- Utolsó évet csinálja az egyetemet
- Világ életében a lányokhoz vonzódott, de az egyetem alatt összeismerkedett egy fiúval és kicsit túlmentek a barátság fogalmán
- Nem szeret a múltjáról beszélni
- Mindenkivel próbál kedves lenni
- Az írással menekül el a valóságtól
- Nem szereti, ha sajnálják
- Nagyon sokat füvezik mostanában

Nos, bármennyire is meglepő, még az egyetemen se álltak le a teljesen fölösleges feladatokkal. Itt egy jó példa: Írj egy esszét az „Életem” címmel, és csak ennyi. Nincs semmilyen kikötés, ami szörnyen szokatlan.  Ezt kaptuk a karácsonyi szünetre. Egy kicsit ki kell elemeznem jómagam. Bepillantást kell adjak a múltamba, amit valljuk be mindenkinek nehéz megtenni, hisz mindenkinek van valami szégyellni valója. Egy részeg éjszaka, vagy csak egy elhamarkodott szerelmi vallomás, esetleg valakinek az interneten keresztül elmondott őszinte véleményünk, amit már a küldés után rögtön megbántunk. Igen, ilyen dolga már a középiskolára mindenkinek volt, aztán egyetemre kerülve egy kicsit komolyodott a helyzet. A részeg éjszaka kínos emléke nem azt takarja, hogy lehánytál egy szőnyeget a nappaliban, hanem inkább azt, hogy hány sráccal csináltad, jobb esetbe külön-külön, rosszabb esetben egyszerre. Igen, inkább az egyetemen az ilyen sztorik lesznek híresek. A srácoknak ez csak egy pacsi a haverral és másnap egy levakarhatatlan mosoly az arcról, míg a lányoknak pár hónapnyi szégyenérzett, rosszabb esetben egy nem kívánt terhesség. Nos, az utóbbi történt meg anyámmal is 1994 nyarán. Ő még nem volt egyetemista, csak egy 18 éves lány, aki bulizással töltötte a nyarat, az érettségi után, és egy ilyen nagyobb szabású buliban megismerte Ryan-t, aki maga volt a szőke herceg fehér lovon, vagy mégsem. Csak 2 hónapot töltött Seattle-be, ez idő alatt anya beleszeretett és teherbe esett, de mikorra ez a második dolog kiderült, már nem volt az államban.  Édesanyám megírta neki, de ő nem igazán volt kész magára vállalni az apa szerepet és havi kevéske tartásdíjjal úgy érezte le rendezi a dolgokat. Nos, nem ez az én életem nagy törése, nem haragszom rá amiatt, hogy lelépet. Amiatt nem.
Édesanyám egy keresztény családban élt, és alap volt, hogy megtartott. Szeretett, egész életében szeretett. Nagyszüleim segítettek nekik mindenben, egy házban éltünk, nagypapámnak minden szombaton felkellett olvasnom, a könyvet mindig én választhattam. Nagymamámmal pedig vasárnaponként a templomban ültem. Próbálták lekötni a figyelmem arról, hogy anyának minden hétvégén dolgoznia kellett.
Édesanyám késői gyerek volt, nagyim 73 éves korában hunyt el, akkor voltam 16, papám pár hónappal rá. Csak én maradtam anyának és Dan, a nevelőapám. Ő 4 éves koromban lépett be az életembe. Mindig is Dan-nek szólítottam, nem is várt el mást.
Anyám harminc nyolc éves volt. Jól nézett ki, már hosszú évek óta vegetáriánusként élt. A kertet körömvirággal ültette be, rovarirtó szerek helyett ezzel védekezett a kártevők ellen. Ha megfáztam, nyers fokhagymát kezdett velem etetni. Az anyámhoz hasonló embereknek nem lesz rákja. Hisz mit tudnak a körzeti klinikán azok az orvosok, akik azt mondják a szóban forgó harmincnyolc éves, jórészt vegetáriánus, fokhagymafogyasztó, csakis természetes gyógymódot követő nemdohányzónak, hogy végstádiumú tüdőrákja volna. Még mit nem!
Ekkor csak tizennyolc éves voltam, pont annyi idő, mint ő volt, amikor terhes lett velem. Átvillant az agyamon, hogy ugyanannyi idősen lép ki az életemből, mint ahány akkor volt, amikor én beléptem az övébe. Halála napjára még ma is színtisztán emlékszem.
Nem élt egy évet, nem élte meg az októbert, amit jósoltak neki, de még az augusztust és a májust sem. Negyvenkilenc napig élt azután, hogy az első orvos kimondta, hogy rákja van. Ryan nem jött el meglátogatni anyát, de Den mindennap ott volt vele és az egész családja támogatta ebben. A húga, anyával egyidős Lucy főzött rám és saját fiaként tekintett rám ebben az időben. Az utolsó nap amikor a kórház folyosóján anya szobájához értem, egy tábla volt rajta, ami arra szólított fel engem, hogy mielőtt belépnénk beszéljek egy ápolóval. Ez új dolog volt, de azt hittem egyszerűen valami új kórházi szokás. íde ahogy az ápolók pultya felé tartottam szembe jött velem egy ápolónő és mielőtt bármit is kérdezhettem volna, csak így szólt:
- A szemére jeget tettünk, szeretett volna donor lenni, ezért szükséges volt….
- Hogy mi? – fröccsentem rá olyan indulattal, hogy szinte ugrott egyet tőle és rohantam vissza anyám szobájához. Bent Den ült és rögtön jött oda hozzám és a karjába zárt. Én pedig csak álltam és anyám testét néztem, már nem voltak benne csövek és már nem csipogtak mellette gépek, a feje nem látszott mivel egy nagy zacskó jég volt rajta. Én meg csak öleltem Den-t és zokogtam.
Ő lett a gyámom, anyám végrendelete szerint. A temetést Den családja szervezte le. És engem Lucy nénihez költöztettek, amit egyáltalán nem bántam. Nem tudtam volna visszamenni nagymamám házába,amit később el is adtunk. Abból vettem Brooklyn-ban egy panellakást, egy szoba semmi több. És elkezdtem a tanulmányaimat. Az első két évben megismerkedtem a füvezés fogalmával. Ami egy kicsit elterelte a figyelmem a mindennapi egyedülléttől. Dan és családja ott voltak nekem, minden ünnepen, de a hétköznapok mások.