A szívem úgy zakatolt, mint még eddig sosem. Idejét nem tudom, hogy mikor volt az utolsó ilyen éjszakánk. Hogy a dühét egyáltalán nem tudta kordában tartani. Most pedig minden porcikám sajog. Itt állok szinte alig felöltözve a sötétben. Megint vele. Vele. A sors olyan tréfát űz velem, amibe biztosan bele fogok halni. Érzem.
Bólintok, hogy igen elsőre is értettem a célzást, valószínű zaklatottságom jobban látszik rajtam, mint szeretném. Csak egy keserédes mosolyt kerekítek az arcomra, ahogy eltűröm a hajam az arcomból, hogy jobban szemügyre vegyem a sötétségben megbúvó alakot. Aki végül megmoccan és egy határozott lépést teszek. Nem mintha félnék tőle. Csak az ösztön. Nehéz letenni a régi szokásokból.
Nevetése szinte vibrált a sötétségbe. Végül megköszörülöm a torkom és felsóhajtok.
- Kitudja, lehet a tó mélyén rejtőzik – megvonom a vállam. Most már oly’ mindegy, hogy mit teszek, mondok. Úgy is én vagyok a rossz és kicsapongó. De az, hogy miközben a telefonja mellé tettem a cetlimet, épp akkor küldött a titkárnője egy képet. Gondolom, nem a költségvetésről. A gyomrom nem épp bírta volna ki, hogy az erotikus képeit nézegessem.. Még a hideg is kirázott, ahogy belegondoltam, hogy a férjem egy másik nővel miket tehet meg.
Kékjeim az alakját figyelik, a testbeszéde megnyugtató volt, hogy nem támadásképp cselekszik, így a görcsben álló izmaim elernyednek és végül kifújom a bent tartott levegőt. Hiszen kimondta, hogy nem akar egyedül maradni. Valahogy egy apró mosolyt csalt az arcomra. Megnyugvás szalad végig a gerincemen, ahogy a tücskök ciripelése nyomja el a sötétségbe burkolt némaságunkat.
Bólintok. Nem is nézem ki belőle, hogy a politikába merülne unalmában, vagy épp a tőzsdét bújná, hogy még több pénzt keressen. Az alkohol és a nők már más kérdés.
- Az alkohol pocsék. A pezsgőtől hányingerem lett, a nők, meg ugyan már. Keresve sem találnál ennyi üres fejű libát, aki attól érzi magát hasznosnak, hogy minél mélyebb dekoltázzsal versenyezzen a többivel – kuncogom el magam. Megpróbáltam szóba elegyedni egyik másikkal, de leginkább az olasz divat került szóba, meg az épp aktuálisan felkapott sztárok pletykái. Amikhez viszont én nem értek. Így sakk-matt-ott adtam magamnak. Így kezdődött minden bonyodalom.
Az este említésére végig szalad a hideg a bőrömön, ha csak nem a szellő csiklandozza mezítelen karomat és halovány mosolyom most már őszintén ragyogott, ahogy közelembe ért és volt valami meleg érzés, hogy közeledik. Nem csak verbálisan.
- Én sem szerettem volna, de vannak bonyolult csomók az életemben. Amik nem engedhetik, hogy messze kerüljek. Főleg nem egy férfival. Főleg nem veled.. - nagyot nyelek, hiszen még az életemet is eldobnám, hogy újra átéljem, ahogy végre az izgalom meglobbantja a mellkasomat és  újra éreztem, hogy vagyok valaki. Értékes.
- Visszamentél? - meglepettség ül ki az arcomra. Még is valami furcsa szorongás marja a torkom. Mert minek akart volna újra fel menni, ha csak.. Bár inkább csak megrázom szőke fürtjeimet és visszatérek a jelenben és nem kalandozok a gondolataimban.
Már épp nyitni készültem a számat, hogy eláruljam minden frankó volt és mennyire jó volt, de a toldás után összezárom az ajkaimat és hátat fordítva keresem a szavakat. Mit mondjak? Minden király volt, főleg a pofonok? Na persze.
- Kisebb vita, felébredt és azt hitte bajom esett. Megbeszéltük – megvonom a vállam. Végül is, az igazságot nagyban takarja, enyhe részleteket ellepve, és a sötétbe burkolva fedi el. Ahogy minket is, hiszen a hold homályába veszve senki nem tudná meg kik rejtőznek a fák között.
- Feltöltődtem, elmerültem egy könyvben és a rusztikus kádban a habok között. Csak úgy elszaladt az idő -ez is takarja a valóságot. Hiszen tényleg áztattam magam a kádban és bujkáltam az emberek elől, hogy elrejtsem az éjszaka sötét foltjait. Mert nem akarom, hogy a szájára vegyen bárki is. Ez már senki nem vette volna be, hogy a ruhásszekrénybe vertem a fejem. Fordulok felé, mintha valami könnyed beszélgetés lenne. Megtanultam szemrebbenés nélkül hazudni.
A top, amire felhívja a figyelmemet most már kezd tényleg hervasztóan lengének tűnni és mintha a szél is hűvösebbre fordult volna. Megköszörülöm a torkom, ahogy a karomat összefonom magam körül és legyintek egyet.
- Még sosem táncoltam viharban egy tó partján, ahol a fűzfák rejtenek el a kíváncsi szemek elől – megvonom a vállam és elnevetem magam, ahogy az időjárás elemzésről magyaráz.
- Szóval nem találtál senkit, akivel elüthetted volna az időd? Ezért a kapucni? Olyan vagy, mintha rejtegetnél valamit. Egy sötét titkot – nagyot nyelek, ahogy közelebb lépve érintem meg a kapucni szélét, a szememmel engedélyt kérve, hogy láthassam az arcát. Felfedni a sötétbe burkolódzott kékjeit, amik villámokat szórhatnának, ahogy egymásba fonódik a tekintetünk. Úgy tűnik, hogy ma este sok minden kiderülhet. Vagy elbukhat. Nagyot nyelek, míg várom a válaszát, másik kezemmel pedig a hajamat eltűröm. Hiszen, annyival magasabb nálam, hogy bármennyire igyekszem, úgy sem érném fel.

Az éjszaka kiismerhetetlen. Nem tudni, mit rejt a sötétség. Nem azért, mert nem lehet látni, azért, mert nem lehet kiismerni. Van egy elementáris erő, ami annyira megriasztja az embert, hogy elméje legrejtettebb zugaiba vonul vissza. De az erő forrását nem hajlandó felkutatni. Van valami odakint, ami megfejthetetlen a számomra. Valami, ami hideg és riaszt. Valami, ami embertelen. De én most még is arra vágyom, hogy kebelezzen be. Hogy nyeljen el és soha ne keljen a fényre lépnem. Taszít  a pompa.
Arra a szavára, hogy „lehetőség” egy cinikus hang csúszik ki a számból, amit egy igen csak erőteljes grimasz kísér. Az biztos, giszen a csillogás mindenkit vonz. Az anyagi biztonság. Csak ne kelljen megdolgozni érte. Csak azt nem tudják, hogy ebbe a csoportba tartozni a legkeményebb munka.
- Feleség jelöltek mindenhol akadnak. Még keresned sem kell, hiszen szinte rád másznák - megvonom a vállam és a tavat bámulom. Sosem voltam ilyen, talán ez is volt, ami vonzotta Jonas-t. Amitől úgy érezte magát, hogy képes lesz uralkodni felettem. Vagy így, vagy úgy. Sikerült neki. A beszélgetésünk amilyen fesztelen, egyben annyira kényelmetlen is. Hiszen az életemet beszéljük ki. Azt, ahogy elvárja a férjem, hogy kéne viselkednem. De végül mindig jön egy mondat, amitől ez a kényszeres zárkózottság enyhén meglazul. Apró mosoly kúszik az arcomra és felé fordulok.
- Melegítőmnek nincsen párja. Bár a fehér szín nem praktikus – vigyorodom el. Hiszen eléggé piszkos lett. Bár vissza gondolva, nem csak a por lepte el a pulóveremet. Hanem a vérem is. Nyalom meg a szám szélét, ahol egy seb éktelenkedik. Ezzel is emlékeztetve arra, hogy vigyázzak a számra és persze arra, amit kiejtek rajta.
Csak hallgatom és bólintok. Az emberek nagy részének fel sem tűnik. Csak a csillogást látják. Pedig mennyire igaz az a közmondás, hogy nem minden arany ami fénylik. A békék körülöttünk már hangosan brekegnek és a tücskök ciripelése meg is adja a kívánt háttérzenét. Mintha valami rossz horror filmben cseppentem volna.
- Nem mondod? Már kezdem úgy érezni, hogy felsőbb hatalom szórakozik velem – nevetek én is végül. Mert tényleg. Amennyire el akarom kerülni, már harmadszor botlok belé. Pedig esküszöm, hogy nem akarom, hogy baja essen. Pedig lesz. Ha csak egy ember is meglát minket. Ez pedig csak aggódást kelt bennem.
Oldalra döntve a fejem figyelem, ahogy felsorolja a történéseket. Bár egy keserű íz is megjelenik a számban, hogy kivel akarta újra át nézni. De rá jövök, hogy nekem aztán semmi közöm hozzá és végül komolyabb arcra fordítom magam.
- Aha, persze. Megmondhatod, hogy rekord gyorsan kerültél a lábaim közé – bólogatok. Oké, ez nem az a helyzet volt, de akkor is a szó legszorosabb értelmében, a hátán valahogy csimpaszkodnom kellett, akár egy kis majom az anyja hátán.
- Miért ne tennék? Ne láss bele olyat, ami nem létezik – megköszörülöm a torkom és tartom a szemkontaktust. Nem lehet, hogy ennyiből rá jönne, hogy valami nem stimmel.
Viszont, ahogy felém mozdul megrezzenek és lépnék hátra, de nem teszem. A félelem mindig is az életem része volt, az pedig, hogy kitörjem a nyakam, most nem épp aktuális. Eddig is álltam az ütéseket most is fogom.
Viszont gyengéd volt, ahogy a bőrömön futtatja ujjait. Szinte azonnal minden szőr száll égnek állt a hátamon.
- Az a lényeg, hogy puha legyen. Ha egész nap vízben voltam milyen legyen? Na meg a testápoló. Mondtam ne láss rémeket. Egyszerűen izgalmas volt egy könyvet olvasni, mint az üres fejűekkel együtt lógni – megvonom a vállam. Ebben pedig tényleg nincs egy csepp hazugság. Mert sorstársaim nem épp az eszességükről híresek.
- Ha azt mondom ugorj be a tóba megteszed? Nem kell minden komolyan venni – legyintek. Ezt csak úgy kiejtettem a számon.
Viszont már érzem, hogy a vihar kopogtat az ajtón, ahogy a szél egyre erősebben kap bele a hajamba. Mostani beszélgetésünkben volt valami zavaró. Hogy nem láttam az arcát. Egy festőnek minden részlet fontos. Itt pedig a mimikáját egy sötét kapucni elrejti. Főleg az én kíváncsi szemeim elől.
- Rossz embert találtál akkor – suttogom. Hiszen ezt már szinte burkoltan köti az orromra. Nagyot nyelek, mert tényleg nem szabadna ebbe belebonyolódni. Bármennyire is kölcsönösen jól érzem magam a társaságában, én meg vagyok kötve. Még ha nem is látszik az arany láncaim, amik gúsba kötnek.
- Nem tudok biciklizni – mosolyodok el, mintha tényleg olyan sötét titkot mondtam volna el, hogy már öltem embert. Pontosan ugyan olyan komolyan gondoltam.
Mire észbe kaptam már pulóver nélkül ácsorgott előttem, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy is kell levegőt venni. A hold már kevésbe erős fényt vetett ránk a sötétben, de így is látszódtak az izmai és a sötétebb részek valószínű, hogy a tetoválások vonalai lehettek.
- Jézusom! Vedd már vissza. Mit pucérkodsz? Rajtam van felső, rajtad semmi! - Az, hogy ez a mondat egyben vagy épp darabokban jött ki az ajkaim közül fogalmam sincs, de a szememet nem tudtam levenni róla, így inkább csak hátat fordítottam neki.  

Viselkedésemre nem találok magyarázatot. Hiszen nekem eddig az volt a dolgom a hosszú évek során, hogy bájosan mosolyogjak és ne nyissam ki a szám. De ez, amit felépítettem romokba dőlt, ahogy Angelo porrá zúzza minden ambíciómat. A falak, amik vassal megerősített betonfalakként védelmeztek, most szinte megsemmisülnek. Ez az ember elszántan akarja, hogy kivetkőzzek magamból és megismerje azt, amit gondosan rejtegetek. Számomra felfoghatatlan, hiszen eddig bárki aki megszólított, csak is a férjem miatt tette. Ez viszont nem az a fajta beszélgetés. Ha szóba is kerül, csak a keserű száj ízt érzem felőle. Nem kell sokat törni a fejem, hogy egyáltalán nem ismeri, de nem kedveli Jonast.
Végül pedig karjaimat magam előtt összezárom, ahogy rájövök, hogy nem elég óvatosan öltöztem a kései szabadtérhez. Ez pedig a lágy nevetéséből azonnal arcon is vág. Még szerencse, hogy a sötétben nem látni annyi mindent. Remélem.
Felsóhajtok, hiszen valami tényleg van benne. Bármerre szöknék meg, magányomat kergetve, ott Ő felbukkan. Ajkaimat összeszorítva bólintok. Igen, jó érzés volt, újra gyermek lehettem, még ha csak rövid ideig. Hosszas idő után talán akkor szórakoztam a legjobban. Amíg a telefonom nem rondított bele.
- Miért akarsz bele folyni? Angelo, már az elején tisztáztam veled, hogy házas vagyok, még is úgy viselkedsz, mintha nem érdekelne. Vagy is, nem. Túlságosan is érdekel. Jobb kimaradnod belőle – figyelmeztetem, enyhén fagyos hangvétellel. Eddig nem igen lehettek még barátaim sem. Sőt elég nehéz volt Sonia-t bevonnom, hogy Jonas legalább egy embert fogadjon el és ne akarjon mindenbe bele látni. Megköszörülöm a torkom. Hiszen ez az egész megint csak Sonia hibája. Ha felveszi azt az átkozott telefont, nem kötök ki itt. Vele.
- Ennyire öreg nem vagyok, hogy ráncos legyek – nevetem el magam és megingatom a fejem – Ha ennyi kenceficét használnál te is olyan lenne a bőröd, mint a baba popsi. Így nem fog megártani, ha órákat lubickolsz – mosollyá szelídülnek vonásaim. Sosem rajongtam a társasági életért. Ami vicces, ha kirakatfeleség vagy. Fő ugyan is, hogy ott villogj. Nem, nem melegítőben.
- Meg ne próbáld! Kitudja mi van abba a tóba. Hiszek neked! - Tiltakozva fogom meg az alkarját, mert most már tényleg elhiszem, hogy következő pillanatban csobbanna a tóba. Már a szaga sem jó, nem, hogy az a sok nyálka, ami rá ragadna. Sőt, a békák még taszítanak is. Igyekszem legalább őket kizárni.
Felsóhajtok. Tudom, hogy rólam beszél. Hiszen már nem is akarja elrejteni a célzásokat. Nagyot nyelve bólintok ismét. Mit válaszoljak? Nem is sok, csak egy olyan vastag, ha egy lépést is tennék összeroppantana? Persze most eléggé kötött a társaság, de ha ennek vége úgy sem fogjuk látni egymást. Így minden esetre már csak két nap és lezárhatom, a rettegésnek vége, hogy bárki bármit bele látna a beszélgetéseinkbe.
Arról nem is beszélve, hogy a tette kissé őrültté teszi magát a szemembe, hiszen olyan gyorsan veszi le a pulóverét, hogy tiltakozni sincs időm, csak megfordulok a tengelyem körül és próbálom nem arra gondolni, hogy a sötét miket hagyott fedetlenül és a tetoválásai az agyamba égtek. Már amennyit engedett látni persze.
- Még? Marad is! Vagy is, amíg az én társaságomban vagy, marad! - rekedté válik a hangom és megrezzenek, még a gondolat is kiakasztott. Úgy kapkodom a levegőt, mint aki menten elájul és pánik úgy szorongatott, hogy fullasztóvá vált, a vihar párája, ami körénk telepedett.
De az elmém ködössége alól fel sem tisztulva, csak automatikusan emeltem a karjaimat, hogy a pulcsi melege körbe vonjon. Igaz elvesztem benne és Angelo illata épp olyan erőszakosan tapadt meg az orromban, mint a személyisége. A kapucni az orromig ért, így mikor megfordultam felé csak egy nevetés tört fel belőlem, ahogy igyekeztem megigazítani. Legalább lássak valamit. Viszont a hirtelen mozdulatoktól megszédülve újra megkapaszkodok, immáron csupasz karjában.
- Úriember, úgy festek, mintha egy két éves állna előtted! - a ruhavége a térdemnél van, az ujjai olyan hosszúak, hogy meg kell vele küzdjek, hogy a kézfejem felbukkanjon bennük. Nem vagyunk egy méret az már biztos.
- Köszönöm a figyelmességed – igyekszem nem megütni minden mozdulattal, amivel épp azzal küzdök, hogy felnőttesebb formát öltsek.
- Már esik? - rezzenek össze, a következő morajlásnál és a villámok egyre sűrűbben fényesíti meg a körülöttünk lévő területet és már jobban láthatóak. Viszont nem akarok most elfutni. Kell nekem most ez az éjszaka. Akarom! Szükségem van rá! De persze ezt most még könnyen mantrázom magamban, viszont tudjuk, hogy mindennek meg van a böjtje. Ekkor tűnik fel, hogy az alapozó megfogta a felsőjét.
- Ne haragudj, összepiszkoltam – nagyot nyelek. Az agyam csak üvölti, hogy fussak. De a lábaim gyökeret vertek előtte.

Meglepetten nézek rá. Oké, láttam, hogy nem igen izgatja a gyűrű az ujjamon, de az, hogy halljam is lesokkolt. Jobb lenne most elrohanni és a hétvége végéig elő sem bújni. Elfelejteni ezt az egészet. Még ha selyemként simogatja a lelkem, minden egyes próbálkozása. De nem reagálok a szavaira. Jobb, ha nincs.
A következő mondatán viszont fel kell nevetnem. A pánik az életem része, nem tudom kikapcsolni. Ha valaki ebben él, nem képes arra, hogy felhőtlenül boldog legyen. Mert mindig várja, hogy kitörjön a vihar. Hogy beboruljon az ég és a mennydörgés borítsa be tetőtől talpig.
Viszont mindig van egy olyan mondata, amitől a gyomrom összezsugorodik és érzem, hogy a távolság nem elég, amit tartok tőle. Hogy az erőszak az élet része. Hiszen azt hinné, hogy minden rendben, hogy találsz valakit, aki normális. De kiderül, hogy az erőszakot élvezi. Így inkább összerezzenek.
- Nem tudhatod. Kígyók, békák, minden -féle undorító nyálkás szörnyeteg.. - szinte rettegve fordulok az említett rész felé. Minden gyönyörű résznek meg van a maga sötétsége és a rejtett mocska. Mint mindenkinek.
- Ennek felettébb örülök! - vigyorodom el és körbe ölelem magam, hogy kicsit felmelegítsem a kihűlt bőrömet. Észre sem vettem, hogy mennyire hideg van, hiszen tombolt bennem a düh és a félelem felváltva, ami melegen tartott. Viszont a lelkem megnyugodott és így érezhettem a hőmérséklet változást.
- Jézus! - nevetve takarom el a szemeimet, mint valami gyerek, aki zavarba jött. Nem mondták még nekem hasonlót sem. A választékos beszéd és a kifinomult közegben nem szokás így beszélni. Még sem undorodtam el, inkább csak jól eső érzés kapott hatalmában. Mennyire szabadszájúnak lenni felemelő érzés. Még ha a szavak nem is az én számból érkeztek.
Viszont mire feleszmélek a mellkasának préselve nézek fel rá és lassan követem. Dallam nélkül is annyira könnyen megy minden apró lépés, hogy nevetnem kell. Amilyen erővel megtart, biztonságban érzem magam és a félelem minden szikrája kihunyt.
Bár a kérdése villámcsapásként ér, egy pillanatra meginogva a lábára lépek.
- Bocsi – köszörülöm meg a torkom, de hagyom, hogy tovább vigyen minket a fejünkben megírt dallam. Nem akartam arra gondolni, hogy a bőrömet mik tarkítják és mekkora művészet elrejteni. Főleg, hogyha a művész nem vízálló festékkel dolgozik. Esős időben. Várható volt, hogy most kellene elfutnom. Válasz nélkül távozni. Még is úgy érzem, hogy megérdemli a választ. Főleg, hogy  ennyire ostromolja a falakat, amik betonvassal vannak megerősítve.
- Porcelánbőrhöz nem tartoznak az apró szarkalábak. A tűtől pedig félek, hogy feltöltessem – legyintek egyet. Na tessék, egyik szavammal ütöm a másikat. Hiszen az előbb még kikértem magamnak, hogy nem is vagyok olyan öreg, most pedig közlöm, hogy a ráncok tarkítják a szemem.  Feltűnik, hogy az arcomat vizslatja így megállva engedem el a kezét és a vállát. Egyet hátra lépve kifújom a levegőt. Mintha épp még egy pánikroham kapargatná a mellkasom.
- Ne haragudj – kapkodom a levegőt, és lehúzva a kapucnit igyekszem levegőt venni. Fáj a félelem és szorít. Le kell guggolnom, hogy legyűrjem. A szép pillanat egy szemhunyás alatt elillant és egyedül maradtam a sötétségben. A fejemben.
Az arcomra hagytam hullani a hideg cseppeket, hogy csillapítsam a szorongásomat. Már szinte vártam a következő reagot. Nem élvezhetem egy pillanatra sem az életet.
- Angelo – kapkodva veszem a levegőt, úgy érzem megfulladok és bár a pulóver hatalmas rám tényleg olyan mintha fojtogatna.
- Vedd le rólam! - olyan bő az anyag, hogy nem találom a végét. Ha már egyszer rám adta most le is tudja venni. Remélhetőleg gyors a reakciója, mert ténylegesen úgy érzem, hogy bele fogok fulladni. Még ha a kellemes illat kúszik az orromba. Nem tudok megnyugodni.
- Segíts – szinte már sírva könyörögtem és térdre rogyva a sárba próbáltam megszabadulni az ólomként rám nehezedő ruhától.

Az érintése, felkavart. Mert annyira más volt. Nem akartam semmit, egyszerűen el akartam menekülni a világ elől és lépten-nyomon belé botlok, ahogy szinte már minden hadakozásom ellenére bele férkőzik az elmémben, fájdalmat okoz. Nem szó szerint. Csak megcsillan a remény, hogy nem kötelező nekem félnem. Hiszen ujjbegyei annyira puhán érintik az eltorzult arcomat, nem is éreztem. De azt tudtam, hogy a vesztem az eső lesz. Nem kaptam vízálló sminket. Annyira akartam, hogy még mielőtt ide ér a vihar elmenjek. A lábaim még sem indultak. Akartam azt a táncot vele. Ahogy a beszélgetésünk könnyed volt. Megrázom a fejem, ahogy a könnyeimtől szinte fuldokolva igyekszem megszabadulni a láthatatlan bilincseimtől. Mert nem a pulóver volt az, ami annyira zavart. Hanem az a kicsiny idő, mikor szabad voltam. Ahogy azt mondhattam, tehettem, amit akartam. Nem azt, amit elvártak. Borzalmas érzés, hogy a férjed mellett nem érzed azt, amit most ez az idegen felébresztett.
Ahogy karjai körém fonódtak megborzongtam. Éreztem az erőt és a gyengédséget. Ez annyira más, kapaszkodtam belé, akár az életem lett volna a tét, ahogy a mellkasába bújva reszketem. Felfogtam a szavakat, hogy kihagyta magát. Bólintottam. A könnyeim az esővel keveredve áztatta a bőrét és úgy éreztem, ha most bele tudnék bújni sem lenne elég az, amit érzek. Kellet pár perc így. Hogy a lelkemben háborgó vihar csillapodjon, még ha körülöttünk még csak most ért ide a nagyja. Elhúzva a fejem a vállától igyekszem vizes hajamat elsimítani, hogy kékjeink újra egymásra találjanak.
- Én.. - keresem a hangom, ami talán eltűnt vagy csak az égzengés tompítja el.
- Köszönöm – végül kinyögöm, amit talán most először gondolok teljesen komolyan. Mindkét alkalom borzalmasan zárult köztünk. Még ha épp annyira is imádtam minden percét, mint eddig soha semmit.
Megrázom a fejem, hogy visszatalálok, nem fog kelleni a segítsége. Így csak némán eltűnök a sötétbe, jó szokásomhoz híven. Borzalmasan érzem magam. Hiszen egy porcelánbabát kéne játszanom, akinek tökéletes az élete. Viszont, amint a közelembe kerül, ez mind felborul és azt se tudom, mit kéne tennem. Jonas szerencsére még alszik, így a tusolóba azonnal lemoshatom magamról a sár és tó környéki szagokat. Végül a „hitvesi ágyba” fekve pillanatok alatt elér az álom.
Reggel annyira fájdalmasan korán itt van, hogy a reggelinél csak pár biccentésre futja. A gyomrom korog, de nem megy le semmi a torkomon, pár pohár vizet kivéve. Elég jó napot zárnak a férfiak, a női társaim csak üres fecsegésre méltatnak. Leginkább az esti vihar a fő téma. Meg persze, hogy kinek melyik férfi jön be. Pedig többüknek férje van. Mint nekem. Igyekeztem a hős szerelmest játszani, hogy fel sem tűnt, hogy van  másik hímnemű is kastélyban.
Végül pedig örvendezve vonultam vissza, készülődni az álarcosbálra. A menta zöld ruha várt rám, a szekrényre akasztva. Hatalmas tüllökkel díszítve. Ehhez kell a sminket igazítani és a cipőt választani. Végül pedig jöhet a csipkeálarc.
Jonas úgy kísért le a lépcsőkön, mintha épp azzal dicsekedne, hogy mekkora mázlista. Az, hogy a karja úgy szorított, hogy fájdalmat okozott senki nem látta. A tömeget pásztáztam. Menekülni kívántam. Hiszen a tánc nem volt erőssége, de azért megpróbálkozott. Két lassú zene után, már indult is, hogy valamelyik szenátorral beszélgessen. Én pedig ott maradtam. A cipőm kissé nyomta a lábamat, így egy pohár pezsgővel támaszkodtam a falnak. Most nincs humorom az üres beszélgetésekhez és ahhoz sincs persze, hogy már szemmel láthatólag irigy tekintetek egymásra lövellésének én legyek a kereszttűzébe. Az áhítatos megjegyzések és a gúnytól csepegő szavak most nem vonzanak. Ismét.

Igyekeztem felvenni a kedvesebbik mosolyomat. Hiszen az álarc az ajkakat nem takarja el. Így minden szem csak is a szabadon hagyott területre összpontosítanak. Pedig a szemeket kéne figyelni. Ahogy üresen bámulnak maguk elé, ahogy a vágy szinte ostromolja a falakat. Még mindig nem érzem magam úgy, hogy ide való lennék. Mindenki tudja, hogy ennek az estélynek a végén csak az orgia marad, reggel mindenki útnak indul. A nagy részük nem is fog emlékezni arra, hogy kivel, mi történt. Legjobb esetben is csak arról lehetne szó, hogy egy kellemetlen nemi beteg gondozóba kerülve viszketésük csillapítására várják türelmetlenül a sorukat. Ez a gondolat azért egy kisebb őszinte mosolyt csal az arcomra. Milyen ciki lehet ott összefutni azokkal, akik itt vannak. A tökéletes álarcok és szinte már egyhangú ruhák közepette csak a szégyen fut végig a gerincemen, ahogy a táncnak egyáltalán nem nevezhető párok vonaglása tereli el a figyelmemet. Megingatva a fejemet már épp kortyolnék újra egy hatalmasat a pocsék pezsgőbe, mikor eltűnik a kezemből a pohár és hirtelen én is a párok között találom magam. Ha a szeme nem árulta volna el, hogy ki merészel ilyen látványosan elrabolni a férjemtől, akkor a tintával fedett bőre leplezi le. Ide vagy oda az álarc, tudom, hogy ki ilyen esztelenül bátor. Ahogy kiejti a szavakat a tartásom kevésbé feszes és bólintok. Fogalmam sincs, hogy miért engedek meg neki mindent. Vagy, hogy a tegnapi kiborulásom után úgy ragad el, mint egy vadállat a prédáját. A lépések kecsesek és meglepően jól mozog, ettől el kell mosolyodnom.
- Zenével egy kicsit kellemesebb – nyílnak szét ajkaim, ahogy közelebb hajolok hozzá. Nem tartozik senkire sem, amit beszélünk. Ekkor tűnik fel, hogy a ruházat színei pontosan illenek az enyémhez, így csak megemelkedik a szemöldököm. Viszont nem szólok, biztos csak véletlen. Mondjuk nem hiszem, hogy Jonasnak ez lett volna az első számú kitétele, hogy egy idegennel legyen passzoló ruhánk. Így csak megingatom a fejem. Miért? Miért kell még mindig a férjemre gondolni, miközben egy másik férfi visz táncba? Lehunyom a szemem, hogy egy pillanatra lerázzam minden gondolatomat, amit birtokolni vágyakozik az az ember, aki képes tönkre tenni az életemet.
- Még az elsőt sem fejeztük be -utalok a tegnap estére. Mert nem minden férfi képes arra, hogy ennyire magával ragadjon egy nőt és arcátlanul kimutatni, hogy nem szívesen ereszti el. Ilyen pedig jelenleg van az életemben. De már megint! Koncentrálnom kell rá.
- Azt hittem nem neked valók ezek az események. Nem gondoltam volna, hogy itt fogsz felbukkanni – pillantok körbe, ahol az alkohol úgy folyik, mintha a csapok vezetékei éppen valamelyik borospincébe lennének bekötve. A nők harsánysága pedig egyenesen bántja a szemem. Ahogy igyekeznek minden kapható férfi figyelmét felhívni rájuk. Arról nem is beszélve, hogy szinte már közösülési táncot lejtenek nem is olyan messze.
- Amint véget ér a zene, mi nem is ismerjük egymást. Nem tehetem, Angelo. Bármennyire is hízelgő – körömszakadtáig küzdenék érte, ha lenne rá egy halovány esély, hogy ez a házasság nem fogja a vesztemet okozni. Bárcsak előbb találkoztunk volna. De sajnos nem mi írjuk a saját sorsunkat. Végül a hátán pihenő kezemet a ruhámhoz érintve egy kártyát csúsztatok a zakója felső zsebébe. Bár minden elvemmel ellent mond, most még is úgy gondolom, hogy ha ténylegesen komolyan gondolja, ezt az egészet, tőlem megkapja a kezdő lépést. Még sose csináltam ilyet és valószínű Sonia csak sikítva üvöltözni fogja, hogy mennyire büszke rám. Csak nagyot nyelek, ahogy ismételten a szemébe nézek.

Jonas a napokban még jobban furcsán kezdett viselkedni, a telefonján kezdett el lógni és ha csippant ideges lett. Igyekeztem nem beleütni az orrom, mert tudtam mi lesz a vége. A házasságunk már-már inkább a kirakatba való lett. Az évek elteltével, én csak egy viaszbábúvá váltam mellette. Ha kellet megmutattam magam, eljátszottam a boldog feleséget és azt, hogy mennyire tökéletes a házasságunk. De otthon, a négy fal között. Ahol a legnagyobb biztonságba kellene éreznem magam, csak egy megtűrt személy voltam. A luxus, ami csillogott és lenyűgözőként hat, bárki látná, az számomra matt fénytelenben pompázott. Akár egy börtön, amiből nem lehet megszabadulni. Az Aspeni kiruccanásunk után pedig egyenesen úgy érzem, hogy a nyakörv, ami láthatatlanul van a nyakamon, egyre jobban szorít. Erről pedig nem tehet más, mint az idegen, aki három nap alatt felforgatta az életemet és amilyen gyorsan érkezett az életemben olyan gyorsan hagyott el. Már csak pár darab ruha volt az ágyon, amiket be akartam pakolni a bőröndbe. Igen, megint úton leszünk. Most kicsit hosszabb időre, amiről fogalmam sincs mennyi kimaradást fog jelenteni. Csak annyit tudok, hogy iparkodnom kellett a meglévő munkáimmal és persze Sonia kezébe adnom a galéria vezetését. Kikötésem annyi volt, hogy ne öljék meg egymást az asszisztensünkkel. Ez lesz számára a legnehezebb, a többi a kisujjában van. Megbízom benne és nem fog cserben hagyni. Ahogy a töltőm is bele kerül a csomag tetejére becipzározva pont belép a férjem és már ki is ragadja a kezemből azt. Legalább ennyi udvariasság megmaradt benne.
- Mozogj már, a gépen kéne lennünk már – morran fel úgy, mintha a magángépéről egyáltalán el lehetne késni, így egy utolsó pillantás a hajamra, és a halványzöld ruhára, ami épp megfelelt neki. Megmutatta a domborulatokat, és ezzel pontosan tudtam mi a feladatom. Ismét megmutatni, hogy mennyire tökéletes felesége van. A napszemüveget felhelyezve indulok meg a márvány lépcsőn, hogy beszálljak a kocsiba, ahol ő már türelmetlenül dobolt a térdén.
A kocsi megiramodik és számomra gyorsan hajt, mintha tényleg ellennénk késve. A nap úgy sütött, hogy égette a bőröm és keze a combomra csúszva erősödő markolászásba kezd. Tudtam, hogy ha most nem nézek rá, akkor megfog maradni a nyoma. Így bájosan elmosolyodva nézek a szemeibe.
- A férjed vagyok, ha nem tetszik valami, tudod, hogy mi fog következni. Minden porcikád csak az enyém. Ha csak valaki szemét is a dekoltázsodra veti… - éreztem, ahogy ujjai a bőrömbe vájnak és a mosolyom kezd lehervadni, ahogy a fájdalom nyalábol egyre mélyebben a testemben. Minden apró zsigerbe belekúszva. Bólintok. Mert hang a nem jön ki atorkomon, mikor az autó hosszas autókázás után megáll a reptéren a gép mellett.
Talán ez mentett meg, hiszen amint megállt, a keze szinte vajként olvadt le rólam és úgy pattant ki, mintha puskából lőtték volna ki. Nem is értem, hogy ha nem lehet semmit tennem, akkor miért olyan ruhába kellett jönnöm, ami nem sok feladatot hagy a képzeletre. Viszont az ajtó kitárul és boci szemekkel pillant rám Mike, a sofőr, a kezét nyújtva, hogy kisegítsen. Bólintva mosolygok, hogy segített és megigazítva a ruhát és a hajamba belekapaszkodó széllel hadakozva emelem fel a fejem, megkeresni a férjemet. Ekkor valami fura érzés kerít hatalmába, amit eddig nem is éreztem.
- Mrs. Rosenberg, a csomagjait feltettük a gépre. A táskájával mi legyen? - nyújtja felém, ezzel kiragadva a gondolataimból és elveszem tőle azt. Erre szükségem lehet a gépen. Végül pedig meg van az érzések okozója.
A fehér cipőm úgy kopog az aszfalton, mintha egy kifutón lennék és megállok, amint oda értem hozzájuk.
- Drágám, ő? - pillantok a kimagaslóan izmos öltönybe bujtatott férfira és a napszemüveget a fejem tetejére tolom.
- Egy apróbb biztosítás, csak védelem – köszörüli meg a torkát és érzem, ahogy a keze a csípőmre vándorol, hogy közelebb húzzon magához és már is átveszi a szót.
- Édes, ő itt Angelo, Angelo, ő pedig a feleségem, Amara – ajkai az arcomra simulnak. Akárcsak régén. Viszont régen azt éreztem, hogy a pillangók repkednek a gyomromban, most viszont csak a hányinger kerülget.
- Testőr? - naná, hogy ilyenkor játszani kell a buta libát és végül mosolyogva nyújtom felé a kezem – Örvendek, Angelo – ejtem ki a nevét és a kuszaság minden a szemeimben rejtőzik. Azt hittem soha, de soha nem fogom látni. Erre megjelenik, mint egy testőr.

Nehezen találtam a helyem a napokban. Úgy éreztem, hogy túl sok volt, amit tettem. A történtek felbolygatták a lelkemet és persze ezzel a pánikkal kellet együtt éljek. Ha úgy vesszük semmi nem történt közöttünk. De még is úgy éreztem, hogy képes volt egy idegen úgy feldúlni a bennem kavargó érzelmeket, mintha Poszeidón háborút indított volna az ép elmém ellen. Ezt most még Soniaval sem tudtam megbeszélni, hiszen neki is dolga volt, nem mellesleg állandóan valaki a nyomomban volt. Jonas retteg. Nem tudom mitől, de ennyire látványosan sosem volt velem egyik testőr sem. Nem vagyok hozzá szokva, hogy mindenhova kísérgessenek. Eddig ott volt a sofőr, de ő legalább nem keltett feltűnést. Éreztem minden egyes mozdulatomnál, hogy valaki árgus szemekkel néz. Meg persze Jonas is úgy hívogatott a semmiért, mintha tényleg érdekelném.
Most pedig?! Egyszerűen bejelenti, hogy el kell utaznunk. Ez nem a megszokott utazás, hogy pár nap és jövünk haza. Annál sokkalta jobban be volt zsongva. Nem mellesleg ennyire még nem kaptam fenyegetést, mint most. Ujjai nyoma a combomba égtek, ahogy megmarkolta azt. Soha a büdös életben nem flörtöltem senkivel. A ruhákat ő válogatja ki, mik lehetnek rajtam. Csak is luxus darabok, amikben jól kivehető minden, ami csak az övé. De más ne nézzen rám. Azért vicces, kipakolni mindent a kirakatba, de közbe rejtsem is el a kíváncsi szemek elől.
Ahogy a kocsi megáll és kiszállhatok, furábbnál furább érzések kerülgetnek. Ami jobban fokozódik, mikor a férjem bemutat egy újabb testőrt. Mintha nem lenne elég amúgy is körülöttünk. Megrágom a számat, ahogy Angelo marka az enyémre simul. Ez egyfajta védőmechanizmus. Annyira más vele a találkozás, miközben a férjem minden mozzanatot árgus szemekkel kísér. A pánik úgy ostromolja a mellkasomat, hogy szinte belefulladok. Nem akarok bajt, nem akarom, hogy bárki is lássa, hogy nem idegen az előttem álló. Üdvözlésére biccentek egyet, és végre szinte felmenekülök a gépre. Helyet foglalok és előveszem az egyik festményemet, hogy befejezzem. Megbeszéltem a múzeummal, hogy ha végeztem a munkával elküldöm nekik. Ennyi engedelmet kaptam. Így csak kipakolom a vegyszereket és a kifeszített vásznat magam elé helyezve, a lámpákat beállítva állok neki a műnek. Ez a körülbelül négy órás út csak elég lesz, hogy befejezzem. A férfiak úgy is hátrébb foglaltak helyet a megbeszélésükhöz. Így csak a fülembe mélyesztett fülhallgatóval bele merülök a nagy szerelmembe.
A gép néha megrezzen, a légörvények kicsit nehezítik a munkát, de nem tartanak fel. A zene hangosan elnyomja a körülöttem lévő hangokat. Melani ott ült és egy újságot lapozgatott előttem. Mindig szolgálatra kész volt. A bejárnő minden mozdulatomat ismerte. Leginkább ő szokott jelezni, ha túlságosan is belemerülök a munkámba. Épp csak most is egy jeges teát tett le a vászon mellé figyelem felhívásképp, hogy igyak valamit. Elmosolyodva veszem ki a fülest és teszem le, hogy ne legyek udvariatlan és hatalmasat kortyolok. Észre sem vettem, hogy mennyire kiszáradt a szám.
- Köszönöm – mormogom két korty között. Mikor hirtelen a mellettem lévő ülésen megjelenik Angelo. Enyhén fulladozom a teától, ahogy a nőre pillantok és intek a fejemmel, hogy távozzon. Nem félek, hogy elmondana bármit is Jonasnak. De úgy érzem ez a beszélgetés nem való senki fülének. Ő pedig elterelgeti az ebereket a közelünkből. Ijedten pillantok hátra, ahol Jonas feje kókadozik és halk horkolás hallatszik felőle. Elaludt.
- Ezt én is kérdezhetném – fordulok épp csak annyit felé, hogy az ecseten lévő sav ne az öltönyére csöpögjön. Bár csak a festékkel lép kémiai reakcióba, nem akarom, hogy a rohája is olyan legyen. Egy pulóverét már úgy is tönkre tettem.
- Fogalmam sincs. Közölte, hogy csomagoljak. Utazunk – megvonom a vállam végül pedig, hogy ne keltsek feltűnést visszafordulok a vászon felé.
- Miért vagy itt? - úgy teszek, mintha nem is vele beszélnék, de tudhatja, hogy a szavaimat hozzá intézem. Miközben enyhén megremeg a kezemben tartott vékonyka ecset.
Azt hittem sosem látom többet, hogy az a pár nap egy rövid történet volt az életemben. Most pedig itt ül, szenvtelenül beszél hozzám, miközben a férjem pár széksorral arrébb alszik. A testőrök és a házvezetőnő pedig bármikor meghallhat minket.
- Ha nem akarod, hogy újra pánik rohamot kapjak, ülj át szembe velem – kérleltem. Úgy éreztem, hogy a félelem, ami felőröl, most még erősebben mar. Pedig nem történt tényleg semmi. Még is bűnösnek érzem magam. A mellkasom egyre sűrűbben emelkedett. Éreztem, hogy tényleg rosszul leszek. Az illat, amit árasztott és a közelsége. Minden összezavarta, az amúgy is zavaros fejemet.

Az, hogy a sors milyen kegyetlen tréfákat bír velem tenni, nem lehet megfelelő szót találni rá. Már pedig igen is szeretném, ha valami jó történne az életemben. Az, hogy Angelo került a férjem testőrségébe egyáltalán nem jó fordulat. Néha jó lenne, ha Fortuna magába szállna. Hangjától enyhén libabőrös leszek, ahogy felém intézi a szavait és megrázom a fejem válaszképp. Miért is kötné az orromra a bizniszeit? A feleségeként nincs más dolgom, mint jó képet vágni és a lehető legszebben megjelenni a társaságában.
A vászonra igyekszem fordítani minden figyelmem és kizárni a körülöttem lévő történéseket. Ilyen volt az is, hogy szinte szenvtelenül próbál beszélgetésbe elegyedni. Még ha ettől a pánik hullámai nyaldossák az idegrendszeremet.
- Engem? Miért kéne engem? Az én árnyékom Estaban – pillantok a férfi felé, aki épp egy könyv lapjaiba merül el. Még ő is tudja, ha dolgozom nem zavarhat. Már annyira megszoktam, hogy tényleg fel sem tűnik, ha a közelemben van. Sonia szokta rá csorgatni a nyálát, valami olyasmit mondott olyan bőrszíne van, mint a reggeli cappucinojának. Amitől most is nevetni támadna kedvem. Főleg, ha bele gondolok mennyi ember figyelne fel rám, hogy attól nevető görcsöt kapok, hogy a testőrömre emelem a szememet. De nem szándékozom bajba sodorni, egyikünket sem.
De szerencsére a kérésemet figyelembe veszi és átül. Bár ez sem zavarja meg, hogy ne bámuljon, már szinte érzem, ahogy a szemei mennyire rajtam tartja. Leteszem az ecsetet és belekortyolok a narancslémbe.
- Megszoktam, hiszen az alkalmazottak közül, csak a bejárónő nevezhet Amarának – mosoly görbül a számra. Nekem nem szokatlan, bár most, hogy felhívta rá a figyelmem tényleg furán hat az Ő szájából. Utoljára kissé pánik szerűen nevezett a nevemen. A táncparketten pedig.. nem, nem szabad arra gondolnom. Hiszen a kezébe adtam a lehetőséget. Nem élt vele, most pedig, hogy férjemmel együtt találkozunk, még nehezebbé teszi a felhőtlen beszélgetést.
- Igen, elég sokszor vannak pánikrohamok az életemben, az orvosom szerint csak én tudom őket legyűrni, nincs rá orvosság – megvonom a vállam. - Szerinte lelki eredetű – magyarázom.
- Nem akarok kettesben lenni veled – olyan gyorsan szalad ki a számon, mintha valami bűnös dolog lenne abba, ha mindketten egyedül maradnánk.
- Azt beszéltük, hogy nem fogjuk ismerni egymást. Végére ért a zene Angelo. Minden a bálterembe maradt – emlékeztetem arra, hogy mi volt az egyezségünk.  Miközben a pohár visszakerül az asztalra és az ecsethez nyúlnék, mikor újra mellém kerül. Oldalra fordulva figyelem a kezébe tartott alkoholos poharat, ettől megrázkódom. Estaban azonnal megmozdul és csak egy pillantással jelzem, hogy nem szükséges közbe lépnie. Az alkohollal nem vagyok kibékülve, hiszen, amint inni kezd mindketten tudjuk, hogy mi a vége.
- Asszonyom, ha itt marad önnel, akkor én lepihennék – jelenik meg az üléseink mellett a férfi és eléggé fáradt arccal néz rám.
- Még mindig nem tudom mi bajom eshetne egy repülőn. De mindenképp pihenjen, maga is mehet – bólintok és szavaimat a házvezetőnőnek is intézem. Végül pedig hallom a távolodni lépteiket, ami a férjem mellet kissé megakadnak, végül ismét útnak erednek. Alszik, hiszen egy szót sem szólt hozzá.
Ahogy a csapat nagy része elvonul pihenni a gép elején csak ketten maradunk. Ennyit erről. Sokáig nem tartott, hogy nem maradunk kettesben.
- De nem tudom – sóhajtok fel,ahogy megfogom a kezét, mintha tényleg csak egy alku lenne és lesütöm a szemeimet. Végül inkább a vászonra fordítom a figyelmemet. A fejem kezd széthullani, ahogy arra kell szoktassam önmagam, hogy a közelemben lesz. Kitudja meddig..
- Csak ne nézz rám így, kérlek – harapom be az alsó ajkam. Úgy érzem Sonia megmérgezte minden gondolatomat és inkább hagyom a festegetést, most nem tudnék koncentrálni. Nem lenne a legjobb, ha tönkre tennék egy háromszáz éves alkotást, mert nem tudok koncentrálni Angelo figyelő tekintete miatt.
Az üléseink között nézek hátra, hogy mi történhet, de mindenki alszik és nem figyel ránk jelenleg senki.

Azért picit mérges voltam a férjemre, mert a megkérdezésem nélkül vett fel még egy testőrt. Estaban már szinte az árnyékommá vált, tudta mikor kell eltűnnie és mikor kell elő lépni a sötétből és kimenekíteni egy kínos beszélgetésből. Bár úgy hangzott, hogy az ideje nagy részét nem mellettem fogja tölteni, de lesznek mikor igen. Ezért mondjuk nem repesek, de attól sem, hogy több órás repülő úton kell összezárva lennem a férjemmel és vele. Még egy kis zúg sincs, ahova elmenekülhetnék, hogy felhívjam Sonia-t. Bár mit mondanék? Valószínű semmi értelmeset. Minden túl komplikálna és valószínű az összes perverz gondolatával sorozná a telefonomat üzenetekkel, hogy mikor mit és hol na meg persze, hogy is kéne csinálnom.
- Gázos? Nézz körül, mindenhol fegyveres férfiak vannak, Estaban volt eddig az egyetlen, aki velem volt. A többi mind Jonas mellett van. De most még megkaptalak téged is, olyan bónusznak. Fogalmam sincs, csak az tudom, hogy nem haladok a munkámmal – szúrós szemekkel pillantok rá végül. Mert bármennyire is tart a határidő, szeretném újra vissza helyezni a megbecsült helyére, biztonságba, ahol sok más műkedvelő is szemügyre vehetné.
- Kertelés nem az erősséged – vágok egy grimaszt. Igen, néha kijön a sértett hercegnő énem és ez most elég mélyen érintett. Hiszen nem olyan egyszerű beszélni arról, hogy mi történik a négy fal között a férjeddel. Befolyásos ember, aki bármit megtehet anélkül, hogy egyáltalán kiderülne, hogy köze volt hozzá.
Hirtelen kipattannak a szemeim, ahogy a festményből felé nézek és hirtelen idegesség árad belőlem.  Ilyet talán egy ember mondott nekem, Sonia. Ők pedig nem igen vonhatóak egy kategóriába. Beharapom a számat és csak egy zavart mosollyal válaszolok, miközben újra a vászon mögé rejtem az arcom. Forróság fut végig rajtam, mert nem szoktam meg, hogy ennyire szinte már gátlástalanul ostromol.
- Már ne haragudj meg, de így kapcsolat építésre esélyem sem lenne, mert már a kinézeteddel sokkolni fogod a népet és nagy ívben kifog kerülni. Ezzel pedig a Galériám befektetői is megcsappannak. Amire nekem nagyobb szükségem van, mint képzeled – igazából az egyetlen olyan bevétel, amit tisztán megtartok magamnak egy titkos számlán, ha esetleg odáig fajulna a dolog, hogy Meg kell szabaduljak a férjemtől anélkül, hogy apám segítségét kéne kérjem.
Amint szóba jön a hétvégénk ismét összerezzen a gyomrom és inkább csak igyekeztem nem arra gondolni, ahogy minden szavamat kihívásnak vette és ott a sötétben a békák között táncoltunk, mintha nem lenne holnap. De, mint minden egyes pillanatunk, miattam szakadt meg, a pánik, ami akkor úrrá lett rajtam nem tudtam elnyomni. Az, hogy percekig boldog lehettem félelemmel hatot rám. Mert nem éreztem magam ilyen jól, talán a gimi óta. Mikor még Jonas a képben sem volt. Azóta pedig csak a mű mosoly és a drága ruhák maradtak. Meg persze a szenvedélyem a festészet iránt.
- Azt észre vettem – nyelem le a keserű ízt, ami annak az emléknek köszönhető, ahogy a névjegykártyámat oda csúsztattam, minden gátlásomat és félelmemet félre téve.
- Örökké így éltem, mindig volt valaki mellettem, aki vigyázott rám – már amikor, mert mondjuk egyik sem állította meg, mikor a szart is ki akarta verni belőlem, mert éppen két másodperccel többet mosolyogtam egy férfira.
- Angelo, egy feleségnek mindig a férje mellet a helye. Ez az életem. - mutatok végig magamon. - Legyek kihívó, feltűnő, még is tiszta szépség. Bájos mosollyal jelezzem milyen szolgálat kész feleség vagyok, hogy mennyire szerencsés, hogy Jonas az ujjamra húzta a gyűrűt – köszörülöm meg a torkom és felpillantok a vászonból a szemébe. - Lehet az egyetlen kiút lenne ebből a házasságból – nagyot nyelek. Igen, már ezen is elgondolkodtam, hogy egy rossz megbeszélés, vagy más üzleti ügye kudarcba fullad én vagyok az első, aki a legnagyobb céltáblát viseli a hátán.
Kezeink nyugodtan pihennek egymásban, ahogy csak egy pillanatig a legnagyobb biztonságba éreztem magam. Ez az érzés. Pont mikor kint voltunk a tónál. Béka fóbiám van, de akkor nem érdekeltek.
- Nem félek – rázom meg a fejem. Bár kicsit elhamarkodott volt, de nem gondolom, hogy ebből baj lenne. Viszont amint ő is szóba hozza azokat a pillanatokat, amik azóta a fejemben keringenek, miután megláttam a gép mellett.
- Fejezd be! Nem akarok arra gondolni, egyikre sem! - érzem, ahogy a pánik a fejemből elindul. Szabadulni akar és azonnal kihúzom a kezemet a kezéből, hogy mellkasomra tegyem a kezem és megpróbáljam elnyomni magamban azt, ami kitörni készül. Nem lenne jó pont, hogy pánikrohamot kapok az új testőr közelébe, és még csak most indult az utazásunk.
- Igen, kiskorom óta szerettem a művészetet. Művészet történelmet tanultam az egyetemen, minden percét élvezem, ahogy a kémiai reakciók látványosan megszépítik, ahogy lemarják a múlt porait és újra a régi fényébe tündökölhet – mosolyodom el, mintha elvágták volna a rohamot, csak a festményt néztem és arra gondoltam, hogy ez a monológ nem épp a festményről szól.
Végül pedig Jonas kásás hangja töri meg a csendünket és persze Angelo helyére leül, még sose érzett késztetést arra, hogy megnézze bármelyik munkámat. Ő tipikusan a modern ember, le nézi a régiségeket. Ez mind csak Angelo miatt volt. Éreztem, ahogy keze a combomra mar és erősen szorítja. Ahogy a léptek távolodnak a keze azonnal áttér a csuklómra.
- Ne merészelj flörtölni vele – ránt egyet a kezemen, én pedig csendesen bólintok. Eszembe sem volt. Az ecsetet persze kiveri a kezemből.
- Gondolkodtál a gyerek témán? Apád örülne egy trónörökösnek – kihívóan néz rám, ha épp nem lenne üres a gyomrom biztos, hogy rosszul lennék.
- Jonas, nem hiszem, hogy most a legjobb lenne itt megbeszélni – minden alkalommal veszekedés a vége. Én nem akarok, ő meg csak a pénzért akarja. Apám biztosan elég sok támogatást nyújtana, hogy az unokája mindenből a legjobbat kapja. De nem Jonas lesz az, akitől gyerekem lesz. Kizárt.
Az út nagy részében a telefonját nyomta, én pedig befejeztem a festményt, megvártam míg megszárad és vissza csúsztattam a tartójába, ahogy a gép landolt, rá bíztam Estabanra, hogy postázza el Sonianak, hogy vigye be a Múzeumba. Én betartottam az ígéretem.
A kocsi mellé lépve simítom a vállam Jonas vállára.
- Édesem, elmennék egy kicsit felfrissülni. Estaban feladja a csomagot.. - épp folytatnám, mikor legyint.
- Vidd el Angelot – én pedig egy puszit nyomok az arcára, hogy ennyire engedékeny.
- Nem lenne gond, hogy ne öltönybe szaladgáljon? Így nagyon kitűnik a tömegből- lebegtetem meg a felsőmet, mintha melegem lenne, de ez épp elég arra, hogy a figyelme elkalandozzon.
- Ahogy akarod – néz rám – Többiekkel elmegyek, későn jövök, ne várj meg. Te pedig legyél mindenhol puha és friss – érzem, ahogy a keze végig vándorol rajtam és igyekszem a kedves feleséget játszani. Végül pedig ellépek, hogy ő beüljön az autóba és elhajtson. Így ketten maradtunk az újdonsült testőrömmel.

Nem is tudom még én sem, hogy minek örülnék jobban, hogy ha eltűnne előlem és nem is létezett volna az a hétvége, vagy, ha fogná magát meg engem és kiugrana ebből az átkozott repülőből. Mert úgy érzem, hogy az a bizonyos arany kalitka, amibe eddig bezárva éreztem magam, egyre szűkösebb lenne. Megeshet egyáltalán az ilyen? Vagy csak én érzem magam így?
Szavaira követem a pillantását és szúrós szemekkel húzom feljebb a felsőmet a dekoltázsomon. Nem neki szántam azt a bizonyos kilátást, de úgy tűnik, hogy az ő figyelmét sem kerülte el. Ezzel persze azonnal vörös pír jelent meg az arcomon.
- Ezt a dekoltázsomból olvastad le? - arcom nem enyhül, hiszen most tényleg pimaszabb volt, mint eddig valaha és tetszett, hogy nem egy merev alakkal kell beszélgetnem. Vagy, hogy egyáltalán valaki beszél hozzám. Még ha a munkám eddig nem is haladt olyan ütemben, mint jó magam terveztem.
Megingatom a fejem, hiszen inkább válaszra sem akarom méltatni. Nem akarok vele most erről vagy bármi másról beszélgetni. Mert nem épp jó az időzítése. Mint mindig van egy vagy kettő zavaró tényező a közelünkben és veszélyes minden hangosan kimondott szó. De talán már ezekhez vagyunk szokva, hogy minden kimondott szó mögött ezer meg egy féle megoldás létezik és a fejünkben úgy alakítjuk a történetet, ahogy nekünk tetszik és nem úgy, ahogy valóban lenne.
- Mióta érdekel ennyire, hogy tetszel vagy sem? - emelem meg a szemöldökömet és most már sértődött arcom enyhül, hogy pimasz mosoly jelenjen meg az arcomon. Kihitte volna, hogy egy férfi is lehet ennyire hiú, hogy ha kritizálást kap a külsejére még meg is sértődik. Bár egyszóval nem mondtam, hogy nem tetszik az amit látok. De végül jó érzéssel tölt el, hogy magára vette a szavaimat.
- Nem szoktak ilyet kérdezni. - nézek fel a festményből és kíváncsian fürkészem, hogy miért is ez a hirtelen kíváncsisága az anyagi dolgaim után, végül megvonom a vállam. Mert hát ezt a szín vonalat nem tudnám megalapozni magamnak, amit Jonas megad. De azért nem is kellene egy lepusztult motel szobába tengetnem a mindennapjaimat.
Az már világos számomra, hogy minden más jobban érdekli, mint az, hogy tényleg haladjak a munkámmal, így az ecset kikerül a kezemből és megrázom a fejem.
- Estaban van velem, a többiek mind Jonas körül vannak, ők nem is szólnak hozzám. Estaban pedig mindig a segítségemre van, ha ennyi időt töltünk együtt akarva akaratlanul össze barátkozunk, de ő is tudja, hogy hol van a bizonyos vonal meghúzva és a fizetés többet jelent, mint.. - itt persze rá kell jöjjek, hogy megint csak egyre messzebb evezünk a megszokottól és nem akarom, hogy még véletlenül is kicsússzon a számon olyan, amit nem tudhat meg.  
Felháborodásától megrezzenek és hátrébb dőlök a széken. Még ha tudná, hogy szinte már napi rutin, hogy Jonas rajtam vezesse le a feszültséget, pedig egyszerűen csak a nézésem miatt is kaphatok egy pofont.
- Angelo, ne – megrázom a fejem, ahogy kezemet az öklére teszem. Mert még is annyiszor közeledett felém már erőszakosan kéz, most még is olyan nyugodtan érek hozzá, mintha nem csak egy életem lenne.
- Ne akarj olyat, amit nem tudsz későbbiekben kezelni – rázom meg a fejem. Pedig ezért a mondatért más már ölt volna a helyemben. Engem még  is aggodalommal tölt el. Mert nem akarom, hogy olyan kapukat döngessen, amit ha sikerül kitárni elszalad, mert megrémül.
Nagyot kell nyeljek, mikor azt mondja, hogy csak azért nem gondolok rá, mert kellemes érzés. Hát az. Rohadtul. De én nem gondolhatok ilyenekre. Jó lenne, ha ezt mondjuk megértené. De szerencsémre Jonas hamar észbe kap és ketté szakít minket. Újra folytathatom a mesterművet, Ő pedig elolvashatja a friss híreket.
Az út végén már el is vállnak útjaink, hiszen őt hívja a munka, én pedig maradhatok Angeloval és most hálával is tartozhat azért, mert tudom, mennyire rühelli az öltönyt és megszabadítottam tőle. Még ha csak képletesen is.
Ahogy a kocsi elhalad és ketten maradnánk elviszik a csomagokat.
- Sokkal – mérem végig és végül a napszemüveg mögé bújtatom kékjeimet és neki támaszkodva a kocsinak veszem elő a telefont. Estaban írt, hogy gondja akadt a csomagfeladás közben és később jön utánunk. Válaszra sem méltatva teszem el a készüléket és figyelek rá.
- Mindenképp a szállodába megyünk, mert ki kell áztassam magamból.. - elharapom a mondatot és csak magamban fejezem be, hogy Jonas érintéseit és elmosolyodom.
- Amíg én a kádban leszek, rendelhetnél valami harapni valót, de valami laktatót és ne salátát – nyitom ki a kocsi ajtaját, hogy beüljek, mert a hiedelemmel ellentétben én is tudom használni a kocsi ajtót.
- Neked sem ártana egy gyors zuhany – nevetek fel, végül pedig elindul a kocsi, hogy elfoglaljuk a szállodai szobákat. A kártyákat átvéve egyet lent hagyok, hogy a férjem is betudjon jönni a lakosztályba. Még a végén kint maradna szegénykém. Angelo pedig a mellettünk lévőbe lesz. A kártyájátt átadva nem engedem el.
- Ha kell, van párja – húzom szét a kezében a lapokat. Egy pillanatra elfeledkezve arról, hogy az imént a férjem kártyáját hagytam a pultnál. Csak nagyot nyelek, ahogy a szemeibe nézek. Végül elengedem őket, hogy eltehesse. Végül a személyzet jelzi, hogy mindenki csomagja a szobájában van. Bólintva indulok meg a lift felé.
- Húsz percet kérek a fürdőbe, mert nem megy olyan gyorsan a fürdőzés – suttogom, hiszen a liftbe beszállva nem vagyunk egyedül. Megforgatom a karikagyűrűmet az ujjamon, mintha valami fájdalmas emlékeztető lenne arra, hogy nem léphetek át egy határt. Bármennyire is ott állok a vonal előtt.

Szavaira csak jobban elpirulok és lehajtom a fejem, megrázva, hogy nem kell folytatni azt, amit elkezdett. Mert már régen mondott nekem valaki ilyen szavakat. Mert, hát mindenki retteg Jonas haragjától. Nem mintha annyira foglalkoztatná, hogy ki beszél hozzám. Míg nem támad fel benne a birtoklási vágy, hogy igen is a feleségének teszi valaki a szépet. Ezekre a szavakra biztosan éktelen haragra gerjedt volna. De mitévő legyen az ember, ha úgy érzi, hogy nincsen számára remény.
- Nem nézek rád megvetéssel – szinte már felháborítónak tartom a feltételezést is. Engem eddig sem zavart, hogy mennyi helyet foglal a bőrén a tinta. Inkább csak kíváncsisággal tölt el, hogy milyenek is és meddig fedik be. Viszont ezt nem köthetem az orrára. Így is zavarba ejtő, hogy ennyire nem érdekli, hogy a férjem nem is olyan messze tőlünk legédesebb alkoholos mámorban fortyog.
- Nem baj, csak nem értem, hogy miért érdekel az, hogy mennyi a bevételem. Épp elegendő, hogy a számlám miatt ne kelljen fájjon a fejem. Jonas pedig nem a pénze miatt vagyok mellette – mindig is gazdag családból származtam, a pénz sosem érdekelt, most, hogy egyre jobban birizgálja a fantáziámat a menekülés, most jobban érdekel, hogy a számla egyenlegem mennyit is mutat. Valószínű, hogy ha bejelenteném a családomnak, hogy távoznék a házasságból nem sok támogatást nyújtanának. Így jobban ügyelek a kiadásaimra és a bevételekre is egyaránt.
- Mint szembe szegülni a munkaadóval – pillantok fel én is, hogy lássa, mindhiába ez a sok testőr körülöttem, egyik sem fog a férjemmel szembe menni, mikor beüt a féltékenységgel kevert alkohol és eljár a keze. Mert ha csak érezném, hogy bármelyik képes lenne megállítani, legalább addig, míg elmegyek. Már régen nem lennék a férfi közelébe. Estaban pedig most házasodott és az első gyermek már meg is született, így persze, hogy kell az anyagi biztonság. Mindenkinek az első, hogy a gyermekének megadhassa azt, amire szüksége van.
- Angelo, nem ismerlek, de te se engem. Kvittek vagyunk. Az, hogy megtudjam, hogy képes lennél kezelni hosszú, fájdalmas út állna előttünk. A szavaidból kivéve pedig van elég bajod. Így nem kell a nyakadba még egy – megrázom a fejem, mert nem akarok még nagyobb zűrbe keveredni. Jó nekem a tisztes távolság. Még ha rohadtul úgy érzem, hogy ő más. Még ha tudom, hogy első sorban neki is csak a külső számított. Arra nem gondolt, hogy belül darabjaimra hullottam. Még ha bájos mosollyal tudom felvenni azt a maszkot, amit minden reggel kín keseregve festek magamra. Akár egy régi vászon, ahol el kell rejteni a rég múlt sebeit, hogy régi fényébe tündökölhessen a nagy közönség előtt. Pont, mint ami most előttem van. A régi idők porát lemosva, a festék lepattogzását lesimítva újra építeni. Hiszen a mai rohanó világban csak az a lényeg, hogy minden csak úgy csillogjon. A belső foszlások senkit nem érdekelnek.
Így nem is volt kérdés, hogy amint kettesben maradunk, lehullhat az álca és megbeszélhetjük a továbbiakat. Amint a kocsiba kerülünk csak a tájat figyelem, mert nincs kedvem megszólalni. Szeretem a csendet, ami körül vesz. Talán az egyetlen, ami még nem okozott csalódást és nem hazudik. A hangok a fejemben persze rekedtségig üvöltenek, hogy kapaszkodjak bele a mellettem lévőbe és olyan messze menjek, ahol senki nem talál meg. De ez nem megy. Nem vagyok rá felkészülve. Még ha a csábítás úgy simogatja a bensőmet, mint egy toll pihe.
A szállás foglalás hamar meg is történik és mikor a kártyákat elkéri meglepődök egy pillanatra. Persze, nincs közöm hozzá, hogy kinek is szánná a másodikat. De attól még egy csepp félelem megkaparja a mellkasomat és megrázva a fejem hessegetem el a kínos gondolataimat.
A liftben megérzem, hogy a kezemhez nyúl. Riadtan fordulok felé, és ekkor látom meg a kártyáját. Nagyot nyelek és csak bólintok. Használni fogom? Nem tudom. Nem vagyok olyan bátor, hogy fogjam magam és besétáljak csak úgy az ő hálójába.
- Annyira azért nem, még a végén nem puha leszek, hanem szivacsos. Aztán jönnek a panasz áradatok – megvonom a vállam, ahogy kinyitom az ajtót és meglepetésemre még mindig mögöttem áll, így oldalra billentem a fejem, hogy végig nézek rajta.
- Megszeretnéd mosni a hátam? - nevetek fel, de a végén csak elvörösödöm, mert rá jövök, hogy mit is kérdeztem, de csak hátra lépve engedem be a szobába. Hatalmasat nyelve csukom be mögöttünk az ajtót és kezdeti zavaromat, csak tovább növelve pakolok le az asztalra és a fotelokba.
Ahogy a bőröndben keresgélem a fürdéshez való kellékeimet felnézek rá.
- Szerintem esténél előbb nem fog, mintha valami üzletről és tárgyalásról beszélt volna. Azok mindig ivászatba torkollnak és majd az éjszaka közepén beájul jobb esetben az ágyba – megvonom a vállam, ahogy a köntösömet a vállamra dobva sétálok el mellette.
- Pizzát kérek, sonkával, kukoricával és jó sok csípős paprikával. Szeretem, ha lángolnak az ajkaim – harapom be a számat, ahogy elmosolyodva indulok meg a fürdőszoba felé, hogy a hosszú út mocskát lemossam magamról.
Bár az időt ilyenkor elvesztem, és fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltam oda bent. Csak a a hajamra tekert törölközőben és fehérneműt eltakaró köntösbe sétálok ki, hogy keressek valami olyan holmit, ami megfelel annak, hogy pizzázva nézzük a tv-t, vagy ha esetleg kedvet kap, elmenjünk sétálni. Mert most már felfrissültem és úgy érzem, hogy megtudnám váltani a világot is.

Szinte már kellemetlen beszélgetésbe keveredünk és megingatom a fejem, ahogy rá emelem a tekintetemet. Az anyagiak eddig senkit nem érdekeltek, de úgy tűnik, hogy Angelot ez teljes mértékben nem érdekli, így csak sóhajtok egyet.
- Nem lennék földönfutó ha erre vagy kíváncsi. Meg van minden alapom, hogy a jelenleginél talán csak egy fokkal kisebb legye az önfenntartásom – adok választ végül. Hiszen most már ketten rágják a fülemet, hogy induljak meg és vissza se nézzek, éljem az életem úgy, ahogy szeretném. De tudnám? Azt se tudom milyen az élet, ha azt teszem, amit csak akarok. Sonia pedig nagyon is hiányozna, hogy nem lenne kivel megbeszélni a nap történéseit, meg persze nem hallani tőle bármilyen csípős megjegyzést, bárkire is. Vagy épp az esti bulikról lévő beszámolókat.
Bár úgy érzem mostanában nem lesz ilyen gondja, hiszen a csemetéjére kell gondolnia. Vagyis, megpróbálni kitalálni, hogy is rendezze az életét.
Fel kell nevessek, ahogy hajlongani kezd és megrázom a fejem, ahogy a szőke fürtök körülöttem pattognak. Nem mintha igényt tartanék arra, hogy megtegye, de valahogy kihozza belőlem.
- Asszonyomnak neveznek – nevetek fel, mert általában mindenki megtartja a két lépés távolságot, amit Jonas megkövetel. Én mondjuk nem szoktam, de mivel vele úgy viselkednek, így nem tétlenkednek, hogy velem is így sodródjanak.
Viszont nem tart sokáig a jó kedv, mikor nekem szegezi a kérdéseket, így le kell ülnöm, mert hirtelen megszédülök, ahogy az elmémbe kavargó gondolatok üvölteni kezdenek. A fotel karfájába kapaszkodva nézem a földet, hogy egy perc nyugalomba legyek és ne érezzem úgy, hogy el kell szaladjak. Mélyen szívom be a levegőt és azonnal kifelé fújom, hogy a pánik ne akarjon a sötétbe rántani azon nyomba.
- Amikor még udvarolt és friss házasok voltunk, csodás volt minden. Olyan volt akár a filmekben a happy end. Mindenki boldog volt, szerettük egymást. Az évek alatt apám bő kézzel támogatta és fektetett be a cégeibe, hogy nyereséges legyen – sóhajtva kezdek bele, mert akkor talán még tényleg meg volt a rózsaszín köd. - Most viszont úgy érzem, hogy egy stabil pénz forrás vagyok, hiszen amíg házasok vagyunk apám támogatja őt. Az évek alatt a kapzsisága bekebelezte és mindent rajtam vezetett le. A haragot és az örömöt is. Hogy miért nem megyek el? Figyelj, nagyon kedvelem  attól függetlenül, hogy milyen velem. A megszokás, hogy mindent elrendez helyettem, én csak beülök a kocsiba és szépen mosolygok. Elvette tőlem a szabad akarat jogát. Megtanultam együtt élni vele. Törött szárnyakkal nem fogok tudni repülni – elhúzom a számat, hiszen nekem is vannak fellendüléseim, hogy most aztán elmegyek. De rá kell jöjjek, hogy annyira kimosta az agyam, hogy fogalmam sincs, életképes lennék egyedül a világ ellen.
- De, majd biztos kérdezi milyen a szálloda, meg majd, hogy hova mentem – megvonom a vállam, a telefon azért is van mindig a közelembe, hogy észre vegyem mikor hív. Bár be kell vallanom az elmúlt hónapokban, mintha ez csökkent volna. Az érdeklődése megtört, vagy inkább csappant.
Így inkább a fürdőbe sétálok, mert úgy érzem, hogy ez a rengeteg kérdés kiszívta minden erőmet és fel kell frissüljek. A szavaira csak elnevetem magam, ahogy becsukom az ajtót és a friss vízzel áztatom le az úton rám ragadt mocskot, meg Jonas érintését.
Ahogy kilépek a tusoló alól látom, hogy a foltok már egészen halványodtak. De kint maradt a sminkelős neszesszerem.
Ki sietek, remélve, hogy Angelo nincs a közelbe, hiszen nem sok minden van a köntös alatt, de úgy tűnik, hogy komolyan veszi a testőri szerepet. Visszatérve a bőröndömhöz keresem az alapozót, hogy elrejtsem a halovány foltokat. Mikor megjelenik mellettem, hogy mutasson valamit.
A szemeim a kijelzőre tapadnak és felszalad a szemöldököm.
- Remek, akkor tényleg szükség lesz a szolgálataidra – nevetek fel, bár nem érzem, hogy ennek bármi hatását is érezni fogom. Hiszen általában én sose keveredek zűrbe, a testőrök elég erős benyomást adnak, hogy bárki megpróbáljon bántani. A kopogástól megrezzenek, de megfogom a telefont és figyelem, ahogy az ételt átveszi. Enyhe mosoly bujkál az arcomon, ahogy az a nagy darab ember előtt ácsorgó pici keleti férfi szinte megsemmisül.
Ahogy elindulnék vissza a fürdőbe épp akkor rezzen meg a telefon és olyan hangzavart okoz, hogy majdnem elejtem a kezemből. Kérdésére meg nézem ki is hívja.
- Gaia – válaszolok, bár fogalmam sincs, hogy ejtik helyesen ezt a nevet és oda szökkenve nyújtom át a szüntelenül zenélő készüléket. Valaki nagyon szeretne vele beszélni.
Így inkább csak a pizzást dobozt felnyitva veszek ki egy szeletet és harapok is bele. Nem akarok kíváncsiskodni, így lassan távolodom az ágy felé, hogy pár falat között megkeressem a szépítkezős dolgaimat.