Ugyan az empátia nagyon halványan pislákol bennem, mégsem vagyok képes arra, hogy állatként kezeljem a “betegeimet”. Ők az új világ szolgái, s általam bekerülnek abba a jelentős körforgásba, ami előre lendíti a világunkat egy szebb jövő felé. Ezért is igyekszek megfelelő körülményeket biztosítani számukra a laboratórium alsóbb szintjein, hiszen önmagammal mennék szembe, ha úgy tartanám őket a börtöneikben, mint az állatokat.  
Néha akadnak a különlegesebbnél is különlegesebb kísérleti alanyok. Ilyen Jane, aki három napja került hozzám egy véletlen folytán. Tudniillik, egyáltalán nem ő volt terítéken, hanem egy másik férfi, ki drogosként, erőszaktevőként, s nem utolsó sorban hajléktalanként van a nyilvántartásban. Tökéletes alany arra, hogy eltüntessem a világ felszínéről, így kiadtam őt az embereimnek, hogy hozzák el hozzám. Sajnos arra nem számítottam, hogy egy gyermeket is hoznak vele. Félreértés ne essék, Jane, a barna bőrű leánygyermek egyáltalán nem az övé volt. Nem tudom, mi célból volt vele, s hogy mit művelt vele. Félelem és reszketés volt benne, mikor ráakadtak az embereim, s mivel nem vagyok egyáltalán barbár a körülményekhez képest sem, így elhozattam a kis fél lábú kalózt magamhoz. Kapott egy szobát az öt éves gyermek, s a fejembe vettem, hogy készítek neki egy műlábat. Tudom nagyon jól, milyen gyermekként egy hiányzó végtaggal élni, s mivel eleve ilyen fiatalokon nem szoktam kísérletezni, így remek alkalom nyílt a számomra Jane által, hogy egy névtelen utcakölyköt kiemeljek a mocsokból és bűzből. Végig kísérhetem majd az életét, ha elengedem őt, s remek tanulmány lenne a laboratórium számára a növekedése.
Jane azonban mióta megérkezett, azóta alig akar beszélni. Nevetés nem hagyja el a száját, csak szomorkásan rajzolgat. Így úgy döntöttem, hogy megpróbálom őt feldobni valamivel. Úgy hiszem, hogy nem igazán volt még szerencséje babához, így úgy döntöttem, hogy meglepem őt eggyel. Egy hosszú, szőke hajú, vékony hangon csiripelő, és lágyan mozgó darabot szántam neki. Mindig egy bizonyos piros ruhácskát rajzolt Jane, így elloptam tőle az egyik rajzát, s leadtam az egyik jó ismerősömnek, hogy minél hamarabb készítse el a játékbaba számára. Szerencsére a plusz juttatás elegendő ösztönzés volt arra, hogy fél nap alatt végezzen.
Egy piros, csillogó masnival átölelt rózsaszín dobozt szorongatok karjaim közt, mikor kilépek Bronx esti látképébe. Az emberek e hideg időben inkább már bevonultak lakásaikba, így még a forgalom is elenyészőnek tűnik. Mondhatni, egészen nagy a nyugalom. Ez azonban sok esetben csupán a vihar előtti csendet jelenti... Hallgathattam volna arra a kósza rossz érzésre, mely akkor kerített hatalmába, mikor egy erős szellő lefújta a masnit a dobozról, én pedig utána kaptam. Utólag persze mindig okos az ember. Ha nem hajolok ki az út szélére ösztönösen a masni után, akkor talán elkerülöm az ütközést. Ám úgy tűnik, hogy rosszkor vagyok rossz helyen. Megint.
Perdülök egyet a tengelyem körül, mielőtt a testem a nedves kőre hullik. Hirtelen képszakadás. Az élethű játékbaba úgy fekszik a földön, mint egy élő gyermek, hiszen a méretei is olyanok, mint egy csecsemőnek. Én pedig... Joggal állíthatom, hogy sikerül egy filmbe illő jelenetbe sodornom magam. Ugyanis a bal karom felszakítva, azonban nem vér buggyan ki belőle, hanem láthatóan apró szikrákat szór az éjszakába, s látszódnak a félhomályban az apró érzékelők és mechanikai összetevők. A hang irányába fordítom fejem, de mivel sikerült bevernem azt valahol, így ösztönösen válaszolok.
- Ez nem az, aminek látszik... - utalok a bal karomra, mintha titok lenne annak kiléte. Holott többen tudnak róla, hogy művégtaggal élek, melyet az évek során én fejlesztettem ki saját magamnak, s ugyanúgy néz ki, mint az eredeti. Kivéve akkor, ha egy kósza motor felhasítja azt...