– Én csak azt mondom… Hogy ha már vegasi seggrészeg titokesküvőről van szó, érted, egy olyan kis kápolnában, blackjack zsetonokkal a zsebedben, akkor… Érted! Az a minimum, hogy nem egy Cher imposztor ad titeket össze.  Hanem a real-deal. – Hirtelen megtorpanok korábban nagyon is tempós, de legalábbis annak érződő lépteimben, és hirtelen halálra vált arccal fordulok Rae felé. – Szerinted csinál ilyet? – Olyan hirtelen ragadom meg a karját, hogy majdnem elejtem a másikban lévő hotdogomat, pedig azt most jobban óvom, mint egy teoretikusan létező gyereket. Nem az igazit, akit szolid öt éve odaadtam egy meleg párnak, és most valahol a város másik felén alszik egy szuperluxus, autós kiságyban, amihez talán sofőr is jár, mint a Richy Richben… Nem, annál jobban. Ez a hot-dog hozzám nőtt. Mikor félúton megálltunk egy bokornál, hogy kijöjjön, ami ki akart, megharcoltam érte egy patkánnyal.
Aki volt már New Yorkban, az tudja, hogy az itteni patkányok nem viccelnek. Szerintem még lakcímkártyájuk is van.
– Olyan kedvesnek tűnik – tűnődöm el egy áhitatos sóhaj keretében, ahogy oda sem figyelve beleharapok a hot-dogba, kandírozott hagymadarabkák esnek az esőtől feketére ázott járdára, amin meg-meg csillan az utcai lámpák fénye. Nem nagyon akarok lenézni, mert egyszer már megesett, hasonlóan ködös állapotban, hogy annyira tetszett, ahogy a lámpaoszlopok tükröződnek rajtuk, már majdnem éjszakai égboltnak tűnve, hogy nem vettem észre, túlzottan előre hajoltam, kiestem az egyensúlyomból és orral előre estem. Szerencsére ezen a krumplin semmi sem látszik meg.
– Szerintem megcsinálná – bólintok végül, sokkal határozottabban. – Elvállalta a Mamma Miát is. És milyen szuper volt már…! Pedig a trailerek alapján azt hittem, tudod, hogy mivel Maryl Streep halott benne, majd végigsírom az egészet, mint az Oroszlánkirályt, de milyen menő már, ha Cher a nagyanyád…! Olyan fura. Nagyanyád. A dédnagyanyám lehetne… Szerinted hamarosan meghal? – tűnődöm el, újabbat harapva a hot-dogból. Érzem, hogy hirtelen lefelé kezd görbülni a szám sarka. – Nem akarom, hogy meghalljon. Raelyn! – Megint szembe fordulok vele. – Azt akarom, hogy Cher adjon minket össze!
Nem azt mondom, hogy részeg vagyok. Felelőségteljes, huszonéves, félig dolgozó és félig egyetemre járó fiatal nőként egy kábé stabil párkapcsolatban kábé stabil lakótársakkal nem engedhetem meg magamnak a totál őrületet. De lehetséges, hogy fél utcával lentebb összekevertem egy postaládát egy emberrel, aztán csípővel tompítottam a járda szegélyén felhúzott korlátot, aminek nekisétáltam. Én egyenesen jártam, csak valamiért nem abba az irányba, amerre néztem, szóval az nem számít. Kábé.
– Mármint, nem téged meg engem. Szerintem tuti bevállalná, és baromi dögös vagy, de  érted. Azt hiszem, mindkettőnk barátjának buksijában permanens törést okoznánk – sóhajtok fel, aztán miután hirtelen betolom majdnem az egész memgaradt hotdogot, összegyűröm az az alumínium-fóliát, és megpróbálom bezsákolni az egyik köztéri kukába. Borzasztóan mellé megy, és kánonban hallom a fejemben Tay és Reese röhögését is, ami intenzívebb lesz, mikor megpróbálok lehajolni és felszedni, de helyette megfejelem a kukát. Aucs.
– Abszolút jól vagyok! – emelem fel a mutatóujjamat Raelyn felé, mert ismerem őt, ismerem magamat, ismerem az eü-sök gondolkodásmódját, még részegen is. – Bár lehet, hogy a korábbi postaláda agyrázkódást hozott… Mármint, hogy jött fel egyáltalán az esküvő téma?
Ahhoz lehetett köze, hogy az egész hipster „majdnem-rave party egy elhagyatott raktárépületben Bronxban” dolog, a maga díszítményével, egy vegasi kápolnás esküvőre emlékeztetett. Nem átgondolt döntés, mindenki sakál részeg, és valamiért ott ült egy Elvis a sarokban.
Azt még mindig nem értem.
Mindenesetre, annak ellenére, hogy az egész buliban volt valami totálisan nevetséges, és nem tudtam nem összekuncogni Raelynnel minden alkalommal, mikor olyasvalakik jöttek oda a bárhoz és próbáltak az ivászat nagymesterének tűnni, akik kábé tegnap fejezhették be a középiskolát. Mármint, egy kicsit sajnálom, hogy számukra ez az élvezet; nem is hallják egymást a zenétől, mindenféle pirulákat vesznek be, aztán telehányják a mosdó előtti folyosót.
Jó, nyilván én sem beszélgetni mentem oda; de nem is azzal a szándékkal, hogy hajnalig maradunk.
Igazából, jóformán a buszsofőrrel is több szót váltottam Raelynnel, mint a dübörgő zene aláfestésével ott, mégis úgy érzem, hogy a mai este valahogy siker volt. Lehet, hogy a nosztalgia beszél belőlem; elvégre, elég rég nem beszéltünk úgy igazán, az együtt lógásról nem is beszélve. Persze, eszemben sem volt, hogy a számlájára írjam, mert hát… Megértem, megesi, az ő esete pedig kicsit… Szóval igen. A lényeg, hogy itt voltunk, ugye?
– Igazából nem is tudom, miért beszélek róla… Mármint. Tökre nem fogok férjhez menni – csóválom meg a fejem nevetve, és így enyhén ködös, kábé részeg, és esetleg egy egészen icipicit beszívott fejjel csak remélni tudom, hogy nem hangzott furán. Mármint, minden tiszteletem anyáé, és sosem mernék úgy belépni templomba, hogy nem vetek keresztet és bánom meg a bűneimet, de a házasság nekem nem volt annyira… Fontos.
Oké, hazudok, egy kicsit az volt, de inkább csak álom-szinten, nem pedig a valóságban ragadva. Na mindegy, igazából tökre eszembe sem jutott, míg előző hónapban elmentünk Dominikára, és a nagyapám testvére valamiért megrögzötten a vőlegényemként emlegette Tayt. Oké, lehet, hogy a spanyolomhoz volt köze, meg a nyugtatóhoz, amit a repülő előtt vettem be, mert egy egészen kicsit nem vagyok jóban a repüléssel, és ez a kettő kombinálva valahogy oda vezet, hogy a fájó hátam helyett a lyukaimról panaszkodtam, szóval innentől elég nehéz megmenteni a helyzetet. Akkor és ott a vőlegény alternatíva egészen elfogadhatónak tűnt.
Szerencsére nem sok időt töltöttünk náluk, de a lényeg, hogy valahol tudat alatt…
Várjunk, ez most egy sikoly volt?
A zene már rég elhalt mögöttünk, ahogy több utcányira jártunk a rakparttól meg az épülettől is, már a lakóövezetekben, pedig ott is akadtak fura hangok. Billie Eilish óta menőnek tűnik random pezsgőtabletta-hangot rakni a szám közepébe. De majdnem biztos vagyok benne, hogy hallottam valamit.
Összevont szemöldökkel fordulok a kicsit távolabbi kis utca kijárata irányába. – Ezt te is hallottad? – hunyorgok Raelynre, aztán végre tágul a látóterem is. – Amúgy… Hol vagyunk?

there's a place downtown

Where all the freaks come around

- Ühüm, ühüm... - hümmögök és bólogatok, miközben épp a kezemben tartott hotdogról próbálom levakarni a szósz miatt rátapadt szalvétát. Oké, hogy baromira éhes vagyok, a piálástól amúgy mindig megéhezem, de azért a papírt inkább nem szeretném befalni. Mikor végre sikeresen végzek a sebészi precizitást igénylő művelettel, élvezettel harapok is egy nagyot, és csak ebben a pillanatban jutnak el hozzám Mac szavai. - Hom mih?? - kérdezek vissza teli szájjal.
- Cher? Öhm, mem tudomm – küzdök a válasszal, miután valamennyit már legyűrtem a falatból. - De én akartam olyat. Mármint „vegasi seggrészeg titkosesküvőt”. Sokkal inkább mint a hülye flancos felhajtást, amilyen nekünk Adammel volt. De ő nem akarta. Chh! - csóválom a fejem. Amikor így visszaidézem magamban a dolgokat, legtöbbször már nem is értem, mit ettem anno Adamen. Annyira mások vagyunk, annyira... brrr. Nem úgy, mint Doriannel. Talán pont ez a baj. Vagyis hogy Dorian előtt nem is sejtettem, hogy van ilyen. Hogy valakivel ennyire jól passzolni.
Kóválygó fejjel tovább falatozok a macskajaj-kajából, és a számba dobálok egy-két szökni készülő sült hagymakarikát belőle, mielőtt arra a sorsra jutna, mint Macé, és az ázott járdára potyogna. Pazarlás. Én nem pazarlok, amikor így is majd' éhen pusztulok. Közben azon kapom magam, hogy valószínűleg már megint elvesztettem a fonalat, miről is beszélünk. Ja igen, visszakanyarodtunk a vegasi-Cher-esküvőhöz.
- A-a, szerintem sosem fog meghalni – vigasztalom meg a lányt, mert szegény, úgy elszontyolodott. Meg amúgy is. Cher szerintem ilyen halhatatlan mitológiai lényszerűség... én simán elhinném róla bármikor, hogy örökéletű. Mac közben már arról magyaráz, hogy mi sülne ki abból, ha az az istennő kettőnket adna össze, mire fékezhetetlenül kitör belőlem a röhögés. A könnyeim is potyogni kezdenek, és meg kell támaszkondom a falnál, közben valamin majdnem keresztül is esem.
- El sem merem képzelni Dorian arcát... ha ezt hallaná... Szegény, azt is alig tudta megemészteni, hogy bi vagyok, és mindkét csapatból válogattam már... Láttad volna a fejét! Tuti azon kattogott magában, hogy nőkre eddig még sosem kellett féltékenynek lennie, aztán nem tudott ezzel mit kezdeni. - Bezzeg Adamnek már kétszer is nekiment, azt gondolom könnyebb elintézni ilyen ősemberesen. – Nem beszélve arról, hogy még házas vagyok, haha! Mert az az idióta meggondolta magát, és eldöntötte, hogy nem akar válni. Szóval ez így többszörösen is érdekes elgondolás – nevetgélek tovább, miközben ellököm magam a faltól, hogy tovább battyogjak. Közben újabbat harapok a hotdogomból.
- Mmm... miért ennyire finom ez? Meg amúgy is... miért ennyivel finomabb minden, ha ittam... Vagy tesznek ebbe valami titkos izét... mármint, érted, így éjjelente előkerülnek a titkos receptek, aztán ez az egész egy nagy átverés, mert a részegek befolyásolhatóbbak, könnyebben költik a pénzt, és ezzel csábítják őket, hogy egyenek, aztán érted... - Én igazából már nem értem. Mit is akartam mondani? - Szóval gondolkodtál már ezen? - és egy újabb falatot tömök magamba.
- Várj! Mi van? Te és Dante össze akartok házasodni? - meresztem a lányra a szemem hirtelen hatalmas fáziskéséssel. Basszus, annyira le vagyok maradva. Mindenről. És ezért is Adamet hibáztatom. A házasságunk alatt szép lassan elszigetelt mindentől, mindenkitől. Otthagytam a munkámat, elsősegély előadásokat sem vállaltam többet a fősulin, elhanyagoltam a barátokat, kollégákat... Én sem értem magamat, ha így visszagondolok. Olyan voltam, mint egy agymosott. Aztán nekem még az is új, hogy Mac és Tay ennyire egymásba gabalyodtak, ő meg már titkos esküvőről hadovál. Te jó ég!
- Tőlem kérdezed? - Mi az, hogy hogy jött fel ez a téma? Haha! Én tudjam? Én már azt sem tudom, miről beszéltünk negyed órája. A homlokomat ráncolva tűnődöm, kissé megerőltetve azokat a fogaskerekeket a kobakomban, miközben közelebb lépek Machez, hogy biztos, ami biztos, vethessek egy pillantást a homlokára. Hiába mondja, hogy jól van, elég nagyot szólt, ahogy lefejelte a kukát.
- Most mér' nem akarsz férjhez menni? Nem kaptál agyrázkódást? Én ezt már nem tudom követni... De menni akarok az esküvődre. Szóval ha mégis összejönne, azért szólj, oké? Meg amúgy is... kedvem lenne most lagziba menni. Mármint akárhová, nem muszáj a tiétekre. Ingyen pia, meg óó... torta! Szeretem a tortát. És lehet táncolni. És a többi részegen röhögni, haha! - Szomorúan veszem tudomásul, hogy az utolsó falat isteni hotdogot tömöm épp a számba, aztán célba dobok a fóliával! Igen! Telitalálat!
- Szerintem még Bronxban... valahol... - érkezik közben a nagyon értelmes, nagyon segítőkész válaszom Mac kérdésére, ahogy felemelve a fejem, magam is körülnézek. Aztán elkapom a lány karját, és hirtelen behúzom magunkat egy nagy trafó mögé. - Asszem, van ott valaki – bökök a fejemmel a közeli sikátor felé, és halkan tátogva közlöm felé az infót. - Öhm... de miért is suttogok? - ráncolom a homlokom értetlenül, de még mindig csökkentett hangerőn.