Boo, a bárányfelhő
Négyéves volt, amikor először látta a Szörny RT.-t, és nyolc volt, amikor Boo-nak öltözött a farsangi mulatságra, vérszerinti apja Sully volt, annak párja pedig Mike.
Báránykámnak édasanyja hívta, feltételezése szerint akkor még mostaninál is göndörebb fürtjei miatt.
Viszont a név megteszi a hasznát, mert az online felületeken rendre regisztrál ezzel az accounttal. Emellett kortársai, akik már akkor ismerték, mind ráragasztották, hivatkozási alappá, nem hivatalos becenévvé vált.

kiskereszt, kisámen, kisatya-kisfiú-szentlélek
Édesanyja mélyen vallásos hívő családból származott, emiatt talán nem meglepő, hogy ez kislánya nevelésében is szerepet játszott. Ám ennek kibontakoztatása korai halála miatt mégsem rá, hanem Boo nagyszüleire maradt. Viszont a kiskereszt ma is kisatya-kisfiú-szentlélek, s még mindig kisámennel zárul.

mag, föld, víz, napfény, csíra, kecskemekegés, báránybégetés, lovaglócsizma
Az édesanyja tehet róla, ő ültetett folyvást virágokat, meg gondozott mindenféle fotoszintetizálót. Vagy a Moriarty család idősebb tagjai tehetnek róla, elvégre...
Old Moriarty had a farm
E-I-E-I-O
Így ők terményeik értékesítésével indultak: sajttal, borral, amit kitermelhetett nekik a föld, a helyi kereskedés nőtte ki magát, embereket kellett hát felfogadni, új területeket venni, azoknak rendeltetést adni. Vannak kecskék, bárányok, tej és gyapjú, és szőlő, rengeteg szőlő, a Moriarty fivérek közül pedig mindegyiküknek megvan/megvolt a maga reszortja, az ő nagyapja például a sajtért felelt, nyitott is egy kisebb boltot, majd felesége javaslatára alakult át, és bővítették ki helyi együttműködéssel pékséggé is, étkezdévé, a sajtok szerelmeseinek, s persze, mivel volt borász a családban, a borok szerelmeseinek is, a hely még ínyencebbé vált, erre kaptak rá az emberek. A farm ma is megvan, ott tanult meg Boo lovagolni, néha ma is, csak ritkábban jár, amikor nagyszüleinél tölt egy kis időt, hogy találkozzon Hamlet nev
lovával, aki kevésbé hasonlít névadójára, ám legalább ugyanolyan makacs.
Hogy hogy jön ez az alább ismertetett egyensúlyérzékéhez? Nos, ez egy kiváló kérdés.

ecset, balettcipő, görög maszk, írógép, mikrofon, vonó, pengető, polaroid
Mióta az eszét tudja színesceruzákkal firkált ahol azok fogtak bármilyen anyagot, váltotta ezt kréta, festék, s az ujjai, az arca és lehetőleg mindene maszatos és színes volt, akár a szivárvány, mégsem tartja magát ebben elég jónak, tulajdonképpen már nem is töri magát, megelégszik azzal, amit elérhetőnek vél, ám még mindig dekorál ott ahol csak tud.
A kislányok álma őt is elérte: harisnyában és balettciipőben kapaszkodott a korlátba, s mozdulatai ügyetlenül követték a többiekét a vezényszavakra, ám egyensúlyérzéke, vagy sokkal inkább annak nemléte miatt ez a karrier dugába dőlt, emellett hamar rá is unt, túlságosan merev volt ez a táncforma egy olyan izgő mozgó kislánynak, mint amilyen ő is volt. Azonban a piruettbe olykor még ma is beleszédül, de annak bizony esés a vége.
Boo már háromévesen is tanult verset anyák és apák napjára, karácsonyra, hálaadásra, mindenre. Aztán színjátszóba járt, játszott Annie-t és sok mást is. Úgy is tekintett erre, mint jövőképre, a Juilliardra is jelentkezett, fel is vették, aztán otthagyta, mert rájött, hogy többet akar tenni, valami világmegváltóbbat.
Megpróbálkozott az írással, mert ha az ember szeret olvasni, van valami köze a szövegekhez, ha vannak ötletei, és alapvetően kreatívnak tartja magát, akkor nyilvánvalóan kipróbálja, belekap ebbe is. Boo-nak pedig kismillió világmegváltó gondolata, kipróbálni való vívmánya van, melyek olykor azért mégiscsak klisések, de a szándék irányzottja a lélek, nem pedig az ész analizálása. Talán ez volt a baj. Ma rövideket összeüt, mint egy rántottát, de hosszabbakkal, mint ünnepi fogásokkal  20 főre, nem próbálkozik, vagy próbálkozik, de akkor felsül, mindenesetre mindig tud félkészhez nyúlni, abból van elég. Nem mindenki kezébe szán istenke tollat, van, akiébe inkább a könyvet.
Boo életébe egyetlen állandó szenvedély fészkelte be magát, amely eddigi élete során végig körüllengte, mert dúdolt már, mielőtt beszélt volna, ez pedig a zenemániája. Tanult csellózni, gitározni, ementén bendzsózni - ez az egyik kedvence -, ukulelén húrokat lefogni, s ehhez csak alapként társul a zongora, s a karcos énekhangja. Persze virtuóznak ennél a mennyiségnél nehezebben nevezhető, s ez a vonósra, billentyűsre nem is lenne igaz, a pengetősei közelebb is állnak a szívéhez.
Újabban pedig mindent megörökít virágos festést kapott fényképezőjével, mely két évvel ezelőtti karácsonyi ajándéka volt. Mindent, ami fontos, mindent, ami akkor még nem tűnik annak, életképeket, vidám pillanatokat, kifogásolhatóakat, utcai művészetet, mozog, vagy nem mozog, mindent, mi élet.
Gondolom felmerült benned a kérdés, hogy lehet minderre ideje. A válasz egyszerű: az alvásórák csappannak meg. Artisztikussága, pedig szerinte sok más között ez is édesanyjától ered, vagyis így vélte, amíg meg nem találta édesapja néhány rajzát. A művészetek afféle menekülésként szolgáltak számára, saját kis zöld szigetté ebben a világban. Ezért is tanul művészetterápiát, hisz benne, segíteni akar, ezzel is.

szamárfül, kávé, nemalvás, mármegintbekummtamakönyvön, színes post-itekből kirakózott mozaiktapéta, kusza kézírás, elveszett időérzék
A falat - mely fölémagasodik - ragasztott papírcetlik sokasága borítja, keze csinálta kusza feliratokkal, idézetekkel, amik megfogták,  és szeretné megőrizni őket, és sorakoztatott, tornyosuló teendőivel, ezek ékelődnek be néhány poszter, polaroidfényképek és a törölhető heti tervezőtábla közé. Feje mellett kihűlt kávé a virágos bögrében. A szőkésbarna haj szétomlik az asztalon, kicsúszott belőle a hajgumi, ami kontyba fogta föl. A lány nyála a könyvre csorog, amelynek sűrűn szamárfülezett felső sarkai miatt magasba hajlik.
Ezt az asztalon fekvő csendéletet rázza fel a vekkeróra csörgése, mely leütésre kerül, aztán a telefonon is bekapcsolódik a szundi, s mire kinyitódnak szemhéjai máris késésben van.

kitűzők, felvarrók, poszterek, bakelitkorongok, könyvek, növények
Marley hátizsákja telistele van kitűzőkkel, és felvarrókkal, messziről kivehetetlen, csupán mozaikként észlelhető, s az ember állítani merné, több dolog van rajta azon a táskán, mint benne, pedig általában igencsak meg van tömve.
A szobájának fala ugyanilyen sűrű. A poszterek, polaroidképek, mindenféle függők, fényfüzér, fal- és bakelitfestések, óra, növényindák és -cserepek káosza átláthatatlan. Hozzájuk jön még a külön könyvespolc halma és a bakelitgyűjtemény, rajta kívül nem is talál senki semmit, olykor még ő maga sem.

átragasztható, csilingelő kacagás, éjjeli kajavadász, kényszercselekvések
Idáig jutott a buli: a szönyegen ülnek, miközben a háttérben megy a netflix, közülük valaki éppen a kockával dob és leszámolja a lépéseket. Talán nem is ez történik, talán csak álmodja, érzékelése is olyan tompa, hiszen Elláról vagy Seráról ezt ő el sem tudja képzelni, talán igazából videójátékoznak, vagy az újabb merényletet tárgyalják. Nem akart ő inni, sosem akar, de mindig meggyőzik, vagy legtöbbször erre fogja. Boo a konyhába tántorog, elfogyott a pizza, ő nem evett belőle, ma vega, holnap még nem tudja, nem csábul-e el, meg egyébként semmit sem, nem írt a naptárába semmit, a másnapot az ember csak túl akarja élni. Mit számít, hogy már hajnal 3 van, holnap mindig alvás után jön, nem? Kinyitja a hűtőajtót, és tanulmányoz, megvizsgálja annak tartalmát, hogy mit vegyen elő, majd majszoljon el, végül a megmaradt fánkos dobozra esik a választása, ezt biztosan neki rendelték. A kezében a dobozt tartva indul el, beleharap az egyik karikába, de vissza kell fordulnia, ellenőriznie a hűtőt, sosem tudja becsukta-e az ajtaját, mindig megfeledkezik róla. Ezúttal nem tántorgón, szaporán lépeget vissza a tetthelyre csekkolni, illetve lépegetne, ha nem ütközne bele valakibe, a fánk csokinyomdát hagy a pólókon. Ezután próbálják kikerülni egymást, persze mindketten épp ugyanabba az irányba mozdulnak. Boo kuncogni kezd a szituáción, s ennek nyomán a másik is.
- Ez pont olyan - nevet -, mint az a vicc a... - ki tudja miről, hiszen végül annyira rázkódik az a rekeszizom, hogy elmondani sem bírja.

Sergeant Pepper's Lonely Hearts Club Band alias The Beatles avagy NO/MAD
Ez a titkos mozgalom úgy kellett az életébe, mint az újságba az álhasáb, amin Warren azt fejtegeti kik lehetnek és miért csinálják, amit csinálnak. Úgy kell, mint egy hidegzuhany, egy falat kenyér, egy lélegzetvétel. Személy szerint ő abban reménykedik, hogy felrázhatják az emberiséget a szemhunyásból, fejfordtásból, ostobaságból, mert olyanok ők, mint Mózes, vagy éppen Jézus, csak drasztikusabb eszközökhöz nyúlnak, mert ebben a világrendben rájuk már senki nem figyelne fel, nem is követné őket.




4 voltam. Nem mertem megfogni apa kezét, s ő el is felejtette az enyémet. A szépen munkált fehér fát bámultam. Túl sivár volt, túl szögletes, túl egyszerű, nem olyan mindenségben úszó, ezerszín mint anya. Azt hiszem semmit nem fogtam fel az egészből. Köteleken eresztették le a koporsót, mikor az puffanással jelezte a gödör alját, kihúzták őket alóla. Akkor fogta meg apa a kezemet. Odaléptünk, azaz odahúzott, mert én csak álltam ott értetlenül, és szorongattam a lekonyuló zöldet. Sokszor pillantottam a virágra, nem értettem miért metszették ez az élettől. Apa eldobta azt, ami a kezében volt, ijedten néztem rá fel, most nekem is el kell dobnom? De mi van, ha én nem akarom? Magamhoz szorítottam. Erősebben markolt rá a kezemre, kérlelőn nézett. Az ajkamat harapdáltam. Vissza akartam húzódni, nem hagyta. Kétségbeesetten néztem rá, és egyre csak védelmeztem a virágot.
- Marley, kicsim, el kell engedned...
A gödörben hullott alá a virág. Anya kedvence volt. Liliom. Szipogni kezdtem.
Mások is virágokat hajítottak utána. Majd földet. Kopogott a fán. Elmosolyodtam. Ezt ismerem, akkor kinő, csak be kell takargatni, kedvesen, gyengéden, biztos kézzel. Kiszakadtam apa kézfogásából, majdnem hasraestem, úgy rohantam oda, hogy segítsek. Mert akkor kinő, akkor újraéled.
Egy héttel később jelent meg rajta a szikár sírkő:
Nem mesélt arról, hogy szerette a virágokat. Arról, hogy együtt csináltunk magunknak habbajszot. Arról, hogy mesét olvasott nekem. Arról, hogy azt mondta ne egyem meg a fürdőhabot. Arról, hogy jóéjt puszit adott. Arról, hogy ő sütötte a legjobb csokis muffint. Arról, hogy ő volt a földkerekség legjobb anyukája. Nem ölelt vissza, és nem tudtam hozzábújni, és még csak be sem takart. Haragudtam anya új munkahelyére. Nem tetszett. Nem vitt el. És nem mutatta be a barátait. És túl messze volt. Nem járt haza.

Eleanor Rigby died in the church and was buried along with her name
Nobody came
Father McKenzie wiping the dirt from his hands as he walks from the grave
No one was saved

All the lonely people (Ah, look at all the lonely people)
Where do they all come from?
All the lonely people (Ah, look at all the lonely people)
Where do they all belong?

Legszívesebben vizet fröcskölnék az arcomba - vagy az övükébe -, de akkor szétfolyna rajta a vakolat, viszont az rossz benyomást keltene, és szégyenbe hoznám apáékat. A flancos úri népség meg összesúgna és ujjal mutogatna. Bár lehet engem jobban foglalkoztatna a reakció arra, ha én ülnék annál a zongoránál és valami pörgősebb számot kezdenék játszani. Vagy ledobnám a cipőmet, és ahogy Ella szokta mondani idétlen tyúktáncot lejtenék, aminek mozgáskultúrájában nem uralkodnak szabályok. Vagy egyenként nyomnék transzparenseket a kezükbe, és invitálnám őket tüntetni. Vagy kertészruhába parancsolnám mindet és fákat ültetnénk. Vagy a képükbe ordtanám, hogy a NO/MAD is miattatok van, pupákok! Vagy elrohannék, és a szökőkútba ugranék pancsikolni, hogy aztán megrökönyödés közepette másszak ki onnan vigyorogva. Ki élvezi ezt? Mit élvez rajta? És miért? Ettől jobban érzi magát?
Pedig még nem is fogják olyan szűken a gyeplőt azzal, hogy időről időre meg kell jelennem a társaságukban néhány giccses, csicsás, karótnyelt rendezvényen, csak a jóérzésem érdekében a pezsgőt is eladnám a képmutatók asztaláról, nemcsak az aranyórát Mr. Hopkins csuklójáról, vagy Mrs. Hopkins fülbevalóját, a pénzt eladakoznám, amit fodrászra költött, mert akkor már jobb helyre került, hogy növényeknek, állatoknak, gyerekeknek, beteg embereknek az ebben a képletben lényegtelen.
És én csak kedvesen mosolygok, miközben ezeken morfondírozom, ahelyett, hogy serényen bólogatnék Mrs. Hopkins azon álltására, hogy a hajléktalanoknak valójában fizetnek azért, hogy az utcán éljenek, a globális felmelegedés emellett nyilvánvalóan kamu, csak azért találták ki, hogy valaki pénzt juttasson a környezetvédőknek, mert különben éhenhalnának, és Afrikába is gyárak kellenének inkább, mint iskolák, vagy étel, ne lógjanak a gazdagok csecsén azok a négerek. Kifordulok ebből az ötösből, elveszek egy pohárral az elhaladó pincér tálcájáról, és lehúzom, akármi van benne. Fogalmam sincs apáék, hogy képesek tűrni és elviselni ezt. Szinte remegnek az ujjaim, csak gondolatban képeltem fel ezt a vén banyát, és nem, nem az a bajom vele, hogy idős hölgy, hanem, hogy kiállhatatlan, és olyan buta, hogy az... Nagy levegő. Apáékért csinálom, apáékért csinálom - mantrázom.


Az ajtó mögé húzódtam ahelyett, hogy beléptem volna a nappaliba azzal a lépéssel, vagy inkább berobbantam volna, puhán ért földet a talpam, hangtalanul. Visszafojtottam a lélegzetem. Próbáltam nem mozogni én is a zene ritmusára, nem dúdolni, nehogy ijedelmet keltsek, és szétrebbenjenek. Ne legyek én a gyanús, fekete, ijesztő árny. Sosem láthattam volna ezt, ha tudják, hogy figyelem őket. Mosoly veszi birtokba a szám vonalát. Ki akar törni belőlem a kuncogás, ahogy a férfi megforgatja apát, aki világéletében tagadta a romantikus oldalának létezését is, és most tessék, itt van, megbizonyosodhatok ennek ellenkezőjéről. Sajnálom, hogy sosem láthattam őket ilyen dilisnek, és hogy senki más nem láthatja őket annak, mert etikettbe ütközik a boldogságuk ilyen formájú kinyilvántása. Csalódok az emberekben, mert látom magam előtt azokat a sanda szempárokat az estélyekről, amik a hátuk mögött rájuk vetültek. Bennük is, mert nem elég bátrak megtenni ezt, és mindezt a helyzetükre fogják. Magamban is, hogy nem kürtölöm világgá, csak kitéptem egy komplett hajcsomót Terry Flatcher fejéből, amikor lebuzizta őket elemiben. Majdnem kirúgtak. Egy kis boldogságért ennyi atrocitást? Csoda, hogy a barátaimat nem tiltották el tőlem a konzervatív szülők, hogy rám se nézzenek, szóba se álljanak velem, mert ennek a csajnak lényegében két apukája van. És tudják mit? Én szeretem őket!

I read the news today, oh boy
About a lucky man who made the grade
And though the news was rather sad
Well, I just had to laugh
I saw the photograph

He blew his mind out in a car
He didn't notice that the lights had changed
A crowd of people stood and stared
They'd seen his face before
Nobody was really sure if he was from the House of Lords

- Marley...
- Hmmm?
- Csak arra kérlek, hogy... - egy pillanatra kinéz, majd újra vissza rám, sóhjt - próbáld szolidabban...
- Annak semmi - látom azt a tekintetet, amiatt veszem halkabbra - értelme...
- Molly, kislányom, figyelj, már így is közszájon forog az életünk, amióta pedig felvállaltam, hogy... azóta méginkább. Ezzel nem segítesz. Nagyra tartom az ehivatottságod, de jobban örülnék, ha ezt más módszerek használatával gyakorolnád.
- Például kaviárt is vághatnék Mrs. Hopkins dauerjai közé...
- Marley! - szól rám az illetlenségemért. Újabb sóhaj. Időnyerés, vagy csillapodás, netán mindkettő? Folytatásunkból kiderül. - Nem mászkálhatsz transzparensekkel az utcán szidva a rendszert, amiben élünk, ez teljességgel... ez túlmegy egy határon... - Nem, apa nem ordít, ezt mind szorongva, emberi hangon közli velem, látom a kezén, az ujjain, ha nem kapna folyton elég reflektorfényt, hogy megszokja, a homloka is gyöngyözne.
- És ha kiderülne, hogy valami még durvábbat csináltam?
- Marley...
- Ha börtönbe kerülnék, vagy a fejemet követelnék, vagy...
- Marley...
- Akkor is melléjük állnál?
- Marley! - emeli meg a hangját, és azonnal visszakozik, ahogy meghallja. MEgint sóhajt.
- Nem kérem, hogy gyere velem. De ha már figyelnek ránk...
- Marley...
- Ha már óhatatlanul csodabogarak vagyonk, vagy így vagyunk megbélyegezve, akkor használjuk jóra...
- Marley...
- A csillivilli dresscode-dal nem vagyunk előrébb, te is tudod...
- Marley Molly Rain...?
- Moriarty. És anya egyetértene velem. Szerintem az is, aki Mike Wazowski volt a kedvemért akkor farsangkor. Na és Sulley? Igazából?
Újabb sóhaj.


Tannernek hívták. Teljesen belezúgtam, fülig vörösödtem, hajat babráltam, kerestem a szavakat, bambán vigyorogtam, ha a közelemben volt. Egy ideig. Egy rövid ideig... Ha nem foglal le annyira a saját levegővételeim egészséges tempóra és mértékre való szabályozása, akkor bizonyára észreveszem, akkor biztos, hogy azonnal szemet szúr az egész, villog a jelzőlámpa és füstölnek az agytekervényeim, de a rendszerben error uralkodott. Pedig annyiszor mondta, hogy én biztosan tudom milyen ez... Persze, de mi is? Sosem kérdeztem rá. Csak ahammoztam. Aztán kiderült, hogy a fiúkhoz vonzódik. Ez persze megoldotta a nyelvem, nem volt többé gond a beszélőkémmel. És Tanerrel... Hát ez nem egy olyan egymás nyakábaborulós, happy end love sztori, bocsi; végül mi jó barátok lettünk. Plusz hasonló rabigát nyögött ő is... De akkor még fel sem tűnt a saját ketrecem, és annak egyáltalán létezése...

To be, or not to be, that is the question:
Whether 'tis nobler in the mind to suffer
The slings and arrows of outrageous fortune,
Or to take arms against a sea of troubles
And by opposing end them. To die—to sleep,
No more; and by a sleep to say we end
The heart-ache and the thousand natural shocks
That flesh is heir to: 'tis a consummation
Devoutly to be wish'd. To die, to sleep;
To sleep, perchance to dream—ay, there's the rub:
For in that sleep of death what dreams may come,
When we have shuffled off this mortal coil,
Must give us pause—there's the respect
That makes calamity of so long life.

Az újságban is megírták. Benne állt feketén-fehéren, hogy öngyilkosságot kísérelt meg, és sikerült neki. A szülei meg perelni akarnak, mert az nem lehet, hogy az ő fiuk. Pedig! Ha tudnák... Összesírtam a párnámat. Az egészről ők tehetnek. Mert nem figyeltek, mert nem akarták sem megérteni, sem elfogadni, és úgy őszintén szólva hallani sem az egészről. Majd elküldik valami átnevelőtáborba, az biztosan megoldja. Hát hogy nézne az ki? Hogy néznének rájuk? Nehogy már a saját fiuk kompromittálja őket! Az nem lehet. Megőrült? Ez egy betegség, akkor meg gyógyítható. Dehogy butaság, ez a butaság. Egy-kettőre kigyógyítják, nem kell félni, egyet se, kettőt se, hármat se, ez csak amolyan... amolyan...
Én hülye, hülye, hülye... hülye. Ha nem mondom. Ha nem biztatom. Ha nem bátorítom... Ha nem mondom, hogy ez normális. Ha nem mondom, hogy nem kell félnie. Ha nem mondom, hogy ettől még szeretni fogják. Ha nem... Az egészről én tehetek...
Most már úgy kell élnünk, hogy senki sem lehet az, aki, mert ez selejtség? Mindenki defektes. Vagy csak én vagyok túl liberális...


A puha földbe mélyesztem a lapátot. Kikanalazok egy kis földet, lyukat túrok, markolászok, kaparok, hogy beleilleszthessem a gyökerét, és kényelmesebben kapaszkodhasson. Levegőt vesz a föld, földdarabok görögnek szét a talajon. A kis zöld még ártatlan, bizonytalan. Betakargatom földdel, jól bebugyolálom, hogy ne fázzon, sapkát is adnék rá, nevezzük őt Arthurnak. Megtámogatom alul Arthur tartását, ráhúzva a földet már biztosabb a dolgában, máris nyújtózna, törekszik fölfelé. Elegyengetem a barna szemcséket, letisztítgatom a színesre mázolt cserepet, és felkapom őt, magamhoz szorítom. Már csak helyet kell találnom ennek a kis zsiványnak. De hol? Az ablak előtt állok egyik lábamról a másikra, tüzetesen pásztázom a terepet, s közben persze az ajkamat harapdálom, mert a szoba már zsúfolt, igencsak zsúfolt, de kell, hogy legyen még pár négyzetcentiméter, ennek a kis fickónak. Míg ráakadok arra a horogra, ami utas nélkül lóg. Lábujjhegyre állok, nyelvnyújtva koncentrálok, s bénán lépkedek, ahogy az egyensúlyérzékem tréfálkozik, végül csak beakad, mint szegény halacska a kukorirára. Hátralépek. Arthur sziluettje rajzolódik ki a beáradó napfényben. Tökéletes.
Mint a virágok, anya sírján. Tanner sírjára is ültettem. Azaz akartam, de kő fedi el a földet, cserepet vittem, kicsúfolták, összetörték, mellette szökkent szárba a megsebzett növény, óvja, védi.

- Úú, bocsánat, nem akartam késni csak, majdnem eljöttem azzal a biciklivel, ami... tudjátok, virágokkal van felfestve, és azt nem lehet, mert ha megtalálják, akkor engem is, és akkor lebukunk. Ha pedig otthonhagyom - mert majdnem megtörtént - a barna kapucnis pulcsimat, akkor szintén, a színes kilátszik, a sárga pedig világít ilyenkor, és...
- Ne fáradj, Nath még nem ért ide.
- Ó, oké. Akkor várunk?
- Aha.
- Jóó. - szusszanok, és fújok egyet. Addig nézelődöm, sokat segítene, ha nem lenne ilyen sötét. Dúdolni kezdek, a lábam pedig járni.
- Boo, állj le...
- Jó - az ajkamat harapdálom.

Alig egy óra múlva...

Arcom rózsa, pipacs, napérlelte paradicsom tüzében ég, felhevült, lüktet minden porcikám, a bennük áramló vér pedig mondom: csak úgy forrrrr. Lihegve kapkodom a levegőt, közben nevethetnékem támad, hiszen megúsztuk, már megint MEGÚSZTUK! Idejében eliszkoltunk a tetthelyről. S az emberek mostanra remélhetőleg értetlenül állnak, vagy csak nem akarják érteni. Majd fogják, majd akarják, majd emberek lesznek.
A fűbe estem, ott terültem el, elestem, olyan nedves volt, nevetlen kellett, kacagtam.
- Sikerült! - kiáltottam az égre. A többiek egy emberként kapják felém a fejüket, és szintén egy emberként kezdenek pisszegni.
- Jó-jó, nem kiabálok. Bocsánat, csak örülök - mondom vigyorogva. - Ígérem többet nem fordul elő, de ti nem azt érzitek, hogy majd kicsattantok, ahogy futkározik bennetek az adrenalin?

Talán ez volt a második, azóta kezdek vén és tapasztalt összeesküvő lenni, kinyújtott nyelvvel koncentrálni, csönben lenni, és osonni, mint az árnyék. Múltkor már én pisszegtem le valakit. Tényleg. ... Na jó, nem. Majd legközelebb.


Apa olyan, mint Oscar Wilde. A maga módján szerette anyát, tisztelte, de nem tudott vonzódni hozzá. De a konzervatív erkölcsi elvárások úgy telepszenek meg egy republikánus örökségben, mint nedves talajon a csórécsiga. Nem tudom hány év telt el, csak hogy eltemettük a nagyszüleimet, az ő szüleit. Alig néhány. Furcsamód ők követték az egykori menyüket. Sarah néni vigyázott rám, a házvezetőnőnk. Akkor találkoztak. Aztán megint. És újra. Ismét. Aztán velem is találkozott. Apa azt mondta senkinek se mondjam, megígértette velem, kisujjeskü, homlokpuszi. Mike Wazowskink nyíltabb volt ennél. Ő demokrata. Ezen mindig összevesztek. Nem tudom, hogy vette rá apát, hogy felvállalja. Apa azt mondta, már előtte is savazták. Én nem tudtam, csak azt, hogy Myrtle Malfoy szülei lesajnálták, hogy a lányuk egyszer beszólt, veszekedtünk, letéptem a ruhájának csipkeszegélyét. Csak később láttam cikkeket róluk. Elvörösödtem, olyan dühös lettem. Ritkán látom őket egymáshoz érni, szemérmesek, ha előkelő a társaság - biztosan apa kérte.
Amikor egy görög drámában testi kontaktus, érintés történik, ott világok omlanak össze. Hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga, mert azzal, hogy lerombolunk valamit, felépülhet valami. A kivágott fa helyére építhetünk gyárat, a lerombolt gyár martalékait pedig visszafoglalhatja a természet.


- Várj! Kihangosítalak, amíg kibogozom a fülest - benyomom a hangszórót, és Warren alig hallható szuszogása betölti a kisnagy teret. - Írd meg a cikket utána! Vagy igazából gondolj bele: ez tiszta haszon, itt a lehetőség, hozd hírbe ezt a szerveződést is, hátha a fejükhöz kapnak végre. Megcsinálom a transzparensed is! Vagy viszek egyet a régiek közül, választhatsz, csak gyere, ne hagyj magamra.
Benyomom a kamerát, és olyan hatalmas kutyaszemekkel nézek a kijelzőre, olyan elcsempült szájjal, hogy még ez az elektronikus bestia is megszánjon engem. Ezt küldöm át neki a túloldalra, hallom, ahogy rezzen a mobilja.
- Ne-ne-ne-ne-ne, csak ne csapd rám a kagylót, ne merd letenni a telefont, hallod? Jó-jó, értem. De azért a pénteki karaoke az áll, ugye? De kisujjeskü? Nem versz át, Mr. ... Mr. Öcsipöcs. Oké, ez még szerintem is rémes volt... Biztos nem érsz rá holnap hajnal hatkor tüntetni? Dehogy alszom el...


- Neki ne adj sokat, mert vízsokkos lesz szerencsétlen és elfonnyad, vagy ami még roszzsabb elrohad tőle, viszont tápoldatot szerintem akkorra már kaphat, mert még bőven növésben van, de ne metszd, vigyázz, hogy ne szakítsd le semmijét, ami tudom, hogy nála azért nehéz, de próbáld meg, és... - ecsetelem Ellának a teendőket, aki túl nagyvonalúan elvállalta, hogy segít, vagy sokkal inkább azért, mert a fülét rágtam és kikönyörögtem tőle.
- Boo, ezt nem tudom mind megjegyezni így...
- Akkor jegyzetelj! - fakadok ki, mert logikus, azt biztosan el tudja majd olvasni, mert az én macskakaparásomat azt betűzni kell.
Hallom azt a nagy sóhajt a vonal túlsó végén
- Jó-jó, akkor majd én. De tényleg szólj, ha valami nem világos, tudod, akkor felhívhatsz, és van az a füzet, abban benne van a...
- Marley, tudom.
- Jó - kínosan bámultam a levegőbe. - Megszeretgeted majd őket helyettem?
- Hogyan?
Megint kínos csend.
- Persze. - Csak reménykedni tudok abban, hogy nem hiszi, hogy elszívtam valamit.


- Aha. Olvastam. De minek? Szerintem butaság, ezek csak ostoba emberek Sera, pocsék firkászok. Például láttad azt a helyesírási hibát? Warren is megmondja, hogy azért visszadobják normális helyen. És te nem is ilyen vagy, hülyeség, már akkor látja bárki, ha három mondatot beszéltek. Jó, tudom, hogy nincs identitásválságod, meg ilyenek, csak mondom, hogy ne hidd el, meg ne adj hitelt nekik, csak mert nincs témájuk. Biztos akarsz találkozni azzal az öreg, kókadt pasassal? Nem, jó ízlésed van, de ő most nem tetszik. Inkább gyere velünk bűnözni... vagy pizzát zabálni! Jó, tudom, hogy nem akarsz a földön ülni, nem kell, van kanapé, de az az ember ijesztő, félek tőle, és... Tudom, hogy tudod, hogy mit csinálsz, de tök régen láttunk, és... Ne magyarázd be magadnak, hogy mi vagy, nem olyan vagy. Szóval szombat. Nem, a másik hely. Sera! Mondtam már: csak gyere! Van pónis játékom is - nevetni kezdek, néha cukkolom vele, igazából csak irigy vagyok, hogy neki volt pónija, illetve -jai. - Oké, nem égetlek, de van pia, velünk is berúghatsz, tudod, úgyis fogadunk ki meddig bírja... vagy másra... még eldől. Na jössz? Add be a derekad, légyszí-légyszí! Ez az! Nem fogod megbánni! Sera! Jó lesz! Tényleg!