Tegnap sikeres napot zártam, kaptam munkát és sikerült albérletet is szereznem, ami – hogy lakótársam is lesz – sokkal jobb, mint, ami egyedül tudtam volna bérelni. Az egyetlen dolog, amit meg kell még oldanom az a költözés. A főbérlőnek jeleztem, hogy lehet csak két hét múlva hévégén fogok tudni költözni, mert akkor van szabadnapom, de ettől függetlenül megkérdezem Marilynt, hogy megengedné-e, hogy valamelyik nap a cuccaimmal együtt jelenjek meg a kávézóban.
Este fél kilencre értem vissza a motelbe, és kilencre már ágyban is voltam, de természetesen hiába tudtam, hogy reggel korán kell kelnem nem tudtam elaludni csak valamikor tíz után, így az ébresztőm elég korainak hatott. „¿Quién fue el animal, que daba cuerda momento así temprano?” („Ki volt az az állat, aki ilyen korai időpontot állított be?”) Teszem fel magamnak a kérdést, amikor megszólal a telefonom, és automatikusan, mindenféle agyműködés nélkül írom be a pin kódomat; amíg „magához tér” a telefonom és megmutatja az időt, én majdnem visszaalszom. Az agyműködésem alacsony szintjét nem csak az első kérdésem árulja el, – amire az egyértelmű és egyetlen lehetséges válasz az, hogy ÉN – hanem a második is: „¿Por qué tengo que levantarme así temprano?” („Miért kell nekem ilyen korán kelnem?”). (Na, vajon miért?) Próbálom beindítani a fogaskerekeket a fejemben, de ez elég nehezen megy. Az egyetlen mázlim, hogy most nem próbálok meg automatikusan kimenni –, mint normális esetben az exemnél, vagy Tíonál – a konyhába kávéért, mert eléggé meglepődnék; itt nincs konyha, és a két ajtó közül az egyik a fürdőszobába, a másik az utcára vezet. Mire összerakom, hogy azért szól ilyen korán a telefonom, mert legkésőbb háromnegyed ötkor el kell indulnom, különben nem érek be a munkahelyemre, eltelik vagy öt perc. A megvilágosodás után, lehajtom magamról a takarót és egyúttal meg is próbálok felülni az ágy szélére, ami nem megy zökkenőmentesen, mert a lábam beleakad a huzatba, és sikeresen a kemény földön landolok. Ez azért megtette a hatását, mert a „veszélyhelyzetet” a szervezetem érzékelte, és adrenalin szabadított fel, aminek hatására éberebb lettem. Nagy nehezen sikerült kiszabadítanom a lábamat a köré csavarodott huzatból, amit nem nagyon értek, hogy hogyan sikerült összehozni, mert általában nem forgolódok vagy rugdosódok túl sokat az exeim elmondása szerint (sem).
A zuhanyt azért a kellemesen langyosnál egy kicsit hidegebbre veszem, hogy ne kómázzak vissza, így viszonylag hamar végzek a zuhannyal. A szobába egy törölközőt magamra csavarva érkezek, ahol az egyik sporttáskámat az ágyra dobva keresek megfelelő ruhát, amiben odakint nem fagyok meg (ezt az észak-amerikai téli hideget sosem fogja megszokni a pierto ricoi szervezetem, bár a hó kifejezetten tetszik). A sok ruhadarab, amit magamra rángatok, elég sok időmet elvesz, de nem szeretnék megfázni. Az ágyat még gyorsan megigazítom, és még gyorsan helyre teszek egy-két dolgot, amit este csak szétdobáltam, majd az éjjeli szekrényen lévő telefonomhoz lépve ellenőrzöm mennyi időm maradt még indulásig; fél öt van. Elindítok rajta halkan egy zenét, a farmerzsebembe teszem és így megyek vissza a fürdőbe fogat mosni; kell valami, ami ébren tart, mert a kávé még várat magára, és a zene – nekem – nagyon jó időmérő is. Indulás előtt még ellenőrzöm, hogy minden fontos dolog nálam van-e, odateszek egy könyvet, valamint előkeresem a fülesemet is. Felveszem a csizmámat, sálat, sapkát, és a kabátomat, majd zárom az ajtót, és a kulcsom helyet cserél a kesztyűmmel. Hamarabb indultam, mint kellett volna, de így legalább van időm a metró felé menet beugrani egy éjjel-nappali üzletbe, ahol vehetek reggelit meg egy „kávét”. A boltban kapható kávébonbon is, (éljen!) azt is veszek a nap további részére. (Marilyntől nem kérdeztem, hogy az alkalmazottak is vehetnek-e kávét, mert igaz, hogy külső füllel hülyén hangzik, hogy otthoni kávét kell inni egy kávézóban, de volt már arra példa, hogy a tulaj kijelentette, hogy az alkalmazottai még teljes áron sem fogyaszthatnak a kínálatból.) Két metróval kell mennem és az átszállás is zökkenőmentes, nem késik, és az olvasás miatt sem szállok le később vagy hamarabb – a zene miatt tudom követni továbbra is az időt. A második metró megállója még körülbelül tizenöt-húsz perc sétára van a Rosa Italian Cafétól. Ez idő alatt meg tudok reggelizni is, most már gyomrom is felébredt, így nem lesz gond. Az éjjel fagyott és már vagy huszadjára bántam meg, hogy nem a bakancsomat vettem fettem fel, mert már megint megcsúsztam egy árnyékban megbúvó jégfolton. Ha így folytatom még vagy a cipő sarka fog kitörni, vagy magamat fogom összetörni, és egyik megoldás sem tetszik, így jobban figyelve és lassabban megyek a célom felé, de még így is bőven időben vagyok. A takarító már elment, nem ég a villany, így gondolom már/még nincs itt senki, amit a telefonomon látható idő is bizonyít: 6:05. Marilyn azt mondta, hogy negyed hétkor kezdünk, ami azt jelenti, hogy van még tíz percem, így kávézó melletti épület falának támasztom a hátam (a kávézó üvegfrontjának mégsem támaszkodhatok, mert még vagy bekapcsol a riasztó vagy betörik, és egyik sem lenne túl szerencsés), és újra előveszem a könyvem, és befejezem, a megmarad néhány oldalt a fejezetből.
Éppen időben teszem el a könyvet és nézek szét egy kicsit az utcán, mert egy fiatal, szőkésbarna, világos szemű – Marilyn leírásának megfelelő – lány lépked a Rosa Italian Café irányába, így a fülest is kiveszem, és elteszem a telefonommal együtt. Ellököm magam a faltól, megvárom, amíg megáll bejárat előtt, hogy egyértelmű legyen, hogy tényleg Ő Bailey.
– Szia! Te vagy Bailey igaz? – kérdezem, hogy valahogy megnyissam a beszélgetést, mert egyértelmű, hogy ő az, mert kinek lehetne még kulcsa, aki nem az üzletvezető, ráadásul megegyezik a személyleírás is. – Én Flor Sanchez Moreno vagyok – nyújtom felé a kezem.

A tegezés automatikusan csúszik a számra, mert körülbelül egy idősek lehetünk és a beosztásunk is hasonló lehet, nem hiszem, hogy Marilyn szinteket állapít meg a beosztottai között. A tegezésből pedig nem lett baj, ahogy elnézem.
Bailey nagyon kedves és aranyos lány, de mintha a hangjában, egy nagyon enyhe zavartság vagy félelem bujkálna, amit nem tudok hirtelen hova tenni, de lehet, hogy csak magamat vetítem ki rá - új munka, új elvárások -, meg igazából talán még teljesen magamhoz sem tértem, így csak bebeszélem magamnak.
- Nem, ne aggódj - válaszolok mosolyogva a feltett kérdésére. Kellett egy kis szusszanó a „gyalogtúrával összekötött jégkorizás” után, amit a metrómegállótól idáig tettem meg, és az a tíz perc tényleg nem volt sok.
Miután bejutnunk az ajtón és villanyt kapcsol, kezd megerősíteni abban, hogy aggódik valami miatt. A feladatok felsorolásánál hallok egy kis bizonytalanságot a hangjában, ami vagy azt jelenti, hogy nem mer utasításokat adni vagy még neki is új a jelenlegi helyzet, munka.
- ¡De acuerdo! - na, mondom én, hogy nem vagyok még teljesen magamnál - ööö, rendben - mondom neki (egy általa is ismert nyelven) mosolyogva, hogy oldjam a feszültséget egy kicsit, - amit még nem tejesen tudok, hogy ki vagy mi okoz -, és elindulok utána.
Hátul egy öltöző található néhány zárható szekrénnyel, ahol - gondolom - az alkalmazottak tudják elzárni az értékeiket, valamint egy kisebb asztal és néhány szék. Odalépek az asztalhoz, leteszem rá a táskámat és lejjebb öltözök, mert attól függetlenül, hogy még nem olvadtam fel teljesen, érzem, hogy jó idő van.
- Bailey, Marilyn említette tegnap, hogy van tartalék egyenruhátok minden méretből. Meg tudnád mutatni, hogy hol vannak? Mert akkor gyorsan átöltözök, és már segítek is az előkészületekben - kérdezem tőle. Nem szeretnék a saját ruhámban dolgozni, mert furcsán festenék a kollégák és kolleginák között.
- Melyik lesz az én szekrényem? - kérdezem, amikor sikerül megtalálni a méretem, amit most készülök átvenni.
- Mióta dolgozol itt? - kérdezem tőle öltözés közben, és bízom benne, hogy egy kicsit bővebben válaszol és nem csak egy időpontot mond, talán elárulja vagy céloz arra is, hogy miért olyan bizonytalan most, és csak remélni tudom, hogy nem az én személyem az ok.
A fekete színű egyenruha nadrágjának zsebébe teszem a telefonomat, a sötétbarna rövid kötény zsebébe pedig egy jegyzetfüzetet és egy tollat. A hosszú ujjú ing mandzsettájával meg elbíbelődök egy darabig, sehogy sem akar a kezemre esni ez a vacak gomb.
- A reggeli feladataink akkor a kávégépek kipakolása és üzembe helyezése, valamint a raktári leltár ellenőrzése, igaz? - kérdezem csak, hogy biztosra menjek. - Ha mondod, hogy melyik gépet hol találom, segítek, de ha ezzel boldogulsz egyedül, akkor a székeket is leszedhetem, valamint az asztalokat is előkészíthetem a vendégek fogadására, ha elárulod, hogy hol találom az abroszokat és az étel- és itallapokat - teszem még hozzá, mert arra biztos, hogy nincs időnk, hogy minden szekrényt és fiókot átnézzek.
- A sütemények és a szendvicsek mikor érkeznek? - jut eszembe a kérdés, amikor a bárpult azon részére téved a tekintetem, ami a sütemények és hidegkonyhai ételek hűtésére, tárolására szolgál. Nem tudom, hogy hol van a hátsó bejárat, ahol az árukészleteket behozzák, de remélem nem várunk mi is meg ők is az ajtó két oldalán egymásra, hogy „majd jönnek és szólnak”, mert akkor várhatunk egymásra egy darabig.
A raktár átnézését egyelőre nem akarom egyedül vállalni, mert az még így az első nap elég húzós lenne, főleg, hogy a kínálatot nem igazán tudom csak nagyvonalakban - kávé, teafű, forró csoki, ezekhez ízesítők, illetve az előbb említett ételek, amiket frissen kapnak, készen, nyitás előtt, így ez utóbbiak nem is lesznek a raktárban. Ennek okán még várok egy kicsit, hogy hátha mondja, hogy hogyan tervezi a leltározást, mert, ha arról van szó, akkor nincs mese, egyedül kell elvégeznem.