik tölgyfahordóban, ha szar az íze, úgyis az alsó polcosat választja, mindenből és bármiből. Az Old Fashion ezen verziójának persze jó íze volt, de legalábbis mindenképp megszokott. Vagy nem cserélték olcsóbb verzióra a drágább márkákat, vagy piszok jó helyettesítést találtak hozzá, akárhogy is, neki megfelelt. - Az ital remek, az ajánlat viszont, habár nagyon kedves, igazán szükségtelen. Két lendületes kis mozdulattal köröz jobbra, majd ugyanígy kettőt balra a kezében tartott pohárral. Van valami társadalmilag elismert magyarázata a mozdulatnak, Nate számára viszont csak kényszeres mellékcselekvés az egész, nem több. Szeret játszani a pohárral, főleg, ha jég is van benne, nem igazán hallja, de érti az üveg oldalán, mikor hozzákoccan. Tovább pedzegetné a mozgalmas esték témáját is mellé, de mire megtalálja a módját annak, miként ne legyen tolakodó, terelődik a téma. – Nem, valóban nem. De ha jól sejtem maga sem tősgyökeres, igaz? Puha, óvatos mosolyra húzza az ajkait, amit a pohárperem mögé rejt, ahogy kortyol egyet. Bizton nem tudná megmondani, a nő hová valósi. Abban sem teljesen biztos, hogy nem brooklyni, de azért fogadna rá. New York ezen részének jellegzetesen ronda akcentusa volt, ha hallani nem is, látni szinte mindig lehetett. A londoni angolhoz hasonlóan a legtöbb magánhangzóhoz kerekedtek az ajkak, és sokkal erősebben pattantak a t betűk is. A nő messze sokkal szebben beszélt ennél. De talán csak levedlette magáról, ki tudja. Eltűnődve, némán mered egy darabig maga elé egy pár pillanatig. Egészen pontosan addig, míg egy érkező vendég mozgása meg nem zavarja a látóterét, és ki nem zökkenti a gondolatai közül. Körbe néz maga körül újra, jobb oldalra, aztán balra, míg a férfi célirányosan indul egy asztal felé, valószínűleg nem először van itt. Rajta kívül is vannak még jó páran, bár a pultnál nem tolongott senki, és nem türelmetlenkedtek a vendégtér egy pontján sem. Nate nagyon régóta nem látott ennyire nagyon nyugodt forgalmat, ami valahol ironikus, ha az érkezése körülményeit nézzük. – Nem tartom fel, ugye? – Kérdi könnyedén, mikor tekintete újra elkapja a nőét, azon töprengve, vajon felvette-e már az új vendég rendelését, és ő maradt-e le róla, vagy még el sem indult.
Kezdőlap
