Ha egy szóval jellemezhetném magam, akkor az a maximalista lenne. tudom milyen a semmiből valamit teremteni, és talán az élet az, ami megtanított arra, hogy sosem szabad feladni az álmainkat. Nálam nincs is olyan, hogy valamit csak félig csinálok meg. Vagy teljesen, vagy sehogy. így sikerült valakivé válnom, és ezáltal segíthettem az anyámnak kilépni egy olyan életből, amit nem érdemelt meg. Valamint a fiamnak olyan életet biztosítani, amilyen nekem sosem adatott meg. Minden rossz mellett, amin valaha átmentem mégis úgy gondolom, hogy sikerült embernek maradnom. Szeretek segíteni másoknak, igyekszem a legrosszabb napomon is a legjobbat kihozni magamból, és próbálkozok az életet úgy felfogni, mintha minden ami történne egy vicc lenne. Számomra az egyik legfontosabb dolog az, hogy mosolyogjak, és sose lássák rajtam, ha valami bánt. Szeretem a humort, sőt néha úgy érzem, mintha egy nagyra nőtt gyerek lennék még mindig. Amit viszont nem tűrök az az erőszak és az arrogáns emberek. Nehezen bízok meg bárkiben is, főleg a férfiakban, mintha képtelen lennék kilépni az apámmal való rossz emlékek alól. A kisfiam a mindenem, valahányszor eszembe jut, hogy el akartam Őt vetetni, legszívesebben szembe köpném magam. Néha túl önző vagyok ha róla van szó, de csakis érte teszek mindent. Hogy jobb élete legyen, mint amilyen nekem valaha is volt, és, hogy sose legyen olyan, mint amilyen az apám volt.
- Anya! Mit tettél? - förmedek rá az anyámra, aki alig ér be a házba, éppen a kabátját gombolja ki. Dühös vagyok, és ezt nem is titkolom előle, azt akarom, hogy lássa rajtam, hogy mennyire csalódott vagyok. Ő azonban mit sem törődve velem, és az érzéseimmel, leveti a kabátját, felakasztja a fogasra, majd kikerülve engem, a konyhába lép és tölt magának egy nagy bögre kávét. Ez még inkább feldühít, és bár nem szeretek vele vitázni, mindig is tiszteltem őt azért, hogy egyedül mi mindent véghez vitt, most mégis úgy érzem, hogy túl messzire ment. - Nem volt jogod ezt tenni! Kevin az én fiam! Csakis az enyém! - tör ki belőlem, miközben közelebb lépek hozzá. Neki dőlök a konyha szekrénynek, miközben kezeimmel idegesen mutogatok magam előtt. A kisfiam jelenti számomra a mindent, csakis én dönthetek arról, hogy kit ismerhet meg az élete során. Talán önző vagyok, amiért magamnak akarom, de inkább legyek az, minthogy olyan életet keljen élnie, mint amilyent én. Nincs apja és kész. Ezt megértette, egyenlőre legalábbis.
- Joga van ahhoz, hogy megismerje az apját. És annak az embernek is tudnia kell, hogy van egy fia!- a hangja nyugodt, ami engem még feszültebbé tesz. Fogalmam sincs, hogy mi ütött az anyámba, hiszen soha egy percig sem beszéltünk még erről. Csak akkor egyszer meséltem neki a dologról, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Anya és én mindig olyanok voltunk mint a barátnők, sosem titkolóztam előtte, fogalmam sincs, hogy most miért támadott hátba. Egyáltalán, hogy bukkant rá?
- Nem, nincs joga! Nem akarom, hogy joga legyen. Az az éjszaka nem jelentett semmit. Egyikünknek sem. Így Kevin, csakis az én gyerekem! - Azt mondják, hogy egy gyerek örökre össze köti az embereket, de én ebben nem hiszek. Ahogyan a szerelemben sem hittem soha. Talán ez az egyetlen, amit az anyám sosem értett meg igazán, pedig megérthetett volna. Mindig azt mondja, hogy nem minden férfi egyforma. De ezt, hogy hihetném el, amikor egy olyan férfi mellett nőttem fel, mint amilyen az apám volt? Hogy bízhatnék abban, hogy bárki is más lenne, mint amilyen Ő volt? Hiszen az egész gyermekkorom arról szólt, hogy bántott engem és anyát is. Nincs vele olyan emlékem, ahol józan lenne. Nem vitt soha magával a játszótérre. Nem olvasott nekem mesét. Nem adott jó éjt puszit. Nem jött be soha a szobába, hogy elűzze a szörnyeket, akik az ágyam alatt bujkáltak. Csak megvert, néha ok nélkül. Aztán meghalt. És én még csak nem is tudtam sírni a temetésén. Ezek után mégis, hogy akarjam, hogy a gyerekemnek bárki is az apja legyen? Ő sosem tapasztalhatja meg mindazt, amit én. Sokkal jobbat érdemel annál.
- Tudod, hogy mit kérdezett tőlem? Hogy neki miért nincs apukája, amikor minden más gyereknek van? Hogy te miért vagy dühös, valahányszor róla kérdez? Nem kínozhatod tovább azt a gyereket, Aly. Legalább adj esélyt, hogy megismerjék egymást. Mindenki nem olyan, mint az apád volt! - a szavait hallva, könnybe lábad a szemem. Azt hiszi, hogy én nem látom mindezt? Hogy nem tudom, hogy a fiam mitől szomorú? De. Nagyon is. De majd kinövi. Még csak négy éves. Természetes, hogy kíváncsiskodik. Annyi év után nem törhetek csak úgy bele senki életébe egy gyerekkel. Talán már nem is emlékszik rám.
- Soha! - kiabálom, majd sarkon fordulok és berontok a kisfiam szobájába, aki a maciját ölelve olyan édesen alszik. Elmosolyodom, megtörlöm a könnyes szemeimet, majd egy bőröndért nyúlva pakolom be a ruháit. Hamarabb New Yorkba kell érnem, mint az a levél.