A Kávém maradékával állok meg a hatalmas ablak előtt. A luxuslakosztály egyik legnagyobb pozitívuma ez a csodálatra méltó kilátás. Rálátni szinte az egész városra, ráadasul a naplemente sem ront a képen. Egy hosszú és idegölő nap után igencsak megnyugtató tud lenni a naplementét nézni. A mai nap pedig tényleg elég hosszúra sikeredett, két szállítmány érkezett be Mexikóból, szerencsére sikeresen. Mindig nyugtalan vagyok ilyenkor hiszen az átvétel az egyik legveszélyesebb időszak. Elég csak egy apró füles a drogosztálynak és képesek az egész üzletet elrontani. Sok veszteség érhet ha a szállítmánnyal a határ átlépése után történik valami, onnantól kezdve már az én számlámra megy nem pedig a mexikóiakéra. Mostanában pedig egyre jobban szorul a hurok a nyakam körül, semmi szükségem nincs balhéra. Meg kell lapulnom amíg elsimulnak a dolgok külölöttem. Az utóbbi időben többen is elkezdtek szaglászni utánam szóval kénytelen vagyok nagyon óvatos lenni és nem kelteni fel újabb érdeklődők figyelmét. Számhoz emelem a kávét, hogy megigyam a maradékot majd a konyhapultra helyezem az üres bögrét, amit nagy valószínűséggel Maria perceken belül el is fog takarítani. Maria rendezi a takarítást és főz amikor nekem nincs kedvem vagy éppen időm. Ő már velem van azóta, hogy New Yorkba költöztem, megbízható... Erről a fizetése nagyon is árulkodik. Tudja jól, hogy mivel foglalkozom, de addig ameddig fent tudja tartani a családját Mexikóban egy árva szót sem lehet belőle kicsikarni. Nem egyszer teszteltem már le a hallgatását, de eddig minden teszten átment. Aztán ha egyszer nem lesz rá szükségem majd kap egy szép végkielégítést... vagy egy golyót. Meglátjuk mit hoz a jövő számára. Mikor már a sportcipőmet igyekszem felvenni, Leo közeledik felém, hogy buksiját a tenyerembe nyomja. Megsimítom azt majd nyomok egy puszit is rá és a megérkező szobalányra pillantok. - Megtennéd, hogy adsz neki néhány jutalomfalatot? - Kérdezem a nőt amire ő természetesen egy bólintással válaszol... Merne is nemet mondani. Elfordulok, hogy a fülesemmel kezdjek babrálni, miután sikerül kibogozni a kábelt bedugom azokat a fülembe és telefonomról zenét inditok, amit aztán elrejtek a karomra erősített tartóba. A liftben még gyorsan felgumizom a hajam és már készen is állok. Általában a reggeli futást preferálom hiszen akkor még minden nyugodt és meleg sincs, nem kell halálra izzadnom magam. Viszont néha megesik, hogy reggel nem jut időm magamra, ráadásul a futás mindig nyugtató hatással van rám, szóval a mai idegeskedés után sokkal jobban esik az esti mozgás. A szokásos útvonalaim általában a Central park vagy pedig kevésbé forgalmasabb utcák ahol nem kell aggódnom, hogy elgázolok valakit. Ma az utcák mellett döntök, amit elég hamar meg is bánok. Nem tudom nem észrevenni az egyre inkább közeledő járgányt ami mellém érve egyre inkább lassít és lassít. Ez nem jó... már bőven volt részem hasonló esetekben, nem tart sokáig rájönnöm, hogy bajban vagyok. Viszont mikor éppen irányt váltanék már túl későnek bizonyul a dolog, a jármű megáll, az ajtó nyílik és az erős karok már körülöttem is vannak. Időm sincs bármit cselekedni, fogalmam sincs, hogy kik ezek, megnézni sem tudom őket a látásomat igencsak korlátozó zsáktól a fejemen, így aztán az egyetlen dolgot teszem amire még képes vagyok: Sikítok. Legalábbis addig ameddig a számra nem tapad egy kéz, ezzel elnémítva és egyben elég kevés levegőt hagyva számomra.
- Stanton?! Stanton az ég szerelmére… álljon már meg, hát az én vén csontjaim már nem győzik az iramot tartani Önnel! Mezei nyulat vacsorázott tegnap? Porzik magától a folyosó! – pöfékelt szuszogva a kapitány, ahogy erőnek erejével igyekezett beérni az előtte haladót. Rövid karjaival ide-oda kalimpált, mintha úgy igyekezett volna megtartani az egyensúlyát, de voltaképp, csak csapta maga körül a szelet, minek következtében a környező asztalokon sorakozó, és ott tornyosuló iratkupacokat fel-fellebbentette a szél. Cipője sarkának koppanásával sértő csoszogás elegyedett, néha megakadt, másszor pedig elnyúlt a furcsa, sistergős hang. - Nézzen csak végig magán! Fess fiatalember, jó egészséggel és kondival – zihált a rangidős - Ezzel szemben én? Petyhüdt, ráncos karjaim vannak. Örülök, ha kettőt lépek anélkül, hogy orra buknék. Az „O” lábaimtól úgy bicegek, mint egy hasmenéses kacsa. A fejem búbja kopaszodik, fogni már alig tudok az ízületi gyulladástól. És látja ezt? – kocogtatta meg a kapitány az orrnyergére egyengetett, szódásszifon szemüvegének keretét. Talán ez a mozdulat volt az, ami Jaredet megállásra késztette, és lassan, egészen komótosan fordult hátra, így a másik férfi fölé magasodva. A „harmadik és negyedik szemének” gúnyolt tákolmány, undorító lila volt. Olyan, amit ép elméjű ember nem vesz fel nem, hogy a munkahelyére, de sehova máshova. Bár, tekintettel arra, hogy milyen ing- és cipő költeményekkel rendelkezett a hernyó bajszú, a szemüvege volt az a kiegészítője, aminek milyenségén már nem is tudtak meglepődni. Sokkal inkább az szórakoztatta Stantont, hogy a vaskos üvege, közel duplájára növesztette a szemeinek méretét. Amik – ki kell emelni – amúgy se voltak épp aprók. Ross kapitány még ekkor is csak kárált, s kis híján felkenődött a másik tag mellkasára, amit az, egy gyors, hátráló mozdulattal előzött meg. - Ó, csakugyan megállt végre! Mondja – a reszkető, görcsössé váló ujjak bizalmasan kapaszkodtak bele Jared karjába, s mintha csak üldözési mánia uralkodott volna el rajta, úgy taszigálta egyre beljebb és beljebb a fiatal nyomozót a mögöttük lévő irodába – mondja… - ismételte magát. Vizslató szemei kiguvadtak a helyükről, de nem folytatta. Sarkon fordult, arcát az ajtó üveggel borított felére tapasztotta, majd fordított a kulcson, és megtekerte a sötétítő reluxa fogantyúján a gombot. - Én mondanám, ha tudnám, hogy mit? - Jaj, ne legyen már olyan türelmetlen, fiam… - pöfékelt, és süvítve, mintha semmi baja nem lett volna a lábainak, egy szemvillanás alatt az iroda másik végébe ért. Vadul túrta és kotorta az asztalán halmokban álló iratokat. - Eszemben sincs – barna szemeit forgatva vette le a másik tag tarkójáról. Hosszú ujjai az addig kezében hordozott bőrdzsekijének zsebeit túrták, mígnem rátalált a négyzetes papírdobozra, és annak szegényes tartalmára. Három szál… valamire csak elég lesz – gondolta. Annak idején nem volt nagy fogyasztója, sőt mi több, csak és kizárólag akkor rohangált füstölgő dohánnyal a szájában, mikor az idegeit nem volt, mivel stabilan, de legalábbis féken tudta volna tartani. Mostanra, hogy Cara egyre csak cibálta az idegszálait, s voltaképp egyre több és több meló hárult rá a folyamatosan távozó kollégák miatt, elszaladt vele a ló. Kicsúsztatott hát egy cigarettaszálat addigi rejtekéből, amit lassú, vontatott mozdulatokkal illesztett az ajkai közé, s tüzet „csiholt” a fekete öngyújtóból. Talán rossz ómen, de egyfajta „ereklye” volt számára a matt, vörös rózsával ellátott darab, amit egy korábbi ügyének a tetthelyéről sajátított el. Egyfajta belépőként szolgált a számára, amivel, ha kedve szottyant, szó, és könyörgés nélkül bejuthatott a Red Rose nevezetű lebujba. Minden bizonnyal az egyik olyan hely volt széles e Földkerekségen, ahova nem szívesen tette be a lábát, s ez tudvalevő volt az egész rendőrség részéről. Mégis, akárhányszor szóba került, elsők között lóbálta a karját, hogy „majd ő megy”. Mert minden bizonnyal, ő volt az egyetlen, aki minden ízében ismerte azt a pokol tornácának is nevezett helyet. Épp, hogy fellobbant a láng… épp, hogy érezni lehetett a cigarettából érkező füst kesernyés szagát, Ross kapitány már pördült is a sarkán. - Na, ezt nem! – morrant, s mint egy bicebóca Super Mario, már csoszogott is elé, hogy kikapja Jared szájából a cigit. Körmét hozzákoccintotta a végéhez, hogy kihulljon belőle a pernye – egy! Nem tesz jót az egészségének, Stanton. Kettő, az én irodámban ne merjen aztán nekem holmi pipázgatásba kezdeni! Értve vagyok? - Igen is – tisztelgett pofátlan kis vigyorral, majd az idősebb férfi keze felé biccentet – azt visszakaphatnám? Később még jó lesz – válasz nem érkezett néhány pillanatig, csak fanyalgó, nyammogó hang, s a cigi szál már a helyén illegette tovább magát – szóval, miért is vagyok itt? Tudja kapitány, ma még feladatom lesz, nagyjából… másfél órán belül… - A világért se lopnám a drága idejét, de pont emiatt van most itt. Találtunk még pár infót a nőről, szóval, mielőtt még bármit csinál, nem árt, ha ezeket is átnyálazza. - Nem úgy volt, hogy ez esetben nem fog kutakodni, és a mexikói szálakra bízzuk az információáramlást? - Stanton… az ég szerelmére, lehet, hogy most úgy nézek ki, és olyan a mozgásom, mint C3-PO-nak, de egykor én is olyan törtető bika voltam, mint maga! Mindig az élvonalban, és mindig mindenről hamarabb akartam tudni, mint mások. Szóval tessék parancsolni, talán ezzel is tudunk majd valamit kezdeni a jövőben… de addig is, Hugo Santiago! Magáé a terep…
- Ó, jesszusom komolyan?! – horkantott, mikor egy sarokkal arrébb már felvillanni vélte a lassan haladó, sötét furgon fényszóróit, mellette nem sokkal a nővel. Az addig nyugodtan szívott cigarettacsikk, hegyével pattant az aszfaltra, köröskörül megannyi piros és arany pernye hullott szét, ahogy elpöccintette azt – ennél ócskábbak nem is lehettetek volna! Ennyi erővel ki is kiabálhatnátok neki az ablakon, hogy „fuss cicám, mert el fogunk rabolni!” – inkább magának pörölt, mint bárki másnak, hiszen a szerep, és vele együtt a feladatának tökéletes kivitelezése miatt, nem tarthatott semmiféle módon kapcsolatot a furgonban érkező rendőrökkel. Pedig ha lehetőségük lett volna rá, lett volna egy-két keresetlen szava hozzájuk. Minél több időt töltött el velük a kontinensnek rájuk eső féltekén, annál inkább érezte, hogy két különböző világ az övéjük. Őt pedig hiába bízták meg azzal az áthelyezésének értelmében, hogy vérfrissítés gyanánt mutasson nekik olyan módszereket, technikákat, mint amit a nyugati parton szokás űzni, lehetetlen próbálkozásnak bizonyult. Mintha csak ellenkező, makacs óvodásokkal próbálta volna megetetni az undorító spenótot. Besavanyodott, begyepesedett kretének jutottak neki, akik nem alá dolgoztak, nem őt erősítették, inkább hátráltatták. De, ha valamiben, hát ebben világelsők lehettek volna. Közel negyedik hete volt már annak, hogy átvette egy korábbi munkatársának az ügyét, minek után az, a mihamarabbi áthelyezését kérte a helyi irodától, mihelyst kiderült, hogy a mexikóiak is érintettek a témában. Még, ha csak az ottani beépültekről, és egyéb, forró dróton tartott tagról volt szó. Berezelt, mintha csak valamiféle féltenivalója lett volna a mocskos életén kívül, hiszen tudva való volt, hogy se kutyája, se macskája nem volt. A maga elmondása szerint nem másnak, csak a munkájának élt. Akkor hova lett? Jared amúgy soha nem értette, hogy miféle ódzkodás és félelem övezi a legtöbb helyi rendőrt a kontinens közepén éldegélő, olykor mocskos életű népségek irányába, de ahányan az elmúlt hetekben és hónapokban hasonlóképpen „megléptek”, ez már meg se lepte. Sötét alakja úgy vált le az égbetörő házak faláról, mint egy sötét lidérc. Fekete, bakancsszerű lábbelijének kemény talpa tompán csapódott a földhöz minden egyes léptével. Itt-ott szakadt nadrágjának zsebében kulcsok csörrentek fémesen, fehér izompólója kocsi olajtól volt maszatos. Összetörnie se kellett magát ahhoz, hogy hitelesen adja el magát a hatóságok egyik potenciális kiszemeltjének. Mindig volt benne valami ravasz. Valami sötét, amit sokan nem tudtak volna megfogalmazni, vagy mire vélni. Ám az ilyen „hadműveletek” rendre értésükre adták az addigiakat. Barna szemei egy pillanatra se vétették szem elől a furgonból kipattanókat, akik úgy kapaszkodtak bele a törékenynek tűnő nőbe, mintha egy hegyomlás mérettel büszkélkedő férfiembert kellett volna leszerelniük. Na, nem, mintha féltette volna a potenciális célszemélyt, de a férfiúi mivolta mégis, a nő személyétől függetlenül is bekapcsolt. Mikor először hallott a tervről, szíve szerint vad röhögéssel hagyta volna ott az összes résztvevőt, miként lepörgött a lelki szemei előtt a kép, ahogy ő, mint megmentő, nadrágjára húzott alsógatyával próbál a gonosztevők fejére koppintani. S mind addig képtelen volt megszabadulni ettől a képtől, míg a négy férfi egyike fel nem horkant. A furgon rendszáma fekete volt, bármiféle jelölés nélküli, míg a benne tartózkodók, bár egytől egyig amerikai állampolgárságú, többnyire – elméletileg – magasan képzett rendőrtisztből, vagy épp nyomozóból állt, mégis benyalt kiejtéssel pörölték a mexikóiak által is beszélt spanyolt. A nő szájára ragasztószalagot tapasztottak, fejére sötét vászonból készült zsákot húztak, s mire kettőt pisloghatott volna bármelyik rendőr, Stanton vérben forgó szemével, és a kezében tartott pisztolyának csövével nézhettek farkasszemet. Egy pillanatra még arról is megfeledkeztek, hogy miféle forgatókönyv szerint kell cselekedniük, hogy miként kellett volna akkor és ott kifejezni magukat, hiszen a tervben nem az szerepelt, hogy Jared a tárra töltött fegyvert fogja gyilkolásra kész eszközként lebegtetni előttük. Egyszerű rablásként kellett volna kezelni az ügyet, s úgy szólt az utasítás, hogy „külső beavatkozóként, a helyi banda régóta keresett, Hugo Santiagojaként közbelép”… arra viszont a nyakát tette volna, hogy a nőnek több esze és tapasztalata volt annál, mint, hogy egy ilyen átlátszó sztorit bevett volna. Helyi banda? Jó vicc – jegyezte meg magában már az irodában ismertetettek pillanatában is. Egy órára rá pedig, konkrét történet állt már a háta mögött, kicsit felturbózva a személyazonosságát, amit Alex segítségével állítottak össze. - Engedjétek el! – morrant, mire az egyik értetlen pillantással kereste meg a mellette álló pillantását. Stanton tekintete elszánt volt, haragos. Mintha csak a saját bosszúhadjáratát indította volna az iroda, és munkatársai ellen – már megint itt vagytok? Egy hónapja… két hete, négy és két napja is kitettük innen a szűrötöket, most mégis itt vagytok – hangja mosolygós volt. Keserű, gúnyos, de mosolygós. Pont, amilyen a szája szegletében ülő kegyetlen vigyora – ti tényleg nem az eszetekről vagytok híresek. - Santiago!? – a megnevezésre széttárta a karjait. Szemöldöke rándult egyet, vigyora tovább szélesedett. - Tudtommal a zsernyákok már rég visszatoloncoltak téged Mexikóba… mit keresel itt mégis, mondd?! - Nem is tudom. Igyekszek mintapolgárként eladni magam, hátha elnyerem valaki szimpátiáját. - Elég rosszul megy, Santiago. Fegyverrel? - Persze. Amíg ti itt vagytok, és erre jártok, nem is lesz ez másként. Rákényszerítetek arra, hogy ilyen szépségekkel rohangáljak. - Apád büszke lenne rád… jaj, várj! Mintha kicsikét halott lenne már – nevetet fel gúnyosan a nőt tartó. A hatásszünet némiképp hosszúra nyúlt, s pont, mint egy sebzett fiúgyerek, megemlékezni igyekezett az elhunyt, Frederico Santiagoról. - Eresszétek el a nőt…
Halvány lila gőzöm sincs, hogy mégis mi a jó fene történik. Ahogyan azt sem tudom, hogy kik ezek vagy mit akarnak. De abban az egyben teljes mértékben biztos vagyok, hogy nem ússzák meg ennyivel. Mind egy szálig a saját vérében fog megfulladni miután napokat könyörögtek az életükért. Az már biztos, hogy nem tudják kivel húztak itt ujjat, de hamarosan meg fogják tudni, emiatt egy percig sem aggódom. Soha nem bántottam ok nélkül senkit, nem megyek ki az utcára és lövök le minden szembejövőt, mindenre nyomos okom van és nem keltek fel feleslegesen figyelmeket. Viszont ha valaki ujjat húz velem az bizony megismerheti, hogy milyen nagyszerű módszereim vannak. Fogat fogért, ujjat ujjért. Egyesével fogom levágni mindet, miközben savval fogom megitatni őket. Meglátjuk meddig húzzák majd és mennyire lesznek nagyfiúk akkor. Abban teljes mértékben biztos vagyok, hogy ezek itt mind amatőrök. Nagyon sokat kell még tanulniuk ahhoz, hogy ki tudjanak fogni egy olyan nagy halat mint amilyen én vagyok. Nem először van részem elrablásban, nem is másodszor. Egy ilyen akciót gyorsan és simán kell lerendezni, nem hagyni semmi menekvési utat, csak lecsapni észrevétlenül. Még a zöldfülűek is tudják, hogy a kloroform használata szinte kötelező ahhoz, hogy ne kelthessünk semmi felkeltést. Arról nem is beszélve, hogy a telefonomban nyomkövető van ami másodpercenként küld egy jelet az aktuális helyzetemről. Egy profi az első pillanatban összetörte volna vagy legalább kivette volna az akkumlátort, ha esetleg szüksége lenne a készülékre. Persze nekem eszem ágában sincs tippeket adni senkinek, ezzel csak az én dolgom könnyítik meg ahhoz, hogy szép sorjában kínozzam mindet halálra. A bosszúvágy egy nagyon csúnya és veszélyes tulajdonság, amit ha az ember nem tud kordában tartani akkor elfajulhat a dolog. Szerencsére nekem van benne tapasztalatom, több is mint kellene. Már réges rég megtanultam, hogy nem szabad elvakulni és csak várni kell a megfelelő pillanatokra, nem pedig a vesztedbe rohanni. Viszont mielőtt még alkalmam adódna több kínzási módszeren gondolkozni, egy ismeretlen férfi hangját hallom meg. Az elrablóknak már sikerült félig a kocsiba cibálni, nem hagyom könnyen magam, de hiába a hatalom ha erőben soha nem leszek erősebb egy férfinél sem. Erre vannak az embereim. Érzem ahogyan megtorpan a fickó akinek a karjai még mindig szorosan kulcsolódnak össze körülöttem. Mit meg nem adnék azért, hogy láthassam az arcukat. Egy életre megjegyezném őket az tuti. Ugyan nem látok, de a hallásom még így is tökéletes. A társalgásukból azt szűröm le, hogy nagyon jól ismerik egymást és ezek a fickók nem először fordulnak itt meg. Még mindig fogalmam sincs kik ezek, de úgy tűnik, hogy előszeretettel rabolnak el nőket, lenne is egy tippem arra, hogy mire használják őket. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék mindennek a részese lenni, szóval kihasználva az engem markaiban tartó férfi megtorpanását, egy igencsak nagy rúgást mérek le jobbik térdére a sarkam segítségével. Aminek köszönhetően a férfi felordít majd nagy erővel a földre lök. Mire sikerül a zsákot leszednem a fejemről ők már indulnak is. - Hogy az a... - Mordulok fel miután eltávolítom a ragasztószalagot is a számról. Magam sem tudom, hogy azért mert nem sikerült egyikük arcát sem meglátnom, vagy mert a szalag leszedése sem a legfájdalmatlanabb része a dolgoknak. - Azt hiszem tartozom egy köszönömmel... - Mérek végig a tökéletes szabású férfin magam előtt akinek végül a fegyverére csúszík a tekintetem. Egyáltalán nem félek a fegyverektől, ahogyan a használatával sincs semmi bajom, de egyszerű civilként talán legalább megjátszhatnám magam. - Mondjuk azt remélem, hogy nem azért mentettél itt meg, hogy aztán jól lepuffants. - Halványan elmosolyodom, mintha csak viccnek szántam volna, bár igazság szerint nem teljesen szántam annak. Hiszen sosem tudhatom, hogy milyen hátsó szándékai vannak, talán ismer és úgy gondolja okos dolog lenne elbánni velem. Veszek egy mély lélegzetet, igyekszem kicsit lenyugtatni magam az imént történtek után, majd teszek egy próbálkozást a talpra állásban. - Kik voltak ezek? - Kérdezek rá ravaszul, hiszen a társalgásukból ítélve nem először találkoztak. Talán tud valami használható információt róluk, aminek segítségével meg tudnám őket látogatni és egy kicsit elbeszélgetni velük... Vagy nem.
Nem árult zsákbamacskát, és őszinte kijelentéssel hozta újra és újra a világ tudtára azt, hogy utálta a ki tudja, hogy honnan leakasztott munkatársait, akiket a keleti part rendőrtársadalmának legnagyobb analfabétáiként tartott számon. Több, mint másfél éve volt már annak, hogy a New Yorki iroda alkalmazásában állt sokkalta vérfrissítés, mintsem a saját maga tudásának fejlesztése miatt, de mindaddig képtelen volt arra, hogy ráérezzen a közös munka „szépségeire” azokkal a szerencsétlen, mihaszna, semmire kellő, de mindenhez túlontúl nagy elvárást fektető, ezek ellenére alulképzett tagokkal. Másfél év alatt tizenhat ügyet kellett megoldania velük, noha úgy is fogalmazhatott volna, hogy „kellett volna megoldania” velük. Hat nagyobbat és összetettebbet, melyek közös nyomozást, szimatolást, kutakodást, utazásokat, olykor pedig komoly üldözéseket eredményeztek, valamint tíz kisebbet, ami nem több, három, négy napot ölelt fel összességében, esetenként. És többnyire papírmunkát jelentett, amit rájuk óhajtott bízni annak tudatában, hogy ő volt a „fő bevetési osztag”… egy személyben. Ebből a tizenhat, amúgy gondosan összeválogatott, olykor egymáshoz szorosan kapcsolódó ügyből pedig nem több, három volt olyan, amiben teljes mértékben képes volt rájuk támaszkodni ahelyett, hogy újra meg újra Alexet, a mindig forró dróton tartott „társcimboráját” zaklatta volna, aki nem mellesleg a CIA egyik hírszerzője volt. Titokban, úgyis lehet mondani, hogy ismeretlen lidércként ügyködött a háttérben, és tolta egyre előre Jared hátsóját, amennyiben arra a munkatársai nem voltak képesek. Nem szimplán a társa volt több száz kilométereket felöleli távlatban. Nem csupán egy magasan képzett ügynök, akinek a tudására, tapasztalatára mindig és mindenkor szüksége volt, de mindezekkel együtt, az egyik legjobb barátja is, akire mindig támaszkodni tudott, s ez fordítva is igaz volt. Ők ketten tökéletesen voltak képesek együttműködni, s egészen biztos volt, hogy, ha fel is merült a nevük egy-egy ügy kapcsán, - bár igyekeztek ezt elkerülni - azt rövid időn belül, roppant hatékonysággal vitték sikerre. És volt még egy harmadik személy is, aki ugyancsak a világ végéről navigálta Jaredet, amennyiben szüksége volt rá. A mexikói származású Ramírez, aki kistaknyos kora óta Angliában élt, és az MI6 egyik ma élő, legjobb ügynöke volt. Ő csak és kizárólag a Mexikói kontaktok végett segített neki. Ezt is csak azért lehetett kivitelezni, mert a közelben tartózkodott. Hol az USA, hol pedig Mexikó területén mozgott, másszor pedig a határok mentén, és "fent az éterben". Másrészt pedig azért, mert kölyök koruk óta jó barátságot ápoltak egymással, így magával értetődő volt, hogy olykor-olykor egymás segítségére voltak, a világ bármely pontjáról is volt szó, vagy egyik-másik szervezet nyélbe ütendő akciójáról. A jelen feladata is azt követelte, hogy ha valakik hát ők a segítségére legyenek, de ez esetben – még – nem nyúlhatott messze a kezük, és be kellett érnie a helyi „erőkkel”, akik a színjátszást és a beépülést vélték a legkifizetődőbb megoldásnak. Az, hogy az ő megérzései ennek tökéletesen ellent mondtak, sőt mi több, a legmélyebben leledző zsigerei is üvöltöttek, tiltakoztak, nem érdekelte senkit. Amit a fejes mondott, annak úgy kellett lennie. Márpedig, ha ő innentől kezdve Hugo Santiagoként elhíresült, mexikói születésű, onnan menekült szélhámos, akkor neki a Hugo Santiago névre kellett hallgatnia, a létező leghitelesebb játékával adva mindenki tudtára a személyének milyenségét. Egész életében utálta a színdarabokat. Rémes színész volt, legalábbis annak tartotta magát, és, ha úgy tűnt, hogy sikerült beleélnie magát a kötelező szerepbe, az is csupán a lelkiismeretességének, és a munka iránt érzett elkötelezettségének volt betudható. Mindenek feletti szakértelmének és bizonyítási vágyának. Amúgy, ha be kellett épülnie, morgott. Ha el kellett adnia magát valaki másnak, aki soha nem volt, és soha nem is lehetett volna, morgott. Ha pedig olyan valamit kényszerítettek rá, ami szembe ment az elveivel, hisztizett és pattogott. Soha nem volt rest hangot adni az elveinek és nézeteinek. Akaratos, makacs, keményfejű férfiegyed volt, akivel ilyen, és ehhez hasonló kérdésekben nem volt szabad ujjat húzni. Vitákba bonyolódni pedig főleg nem, hiszen így is, úgy is az ő akarata érvényesült a végén. Egyetlen egy módja volt annak, hogy tettre bírják: ki kellett osztani a feladatot neki, majd ráhagyni, duzzogjon a sarokban, és szokja a helyzetet, amiben bizonyos esetekben nem dirigálhatott. Ám, a hiedelmekkel ellentétben, okkal soha nem pattogott vagy ellenkezett, s ha képes is volt eme ellenszegülő magatartásra fanyalodni, annak mindig oka volt. Megérzések. Hozzáértés, tapasztalat. Fiatal kora ellenére sokat látott, és sokat megélt már, ami miatt bátran hagyakozhattak rá, és a ki tudja, hányadik érzékére az emberek. Mégse tették pont azért, mert az egyik legfiatalabb tagja volt az irodának. Azt pedig már figyelembe se vették, hogy miféle tapasztalatok és milyen tudás rejlik a csekély kor mögött. Alapjáraton az elmúlt éveinek munkája a megalkuvásról szólt. Arról, hogy a létező legnagyobb összpontosítással végezze el a rá kiszabott feladatokat, hiszen tudva való volt, hogy rajta kívül csak nagyon kevesen voltak azok, akik tényleges lelkiismerettel és profizmussal voltak képesek dolgozni. Így bármennyire is tartották őt fiatalnak, be kellett látni: ritka nagy kincs volt. Ő elvégezte hát a melót, mellé megkapta az elismerést... többé kevésbé. És pont ilyen módon igyekezett a jelen feladatot is megoldani. Rögtönöznie kellett, mint a rögtönzés nagy mestere, mert az, ahogy a munkatársak feszengve, kényszeredetten húzták-vonták a nőt, miközben a kínlódást vélte felfedezni a szemükben, de még a hanglejtésükben is, tudta, hogy hogyha nem ő, akkor azok fogják pillanatok alatt lebuktatni magukat. Hát ennyit a közös munkáról és ennyit arról, hogy azok segítségével bármit meglehet oldani. Tudta, hogy elég lett volna őt kiküldeni terepre, és más módon a nő nyakába akasztani szimatolni. Akár egy egyszerű kis koloncként is. Helyette fintorogva, szemeit vadul forgatva kellett szembesülnie a kényszeredett próbálkozással. Látszott rajtuk, hogy azelőtt soha nem csináltak még hasonlót. Látta és tudta, hogy nem kifejezetten az ő terepük ez, még akkor se, ha a közös munkával, az együttműködéssel nem volt probléma. Nem úgy, minden mással. A kezében tartogatott fegyver töltve volt, és kibiztosítva. Ujja a billentyűbe kapaszkodott. Elég lett volna egyetlen egy rossz mozdulat… egy botlás, egy hiba, és golyót eresztett volna nem csak az egyik, de az annak takarásában álló másik rendőr fejébe is. Látszott rajtuk a pánik, a tartózkodás. Nem bíztak Jaredben. És, ha már itt tartunk, ő se bízott bennük, pont emiatt. A sietősen megfogalmazott kiselőadásuk végeztével, ránduló szemöldökkel biccentett a nő irányába, jelezve, hogy eresszék, majd az utcafront felé lendült a csuklója és a kezében szorongatott fegyver. Fényesen, fémesen csillant a kültéri világításnak köszönhetően, s mire kettőt pislogott, a túszul ejtett áldozat egymagában kívánta megoldani a szabadulásának kivitelezését. Még jól is jött. Stanton arca pimasz grimaszba torzult, s mintha elmormolt volna az orra alatt egy „ezt megérdemelted” megjegyzést, halkan horkantott. Végtére is, akár ő is címezhette volna nekik fricskaként. Csak ő kevéssé lett volna ennyire pipeskedő és csábos, de minimum ketté rúgta volna a pofátlan, magáról túl sokat képzelő Carter térdkalácsát. Mielőtt még elhíresült nőmentővé avanzsálódott volna, ráadásul olyanná, aki lovagiasan a bajba esettek segítségére siet, rendezte a sorait. Amúgy javarészt szelídnek, inkább csibésznek nevezhető pillantása megkeményedett. Harcedzettségről, kitaszítottságról árulkodott. Arról, hogy számos kegyetlenségen kellett már átesnie, és a legrosszabb környékeken kellett ezt a kínkeservet megtapasztalnia. Abban felnőnie. Hogy is volt? Utált színészkedni? Igen… de ez még nem azt jelentette, hogy nem tudott. Csak épp, ő se hitte el. Nem közeledett a nő felé. Távolról figyelte őt, már amennyiben az a közel másfél méter távolinak tűnt. Tekintetét úgy tartotta a távolodó furgonon, hogy a szeme sarkából mindvégig a jelenlegi célszemélyt figyelte. Egy pillanatra nem tévesztette volna őt szem elől. - Ha lerántja, az ke… mindegy, csinálja ahogy akarja – adta volna a jótanácsot, mielőtt még az eltávolította volna a ragasztószalagot, ugyan azon a faragatlan hangszínen, amit korábban a rendőrtársai esetében is megütött. Cüncögött, halkan horkantott. Tekintete mintha azt üzente volna „én csak segíteni akartam!”. Valójában nem akart, de jól mulatott. A köszönetet illető szösszenetre nem reagált, csupán a nőre vezette barna íriszeit. A kíváncsiságnak nyoma se volt benne. Semleges volt, tökéletesen élettelen, mialatt a maszk mögé rejtezve igyekezett őt elemezni. Azt, hogy miként vélekedett a helyzetről? Hogyan viszonyult a fegyverhez, mely mindvégig ott mutogatta magát, Jared kezének meghosszabbításaképpen... Nem az ő fegyvere volt, erre különös figyelmet fordított és ügyelt. Ugyan a helyzet az ő malmukra hajtotta a vizet, amennyiben eldörrent volna és golyót veszített volna, az utólagos rendőri munka megoldotta volna, hogy ne hozzá vezessen egy esetleges bűntény vádalma. Másrészt, ez alkalommal azzal is számolniuk kellett, hogy a nőnek minden bizonnyal kapcsolata volt a fegyverekkel… amit pedig, ha Jared elhagyott volna, annak száma elvezetett volna akárkit - is - a rendőrséghez. Úgy fogalmazva, anonim maradt az idegen, jelöletlen pisztoly használatával. - Tehát, azt mondja, hogy azért téptem volna itt a szám, és mentem volna szembe velük, maga miatt, hogy aztán lelőjem? – gúnyos, már-már kegyetlen vigyora sátáni maszkjává vált. Fejét ide-oda csóválta, ajkait a nyelvével nedvesítette – nem. És nem azért, mert különb lennék ezeknél, túl azon, hogy gyilkosként aligha lehet számon tartani. Velük ellentétben. - akkor és ott, megfoglamazódott benne a kérdés, hogy ez igaz volt? Oltott már ki emberi életeket, még, ha az igazság és a jó érdekében is... de mégiscsak dötnenie kellett. Nem egyszer, nem kétszer. Istent játszott, még, ha rendőri álruhát is öltött az igazság nevében. - De hozzátenném, semmi kifizetődő, megtérülő tett nem lenne benne. Ha valamiért, hát ezért nem paskolnák meg a fejemet, hogy jól csináltam, ügyes fiú – még el is torzította a hangját annyira, hogy úgy tűnjön, mintha tényleg egy debil kisiskolásnak járt volna a dicséret, nem pedig egy magafajta meglett, valamire, de főként életre való férfinak. Végül csak vette a fáradtságot, fesztelenítette a fegyvert, és becsúsztatta a fehér, harcedzett trikója és a nadrágöve közé. Kezét végül „nesze neked” módon nyújtotta a nő felé, s, ha az belé kapaszkodott, felhúzta a földről. Tekintetét újra meg újra végig futtatta rajta, mert egy valamit nem volt képes levetkőzni és kinőni: a gyengébb nem iránti tiszteletét is figyelmét. Tök mindegy, hogy miféle volt a képviselőjük, így nevelték. - Ezek? – pillantott az utca vége felé, ahol nem sokkal az előtt, még porzott az aszfalt a sietve távozó terepjármű alatt – olyan, magát az „utca királyainak” nevezett idióták, akik jó ideje már, hogy komoly fejtörést okoznak a zsaruknak. Nem lenne őket nehéz lesittelni, de legalábbis eltüntetni őket innen, de olyan, mintha valami, vagy valaki védené őket. Én mondom, nem normális ez, addig pedig miattuk el kell tűrni a folyamatos rendőri jelenlétet. Aztán ki tudja? A városi polgároknak ez csak jó, de egy magunkfajtának – tárta szét a karját, mintha arra igyekezett volna utalni, hogy ő maga is hasonlóan zűrös személy – különösképpen a legszebb mosolyát kell mutogatni, vagy pedig… csettintésre felszívódni. Amúgy ma mázlija volt, holnap talán nem lesz. Ne járjon erre, többet, főleg ne sötétedés után. Manhattan ide vagy oda, ennek a környéknek is megvan a maga démona. A hiedelmek és szóbeszéd szerint amúgy szervkereskedők állnak mögöttük, de én mindeddig nem láttam belőlük többet, mint piti bűnözőket, akik szeretik az erejüket fitogtatni, ha már az eszük értelmében ezt nem lehet elmondani. Nem ők a legélesebb kés a fiókban, az viszont tagadhatatlan, hogy elég nagy „kereskedelmi” és más-más csatorna áll a rendelkezésükre. Túl régóta vannak már itt – szemöldöke rebbent, vigyora egészen fanyarrá, aljassá vált – nem akarom megrémiszteni. Ha esetleg becsörögne az őrsre... már csak azért is, hogy kiimádkoztam a markukból, megtenne nekem egy szívességet? – leheletnyit közelebb hajolt. Szemeit gyanakvón résnyire szűkítette, s félre biccentett fejjel folytatta – engem ne említsen, hogy közbeavatkoztam… magának, és nekem is jobb lesz ez így… egy valami viszont nem hagy nyugodni - köszörülte a torkát, minek után hangja meglehetősen ércessé vált - nem tűnik túl zaklatottnak a történtek után...
Míg mások azon gondolkoznak, hogy mégis mi a jó fene olyan érdekes a futásban, számomra ez a kikapcsolódás. Az az egy óra amiben tényleg semmi másra nem kell koncentrálnom, mint saját magamra, a zenémre, a gondolataimra. Amikor kizárhatok minden mást a fejemből, nem kell a problémákon agyalnom, vagy éppen azon, hogy mégis miként tudom megoldani őket. Egyetlen szabad óra minden áldott nap, semmi másra nincs szükségem. Éppen ezért sem tölt el különösebb örömmel a tény, hogy ezek az idióták komolyan képesek voltak belerondítani ebbe. Bármikor elkaphattak volna, a bárban, az otthonomban, éjszaka, egy étteremben, hazafelé menet... és ők épp ezt a pillanatot választották. Az egyetlen időszakot amikor tényleg azt akarom, hogy senki sem zavarhasson meg és lehessen egy kis énidőm. Nos, abban biztosak lehetnek, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni. Hazaértem után az első dolgom lesz, hogy felhívom Zachet és utasításba adom ezeknek az idiótáknak a levadászását. Fogalmuk sincs kivel húztak ujjat, de azt garantálhatom, hogy hamarosan meg fogják tudni. Legközelebb majd kétszer is meggondolják kit szeretnének elrabolni és nem fejetlenül vágnak bele, mint ahogyan azt most is tették. Más jelzőt nem is tudnék rájuk akasztani, mint az amatőröket. Sokat kell még tanulniuk ha az alvilági életet szeretnék élni, de minden bizonnyal nem én leszek az aki erre megtanítja őket. Sokkal inkább az ellenkezőjét fogom bemutatni, amivel egy életre elriasztom őket az ilyen ostoba ötletektől. Őszintén szólva nem is tudom mi visz rá valakit, hogy a nyílt utcán csak úgy randomban felkaparjon egy nőt, anélkül, hogy megbizonyosodjon a körülményekről. Egy elrablási kísérletet meg kell szervezni, pontosan tudni, hogy a kiszemelt merre fog menni, megfigyelni, valamint a lehető legjobb időpontot megvárni és csak akkor elkapni. Nem lehet elsietni vagy éppen fittyet hányni a szemtanúkra elvégre sose tudni, hogy ki mennyit látott belőled, ki mennyire ismer. Ahogyan a térfigyelő kamerákról sem lehet megfeledkezni. Arról pedig nem is beszélve, hogy az akciónak teljesen simán és csendesen kell, hogy megtörténjen, hogy az ne keltse fel senki figyelmét. Nem hagyni időt kiabálásra vagy dulakodásra, ahogyan arra sem, hogy bárki közbelépjen. Ezek a zöldfülűek pedig ezek közül szinte egyikre sem figyeltek. Na nem mintha panaszkodnék, örülök, hogy nem kellett velük tartanom, sokkalta jobban érzem magam itt, de mindenesetre sikerült megkönnyíteniük a dolgom. Leszűkíteni a kört amiben keresgélnem kell majd. - Szóval nem különb náluk. Maga aztán tudja hogyan kell egy épp elrablási kísérleten átesett nőt megnyugtatni. - Vonom fel egyik tökéletes szemöldököm. Nem igazán tudom még eldönteni, hogy a férfi csak viccelt-e a kijelentésével, vagy komolyan gondolta. Viszont aligha kezdene el az alvilági életéről hősködni egy idegen nőnek, aki épp egy traumán esett át... Legalábbis abban az esetben ha nem tudja, hogy ki vagyok. De mégis honnan tudhatna bármit is a kilétemről. Nem tűnik ismerősnek a férfi, én pedig nem igazán hírdetem magam. Nem osztok meg a közösségi oldalakon képeket magamról amiken éppen néhány drogüzletet ejtek meg. Valószínűleg akkor már rég nem is itt lennék, hanem egy kis szűk, sötét cellában ücsörögnék életem hátralévő részében. Ám a férfi még hasznosnak bizonyulhat számomra, ha másért nem is, akkor azért, hogy információt tudjak beszerezni az imént elmenekült idiótákról. Szóval egyenlőre nem áll szándékomban sarkon fordulni és elmenni. Viszont a felajánlott kezet elfogadom és annak segítségével már újra talpon is állok. - Tehát mi van akkor ha ez a kis vallomás után kijelentem, hogy rendőr vagyok? - Kérdezek vissza egy apró kis mosollyal az ajkaim szélében. Számomra érthetetlen vajon miért próbálja bűnözői mivoltát annyira bizonygatni, hacsak nem tudja, hogy ki is vagyok valójában. Éppen ezért is teszem fel a korábbi kérdést, aminek segítségével talán rá tudom vezetni, hogy kibökje az igazságot. Hiszen érzem, hogy valami nincs rendben, valamit tud amit én nem. Már csak azt kell kiderítenem, hogy mi lenne az. - Az ember azt gondolná, hogy Manhattan utcái valamivel biztonságosabbak a többinél. Még soha nem hallottam korábban ezekről a fickókról, de mindenesetre köszönöm a közbeavatkozást. Sokszor az emberek ilyen esetekben csak meglapulnak és eszükbe sem jutna segítséget nyújtani. - Válaszolom kissé elgondolkozva. Azt inkább nem említem meg, hogy legtöbb esetben én vagyok a másik oldalon és nem pedig rám próbálnak lecsapni. Bár azért tapasztalatom van mindkét oldalról. Éppen ezért is tudom, hogy ritka az mikor valaki közbe mer lépni. Tehát legyen ő akárki is, azt azért nagyra értékelem, hogy nem húzta be a fülét-farkát és nézte végig ahogyan elvisznek valahová, ahol a hallottak alapján nagy valószínűséggel búcsút mondhattam volna néhány létfontosságú szervemnek. - És természetesen nem említem meg a nevét... Ami ha jól rémlik Santiago volt? - Némi puhatolózásba kezdek. Mintha az egyik férfi a járműből ezen a néven szólította volna, bár őszintén szólva aligha volt időm arra, hogy a kis társalgásukra figyeljek. Sokkal elfoglaltabb voltam azzal, hogy saját magam kiszabadíthassam a karjaik közül amíg ő elvonta a figyelmüket. - Azt azért semmiképp sem mondanám, hogy egyáltalán nem vagyok zaklatott. Legfeljebb az események még túl frissek. Meg nem is az első ilyen esetem volt... - Vallom be végül óvatosan, bár igyekszem nem túl sokat elárulni neki, csak éppen annyit amenniyvel felkelthetem a figyelmét. - Az túl nagy kérés lenne, ha megkérném, hogy kísérjen el egy darabig? Nem túlzottan szeretnék most magamra maradni... - Azt azért nem teszem hozzá, hogy mi okból. Elvégre aligha azért mert annyira félnék, inkább csak azért mert egy potenciális üzletet látok benne. Én pedig mikor ne harapnék egy újabb lehetőségre? Nem kizárt, hogy egy újabb üzlettársra tehetek szert benne, bár eszemben sincs elsietni semmit sem.
Kezdőlap
.gif)
