Texasban születtem és nevelkedtem a Stevenson család elsőszülött gyermekeként. Aztán két és fél éves koromban megérkezett az öcsém, aki az addigi kis buborékomat szépen felrobbantotta. Nehéz az idősebb tesók élete. A szülők elvárják tőlük, hogy elfogadják, kiestek a kosárból, az addigi babusgatásnak vége szakadt és még ráadásul mindig példát kell mutatni a kisebbnek. Jó példát persze! Így lettem tündérkirálylányból hamupipőke, aki mindig anyáskodott a kistesó fölött, összepakolta utána a rumlit és, ha valamit esetleg elrontott vagy tönkre tett, akkor megpróbálta eltussolni a kistesó helyett a kínos ügyet. Mindez egészen öt éves koromig tartott, ugyanis akkor érkezett egy újabb tag a családunkba, a kishúgunk. A teher még inkább nőtt a vállamon, amit persze senki nem hisz el nekem, mondván „ott voltak a szüleid!” de ez nem igaz. Az apám építészmérnökként  meglehetősen keveset volt otthon, az anyám pedig egyetemi tanárként mindig, csak a nap végén ért haza. 12 évesen már ott tartottunk, hogy jobban ügyeltem az otthoni dolgokra, mint anya. Járt hozzánk egy dada ugyan, de a hátsója vakarásán kívül nem sok mindent tett értünk. Akkoriban persze mindezt nem bántam, mert élveztem, hogy kicsit olyan lehetek, mint a felnőttek, de így visszagondolva, nem volt ez így jól. A gyerekkorom olyan gyorsan lezárult, hogy már nem is emlékszek rá, voltam-e egyáltalán gyerek. Tizenhárom évesen már főztem is a családra, bevásároltam, takarítottam, amiért ugyan mindig megkaptam a magam kis ölelgetését meg a „jajj de édes vagy kislányom” mondatokat, de mégis azt éreztem, hogy tele a hócipőm az egésszel. Lázadó korszakomban még olyan eset is volt, mikor letoltam az édesanyámat, hogy nem csinál semmit otthon, csak a hülye íróasztala fölött görnyed, holott mi vagyunk a gyerekei, nem azok, akiket az egyetemen oktat.
Szóval, már a gimiben tudtam, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy minél távolabb menjek tovább tanulni. Csak, hogy rájöjjenek, mennyi mindent intéztem el helyettük, meg ugye a kistesóknak se ártott végre igazán felnőniük. Így kerültem végül New Yorkba, amit csak úgy tudtam kihisztizni magamnak, ha építészmérnöknek tanulok én is, mint apa. Két szemesztert ki is bírtam, de már az elején éreztem, hogy nem ez a nekem való út. Imádok rajzolni, ez tény. Mindig is jó kezem volt hozzá, de a rajzolás nálam nem ezt jelentette. Azt, amikor vonalakat meg számokat kellett pingálnom egy papírra de úgy, hogy én már lássam magam előtt az eredményt, nem igazán élveztem. Így aztán ott hagytam az egészet. Megtehettem, mert az egyik évfolyamtársam saját lakással rendelkezett, ahol hárman laktunk csajok, ráadásul ekkorra már rég egy étteremben dolgoztam kisegítőként. Én voltam a zöldségszeletelő.
Itt kezdődött el életem azon fejezete, mely még ma is tart. Az akkori főnököm meglátta bennem a főzés iránti szenvedélyemet és javasolta, hogy tanuljak. Ő maga is szívesen oktatott és ajánlott egy iskolát is, ami a French Culinary Institute volt. Huszonhat évesen ott tartottam, hogy az oktatók meg akartak fűzni, segítsek nekik az intézményben azokat oktatni, akik amatőr szinten szeretnének főzni tanulni. Civil emberek, anyukák, nagynénik, nagybácsik, vagy szimplán csak főzni szerető emberek, akik tanulni akarnak még egy-két okosságot, hiszen az intézményben ilyesmire is lehetőség van. Így lettem heti két alkalommal oktató, a többi napon pedig egy másik étteremben dolgoztam, ahova az első főnököm beajánlott.
Ott ismertem meg az exemet is, aki a főszakács volt. Így utólag rájöttem, hogy nem lett volna szabad az úgymond főnökömmel összemelegedni, de végül is egész hosszútávúra sikerült a dolog. Olyannyira, hogy már gyereket terveztünk.
Megannyi próbálkozás után végül ott tartottam, hogy gyerek nincs, viszont a kedves párom az egyik konyhai kisegítőt már sikeresen felcsinálta. Tehát gyűrű eldob, munkahelyváltás, némi papír zsebkendő és rengeteg könnycsepp voltak az alapanyagok a következő menühöz. Hogy aztán mi sül ki belőle, magam sem tudom. Jelenleg jó messze az előző munkahelyemtől, Manhattanben dolgozok, mint főszakács helyettes és élvezem az életet. Rájöttem, hogy ha punnyadok, ha nem, ha élvezem, ha nem, az élet akkor is megy tovább. Így aztán inkább élvezem, mint, hogy egy sötét sarokban zokogjak.