Az élet elég nevetséges szituációkba tud sodorni. Mintha gúnyt űzne belőlem. Mikor elfogadom a sorsom, hogy bent ragadtam egy olyan házasságban, ahol a külcsín fontosabb, mint a belsőértékek táplálása. Hiszen az első férfi, akinek oda tudtam adni önmagam teljes mértékben, az mostanság a gyengédséget már csak halovány emlékeiben őrzi. Most pedig, hogy szabadságomat arra használhatnám, hogy újra a saját művészetemet hagyjam kibontakozni, nem a régi nagy nevek képeit régi önmagukká varázsolni. Az üres szemek és a jövőmet görbe tükörként vissza adó jelenetekbe látni, fájdalmasan kínozza a lelkem minden lélegzettel.
Maga a szökőkút olyan érzelmeket sugároz, hogy nem tudok tőle elszakadni, ha kell a nap további részében képes lennék tovább nézni. Sugárzik belőle a romantika és a vágyódás. Amikor még a férfiak értettek az udvarláshoz. Szinte ordít a mű, hogy lángoltak az érzelmek, az alkotó és a megrendelő között.
De végül megzavarják andalgásom s egy kő, komikusan megtöri a romantikus világomba való úszkálásom. A férfi nem illik a a többiek közé, tetoválásai kilógnak az ingből. Ahogy a sötét ruhán szinte felvillan a vörös nyakkendő, hívogatja a szemem. Talán túlságosan is, így hamar leveszem kékjeimet róla és megpróbálok tovább állni. Viszont úgy tűnik az újonnan szerzet ismerős nem szeretné, hogy megszakadjon a társalgás, így megállok, végül pedig felé fordulok.
- Köszöntőről és természetesen a méregdrága, de annál pocsékabb pezsgőről, sorstársai pedig bevonultak az első értekezletre – válaszolok, igyekezve az ablaktól távolodni. Egy szempillantást véve abba az irányba, ahol vannak. Végül pedig az erkély alatti részen megállok. Távol a kíváncsi szemektől. Mert isten őrizz, hogy a nagy Rosenberg felesége egy másik férfival beszélgessen édes kettesben.
- Kedves ajánlat, köszönöm. Viszont nem dohányzom – nem vetem meg a dohányzást, ha más teszi. Viszont az élet íze elég keserűen marja a nyelvem, nem kell továbbá érezni a dohány ízét is.
- Mi járatban erre? Azon kívül, hogy elegánsan elkésett és látványosan nem szándékozik befelé venni az irányt – állapítom meg, miközben a szemeim a tájat pásztázzák. Keresve egy olyan pontot, ahol a szellemem kicsit megpihenhet és nem kell űzött vadként érezni magam. Mint egy trófea, aki arra való, hogy dicsekedjenek vele, de ha lehet némán a falra tűzve tengesse mindennapjait, majd időnként leporolva régi fényébe csilloghasson.
Gyönyörű vidék, ahogy a fák körbe veszik a kastélyt és szinte elrejtve a kíváncsi szemek elől, titkokat elzárva a nagyvilágtól. Akár egy romantikus lányregény.
Még ha hinnék bennük persze. Viszont, ha a monstrumra pillantok, inkább egy Stephen King regény jut eszembe, várva, hogy az egyik sarkon bukkan fel egy őrült bohóc, vagy esetleg egy baltás gyilkos. Az elmém vicces játékba kezd, ahogy csapong az érzelmek között.

Meg kell vallanom, kicsit zavarban vagyok. Jonas nem szereti, ha nélküle mutatkozom, főleg ha egy idegen férfiról van szó. Robusztus alkata még talán nem is szúrt szemet, mert nem azzal voltam elfoglalva, hogy végig mérjem őt. Inkább a megszokott menekülés, enyhe pánikkal. Még is valami ott tartott, hogy tovább beszélgessünk. Úgy tűnt, hogy Ő se veti meg a társaságom, hiszen követ és kérdésekkel bombáz. Hirtelen jött tegeződés egy pillanatra meg lep, végül rendeződnek az arcvonásaim.
- Nem, távol áll tőlem az üzlet. A férjemet kísértem el. - emelem meg a kezemet, hogy szembe kerüljön a túlméretezett gyémántgyűrű. Ami nem az én ízlésem, nem is nekem szólt. Inkább a férfiaknak, hogy tudják mennyire gazdag a férjem és ha van eszem nem fogom elhagyni. Pedig a kővel egyenesen arányos a gyűlölet és a vágy, hogy megszabaduljak tőle.
- Természetesen nem bánom a tegeződést, főleg ha tudom kivel is állok le társalogni – egy enyhe mosoly jelenik meg a számszélén. Azt persze már leolvastam tőle, hogy nem amerikai, pont mint én. A szívem visszahúz Európába, de a cég, a biznisz. Minden itt tart. Főleg Jonas.
- Az aukciók pedig érdekesek, azok a régi tárgyak, festmények. Mindegyiknek története van, persze ha nem minden a pénzről szólnia. Persze – megköszörülöm a torkom. Én is szívesen beülnék egyre, nem vásárolni, csak kíváncsiságból, hogy milyen műtárgyak kerülnek árverezésre. Általában lehet találni különlegességeket. Bár Jonas nem rajong értük, neki a modern stílus a tökéletes, emlékszem, mikor haza vittem egy reneszánsz képet, kiakadt, hogy az Ő házából aztán nem fogok múzeumot csinálni, az ilyen giccseket tartsam meg az irodába, mert felgyújtja, ha megpróbálom a ház bármelyik részén szögre akasztani. Ilyenkor persze elgondolkodom, hogy mi a francot szerettem benne. Talán az álcát, amit magára öltött, hogy bekebelezzen egy trófeát.
- Zárt körű a megbeszélés, a számok általában nem érdekelnek amúgy sem. Bent pedig nem találtam megfelelő beszélgető partnert. Az üres tekintetek inkább emlékeztettek egy viaszbábúra, mint sem élő, gondolkozó lényre – vallok őszintén. Tekintve, hogy nem tűnik egy sznob fafejnek, így kevésbé kell megjátszanom magam, és jól esik kimondani amit érzek. Ez úgy sem tart örökké. Hiszen egyszer kinyílik az ajtó és megjelenik a férfi, aki újra a tulajdonába vesz. Minden szabad gondolatomat pedig kalitkába kell zárnom.
- Szerencsére bent pompás a helyzet. A márvány hideg burkolata, a fával vegyítve olyan erős érzelmeket tud kiváltani, mintha visszamennénk az időben. Persze, annak aki nyitott rá és nem egy dohos porfészket lát benne – mert nem lehetünk egyformák. Mindenkinek más az ízlése. Én azt tudom, hogy számomra felettébb romantikus légkört varázsol, de azt is tudom, hogy a másik felem nem rajong érte.
- Szerintem jobb ha befárad, még a végén lemarad a jó fogásokról– jegyzem meg, enyhén erőltetve, hogy távozzon és ne mutatkozzon velem. Én pedig elmehetnék körbe nézni a kertben. Vagy visszatérni, hogy a férjem megnyugodjon. Tovább ékeskedhetve velem.
- Ha megbocsájt, nekem mennem kell- pillantok az órámra jelentőségteljesen, hogy inkább a második opciót választva az épület kellemesebb zugaiba ejtőzzek. Hátha a viaszbabák között kevésbé tűnik fel, hogy eltávolodtam és elmertem menni körül nézni. Nélküle.

Lassú mosoly kúszik vonásaimra, ahogy látom neki sem imponál, hogy a gyűrű. Bár szándékát nem véltem felfedezni, jobb a távolságtartás. Hiszen, még a végén Mr. Rosenberg dühös lesz. Szemeim végig futnak a tájon, végül pedig a óriási építményre és csak egy alig látható biccentésre futja. Minden művész álma, hogy legalább egy éjszakát eltöltsön itt. Az pedig, hogy a férjem az oka, hogy itt lehetek, ad egy kevés, de annál maróbb szájízt az egésznek. De minden a külsőség.
- Tehát olasz származású. Az akcentusból európára tippeltem – szinte már elégedettség tölt el. Leginkább, mert mikor ide költöztünk én is jó pár szót, nehezen tudtam kiejteni. Minden nyelvnek meg van a sajátossága. Főleg az akcentus.
- Amara Rosenberg – illő bemutatkozni, ha már szinte úgy csikartam ki belőle, hogy megtudjam az első ember nevét, aki szóba mert keveredni velem. Szemmel látható, hogy nem mozog otthonosan ebbe a világba. Így hamar a középpontba kerülhet. Mert a nők sem kímélik a másikat, de a férfiak még rosszabb. Első hiba, hogy kísérő nélkül érkezett. A másik, hogy úgy feszeng abba az öltönybe, mintha attól félne, hogy ha egyenesre feszítené a gerincét szétszakadna. A harmadik pedig nem más, mint, hogy nem is szégyelli, hogy rohadtul nem érdekli az az egész helyzet. Ami nekem jobban imponál, mint bevallanám. Megköszörülöm a torkom, miközben rá jövök, hogy kelleténél többet időztem el rajta, mint illő.
- Pontosan megragadta..d a problémát. Viszont azért egy kisebb galériában még felelhetőek kincsek. Amikből szinte sugárzik a festő lelkiállapota – bár úgy érzem, hogy feleslegesen mondtam, még is jobb kiadni az ilyen szakmai titkokat. Főleg, hogy nehezen áll a számra a tegeződésre. Igyekszem.
- Az irányvonal tökéletes. Legalább van egy alap, amit lehet csiszolni, már ha van akarat is mögötte. Viszont, aki nem nyitott rá, hiába is próbálnánk rávezetni, ő csak a poros szobrot, vagy a fakó festményt látná. Ehhez kell egy adottság és lelki nyitottság. Ha nem így születtünk, sajnos nincs mit tenni. Ez miatt nem kell magunkat okolni. Ez nem egy fizika tankönyv, hogy kinyitom és bemagolom az anyagot – hirtelen a szavak megszaladnak a számból és fel sem tűnik, hogy mennyire fesztelenül beszélgetek egy idegennel. Már szinte megrémiszt ez a szabadság érzet. Olyan akár a zabolátlan szél, ami az ember hajába kapva játszadozik.
- Nem, akkor nem beszélnék. Leginkább a némaságba burkolódzom. Egy lágy mosoly és távozom – válaszolok. Tényleg felüdülés kicsit kiszakadni a sznobizmusból.
- Erre a kérdésre nem válaszolok, ugyan is a saját szemmel lehet a legjobb következtetést levonni – billentem oldalra a fejem, ahogy egy veréb száll le a szökőkút szélére, hogy szomját csillapítsa. Gyönyörű madár. El is vonja egy pillanatra a figyelmem.
- Szellemek és páncélos hercegek? Ha meglátom a fej nélküli lovast, azonnal megkeresem, hogy tájékoztassam, hogy a tarkóján érzett bizsergés pontosan azt sugallta, ami valójában itt húzódik az ódon falak között – nevetek fel és egy pillanatra meghűl bennem a vér. Sötét szenvedély? Bár nekem inkább a fájdalom és a szenvedés ugrik be róla. De kinek mi. Nem vagyunk egyformák.
Szét válásunk hamar történt, hiszen perceim maradtak, hogy bőbeszédű sorstársaim közé kerüljek és várjam, hogy az uram és parancsolóm kilépjen az ajtón és ismertesse a napi rendünket. Leginkább, hogy nekem mit kell tenni. Leginkább üres fecsegések az üzletről, politikáról szóltak, én pedig egyenes háttal és széles mosollyal ültem, álltam végig az egészet.
Aztán szerencsére hamar jött a vacsora, ahol nem sajnálták az alkoholt. Így hamar egy csapat gimis között éreztem magam. A nyakkendők meglazítva, a férfiak nagy része túlfűtött bikává vált, épp ebbe a csoportba került Jonas. A szobánk rejtekébe szerencsére céljába nem ért. Az alkohol elnyomta, ahogy az ágy matraca csak megnyikkant volna. Egy hatalmas kő zuhant le a mellkasomról. Kihasználva a szabad perceket egy lazább öltözetre cseréltem az estélyit. Így egy fehér melegítő szettben és fehér pólóban keresek kalandokat. Legalább körül nézhetek.
Tetszett, hogy az időmúlását nem tudták elrejteni és így méregdrága illatosító ide vagy oda, az a dohos szag érezhető. Mást lehet elrettentett volna, de nekem kellemes érzetet adott.
A padlás zárolt terület. Pedig minden regényben a kincsek és legszebb kilátás ott van. Így gondolkodás nélkül hágom át az első szabályt. A pókhálók és a por sűrűségén átverekedve magam megtalálom amit kerestem. Azt a bizonyos körablakot, ahol a teliholdfénye úgy áramlik befele, mintha egy rivaldafény közepén állnék. Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy átjárjon a kor szelleme. Mikor neszelést hallok és szemeim kipattannak. Egy hatalmas patkányt pillantok meg és ezzel együtt szívroham közeli állapotba kerülök, ahogy hátra tántorodva megbotlom valamibe és persze elvesztve az egyensúlyomat, egy halk nyikkanással a földre kerülök. Ha nem merültem volna el ennyire, akkor talán nem is fekszem el, de végül nevetnem kell, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Végül pedig felállva porolom le a ruhámat. Csodálatos döntés volt a fehér anyag.
- Bocs kis haver, nem tudtam, hogy megzavartalak – magyarázom az állatnak, aki mellettem elsöpör. Nem félek tőlük, ismerek ennél nagyobbakat, sőt azok két lábon járnak. Így csak újra a hajamba keveredett pókhálókkal foglalhatom le magam. Amikor mintha két cipőt látnék a sötétbe.
- Van ott valaki? - Hangom egy pillanatra megremeg. Hiszen nem lehet ide jönni. Mi van, ha épp most jönnek valami papírért, vagy itt őrzik az aukciós tárgyakat? Lebukom és Jonas éktelen haragra gerjed. A kezem megremeg, azonnal elengedem a hajam és próbálom kivenni az alakot a sötétből.
- Már megyek is. Nem nyúltam semmihez – távolodni kívánok, de sakkban tartva érzem magam, hiszen a menekülést jelentő ajtó, pontosan mögötte van.

Maga a hely olyan varázslatos, mintha a huszonegyedik századot elhagytuk volna és egy bűvös kapun keresztül vissza léptünk volna a reneszánsz korszakba. Akár fűzős rakott szoknyák is előkerülhetnének és már is láss csodát ez a kastély megtelne múlt századi élettel. A szivarok füstje és az alkohol mámoros illata úgy kúszik be az orromba, mintha arra akarna ösztökélni, hogy ne menjek vissza New York-ba. Maradjak itt és éljem az elveszett hercegnők életét.
- Restaurátor vagyok, mellette festészetben nyilvánulok meg – bólintok aprót. Hiszen jó felé tapogatózik. A művészettel karba font kézzel járunk és mindenhol keresem a múlt elfeledett csodáit.  Mosoly újra ajkaimra szaladnak, ahogy a titkokat felhozza.
- Hm, lehet, hogy pár titok felfedésre kerül. Esetleg új titkokat fognak rejteni. Az alkohol úgy folyik, akár egy zabolázatlan folyó, ami utat tör magának. Ez pedig kevésszer jár kéz a kézben azzal, hogy ne történjen semmilyen mocskos titok – válaszolok, majd köddé válás művészetét mutatom be neki.
Olyan könnyen tudok elillanni, akár a láthatatlan ember. Bár nem mondom, hogy minden alkalommal sikerül. Hiszen minden azon múlik, hogy Jonas mennyire akarja, hogy a barátai és munkatársai előtt villogjak. Trófea lettem. Az életem erről szól, amitől még jobban elkomorodok. Viszont annak felettébb örülök, hogy a drága lőre hamar megtette hatását. Így felfedező túrára indulhattam. A vágy, hogy olyat tegyek, ami tilos felpezsdít. Viszont a lábremegésem elárulja, hogy az adrenalin nem épp függőségeim közé tartozik. Hamar sikerül is az első olyan helyre férkőznöm, ahova nincs illetékem belépni.
Végül pedig az ablakon keresztül nézhettem a holdfény játékát a kert szobrain és díszesre nyírt növényein. Csodálatos ez a látvány, arról nem is beszélve, hogy kicsit önmagam lehetek, nem pedig egy üres fejű liba. Az érzékeim hamar kitárulnak a látvány miatt és elveszek az ablak mögött a sötétben. Bár reményem, hogy egyedül leszek hamar elillan, ahogy az egyik gazfickó épp nyűgösen  iramodik felém, hogy jelezze ez az ő háza én pedig hívatlan személy vagyok. A hangok és persze a közeledő alak azonnal megrémiszt. Viszont a hold fénye egyre jobban felfedi a titkos támadómat és egy megkönnyebbült sóhajjal fogadom el a kezét, hogy a porból feltápászkodjak.
- A négylábúnak beszéltem. Nem tudtam, hogy más is van rajtunk kívül még itt – húzom ki a tenyeremet az övéből, hogy leporoljam magam. Kihúzva magam veszem észre lengébbre vett öltözékét. Egyből zavarba jövök, a vér az arcomba tolul és azonnal a kinti tájra szegezem a szemeimet.
- Nehezen, mert piszkálja a fantáziámat, hogy mi is rejtőzhet ezekben a faládákban – biccentek a mellettünk lévőkre. Lehet az aukció tárgyai is akár, vagy csak régi használati tárgyak. Esetlen elavult dokumentációk. Tényleg nem lehet tudni, hogy mik vannak benne.
- Lebuktam? - Egy sanda pillantást vetek felé, hiszen azt már sikerült meglátnom, hogy a tetoválásai tovább húzódnak a mellkasán ezzel talán egy cseppnyi szabad terület nincs a bőrén. Viszont illetlen dolog egy házas nőnek sötétben maradni egy másik kissé lazán öltözött férfival. Akit csak most ismert meg pár órája. Elég felszínesen, hiszen a legfontosabb amit tudok róla, hogy hívják és persze, hogy Olaszországból származhat. Bár nem zárja ki, hogy csak a felmenői és Ő épp itt született az államokban. Elég sok kérdés merül fel még, viszont nem vagyunk és valószínű, hogy sosem lesz olyan helyzet, hogy ebbe belemerüljünk.
- Kis haveromon kívül nincs más. Bár ezt én is kérdezhetném – mutatok a kigombolt ingére és végül újra az alaknak szentelem minden figyelmem. Ha van vele valaki, akkor szélsebesen el kell hagynom a rejtekem és vissza menni, mielőtt feltűnne az alkohol illatba burkolódzott férjem felébredne és észre venné a hiányomat. Ott a helyem. Mellette. Mindenki ezt sajtolja belém. Én pedig azt teszem, amit mondanak. Még ha fájdalommal jár az életem.
- Ha zavarok inkább megyek is, hogy folytathasd, amit elkezdtél – a hajamat igazgatva rejtem el zavaromat. Hiszen sosem voltam az a fajta, aki ilyen helyeken keresne boldogságot. Arra neveltek, hogy egy férfit szeressek és mindent meglehet javítani, ami nem működik. Bár már nem csak lelkileg rokkanok bele a próbálkozásba. Még is úgy érzem, hogy illetlen itt lennem. Vele.  

Nincs ellenemre mikor a felsőséggel kell mulatni. Ha van olyan része, amikor kinyithatom a számat is. Bár Jonas nem rajong érte, hogy az elmémet csillogtassam, így leginkább csak némán figyelem a történéseket. Az pedig elég unalmassá szokott válni, főleg ha az alkoholt kerülni vágyom. Nem vetem meg, csak ilyenkor kettőnk közül legalább egy legyen észnél. Nem hiányzik, hogy az a sötét árny, ami körbe leng minket hirtelen elszabadulna. Valahogy úgy érzem, hogy hatalmas vihar kerekedne belőle.
Pont ezért örültem, hogy a tömény alkoholnak sikerült hamar kiütni, így megúsztam, hogy újabb fájdalmat éljek át. Mivel horkolása úgy zengett a szobában, mintha épp mennydörögne, jobbnak láttam felfedezni a csodás ódon kastélyt.
Na, de persze nem is én lennék, ha az első lehetőségnél nem keverednék bajba. Bár a probléma forrása nem is az, hogy tiltott helyen vagyok, hanem, hogy tiltott gyümölcs törte meg a csendes ábrándozásomat és vonta a figyelmemet önmagára. Egy röpke mosoly csorbul az arcomra, végül pedig próbálkozom, hogy kékjeim máshol pihenjenek, ne pedig fedetlen bőrén lévő ábrák elemzésébe vesszenek el.
Hangja megbabonáz, és ezzel a tudattal még jobban felerősödik bennem az agyam kiáltása, hogy addig menjek el, míg nem lesz következménye annak, hogy az az ajtón más is hangtalanul betoppanhat.
Viszont a kíváncsiság erősebben zakatol bennem és a láda mellé lépek, ahogy feltárul előttünk a tartalma és gyorsan ráncba szalad a homlokom, ahogy elveszem tőle a nyújtott papírt és elkezdem olvasni.
-A magas reptű beszélgetések eléggé éles szarkazmust próbál leplezni. Gondolom rá jöttél, hogy miért nem bent voltam mikor elsőnek összetalálkoztunk – kérdőn villantom fel rá a szemeimet és egy gunyoros vigyor illan arcomra, szinte amilyen gyorsan megjelent úgy tűnt is el. Hiszen nem tervezek szemkontaktusba kerülni vele. Alapból kilóg a jelenlévőktől és ezt nem is próbálja leplezni. Ami jobban imponál, mint szeretném.
Egy nagyot kell nyeljek, ahogy felhívja a figyelmem, hogy továbbra is a társaságomat szeretné élvezni.
- A festészetemben a magam stílusát szeretem vászonra festeni, tájképek és önarcképekben nyilvánul meg. De ezek csak a műhelyemben találhatók meg. Nem a nyilvánosságra tartoznak – mormogom a végét. Hiszen azok a képek régen nem a fényes ragyogást tükrözik, hanem a mély fájdalmat és persze azt, ahogy kalitkában zárva igyekszem a napokat túlélni. A szabadság elérhetetlen és megláncolva vergődöm, hiszen ez a lánc erős vasszemekből áll számomra, nem pedig egy vékony arany köteg, amiben benne van az, hogy élvezhetném a gazdagság nyújtotta szabadságot és a munkamellőzését. Nem voltam sosem az az ember.
- A munkám pedig Metropolitan múzeumhoz köt és ott szoktam a régi festményeket restaurálni mielőtt a tárlatba kerül és a nyilvánosság megcsodálhatja. Kisebb javítások, színek rekonstruálása és egyéb apró munkák. Az érdeklődök a legtökéletesebb állapotban lássák – magyarázom, ahogy a szemeim közben a papírokat mustrálják és egy pillanatra megakad a szemem a tetején lévő néven és tituluson. Megköszörülöm a torkom és izgatottan érintem meg a karját, hogy találtam valami érdekeset és közelebb hajolva mutatom a felfedezésemet.
- Nézd, itt van valami, ez a hely, nem is olyan csodálatos, mint reméltem. Ez egy elmegyógyintézet volt. Itt mentális problémákkal küzdő betegek voltak – elkerekedett szemekkel nézek rá, ahogy az ereimben futó erek meglódulnak és a pulzusom fellobban. Nem tudom, hogy a közelségtől vagy a felfedezéstől, de lépek egyet hátra és a melegítős megjegyzésére csak enyhe pír jelenik meg az arcomon. Pedig esküdni mernék, hogy a hűvös szoba hirtelen felforrósodott és a bőröm megakar gyulladni.
- Nem, eddig mindig utána néztem a helyeknek, ahol meg kellett jelenni, de most eléggé elhavazódtam a munkámban, így elmaradt – köszörülöm meg a torkom, hirtelen a sivatagi forrósága kiszítta a torkomat. Olyan volt, mintha a homok csúszkálna a torkomban és ezzel elértem, hogy teljesen bangának tekintsen.
- A férjem nem röpdösne az örömtől, ha megtudná kivel töltöttem az éjszakát – bólintok és rájövök, hogy szavaim igen csak kétértelműen csúsztak ki a számból és mély levegőt véve próbálom összeszedni magam.
- Eléggé felöntött a garatra, viszont nem tudom meddig alszik és lehet vissza kéne mennem már – nyújtom vissza a papírokat neki. Nem menekvés, csak a karom így is fájdalmasan sajog. Annyi alapozót viszont nem hoztam, hogy elrejtsem a dühkitörését a nyilvánosság elől. Az pedig, hogy Angelo ennyire sikeresen rám talál, már aggasztó. Pedig nekem is annyi kérdésem lenne felé. Viszont nem alkalmas. Sem az idő, sem pedig a helyszín. Nem mintha lenne erre alkalmas idő. Vélhetően eléggé féltékeny lenne arra, ahogy közvetlenségünk sikamlósan indult. Mintha ezer éve ismernénk egymást, még is kényesen tapogatózunk a másik felé. Végre egy kicsit önmagam lehettem, ez pedig a szabadság ízét engedte megkóstolni. Amitől hihetetlenül hálás vagyok neki. Akár ezért a röpke óráért, amikor nem a csinos arcom volt a fő. Hiszen ebben a sötétben csak a körvonalak látszottak. Meg persze a szikrázó kék szeme, ami a tengernyugalmát sejtette.
- Legyen szép estéd Angelo – búcsúzom halkan, mintha attól félnék, hogy bárki meghallhatná, vagy ha hangosabban mondom ki a nevét köddé válik. Pedig abban én vagyok a legjobb.  

A szabadság íze savanykásan marja a torkomat. Ahogy az adrenalin száguld a vénáimban, elmondhatatlan érzés. Ezt érezni kell. Mintha a rabláncaim a porba hulltak volna és az lehetek, aki. Még ha persze azért tartom magam, hogy még is csak egy házas asszony vagyok. Kifújom a levegőt, ahogy újra felé fordulok. Igazat megmondva talán az első ilyen hely, ahol valaki ténylegesen beszélgetni vágyik velem. Nem pedig a férjem figyelme miatt keveredik beszédbe velem. Ugyan is, ha egy férfi a közelembe kerül és pár szót is váltana, Jonas szinte megérzi és a birtoklási vágya olyan erőssé válik, hogy ha tehetné körbe pisilne, hogy ne akarjon senki a közelembe lenni. Még ha az egész arról is szól, hogy Jonas Rosenberg szóba álljon vele.
- Hm, lássuk. Maga az esemény unalmas, főleg ha társalgási részt nézem, de a környezet, ahová megyünk mindig lenyűgöz és ilyenkor mindig ihletet kapok és kicsit feltöltődhetek. Jót tesz a művészlelkemnek – még mindig furcsa a saját hangomat kívülről hallani, még is van valami báj benne. Az nem tudja, hogy milyen nem csak a fejedben hallani magad, akinek olyan élete van, hogy nem kell megválogatni a szavait. Főleg, ha nyilvánosság előtt áll.
- Pedig egészen jó felé tapogatózol. Valószínű a neveltetésben volt művészet, ha akkor még nem is birizgálta a fantáziád, most már nyitottabb lennél. Ha van kedved és persze időd, szívesen körbe vezetlek a múzeumban és meglátjuk, hogy pillanatnyi fellángolás ez számodra, vagy akár erős alapozás után bármi építhető lesz – mosolyodom el. Hiszen eddig bárkinek azt mondtam festő vagyok, vagy csak addig próbálkozott, míg a tv-ben látott alapok tartottak, vagy míg a férjem nem vette át az irányítást. Megköszörülöm a torkom, hiszen eddig még nem invitáltam meg senkit a múzeumba. Ez pedig egy pillanatnyi bűnös érzelmet szabadít fel a mellkasomba.
- Mivel foglalkozol? Mert hát az látszik, hogy nem öltönyös területen mozogsz. Még ha jól is áll. Nem úgy, mint jó pár férfin, aki nem tudja, hogy is kell helyesen választani egy méretben hozzáillő zakót – bólintok. Mennyi és mennyi ügyfél öltözött úgy, hogy a márkás öltöny lógott rajta. Istenem. Pedig nem nehéz. Igazítom meg a pulcsim szélét. Ez olyan kényszer mozgás, ahogy megpróbálkozom a zavartságomat kicsit meglazítani. Van valami, ami belőle jön és annyira erősen ostromol, hogy nem tudok rájönni mi az, viszont a zavar nem megfelelő szó.
- Ne már, bezárták a padlásra, nem gondolva, hogy lesznek kíváncsi személyek, akik betörnek és feltúrják a régi dobozokat a sötétben – nagyot nyelek, hiszen eddig annyira nem is tűnt fel, hogy azért elég illetlen helyzetben vagyunk. Bármennyire se az minden szándékunk, hogy az amúgy is romlott házasságomat a földdel egyenlővé tegyük.
- A régi szobákból, lehetnek a mieink. Van az az alap, ami eltakarja a régi foltokat – nagyot nyelek, ahogy az ablak felé fordulok. Én már csak tudom, hiszen az alapozó krém nálam is sűrűn használt vakolat, hogy elrejtsem a sérüléseket. - Lehet a pincébe voltak azok a szobák, amik a horror filmekben és a könyvekben lehet olvasni. Sokkolás, lobotómia – az izgalom, ami a mellkasomba költözik szinte érezhetően vibrál a bőrömön és ekkor, mint a villám csapás jut eszembe, hogy nekem aztán nem szabad ilyen kalandokba részt venni. Ahogy távoznék megérzem a karját az enyémen. Szinte azonnal összerándulok és a másik kezemet az arcom elé kapom. Reflex. Hányszor, de hányszor volt már ilyen eset. Megremegnek a csontjaim az izmaim megfeszülnek, ahogy tágra nyílt szemmel nézek a férfira. Ő nem Jonas. Ő nem Jonas.
- Én.. én.. - zavartan pislogok körül és az órámra nézek. Rohadtul kíváncsivá tett persze és nagyot nyelek. Talán van még időm, egy kevés. Nem tudom. Félek.
- Jó, nézzük meg, de utána mennem kell – adom be a derekam és azért lépek párat hátrébb. Eddig nem látszott annyira erőszakosnak. De régen Jonas sem. Elfordulok és egy pillanatra, hagyom, hogy az érzelmek elöntsenek, és megremegjen a szám. De megtanultam elnyomni az érzéseimet és csak a festményekbe zárni minden érzésemet, végül, mintha csak a szememből törölnék ki valamit, visszafordulok és kíváncsian pislogok.
- Az én lelkem sem fog mindent kibírni. Szóval essünk túl rajta – úgy teszek, mintha a mondani valója első fele nem is jutott volna el a fülemhez. Mert ha ő még nem is, de én tudom, hogy ennek a kíváncsiságnak meglesz az ára és ha kiteszem a lábam erről a helyről soha nem fogunk találkozni.
Ezért inkább a zárt ajtó felé araszolok. Úgy érzem, hogy az a cseppnyi szabadság, ami még bizserget, most nagy lendületet ad, hiszen valószínű, hogy bármi is történjen. Nekem az otthon nagyon fog fájni. Kell valami, ami most elfeledteti a pillanatnyi félelmemet.

Tudtam, hogy az életem megváltozik, amint kimondom azt a bizonyos igent, viszont, ahogy Angelo a kérdést nekem szegezi, egy pillanatra megingok. Mármint a magamba vetett értékelésemben. Azt mondtam, hogy a vagyon nem számít. Önmagam maradok, aki a művészetnek él. De ez csúnyán arcon köpés volt, mikor is a munkám rovására ment az, hogy megjelenjek a legdrágább ruhákban és az ékszereknek úgy kell csillogni rajtam, mint egy díjnyertes kanca, akivel a gazdája emelt fővel tud végig sétálni a tömegen. Ezt persze nem fogom a fél órás ismeretségemben ecsetelni. Hiszen nem minden arany, ami fénylik. Még ha a férfi igazán őszintének tűnik.
- Mindenképp – válaszolok kimérten. Hiszen jelenleg az asztalomon ott pihen egy Michelangelo ritkaságnak számító festménye, amit renoválni kellene. Viszont én itt díszelgek. Még ha egy kellemes ismeretséget is sikerült találni.
Felcsúszik a szemöldököm és hátrébb lépve nézek végig rajta látványosan és egy kisebb kacaj szalad ki a számon.
- Az előbb még váltig állítottad, hogy nem értesz hozzá. Most pedig azt mondod, hogy simán kiismernél egy festmény alapján? - kérdésem teljesen komoly volt, hiszen minden nő félelme, hogy valaki rá jön a titkára. Épp csak arra, hogy miért viselek hosszú ujjút. Az viszont biztosan nem rá fog tartozni. Bár még mindig vannak fenntartásaim felé, hiszen egyik férfi sem kérdezett ennyit rólam, mielőtt rátértünk volna a férjemre és arra, hogy nem tudnák segíteni, hogy a közelébe kerüljenek. Bár mennyire buták. Az alfa hímek nem preferálják, ha a tulajdonuk közelébe megjelenik egy hasonló beállítottságú hím.
Habozása meglep. Most vagy nem várt tőlem kérdést, vagy remélte, hogy megússza tőlem. Bár én még mindig azon vagyok, hogy egy értelmes beszélgetés akkor válik igazán komollyá, ha nem csak az egyik fél kutat a másik lelkében. Látom a zavartságát. Tehát rátapintottam, hogy nem épp szellemi munkával keresi a kenyerét. Pedig azt tudom, hogy első dolgom az lesz otthon, hogy rá keressek kik is azok a D'Amore család és miért is ennyire zavarba ejtő ez a kérdés tőlem. Végül pedig kiböki és arcomra kiül a kíváncsiság, ahogy érzem, hogy a mellkasomban megindul a mocorgás, hogy mindent is tudni akarok erről a munkáról.
- Tényleg? Pedig azt hittem, hogy egy tahó autószerelő vagy. Aki egész nap motorolajba úszik és esténként a motorjára pattanva minden este másik nő társaságát keresi – próbálom oldani a feszültségét. Végül mosoly enyhül és bólintok, hogy nem fogok előítéleteskedni. Másik szerint a festészet sem munka, csak egy hobbi.
- Amikor egy pódiumon kötelek között kesztyűvel püfölik egymás arcát? - szemeim kíváncsian merednek a sötétségbe, aztán rá jövök és megrázom a fejem nevetve. - Nem, nem, az a boksz. Istenem, a sport világában el vagyok veszve – adom fel inkább a próbálkozást és szét tárom a karom, hogy feladom. Nem fogok inkább találgatni.
- Szívesen hallgatnám, hogy mit is takar ez a munka – motyogok, ahogy az órámra pillantok, olyan gyorsan szaladnak a percek, kínzóan látom, ahogy a mutató, fáradhatatlanul körbe ér, újra és újra. Egyre hangosabban, mintha jelezni, hogy múlik az idő és nekem lassan mennem kellene.
A mosoly töretlenül az arcomra költözik, ahogy bevallja, hogy nem öltönyös. Amit amúgy is látok. Hiszen, az ing hanyagul szét gombolva, a nyakkendő a vállán pihen. Úgy fest, mint aki hamar szabadulni akar béklyóitól.
Végig fut a szemem a melegítőmön, végül elnevetem magam.
- Nagy a változás igaz? Tőlem nem áll távol az elegancia, de igazából kényelmesen ebben vagyok – az eleganciát követeli a munkaköröm, mellesleg szeretem a szépet. Arról nem is beszélve, hogy Jonas elvárja, hogy otthon is úgy öltözzek, mint egy próbababa. Bármikor beeshet valaki, magas ranggal, aki nem nézné jó szemmel, hogy én melegítőben és kinyúlt pólóban rohangálok nyakig festékesen.
Ahogy invitál további mókára elhúzom a számat. Hiszen bármennyire is belevágnék, nem felejthetem el, hogy házas asszonyként a férjem mellet a helyem, nem pedig egy jó képű idegennel a sötétben rejtőzni.
- Igen, tudom – gyorsulnak fel az események, ahogy kisebb pánik szalad végig a testemen, ahogy érzem, hogy a szabadság édes érzésébe belekevernek valami savanyú, maró ízt, hogy helyre rázza a gondolataimat.
Viszont még mindig úgy érzem, hogy nem akarok megszabadulni tőle, csak jobban vágyom arra, hogy még egy kis időt tölthessek szabadon. Akár egy üvegbe zárt porcelánbaba, akinek egy pillanatra kinyílik az ajtó, hogy a szabadság szellője a hajával játszadozzon. Jelenleg én vagyok az a porcelánbaba és Angelo az én fuvallatom. Még ha tudom, hogy a reggel elmossa ezt az egészet.
Ahogy arrébb állok még a fejemben kavarognak a gondolatok. Főleg, ahogy feltöri a zárat és csípőre húzódik a kezem és összeszűkülnek a pupilláim. Rengeteg kérdés szaladna ki a számon, de végül az ajtó jobban kezd el érdekelni és bólintva belépek a szobába. Ahogy megpillantom, hogy ez egy hálószoba, automatikusan menekülnek. Ahogy nagy lendülettel csapódok a mellkasába, ezzel persze elérem, hogy olyan közel kerüljek hozzá, amennyire távol akartam tőle lenni. Az illata azonnal az orromba kúszik és nem tudok nem arra gondolni, hogy kemény vonásai kemény izmokat rejt. Hiszen meg sem inog, ahogy neki csapódok. Érzem, ahogy a pánik meglódítja a vérem és az ajtó felé nyúlnék, de az becsapódik.
- Úristen! - nyögök fel, ahogy Angelo szemeibe nézek. A kékjei amilyen nyugtatóak, oly annyira félelmetes helyzetbe is hoztak.  

Az érzések kavarognak bennem. Hiszen ha belegondolok, bárki, aki eddig szóba állt velem, csak felszínes kérdéseket tett fel, nem volt mélység bennük. Most közli kerek perec, hogy igen is látni szeretné a saját alkotásaimat. Nekem az annyira benső, mintha azt kérné, hogy dobjam le a ruháimat és forogjak körbe. Nem. Egyik sem. Mert azok a képek a kemény valóságot tükrözik. Szavai egyenesek és igen is határozottak. Belém akar látni, még ha körbe fonja minden -féle mézes mázas körettel. Akkor is tudom, hogy a célja, hogy belém lásson. Megköszörülöm a torkom, hogy lassan bólintok. Persze nem arra, hogy akkor most kocsiba is ülhetünk, hogy szemügyre vegye, csak, hogy felfogtam a kérését.
Bár megkönnyebbülést hoz számomra, hogy vevő arra a dologra, hogy most térjünk át rá. Nem szeretek és nem is szoktam a társalgás középpontja lenni, így számomra eléggé feszélyezett volt, hogy a kelleténél ezerszer többet beszélhettem. Bár be nem vallanám senkinek sem, viszont jó érzés volt kicsit önmagam lenni ebben az egész műanyag világban.
- Becses kincs, ahogy hallom. Ti férfiak miért dédelgettek egy vasdarabot? Mármint értem én. Csak olyan furcsa, ha egy nőhöz kéne így viszonyulni azért vannak fenntartások. Pedig a női nem egyszerűen hálás lenne annyi figyelemért, mint a két kerekű negyede. - mosolyodom el. Jonasnak régen volt egy motorja, de mikor balesetet szenvedett megvált tőle és azóta nagyon vezetni sem akar. Így már is érthető, hogy a sofőrünk külön szobában alszik a kastélyban. De visszatér a figyelmem a férfira.
- Szoktam jógázni. Segít kinyújtani az izmokat. Festésnél mindig görnyedek és a hátfájás elűzésére teljes mértékben megfelelő. - árulom el egy szempillantás alatt a titkomat. Na meg persze azt is, hogy nem tartom sportnak, ha legfőképp a földhöz közeli pózokat nagymama tempóban kell változtatni, figyelve arra, hogy ne csússz meg, vagy épp ne törd ki a nyakad.
Figyelek, mert tényleg érdekel, hogy kerülhet ebbe a körbe egy pankrátor. Lássuk be, ügyvédek, orvosok, bankkárok és tehetős emberek gyülekezője, ahol a lényeg a pénz, a hatalom és gyűjtemény. Gondolhatjátok, hogy nem épp a bélyegekre gondoltam.
- Be kell tanulni? Mármint mindent? Az akkor elég melós dolog. Ha valaki spontán? Akkor annak kalap, kabát? - oké, ennyire nem szoktak izgatni azok a dolog, amikben erőszak van. Hiszen az életem nagy része erről szól. Nem szeretem, még nézni sem.
De aztán minden megváltozik. A körülmények izzani kezdenek, ahogy a pulzusom is az egekbe szalad. Felmorajlok, ahogy a mellkasának csapódok. Hogy a francba tud ilyen nyugodt lenni? Fel s alá járkálok, az ágyat kikerülve, hogy nyugodtan oldja meg a problémánkat és amikor közli, hogy a zárnak annyi, lecsúszok a földre, ahogy a pánik immár teljesen átveszi a hatalmat a fejemben és a testem azonnal remegni kezd.
- Nem, nem. Te ezt nem értheted. El kell mennem. Nem láthat meg senki veled! - a hangomon már érződik a kétségbe esés, ahogy érzem a zsigereimben, hogy Jonas fülébe jut a dolog és a haragja úgy fogja a testem minden egyes centijét ostorozni, hogy bele fogok halni.
-Édes istenem. - feljebb csúszok, hogy ne a porba üljek és csak magam elé bámulok, ahogy a levegő ki-be susog az orromon. Jártam kezelésekre. De ez nem olyan dolog, hogy félvállról vehetném. Mert most nagyobb a tét, mint egy vásárló, aki flörtöl velem. Azt se tudom miért gondolok most is arra az idegenre, akivel most szorult helyzetbe kerülök. Hiszen magam miatt kell aggódjak. Ki kell jutnom a fenébe is!
Amint az ablak nyikorog és a friss szellő megcsapja az arcomat felpillantok és közelebb megyek. Először nem értettem végül pedig nem hittem el a szavait.
- Te nem vagy normális. - csípőre teszem a kezem, ahogy szembe fordulok vele. Egy pánik roham közepette közli, hogy jó lenne kitolni a fenekem az ablakon és a keskeny párkányon átmászni a szomszédhoz, hogy engedjen ki.
-Ha leesek meghalok. Ha meglátnak veled, szint úgy, a szomszéd pedig mindenkinek kikürtöli, hogy tilosban mászkáltunk. - remek. Úgy hadonászok a karjaimmal, mintha attól jobban megértené minden szavamat és a hajamba túrva lépek beljebb a szobába, hogy ne is gondoljon rá, hogy az én lábam kifog kerülni az ablakon.
- Kizárt. Angelo, nem. - rázom a fejem, folytatom fel s le mászkálásomat, ahogy fejben már minden -féle képpen meghaltam. De legalább megtudja a családom, hogy mennyire sanyarú sorsom van és ők mekkora szemétládák, hogy becsukták a szemüket. Jonas persze jó parti, apám cégei csak úgy siklanak, anyám kisboltja pedig egyenesen szárnyal. Mindenki tudja, hogy ez anyagilag éri meg. Itt az érzelemnek nincs helye. Én pedig némán tűrhetem a pofonokat.
- Nem lehetne, hogy kirúgod az ajtót? Figyu gyorsan tudok futni, ha valaki is erre jár kitalálunk valamit. - a hajamat már úgy össze kócoltam, hogy az isten nem mosná e rólunk, hogy mi történt itt. De egyszerűen nem megy az, hogy én a magasban egy silány valamin másszak végig. Még ha kicsi is a táv, amit meg kell tenni.

Ahogy Angelo beszél hozzám, ahogy szárnyalni hagyja a lelkem is. Valami eszeveszettül jó érzés kapirgálja a lelkem. Felidézi a tinédzser koromat idézi, mikor még azt tehettem, mondhattam, ami épp az eszembe jutott. Nem voltam lekorlátozva. Ahogy erre gondolok, szinte érzem rabláncaim súlyát. Tudom, hogy ennek nem lesz jó vége, de most még is többet és többet akarok. Sokkal többet.
Egy felhúzott szemöldökkel és egy halovány mosoly kíséretében bólintottam. Nem úgy készültem, hogy bárkinek is meg kell adnom a névjegykártyámat. Tehát a padlásra nem hoztam magammal.
Amikor visszakérdez egy pillanat alatt elkomorodom. Igaza van, a sztereotípiák miatt én is beburkoltam, hogy egy tahó, aki csak kihasználja a nőket. Halovány mosoly hamar zavartra vált és a hajammal kezdek el játszadozni, miközben a szemem az ujjait követi, ahogy a tintába burkolt bőrön kavarog. Van egy fajta kíváncsiság, hogy ilyen lehetne megérinteni? De miért is akarnám? Megrázom a fejem, épp csak alig láthatóan. Hiszen a gyűrű súlya húzza az ujjam. Visszarángatva a rideg valóságba.
Hallgatom a szavait, és elképedek. Van, aki tényleg abból él, hogy elpüfölik? Nagyot nyelek, hiszen kettőnk közül biztosan én több pofont nyeltem be, mint ő. De persze ezt nem fogom az orrára kötni. Meglehet tanulni kivédeni? Önvédelem? Hol lenne bennem akkora erő, hogy megpróbáljam? Benne rekedtem és most is a férjemre gondolok, mint sem arra, hogy a francba keveredtem megint ennek a férfinak a társaságában!
- Érdekes és enyhén taszító is. Azért nehéz lehet így egy társnak. Aki attól retteg, hogy fogsz kinézni mikor haza érsz. Hogy a kórház már gyors hívón van.. - mormolom. Bár nem tudom, hogy a társaim többsége ilyen? De én biztos már lerágtam volna a tíz körmöm, hogy hány öltéssel jön haza.  -Emlékeztesselek, hogy férjnél vagyok? Itt egy kurva ágy! Bárki feljöhet erre a részre, ahogy mi is megtettük! Angelo, ez nem vicces – úgy szakad ki belőlem a káromkodás, hogy az a finom hölgy, aki a szökőkútnál volt, hirtelen hamuvá lett és egy parás nő próbál menekülést találni. Hiszen ha felébred Jonas, nem talál a szobában, utánam ered és annak sosincs jó vége. Mint eddig sose.
Ahogy a félelem zubog az ereimben és a fülem már szinte sistereg, csak a szemeiben lévő nyugalmat látom, ahogy talpra állít és bólintok. Nem szakad ki belőlem több szó. Majd az elharapott mondatára térek vissza a valóságba.
Ja tényleg, hiszen onnan jöttünk. Annyira eluralkodott a félelem rajtam, hogy a józan eszem is cserben hagyott. A köd felszállna. Ha Angelo jobbnál jobb ötleteket nem találna ki a menekülésünkre. Az pedig, hogy sok idő lenne kirúgni az ajtót csak hunyorgok. Csupa izom, hiszen a szabad terület, ami elém tárul a mellkasából már az lenyűgöző. De persze mindenre van magyarázata.
- Másszak a hátadra? Angelo, esküszöm, hogy a sírba viszel! Biztos, hogy ne.. - de persze az utolsó szavával megkeverte a dolgokat. Főleg, hogy az aduászt húzta a végére. A férjemet. Azonnal minden átfutott az agyamon.
- Oh, tényleg? Végül miért ne? Hiszen csak a hátadon a nyakadba kapaszkodva egy rohadt magason lévő párkányon akarsz velem együtt átkelni. Egyszerűen meghalunk. - kerülök vele szembe, nekem ne fordítson hátat mikor ilyen eszméletlen tervekkel ostromolja a fejemet. Kifújom a levegőt és csípőmön pihentetett kezemet végül szét tárom.
- Csak.. ígérd meg, hogy vigyázol rám! - könnyek gyűlnek a szememben, ahogy megérzem, hogy a karomra font óra kijelzi, hogy a férjem hívja a telefonomat, amit a másik szobában felejtettem, mikor a papírokat nézegettük. Felébredtem.
- Menjünk – válaszolom immáron kicsit sürgetőbben. Ki kell találnom valamit, hogy hol voltam eddig. Anélkül, hogy dühbe gurulna. Bár sanszos, hogy már mindegy mit fogok mondani. A büntetésem már a fejem felett függ.

Amikor az íróasztalt és a titkárnőt kiejti a száján egy elég intenzív grimasz jelenik meg az arcomon. Mindenki tudja a sztereotípiákat és ez alól az én férjem sem kivétel. Ne mondja nekem senki, hogy éjfélig a kimutatásokon dolgozik és a titkárnő elemzi, hogy minden jól van megfogalmazva. Vagy, hogy a számokat ellenőrzi. Mert a fejét nem hiszem, hogy a bólogatáson kívül másra is használná. Nem mellesleg, ahogy kiejti, hogy Mr. Rosenberg.. már a hanglejtéstől is feláll a szőr a hátamon. Undorodom. Viszont mióta számon kértem, valahogy mindig csak a fémes íz jelenik meg a számban. Mert, mi az, hogy én számon kérem őt. Felháborító. De ő már attól kiakad, ha egy másik hím nemű csak rám emeli a szemét. Nagyot nyelek, ahogy közli, hogy él-hal a verekedésért. Én lassan bele halok. Minden alkalommal egy részem elhamvad. Hiszen tényleg csak egy üres szemű porcelán baba leszek a polcon.
- Vannak ambiciózus nélkül születettek. Akiknek az aranykanalat a szájába tették, és az íz a fogságában maradtak. Nem mindenki bátor, hogy mást próbáljon ki, ha meg van a megszokás hatalma. Nem fog mást választani – megvonom a vállam. Azt hiszem igaza van, kevés olyan férfit ismertem, aki nem épp a családi vállalkozást vitte tovább. Hiszen, ha egyszer bevált, nem fog új vizekre utazni, hogy megküzdjön a hullámokkal. Így a másik oldalról vizsgálva látom, hogy mennyire más emberek is élnek a pénznek a másik felén. Rájövök, hogy az én férjem csak a szokások rabja lett. Teszi amit kell, meg van a betevő és az extrák. Ennyi bőven elég. A felesleget pedig az élő boksz zsákon levezetheti és már is újra az a férfi, akit megismertem.
Viszont a pánik egyre erősebben szorongatja a mellkasomat és persze, ahogy próbál poénkodni, csak fokozza a dolgokat. Olyan, mintha egy cunami kezdene kialakulni és úgy érzem, hogy megfulladok. Kapkodom a levegőt és úgy érzem meggyulladok. Bármennyire is próbálok a mély, rekedtes hangjára koncentrálni. Nem tudok. A fejemben újra és újra a reggelünk epizódja ismétlődik, ahogy a kád kemény szélébe ütközök és így persze a karomhoz érek, ahol a sajgó felület rejtőzik a pulóver alatt. Kényelmes és elrejti a csúf igazságot a kíváncsi szemek elől. De végül megtörténik. Kimondja a varázsszót. Túl régen hallottam. Bízz bennem. Nagyot nyelek és bólintok.
Ahogy lehunyom a szemem és a ruházatába markolva elfehérednek az ujjaim. Nem akarok fájdalmat okozni neki. Viszont van benne egy cseppnyi – hatalmas – adag félelem. Végig csak az a mondata zúg a fülemben, hogy „Vigyázok én rád”. Ezek a szavak miatt könnyek gyülnek a szememben és az arcomat a lapockái közé furva sóhajtok. Hiszen a friss levegő kúszik az orromban, kellemes óceán illattal, az igazi férfi illat és próbálom nem megfojtani. Nagyot nyelek és végül engedek a kérdésnek és lassan elhúzom az arcom tőle és lassan fordítom oldalra, hogy lassan rávegyem a szempilláimat, hogy a sűrű függöny alól meglássam a kilátást. Egy pillanat is elég volt, hogy az egész testem megremegjen és szorosabban fogjam. Bár mire észben kapok, már a biztonságos részen vagyunk. Tudom, hogy el kellene engedjem. Hogy végre messzebb menjek tőle. De olyan régen éreztem magam olyan közel valakihez és az a biztonság, amit nyújt nem lehet szavakba önteni.
Lassan leereszkedem a hátán és azonnal összefonom a karomat és ölelve nézek rá.
- Köszönöm – remeg meg a hangom, ahogy a fejemben újra és újra el kell mondani, hogy most már bent vagyunk és nem vagyunk bezárva. A biztonságos zónában vagyunk.
Azonnal a telefonomhoz rohanok és felkapom. Jonas hangja, mint a mennydörgés úgy hasít a némaságba. Megszólalni nincs időm. Elindult megkeresni. Pánik újra felforgatja a lelkemet és egy pillantást vetek az előttem állóra. Végül bólintok. Nem akarom lelombozni, hogy ez csak ennyi volt. Nem lesz több alkalom, hogy lássuk egymást. Nagyot nyelek, ahogy intek és kezemet azonnal zsebre rakva iramodok meg a sötétbe. Ahol az ajtó másik felén egy pincérbe rohanok bele. Még szinte egy lépést sem tettem meg. Végül újra a fenekemre érkezem és rémülten figyelem a férfit, aki először engem méreget végül pedig újdonsült ismerősömet a sötétbe kirajzolódó alakját.
- Basszus! - Pattanok fel, ahogy végül a kezet nyújt felém és felsegít. Sokat sejtő nézése azonnal megnyomja a vészjelzőt és Angelo felé fordulok. Tuti ma éjjel meghalok. Ha a személyzet erről fog pletykálni, Jonas már most zabos.
A hajamba túrok idegesen és érzem, ahogy remegő ujjaim beleakadnak a lóboncomba és megrázom a fejem.
- Nem az van, amire gondol.. - próbálkozom, de valószínű ezzel többet rontok, mint használok. Na persze. Egy csapzott nő és egy eléggé hiányosan öltözött férfi a sötét elhagyatott részen. Biztosan nem. Ezt még én sem venném be.
-Mennem kell – pislogok a két férfira s végül ismételten megiramodok. Az emeletünkre érve már azonnal Jonas áll a szoba ajtóba és látszik, ahogy az idegességtől kidudorodik az ér a nyakán és a fején. Ezt rohadtul elcsesztem.
A szavai mennydörögtek, hogy nézek ki, hol voltam és egyéb kérdések. Azonnal tudta melyik ponton kell megmarkoljon, hogy a könnyeim kibuggyanjanak és úgy rángat be a szobába, mint egy rongybabát. Ennyit az életemről. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttem, már tudtam mi vár rám. Nem lesz az az alapozó, ami eltakarja az őrjöngését.

A sötétség úgy ölelt át, mintha attól tartana, hogy a nap vakító fénysugarai összetörnek. Akár csak egy kristálypohár, amit az asztalról leejtünk. Én pontosan az a pohár vagyok. Nem vigyázott. Nem eléggé. Ahogy én sem. Megérdemeltem. Ahogy az ajtó csukódik a paplant úgy dobom le magamról, mint egy páncélt. Lábaimat összehúzva a mellkasom előtt kuporgok és bámulok ki az ablakon. Nem is tudom elmondani, hogy jelenleg mi fáj jobban. A testem, vagy a lelkem. Hiszen tudtam, hogy a bűnös éjszaka után meg lesz a keresztem. De erre nem gondoltam. Nem ennyire. A telefonomért nyúlva egy könnycsepp szánkózik le az arcomon. Sonia próbálom elérni, minden egyes búgás a telefonban csak az jelzi, hogy elfoglalt és nem fogja felvenni. Bármennyire is szeretném. Így csak aprón kifújom a levegőt és hagyom, hogy kicsússzon a készülék a markomból. Tudtam, hogy hosszú lesz a délelőttje. Nálam van a programfüzet. Így csak az antik kádra tudtam gondolni a fürdőnkbe. Amibe már mérhetetlen hőfokú vizet eresztve, még több habfürdőt locsolva várom, hogy sajgó izmaim enyhülésre leljenek.
A meleg segít. A gondolataimat is kitisztítja a gőz, a hab kellemes levendula illattal nyugtatja lelkemet. A zenéről szinte el is feledkeztem, ahogy a habokkal játszadozok. Az idő úgy szalad, hogy fel sem tűnik. Ahogy próbáltam mindent kiverni a fejemből csak az tűnik fel, hogy a pokolian forró víz, kihűlt és ráncos bőröm immár libabőrös lett. A tükör nem hazudik. Főleg, ahogy ázott hajjal és nem csak a szemeim kékek. Óvatosan érintem meg a szemhéjamat és környékét. Kék és lila színben pompázik. Erre viszont nem lesz elég egy réteg alapozó. Kifújom a bent tartott levegőt. Reménykedtem, ha nem lélegzem nem fog fájni. Tévedtem.
A nap maradék részében igyekeztem elrejteni minden egyes nyomot, ami eltakarja az éjszaka történését. Még jó, hogy a ruha takarja a nagyját. Amikor vissza ér Jonas elégedetten konstatálja, hogy jobb, mint új korában. Csak egy a baj, a alapozó nem víz álló. Így óvatosnak kell lennem és többször ellenőrizni. Viszont az alkohol mennyiségét elnézve hamar elalszik. A borral és whiskey-vel keveredett csókja marja a számat. Most nem lehet nemet mondani neki. Csak várni, hogy szabad lehessek. Aztán már csak az italos horkolása zeng a fejemben, ahogy megpróbálom felhúzni a ruhámat. Reméltem, hogy most nem fogok összefutni mással. Így farmernadrág és egy vékony topban indulok útnak. Egész nap bezárva voltam, így kell egy kis friss levegő. Egy cetlit hagytam, hogy lementem a galériába a festményekhez. Ne, hogy megismétlődjön az előző éjszaka. Viszont a bejárat ódon ajtaja jobban csábított és a menekülési útvonal szinte sikoltott a fülembe. Meg is iramodtam. Mint valami eszelős, az edzőcipő csak úgy susogott a kavicson és a leveleken. Felváltva. A hideg marta az arcom és a bőröm. Viszont éreznem kellett, hogy élek. Most éreztem igazán, hogy mennyire vágyok arra, amit sose kaphatok meg. Ahogy a könnyeim sok év után kirobbannak belőlem. Áztatva az arcom. Ekkor a lábaim megtorpannak. Hiszen elfogy az út, csak egy gyönyörű tó tárul a szemem elé. Ahogy a hold tükröződése fodrozódik. Kezemet a szám elé kapva nyögök fel. Mindig mondták, hogy csak figyeljem a jeleket. Mert az élet görbe tükröt fog mutatni magamról. Hát itt állok. Kívülről tökéletes, de ahogy jobban fókuszálsz, látszik. Minden egyes fodrozódással megmutatkozik valami apró hiba.
Ennyire még nem merültem el az önsajnálatban, vagy csak nem vettem észre. Mikor valami a lábamhoz pattan. Lepillantva egy cigis dobozt tekintek meg. Végül pedig egy ismerős hang. A sikítás csak úgy kiszalad a torkomon. Végül a kezemet a mellkasomra téve próbálom zakatoló szívemet csitítani. Úgy tűnik, hogy most már csak rosszabb lesz. Minden elismerésem a ketyegőmért. Jól bírja a stresszt, még ha a gazdája nem is így látja.
- Én..én.. Mondtam, hogy nem dohányzom – kapkodok a levegő után és remegő kezeimet igyekszem elrejteni és csípőre teszem a kezem.
- Mit keresel itt? - érdeklődöm, ha már mindenhol belé botlok, talán. Mert ez nem lehet a véletlen műve nem? Vagy csak már én akarok többet bele képzelni? Megrázom a fejem és végül felveszem a dobozt.
- Nem mintha közöm lenne hozzá. Hiszen én törtem rád.. - magyarázkodom, ahogy közelebb lépkedve átnyújtom a cigit.
- Ha zavarlak megyek is. Ahogy látom neked is szükséged van egy kis magányra – igyekszem a mosollyal, de nehéz, ha van egy apró seb a szádon, ami minden egyes rezdülésnél fájdalmat sugároz.
- Bár én most, szívesen venném a társaságod… - próbálkozom kifejezni, hogy zavarni sem akarok, de még is csak jó lenne, ha maradna. Ha velem maradna. Mert van valami, abban, ahogy a vesémbe lát és amilyen játszi könnyedséggel kezeli a kirohanásaimat. Még is van benne egy csöpp törődés. Hiszen ki nem nézné az ember egy ekkora hegyomlásból, hogy mennyire igyekszik.
- De persze, ha más programod van megértem és.. - úgy mutogatok, mintha épp kézzel lábbal mentegetőznék. Főleg, hogy jó magam sem tudom minek örülnék a legjobban. Mert csak az esti mondatok zúgnak a fejemben. "Miért akarod, hogy ribancnak tűnj? Kurva akarsz lenni?" Jonas sosem válogatta meg a szavait, részegen pedig még jobban szabadjára engedte a mocskos száját.