Egy tárgyalóban ülök, s amint a zsebórámra nézek, meg kell állapítanom magamban, hogy el fogok késni. Gyűlöltem, ha valahonnan késnem kell, főleg ha egy ilyen unalmas és száraz témáról volt szó, mint a negyed éves beszámoló. A vetítővászon előtt beszélő mitugrász sem könnyíti meg a helyzetemet, hiszen minden szava Morpheusz gondoskodó kezei közé hajt, s ha nem tartanám jobb kezem öklével le-lebukni vágyó fejemet, már régen a szék alatt lennék. Fárasztó és kietlen a felsővezetők élete, melybe apró fényt hozott tegnapi találkozóm Zeena-val.
Milyen gyönyörű lány, mennyi kihasználatlan potenciál lakozik benne! Az éjszaka folyamán rá gondoltam, amikor egy pohár bor mellett lovagoltam meg az Internet végtelen hullámait, a lehető legtöbb információt keresve és találva meg róla. Facebook és más közösségi oldalakon található profilok, egy apró bejegyzés régi iskolájának újságjában, mely arról ír, milyen tehetséges lesz egyszer, egy kiállítás képei a Wisconsin State Journal archívumában, melyben az újságíró ódákat zengett az elkészült remekművekről. Végignézve a felvételeket nem voltam meggyőzve, de nekem egy Picasso vagy Van Gogh is ugyanolyan értelmezhetetlen szemét, mint azok a szobrok, amik között tegnap megvettem az éjszakáját.
Mosolyt csal arcomra a tranzakció egyszerűsége, ahogyan sikerült esetlegesen rávennem valamire, amit nem is szeretett volna, de ki tud ellenállni a pénz utáni sóvárgásnak. Hát azok a férfiak és nők, akik most a tárgyaló asztala körül ülnek, biztosan nem. Látom rajtuk az ambiciózus kisugárzást, azt a gyilkos ösztönt, mely minden öltönyös patkány tekintetében ott lapul, akit valaha is magához vonzott a nagyok játéka.
- Tartsunk szünetet Mr Grimes? - a mitugrász szakította félbe unott böngészésemet a telefonomon, majd sóhajjal pillantottam fel, s megráztam a fejemet.
- Csak folytassák nélkülem, két perc és itt vagyok! - jelentem ki unott arccal, majd felálltam a helyemről és eltűntem a tárgyaló ajtaja mögött.

***

A Guggenheim Múzeum ugyanolyan lehetett, mint tegnap délután, hiszen a helyszínen kiállított műtárgyak az éjszaka folyamán nem vándoroltak céltalanul az épület emeletei között; a létesítmény személyzete ugyanazokat a betanult szövegeket ismertették a betévedő vagy éppenséggel csoportosan érdeklődő látogatók számára. Egy dolog azonban biztosan megváltozott az előző huszonnégy órához képest, hiszen én még mindig abban a tárgyalóban küzdöttem az elalvás ellen, helyemet pedig egy fiatal férfi vette át, aki talán türelmetlenül, talán egyik lábáról a másikra topogva várta, hogy elvégezhesse a feladatot, amiért reményei szerint ötszáz dollárt fog kapni.
Tervének sikeressége azonban egyetlen apró, ám de felettébb nem jelentéktelen, inkább csak középszerű alkotóelemem múlott, s az kedvenc és egyetlen unokahúgom. Persze úgy is forgathatnám a szavakat, hogy a leginkább gyűlölt unokahúgom, hiszen akkor is megállná a jellemzés a helyét.
A fiú két apró dobozkát kelljen, hogy tartson a kezében, melyek mindegyikének oldalán egy-egy szürke alma emblémának kellene lennie. Amikor megfordul, egy tábla lóg a nyakában, hatalmas "ZEENA" felirattal, ami azért is volt kellemetlen számára, mert már negyedszer akarták eltávolítani a múzeumból, illetve kérdeztek rá az elmeállapotára. Mindenesetre ő rendíthetetlenül állt az őrposztján és várta, hogy bevégezhesse a feladatát.

Hiába telik el huszonnégy óra két találkozás között, valahogyan semmi sem lesz ugyanolyan mint előzőleg. Persze ez függ attól, hogy ki mennyire fogékony arra, hogy észrevegye az apró különbségeket. Más lesz a levegő, amit beszívunk, más a szobrok kisugárzása, és mások vagyunk mi is. Éppen ezzel a huszonnégy órával idősebbek. Bölcsebbek, vagy butábbak, szegényebbek vagy gazdagabbak. Valamit mindig hozzánk tesz az eltelt idő. Hozzám például azt, hogy tapasztaltabb lettem egy csúnya pofonnal, amit az élet osztott le Carson bácsikám személyében. Rá kellett jönnöm, hogy bár mindig is kicsit különlegesnek reméltem magam, talán egyedinek és megismételhetetlennek, ám kemény szavakkal adta a tudtomra, hogy nem vagyok az. Első pillanatban azt hiszem magamba zuhantam, elkeseredtem, kicsit sem estek jól a kegyetlen mondatok, amelyek csendesen vágódtak neki az arcomnak, csupán láttam az ajkainak mozgásából, a testtartásából sütő érdektelenségből.
Néhány órával később azonban már éreztem legbelül a csakazértis vibrálást, hogy megmutassam: téved velem kapcsolatosan. Nem tudom mit ébresztett fel ezzel a viselkedéssel, csak azt tudtam, hogy be akarom bizonyítani, ha még oly középszerűnek, még oly merevnek is gondol, nem vagyok az. Csak vannak elveim, van bennem nem is kevés büszkeség, amelytől nem az ő kedvéért fogok megszabadulni. Nem utolsó sorban pedig van bennem annyi művészi ambíció, hogy alkotni képes vagyok a fantáziámból is. Az élet a hallók világában kezdődik, és valahol az én csendemben ér véget. De ettől nem vagyok kevesebb, ahogyan attól sem, hogy nem bújok sem az ő, sem senki ágyába, csak azért, hogy bizonyítsak bármit is. Nem utolsó sorban azért sem, hogy a hírnév, és a pénz csábító csillogása vezesse minden tettemet. Úgy tűnik azonban, ha azt gondoltam volna, hogy Carson csak ennyire képes, csupán a testi örömök valami perverz hajszolása vezéreli irányomba, akkor alaposan és ismételten nagyot tévedtem. Az orromnál fogva vezetett, és én megadtam magam neki.
Az éjjel alkottam, csak az ő kedvéért, a legjobbat akartam kihozni magamból, csak az ő kedvéért, és megfeszültem a munkában valaki más hatására. Mert a múzsám változatlanul ugyanaz, ugyanaz aki azóta volt, hogy betettem a lábam ebbe a metropoliszba, akinek csupán a lélegzetvétele valami eszement magasságokba repít. Ő volt az, aki miatt végül megálmodtam, majd megalkottam azt a munkát, amivel végül megérkeztem a megbeszélt találkozóra. Kezemben egy jellegtelennek tűnő, barna papírtáska, óarany, fonott zsinórral, amely leginkább a hajókötelek egy elegánsabb verziójára hasonlított. Hogy mit rejtett ez a táska, mi aprókat zörrent és ütődött a csupasz combomnak minden lépésnél, senki nem tudta rajtam kívül. Ha rajtam múlik Carson sem rögtön fogja megtudni. Pontosan jól mondtam korábban, a combjaim csupaszok voltak. Jobban mondva egy testszínű, vékony harisnyába bújtam, és a stílusomtól tökéletesen eltérő, burgundi vörös plüss hatású ruhát vettem fel, melynek ezüst színű szegélye a térdkalácsomat csiklandozta. Átmenet voltam egy Mikuláslány és egy társalkodónő között. Én legalábbis ilyennek láttam magam, de őszintén megvallva fogalmam sem volt arról, hogy az efféle holmik közül mi áll jól, vagy éppen milyet is kellene vásárolnom. A ruhaüzletben igazán kedves volt a hölgy és még egy hasonló magas sarkú cipellőt is ajánlott a ruha mellé, színben egy árnyalattal sötétebbet, de belül jó meleg, vékonyabb bunda béléssel, hogy mégse fagyjon meg a lábam. Magas sarokról volt szó, arról nem, hogy valami kényelmetlen topánka legyen. Már így is idegenül hatottam a magam számára is a tükörben, amikor a vállamon átkanyarítottam a tintakék szövet kabátomat. Rúzst használtam csupán, valami barack árnyalatot, egyéb szépítőszereket azonban nem voltam hajlandó. Hajam kiengedtem, de két tincset oldalt felfogtam és egy vörös pipacs csattal  összefogtam hátul. Minden egyes lépésnél, ami valami üvegfelület mellett vitt el, megbámultam magam, és továbbra is az volt az érzésem, hogy valaki egészen más lépked ma a múzeum falai között, mint aki tegnap. Külsőségekben határozottan nem én voltam.
Ami mégis a tegnapi lányra emlékeztetett, az a megfontolt, és kissé tán félszeg nézelődés lehetett, amivel megérkeztem oda, ahova a bácsikámmal a találkozót megbeszéltük. Egy kisebb csoport haladt el mellettem, nevetgélve és beszélgetve, kielemezve a szobrokat. Nem tudom miért vörösödtem fülig, amikor valaki megbámult, egy másodpercre, majd haladt is tovább. Zavaromban a fülemhez kaptam és három simító mozdulattal tűrtem a nem létező, kóborló fürtöket mögé.
Hiába voltam azonban pontos, ma valahogyan nem úgy tekintettem az időre mint tegnap, amikor még ismeretlenül álldogáltam itt. Ma valahogyan számított, hogy mikor érkezik. Úgy tűnt azonban, hogy ma is én érkeztem ide hamarabb és nem ő. Nem tudom, hogy megkönnyebbültem, vagy éppen belül kicsit szomorú szorongással vettem tudomásul, hogy az ajánlata csak egy rosszízű tréfa volt. Nem fog eljönni, nem is fogja érdekelni amit hoztam. Bár az igazat megvallva néhány perces várakozásból nem tudom, hogy miért vontam le ilyen messzemenő következtetést….azt hiszem azért mert pokoli fáradt voltam. Hajnalodott már amikor a munkát befejeztem, pedig éjfélkor még ott könyököltem a pult mellett a megszokott koktélommal és az én múzsámat figyeltem ragyogó szemekkel. Megjelent minden egyes mozdulatomban, amiben később alkottam. Ott volt velem akkor is amikor ujjaim fáradtan ernyedtek el az anyagon. Lélekben és nem fizikailag.
Ezek jártak a fejemben, és egy sóhajt követően lemondóan kezdtem volna lassan feladva a reményt járkálni, amikor megpillantottam az a táblát. Nem is tudom miért nem tűnt fel korábban a férfi, kezében két ismeretlen eredetű dobozkával, és ott virított a nyakában a nevem. Csupa nagy betűvel. Össszenéztünk. Elkerekedő szemekkel bámultam őt, ő meg tanácstalanul engem.Ki tudja meddig tartott volna az egész, ha nem oldom fel az egészet egy kedves, és őszinte mosollyal, amelybe egy leheletnyi zavar vegyült. A papírtáskás kezem magam mellett, de a balom a mellkasomra simult, és kissé megbiccenő fejjel, lassan kezdtem neki tátogni, kicsit hangosabban is mondva, hogy:
- Én….ez az én nevem. Zeena.- mintha hozzám hasonlatos siket emberhez szólnék, szinte csak rutinból. Tettem egy lépést felé, és sietve megnéztem mindkét apró dobozt, de inkább a zsigeri kíváncsiság hajtott, semmint rá akartam volna kérdezni erre az egész helyzetre.
Riadtan pillantottam körbe, csapdát szimatolva, de csupán a férfi volt ott meg én.
- Maga kicsoda? És miért...mi ez az egész?- megtorpantam, és onnan ahol voltam, egy lépést sem tettem tovább. A bizalmas mosoly leolvadt az arcomról. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem ismerem ezt a férfit, és fogalmam sincs róla mit keres itt.
- Ne jöjjön közelebb, rendben?- nem tudom mennyire győztem meg. Talán semennyire. Menekülési lehetőség után kutatva kapkodtam egyik oldalról a másikra a fejem.

Újabb szakaszába ért a megbeszélés és csak hatalmas sóhajokkal tudtam elviselni az egész társalgás unalmát. A telefonommal játszottam, ujjaim között pörgettem az asztal fényes lapján, de türelmetlenségem nem volt ok nélküli, hiszen fontos üzenetet vártam. Egy rövid szöveges üzenetet, közkeletűbb nevén egy SMS-t, melyben a titkárnőm biztosít arról, hogy elvégezte a rá bízott feladatait.
Ella még sosem okozott csalódást, s amióta mellettem dolgozik, mindig kérdés nélkül hajtotta végre a legkülönlegesebb kéréseimet is, de annak idején pontosan ilyen munkatársat kerestem, s ezt megfelelő ellenjuttatások mellett várom el tőle. Fogalmam sincs, hogy milyen kapcsolatrendszerrel rendelkezik, de legyen szó utolsó pillanatban kért színházjegyekről vagy nehezen beszerezhető ajándéktárgyakról, mindig pontosan és diszkréten kezeli a dolgaimat. Ha valaki egyszer rájönne, hogy nem is engem, hanem inkább őt kellene górcső alá venni, hogy megrendüljön a rólam kialakult kép, akkor lennék igazán bajban.

Mindkét tétel elintézve. A telefonszám: (212)555-7121

Készülékem halkan zümmögött, s az üzenet, amit kaptam apró mosollyal keretezte ki ábrázatomat. Nyakamat forgatva lazítottam elgémberedett izmaimat, majd kezembe vettem az okostelefont és a kapott számra küldtem egy hosszabb bejegyzést. Talán a felénél tartottam, amikor az ugribugri ismét csak tanítóbácsisat játszva állt meg mondandójával és apró köhintésekkel hívta fel magára a figyelmem. Hatalmasat szuszogva néztem fel rá, levéve szemüvegemet, melyet mindig használnom kell a telefonon pötyögve.
- Braxton? Ugye Braxton a neve? - bólintott. - Ha még egyszer félbeszakít, kirúgom. Megértette?
Ismét csak bólintott, majd egy korty vizet ivott, hogy valamivel terelje az arcán felgyülemlett idegességet. Nem törődtem vele tovább, csak folytattam a kis elektronikus üzenetet, majd a "Küldés" gombra nyomva továbbítottam mondandómat.

***

A fiú azonnal felismerte Zeena-t, hiszen amikor a titkárnőm intézkedett, egy képet is mellékelt az utasítások mellé, így téve egyértelművé, hogy kivel is kell majd találkoznia. S akkor miért a nyakba akasztott felirat? Aki nem látja ennek a humoros részét, az tényleg nem ismer engem!
- Üdvözlöm Ms. Grimes! Pedro Gonzalez vagyok az Upper Ease Side-i Apple Storeból és egy telefont kell önnek leszállítanom. - már éppen lépett volna közelebb, hogy megmutassa a kezében tartott két dobozt, de a lány kérése vagy inkább parancsa visszatartotta. Hatalmasat nyelt, s egy pillanatra kiesett a szerepéből, majd idegesen törölte meg homlokát jobb kézfejével. - Természetesen nem megyek közelebb, de úgy nehéz lesz megcsinálni a telefon aktiválását... Nézze, ötszáz dollárt kapok, ha valamelyik telefont odaadom magának, segítsen már egy kicsit. Ez több, mint egy heti fizetésem!
Ha megnyugodtak a kedélyek és Zeena is közelebb engedte a férfit, akkor gyakorlott mozdulatokkal bontotta ki a két dobozt, melyek mindegyike egy-egy iPhone X-et tartalmazott, ám volt közöttük egy apró különbség. Kijelzőjük ugyanolyan volt, de a hátlap színe eltért, hiszen az egyik ezüstösen csillogott, míg a másik sötétebb árnyalatban, "Space grey" fantázianévvel ellátott színben tetszelgett. - Kérem, válasszon a két szín között...
S miközben a lány választott, mely lehetett impulzív döntés vagy megfontolt gondolatmenet eredménye, Pedro némileg felengedett és szemügyre vette ügyfelét. Felettébb tetszett neki a látvány, a ruha és a cipő harmóniája, a rúzzsal festett dús ajkak igéző csábítása, Zeena testének lágy vonalai, egész megjelenése és kisugárzása. Talán most nézték meg először ilyen nyilvánvalóan a lányt, most akarta egy férfi a szemeivel felfalni először, most tudatosult benne, hogy nem véletlenül kellett ilyen ruhában lennie, s talán gondolatai között felvillan a lehetőség, hogy nem véletlenül kések. Talán mindegyik, talán egyik sem, de amint választását megtette, Pedro egy apró tűvel szúrta fel a készülék oldalát, majd az előbukkanó fekete, műanyag keretbe illesztette a SIM kártyát, s tette vissza azt a telefonba. Letépte a műanyagfóliát a mobil elejéről és hátuljáról, pár begyakorolt mozdulatot tett a képernyőn, majd átnyújtotta az eszközt Zeena-nak.
- Kérem, forgassa a fejét a kamera előtt, a kör szélén lévő csíkok majd segítenek abban, hogy merre kell néznie. Ezt kétszer kell megtennie, s utána választania kell egy öt számjegyű kódot. Később ezzel oldhatja fel a telefont, ha az arcfelismerés nem működik. - apró mosollyal lépett kissé hátrább, majd megnézte a saját telefonján az időt. Lassan vége az ebédszünetének!

Nem éltem a mobiltelefonok adta technikai előnyökkel, több okból sem. Egyrészt mert esetemben a hanghívás okafogyott volt, másrészt pedig mert egy speciális, kifejezetten az olyanok számára készült telefon amilyen én is vagyok, kisebb vagyonba került. Legalábbis az én anyagi helyzetemhez mérve. Így aztán maradt időnként a laptopon a skype anyuval. Mostanában az is ritkán, amiért picit bántott is a lelkiismeretem cudarul.
A jelenlegi helyzetben nem feltétlenül az lepett meg leginkább, hogy Carson nem volt sehol, hanem az ahogyan a férfi, velem szemben a nyakában a nevemmel két kis dobozkát akar átadni nekem. Az emblémát, jobban mondva logót, már csak akkor ismertem fel, amikor engedve a kérésének némiképp vonakodva, de beleegyeztem, hogy közelebb jöjjön. A félelem nem múlt el, de a bizalmatlanság, ami leginkább a naivitásomból táplálkozott, valamennyire oldódott bennem. Tagadhatatlan azonban, hogy a lehető legértetlenebbül meredtem rá, ujjaim kifehéredtek amint a táskát szorongattam a másik kezemmel, kapaszkodót keresve, egyre erősebben. Nem értettem mi ez az egész, és tulajdonképpen milyen telefonokról van szó. Egyre jobban összezavarodtam, és már ott tartottam, hogy elnézést kérek a Pedro néven bemutatkozott férfitól, majd egyszerűen ott hagyom, de nem vitt rá a lélek. Ennek egyik és meghatározó oka, a homloktörölgetést követő néhány mondata volt. Az arcának játéka, az eltorzult, szinte kétségbeesetten kérlelő vonások őszintének hatottak számomra annak fényében, hogy végül mégis ott maradtam, és ha csak ideiglenesen is de belementem ebbe a furcsa játékba. Ötszáz dollár! Egy megbízásért! Szinte levegőt is alig mertem venni, úgy maradtam, benn tartva, mellkasomban szinte hatalmas dobbanással adta tudtára a szivem, hogy ki akarna szakadni. Nekem nemhogy több mint egy havi fizetésem, vagy jobb esetben sok-sok eladott műtárgyam után járó kereset, de mindent összevetve sem sűrűn látok együtt ennyi pénzt. Magamban fantáziálni kezdtem, miközben gyakorlott és láthatóan szakavatott mozdulatokkal bontogatni kezdte a dobozokat, hogy mihez tudnék kezdeni ennyi pénzzel. Talán elvinném anyát pihenni valahova. Calgary állítólag gyönyörű ilyenkor. Imádja a havat, szóval mindenképpen olyan helyre vinném ahol van hó. Talán vennék magamnak néhány rendes korongozót, pár ritka anyagot, amiből alkotni lehet, és persze elutaznék végre Althorp-ba, ahogyan mindig is terveztem. Abba talán bele sem gondoltam e pillanatban, hogy minden ami így végigkavargott a fejemben jóval meghaladja azt a bizonyos ötszáz dollárt, de a fantázia és a képzelet nem gondolkodik számokban, az egyszerűen szárnyal. Először csak azt vettem észre, hogy a férfi szája mozog, de nem láttam, hogy pontosan mit mondott. Megismételte.Választanom kellett a két telefon közül. Az egyik csábító és csillogó ezüst, azonnal magára vonja az ember tekintetét...a másik szürke, egyhangú, kissé talán morózusabb színvilág. Kifejezetten az a fajta amiben el lehet rejtőzni. Ujjaim játszadozva simítottak végig a levegőben az ezüst felett, bár talán a lebiggyedő, lemondó ajkak már magukon hordozták a választ, hogy nem ez nyerte el a tetszésemet. A mutatóujjam a készülék felett szánkázott át, amikor beharapva alsó ajkam felpillantottam Pedrora. Vártam talán valami segítséget tőle, de a tekintete, az a fajta matt csillogás amit benne láttam egészen megzavart. Úgy nézett rám...ez nem a várakozás perceinek eltöltése volt, nem is egy megbízás beteljesítésének siettetése. Úgy nézett engem, mint ahogyan én szoktam nézni egy szelet tortát, egy ínycsiklandozó eperhalmot, bűnös mennyiségű tejszínhabbal a tetején. Éhesen. Visszahúztam a kezemet és szégyenkezve martam a kabátom után, hogy összehúzzam magamon. Az arcom lángolt, minden bizonnyal a lángoló rózsák az arccsonton tökéletesen árulkodhatnak zavaromról. Kabát azonban nem volt, mivel ideérkeztemkor le kellett adnom a ruhatárban. Csupasznak és kiszolgáltatottnak éreztem magam, és nem tehettem semmit a mustráló tekintet ellen.Valahogyan szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy mennyire szeretném ha most Carson itt lenne...miért nincs itt? Megvédene, vagy biztatást adna ennek a férfinak, hogy ilyen módon nézzen rám? Valamiért az utóbbi mellett tette le az agyam a voksot, annak ellenére, hogy legbelül a kívánságom az előbbi lett volna. De mi a pokolért akarom, hogy Carson bármit is tegyen? Az nem lehet, hogy ő….hogy ő az a bizonyos ötszáz dolláros megbízó, hogy ő akarta ezt az egészet? Lelki szemeim előtt megjelent a tegnapi dollárok könnyed repte a lábaim elé, az az egyszerű és rideg elegancia, ahogyan ujjai elengedték a bankókat. Mindegy is mennyiről van szó, valószínű ugyanilyen könnyen engedné el. Az emberek és a tetteik számára pénzben mérhetőek, és tán nem is számít, hogy milyen módon de elérje, hogy neki legyen végül igaza. Nálam is elérte végül, és még ha az alkotásban is, de az övé lettem.
A sötét színvilág volt végül amire rámutattam, kissé talán feszengve simítottam át a ruhámon, akárha meg akarnám hosszabbítani, hogy ne látszódjon ennyi a lábamból. Annyi bizonyos, hogy többé nem akarom ezt a ruhát viselni...és tulajdonképpen semmit ami ehhez hasonló. Zavart az a tekintet amivel még mindig engem nézett, miközben a telefonnal babrált valamit. Nem értettem pontosan mit csinált, így talán ösztönös kíváncsiságtól vezérelve, kibillenve a szégyenlősség mögül, nyakamat kissé megnyújtottam, nyelvem hegyét finoman kidugtam, ahogyan alkotás közben is szoktam időnként. Egy fél perc után azonban észbe kaptam, és legszívesen lesütöttem volna a tekintetem meggondolatlan viselkedésemért, helyette azonban kitartóan néztem a férfit, hiszen érteni akartam mit mond nekem.
Átnyújtotta a telefont, és én két tenyerem rejtekébe helyeztem, majd figyeltem a száját, mit mond nekem. Értetlenségem szinte pillanatok alatt újra ott tanyázott az arcomon. Minden egyes mondatára bólogattam, mint aki beleegyezik, majd egy egész perc némaságba zártam őt magammal együtt. Egy perc csend, hogy érezze és értse, a kérése pontosan ilyen megértésre talált nálam. Lassan, vontatottan megráztam a fejem.
- Nem!- hangzott el húsos ajkaimról határozottan a kijelentés, majd a telefont egyszerűen magam elé engedtem, még mindig a két kezem bölcsőjében tartva. A férfi meglepetten nézett engem. Minden bizonnyal váratlanul érte a kijelentésem.
- Nem! Nem fogom megtenni amit kér. Mégpedig két okból.- lassan, vontatottan beszéltem. A szép külső bizony némi hibát rejtett. A beszédem kissé suta volt, és voltak szavak, amiket finom, de érzékelhető dadogással ejtettem ki.
- Tudni akarom, hogy ki adta magának ezt a megbízást és milyen célból. Mik voltak a pontos instrukciók. Ha jól sejtem a megbízás akkor ér véget, ha aktiválom a készüléket.- néztem le egy másodpercre a telefonra, majd vissza a férfira.
- Én nem tudok fizetni magának semmit, de addig nem teszem meg amit kér, amíg nem segít nekem. Nem vagyok játékszer, akivel szórakozni lehet!- dacos büszkeséggel vontam fel az állam, és bár kontrasztos volt a hangom, a lassúsága miatt vesztett határozott éléből, ettől még komolyan gondoltam. Azt hittem ezt tegnap már tisztáztam Carsonnal. No igen...de ettől még a neki szánt kerámia lapult a tasakban. Érdekes kettősség.

Nem tetszett a dolgok ilyetén alakulása, aminek egy hosszan kiengedett sóhajjal adtam hangot. Felálltam a székemből, apró lépéseket tettem meg a szoba sarkában lévő asztalkához, majd egy szénsavmentes ásványvíz palackját reccsentettem fel. A flakonban uralkodó nyomás apró cseppeket köpött jobb hüvelykujjam kissé szőrös középső percére, amit nadrágom szárába töröltem, miközben még mindig a beszámolót hallgattam. Természetesen nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy miért nem írt még Zeena vissza? Már régen a kezei között kellene tartania a készüléket, már meg kellett volna kapnia az üzenetemet, már válaszolnia kellett volna, s talán még egy képet is küldött volna magáról, megmutatva csodás öltözékét, melyet annyira vágytam már megfigyelni.
Vajon tényleg engedelmeskedett? Tényleg miniszoknyában és magassarkúban ment el a találkozónkra? Vagy szabadon értelmezte a feltételeket és egyféle "cicanadrággal" csalta el az összképet? Nem tudtam, nem tudhattam, hiszen a válaszok még nem voltak a birtokomban.
- Mr. Grimes, ez különösen érdekelni fogja! A gazdasági mutatók... - blah, blah, blah. Csak ennyit értettem abból, amit ugribugri a kivetített kép mellett mondott, s megráztam a fejemet, hiszen tulajdonképpen miért is vagyok itt? Miért szenvedem végig ezt a tárgyalást, amikor a vállalat vezérigazgatója és többségi részvényese vagyok? Nos, igen. Kérdésemben leledzik a válasz is, hiszen bármennyire is gyűlölöm az efféle protokoll-eseményeket, részt kell vennem rajtuk, minden zsigeri ellenállásom dacára.
- Braxton, ha nőként üzenetet kap valakitől, akire már öt perce vár, akkor milyen gyorsan válaszol rá? - síri csend lett a szobában, s olyan tanácstalan arcok tekintettek egymásra, mint amilyeneket régóta nem láttam sehol.
- Nem értem, uram. Nem vagyok... - hüvelyk- és mutatóujjam közé csippentettem alsó ajkamat, s a kettős között morzsoltam végig kiszáradt szám. Fejemet kissé megemeltem, úgy néztem a tekintetébe, majd már éppen elnézést kértem volna, hogy félbeszakítottam igen értékes és hasznos értékelését a cég leányvállalatairól, amikor Horton, az igazgatótanács egyetlen afroamerikai tagja belém fojtotta a szót.
- Az attól függ, hogy bocsánatkéréssel kezdted vagy sem.
- Tegyük fel, nem kértem bocsánatot.
- Ember, megváratod és még csak elnézést sem kérsz? Remélem, lemondtál arról, hogy macidat a málnásába vezesd! - nevette el magát a férfi, majd körbenézett, hogy vajon ki lesz társa az örömében. Nem váltott ki sok reakciót humora, csak pár mosolyra volt elég az a hasonlat, amit az imént mondott. - Ennyire savanyú egy társaságot, a franc essen belétek!
- Az unokahúgom.
- Ó Carson, ó ember, nem tudtam!
- Nem érdekes. - vakartam meg a szakállam, majd Braxton felé pillantottam, hogy folytassa. Persze azt nem kötöttem Horton orrára, hogy amióta először megláttam Zeena-t, azóta egy rigmus jár a fejemben: nappal húgom, este dugom. Na ez tényleg humoros!

***

- N-nem? Mégis hogy érti azt, hogy nem? - riadtan kérdezett vissza a férfi, hiszen veszélyben érezte a pénzt, amit már a zsebében érzett és melynek egy részét már elköltötte egy új hűtőre, hiszen a mostanit már csak a remény hajtja, illetve végre adhat haza egy kicsit a szüleinek is, támogatva őket ebben a nehéz gazdasági helyzetben ... és karácsony előestéjén.
Türelmesen végighallgatta, amit Zeena mondott, s feltűnt neki, hogy nem százas a lány, de nem említette meg, hiszen most egy ügyféllel beszélget, aki értékelni fogja a munkáját, és ha rossz értékelést kap, akkor kevesebb bónuszt kap a hónap végén... Ahogyan a szavak áradata érte, úgy nyelt hatalmasokat, bólogatott, majd néha jobbra, néha balra pillantott, kamerák után kutatva, hogy vajon milyen őrült valóság showba keveredett.
- Nem, természetesen nem játékszer, de azt hittem, tud mindenről. Azt hittem az apja mindent elmondott magának! - lépett egyet hátra, majd elnézést kérően emelte imára a kezét, ujjait kulcsolva össze mellkasa előtt. - Hát persze, miért küldene magának telefont, ha el tudná érni! Jézusom, de balek vagyok! Sajnálom, annyira, de annyira sajnálom!
Ujjai nem csúsztak szét azonnal, amikor a tarkójára feszült a két tenyere, de miután fújtatott egy hatalmasat és járkált egy picit, a kötés meglazult, s kezei teste mellé hulltak alá.
- Ezzel kellett volna kezdenem! Az üzletünk kapott egy hívást, hogy erre és erre az címre, ebben és ebben az időpontban kell leszállítani a telefont. Kifizették a készüléket, új előfizetést kötöttek korlátlan mindenre, nekem meg éppen kapóra jött, hogy ebédszünetem volt. Egy hölgyike intézte az egészet, de egy ... egy ... Grimes... Carson Grimes nevére lett kiállítva a számla, vagy nem az apja? Esetleg testvére? Mindegy, nem az én dolgom! - szabadkozott Perdo, majd újra összetette a kezét, s egy lépéssel közelebb került Zeena-hoz. - Kérem, ne legyen szívtelen, bízzon bennem egy kicsit és garantálom, hogy soha többé nem fog utána látni! Kérem, Ms. Grimes, kérem! Két perc az egész, két kicsike perc...

A ruha az oka. Jobban mondva az érzés, mintha rajtam sem lenne, mintha üvegből lennék, és mindenki pontosan látná még azt is, hogy mennyit dobban egy perc alatt a szívem, hogyan pulzál a vér az ereimben. Az érzés egyre kényelmetlenebb volt, és talán ez volt a fő kiváltó oka annak a dacos ellenállásnak amivel végül nekifeszültem a férfi kérésének. Ha a saját közegemben lettem volna, a saját és megszokott ruháimban, azokban amikben elrejtőzöm, mint egy jó mély és átláthatatlan zsákban, akkor mindenbe beleegyeztem volna. De így, ebben az egészben nem csupán rosszul éreztem magam, de kiszolgáltatottnak is. Carsonnak és a bugyuta játékának, vagy jobban mondva annak, hogy az volt az érzésem, az idő előrehaladtával, hogy csupán szórakozik velem. A türelmemmel, az időmmel. Ahogyan szórakozott minden bizonnyal az előző éjjelemmel is. Nem akart ő az égvilágon semmit, csupán azt, hogy végül mégis elérje amit akart. Miközben a barna táskában egyre türelmetlenebbül lapult az alkotásom, lassan kezdtem tervezgetni, hogy ezzel a különleges darabbal mit is fogok kezdeni ha ennek az egésznek vége. Hogy nem szeretnék többé a bácsikámmal találkozni az nem is volt kérdéses. Hogy nincs szükségem a segítségére...pontosítok: nem akarom elfogadni azt a segítséget amire olyan nagyon szükségem lenne, az is biztos. Hogy mit mondok majd anyának, arról fogalmam sincs. Szentül meg van róla győződve, hogy Carson Grimes, bár a múltja és a pénzügyei hagynak némi kivetnivalót maguk után, a saját módján mégis valahol jó ember lehet. Azok után, hogy apa magunkra hagyott bennünket nem tudom miért feltételezett a Grimes-okról bármi jót. Carson kapcsán azonban számomra is csak pozitív dolgok léteztek, egészen a tegnapi találkozónkig, ahol alapjaiban törte apró darabokra a róla kialakult képet bennem. Ennek ellenére mégis megtettem amit kért.Ő azonban itt rabolja az időmet. Tulajdonképpen annyi pénzért amennyit tegnap adott….na nem! Még annyiért sem. Kezdtem elveszíteni a nyugalmamat, és a félénkséget lassan átvette valami kislányos és szinte lélekből táplálkozó masszív dac. Ez pedig a velem szemben álló, és feladatot teljesítő férfin csattant. Akaratlanul is.
Pedro-t láthatóan szíven ütötte a tiltakozásom. Felkészületlenül érték a szavaim. Az egész arcjátéka, az elkerekedő szemek, az élesen nagyra táguló pupillák, a finoman szétnyíló ajkak, amint a dadogás alatt a hús megremeg, tökéletesen tükrözték az állapotát. Nem szóltam a kérdése hallatán, csak kitartó csökönyösséggel emeltem a magasba az államat, ajkaim összepréselve szorultak egymáshoz. Mindaddig ebben a pózban maradtam és talán hatásosnak is gondoltam magam, amíg nem éreztem az egész testtartásának változásából, a leolvadó vonások mögött megbújó kétségbeesésből, hogy ha nem teszem meg amit kér, akkor bajban lesz. Anyagilag mérhető bajban. Nem akartam én semmi rosszat, neki meg főleg nem, hiszen egyszerűen képtelen lettem volna rá...de egyszerűen el kellett érnem, hogy beszéljen.
Esdeklőn összekulcsolt ujjak mögött kiejtett kétségbeesett szavak. Elhittem. Őszintének hittem az egészet, és ha játszott, ha csupán el akart velem hitetni bármit, ami nem úgy volt, nagyon jól sikerült a komédia, mert mindennel meggyőzött. Néha a naivitás olyan méreteket tud ölteni egy emberben, hogy amikor fel is ismeri a csapdát, még ha tudja is hogy ott van, úgy sétál bele, hogy valaki lovagiasan a karját nyújtva segíti bele.Pedro volt a lovag, akinek karján most minden bizonnyal belesétálok Carson Grimes újabb tökéletesen felépített csapdájába, és még csak észre sem veszem. Mert hiszek az emberek bizonytalanságban hiszek abban ha bajban érzik magukat és én ugrok segíteni.
Az apám...most rajtam a sor, hogy meglepődjek, fejem szinte monoton egyszerűséggel, de határozottan rázom tiltakozásul, remélhetőleg meggyőzően. A levegő benn szorul, majd fújtatva távozik Pedro tüdejéből. Még mindig feszült. Ketrecét látó vadként járkál, a ketrecen túl ott várja az ötszáz dollár, csupán annyi a dolga, hogy előtte rám zárja a vasajtót és a kulcsát Mr Grimes-nek átadja. Hát legyen!
- Nem az apám!- vágom közbe, mire jön egy következő feltételezés, amire szintén lecsapok. Talán túl gyorsan is.
-...és nem a testvérem!- arra  a megállapításra, hogy nem az ő dolga, egy helyeslő bólintást kap tőlem. Már nem nézek rá szigorúan, összepréselt ajkakkal, hanem egyszerűen és kíváncsian. Lassan felenged bennem az a jeges fal, amit magunk közé vontam és a szavaimmal hűtöttem olvadhatatlanra. Most mégis engedek. Túl akarok lenni az egészen? Igen, azt hiszem. Túl sok ez nekem így egyszerre.
Ahogyan kezeit összetéve egy lépéssel, egy apró, szinte észrevehetetlen lépéssel közelebb lép, ugyanazzal a mozdulattal, nagyjából két másodperces csúszással de én pedig hátrébb lépek tőle. Visszalopom közénk az előbbi távolságot. Annyira elegendő, amennyire kell, nem akarom, hogy még többet elvegyen a személyes teremből a jelenléte. Még élénken élt bennem, hogy miképpen mustrált percekkel korábban. Ugyanakkor a kis közjáték, amivel sikerült megakasztanom ezt a tekintetet is messze vitte, és én kifejezetten üdvözöltem. Már nem méregetett, már nem a lábaimat nézte, vagy a ruha lehetetlenül kevés felületet takaró szegélyét, nem festette szinte másodpercek alatt bársonyvörösre az arcomat a mustrálása. Annyira a feladat teljesítése és a pénz iránti sóvárgás kötötte le, hogy erről megfeledkezett.
Szívtelen. Újabb szó, amely fájón csapódik nekem. Ez egy olyan szó, amivel kapukat lehet nálam megnyitni. Oly kapukat, melyek az esetek többségében zárva vannak. Ez az ami soha nem tudnék és nem is akarok lenni. Szívtelen. Legalább olyan súlyosnak éreztem ezt a szót mint a kiszolgáltatottságot vagy éppen bűnös. Billog volt ez, amit soha nem szerettem volna, ha rám sütnek. Még egy ilyen egyszerű, és hétköznapi helyzetben sem, mint a mostani. Talán Pedro nem is olyan jó színész, talán csak véletlenül történnek körülötte így a dolgok...nem tudom, de egyre biztosabb, hogy el fogja érni, amit korábban kért tőlem.
-...utána soha többé!- kapaszkodtam az ígéretébe, miközben kezem kecsesen nyúlt előre. A bordó bársony kézelőn az ezüst szegélyen megcsillant a mesterséges fény. A telefont tartottam benne, és a korábbi utasításoknak megfelelően követtem minden lépést. Forgattam a fejem kétszer, majd amikor felvillant a képernyőn a numerikus felület kissé oldalra fordultam és takarva a telefont, beütöttem a számot: “1-9-6-1-5” Diana születési éve és a szerencseszámom. Nem mintha titkos lenne, de a legtöbb felületen ezt használom. Miközben a telefon dolgozott a készüléket Pedro felé nyújtottam. A távolság, ami közöttünk volt, pontosan elegendő volt ahhoz, hogy ha a készüléket még nem is vette át tőlem, a ruhaujjamnak az a bizonyos ezüst szegély a csuklójának szélét csiklandozta meg. Én nem vettem észre, ő vajon igen?
- És most? Most előugrik a nyuszi a cilinderből? Mit csináljak én ezzel a telefonnal? Valószínű elmondták önnek, de ha nem akkor én megteszem: siket vagyok. Túl sokra nem megyek vele. Hacsak nem üzenetet akar nekem küldeni valaki….- a hangom némiképp enyhült. Mr Gonzales megkapja a pénzét, én soha többé nem látom őt, és végül kiderül mire volt jó ez az egész kutyakomédia. Legalábbis türelmetlenül reméltem.

Vegyes érzelmeim voltak a megbeszélés végével kapcsolatban, hiszen egyrészt örömteli, hogy nem kell tovább hallgatnom a nyúlbélát és monoton, álmosító hangját, másrészt viszont az ilyen események utáni csevej mindig kikészít. Nem, Vivianne, egyáltalán nem érdekel, hogy a házvezetőnőd mostanság egyre slamposabb és elfelejt dolgokat. Rúgd ki vagy vitesd orvoshoz, téma lezárva! Komolyan, Bart, tényleg arra fecsérled az időmet, hogy elmeséld a négy éves kislányod milyen képeket festett neked a nyáron? El sem tudtam képzelni rólad, hogy képes vagy összeszedni egy nőt, nemhogy felcsinálni őt! És Roger, természetesen nagyon élveztük a beszámolódat a folyami horgászatról, kibújok a bőrömből, hogy megtudjam, milyen villogó csalival mentél fenekezni. Bár amilyen tehetségtelen vagy az élet többi területén, valószínűleg a legjobb technika sem tud segíteni neked, amilyen balfék vagy.
- Ú, Carson, az előbbiért bocsánatot kell kérnem.
- Horton, felejtsük el.
- Nem is tudtam, hogy van testvéred.
- Mostohatestvér. Apám második felesége hozta be a családba, bár azt még mindig a mai napig nem értem, miért vette fel a Grimes nevet. Mindegy, nem is érdekes, csak hangosan gondolkodtam. - lapogatom meg a férfi vállát, majd már éppen indultam volna, amikor bizalmas közelségbe férkőzött hozzám.
- És szép? - tette fel kérdését, majd hatalmasat nyelt hozzá, mire én csak mosolyogni tudtam.
- Fél órán belül itt lesz, ha akarod, bemutatlak neki. - mosolyogtam ismét, majd elhagytam a tárgyalót és az irodám felé indultam. Ella egy végtelenül szolid mosollyal várt, amikor beléptem az ő részlegébe, majd papírokat nyomott a kezembe, apró fecniket nevekkel és telefonszámokkal. A legtöbbjét visszadobtam az asztalára, egyet viszont a zsebembe tettem, hátha még kelleni fog.
- Tudtam, hogy az elrakod.
- Akkor azt is tudnod kellett, hogy a többi nem fog érdekelni.
- Talán ezzel akartalak magamhoz kötni erre a pár másodpercre.
- Pontosan tudod, hogy ennek van kellemesebb formája is. - pontosan tudta, hogy mire gondoltam, s miközben hátrált gurulós székével, úgy csusszant fel egyre miniszoknyája. Lábait szétnyitotta, s combfixei által keretezve előbukkant legszentebb szentségének bejárata. - Mikor szőrtelenítettél?
- Tegnap, még egészen friss. - nem volt rajta bugyi, ezért tudtam megállapítani, hogy alul csupasz. S ehhez hozzá kellett tennem gondolatban, hogy nagyon jól teszi, hogy gyantáztatja magát. Így sokkalta kellemesebb.
- Ha végeztem az unokahúgommal, visszatérhetünk rá. Erről jut eszembe, köszönöm, hogy intézkedtél. Életet mentettél.
- Nincs mit, ez a dolgom! - zártuk le a beszélgetést, majd indultam tovább az irodám felé, ő pedig visszacsusszant asztala takarásába.

***

- Sajnálom, csak azt hittem, Grimes-Grimes, akkor... Tudja mit, lényegtelen. - ez volt az a pillanat, amikor a srác férjezettnek nézte Zeena-t, és lelkesedése tovább tompult a lánnyal kapcsolatban. Pedig pár perccel ezelőtt még el tudta volna magát képzelni vele, de a kirohanásaival nagyon csillapodott az utána érzett vágy. - Soha, soha többé ... hacsak nem abba az üzletbe téved be, ahol dolgozom.
Próbálta kicsit oldani a feszültséget, s egy mosolyt is csempészett kijelentéséhez, majd miután átadta a telefont, a sajátját kezdte babrálni. Már csak tíz perce volt visszaérni a boltba, ami fizikai lehetetlenség, még akkor is, ha biciklivel jött, úgyhogy már most elkezdett gondolkodni azon, hogy milyen kifogással fog élni. Hazugságaiban már az összes élő nagynénjét eltemette, nem létező macskája nem lehet olyan buta, hogy a héten harmadszorra is kiszökjön a lakásból és mennyi az esélye annak, hogy két nap egymás után van áramszünet és riaszt be a riasztó?
- Ó, köszönöm! - Pedro észrevette, s izgatónak találta, ahogyan a könnyű anyag végignyalta kezének bőrét, majd újra elmosolyodott, s talán több másodperccel is tovább tartott az átvétel, minthogy az indokolt lett volna és még mielőtt kellemetlenné vált volna a helyzet. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy Zeena még mindig férjnél van, neki meg nem kell a dráma, ellenben az ötszázas, szóval az apró, meghitt pillanatot követően kikerekedtek a szemei és az utolsó beállításokat is megcsinálta a készüléken.
- Hölgyem, én csak leszállítom a telefont. Nem tudom, hogy kinek mi célja van vele, én csak a pénzért csinálom. - vonta meg a vállát, majd újra átnyújtotta a mobilt, miközben az csilingelt és vibrált a kezében, hiszen új üzenet érkezett rá. - Talán ez majd megmagyarázza. Ha nincs semmi más, akkor én mennék is és kérem, szóljon ... szóval szóljon neki, hogy kiérdemeltem a pénzt. További szépet!
A srác összeszedte magát, minden apró szemetet és a ki nem választott készülékkel egyetemben felvette a nyúlcipőt. Ketten maradtak hát ott: Zeena és a telefon, mely utóbbin egy apró ikon jelezte az új üzenetet. Pár varázsmozdulattal elő tudta csalni a pár sorocskát, s ha megtette, akkor ezt olvashatta:

"Mérhetetlenül sajnálom, hogy nem lehetek ott. Elfelejtettem egy megbeszélést, de hidd el, most szívesebben lennék veled, mint ezekkel a szarjankókkal. Mindegy... Érted küldettem egy kocsit, a múzeum előtt fog várni. Oda visz, ahová csak szeretnéd, de reménykedem benne, hogy láthatlak az irodámban (a sofőr tudja az utat, ha mondod neki). Sajnálom, hogy így alakult és remélem, a mobilos sráccal nem volt semmi gubanc. Tényleg, hogy tetszik az új telefonod? Carson."

Természetesen hazudtam Hortonnak.

Életemben kevés olyan alkalom volt, amikor hallani is akartam valaki hangját.Hallani amit nekem mond, és hallani ahogyan mondja, ahogyan kiejti a szavakat. Ugorjunk mindjárt arra a történésre, amikor megkaptam arra a bizonyos telefonra Carson üzenetét. Jellegtelen betűk villogó halmaza, amely lehet, hogy őszinte volt, de lehet, hogy pusztán megszokásból, szinte rutinból írta le. Az évek alatt meg kellett tanulnom írott szövegből, az emberek arcjátékából, ajkainak mozgásából, testtartásukból, vagy éppen a szavaik keltette rezgésekből olvasnom. A hallókkal ellentétben nekem sokkal több mindenre volt szükségem ahhoz, hogy ne csupán eljusson hozzám az üzenetük, amit mondani szeretnének, de meg is halljam azt. Legbelül. Pontosan ezért az írásos kommunikációt mindig fenntartásokkal  fogadtam olyanoktól, akiket nem ismertem. Gondolkodóba estem, nem tagadom. Azt illetően, hogy kövessem az instrukciókat és elmenjek arra a bizonyos második találkozóra, vagy hallgassak a korábban meghozott racionális döntésemre, és az alkotásommal együtt sarkon forduljak, magam mögött hagyjam a múzeumot, és Carson Grimes egyetlen találkozásnyi emlékét mindörökre. Hogy mégsem emellett döntöttem, annak nagyban köze volt ahhoz, hogy az üzenetéhez társítani akartam az arcát. A kiismerhetetlenül kusza vonások, apró vagy éppen mélyebb ráncok mögött megbújó és elrejtett érzelmeket, melyek vagy őszinték lesznek, vagy hamisak. Az igazat megvallva nem hittem neki. Sem a sajnálatot, sem azt, hogy elfelejtette, de még azt sem, hogy szívesebben lenne itt. Hiszen éppen huszonnégy órája közölte velem, hogy középszerű vagyok, hogy semmit nem érek, hogy tulajdonképpen szürkébb vagyok, még az esőáztatta mocskos new york-i járdánál is. Én legalábbis így éreztem magam a találkozónk után.Kicsinek, védtelennek és kevésnek. Ez volt az oka a megszállottságomnak, az alkotási lázamnak, ahogyan végül belevetettem magam az éjszakába. Nem állítom, hogy egyetlen éjjel megváltoztatott, de az világosan látszott, hogy hatással volt rám, ahogyan az is egyértelművé vált, hogy ha hosszabb időt töltenék vele vagy mellette, akkor a komplexusaim megduplázódnának, de művészileg sokkal többet fejlődnék. Érdekes dilemma, de nem hiszem, hogy rágódnom kellene rajta. Akkor mégis miért teszem? Miért olyan fontos, hogy mit gondol az alkotásról, melyet ő hozott elő belőlem, és az én édes múzsám láthatatlan csókja varázsolt ujjaim alá? Megvontam a vállaim. Minden gondolatom, minden bennem kavargó bizonytalanság nem tartozott a mobiltelefont kézbesítő férfira, aki láthatóan mihamarabb szabadulni akart innen. A magam részéről nem bántam. A kezdeti kellemetlenséget szépen lassan messze űzte az ahogyan egyik lábáról a másikra állt, a háta mögé sandított, vagy lopva az órájára pillantott. Nem tartóztattam.
- Megmondom neki...ígérem!- jelentettem ki végül az ezredik kérést hallva, mely csupán az anyagi javakra utalt. Figyeltem hogyan szedi össze a holmijait, és még az utolsó pillantásaim is végigkísérték, mintha meg akarnék bizonyosodni róla, hogy nem fog visszafordulni. Nem tette, én pedig legbelül hálás voltam érte. Végigpillantottam magamon, a számomra továbbra is idegenül ható öltözéken, a lélekben csupasz mivoltomon, a kezemben reszketeg fénnyel vibráló telefonra sandítva ajkaim cseresznyévé préselődtek, halk sóhaj szökött ki az apró résen. Leengedtem magam elé a készüléket, és szemeim lehunyva, hátra vetettem a fejemet. Hallgattam a csendet, mely számomra beszédesebb volt mindennél. A saját gondolataim paroláztak ott legbelül. Menni vagy maradni. Menni vagy hazatérni. Menni vagy üzenetet írni, hogy ne várjon. Menni vagy egyszerűen csak megtenni amit kért….annyi variáció...annyi lehetőség, melyet végül egy tűnődő, lehunyt szemhéjam mögött megszületett mosollyal egybe gyúrtam.Válaszolni az üzenetre, maradni még egy fél percet, megtenni amit kért….de előtte hazamenni. Félve szakadtak el egymástól a szemhéjaim, és mikor újra kinyitottam a szemeim, a kezeim az arcom elé emelték a készüléket. Nagyjából negyed óra telhetett el az üzenet érkezte és aközött, amikor végül pötyögni kezdtek az ujjaim, miközben a barna papírtáskát a lábam mellé helyeztem.

Mindegy...valóban.Ott leszek.Köszönöm. A mobilossal minden rendben ment.Nem tudom. A kérdés értelmezhetetlen.Nem használok mobil telefont, de azért köszönöm.Unokahúgod.

Valahogyan oda akartam tenni a végére ezt az aprócska, rokoni kapcsolatunkra utaló szócskát, amely talán tudatosítja benne, hogy nem a játékszere vagyok, hanem a családja, még ha oly jelentéktelen része is...de mégis a része. Az üzenet elküldését egy apró rezgés jelezte a telefonon, mely egészen finoman bizsergtette meg az ujjperceimet. Végül a táskámba süllyesztettem és úgy döntöttem a továbbiakban nem kívánok vele foglalkozni. Ugyanakkor emlékeztettem magam, hogy ne felejtsem el visszaszolgáltatni a bácsikámnak. Nincs szükségem efféle drága holmikra, és nem is hiszem, hogy a jövőben ez változna. Továbbra sem szeretem a szöveges üzeneteket.Mintha íztelen tortát kóstolna az ember, olyan volt számomra. Jellegtelen, személytelen és üres. Nem mintha az email-ek sokkal jobbak lettek volna, de az más volt. A monitor felülete valahogyan megnövelte a teret, jobban el tudtam helyezni magam benne.
Felemeltem a papírtáskát, mely egy aprót zörrent, és sietős léptekkel indultam elhagyni a múzeumot. Nem néztem senkire, igyekeztem minél apróbbá és láthatatlanabbá válni. Fejem lehajtottam, előrehulló hajam menedéket biztosított a számomra, és nem néztem egyetlen tükröződő felületre sem...nem akartam látni magam újra ebben a ruhában.
Az autó a megbeszéltek szerint várt odalenn. A sofőr mélyen ülő szemű, késő harmincas férfi volt, sapkája mögé tűrte lassan ezüstbe csavarodó pár kunkori hajtincsét. Kesernyés arcvize kellemesen csiklandozta az orromat.Ajkai tökéletesen érthető kerekséggel formálták a szavakat. Lassan beszélt, minden bizonnyal felvilágosították róla, hogy szájról olvasok csupán.
- Miss Grimes. Hova parancsolja?- nyitotta ki az ajtót az anyós ülés mögött, és megvárta amíg kényelmesen elhelyezkedem. Ott állt és várt a válaszomra, mielőtt becsukta volna diszkrét lassúsággal az ajtót.Bediktáltam az otthonom címét, hozzátéve, hogy csupán átöltözni megyek  haza, utána szeretném ha elvinne Carson bácsikámhoz. Mikor beült az anyósülésre a visszapillantó tükörben találkozott a tekintetünk. Talán az életkorából adódott, hogy bizalmat ébresztett bennem, talán csak a mélyen ülő, valamiféle messzi szomorúságot tükröző földbarna szemek okozták, de elmosolyodtam, és lassan kissé talán dadogva biccentettem neki.
- Köszönöm.
Nem tudom mit köszöntem. Talán ahogyan bánt velem, talán ahogyan nézett rám, talán csak kellemes volt az autóban ülni, a lágy kárpiton végigsimítani, az autó illata belülről megnyugtatott, és némiképp fel is engedtem. A sofőr szemein láttam, hogy ő is elmosolyodik, de ha mondott is valamit azt már nem hallottam. Talán nem is volt lényeges, mert az autó pillanatokon belül meglódult velem.
Az otthonomban nagyjából húsz percet töltöttem.Levettem a bordó ruhát, meg a magas sarkú cipőt. A kérés csak a múzeumra vonatkozott, arra már nem, hogy az irodájába is így kell mennem, így megszabadultam tőle. Egy ezüst színű bő szabású, denevér ujjú pulóvert, és egy szűk, indigókék farmert vettem fel, a lábamra pedig egy szürke velúr csizmát húztam. Szigorúan lapos sarokkal. A szürke és az ezüst színnel üzenni akartam: lehet, hogy jellegtelen és szürke, de attól még ragyoghat.
Nem néztem mennyi idő alatt értünk az irodaházhoz, ahogyan azt sem, hogy a lift mikor ért fel velem az emeletre. Mire kettőt pislogtam már egy csinos bár számomra kissé talán kimért modorú nő lépett elém. Mintha védőpajzs lenne, amely nem enged tovább lépnem. Kezemben még mindig ott volt a papírtáska, melyet Carsonnak hoztam, és védekezésül kissé magam elé emeltem.
- Segít….’miben…’sasszony?- eléggé elharapva ejtette a szavakat, rúzsozott ajkainak mozgása hadaró volt, úgyhogy foszlányokból értettem csupán, és így raktam össze.
- Igen. Zeena Grimes a nevem és a bácsikámhoz jöttem. Ha minden igaz, már vár.- zavarodottan, talán kissé gyerekes dadogással beszéltem. Mások számára talán értelmezhetetlenül lassan. Ott álltam magam elé szorítva a papírtáskát, az előző éjjelem gyönyörét, ajándékát, amit át akarok adni, és tudni akarom, hogy nem dolgoztam vele hiába. Aztán elmenni, elfutni….menekülni, ahogyan már tegnap is tennem kellett volna. Most mégis itt vagyok, megint pontosan úgy, ahogyan ő akarta.

De hát miért?
Hazudni akarok magamnak valamit.

Irodám ablakán keresztül kémlelem az előttem lévő város, annak felhőkarcolóit és azt a rengeteg embert, aki New York-inak vallja magát. Már idejét sem tudom, mikor éreztem magam itt először otthon, mikor volt az, hogy nem vágytam vissza Milwaukee-ba, abba a lerobbant és lepukkadt vidékre. S honvágyat sem éreztem soha, nem fogott el az ismert környék iránti szeretet, nem taglózott le az idegen környék. S mikor lettem a Nagy Alma polgára? Talán amikor először mentem el egy Knicks meccsre és önfeledten tudtam szurkolni a hazai csapatnak. Sóhajtottam és messzire küldtem a gondolatot, hiszen most sokkalta másabb ügy kötötte le a figyelmem, s az nem volt más, mint Zeena.
Újra elolvastam az üzenetét, majd félreraktam a telefont és zsebembe süllyesztettem. Kissé mintha összeszedetlen lett volna, mintha igaz lenne állítása, hogy nem használ mobiltelefont, de akkor itt volt rá a remek alkalma, hogy hozzászokjon az efféle készülékekhez. Egy kopogtatást hallok, Ella lépett be az engedélyem nélkül az irodába, de nem is kellett neki szólnom, hiszen számára az ajtóm mindig nyitva állt. Három lépést tett meg, magassarkúi háromszor koppantak a keményfa burkolaton, majd kezeit öle előtt összekulcsolva állt meg mögöttem, egy szót, annyit se mondva várakozva rám.
- Utalhatod a pénzt a srácnak a mobilüzletből. Zeena megkapta a telefont.
- Örült neki?
- Nem vagyok benne biztos. Állítólag nem használ mobiltelefont.
- Végül is siket, nehezen hallaná a másik oldalt. - igaza volt, de nem akartam kioktatni a szöveges üzenetek és a videóbeszélgetések hasznosságáról, így inkább csak intettem neki, hogy jöjjön közelebb. Belesuttogtam a fülébe, mire ő elnevette magát és alsó ajkát harapva hátrált tőlem, hogy végül kimenjen és újra leüljön az asztala mögé.

Ha nem használod, dobd ki.

Kurta szöveggel válaszoltam neki, de ha tényleg feleslegesnek érzi a készüléket, akkor a legegyszerűbb, ha megszabadul tőle. Azonban egyre türelmetlenebbé váltam, hiszen a múzeum és az irodám közötti út nem tarthatott eddig, még akkor sem, ha a sofőr a lassabb és kanyargósabb utat választotta. Viszont azt ő is tudja, hogy nem szeretem a kitérőket, szóval abban biztos voltam, hogy a leggyorsabb és legegyszerűbb útvonalat fogja választani, hacsak Zeena nem dönt másként. Mobilom újra a zsebembe csusszantottam, majd ismét csak a látványvilággal voltam elfoglalva.
Tekintetem újra magába szívta a környék történéseit, bár a negyvenkettedik emeletről nehéz bármit is észrevenni az utca emberéből. Csak a tömegeket lehet látni, arctalan embermasszát, amint saját fontosnak hitt élete után szaladt, s elfelejtett néha meg-megállni, hogy élvezze is azt, ami után hajt. Hagyni, hogy egy kellemes masszázs olyan helyekre repítsen, ahol még senki sem járt előtte; engedni, hogy egy falat étel megismertessen évszázados gasztronómiai kultúrával; nézni, ahogyan egy fiatal lány igézően vonzó nővé cseperedik...
- Megjött, fogadom a liftnél. - Ella hangja töltötte be ismét az irodámat, majd a telefon elcsendesedett, ő pedig elindult Zeena-ért. A sofőr értesítette, hogy a lány elindult a felvonóval, s lassacskán meg is érkezik. Amikor kinyílt a felvonó ajtaja, szélesre húzott mosollyal és elharapott szavakkal üdvözölte a vendégemet.
- Kérem, kövessen. - nyugodott meg egy pillanat alatt, hiszen a titkárnőm profi volt. Egyszer három hétig képes volt előlem eltitkolni, hogy meghalt az édesapja, de tegyük azt is hozzá, hogy nem is nagyon érdekelt a magánélete, szóval inkább az a meglepő a történetben, hogy kiderült. - Úgy tudtam, miniszoknyában és magassarkúban kellett megjelennie. Nem fog örülni, hogy ellentmond neki. Bár így is csinos, egy kicsit húzza lejjebb a dekoltázsát és meg is bocsát magának. És igyekezzen, már nagyon türelmetlen!
Ella elmosolyogta magát, majd bekopogott és a választ meg sem várva nyitotta ki az ajtót, szinte belökve Zeená-t az irodámba. Sóhajtott, ahogyan végigmért a lányon, fantáziájába izzadt gondolatok költöztek, majd becsukta az ajtót és visszaült a helyére.
- Gondolom, van magyarázatod arra, hogy miért késtél. - elfordultam a mesterséges tájképtől, majd a szavakat immáron a lánynak mondtam. - Kár, hogy nem szoknyában jöttél, kíváncsi vagyok a lábaidra.
Elhagytam az addigi nyugalmi állapotom, és pár lépéssel elé kerültem, hogy megöleljem és megpusziljam arcának két oldalát, ha engedi. Ha nem, akkor hoppon maradok, de kíváncsi tekintetem mindenképpen mellei közét fürkészi, fehérnemű és némi betekintés után kutatva. Zsebembe nyúlok, s egy apró szerkezeten egy gombot nyomok meg, ami hangos kattanással zárja be az ajtót, amin az imént belépett. Ő természetesen ezt nem hallhatta, milyen kényelmes megoldás, nem?
- Mit hoztál? - pillantok a papírzacskóra és veszem ki azzal a mozdulattal a kezéből.

Lódult velem a lift egyet,és nekem volt időm átgondolni a történteket. A fejem felett a hideg kék, plafonon átsütő neonok fénye vibrált és váltakozva vetett árnyékot a rések közé. Hogy kerültem én ide? Miért cibálom még mindig magammal a barna papírtáskát, és tulajdonképpen a múzeum után miért nem vitettem haza magam és maradtam volna ott? Hivatkoztam volna fejfájásra, rosszul létre, vagy mondhattam volna az igazat, hogy már az elején sok volt nekem ez az ostoba játék. De az igazság az, hogy megvolt bennem is szinte az összes többi emberre is jellemző tulajdonság: kíváncsi voltam és vagyok. Kíváncsi mit akart ezzel az egésszel, hogy miért játszadozik velem, hogy miért nem zavar el a fenébe, ha nem akar segíteni. Azt hiszem azonban ostoba és buta módon abban reménykedtem, hogy mégis akar segíteni, és cserébe nem vár tőlem mást, csak azt, hogy a családja lehessek. Tegnap a múzeumban, amikor ott állt velem szemben, sétapálcájának gombjára támaszkodó ujjain megtört a mesterséges fény, és láttam, hogy egy pillanatra bizonytalanul megremegnek, miközben rámarkolnak a pálcára. Egyszeriben nem egy perverzióiban vergődő apám korabeli férfinak láttam őt, hanem egy magányos, és minden ízében egyedül maradt embernek. Azt hiszem ez volt bennem az a momentum, amely azóta is visszaköszönt minden döntésemben, amely végül arra sarkallt, hogy mégis eljöjjek. És nem csupán ez.Látni akartam. Az arcát még egyszer, ahogyan elküld. Tán akartam, hogy elküldjön, akkor könnyebben mentem volna, mint magamtól. Magamtól nem tudtam volna. Sakkban tartott a reménykedés.
Végignéztem magamon, és az érzés, hogy oly szürke vagyok, olyan jelentéktelenül apró, egyre inkább elhatalmasodott rajtam, párhuzamosan azzal ahogyan az emeletek fogyatkoztak alattam, és egyre feljebb jutottam. Minél közelebb voltam a bácsikámhoz, annál erősebb volt bennem ez az érzés. Frusztrált és zavaró volt, mert ott lebegett felettem megannyi bátortalan toporgásomat, és félénkségemet magába szippantott viharfelhőként, és félő volt, hogy ha megpillantom, a szavai elegendőek lesznek ahhoz, hogy ebből a fellegből záport fakasszanak. Carson Grimes az a fajta ember volt, aki a puszta jelenlétével kiváltotta bennem röpke egy óra alatt a bizonyítási vágyat, és az az ember, akitől saját józan ítélőképességem menekülésre sarkallt. Én azonban ellentmondva a racionalitás, és a józan ész minden értelmes szabályának, most hozzá tartok. Utolsó kis morzsányi szabad gondolataimba kapaszkodva még dacosan igyekszem neki ellentmondani, nem megvalósítani mindent amit akart. Tegnap elveszejtette velem az ártatlanságom darabját pusztán azokkal a szavakkal, amelyekkel ajánlatot tett nekem, és nem szerettem volna, ha valamilyen módon mégis eléri, hogy beleegyezzem. Pedig közel álltam hozzá. Túlságosan közel ami azt illeti, és nem azért mert akartam, hanem mert nem volt más lehetőségem. Sarokba szorított, szinte tized másodpercek alatt, néhány mondatban összefoglalta a csúfos és pénztelen helyzetemet, a kihasználtságomat, azt, hogy tulajdonképpen eljön majd a pillanat, amikor az ember lánya nem kapaszkodhat olyan őrült módon az elveibe, hanem tudnia kell elfogadni. Még a legaljasabb ajánlatot is. Nem akartam eddig eljutni, és magamat ismerve hamarabb futottam volna haza anyához, beismerve a vereségemet az önállósodást illetően, semmint igent mondani egy Carson féle ajánlatra. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy miután megízleltem a new york-i szabadság mámorítóan bűzös szagát, belevetve magam a forgalmas és neonreklámok vakító fényei között minden éjjel megszülető városba, nehezen lettem volna képes hátat fordítani neki. Magába darált ez az egész, még akkor is, ha egyre kevésbé voltam képes egyensúlyozni benne.
Gondolataim ködén át aztán azzal szembesültem, hogy a lift megérkezett, én pedig kiszállva belőle a racionális jelenbe tapogatóztam, és kerestem valamiféle kapaszkodót, hogy stabilan álljam majd meg a helyem ha végre találkozom a bácsikámmal. A nő, aki fogadott nem volt velem kedves, igaz undoknak sem neveztem volna. Semlegességet színlelt, de valójában….nem is tudom.Akkor érzi ezt az ember, amikor valami oda nem illővel találkozik. Például egy zsemlegombóccal egy vanília parfé tetején, vagy egy rózsaszín szegfűvel, egy lila zakó fekete színű hajtókáján. Illetlenül szükségtelen, és még csak nem is tetszetős. Nekem. Taszított a kisugárzása, de vagyok annyira udvarias, hogy mindezt a saját csendemben maradva leplezzem el. Egészen addig tartott ez a kedves és nyugalmas távolságtartás, amíg ajkairól le nem olvadt a fitymálló elégedetlenség azt illetően ahogyan öltöznöm kellett volna, és ahogyan mégis eljöttem. Miközben a dekoltázsomra terelődik a szó, az egyik kezem hirtelen lefut a papírtáskáról, és mintha még lenne hova, összébb húzom magamon az ezüst szín pulóvert, kivált mellrésznél. Sértetten szorítom szótlanságra az ajkaimat, melyre csak egy sokat mondó és szinte sajnálkozó mosolyt kapok a nőtől. Követem őt így tehát, és az ajtónál egy másodpercre még megállok. Némán könyörgök felé, hogy hagyja nyitva, engedjen nekem egy kis menekülő útvonalat, ha már voltam olyan bolond és eljöttem. Mintha tudomást sem venne a tekintetemről, ujjai kopogtatásra nyúlnak oda, majd nem várva egyetlen másodpercet sem, vagy megkapta a lehetőséget a belépésre kinyitja előttem azt, majd a felsőtestemen érzek egyfajta taszítást. Zörren a papírzacskó, a mellkasomon az pulóveremet összefogó ujjaim kiszabadulnak, az anyag pedig kinyúlva kissé csusszan alább. Ha akarom ha nem engedelmeskedtem a nőnek. Neki is.
Carson ott állt az ablaknál. Nekem háttal, méltóságos szoborként merevedve bele a világba, és láthatóan nem beszélt. A vállai megfeszültek, a testtartásán éreztem a kimondatlan szavakat. Riadtan néztem hátra, de már csak a csukott ajtóval szembesültem. Mégis….mégis mitől tartok annyira? Carson Grimes a bácsikám. Vér szerint nem. És azt hiszem nála ez az amit sokat nyomott a latba. Valahol legbelül lelkem romlottan rejtőző bugyraiban felkapta fejét a bűnös gondolat, hogy adott esetben a vérségi kötelék sem zavarná.
Először riadtan pislogtam, amikor szavait nekem intézve lassan és tagoltan beszélt, hogy pontosan jól értsem a feddést, amit nekem szánt.
- Késtem? Akkor ezzel azt hiszem kvittek vagyunk, mert te még csak el sem jöttél.- felelem lassan, és bár annyira nagyon szeretném, de zavaromat képtelen vagyok leplezni és a dadogásom valahol a mondat közepén ér utol. Minden bátorságomat beleadom a beszélgetésbe, hogy őrizzem a méltóságom amíg lehet. Az utolsó mondata után végignézek a farmerba bújtatott lábaimon, majd vissza rá.
- A lábaim most is láthatóak. Ami pedig a miniszoknyát illeti, tartottam magam a megállapodáshoz, és a múzeumba abba mentem el. Burgundi vörös volt. Plüss.- jegyzem meg lassan és szinte ösztönösen ejtve ki a szavakat. Nem tudom hogyan kell manipulálni, nem vagyok tisztában azzal, hogy a szavaim mit válthatnak ki egy férfiból, kivált ha lassan, egymás után, apró szünetekkel ejtem ki, piciny rekedtséggel. Nem tudhatom, hiszen nem hallom saját magamat. Ez onnan belülről jön, a saját kis csendemből.
Egy pillanatra összerezzenek amikor oly közelségbe ér, hogy ölelésre nyúló karjai utolérnek. Nem viszonzom karjaimat a nyakára kulcsolva,mint az első találkozásunk ártatlan pillanataiban, de engedem az ölelést és az arccsókot is. Füstösen vibráló illata van és amikor hátrahúzódik mélyet szippantok belőle. Inspiráló.Zsebébe süllyedő kezét még figyelem, de a mozdulatának nem tulajdonítok jelentőséget, helyette védeni igyekszem a papírtáskát, amit neki hoztam, de…
- Óvatosan! Még törékeny, friss!- riadtan kapok utána, de ujjaim csak a levegőt markolják. Hogy mit rejt az a bizonyos táska, amire úgy vigyáztam, amit el akartam hozni?Fehér agyaggal dolgoztam, hófehérrel, mert nagyon hasonlított a márványra. Méltóságos megjelenést sugárzott. Drága anyag és kevés volt belőle. De úgy éreztem Carsonhoz ez illik...és persze az a pénz sem volt kevés, amelyet elém hullajtott cserébe érte. Egy női kezet ábrázolt, pusztán a kezet, amint kecsesen egy sétapálcára simul. Az ujjak úgy ölelik körbe, mintha tán nem is sétapálca lenne, hanem valami egész más. Kettős csengése volt az egész alkotásnak, valamint burgundi vörös színe a hajfestéktől és a rúzstól, amit hozzákevertem. Ezektől kapott nőiességet, meg persze magtól a mozdulattól. Ám ez csak akkor vált láthatóvá, ha a bácsikám lassan az intésemet figyelembe véve emeli ki.
Visszatartott lélegzettel álltam ott és szinte észre sem vettem mikor kezdtem az ajtó felé hátrálni. Növeltem kettőnk között a távolságot. Az ösztöneim kifelé hajtottak. A művész, ott mélyen legbelül azokban a bizonyos fel nem fedezett sötét bugyrokban azonban maradni akart. A félelem dacára is.

- Mark! Mark! Nem mehetsz be hozzá!
- Két perc múlva lesz vele meetingem, tudod, hogy gyűlöli, ha késik valaki.
- Pontosan tudom, hogy milyen természete van, de most nem mehetsz be hozzá. Van nála valaki.
- Legalább küldhettél volna egy memót vagy valamit! Mi lenne, ha egyszer tennéd is a dolgod és nemcsak a segged meresztenéd? - a negyvenes könyvelő forma figura dohogva próbálta leszúrni a titkárnőmet, de Ella ennél sokkalta dörzsöltebb volt, s csak mosolygott a hirtelen jött magabiztosságon. Megrázta a fejét, majd közelebb hajolt a férfihoz és a fülébe súgta a következő szavakat.
- Ha még egyszer ilyen hangnemben beszélsz velem, másnap nem kell bejönnöd. Megértettél Mark? - a fickó egy hirtelen magára erőltetett mosollyal ismerte be a tévedését, majd folyamatosan bólogatva hagyta el a titkárnői asztal környékét.
Persze ebből a közjátékból én és vendégem semmit sem vettünk észre, hiszen az ajtó bár nem volt hangszigetelt, de jól választotta el a teret a két páros között. A nagyobb üres tér, ahol Zeena állt pedig az irodám középvonalát jelentette, két térfélre osztva a klasszikus és modern bútorokkal berendezett helyiséget. Neki balra volt a szoba fénypontja, egy meglehetősen régi és emiatt irtózatosan drága íróasztal, de olyan jelentéktelen részletekre már nem emlékszem, hogy mennyibe került és milyen fából készült. Talán hat számjegyű volt az összeg, de ki tartja számon az ilyeneket, nem?
- A vörös a kedvencem. - jelentettem ki a papírzacskó elcsenése előtt, majd miután megkaparintottam a zsákmányt, folytattam szinte meglepett arccal. - Tetszik ez a hirtelen jött magabiztosság, már-már kacérnak nevezném a szavaidat, de nem tudom nem észrevenni, hogy szinte reszketsz. Nyugodj meg, semmi olyan nem fog történni, amit nem akarsz.
Elmosolyodtam, s engedve az óvó szavaknak, gonddal vettem ki a szobrot a tasakból, majd az iroda jobb felén lévő, modern üvegasztalra tettem, mely körül hét stílusos szék sorakozott. - Gyere, ülj le! Az ajtóval pedig hiába próbálkozol, bezártam. Senki sem fog megzavarni mindet.
Újra a zsebembe nyúltam és elővettem egy apró kapcsolót, mely leginkább arra a készülékre hasonlított, mellyel autók riasztóját szokás élesíteni vagy éppenséggel hatástalanítani. Pár centiméterrel a kéz mellett teszem le, majd hátrálok Zeena alkotásától, bal kezemet mellkasomhoz szorítom, míg jobb kezemmel támaszt találok rajta és begörbített mutatóujjam az állam alá ékelem. Tenyerem szinte elveszik hatalmas szakállam terebélye között, majd lassú sóhajokkal pillantok hol az alkotóra, hol annak művére.
- Nem értek a művészetekhez, számomra ez egy vörös kéz, ami éppen ki akar verni egy faszt. Jó felé kapiskálok? - nevetem el magam, majd visszalépek az asztalhoz és leülök a Zeena-hoz legközelebb lévő székre, már ha elfogadta az előbbi ajánlatomat. Ha nem, akkor bármelyik másik a hétből megtette. - Elégedett vagy vele? Ihletet adott a tegnap éjszaka?
A szemeibe néztem, akkor is, ha még mindig az ajtónál ácsorgott és akkor is, ha egészen közel tudtam hajolni hozzá, hogy elég legyen csak egy balga mozdulat és megcsókolhassam mennyeinek ható ajkait.
- Utólagos engedelmeddel egy embert állítottam rád, követett... - nem részleteztem, hogy mi állt a jelentésében, de legyen elég annyi, hogy már tudom a ruha- és cipőméretét is, hiszen az oly' kedves eladó, aki rábeszélte arra a burgundi vörös miniszoknyára, készséges volt Zeena távozása után is. - Miért jár egy siket pubokba? Gondolom, nem a zene miatt vagy mégis?
Ismét csak nevetnem kellett, és a széles grimasz közepette hátradőltem a székemben. Hatalmasat sóhajtva nyújtóztam egyet, majd megráztam a fejemet, hogy elűzzem az álmosságot, ami még a maratoni megbeszélésen ragadt rám.
- Lennél olyan drága és öntenél nekem egy italt? Kemény pohár, három jégkocka és két ujjnyi whiskey. Tölts magadnak is valamit, ha szeretnél.

Féltem. Ezt le sem tagadhattam volna. Pillanatok alatt vészesen szapora lett a légzésem, és voltak pillanatok, percek amikor meg sem mertem szólalni, mert nem csupán elbicsaklott volna a hangom, egy dadogásban megtörve, hanem egyszerűen képtelen lettem volna egy szót egészben kimondani. Ugyanakkor, amikor sikerült valamiféle módon lendületet vennem, nem létező és szinte a semmiből táplálkozó magabiztosságomban megkapaszkodni, akkor voltam olyan merész és védekezés gyanánt támadtam. Rossz taktika, kivált Carsonnal szemben, akiről messziről sütött az öntelt és fényűző kivagyiság, én azonban nem akartam olcsón adni a bőrömet. Még inkább nem akartam elfogadni olyan számonkérést, amit nem éreztem jogosnak. A késést a meg nem jelenéssel ütöttem agyon, és láthatóan megleptem vele. Túl nagy volt a tér, hogy ne vesszek el benne, és miközben a menekülő kijárat felé pillogtam gondolatban, és apró, észre alig vehető lépteket tettem felé, hol az iroda egyik, hol a másik irányába néztem. Mintha két külön világ olvadt volna egyetlen pontban össze, és ennek határán álldogálva lehetőséget kaptam melyik felé indulok. Kicsit az volt az érzésem, persze ez inkább impresszió volt, semmint tényeken alapult volna, hogy Carson kettős világát hivatott mindez jelképezni. Valamiféle vágyott konzervatizmus mögött megbújó csillogó szabadelvűség.
...nem fog történni semmi amit nem akarok. Ez volt az a mondat amit abban a másodpercben elhittem ahogyan kimondta. Elhittem, mert el akartam hinni. Ha átverés volt, ha csupán az éberségemet akarta elaltatni vele, akkor célba talált. Nem tudom miért hittem el neki, hacsak az utána következő mosolyában nem találtam valami biztatást arra nézve, hogy ez valóban így is lesz. Most még, és itt. Miközben szinte dideregve az izgatottságtól figyeltem miképpen veszi ki óvatosan a művemet a papírtáskából, arra gondoltam, hogy vajon mit fog látni benne. Ő mit akar látni a szoborban és én mit látok. Talán pontosan azt akartam elérni vele, amit végül megkaptam. Vele szinkronban, miközben egy aprócska, alig hallható koppanással kerül az asztalra a szobor, mellé pedig valami kulcsra emlékeztető szerkezet, vagy nem is tudom mi lehet az...a nyakam hiába nyújtom meg egy pillanatra innen nem tudom kivenni pontosan….mintha oldalról sandítanék rá, fejem lehajtva a hajam takarásából figyelem. Akár egy aprócska leveli béka a tündérrózsa virágja alól pislogok kifelé. A hellyel kínálást követően egy darabig még állok, még kicsit mindig maradt bennem a korábbi izgalomból azt illetően, hogy egy helyen vagyok vele, de ezúttal kettesben és az egyetlen menekülési útvonal, az ajtó, amelynek túloldalán remélhetőleg ott vár a nyitott lift. Mennem kellene, szabadulni innen, hiszen láttam amit akartam, láttam miképpen kerül ki a táskából az alkotásom, miképpen kerül az asztalra épségben. Csak ezt akartam...illetve...nem, nem csak ezt akartam. Mindamellett, hogy vagyok aki vagyok, mindamellett, hogy az elveim eszement rabja vagyok, ott van bennem a művészi hiúság. Az a fajta, amelyik keservesen lecövekel, és addig nem mozdul, amíg véleményt nem kap. Legyen rossz vagy jó, bántó vagy éppen fájóan őszinte, esetleg rajongó, imádott, vágyott, határozottan akart, kimerítően gyönyört fakasztó az agyban és a zsigerekben, ahol az ihlet vert tanyát a múlt éjjelen is. Minden mozdulatban ott volt két ember, akik ihlették ezt a darabot, és kettejük között mozogtam én. Megfoghatatlan marionettként görnyedve és azon gondolkodva, hogy most éppen ki mozgatja a szálakat? Én magam, vagy még mindig Carson aki erre az egészre rávett?
Óvatos lépéssel közelítem meg és a korábbi bizalom hirtelen esik hasra egyetlen kijelentésen: zárva az ajtó. Úgy állok meg, lábam előre lendülve, szemeim elkerekedve és a beszívott levegővel megtelő tüdőm kiemeli a nyúlt pulóver által láthatóvá tett kebleim...illetve az azt takaró haloványsárga melltartó hópihe alakú csipkéjének egy részletét. Lassan helyezem magam elé a lábam, engedem ki a levegőt, és nyugalomra intem magam. Megígérte, hogy nem fog történni semmi, amit nem akarok. Az ajtót pedig azért zárta be, hogy ne zavarjon meg minket senki, hogy ki tudja élvezni a művem okozta felemelő katarzist. Persze abban a pillanatban tudtam, hogy önámító hazugság, mikor hagytam elterjedni a gondolatot a csöpp kis fejemben.
Le sem veszem róla a szemeimet, úgy lépkedek előre és a tőle legtávolabbi széket választom, hogy leüljek. Kezeimet lágyan helyezem nyitott tenyérrel egymás mellett az asztal lapra. Lábaim katonásan összeszorítva húzom magam alá, egyenes tartással ülök, szemeim kitartóan függesztve Carsonra, ahogyan a művet próbálja elemezni.
Felnevet. Nem hallom de érzem az asztal és a föld csodás rezgéséből a nevetésének ritmusát.
- Ha számodra ezt mondja, akkor jó. Pontosan ez a művészet lényege. Kapsz valamit, látsz valamit, és lehet, hogy én nem arra gondoltam amikor alkottam, amit végül neked jelent,de te mégis gondolsz valamire. Ez egyébként egy kéz, amely egy sétapálcára simul.- mosolyodtam el, finoman kidugva a nyelvem megnyálaztam kiszáradt alsó ajkamat, majd visszahúztam és elhúztam a számat, jobb vállam hetykén rántottam meg.
- A jó alkotásoknak egyszerre több jelentésük van. De...nem értem miért beszélek erről. Téged úgysem érdekel. És mielőtt válaszolnál. Igen...most először csináltam valamit utoljára. Neked soha többé nem készítek semmit felkérésre, parancsra. Csak akkor ha kéred. Kérnéd.- tettem hozzá így feltételes módban, végül elhallgattam és bólintottam. Mindkét kérdésére némán, és egyszerűen.
Azzal viszont, hogy valakivel figyeltetett alaposan meglepett. Kicsit megemelkedtem a székben, csak annyira, hogy a fenekem elváljon az ülőfelülettől, majd pár másodpercig ebben a pózban maradva előre dőlve támaszkodtam meg az alkaromon.
- Van jelentősége az utólagos engedelemnek? - kérdés volt, és kicsit megint merész, de azt akartam vele érzékeltetni, hogy kettőnk közül, a pénze miatt bizonyos tekintetben és bizonyos dolgokat illetően mindig ő lesz nyerő pozícióban. Viszont a kérdése, amelyet ezután feltett, valahogyan őszinte érdeklődést tükrözött. Nem tudom...másképpen zárultak az ajkak, másképpen csillant a tekintete, másképpen nézett rám. Most először éreztem, mióta betettem a lábam a szobába, hogy valami őszintén érdekli, velem kapcsolatban. Vártam...talán egy egész percet is a nevetése és az itallal kapcsolatos kérése után. Feltoltam magam álló helyzetbe és még mindig egyetlen hang nélkül sétáltam oda az italokhoz, hogy teljesítsem a kérését. Mert ez az volt. Kérés, nem parancs és ennek számomra jelentősége volt. Kemény pohárban koppan a három jégkocka, ujjnyi whisky simul bele bársonyosan és vörösen aranylón. Meglögyböltem, mielőtt odavittem volna neki ahogyan kérte. Közel álltam hozzá ahogyan letettem elé a poharat és ekkorra már jó pár perc szótlanság és talán feszengő csendet követően végre megszólaltam.
- Nem a zene miatt. - jelentem ki, pillantásom elveszik az óriási szőrzuhatagba.
- Mellesleg ebben a fényben nézve anélkül a szőrcsomó nélkül inspirálóak a vonásaid. Van bennük élet ami nem látszik. Nekem legalábbis mert takarásban van.- nem tudom miért mondtam, de tényleg így láttam. Rettenetesen öregítette és nagyon gonosszá tette a szakáll.
- Ha figyeltettél, akkor azt is tudnod kell miért voltam éppen ott.- vörössé vált az arcom, hiszen volt egy olyan sejtésem, hogy nagyon is tudja ki okoz nekem örömet, kinek a látványába fulladok bele az éjszaka füstjébe azon a helyen, kinek az ujjbegyei körül forognak a kissé túl merész gondolataim, amikor éjjel álomra hajtom a fejemet. Néha már saját magam számára is kínos, ami a testemmel történik, az agyamban helyet foglaló gondolatok dacára.
- Ő egyszerűen csodálatos ahogyan…- kezdtem volna bele a mondat, még mindig ott állva mellette, de végül csak megráztam a fejem és elfordultam. Most komolyan...a bácsikámnak akarok beszélni arról a fiúról? Mi köze hozzá, és egyébként is.Elléptem mellőle, újra távolabb voltam. Vettem egy mély lélegzetet.
- Megtettem amit kértél. El is hoztam.Most már mehetek?
Néha azért teszünk fel kérdéseket, hogy ellentmondjanak nekünk. Az emberi természet szépsége mindez.

A kettősség csodálatos tud lenni néha, ám néha annyira megvicceli a szemlélőt, hogy lehetetlennek titulálja a látott és hallott élményt. Valami hasonló játszódott le bennem is, láttam ... nem is, inkább éreztem, hogy Zeena viselkedése és mondanivalója nem passzol, hogy a hangjában megbújó magabiztosság nem passzolt a testét remegésben tartó érzésekkel, de amikor határozottsága megtiltja számomra a parancsolást, csak mosollyal reagálok jellemének apró fejlődésére.
Sokan mondják azt, szeretik a magabiztos és önálló nőket, akik pontosan tudják, hogy mit akarnak az élettől, akikben szemernyi kétség sincs arról, hogy mire szánta őket a gondviselés. S néhány esetben én is vallottam ezt a hitet, hiszen bizonyos kapcsolatok, bizonyos emberi kötelékek megkövetelik, hogy társunk szembe merjen szállni velünk. S unokahúgom most ilyen jegyeket öltött magára, a másodperc tört részére elhittem neki, amit mond, s egy szívdobbanásnyi időre velem egyenrangúnak tekintettem. Az érzés azonban gyorsan tovaillant, amikor teste ismét csak félénken didergett előttem, legalábbis én ezt láttam szemének türkében, ajkának kiszáradt cserepein.
- Csak egy gesztus, egyébként tényleg nincs jelentősége. - nem tudtam másra figyelni, csak rá. Képtelen voltam elszakítani a pillantásomat róla, a sárga csipke úgy vonzott, mint dolgos méhet a nektárt sejtető virág bibéje, s már szinte láttam magam előtt, ahogyan levedli szürke ruháját, s csak abban a fehérneműben áll itt előttem. Fantáziámnak ritkán tudok gátat szabni, ha gyönyörű nőkről volt szó, s bár a legritkább esetben emelkednek a felszínre a vágy hajtotta gondolatok, erekcióm most mégis hirdette szenvedélyem előretörését.
Egyik lábamat átvetettem a másikon, takartam meredő férfiasságom ágaskodását, s amikor átadta nekem az italt, jeges frissessége gyógyír volt elkalandozott elmém megzabolázására. Apró köhintéssel és felszaladó szemöldökkel fogadtam a szavait szakállammal kapcsolatban, majd újra hellyel kínáltam, szavak nélkül, csak kézmozdulatokkal.
- Egy cserét ajánlok akkor: az én szőrcsomóm, a te prémedért. Kiderülne, hogy tényleg olyan inspirálóak e a vonásaim, mint amilyennek gondolod, neked pedig csak meg kellene szabadulnod a fanszőrzetedtől. Szerintem igazán méltányos üzlet, nem gondolod? - felállok, ha nem ül le, hiszen ágaskodó tagomat újra kordába tudtam kényszeríteni, hiszen amilyen gyorsan jött, olyan hirtelenséggel csillapítottam le a gátak túlcsordulását. Üres poharamat az asztalon hagyom, majd pár lépéssel mögé kerülök, így ha nem fordul meg, nem hallhatja, amit mondok. Igaz, meg sem szólalok addig, amíg íróasztalomhoz lépek és egy vékonyka dossziét ki nem nyitok.
Fényképek voltak benne, a ruhaüzletről, a szórakozóhelyről és a fickóról, akire gondolt, aki miatt elvörösödött, aki miatt most talán rendszertelenebbé vált a lélegzése, aki úgy férkőzött most az elméjébe, hogy talán ki sem akar törni onnan. Őszintén vallottam magamnak, amikor beismertem gondolataim között, hogy szórakoztatott ez a jelenet, öröm járta át feketére fagyott szívem és talán egy rövidke időre azt is éreztem, hogy újra dobog.
- Akarod tudni a zongorista nevét? - felé fordultam, majd láttam, hogy távozni készül, de nem hagyhattam, hogy elmenjen, amikor olyan jól és kellemesen töltjük egymással az időt. - Vagy esetleg a felesége nevét?
Magasba emeltem az irattartót, mely természetesen az előbbi információk egyikét sem tartalmazta, s úgy lebegtettem meg előtte, mintha legalábbis a Szent Grálhoz hasonlatos fontosságú ereklye lenne. Én pontosan tudtam, hogy nem az volt, ő viszont nem lehetett biztos abban, hogy igazat mondok vagy hazudok.
- Mehetsz, ha szeretnél. Nem tartanálak fel egy pillanatra sem, de egy dolgot kérdezz meg magadtól: miért? - közelebb léptem hozzá, kezemben a mappával, majd a szobor mellé dobtam, amikor a tárgyalóasztalhoz értem. - Miért öltöztél maskarába? Miért volt fontos megmutatnod ezt nekem? Miért maradsz, amikor mindennél jobban vágysz elmenni? Ha azt mered válaszolni, hogy a pénz miatt, akkor felképellek.
Komolyan gondoltam, s ezt láthatta a tekintetemben is, mely bár nem volt vérben forgó és szénfekete sem lett a haragtól, de volt benne egy csillogás, mint ami a vadásznak jelenik meg a szemében, amikor észreveszi a vadat, s tudja, hogy le fogja teríteni.
- És azt sem hiszem el, hogy a benned élő művész vett rá minderre! Már kinőttem a dajkamesékből.

Ha valaki nem magabiztos, hanem csupán magára erőlteti, és szándékosan küzdelmet folytat azért, hogy ennek látszatát fenntartsa, az mérhetetlen energiákat emészt fel benne. Majd pedig, amikor már képtelen leplezni félelmét, vagy éppen zavarodottságát, akkor ez a magabiztosság úgy fog kidurranni, mint a túlfújt léggömb.
Ez lehetett az oka annak, hogy az egyik pillanatban olyan erősnek és tévedhetetlenül konoknak éreztem magam Carsonnal szemben, a másikban pedig a félelem ismét eluralkodott rajtam, és szinte bilincsbe zárt másodpercek tört része alatt. Támadtam, hogy menekülhessek, csak talán még azt nem sejtettem, vagy tudomást sem akartam venni róla, hogy nem akarok menekülni. Fel kellett volna fognom, meg kellett volna értenem mi játszódik le bennem, de hogyan is lettem volna erre képes, ha egyszerűen nem voltam tudatában? Te jó ég! Még azzal sem tudtam mit kezdeni, hogy éjjelente arról álmodtam, hogy a zongorista ujjai nem a fekete és fehér kemény billentyűkön futnak végig, hanem az én testemen kezd életre kelteni valami gyönyörű melódiát. A fantáziálásaim az agyamban zavart okoztak és hiába ismételgettem mindegyre, hogy ez rossz, hogy fogadalmat tettem, hogy kitartok az álláspontom mellett, hogy nem fogom odavetni magam senkinek, aki nem érdemli meg….és már nem az első alkalom volt, hogy olyasvalakiről képzelődtem, akiről nem lett volna szabad. Többnyire riadtan,izzadságban úszva és levegő után kapkodva ébredtem, az ölem pedig úgy lüktetett, mintha a második szívem dobogna benne, eszement intenzitással. Ilyenkor egy hideg fürdő, és egy nagy pohár jéghideg pisztácia fagylalt segített, hogy megzabolázzam őrült gondolataimat. Mintha a testem egyre többször és egyre kitartóbban indított volna rohamot az elveim ellen, és tartottam tőle, hogy ha nem tanulok meg uralkodni rajta, akkor előbb vagy utóbb célhoz ér. Akkor megtanultam hogyan kell valamiféle módon saját magamon úrrá lennem, de azt is tudom, hogy elég egy határozottabb és kitartóbb jellem, hogy mindezt romba döntse. Ez lehetett az oka, hogy én minden potenciális helyzetből menekültem. Igyekeztem kerülni a lehetőségét is annak, hogy valaki, aki a kelleténél nagyobb hatással van rám, hosszabb időt töltsön a közelembe. A védelmem bontogatta minden ilyen alkalommal.
Carson esetében tökéletesen összezavarodtam. A bácsikám volt, én így tekintettem rá, ahogyan anya is mesélt róla, ahogyan a temetésen is láttam jó sok évvel ezelőtt. A családom egy része, valaki aki az apámhoz kötött, akinek nem kellettem. Nem kellettem, mert nem voltam tökéletes. Nem voltam olyan tökéletes, amilyennek ő akart látni. A siketségem elüldözte őt mellőlem, és soha többé nem tért vissza. Ez a betemethetetlen űr, amelyet maga után hagyott folyamatosan űzött olyan férfiak felé, akik őt pótolhatták volna: az ölelését, amelyet egy határozott, időben már sok mindent megélt kéz képes adni, csókokat, amelyek letörölhetetlenül ott maradtak volna az arcomon. Nem vágytam másra mint biztonságra, és ha ezt megéreztem, ha egy pillanatra is elkapott ennek az érzésnek egy apró kis fuvallata, többé nem volt erő amely elszakított volna. A gond az, hogy a hazudott és csupán a kihasználás szintjéig elrebegett biztonság érzet árnyékát én mindig valósnak véltem. Ahogyan  a múzeumban is megéreztem mindezt Carson felől. Nem tudtam rá másképpen tekinteni, csak úgy mint az apámra. Tényleg csak úgy. Mert ott voltak azok az emlékek...azok a bizonyos régiek a múltból.
A testem, az ösztöneim talán érzékelik mit váltok ki belőle pusztán a jelenlétemmel, de a tudatom, a gyermekien naívan megrekedt gondolataim ezt nem tudják feldolgozni. Tudatosan legalábbis biztosan nem. De olyan mértékben mindenképpen, hogy megpróbálkozom időnként én is szúrni. Én is megmutatni, hogy nem csupán tejfogaim vannak, hanem karmaim is amelyekkel marni is tudok, ha veszélyben érzem magam. Eddig nem volt ilyesmire szükség. Eddig ott volt anya, ott volt az otthonom, a város amelyet ismertem, ahova visszafuthattam volna most is. De ez még mindig nem volt választható opció. Kellett ez az élet, ez a világ...kellett, hogy minél több mindent magamba szívhassak, mint valami telhetetlen kis vörös szivacs.
Miután átadtam az italt, meglepődve tapasztalom az ajánlatot, amelyet nekem nyújt. Felvonom egyik szemöldököm, a másik kissé lefelé csámpázik, és ajkaim elgondolkodva húzódnak pengevékonyra.
- Számodra minden üzlet igaz? Miért hiszed olyan kitartóan, hogy én is része vagyok a te kis világodnak? Hogy nekem is ajánlatokat tehetsz folyamatosan? Nem, egyáltalán nem méltányos az ajánlat. Annyit te sem érsz, hogy cserébe megadjam amit szeretnél.- az utolsó mondatomat úgy ejtettem ki, hogy egyetlen megakadás nem volt benne. Sem dadogás, sem elbicsaklás. Csak a lassúsága, a kissé furcsa lejtése lehetett az, amely arra emlékeztethette, hogy én mondtam ki ezt. Még mindig a lány, aki fél tőle, aki mégis próbál küzdeni, pedig már abban a pillanatban tudta, hogy vesztes csatába sétál bele, hogy a dollárok után markolt a múzeumban.
- Vagy magadtól adod, vagy nem kell.- nem ültem vissza a székre, hanem pár lépéssel távolabb léptem tőle. Menni akartam, most azonnal! Tudtam, hogy eljött az a pont, ahol még kiszállhatok, ahol még van esélyem úgy távozni, ahogyan ide jöttem. A probléma csupán az volt, hogy a múlt éjjel óta én már nem ugyanaz a lány voltam. Felébresztett valamit ez a kitartó, perverz és gonosz rohama, amelyet felém intézett, és amelyben annyi igazság volt, még akkor is ha nem ismertem volna be magamnak. A szendeség és az ártatlanság álcája mögé zárta a teremtő azt, akit valójában a világba kellett volna eresszen. Ám nekem jó volt így, kényelmes volt, eszemben sem volt tőle megszabadulni. Még akkor sem, ha részben rengeteg mindenre felnyitotta a szemeimet.
Miközben az asztalhoz lép, még egy futó pillantást vetek az ajtó felé a vállaim felett, majd fordulok vissza és már emelném a kezem, hogy valamiféle teátrális mozdulattal intsek neki búcsút, ajkaim az elköszönés betűit formálják meg, a hang szinte a torkomat csiklandozza, amikor a mappa lendül a magasba, és Carson szavai a maguk kerek, egész és tévedhetetlen voltában jutnak el hozzám. Hát persze! Tudja, hogyne tudná, hogy ki az akihez úgy vonzódom, mint a megbolondult molylepke a hamis gyertyafényhez. Megrázom a fejem, akárha a gondolatokat is ki akarnám seperni belőle, de ő folytatja a rohamot. Újabb kérdés, amire ezúttal a meglepettséget láthatja az arcomon. Új információval állt elő. Igaz, sosem gondolkodtam el még rajta, hogy az én imádott zongoristámnak van e felesége. A dossziét az asztalra csapja. Nem hallom, csak érzem, mert a szele együtt kavarog el hozzám whiskey és keserű arcvíz illatával ölelkezve. Közelebb lép, belesétál abba a térbe, amit azért tartottam fenn, hogy könnyebb legyen elmenni innen. Oly közel van, az arca szinte belemászik az enyémbe. Aprónak érzem magam, egészen picinynek, és már tudom, hogy ezzel a pár mondattal ölte meg bennem az ártatlan védekezésem utolsó kis sejtjeit. Gyűjtöm az erőt, gyűjtöm, miközben egyenesen az arcába bámulok, és a levegőt az arcába fújom. A szakáll szőrszálai megrezzennek, de Carson tekintetében továbbra is határozott válaszkövetelés perzseli a pupillákat.
De hogy feleljek amikor még magam sem tudom mi történik velem? Hogyan adjak választ, ha a kínos félelem, és a világ bilincsként funkcionáló szemérmessége nem ereszti szabadon a szavaimat?
Dacosan szegem fel a fejem, összeszedem a bátorságom utolsó morzsáit. Legyen már vége! Bárhogy is de legyen! Eresszen elmenni innen, és ígérem soha többé nem fog látni.
- A pénz miatt és a bennem lakozó művész miatt. És most tessék, csinálj amit akarsz! De végre...végre fogd már fel, hogy nem kaphatsz meg mindent! Így nem!- nem lépek hátrébb. Ott állok tőle egyetlen lélegzetvételnyi távolságra és várom, hogy megüt, elereszt, vagy olyasmit fog tenni, amire nem számítok. És talán ő sem.

Nevetnem kellett volna azon a furcsa grimaszon, amit az ajánlatom után vágott. Arcvonásai szinte teljesen eltorzultak, s az a csodálatosan vonzó arcocska egy pillanatra nem volt olyan kívánatos, mint annak előtte. Hallgattam a kérdéseit, lassan bólogattam is melléjük néha-néha, majd amikor befejezte, kiegyenesedtem és egyenesen a szemeibe néztem.
- Az egész élet egy üzlet. Teszünk valamit, amiért cserébe többet remélünk. Adni és kapni... Ó persze, beszélhetnénk azokról a szellemi sérültekről, akik önzetlenül csinálnak mindent, akik csak segíteni akarnak másokon, akik mások életét sajátjuk elé helyezik. Baromság! Egy anya csak azért szül gyereket, mert életet akar adni, fenn akarja tartani a fajtánkat? Üzletet köt a biológiával, hogy addigi életének egy részét lecserélje valami másra, amiben szerepet kap egy ilyen ... gyerek. Vagy azt hiszed, hogy a szerelem csak az érzelmekről szól? Az elején talán, bár erről sem vagyok túlságosan meggyőződve, de a házasság, közös lakás, közös élet? Az erőforrások maximalizálása és újraelosztása két, jobb esetben, egyenrangú fél között. Tiszta üzlet az egész, és ha ezt nem látod be, akkor naivabb vagy, mint gondoltam.
Egy pillanatra elvesztettem a fejemet, legalábbis olyan szinten, hogy többet beszéltem egy témáról, mint amennyi szót az megérdemelt volna, hangom viszont végig nyugodt, simulékony, csalogató volt, meg akartam neki mutatni, hogy milyen világ az enyém és igen, abban bizony neki is helye van, mert gondolhat bármit, megszerzem magamnak és utána eldobom. Csak egy éjszakára kell nekem, mintha elem lenne a bakancslistámon, amire akkor került, amikor a temetésen megláttam. - Része vagy a világomnak, de hiszen te akartad, nem? Te kerestél fel, neked voltak igényeid, te akartál tőlem valamit. Ha nem lennél olyan követelő, elkényeztetett és kapzsi, sosem találkozunk, hiszen valljuk be, majd' egész életedben remekül megvoltál nélkülem... Mégis, a tegnap éjszakát csak nekem köszönheted. S hazudhatsz még magadnak is, de életed legjobb estéje volt. Vagy tévednék?
Igen, vonzott, hiszen én férfiből, ő pedig nőből volt, s olyan szinten gyönyörűvé varázsolták a gének, hogy arra alig lehet ép ésszel szavakat találni. Talán egy Shakespeare szonettel tudnám megfogalmazni a gondolataimat róla, de egyet sem ismerek, szóval ezzel a hiányosságommal nem dicsekszem el. Dacossága azonban egy újabb oldalát mutatja nekem, amiért egyszerűen imádni kellene őt, s már a számban érzem a dicsőség mámoros aromáját, hogy mikor fogom ezt az akaratosságot legyőzni. Merthogy eltüntetem a szeméből a vad csillogást, kitörlöm repertoárjából a felszegett fej mozdulatsorát és végleg eltörlöm lelkéből a bátorság legkisebb maradványát is.
- Nem kellene ilyen felelőtlen ajánlatokat tenned nekem. Még hogy csináljak, amit akarok? - arcába mosolygok, majd még közelebb lépek, hogy még lássa ajkaim mozgását, azonban a távolság már nyílt támadás legyen személyes aurája ellen. - Ha kedvem tartaná, akkor megcsókolhatnálak? Vagy letéphetném rólad a ruháidat és kidobhatnálak meztelenül az irodámból? Lehet, hogy ezt kellene tennem, s hidd el, odakint senki nem segítene neked, mert fontosabb nekik a tyúkszaros munkájuk, mint az önzetlenség.
Egészen közel hajolok hozzá, s ha el akarna lépni, átkarolnám a derekát, hogy ott tartsam magam mellett, majd a fülébe suttogtam, annak ellenére, hogy tudtam, nem fogja hallani és a számról sem fogja tudni leolvasni a szavakat. - S vajon milyen hangosan sikítanál, ha megerőszakolnálak?
Elnevettem magam, érezhette a levegőáramot, amit orromon keresztül fújtam ki a grimasz hatására, majd elléptem tőle, hagytam neki némi teret, hogy újra összeszedje magát, hogy legyen újra puskapora a következő lövésváltásra. Kezembe vettem az apró készüléket, és egy gombnyomással nyitottam ki az irodám ajtaját. - Lennél olyan drága és behívnád Ella-t? A titkárnőmet... Kérd meg, hogy hozza be a tojását is. Maradhatsz, de mehetsz is, a te választásod, de ha mégis maradnál, megmutatom, hogy valójában mennyit érek. És leckét kaphatsz az igazi önzetlenségből. Csak rajtad múlik... Menj, huss-huss!

Az egész élet egy üzlet. Szavai oly mélységesen elevenembe találnak, olyan igazinak érzem, mint eddig még soha semmi mást. Csak bámulok bele a szemeibe, és tudom, hogy talán most először, mióta csak megejtettük első találkozásunkat, most először vesz komolyan. Most először beszél összetetten, kicsit talán tanító jelleggel, amelybe nem kevés kioktató rezgés vegyül. Érzem az egész lényéből, felém áradó energiáiból, hogy az egész teste megfeszül, nekem tolódik szinte a belőle kiszakadni vágyott minden gondolat. Legszívesebben megragadná a karom és felrázna. Talán azt gondolja, hogy én pusztán álmodom a saját életemet, de soha nem voltam még igazán a része. Van benne nem is kevés ráció. Megszoktam, hogy anya mindig ott van nekem, megszoktam a biztonságot, a menekülés lehetőségét bármilyen helyzetből. Megszoktam, hogy vagy sajnálnak, vagy levegőnek néznek, de soha nem akartak még tudatosan így a képembe vágni semmit, ahogyan most ő teszi. Ó mennyire szeretném hallani is amit mond, nem csak látni. Immáron másodszor gondolom röpke ismeretségünk során, hogy a hangja után vágyakozom. Őrület!
A szerelem csak érzelmekről szól? Mikor ezt kérdezi, épp csak folytatják ajkai a továbbiakat, én csak bólintok. Igen, így gondolom. Ha nem erről szólna, akkor azt nem szerelemnek hívják. Én pedig ismerni akarom már ezt az érzést. Oly nagyon vágyom rá, hogy nem számít ki és milyen feltételekkel adja meg.
Nyelek egy nagyot, a torkomba összegyűlő könnyek vérvörös nyomán, egy halk, nyöszörgő hang hagyja el a torkomat, melyet csak ő érzékel, én legfeljebb legbelül: egy visszafogott érzelmi kitörés csapódik le a mellkasomban. Nem neki állok ellent, hanem az igazság felismerésének, amit ő pusztán megmutat nekem. Lelökött a nyúl üregébe azzal, hogy múlt éjjel oly mohósággal életre hívott, hogy aztán rádöbbenjek mennyire egyedül vagyok ott, mennyire kiszolgáltatottan mindenkinek. Most nem volt anya akihez visszafuthatok, nem volt hely, ahol menedékre lelhetek, nem volt titkos jelszó, egy személyes védőangyalhoz, aki óriási szárnyaival, melyet a menekülés tollaiból fontak óvó kezek, rám borította volna. Nem volt most más csak ő meg én a puszta valóságban, zárt ajtók mögött születő nőiesség, szentimentalizmus hanyatlás, némi naivitás földbedöngölésével, és azzal, hogy felhívja a figyelmem mi vagyok és minek a része. Én azonban ellenállok neki. Neki és a szavainak, annak amit mond, hogy a világához tartozom, hogy azt csinálhatna velem amit csak akar, és én még csak nem is szólhatok semmit, mert én kerestem meg őt. Túl tiszta, nyilvánvaló és tévedhetetlen tény. Igaza van...óóó egekre mennyire igaza van! Bosszantó mértékben ami azt illeti, ugyanakkor nem hiszem, hogy bármi arra jogosítaná fel, hogy ezzel visszaéljen.
- De igen!- csattanok bele két gondolatsora közé.Ajkainak vádló ívébe szórom bele könnyedén kilehelt, magamhoz képest hadaró szavaimat.
- Ám elég lett volna egy egyszerű visszautasítás. Én is hagy kérdezzek valamit:ha annyira szürke vagyok, ha annyira senki, ha annyira szánalmas, kapzsi és lenéznivaló, akkor mégis miért játszottad ma el velem ezt az egész bolond színjátékot?- pillantok körbe egy egészen röpke időre, majd nem folytatom. Felesleges lenne, mert már mondja tovább, és a száját figyelve egyre inkább rádöbbenek, hogy újra igaza van. Életem legjobb estéje volt. Mert nem csupán felébresztette bennem a kémiát, nem csak felébresztett bennem eddig elfojtott, szabadon engedni nem mert vágyakat, de most először, azon az estén mertem közelebb ülni a zongorához. Hogy érezzem a bőrét, hogy érezzem ahogyan levegőt vesz, majd kifújja és zamata nekem csapódik. Hogy magamba fogadjam a lélegzetvételének minden piciny taktusát. Más számára apróság, számomra a gyönyör előfutára volt, melyet órákkal később magamnak okoztam. De erről nem beszélek, ez oly csendes titok, melyet félve ismerek be a sötétségben, szinte csak a szívem dobbanásának két szempillarezzenés között.
- Nem kell, hogy segítsenek. Megszoktam már. És te sem segítettél. Kifizetted a munkát, hát megkaptad. Én is megkaptam amit akartam. Innentől nem tartozunk egymásnak semmivel.- félve szólalok meg, a bátorságom hamvain az eljövendő szűk időszak feszengett. Igenis kellett volna a pénze, a támogatása de még mindig inkább maradjak éhes, minthogy egyetlen olyan dolgot is megtegyek neki ami ellenkezik az elveimmel.
Közel hajol, oly közel, hogy ösztönösen mozdulnék el tőle, de karja a derekamra feszül, és úgy tart meg, mint egy kihúzott csúzligumit az erős ujjak. Fülemhez érnek ajkai, és ösztönösen húzom össze a nyakam a két vállam közé. Grimaszba futnak ajkaim, szinte visszatartom a levegőt is. Lélegzete a fülcimpámon szánkázik végig, a hangok melyek elhagyják a torkát rezegve pattannak vissza süket világomon. Nem hallom őt, de a mozdulatából, az erősebb és birtokló szorításából érzem, hogy mit akarna. Még az utolsó morzsák olvadnak le az arcáról, amit a nevetés okozott, én pedig, bár visszanyertem némi teret, úgy érzem, hogy ebben a távolságban megfulladok. Még hátrébb lép, még több helyet hagyva nekem. Ám ezúttal nem menekülök, nem futok el, még akkor sem ha szavaival erre biztat. Még akkor sem, ha legszívesebben ezt tenném. Harag, sértettség, büszke öntudatomra köpött szavai egyre hevesebb indulatokat gerjesztenek bennem.Apró kezeim ökölbe szorulnak, és bár küzdelmet folytatok felnőtt nő módjára viselkedni, közel állok a hisztérikus kiboruláshoz. De nem! Nem fogja tőlem megkapni, hogy cinikus mosoly terpeszkedjen el az arcán, amikor én innen kiteszem a lábam.
- A családom részének tekintettelek!- egészen hömpölygő, csendes szavak hagyják el a számat, alsó ajkam többször, egymás után reszket meg a betűk súlya alatt. Pontosan úgy, mint amikor valaki erősnek akar látszani, holott már közel jár ahhoz, hogy elsírja magát.
- Akkor is annak tekintettelek, ha te ezt nem akartad! Megkeseredett szerencsétlenség vagy, aki akkor sem lenne képes belátni, hogy tévedett, amikor már a szakadék felett egyensúlyozik, és nincs senki aki biztosító kötelet nyújtana neki.- miközben beszéltem, közelebb léptem a nagy asztalhoz, melynek közepén a művem hevert. Odaléptem hozzá, és ujjam érdekes, szinte már kígyózó táncot kezdtek el járni rajta. A szobrot néztem néhány másodpercig, majd visszafordultam a bácsikámhoz. Ujjam megmarkolták a művemet, éppen a sétapálca botjánál. Szándékosan csináltam? Ó ki tudná azt megmondani! A kéz lassan lesiklott, végül egy határozott mozdulattal, nemes egyszerűséggel lesodortam a földre az egészet. Hatalmas robajjal hullott a földre a kerámia és ezer meg egy apró darabra hullott.
- Ennyit érsz, Carson Grimes!- azzal mielőtt bármit reagálhatott volna, kihasználva a pillanat váratlansága okozta döbbenetet kirohantam az irodából. Nem szóltam a titkárnőjének, nem szóltam az égvilágon senkinek. Egyszerűen futottam a liftek irányába, ahogyan csak a lábam bírta, és amikor egy halk csilingeléssel rám záródott az ajtaja, fejemet a lift hűvös falának vetettem és egy istentelen zokogással adtam ki minden elnyomott frusztrációmat.

Csak haza akartam jutni...haza...de hova haza?

//Részemről ez záró. Köszönöm szépen, imádtam az összes reagod!   //

Az utolsó felvonás előtti izgalom tapintható volt kettőnk között, s bár én még folytattam volna, élveztem volna együttlétünk minden apró másodpercét tovább, rajta látszott már, hogy nem bírja. Számára már ez is túl sok volt, hogy még sosem élte meg ilyen dózisban a valóságot, hogy szinte összetörik szavaim és következtetéseim súlya alatt. Éppen itt akartam őt tudni, hogy kételkedjen magában, hogy a számára oly' nyilvánvalók megkérdőjeleződjenek, s amikor szavaimba vág, amint hadarni próbálja mondatait, engedem az áradatot, had perzseljen fel mindent és mindenkit, aki az útjába került. Hogy észrevegye, a tűzvihar, amit okozni próbált mennyire erőtlen, mennyire szánalmasan gyenge, mekkorát téved. Igen, ez lenne az a pillanat, amit kihasználhatnék, ez volt az a másodperc, amire azóta vártam, hogy először találkoztunk, ez volt a jel arra, hogy az enyém. Megszereztem magamnak, s ezt ő is tudta. Még nem fogadta el, de már tudta nagyon jól.
- Önmagadnak mondasz ellen, még hogy nem kell a segítség? - elkuncogom magam, de arra azért vigyázok, hogy ne törjek ki vadregényes hahotába. Tenyerei ökölbe szorulnak, provokálnom kellene még, szítanom a benne élő tüzet, hogy végre kitörjön, hogy megmutassa a foga fehérjét, de nem teszem, mert egyetlen mondattal eltereli a figyelmem. A családja vagyok... Más esetben nem érdekelt volna ez a kifejezés, hiszen oly' sokakat küldtem el a francba csak azért, mert erre hivatkoznak, Zeena azonban más. Teljességgel más és ahogyan gyürködi az ujjait, ahogyan arcára dühös pír ül ki, amint testtartása felajzott íjként feszül meg, úgy veszti el jelentőségét az előbbi kifejezés.
Nem, számomra ő nem család volt. Számomra ő nem rokon volt, akinek karácsonyi üdvözlő lapot küld az ember, vagy akinek a nevét belefonja az esti imába. Számomra ő nem egy unokahúg volt, akit támogatni, védeni kell, akiről gondoskodnom kellene, mert összeköt minket valami láthatatlan kapocs, amit szeretetnek nevezünk. A szememben ő egy játékszer volt, szexuális vágyaim netovábbja, melyet csak megfűszerez a laza rokoni viszony. S amint újra végignézek rajta, amint újra hallom bukdácsoló hangját, a bennem ébredő erő szinte pattanásig feszíti nyakam verőerét, izzadságot csal végig gerincem vonalán, kiszárítja ajkaim és megremegteti térdeim. Kell nekem, most mindennél jobban.
Aztán megnyugodtam, mert váratlanul a szobrához lépett és a földre dobta. Félreértés ne essék, magam is megtettem volna, hiszen nem volt szükségem ilyenféle giccses tucatholmira, csak azt sajnáltam, hogy nem én tehettem meg. Tettében azonban nem a rombolás, a pusztító vágy előtörése volt a legszembeötlőbb, hanem a bátorság, ami idáig elvezette. Ó, már látom magam előtt, ahogyan a benne zubogó adrenalin egyszer csak kevés lesz fenntartani az álcát, s egy magányos pillanatában összeroskadva sírja el magát, de most, ebben a pillanatban még harcos valkűr, megállíthatatlan amazon, s pontosan ezért hagyom, hogy kiélje azokat az érzéseit, amik talán még sosem törtek eddig a felszínre. Hiszen én csak egy tanító vagyok, aki megmutatja az ösvényt, de Zeena-nak kell végigmenni minden kanyargós szakaszon, hogy végre eljusson oda, ahol tudni akarom őt.
- Visszajössz még hozzám! Vissza fogsz még jönni hozzám! - kiáltom utána, bár nagyon jól tudom, hogy feleslegesen, s amikor eltűnik a liftben, állok irodám ajtajában, s Ella-ra nézek egy hatalmas sóhaj kíséretében.
- Lemondom a mai megbeszéléseket. - hangjában aggódás volt, bár oktalanul.
- Szükségtelen. Minden úgy történt, ahogyan akartam. Lennél oly' kedves és elkérnéd a biztonságiaktól a lift kabinjának felvételét, kíváncsi vagyok rá, meddig bírta.
- Természetesen Carson. Tehetek érted még bármit?
- Hívd fel a takarítók figyelmét, hogy ma éjszaka kissé több feladatuk lesz. Egy kerámia landolt a szőnyegpadlón. Kellemetlen tragédia. Köszönöm. - visszaléptem a barlangomba, majd elővettem a telefonomat és pár szót írtam a készülékbe, hogy azt továbbküldjem unokahúgomnak.

"Itt maradt a papírtáska. Mit kezdjek vele?"

S miközben leültem az asztalomhoz, apró mosollyal vetettem bele magam az akták és iratok végeláthatatlan kupacába.