I hate the feeling like this Up on my shoulders Pushing the pressure down on me You think you want the best for me But nothing really matters If you force it, it won’t come
A jó munkahely és a sokat látott arc előnye és egyben hátránya is, hogy képesek felismerni az emberek. Nem lenne ezzel semmi gondom, ha csak annyiból állna az egész, hogy valaki rákérdez "Hé, te vagy a Foxtól az időjárásjelentő?" én pedig mosolyogva bólogatnék, hogy "Igen, én vagyok!". Az esetek túlnyomó többsége tényleg ilyen, nem panaszkodom én, de azért a héten volt egy sötét, kapucnis alak, aki majdnem hazáig követett, ez pedig rémisztő. Nagyon is rémisztő. Az ember azt hinné, nincs szüksége ilyen fiatalon semmilyen biztonsági kötélre, előttem az élet, mindent túl élek és gyorsan gyógyulok, de azért még is ott van bennem a kisördög, hogy $2000 a mentő, ha egy balesetből el akarnak vinni és nem mindenki dolgozik önkéntesen tőlük... szóval igen, eldöntöttem, hogy ideje a meglévő biztosításomat egy kicsit magasabb kategóriába tornázni. Amíg megengedhetem magamnak, miért is ne?
A Times Squaren lévő Chase Bankba sétálok be. Egyébként is errefelé volt dolgom, meg náluk van a pénzem is, meg a meglévő biztosítás is, úgy hogy a hideg időre tekintettel farmerben és blézerben lépek be. Húzok egy sorszámot, aztán várakozom. Hosszú a sor, úgy hogy amíg pittyegnek a számok és sorban hívják az embereket, addig én a telefonomon pötyögök. Tekerem az instát és mire kettőt pislogok, már az én számom csippan. Felkelek a székről és oda sietek a kiírt 8-as számú pulthoz. - Hello, hogy vagy? Szeretnék nagyobb biztosításra váltani. - köszönök, aztán már kapom is elő a táskámból a tárcám, hogy az irataimat átnyújtsam, igazoljam magam. Mivel minden figyelmem a nőre szegezem, nem tűnik fel, hogy az ajtón egyszerre öt alak sétál be ... maszkokban. Csak az tűnik fel, hogy hirtelen elmegy az áram, ami miatt a dolgozók meglepve hőkölnek hátra először, aztán néznek egymásra. A fejem akkor kapom fel, amikor hátulról fájdalmas kiáltás hallatszik, és hátra nézve meglátom, ahogy az egyik maszkos alak éppen a biztonsági őrt üti ki egy batonnal. Aztán az ajtót bezárják és nekem felszökik a vérnyomásom. Hirtelen azt sem tudom, mit csináljak, sose voltam még hasonló szituációban. A fekete pulóverben és ruhában, halloweeni maszkban feszítő rablók fel vannak fegyverkezve. Én nem igazán tudom megkülönböztetni a fegyvereket, de egy shotgunt még én is felismerek, az egyikőjük pedig pont azzal ugrik fel tőlem néhány méterre a pultra. - MINDENKI FEKÜDJÖN A FÖLDRE! MOST! - kiabálja el magát, és többször nem kell mondania. Én egyből hasra vetem magamat a többi civillel együtt. A dolgozókat már jobban kell motiválnia: az egyik pánikszerűen nyomogat valamit a pult alatt, ami nem igazán akar működni. Talán a riasztó?
Nem igazán nézek fel, gyakorlatilag kerülöm a szemkontaktust, de ez nem jelent semmit. Azt még innen is látom, hogy egy az ajtót őrzi, egy a pulton áll, a többi pedig a pult mögé siet a táskákkal. - Nyissátok ki a széfeket! - jön a következő utasítás. Én nem látom, de a földön fekve is elérik a lábuknál elhelyezett, emlegetett eszközöket. Amikor azonban húzni kezdik az időt, nem váltanak ki jó reakciót az egyébként is idegbetegnek tűnő férfiből. Leugrik a pultról, bele markol a hajamba és felrángat a földről. Pánikba esve sikoltok fel, mert rögtön azt gondolom, hogy most azon nyomban főbe fog lőni, de egyelőre csak a halántékomnak szegezi a fegyvert, miközben rámered az egyik dolgozóra. - 10 széf van itt. Egy perc múlva annyi embernek fog kiloccsanni az agya, amennyi zárva maradt, világos?! NYISSÁTOK KI A SZÉFEKET! - adja ki ismét az utasítást, én pedig a pánikkal és a könnyeimmel küzdve figyelem a túl oldalon a bankost. - Kérem... kérem... - nyöszörgöm neki. Nem akarok meghalni!
Két ijedt szemű kisgyerekhez beszélek – egy balul elsült letartóztatás szemtanúi -, leguggolva az épület orrában. A szüleik aggodalmas, megvető pillantásai természetesen nincsenek rám támogató hatással, de nem ítélkezem. Nem vagyok anya. Nem élem meg, amit ők. Így a legtöbb, amit tehetek, hogy előveszem a bennem megbújt empatikus hivatali személyt, aki néha tud nyájas is lenni és bízom benne, hogy meglágyítom a lélekállapotukat. Úgy tűnik, amikor a témát arra terelem, hogy milyen menők lesznek majd a suliban, hogy részesei lehettek egy ilyen esetnek, máris minden félelem és bánat tova száll, de azért a távozásukkor a szülők kezébe nyomom egy kiváló gyermekpszichológus névjegyét, s vele az enyémet, ha további probléma adódna. - Autó. - halad el mellettem Anthony, tőle szokatlanul durván nyomva a mellkasomba a kabátomat. Nem hibáztatom, fél kézzel öltözik közben. Ez még nem is lenne gyanús - ami vicces nyomozóként -, de ahogy több emberünk is neki indul, nos, az már feltűnik nekem is. Egyetlen szótárban vagy lexikonban sem szerepel megfelelő meghatározás a gyomromból kiinduló, egész testemen végig gomolygó érzésre. Rossz előérzetem támad, ami a következő esetünket illeti, de nem ijeszt meg. Sőt, még némi büszkeséget is érzek a saját reakciómra, ahogy a kabátba bújva utána indulok. A telefonom ekkor csörren meg, azonnal felkapom. Egy emberhez szól ez a csengőhang, a Főnökömhöz. Ha ő hív, bárhol vagyok is, bármit csinálok, felveszem. - Bankrablás. Vannak túszok. A Bank igazgatójával szoros a kapcsolatunk, nem kéne, hogy baja essen. Túszejtés. - hadarja el, de a hangjából ítélve ő sem tétlenkedik. Úton van? Akkor ez biztosan komoly. - Most indulunk Anthonyval. - felelem kissé zilálva, mert a lépteim meg gyorsítottam, pont azért, hogy minél hamarabb odaérhessünk. - Remek. Ott. - habár más esetben kigúnyolnám a tömörségéért, most éppen az autóba mászom Anthony mellé és eszembe sem jut viccelődni közben. - A kamerákat kikapcsolták, tulajdonképpen vakok leszünk. Van egy másik bejárat, amiről ha szerencsénk van, nem tudnak. Ott fogtok bemenni. - mindig is irigyeltem a srác képességeit, hogy egyszerre ezerfelé képes osztani a figyelmét, példátlan sikerességgel. - Ti pedig eltereltek a bejáratnál? - kérdezem, mintha nem tudnám a választ. Bólint, majd közre eső karjával elnyújtózik közöttünk hátra és egy mellényt túr nekem. Apró mosollyal honorálom, és már vetkőzöm is, hogy belebújhassak. - Hányan vannak? - kérdezem közben. - Nem tudjuk. - rám pillant, és bár jól rejtegeti, én meglátom az aggodalmat villanni a szemeiben. Nem mintha egyedi eset lenni, voltunk már nagyobb slamasztikában is. - De ti öten fogtok bemenni. - folytatja, majd felrakja a villogóját az autó tetejére (jókor), hogy szabad utunk legyen. - Oké. - tudatosítom magamban a tervüket.
A helyszínen nagy a nyüzsgés, ezért mi eleve az épület hátuljában találkozunk a Főnökkel és a kirendelt ügynökökkel. Egy utolsó ökölpacsi, mielőtt elválok Tonytól, hogy aztán felszerelkezzek magam is, ahogy a többiek. Hosszú percek nyújtóznak el lustán fölöttünk, de végül befelé indulunk. Nem én irányítom az akciót -természetesen-, de jut bőven feladat. Első körben meg kell menteni a túszokat, jelen pillanatban semmi más sem fontos. - Talán alkut kéne kötnünk velük... - suttogom az utolsó elválasztó fal mögül. - Egy be-egy ki. - mutatok magamra közben, majd végig magunkon. - Ha rájuk rontunk, lövöldözés lesz. Szóval én inkább javasolnám a csereberét. - kíváncsian fürkészem a felettesem, aki háttal van még mindig, de most megdermedve a fejét csóválja nemleges irányba, hogy végül azt mondja; - Adler, csak egyszer élném meg, hogy nem akar belesétálni a kaszás karjaiba. - motyogja hátra a válla fölött. - Pont azt éli. - somolygok rá, majd hagyom, hogy elsőkörben ő beszéljen a bűnözőkhöz.
- Üdv! Az FBI egy különleges egységének vezetője vagyok. Nos, mint tudják, ennek a szituációnak elég sok rossz kimenete lehet, ám szeretnénk támogatni úgymond az ügyüket. Szeretnénk felajánlani egy túszcserét... Mégis csak többet ér egy különleges ügynök és a strapát is jobban bírja. - hatásszünet, közben körbe pillant közöttünk. - Hány túszuk van? Mi itt öten vagyunk. És természetesen a fegyvert is letesszük, amit ellenőrizhetnek belépéskor. - elhúzom a szám a gondolatra, de bízom abban, amiben általában. A bankrablók nem gyilkosok, csak szegény emberek. És ez általában bejön. - Ha belemennek, elsőnek én megyek. Az én ötletem volt. - suttogom, mire csak legyint felém.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
I hate the feeling like this Up on my shoulders Pushing the pressure down on me You think you want the best for me But nothing really matters If you force it, it won’t come
A sors büdös fintora. Bár, ha anyámat kérdezik, ő biztosan azt mondaná, hogy ez Isten műve, amiért leléptem a tökéletes ösvényről, és fekete bárány vált belőlem. Ő biztos azt mondaná, hogy meg van még a lehetőségem jó útra térni, csak menjek apácának... Őszintén szólva, sose mondanék egy ilyen baromságra igent, de most, ha ebből a szituációból kijutnék ezzel az egyezkedéssel, akkor megtenném... Mondanám, hogy "Isten legyen a tanúm", de egyáltalán nem lenne hiteles az én számból. - NEM A TI PÉNZETEKRŐL VAN SZÓ! Nem érdemes miatta meghalni! - összerezzenek, ahogy felkiált az engem szorongató alak. Szinte hányingerem van, annyira erős cigaretta és izzadtság szaga van. Tuti, hogy ő is be van fosva... de a fegyver az ő kezében van. A széfek lassan, de csipognak, mikor hirtelen, a terem másik feléből az egyik fickó riadtan fogja a fegyverét az ajtóra, amint onnan határozott hang csendül: az FBI. Szinte egy hegy omlik le a vállamról, mert ha a nagyfiúk vannak itt, az jelent valamit... és pont ez a gondolat játszódhat le az egyik fegyveres fejében is, ugyan is szitkozódva jön oda hozzánk. - Baszki Tony, baszki Tony, baszki Tony!! - Idióta vagy, baszd meg?! Ne hívj a nevemen te nyomorult, mert téged is lelőlek a picsába! - szól rá fojtott agresszióval az engem szorongató alak. - Arról volt szó, hogy a rendőrség jön! Az FBIról szó sem volt, baszd meg!! - kezd el vitatkozni a láthatóan befosott alak, én pedig felnyögök, ahogy "Tony" a hajamba markol, hogy el tudjon tartani magától és bele nézhessen az idióta szemébe, de ne tudjak elszaladni. Egyébként se tudnék, mert a lábaim úgy remegnek, mint a nyárfalevél. A kezeire ráfogok, de inkább csak azért, hogy ne tépje ki a hajam, így is fáj. - Ne parázz baszki, minden oké lesz. Mondd meg nekik, hogy egy túszt, azt a retkes öregasszonyt a székeknél vihetik egyikőjükért cserébe. De ennyi, semmi mást ne mondj nekik, megértetted?! - a "Fosós" alak már szalad is, mint akit kergetnek, Tony pedig idegesen néz rám, maga felé fordítva a hajamnál fogva. - Hé... ismerős vagy...
Eközben Fosós oda is ér az ajtóhoz, szinte liheg az ide-oda rohangálástól, mert közben elszaladt a nagyiért is, aki már jajveszékelve totyog oda vele. - Oké, egyikőjük fegyvertelenül bejöhet! Kiengedünk cserébe egy túszt, de nem jönnek be többen..! - mondja ezt olyan határozottan, mintha ő szarta volna a spanyol viaszt, de a szünet, és hogy szaladgálnia kellett, azért megmutatja, hogy nem ő a nagykutya a háznál.
A kétségbeesés fáradhatatlanul igyekszik éket verni a csapaton belül, mind feszültek leszünk, amikor a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság csatlakozik. Időbe telik a rabló bagázsnak eldönteni, adják-e a fejüket efféle cserére, avagy sem. Ennek szellemében mind csak toporogva ácsorgunk a bejárat előtt. Én nem bontom meg ismét a csendet, a Főnök megteszi helyettem. - Te nem. - olyan arkifejezéssel legyint felém, mintha én magam is bűnöző lennék. Épp szóra is nyitnám a számat, de megelőz, közelebb mozdulva hozzám. - A legutóbbi esetnél, pontosan egy hete úgy dobtad be magad a mély vízbe, hogy leszartad a parancsomat. - nem szokott csúnyán beszélni, így egy kissé megilletődöm. De úgy fest, a jelenlévő többi kolléga is abbahagyja a készülődést, fészkelődést, mert az eddigi csend mintha duplájára emelkedne. - De hát nem... - kezdenék bele, csakhogy nonverbálisan is érzékelem, ennek itt nincs helye. - Adler, ha veled történik valami, az az én felelősségem. - ha lehet suttogva kiabálni, most éppen üvöltözik velem. Nedvesítenem kell a torkomon, helyette is. Nem mintha megriasztana, hallottam már kiabálni, de az él, ahogy mondja, ezúttal más. - Ha nem ugrom be a pasas emberei lelőnek a picsába. - motyogok, mint egy rajta kapott óvodás. - Ne idegesíts fel. Egy büdös szóval sem mondta senki, hogy menj oda. A feladatod Dr. Nassar megfigyelése lett volna és csak az. És ezt most... - kezd bele, de akkor hang érkezik a túloldalról, ami mindkettőnk - mindünk - figyelmét magára tereli. A másik három kolléga tekintete rögtön rám terelődik, amikor beleegyezés történik a bűnöző csoport részéről. Hallom, hogy beszélni kezdenek, de nem igazán figyelek, mert a tekintetem a felettesem arcára tapad. - Rendben! - kiált vissza Fosósnak. - Ha nem engeded be az ajtón, be fog mászni az ablakon. - szólal meg a fülemben Anthony, mire csak somolyogva lepillantok valahová magam elé. A másik három ügynök is nevetés-elfojtó hangot hallatt, pedig ennek helye itt nincs. A főnök válla hirtelen megereszkedik, mint aki maga is belátja. (Egyébiránt valóban így van, nem hagynám, hogy egyedül legyen benn, fegyverek nélkül. Nincs meg a hideg vérmérsékletem hozzá, így tehát szerencsésebb, ha ők gondolkodhatnak és építhetnek fel tervet, nélkülem.) - Gyere. - lép párat odébb, hívva magával. Közelebb is megyek, közben már levetve magamról a fegyvereimet. Bocsánatkérőn nézem őt, övé minden figyelmem. - Nincs hősködés. Nincs okoskodás, nem idegesíted fel őket. Kussban tűröd, hogy rángassanak, vigyenek ahová gondolják, tömjék a zsebüket. Itt vagyunk, kintről megoldjuk. Keresd meg az igazgatót, ő a kulcsfigura. Igyekszem bejutni hozzád én is, minél többen vagyunk benn, annál... - de idő nincs túl sok, úgyhogy csak egy kedveskedő mosollyal bólintok. - Értettem. - mintha egy félmosoly villanna a képén, és már bök is állával az ajtó felé, én pedig elindulok. A többiek felé küldök egy bizakodó - nem félek - grimaszt. És már nyílik is az ajtó, hogy a néni kijusson, én pedig be.
Az ilyen helyzetek mindig akkor terítenek igazán a padlóra, amikor élesben már jelen vagyok, része a történetnek. Látva, mennyi ijedt arc pislog rám és megoldást, segítséget kér, igazából szörnyű. Fosós berángat a karomnál fogva, s valahová Sarah közelébe hajít Tony mellé. Ők tovább diskurálják a helyzetüket, én pedig Sarah felé küldök egy biztató mosolyt. - Ha meg van a pénz, menjenek. Nem kell bántani senkit. A lopás is elég súlyos bűncselekmény, ne tetézzék testisértés vádjával is, netán gyilkossággal. - elég hangosan mondom, hogy rám figyeljenek, de elég halkan próbálom, hogy a Főnök ne hallja a hangom. Jó lenne rávenni őket, hogy a civileket békén hagyják és megúszhassuk mindezt sérülésmentesen. Mindenki. Még ők is. Egyelőre. - Engedje el a nőt! - nézek fel Tonyra, aki Sarah haját fogja. Fogja? Konkrétan tépi. - Erre semmi szükség, épp elég félelmet keltettek már. - folytatom.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
Kezdőlap
•
