Kábultan szuggerálom az elsötétedő telefonom képernyőjét. Egyelőre még én se hiszem el, hogy megtettem. Csak lassan realizálódik bennem, hogy épp eladtam a lelkem az ördögnek. Idegesen csapom az asztalhoz a mobilt, mintha az lenne Nate arca, és így fájdalmat okozhatnék neki. Feszülten a hajamba túrok, és mélyeket lélegzek. Már egy éve annak, hogy utoljára láttam Nathaniel Rohadék Wyndhamot. Úgy terveztem, hogy többet még csak hallani se akarom a nevét, erre önszántamból rohantam a vesztembe egyetlen telefonhívással. Dehát a cél szentesíti az eszközt, nem?
A munkám mindig is fontos szerepet töltött be az életemben. Hajlandó vagyok alázatos lenni, ugyanakkor eltiporni minden utamba álló akadályt, ami veszélyeztetheti az előléptetésem esélyét. Ezúttal is egy hasonló helyzet áll fenn, kár, hogy az egyetlen lehetőségem a megoldásra Nate. Jövő héten egy teljes eseménysorozatot rendez a rádió rengeteg sztárvendéggel. Az ország több pontjáról érkeznek előadók, népszerű műsorvezetők, sőt, még az anyakontinensről, Európából is ellátogatnak együttesek városába, hogy a show részévé váljanak. Természetesen a rádió feladata, hogy mindenkit kényelmesen elszállásoljon, és kifogásolhatatlan ellátásában részesítsen. Ez a légkört nehéz lesz szobafoglalás nélkül megteremteni, ugyanis az utolsó pillanatban műszaki okokra hivatkozva lemondta a szálloda a foglalásaink. Nem a Wyndham hotellánc volt a bűnös vendéglátási egység, mégis ők, vagyis inkább Nate kínálhatja jelenleg az egyetlen gyorsan kivitelezhető megoldás. Pontosan tudom, hogy a kis trónörökös egyetlen tüsszentésébe kerül, hogy kiürítsenek néhány szobát a Z100 vendégei számára, és abban is biztos vagyok, hogy a főnököm megcsókolja a cipőm, ha ezt elintézem neki. Úgyhogy igen, a cél szentesíti az eszközt.
Nem mondtam semmi konkrétat Nathanielnek a telefonba, csak azt, hogy beszélnünk kell valami sürgős és fontos témáról. Furcsa volt hallani a hangját, felkavarta a gyomrom, és undorral töltött el. Ő mégis belement, azzal a feltétellel, hogy a családja birodalmában ejtsük meg a találkát, én pedig elfogadtam a feltételeit, nem volt más választásom. Késő délutánra, avagy kora estére -, ki hogy számolja - beszéltük meg az időpontot, ami annyit jelent, kaptam négy órát arra, hogy minden meggyőző képességem és higgadtságom előkaparjam a megkérgesedett lelkem legmélyéről.
Gyorsan lepörög a délutáni élőadás, amit meglepően nyugodt hangvételben vezetek le, pedig az agyam már máshol jár. Elmorfondírozok rajtam, hogy pontosan mit kéne mondanom, vagy inkább mit nem. Talán hanyagolnom kéne a pusztulj meg témát, mert az nem lenne imponáló, ahogy a nagyképű seggfej és hasonló jelzők sem. Azt se kéne megemlítenem, hogy ő az utolsó esélyünk, mert már körbe telefonáltuk fél New Yorkot, és mindenki lepattintotta a rádiót túltelítettség indokával, ha ezt tudná a végén még túlzottan nyeregben érezné magát.
A műsor végeztével magamra kapom a kabátom, és egy új réteget viszek fel a megkopott rúzsomra. A minőségi rúzsok számomra mindig is az erős nőket jelképezték, valószínűleg azért, mert gyerekkorom kedvenc színésznője kizárólag vadítóan vörös ajkakkal jelent meg a közönség előtt. Az ő nyomán én is kizárólag a piros intenzív árnyalatival vagyok hajlandó mutatkozni, ez most sincs másképp. Ritkán hagytam el azonnal a stúdiót, miután lement az élő műsor. Sokszor még bent maradok szöszmötölni, papírokat kitölteni és a következő napi szövegemet megtervezni. Most viszont Nate "szoros" időbeosztása miatt kénytelen vagyok azonnal elszáguldani. A taxi és az uber prémium megoldás az én pénztárcámnak, még most is, hogy elég szép summát kaptam a műsorvezetői pozícióért, amit alig fél éve nyertem el. Egyelőre egy új lakásra spórolok, hogy ne essek át a sütőn a toalettre menet, így marad a költséghatékony megoldás, a tömegközlekedés.
Mindössze tizenkét perc alatt oda is érek metróval a The Wyndham New Yorker hatalmas épületéhez. Az ajtó előtt állva rossz érzések kavarognak bennem, mikor utoljára átléptem ezt a küszöböt, csúnya véget ért a kapcsolatunk a gazdag ficsúrral.
A recepciós lányokhoz lépek egy grimasz szerű mosollyal, ami kontrollálatlanul ül ki az arcomra.
- Szólnának Nathaniel Wyndhamnak, hogy Florance Langley megérkezett, úgyhogy húzza le a pénzes seggét a halba? - láthatóan a lány megdöbben a szavaimtól. Azonnal visszakoznának mondván, hogy nem zavarhatják a srácot, de én tovább nyúzom őket. Néhány határozott szó és egy-két ösztönző megjegyzés, bók után végre a telefon után nyúl az egyikőjük, én pedig elégedett vigyorral konstatálom a sikerem. Szeretem, ha könnyen manipulálhatók az emberel. Közben a hotelben szaladgáló macska dorombolva hozzám dörgölőzik, én pedig nem tudok neki ellenállni, úgyhogy felkapom a karomba, hogy Kersztapás jelleggel folytassam a beszélgetést, miközben a cicát drámaian simogatom.
- Szó szerint mondja - figyelmeztetem a lányt, mikor beleköszön a telefonba. Nyilván én is hívhattam volna Natet, de ha tehetem, akkor elkerülök minden szükségtelen kommunikációt vele.
- Előre is elnézést szeretnék kérni - szól bele a kagylóba, én pedig megforgatom a szemem, és korábbi szavaim ismétlem meg, miszerint szó szerint adja át a gondolataim. - Florance Langley üzeni, hogy megérkezett, és… - itt egy hatalmas szünetet tart, én pedig a háttérből ösztönzöm - húzza le a pénzes seggét a halba - az arca kissé elfanyarodik, de én egy biztató mosolyt küldök felé. Neki ez a munkájába kerülhet, de én legalább jól szórakozom - És még egyszer bocsánat - hadarja el, majd erőteljesen lecsapja a telefont. Felsóhajtok, miközben a kezemmel a cica nyakát vakargatom, aki ennek hatására hangosan dorombolni kezd.
Egy fél szóval megköszönöm a segítséget, majd az előtérben lévő egyik puha kanapéra leülök továbbra is a macskát kényeztetve. Szerettem az állatokat, mert feltétel nélkül tudnak kötődni a gazdájukhoz, de egy folyton utazó család életébe nem fért bele egy házikedvenc gondozása, így saját kutyám sose volt, bármennyiszer is nyaggattam érte anyám. A hal túlcicomázott dekorációjának tanulmányozásával kötöm le magam a cica dögönyözés közben, így az is azonnal feltűnik mikor Nate megérkezik, végül is ő is csak egy túlértékelt kelléke a hotelláncnak.
Mikor megpillantom élesen beugrik egy korábbi kép. Hirtelen megint látom az egy évvel ezelőtti önmagam, ahogy egy újabb találkozónkat mondom le a túlórák kedvéért. Az a nap úgy alakult, hogy mégis korábban eljöttem a munkahelyemről, mert egy teszt bombariadó miatt kiürítették az épületet, ami a stúdiónak ad otthon. Kár, hogy senki nem szólt előre, hogy nem az lesz az egyetlen hatalmas bomba azon az estén. Miután hazaküldtek mindenkit, úgy döntöttem eljövök ide, a szállodába, hogy kiengeszteljem Nathanielt, amiért ismét lepattintottam. Mélyen legbelül talán volt egy kis bűntudatom emiatt.
Örökre a retinámba égett a pillanat, mikor előzetes bejelentés nélkül benyitottam a szobájában, és épp valami nővel kötötte le magát. A legtöbb lány sírva fakadt volna, vagy dühösen eltrappol, esetleg megtépi a másik nőstényt, de mivel én nem vagyok a legtöbb nő, így mást tettem. Forrt bennem a bosszúvágy, a gyilkos ösztöneim is kiélesedtek, de még is csak higgadtan besétáltam a lakosztályba, és helyet foglaltam egy fotelben. Közöltem, hogy nyugodtan fejezzék be, amit csinálnak, én megvárom, aztán majd után megbeszéljük kinek milyen érzései vannak a szituációval kapcsolatban. Végezetül, mikor kettesben maradtunk, mert a lányka elmenekült, visszaküldtem az anyjába Natet a lehető legszofisztikáltabb módon, majd stílusosan távoztam. Ezzel ért véget a közös és igencsak rövid életünk. Mikor hazaértem azon a bizonyos napon, csak zárt ajtók mögött tört elő belőlem néhány gyászos könnycsepp, és ismét levontam tanulságként, hogy minden férfinak egy rugóra jár az agya, bármennyire is megkedveli az ember őket. Nate legalább ráébresztett arra, hogy ne pocsékolhatom az időmet valaki olyanra, aki csak színleli a vonzalmat, márpedig a férfiak túlnyomó többsége érzéketlen fasz. A megtört szívemet a munkámba való elmélyedés gyógyította meg, talán az előléptetésem is Nate ezen a húzásának tudható be. Most mégis olyan, mintha csak tegnap csaptam volna rá az ajtót.
- Szia – préselem ki nehézkesen az ajkaim között ezt az árva szót. Hirtelen elkap a gyűlölet szele, így megkeményedett tekintettel nézek a szemébe. A macskát leteszem a földre, majd felállok, és leporolom magamról a hagyatékát, némi szőrt. Nem Nathanielnek akarok tetszeni, nem arra játszok, hogy lássa mit vesztett, ahogy a legtöbb nő tenné, egyszerűen a szépen lassan növekvő ismertségem már nem teszi lehetővé, hogy igénytelenül mutatkozzak. Senki se szeretné, ha a kezdeti hírnevéhez a hajléktalan szót kapcsolnák.
Szigorúan tartva a két lépés távolságot Nate mellett sétálok a hotel bárjához. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha egy lennék a prostijai közül vagy valami hasonló. Leülök az egyik bárszékre a pult mellett, és rendelek egy pohár narancslét, ami az aranyközépút a késői kávé és a túl korai vodka között.
- Szükségem lenne egy szívességre – kezdek bele a mondandómba kertelés nélkül. Egy pillanatra talán elgondolkozom rajta, hogy egy nagyszerű üzletként adom elő, amiből mindketten profitálhatunk, de hamar el is vetem. Natenek nem számít a pénz, így pusztán gazdag ügyfelekkel nem lehetne megvenni. Egy szívességgel már annál inkább, bár kiráz tőle a hideg, hogy az adósa leszek. Nem akarom sokáig húzni ezt a beszélgetést, legszívesebben már most távoznék is, miután megadta amire szükségem van.

Anyám szerint kiskorom óta érzékem van az iróniához. Sokáig csak csendes megfigyelő voltam, aztán lassanként eltanultam a felnőttek nyelvjárását -, ami az én esetemben egy punk rock banda színes dialektusának felelt meg - , és talán csak ráérzésből vagy tudatosan a legjobb pillanatokban nyögtem be a legodaillőbb mondatokat. A gyerekeknek köztudottan zsigerből jönnek a zseniális káromkodások és oda-oda szúrt megjegyzések. Anyám szerint aljas módon én kitanultam már tíz évesen ennek tehnikáját és minden apró csínyját, hogy az agyára mehessek vele. Lehet benne valami, mert a mai napig nem tudom megállni, hogy ne maró gúnnyal közelítsem meg a számomra evidens kérdéseket és a nehezen kibírható személyiségeket. Persze a határokat még én is meg tudom húzni, és pontosan tisztában vagyok vele, hogy kivel szemben kell jópofiznom, és félretennem a cinikus oldalam. A főnököm például nem fogom kifigurázni, Nate viszont annál inkább megérdemli, hogy túladagoljam neki az utálatos énem.
Most mégis magamba fojtom az első pillanatban megfogalmazódó kritikát. Pedig nagyon szívesen a képében olvasnám, hogy jó látni, még mindig az arca méretére korlátozódik az egója. Mindkettő ránézésből is a sztratoszférát nyaldossa. Pusztán azért tartom csukva a szám, mert ha egyszer belelendülök, akkor kijön belőlem minden mocskos kis gondolatom, ami a csövön kifér, és az nem lenne túl impozáns a célomra nézve. Ezért most játszom a jó kislányát kicsit, még akkor is, ha gyanítom Nate tisztában van vele, az én szavaimnak mindig van éle, még ha jól titkolom, akkor is.
- Talán ez annyira nem meglepő tekintve, hogy miután anyád kitolt magából, már befolyásosabb voltál, mint Mark Zuckerberg valaha is önerőből lesz - csak nem bírom ki, hogy ne tegyek megjegyzést arra az egy kis indulatszóra. Keresztbe teszem a lábam, és kezemet megpihentetem harisnya borította térdemen. Arcom mindeközben rezzenéstelen, épp csak lepillantok a combomra, hogy ellenőrizzem, a szoknyám a helyén maradt a jelenet közben.Nahát…A hanglejtése és kifejezéstelen arca rántja le rólam egy pillanat alatt az álarcom, amit alig pár perce öltöttem fel. A fellengzős, nagyravaló stílusától egyenesen falnak tudnék menni. Régebben ez egészen imponáló volt, szeretem a határozott személyiségeket, de ezúttal csak émelygés fog el tőle. Mégis kicsoda Nate Wyndham, hogy ilyen magas lóról nézzen le rám? Egy dolog gazdagnak születni, és egy másik dolog kifejleszteni a gerincnövesztésének képességét.
- Ohh hát a segged semmit - felelem egy pimasz vigyorral. Közben átveszem a narancslevemet, habár már sajnálom, hogy alkoholmenteset rendeltem. Belekortyolok az italba meglehetősen lassan, hogy kiélvezhessem a pillanat zamatát -, a hotelbirodalom kishercege viszont annál inkább a segítségemre lehetne. Szükségem lenne jövő héten körülbelül húsz luxuskategóriás szobára -  nem köntörfalazok, minél hamarabb kibököm az igazságot, annál korábban menekülök. Fölöslegesnek tartom lefuti a kötelező köröket. Kizárt, hogy érdekelné mi van velem, továbbá engem se érdekel, hogy az ő háza táján mi újság.
- Mivel a ti világotokban nincs szívesség ellenjutatás nélkül, úgyhogy legyünk túl rajta, és mondd meg miért cserébe intéznéd el ezt az aprócska dolgot nekem - mélyen a szemébe nézek, és egy pillanatra kiráz a hideg. Már egészen elfelejtettem, hogy zöld irszei mennyire megragadják az ember figyelmét, és mennyire mérgezően hat az ember lányára. Ez is egy olyan dolog, amit annó kifejezetten kedveltem, most viszont csak felidézi bennem a régi szép időket, és hogy milyen szívesen eltorzítanám az öklömmel a helyes kis pofiját. Natettel annyira különböző világokban nőttük fel, hogy nem is tudom miből gondoltam, hogy működőképes lehetne köztünk a kémia. Itt ülve vele szemben kicsit magamat hibáztatom, hogy hagytam, hogy belerántson a játszmáiba. Fészkelődök szinte láthatatlan a széken, majd ismét magamra öltöm az elszánt üzletasszony pozíciót. - Kérhetsz bármit záros határokon belül - teszem hozzá. Mindent még én se lennék hajlandó megtenni, de most a főnökömnél begyűjtött jó pontok forognak kockán. Kevés ilyen alkalom adódik az életben, amikor ilyen vissza nem térő lehetőségeket kap az ember. Ezt nem hagyhatom veszni, még akkor sem, ha Natet kell elviselnem cserébe.  

Három embertípust nem vagyok hajlandó elviselni a semmilyen körülmények között a környezetemben: Azokat, akik képtelenek gondoskodni magukról, akik panaszkodnak az életükről, és azokat, akik olyanok, mint Nate. Ebbe az alkategóriába tartozik mindenki, akik valaha keresztbe húzta a számításaim. Néha még anyámat is ide soroltam, mikor indokolatlanul bekopogtatott az ajtómon azzal a felkiáltással, hogy jött meglátogatni ezzel tönkretéve a szoros napirendem. Szóval ez a kategória képlékeny és simulékony az igényeimnek megfelelően, ezért lehetséges, hogy nem köptem még szemközt Nathaniel Wyndhamot. Más kommunikációs szituációban biztosan a képébe röhögök, és gyorsabban lelépek, mint ahogy érkeztem. Ezúttal viszont a kényszer közelség a legoptimálisabb, amit csak el tudok képzelni, de még ez se ad okot rá, hogy némi kedveséget lopjak a hangomba. Vonzódom a nyers valósághoz, és ezt még a látszat kedvéért se adnám fel. Próbálkozhatok elnyomni, de a mellékelt ábra jól mutatja, hogy egy szempillantás alatt képes vagyok elveszteni az önuralmamat, ha valami böki a csőröm. Márpedig, ha valami igazán zavaró tényező ebben a helyiségben az Nate lusta szemforgatása, mégis a torkomon akasztom az erre adandó reakcióm. Csak egy széles mosollyal fogadom, ami egy az egyben azt üzeni, hogy nagyon teperek azért, ami nem sokkal később el is hagyja az ajkam peremét. Szívességet, cserét, üzeletet –, ki minek nevezni – akarok kötni.
Már a nevetése nem sejtet semmi jót. Egy kicsit megfeszülök tőle, mint egy támadni készülő tigris, aki épp egy antilopot tervez elejteni uzsonnára. Érzem, ahogy akaratlanul is jobban kiegyenesedik a hátam, és a lapockáim közelebb kerülnek egymáshoz. A tekintetem, ami továbbra is épp oly elszánt, mint korábban, pont összeakad az övével. Egy önkéntelen fintor kezd úrrá lenni az arcizmaimon, amit szavai és mozdulatsorozata együttesen váltanak ki. Elpillantok a távolba a válla fölött, szinte átnézve Naten, és szívok a tüdőmbe egy nagy adag levegőt. Hátha csak az agyam oxigénellátása ilyen silány, és azért akarok lefordulni a székről. – Szerinted – sóhajtok ismét egy hatalmasat. –, ha nem gondolnám komolyan, akkor ráérnék arra, hogy eljöjjek a képedet bámulni, mint valami cirkuszi látványosságot? -  a kérdésem nyilván csak költői, mert annál fontosabb munkaköri feladataim vannak, mintsem egy izgalmas városnéző túra keretein belül meglátogatni az exeim. A többiek is hasonlóan kicsattanó örömmel fogadnának, mint Nate, hisz mind úgy gondolják, hogy a szívemben nincs hely másnak, csak a Z100-nak. Egy-kettőjükre így visszanézve, lehet, többre is viszem az életben nélkülük, mind csak hátráltattak volna az álmaimban. Habár Nathaniel akár egy saját frekvenciát vehetett volna nekem, de ilyen szánalom adományokra meg nem szorulok rá.
- Úgy tűnik a hallásoddal legalább nincs probléma – vetem oda harsányan, miközben ujjaim a feszültégtől megtépázottan cikázna a nejlonharisnya selymes felületén. Ironikus ez annak tudatában, hogy pontosan tudom vannak problémák a fülével, de ettől még nem bánom meg, amit kimondtam. – Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem fogok új ajánlatot tenni, mert a te óhajaid mindig felérnek legalább tíz szívességgel egy átlagember számára – ebben a pillanatban kezdem elveszteni az önuralmamat. Gyorsan akartam lerendezni, és ha Nate nem lenne, ilyen makacs, nagyravágyó farok, akkor már rég végezhettünk volna egy egyszerű kézrázás után. Ehelyett üti a vasat, ami abban a percben forrósodott túl, mikor új ajánlat lehetőségét vetette fel. Én is vagyok annyira makacs, mint ő, és nem engedek a követeléseimből, továbbá nem tágítok innen, amíg meg nem kaptam, amit akarok.
Jól nevelt gyerek módjára végig hallgatom a bonyolult matematikai elképzeléseit, amit sajnos nem tudok osztani. Nem gondolom továbbra se, hogy korrekt ajánlat lenne hét szívessége kiszolgáltatni azért, ami neki egyetlen egy telefonjába kerül, főleg nem húszat. Nem óhajtok egy életen át tartozni magának az ördögnek, mert a halálos ágyam mellett is behajtaná a maradék tartozásom. Ennek hatására belőlem tör elő egy jó ízű kacagás, mintha életem legjobb viccét hallottam volna. Egy kívül állónak akár még úgy is tűnhet, hogy élvezzük egymás társaságát.
- Legyen hét, de ez esetben: egyet már le is vonhatunk, mert nem mostam be neked miután félre kúrtál. Amúgy szívesen... Ebben az ügyben levonhatunk további kettőt, amiért nem rúgtalak ágyékon úgy, hogy ne szaporodhass tovább, amivel egyébként szívességet tettem volna az egész emberi fajnak, és amiért most nem ismertetem meg közelebbről a helyes kis pofid az bárpulttal. Amúgy ezekért is, szívesen... – ahogy beszélek egyre közelebb hajolok hozzá, és mikor már irritálóan közel érzem magamhoz, akkor fejezem be a monológom. -  További hármat levonunk az életemből elpocsékolt három hónapért. És nézd csak, megint egy maradt – sajnálkozva lebiggyesztem a szám, majd kiveszem a kezéből a poharat, és hatra dőlve kortyolok belőle egyet, majd visszateszem az asztalara. Szinte egyértelmű volt, hogy ő valami alkoholosat rendelt, ami be is bizonyosodik, mikor végig marja a torkomat az üdítő nedű. Ide már kevésnek bizonyul holmi narancslé, mert az idegeim pattanásig feszülése a tét. Nem engedhetem meg, hogy Nate azt higgye, megalázkodom előtte egy szívességért, márpedig 20 kérés őfelségétől azt feltételezné, hogy nagyon is uralhatja a helyzetet.
- Úgyhogy ne játszd az áldozatot, mintha nem egy telefonodba kerülne, mert a végén még megsajnállak – nézek rá boci szemekkel a fejemet finoman ingatva jobbra majd balra.
Próbálok eközben higgadt maradni, de az én türelmem is véges, és ami azt illeti már fogyóban van. -Nyögd ki, hogy mit szeretnél – előrébb lennénk, ha nem a forrókását kerülgetné, hanem a képembe mondaná a kívánságát. Nyilván nem teszek meg neki akármit, mert az önbecsülésemet nem áldoznám fel egy jó pontért a főnökél. Messze vagyok hajlandó elmenni, de a pontos határaim akkor tudom kitűzni, ha előálla az elvetemült gondolataival.

Egy sóhaj nagyon sok mindent rejthet magában. Egy sóhaj lehet vágyakozó, lesajnáló, fájdalommal átitatott, megkönnyebbült vagy akár közvetítheti a pillanatnyi ingerültségünket is. És mégis mit rejt az a sóhaj, ami halkan, szinte észrevétlen hagyja el az ajkam, miután Nathaniel Wyndham közli nem tudok alkudozni? Ez a sóhaj elfojtott düh és türelmetlenség édes elegye. Magamba tartom a kelletlen nevetésem, ami kikívánkozni készül, helyette csak megszilárdult tekintettel fürkészem. El akarja hitetni, hogy nincsen ínyére az ajánlat, és ugyan tényleg mindene megvan, amire csak vágyhat a felsőtízezer elkényeztetett kölyke, de még így is világos, nem utasítaná vissza, hogy az adósa legyek. Ugyan, ne áltassuk egymást, én se bírnám visszafogni magam, ha felvetődne a lehetőség, hogy az adósommá tegyem Nathanielt. Bár az ő idegei mindent elbírnak, de igyekeznék elfeszíteni a húrt a végletekig, kicsinálni szellemileg, mint egyfajta aljas és kegyetlen bosszú. Legnagyobb szomorúságomra most neki adatik meg ez a lehetőség, hogy ő bánjon velem a kutyájaként. Mint utolsó esélyem nem mondhatok neki nemet, és látszólag ezt pontosan tudja, sőt, élvezi. Legszívesebben a torkának ugranák, és addig fojtogatnám, amig ki nem leheli az életét azon az átkozottul piros ajkakon, amiknek még ravasz vigyorra se kell húzódniuk ahhoz, hogy az ember tudja valamit forgat a fejében.
Mintha meg se hallotta volna szavaim, annyira könnyelműen válaszol. Szinte már fáj hallani ilyen közelségből hangját és a benne rejlő nyers akartot, ami a megtörhetetlenségét sugallja. Nate sose volt könnyű ellenfél, bár a régi szép időkben talán még ezek az ellentétek is feltüzeltek, most viszont csak idegesít a puszta tény, hogy kiforgat önmagamból, avagy ami még rosszabb, előhozza a valódi arcom. Rohadék Wyndham. Próbál kiszámíthatatlan lenni, de közben ugyan azokkal a lapokkal játszik, kár, hogy a legerősebb kártyák vannak nála. Olyan, mint egy hurrikán, sose lehet előre számolni vele, hogy mennyi kárt fog okozni.
Figyelem, ahogy feláll, és átsétál a pult túloldalára, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Irányba fordulok a széken, hogy továbbra is tudjam vele tartani a szemkontaktust, ami mindennél többet elárul még egy ilyen lelketlen dögről is, mint amilyet a hotellánc várományos személyében megismerhettem. Néha úgy érzem ez a sors bosszúja, hogy ilyen emberek előtt kell fejet hajtanom, a sok hazugságért, csalásért, amivel eltiportam embereket az álmaim útjából. Mélyen belül viszont tudom, hogy pontosan ez kellett a céljaim eléréséhez, és azért vagyok hajlandó tűrni a megalázkodást, mert ez még közel se a csúcs.
- Ugyan – nevetek fel. -, ezt még te magad se hiszed el – mindketten tudjuk, hogy a kiskirálynak éppen csak tüsszentenie kell ahhoz, hogy elintézett legyen az ügy, vagy talán még annyi se kell hozzá. Meglehet, hogy az alkalmazottai már a tekintetéből kiolvassák mit szeretne, annyi ideje lesik az akaratát. – Fogadjunk, hogy titkon élvezed helyzetet, drágám – ez a drágám valószínűleg a leggúnyosabb módon ejtem ki, ahogyan ember ezelőtt nem használta, miközben szememmel követem az ital útját, amit a tiszta pohárba tölt. –, szinte már te tartozol nekem. Egy szívesség – ismétlem meg a korábban levezetett egyenletem végeredményét. Nem vagyok hajlandó életem végégig tartozni valaki olyannak, akit még csak látni se szívesen látok újra életem végeztéig.
Idegesen cserélem ki a keresztbe tett lábaim, miközben Nate bűvészkedik, teljes mértékben bohócot csinálva magából. Egy pultos lehet szexi, de valahogy a türelmetlenségtől most nem látom a szexistent Nathaniel idegesítő képétől. Előhúzom egy pillanatra a táskámból a telefonom, és rápillantok a kijelzőre. Az idő szinte vánszorog, legalább úgy tűnt, mintha már egy órája viaskodnánk a feltételeinkkel, de még húsz perc se telt el. Valahol ennek örülök, mert legalább másra is lesz időm az este, valahol pedig idegesít, hogy már húsz perce lopjuk egymás idejét. Visszaejtem a táskámba a telefonom, majd roppant nőiesen lepakolom a kezeim a pultra, az ujjaim pedig összefűzőm.
- Vezesd fel az ötleteid. Aztán meglátjuk, hogy mennyire vagy valóban kompromisszumképes – ismerem ezt a mentalitást, én is így szoktam játszani. Beetetem a nagykutyát, hogy aztán némi szemfényvesztéssel a saját javamra kössek alkut. Jó trükk, ha éppen nem ellened próbálják felhasználni. Lehet, hogy Nate semmi ilyet nem tervez, de inkább a legrosszabbat feltételezem róla, hátha még pozitív csalódást tud okozni.
Végig hallgatom az ajánlatát egy pisszenés nélkül. Olyan feszült figyelemmel csüngök miden egyes betűjén, mintha éppen arról mesélne, hogyan kell a vízből bort csinálni. Ami pedig a közelségét illeti, éppen azt a határt súrolja, hogy elgondolkozzak rajta, hogy tudnám testileg bántalmazni ilyen távolságból. Még se teszem, furcsa mód korrektnek tartom a felvetéseit, úgyhogy nem mozdulok, hagyom, hogy folytassa mondandóját, és a személyes terembe hatoljon, ahogy korábban azt én tettem. Valami sokkal elvetemültebbre számítottam tőle, valami olyan megalázóra, amit az én pofám se bírna el. Ez az ajánlat viszont tényleg kedvezőnek mondható mindkettőnk részéről. Egészen reálisan hangzik, már csak egy kérdés merül fel mennem: Hol a kiskapu? Mi az, amit elhallgat?
- Nyilván az ajánlat része volt a szponzoráció feltűntetése, nem vagyunk mi barbárok – biccentek. Oké, persze lehetett volna az az én elhallgatott záradékom, de bármennyire is utálom Natet, és bármennyire is hazug picsa tudok néha lenni, ezt még én is így láttam korrektnek.
- Milyen adományestről lenne szó? – az már különösebben nem is izgat, hogy hogyan történhet meg, hogy Nathaniel Wyndhamnek nincsen párja egy adományestre. Valószínűleg az első lány fejet hajtana tudatlanul neki az utcán, valamiért mégis én kellek neki. Egy belső hang azt diktálja a fejemben, hogy itt bújthat meg az a kiskapu. – Vállalható ajánlatnak tűnik. Mindenek előtt konzultálnom kell a vezetőszerkesztővel és a marketinggel, hogy belefér-e a szerződésembe – ha a lelkemet nem is, de az arcomat gyakorlatilag eladtam a Z100-nak. A vezetőktől függ, hogy magánemberként engedélyezik-e megjelenést egy nyilvános eseményen. Persze figyelembe veszik az ilyen esetekben azt is, hogy magánemberként is lassan közéleti szereplőnek számítok, így, ha egy kompromittáló rendezvényen veszek részt, az a rádió hírnevét is rontja, nem csak az enyémet. – Amennyiben engedélyezik, elvállalom, de tisztázzuk: Miért is én kellek neked? – ha valami, ez igencsak böki a csőröm. Lehet pusztán már csak én vagyok az egyetlen idióta ezen a földön, aki még hajlandó behódolni Nate szeszéjeinek egy kis ellenjuttatásért cserébe.