Hagyjuk is, hogy mennyire értek a borokhoz, a whiskykhez, a ginekhez, az egyéb, égetett szeszekhez, a likőrökhöz, meg a többi, minőségi alkoholhoz. Tudom, hogy mi-mihez passzol, vagy, ha nem, hát kreálnék mindegyikhez egy menüt, így, ha rajtam múlna, mindenből vinnék egy raklappal a 57-be – ezt Carl megvétózta. Apropó, Carl... mivel a bar manager szabadságát tölti éppen, engem küldött maga-, és a másik részlegvezető helyett, a sommelier kíséretében, de neki is ismernie kell a menüt, a pontos alapanyagokkal, mert nem csak borokat kell válogatni, halhoz, salátákhoz fehéret, a testesebb húsokhoz meg vöröset. Ennél ez egy kicsit komplikáltabb. Megoldjuk, megoldom, ehhez kétség sem fér, a Michelin-csillag mindig csapatmunka, és, ha őszinte akarok lenni, sokkal jobban aggaszt a tény, hogy öt órától, egészen estig Balzacra kell hagynom a konyhát, hiszen a férfi a jobb kezem, a helyettesem. - Holnap találkozunk – léptem oda a tűzhely, a serpenyő és Raffaele mellé, még mielőtt a hátsó ajtón elhagytam volna az éttermet. – Részletes beszámolót szeretnék a nap további részéről, mindenről, ami történik a hátralévő időben – a hangom szigorú, ő meg rám mosolyog, és nyugtatni próbál, mintha egy kieresztett karmú macskát simogatna szavakkal, és biztosít afelől, hogy nem fog csalódást okozni, és megkapom a jelentést, amikor csak szeretném, akár telefonon is, éjszaka, ha arra vágyok. Összevont szemöldökkel, rosszallón ingatom meg a fejemet, és magára hagyom a konyhámban a pizzasütőt. Tusolok, hajat mosok, és begyakorolt mozdulatokkal sminkelek, decens ruhát, blézert, és magas sarkút húzok a szövetkabát alá. Bármennyire nem szeretem az ilyen-, és ehhez rettentően hasonló estélyeket és eseményeket, akármennyire is ágálhatok a csevegés-, meg a smúzolás ellen, rövidtávon jó vagyok benne, mert könnyen szót értek az emberekkel, főleg azokban a szituációkban, mint, amilyen ez is, a szakmaiakban. De hosszú távon lefárasztanak fellengzős csacsogások, semmit sem vetek meg jobban, mint a felszínes dolgokat és embereket. Furcsán hangozhat ez az én számból, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy munkamániás picsa vagyok, legalábbis látszólag, akivel első blikkre – meg másodikra – sem lehet másról beszélni a munkán kívül. Ez azért van, mert válogatós vagyok azt illetően, hogy kit engedek közel, hogy ki az, akit be merek avatni, akivel meg merem osztani a gondolataimat és az érzéseimet. Kevesen vannak, jobb is, ha ennyiben maradunk, és ezért én is olyan felszínes, sznobnak tűnök, mint, akiket kerülök és, akiken nevetek. De nem szeretném, ha ez a pajzs sérülne, úgyhogy már rég nem érdekel, hogy ki-mit gondol rólam a konyhán-, a szakmán kívül. Amikor nem a séf vagyok, hanem csak egyszerűen, lecsupaszítottan, természetesen, egymagában, önmagában Nick. Még az előtt, hogy elkezdődhetne az esemény, a női mosdóba megyek, és bezárkózom az egyik fülkébe, kínosan ügyelve rá, hogy miután bevettem az egyik pirulát a kis, ezüstszínű szelencéből, amit mindig magamnál tartok, még a vécét is lehúzzam. Az évek, és a rutin, ugyebár... kezet mosok, de a tükörbe nem nézek bele. Halkan szól a zene, és a beszélgetések bábeli zűrzavarrá minősülnek, az emberek kisebb-nagyobb csoportosulásokba verődtek, berántanak engem is, ha ismerős arc fedez fel és összeakad a pillantásunk. Hamar a legújabb, cikornyás betűkkel, és címerrel fémjelzett, francia pezsgő kerül a kezembe, magas, karcsú pohárban. Az emberek úgy mozdulnak, mint a fényes pikkelyű halak az óceánban, a különböző parfümök és kölnik esszenciája összekeveredik a levegőben, gejl, fullasztó felhőt képeznének, ha nem keringetné és cserélné a levegőt a klíma. Előkerülnek a hidegtálak, a falatnyi ételek, újabb körök, a tálcákon, büszkén-, már-már magukat kihúzva álló poharakkal. Egy társaságba kerültünk, megakad rajta a szemem, de csak egy lélegzetvétel erejéig, és csak azért, mert ismerős, de meg nem mondanám, hogy honnan és mikorról. Figyeltem annyira – ugyanis beszállni nem akartam - a beszélgetést, az élcelődést, a férfias méregetést, hogy magamtól is rájöjjek, hogy Mr. Nash mivel ténykedik, hogy ő voltaképpen a whiskyk – helyi – koronázatlan királya. Persze, azt én sem tudhattam – mert nem tudom felidézni, hogy honnan olyan átkozottul ismerős -, hogy egy alelnökkel van dolgom. - Szóval mindent tud a whiskykről – nem kérdés, hanem szilárd kijelentés Mr. Nash felé. – Ha felvázolnék három főfogást – mert azokhoz már könnyű előételt és desszertet választani, vagy kreálni -, a lényegtelennek tűnő részletekkel – persze nem az összessel, mert azért nem fedem fel a lapjaimat-, a receptjeimet meg végképp nem, úgy nagyjából-egészében senki előtt sem -, gyanítom kisujjból tudna mondani hozzájuk passzoló italokat – és ez sem kérdés, valamint még mosolyra is rándul ajkam szeglete a pohár fölött. Nem a csábos fajtára. Olyanra, amelyik kihívásra invitálna, ha számodra ez az, próbatétel volna.
Ha választanom kellene, akkor a vízipipára tenném le a voksom, de azt hiszem, hogy azzal csak kidobatnám magam innen seperc alatt. Ezért nem tettem mást, csak néztem, ahogy Phillips pöfékelt az erkélyen, hanyagul lehamuzva a kocsifelhajtóra, mert hogy ahhoz túl úrias volt, hogy a pór hamutálba ejtse azt és azon nyugtassa a szivart, ameddig beszélt. Néha, amikor nem figyelt, némi nyálat is fröcsögött Jenkins felé, és ha jobban figyelt volna, akkor látta volna azt is, hogy Reggie arca megvonaglott erre. Phillips mellett állva támasztottam a korlátot bokáimnál keresztezett lábakkal, zsebre dugott kezekkel hallgatva a szerintük aktuális piacelemzést arról, hogy hogyan és miként változott az elmúlt három évben a kereslet-kínálat. Mondjuk azt, hogy az étteremben ülve nem sok köze volt Carlnak ahhoz, amivel nekünk, mint előállítóknak és forgalmazóknak kellett szembenéznünk az elmúlt években. Neki elég volt csak az, hogy meglötykölje a poharában a jobb esetben benne lévő Pinot Noirt és a még jobb választásként a japán whiskyt, mert az másabb karakterjegyekkel rendelkezett, mint az itteni. Ameddig neki elég volt az, hogy szórja a pénzt és teletömje a gyomrát drágább ételekkel, megértettem azt is, hogy miért vizesedett a bokája és miért nem tudott leadni az elmúlt másfél évben akár egyetlen kilót is, amivel meg még odabent fárasztotta Belindát, akinek ugyanannyi idegzete volt végighallgatni a hülyeségeit, mint ahogy azt Jenkins és én is tettük, merész egyetértésben vele bólogatva olykor. Tulajdonképpen kimondhattam volna azt, amit gondolok. Beszélhettem volna arról a nehézségről hosszú hetekre be kellett zárnunk a gyárat is, nulla termeléssel, miközben a kiszállított mennyiségek fogytak a polcokról, mert az embereknek nem volt jobb dolguk, mint zabálni, inni és lakást felújítani a pandémia idején - már ha életben maradtak és túlélték a fertőzést. Felesleges volt, mert Phillips is ugyanúgy átélte, ahogy mi is, csak az ellátási lánc két ellentétes pólusán foglaltunk helyet és ami nekem problémaként jelentkezett azidőtájt, neki nem az jelentette a nehézségeket. - Drágám, bejönnél, kérlek? - ha tippelnem kellene, Mrs. Phillips nem vetette meg a botoxot, ahogy megállt az ajtóban, miközben a szavait a férjének intézte. - Téged keresnek Hoyték - az egyik szervező. A másik épp Phillips volt, aki nem zavartatta magát, mert még egy hatalmas szippantással telítette meg a tüdejét. - Máris - köhögte fel a füstöt, ahogy menet közben beszélt. Ha nem is tüdőrákban fog meghalni, nem lennék az, aki felboncolja a dohányos tüdejét, de aztán a neje türelmes én megvárlak pillantására morogva elnyomta a szivart - kivételesen a hamutálban, hogy aztán egy biccentés kíséretbében mi is megváljunk a hűvös estétől. Magunk után behúztam az ajtót, csak hogy a pincér által szervírozott tálcáról leemeljek némi rumot, néma imát mormolva el csak akkor, amikor mindenki elköszönt és így szabadon én választhattam ki, hova is megyek - a negyven körüliek táborába, mert inkább kerültem a női tűsarkakat, a hatvan és a halál köztieket és a ha-csak-ránézek-akkor-lecsuknak korosztályú fiatal fruskákat. Vigyorogva fogtam velük kezet, csak hogy Sonny mellett parkoljak le, akinek sikerült jobb belátásra bírnia, miután szétbarmolták azt a kibaszott hajót Dominikán. Amikor kiderült, hogy tulajdonképpen tropára vágták azt és nekem kellett még inkább a szebembe nyúlnom az ő faszkodásaik miatt, csak mert több utca csúszott le a legénybúcsún, mint kellett volna, nem igazán esett jól az, hogy elég nagy vagyontól kellett elbúcsuznom, csak hogy kiegyenlítsem a számlákat. Sonny szinte a seggén csúszott elém, hogy bocsánatot kérjen és ha gyerekkori barátok is voltunk, a feltételem pénzben mérhető volt kivételesen. Épp valami debil történet közepén járt, amikor felvihogott a banda nagy része, de a kis vörös túlságosan is ragadozószemekkel nézett felém, a közbeékelt szavakra pedig a fiúk is elcsendesedtek. Némelyikük úgy nézett rám, mintha a nő feladta volna a leckét nekem, a pillantásom mégis csak végigmérte a ruházatát, mialatt beszélt. Fentről lefelé, mert nem paraszt voltam, hogy csak a lényeges dolgokra koncentráljak. - Balga megállapítás lenne, ha azt mondanám, mindent tudok róluk - néztem a nő szemeibe. Mindig lehetett újabb dolgokat, eljárásokat, különbségeket tanulni. - De azért nem vagy analfabéta - kottyantotta közbe Kyle. Nem javítottam ki, hogy az nem idevágó szó. - Teoretikusan szeretne beszélni a menűről, vagy esetleg van olyan kérdése is, amire tényleges választ tudok adni, Miss... - hagytam nyitva, hogy kedvére bemutathassa magát. És ha már így voltunk, felrúgtam az etikett szabályait egy kézfogásra kitolva kettőnk közé a kezem, a nevemet is elmondva neki, ha elfogadta azt. - Jó érzés olyanról beszélni, amit értünk is, ez valóban így van. Szóval.. ha jók a megérzéseim, akkor ön az éttermi vonalon mozog - tudom, tudom, borzasztó sikerem lenne Sherlock Holmes dublőreként. Pályát tévesztettem, egyértelmű. Amennyiben a nő igényelte, akkor csak a kezemet pakoltam ki mintegy irányt mutatva, hogy szűkebb körben beszéljünk, ha voltak konkrét elképzelései a folytatásra.
Kezdőlap
