- Pont, pont, vesszöcske… – kezdem a bugyuta kis gyerekverset, hozzá illő bugyuta nevetgéléssel összekötve. A lakás csendje annyira nyomasztott, hogy muszáj volt valamit tennem ellene. Először csak tv-t kapcsoltam, de zavart, így zenére váltottam, miközben anyám szekrényének a zárját felpiszkálva kiszedtem egy üveg whiskeyt a készletéből. Először csak egy kis bort akartam, de az üveg olyan pimaszul ácsorgott ott a többi között, hogy képtelen voltam ott hagyni. A „csak egy pohárkából” gyorsan kettő lett, majd végül azon kaptam magam, hogy az ablak sötétjében ücsörögve dohányzok és az utcán járókat próbálom eltalálni papírgalacsinokkal, bár ebből a magasságból nem egyszerű, de én élvezettem kacarásztam rajta és örültem magamnak. Ezután jött a fázis, amikor elővettem a rajztáblám és nekiálltam kacskaringós vonalakat húzogatni, kedvenc dalaim szövegeit mormolgatva közben most pedig… - készen van a fejecske… – folytatom a verset hozzá illő kriks-kraksz alkotmányomat egyre inkább firkásítva, de én élvezem. - Kicsi nyaka, mint Byron farka... – folytatom tovább a jelenlegi elvilegpasimra gondolva, ami csak felidegesít és egy nagy kést rajzolok a nyak mellé, hiszen az az idióta képes volt meghúzni Kiarát, s habár hivatalosan „nyitott kapcsolatban” vagyunk, de… Kiara!? Most tényleg? Annak a csajnak ló feje van és egy büdös ribanc… - Nagy a hasa, mint Mr. Jerkface-nek… – trillázom tovább, miközben mosoly húzódik az arcomra. A történelem tanárommal utáljuk egymást, de tudok róla valamit, aminek nem örül. Tudom, hogy a fia a büszkesége, aki történetesen nem néz ki rosszul, de legalább akkora barom, mint az apja. Mondjuk, erre sajnos kicsit későn jöttem rá. Az eredeti tervem csak az volt, hogy idegesítsem az apját azzal, hogy a fia körül legyeskedek, de végül úgy alakult a dolog, hogy az ujjaim köré csavartam és kicsit ő is engem. Két hét randizás után végül leitatott és lefeküdtem vele. Beleegyeztem ugyan, de se óvatos, se gyengéd nem volt és nem kifejezetten szöszölt olyan apróságokkal, hogy bemelegedjek, vagy élvezzem, minden esetre annyira el volt foglalva magával, hogy nem vette észre rajtam, hogy piszkosul fájt, vagy hogy az volt életem első szexuális aktusa és sajnos az alkohol hamar elveszítette hatását. Minden esetre utána már csak azért is randiztam vele addig, hogy hazavigyen és az apja képébe vigyoroghassak pár hétig, majd nyilvánosan, jól megalázva őt, szakítsak vele, hiszen azután, hogy lefeküdtem vele, egy teljesen más arcát mutatta meg. Minden esetre a valóságról senki nem tud, hiszen addigra már azt kamuztam mindenkinek, hogy mikor nyáron meglátogattam a rokonaim kanadában – ami nem történt meg, terepgyakorlatos táborban voltam -, lefeküdtem egy gyerekkori barátommal, soha senki nem kételkedett bennem és azóta már volt jó pár sokkal jobb élményem is, sőt, egyből megtanultam, hogy a saját kezembe kell venni a gyeplőt, ha jót akarok magamnak és akarok, úgy hogy meg is kapom.
- Készen van a… – akarnám mondani, hogy törökbasa, de megakadok és csak nézegetem a rajzom, majd lassan firka tetejére egy másik színnel cirádás betűket kezdek felrajzolni, miközben a Boldog születésnapotot énekelgetem kissé infantilis hangon. Egy hete volt a születésnapom. Nem hogy az apám még csak egy e-mailt se küldött, de az anyám is csak azért köszöntött fel, mert egy képeslapot talált a postaládában, amit a nagynéném küldött europából, majd valami gyenge kifogással magyarázkodni kezdett, hogy olyan fejfájása van, hogy összekeverte a napokat, meg amúgy is, este majd elvisz valahova. Persze este nem vitt el sehova, nem mintha elmentem volna vele bárhova is. Sőt, két napja lelépett egy hosszúhétvégére Billel… Vagy Jackel, nem emlékszem, hogy most éppen melyik a pasija, de lehet mindkettő. Ha nem lennének a barátaim, gyűlölném a születésnapjaimat, de így rendesen megünnepeltük a napot… jah várjunk csak, így is utálom a születésnapjaimat.
Amint elkészül a cirádás felirat újra az üveghez nyúlok, hogy töltsek, de végül nem szórakozok a pohárral, csak jó nagyon húzok az üveg tartalmából. - Igyunk a szüleim egészségére, akik nyilvánvalóan jobban jártak volna, ha kutyát vesznek maguknak gyerekvállalás helyett. Vagy még inkább egy virágot, de kaktuszt, ha lehet, vagy művirágot, mert ameddig a virág nem tudja meglocsolni magát, addig biztosan kipusztulna… Hahahaha… Igen, rátok, a legjobb szülőkre a világon – emelem az üvegem az odaképzelt szüleim felé, majd ismét meghúzom az üveg tartalmát, leteszem és fekete ceruzát fogva elkezdem az egész lapot besatírozni feketére, mint egy őrült, még a ceruzát is félbe törve. - Boldog tetves születésnapot, te idióta barom! – mondom indulattal a lapnak, ami közben kilyukad a dühös erőszaktól, végül pedig a táblával együtt az egészet a falnak vágom, hogy hangosan a földön puffanjon. Az indulattól zilálva ülök a kanapén, hajam kócos, szemem könnyekkel teli. Alap helyzetben a legnagyobb tisztelettel bánok minden eszközzel, ami rajzolásra alkalmas, vagy ahhoz kell, de ilyen ez az agónia, ezt hozza ki az emberből. A bennem gyülemlő tehetetlen düh csak fokozódik, amikor ismét rájövök, hogy mekkora a csend, nem is tudom mikor kapcsoltam ki a zenét. Hisztérikusan dobogni, dobolni és zajongani kezdek, miközben nekikezdek egy dalszöveg éneklésének arról, hogy milyen boldog vagyok. Nem mondom, hogy rossz hangom van, bár nem is csodálatos, de alapból is szeretek énekelni teljesen random pillanatokban a helyzethez illő dalszövegeket, de ez inkább már csak önmagam hergelése, a tehetetlen düh csak úgy sugárzik belőlem, miközben elkezdem a kanapét bokszolni és megindulnak a könnyeim is. - Utálom ezt az országot, utálom ezt a helyet, utálom a családom, mindent és mindenkit utálok! Utálom, utálom, utálom az egész világot! – mantrázom eszelősen, míg hirtelen megtorpanok, üres tekintettel meredve magam elé, majd rohanni kezdek, egyenesen a mosdóba, pont az utolsó pillanatban elérve a wc csészét. Az este hátralévő részét itt töltöm. Sokat ittam…
- Hello Shelley, adhatom a szokásost? – kérdezem hatalmas mosollyal a belépű harminc körüli nőtől, aki minden délután megfordul nálunk a kávézóban. Mindig duplán issza a presszókávét, egy barnacukorral, egy egészen kicsi cukormentes tejszínhabbal a tetején, fahéjjal megszórva. Mindig ugyan ezt issza, ezt tudom. Most is csak egy hálás mosollyal bólint felém, majd leül a szokásos helyére, én pedig már írom is fel a rendelését, bár már rutin szerűen tudom, hogy mennyi lesz az ára, hogy mennyi borravalót rak rá és hogy bár ezt meginni kettő perc lenne, de legalább negyed órát itt marad majd, hogy kibeszélje, ami éppen aznap nyomja a lelkét, vagy boldoggá teszi. Mint mindig. Szeret idejárni, sokan szeretnek velem beszélgetni, jó hallgatóság vagyok, mindig tudom mikor kérdezzek és mennyit, nem beszélek bele túl sokat, csak amennyit kell és bármire vevő vagyok, persze mindig emlékezve arra, amit tudnom kell róluk. Vendéglátás alapelvei.
Igen, a múlthéten nagyon kiakadtam és kifordultam magamból. Igen, ilyen körülbelül két-három havonta előfordul, de mindig mikor egyedül vagyok, de alapvetően mindenki úgy ismer, mint egy mindig nyüzsgő, mindig pörgő, mindig mosolygós és hülyéskedős lányt, aki szereti a tréfát, szeret ugratni másokat és ölne azokért, akik fontosak neki, de hogy kik igazán fontosak nekem? Ezt csak én tudom, mert nem hagyom akárkinek, hogy akár félig is kiismerjen és senkinek, hogy ez teljesen sikerüljön. Bár, ez amúgy se lenne lehetséges, hiszen még változom. Még nagyon hosszú út áll előttem…
...Nem mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy New York, vagy egyáltalán Amerika a kedvenc helyem a világon. Kanadában születtem, ott éltem egészen 10 éves koromig és vissza is vágyom oda, ahol a szüleim még egy párként éltek, boldogan és fontos voltam nekik. Vágyom rá, bár ezt soha nem vallanám be, legfeljebb beismerném, hogy sok minden egyszerűbb lenne úgy, de megvagyok én így is, hiszen azzal, hogy semmi igazi kontroll nincsen felettem, senkit nem érdekel, ha reggel hajnalban elmegyek otthonról, hogy segítsek kinyitni a kávézót iskola előtt, vagy ha éjjel később érek haza egy-egy rendezvény, vagy egyéb más elfoglaltság miatt. Egyfolytában pöröghetek, élhetem az életem és azt csinálhatok, amit akarok. Máshogy valószínűleg nem is menne.
Távol állna az igazságtól, ha azt mondanám, hogy könnyen bízom bárkiben is, hiszen mint kiderült, a szüleim egész életen át hazudtak nekem. Minden alkalommal, mikor azt mondták szeretnek, fontos vagyok nekik, vagy bármi szépet egymásnak, mind hazugság volt, hiszen mióta Amerikába költöztünk, csak ölték egymást és egyre kevésbé foglalkoztak velem, míg végül apa elhagyott minket, én anyával ragadtam abban a hitben, hogy eljön majd értem és magával visz, hiszen ezt ígérte, de teltek az évek és a gyakori látogatások helyett már csak telefonhívásokat, majd ritkuló leveleket, végül évi két e-mailt kaptam tőle, egyet karácsonyra, a másikat születésnapomra, míg idén egy hónappal a születésnapom után érkezett meg az e-mail, egy „Sweet 16” kártyával. A probléma csak annyi, hogy 17 lettem és az apám soha nem küldene nekem ilyen kártyát, Így tudtam meg, hogy újraházasodott és úton van a lánya, akiről majd nyilván nem fog megfeledkezni.
Szemenszedett hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy hiszek a szerelemben, bár ezt nem hangoztatom. Rosszullét kerülget tőlem, amikor azt nézem, hogy anyám milyen szerelmes Robertbe, vagy Derekbe, esetleg Paulba, Javierbe, Malcolmba, Peterbe, Aaronba, Josephbe, vagy éppen az adott pasijába, akivel persze „leéli majd az egész életét”, egészen körülbelül másfél, két hónapig, míg botrányos, hisztérikus és hangos szakítással véget nem ér a boldogság, amikor is kijelenti, hogy „soha többé nem leszek szerelmes, darabokban a szívem”, ami tart egészen másfél, két hétig, míg nem találkozik egy újabb idiótával, aki persze „más” mint a többi és minden kezdődik előröl. Leginkább vagy nem beszélgetünk, vagy csak nagyon felületesen, mert ha belemegyünk bármilyen témába is, csak veszekedés lesz a vége. Mindig csak akkor szeret, amikor éppen szüksége van rám és ettől már nagyon rosszul vagyok.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azért dolgozok, amiért általában a diákok. A mindenféle kiadásaimat az anyám aktuális pasiaitól kapott „menj el moziba, nézz meg egy filmet” típusú pénzeiből finanszírozom. Nem, én gyűjtögetek, arra hogy ott hagyhassam anyám amint csak lehet, de annyira nem sietek, hiszen először el akarom dönteni, hogy mit akarok tanulni és megszerezni tőle a pénzt, amit állítólag apám az egyetemi tanulmányaimra fektetett be, amikor még gyerek voltam. Ennyi amim maradt, hiszen a gyerektartást anyám költi, ehhez viszont nem férhet hozzá. Szerencsére.
Szintén hazugság lenne, ha azt mondanám, ez így jó. Nem, nem az. Van az alkohol ivásnak az a stádiuma, amikor az ember őszintére, majd aggonizálósra issza magát. Na, én ezt az állapotot sosem érem el társaságban és egyedül is csak nagyon ritkán. Utálom, mikor előtörik belőlem minden elnyomott fájdalom, rossz emlék és keserűség, inkább maradok a kis hazugságaimnál, miszerint boldog, pozitív és felszabadult lány vagyok, aki szökő évente egyszer talál olyan embert, akinek igaz dolgokat mesél magáról, alapból marad a kis kitalált történeteinél, főleg olyan emberekkel szemben, akikről tudom, hogy 99%ban sosem fogok velük újra találkozni. Szeretek játszadozni másokkal, persze csak ártalmatlan flört terén és sosem bonyolódom bele annyira a dolgokba, hogy abból gondom származzon, így amiket mondok, azok akár igazak is lehetnének, sőt, sokszor csak ferdített változatai a valóságnak, hiszen miért ne lehetnék 22 éves egyetemista, vagy éppen kanadai cserediák, eltévedt turista, vagy éppen amire szükségem van ahhoz, hogy elérjem, amit szeretnék. Persze senki se tökéletes, ezért is kerültem már be a kapitányságra, ahol anyám egyik egészen normális exe dolgozik, aki még kedvelt is, így mindig megúszom egy „ejnye-bejnyével” és a legrosszabb része mindig az, hogy meg kell várnom, hogy anyám összeszedjen és előadja az aggódó, gondoskodó szülőt, illetve flörtölni kezdjen a… lényegében akárkivel.
Azonban, a legnagyobb hazugság az lenne, ha azt mondanám, hogy tudom, hogy ki vagyok, vagy merre haladok. Ha tudnám, nem igyekeznék azon kétségbeesetten, hogy életem minden perce meg legyen töltve különböző elfoglaltságokkal, amiken keresztül keresem önmagam. Ha tudnám, akkor nem hazudnék, még saját magamnak is, egyszerűen csak önmagam lennék és nem érdekelne, hogy ki mit gondol, mert elégedett lennék önmagammal, viszont ameddig nem ismerem magam, mivel lehetnék megelégedve?