– Hiányzol, anyu – csivitelte Sophie a telefonba, én pedig elmosolyodva kapaszkodtam meg a LaGuardia egyik mozgólépcsőjén.
– Észre sem fogod venni, és már otthon is leszek – feleltem neki.
Őszintén reméltem, hogy így is lesz. Szokatlanul nehezemre esett otthon hagyni őt, de folyamatosan azzal nyugtattam magam, hogy Gabriel már két hónapja jó magaviseletet tanúsít otthon. Ellenőriztem a szekrényeket is, ahol mindig a dugikészleteit tartotta, de nem találtam újabb üvegeket – talán ezúttal tényleg képes lesz uralkodni magán. Ez mondjuk biztosítéknak még kevés lett volna, de megtoldottam az utóbbi két hónapban tapasztaltakkal, így meggyőztem magam, hogy nyugodtan elfogadhatom Chris meghívását New Yorkba. Sophie egyébként is tudta, hogy mikor kell azonnal szólnia nekem vagy Jax bácsinak. Még ha messze is voltunk... biztos, hogy kitaláltunk volna valamit. Akármit. Szélsőséges esetben talán még Charles is közbeléphetett volna, de ezt jobb szerettem volna elkerülni; addig volt jó, amíg a két életem teljesen elhatárolódott egymástól.
Ettől még persze első dolgom volt felhívni őt a landolás után, és egészen addig hagytam, hogy szóval tartson, míg a poggyászfelvételre vártam. Csak akkor köszöntünk el egymástól, amikor már a kezemben volt a bőröndöm is; mély sóhajjal süllyesztettem a kézitáskám mélyére a telefont, lélekben felkészítve magam a következőkre is.
Kedveltem Christophert. Tényleg. Máskülönben a meghívás is udvariasan elutasítottam volna. Tény ami tény viszont... Sokkal kényelmesebb volt, amióta eljött New Yorkba. Már-már elfelejtettem, hogy néha nem is volt olyan egyszerű a szemébe nézni, pedig most alaposan be kellett gyakorolnom mindezt. Talán rád is fér egy kis emlékeztető, szólalt meg a kisördög a bal vállamon, de inkább elhessegettem onnan. Nem volt szükséges feleslegesen túráztatni magam.
A tömeggel áramlottam kifelé a reptér belső tereiből, míg a tágas előtérbe nem kerültünk, ahol már a nyakam nyújtogatva kerestem Chris ismerős alakját. Talán meg sem kellett volna lepődnöm, hogy amikor kiszúrtam őt a várakozók között, még egy táblát is megláttam a kezében – azon meg pláne, ami a táblán állt. Halkan elnevettem magam, majd utat törtem magamnak az emberek között, és amikor odaértem hozzá, még mindig mosolyogva ingattam a fejem.
– Ez feltétlenül szükséges volt, igaz? – böktem a táblára felvont szemöldökkel. – Azért annyira régen még nem vagy itt, hogy ne ismertelek volna fel – közöltem vele, mielőtt a mosolyom barátságossá vált volna. Alaposan megnéztem őt magamnak, mint ahogy a nagymama vizsgálja meg, hogy az unokája ránézésre is eleget eszik-e; nem volt nálam sokkal fiatalabb és sosem vágytam anyja helyett anyja lenni, de egy valamirevaló asszisztens mindenre is odafigyel, nemde?
– Nem is nézel ki olyan szörnyen – állapítottam meg. – Mégsem igazak a pletykák és ebben a városban aludni is lehet? – ugrattam egy kicsit, kikukucskálva a válla mellett a város sűrű forgalmú utcáira.

"Chaos isn't a pit. Chaos is a ladder. Many who try to climb it fail and never get to try again. The fall breaks them. And some, are given a chance to climb. They refuse, they cling to the realm or the gods or love. Illusions. Only the ladder is real. The climb is all there is."

Még csak kocadohányosnak sem tartom magam, mert az ivászatnál, de leginkább a vízipipánál sokkalta ritkábban gyújtottam rá. Nem is voltam büszke arra, hogy az autó motorháztetőjének nekitámaszkodva a parkolóban figyeltem a fel és leszálló repülőgépeket az épület túloldaláról, vagy ha éppen kimaradt pár percig egy ilyen akció, akkor a bőröndjükkel elsiető embereket figyeltem, akik izgatottak voltak a repülés előtt vagy éppen azon vitatkoztak össze, hogy melyikük mit pakolt be vagy hagyott ki a soron következő útjukról. A számba toltam a cigarettát, csak hogy az ujjaimat felszabadítva a kabátomon sorjázó gombokat átbújtathassam a számukra vágott lyukakon. Ha Laura már rám várna odabent, akkor nem lennék ennyire nyugodt, de sejtve azt, a nőiségére alapozva, minden bizonnyal nem csak egy hátizsákkal fog érkezni, hogy a társaságomban tölthesse el a soron következő egy hetet. Két slukk után viszont a majdhogynem szűrőig szívott cigarettát a cipőm talpán nyomva el a legközelebbi kuka arra szánt részébe dobtam, hogy a számba pedig egy mentolos rágót téve nyomjam el valamennyire a nikotin ízét és illatát, több kevesebb sikerrel. Laura biztos, hogy észre fogja venni, de most ez nem igazán érdekelt. Sokkal nagyobb gondjai voltak otthon, szerintem a cigarettát épp, hogy el fogja nekem nézni. Két perccel később már a terminál érkező oldalán vetettem meg a lábam, hogy a kiejlzőn felvillanó járatszámot látva megnyugodjak. De leginkább amiatt, hogy nem a mostanában annyira szokásos huszonöt perc késés jelzése várt. Ahogy az első utasok kiözönlöttek a fotocellás ajtón, a szőkeség még sehol nem volt. Nem álltam be a tömegbe nyomorogni, mert nem volt ingerenciám az egymás nyakába borulásokhoz, a hangos üdvözlésekhez és a nyálas egymásra találásokhoz sem, de amikor az az ismerős magasságú nő mégis csak színre lépett, a táblát felemelve a mellkasomnak döntöttem a papírt. Nem mondhatnám, hogy gyöngybetűkkel írnék, de legalább egy diplomás, praktizáló orvos el tudja olvasni a macskakaparásom. A nyomtatott betűket ezek szerint Laura is, mert ahogy észrevett, már meg is indult felém, a megjegyzésére pedig elnevettem magam. Már az sem tetszik, ha bókolok és az igazat osztom meg róla másokkal? Tényleg a világ legjobb határidőnaplója volt. Az enyém biztosan, és már csak a memóriája miatt is aranyat ért számomra.
- Csak biztos akartam lenni, hogy felismersz. Ha el akartam volna előled menekülni, elég, ha csak megborotválkozom - engedtem le a lapot magam elől, hogy a kezemet nyújtsam a táskájáért. Nem kellett cipekednie, az én társaságomban biztosan nem. Miközben úgy nézett, nekem volt időm arra, hogy felvonjam a szemöldököm. Most komolyan vetkőzzek le és mutassam meg neki, hogy nem éhezem? Nem voltam szégyellős, látott már fürdőnadrágban is, meg ing nélkül, átöltözés közben, de akkor nem nézett. Nem úgy, mint most, gyanakvóan, mint ahogy anyám szokott.
- Pedig hidd el, itt se alszom jobban, mint otthon. Többet biztosan nem - ha engedett nekem és tényleg nálam volt a táska, akkor a kijárat felé fordultam. - Kell menned mosdóba? Csak mert nem tíz percig leszünk forgalomban - jutott eszembe, mert a magam részéről mindig kint szoktam igénybe venni ezen szolgáltatásokat, elkerülve a benti nyomort.
- Aztán az a terv, hogy lecuccolj és elmegyünk enni egy étterembe. Ugyanott van a szállásod, ahol az én lakásom is, csak tizenkét emelettel lejjebb találtam. Ha az megfelel - vezettem fel a terveimet, de persze ha fáradt volt és inkább a kanapét választotta volna helyettem a mai nap lezárásaként, akkor az ételrendelést ajánlottam volna fel neki. Bárhogy is választott, megyünk, vagy még akadt is egy dolga, utána kifelé menet a kocsi felé vettem az irányt, és ha nem is a Kentuckyban hagyott Bentleym volt, azt hiszem, hogy az Audi e-tron Sportback sem hagyott cserben, mióta New Yorkban laktam. Kezdtem magam otthon érezni sok év távlatából is. Ha nem is igényelte Laura, attól még az ő oldalára lépve nyitottam ki neki az anyósülés melletti ajtót, megvárva, hogy becsússzon a kényelmes ülésbe, és ha elrendezte magát, akkor elpakolva a táskáját a kormány mögé ültem be.
- Van egy feltételem, Laura - fordítottam felé a fejem, most rajtam volt a sor, hogy megnézzem magamnak. - A céges telefont, ha hoztad, kikapcsolod erre az időre és a munkáról nem szeretnék hallani tőled a következő egy hétben - nem vicceltem. Tényleg megérdemelné végre a pihenést.

A Sophie-val való beszélgetés olyan terápiás jelenség volt számomra, mint ahogy én mézes tejet melegítettem neki esténként, amikor nem tudott elaludni; mint például tegnap, tudva, hogy ma elutazom. Nem arról volt szó, hogy ne szeretett volna Gabe-bel lenni. Gabe a biológiai értelmezést leszámítva minden más értelemben Sophie apja volt, és ez így is volt jól. Így akartam. A lányom nem azért volt a legfényesebb csillag az életem égboltján, mert Charlestól született, hanem mert a lányom.
Igen, én magam bátorítottam Charlest, hogy vegye be a végrendeletébe a másik nőtől született lányát, de ettől még fikarcnyi késztetést sem éreztem arra, hogy színt valljak. Nem volt rá szüksége. Nekem sem volt rá szükségem. Nem akartam változásokat. Még ha Gabe viselkedése ezt felülírni is látszott mostanában...
A New York-i látogatás remek alkalomnak tűnt, hogy egy kicsit kizökkenjek ebből az egészből. Még ha kezdetben furcsa is lesz visszaszokni a "hogyan nézzek Chris szemébe" módszerre... Nem tudtam, mit tervezett, de álltam elébe, és közben igyekeztem nem túl gyakran gondolni arra, hogy meglátogassam-e Jaxet vagy sem. Nem volt helyes rögtön erre asszociálnom New York kapcsán.
A világ legjobb határidőnaplója mindenesetre megérkezett és jót derült a neki talált – egyébként találó – címen. Rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan nehéz Chris szemébe nézni, ha nem arra koncentrálok; azt hiszem, ez a látogatás is elárulta, hogy jó köztünk a kapcsolat. Talán a váltás, amivel az ő kezei alá kerültem, miattunk volt, de azóta kiválóan összecsiszolódtunk. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint hogy mindent kézben tudott tartani innen is.
– Alábecsülöd a képességeimet, ha azt hiszed, nem ismernélek meg csupasz fejjel – nevettem el magam, még ha abban egyet is kellett értenem, hogy azért kifejezetten furcsa lett volna.
Az udvariassága nem lepett meg és nem is kérettem magam, egyszerűen csak megköszönve átengedtem neki a lehetőséget; tudtam, hogy ez felőle inkább egy automatikus gesztus, nem azt akarja kifejezni, hogy én ne lennék képes a táskám cipelésére. Addig is alaposan szemügyre vettem – azért is, hogy be tudjak majd számolni a jóllétéről odahaza is –, amíg fel nem vonta a szemöldökét ezt látva. Akkor halkan elnevettem magam, bár megjegyzést végül csak arra tettem, hogy feleannyira sem tűnt kialvatlannak, mint számítottam rá.
– Szólj, ha a belső órádat is kalibrálni kell – jegyeztem meg egy félmosollyal, nem mintha ennek a lehetőségeit kifejlesztettem volna már... de mindketten tudtuk, hogy ha kellene, ezt is megoldanám valahogy. A kérdésére megráztam a fejem. – Nem, elintéztem közvetlenül landolás után – feleltem. Szerencsém volt, mert meg tudtam előzni a tömeget; a JFK-n nem nagyon próbáltam volna ilyesmivel kísérletezni. – Menni fog a nem tíz perc – nyugtattam meg mosolyogva, és ha elindult, én is kifelé vettem az irányt vele együtt.
– Remekül hangzik. Ha tizenhármat mondtál volna, lehet, hogy elkezdek félni – mosolyogtam rá, amikor közölt néhány tervet és részletet is. – Milyen étteremmel szeretnél lenyűgözni? – érdeklődtem tovább, miközben a fotocellás ajtók kinyíltak előttünk. A város zaja és szaga szinte arcon vágott, de mosollyal fogadtam ezt az érzést; a nyüzsgés jó volt. Egy időben sok mindent megadtam volna azért, hogy én is itt élhessek, azzal a céllal, hogy teljesen el is vesszek ebben a nyüzsgésben, és ne találjon meg senki.
Nem kellett Chris útbaigazítására várnom az autót illetően, hiszen ahogy mindenben, úgy az Audi papírjainak intézésében is a keze alá dolgoztam, hogy minden flottul és pontosan menjen. Kinyitotta nekem az ajtót, amit mosollyal az arcomon köszöntem meg, mielőtt becsusszantam volna az anyósülésre. A kézitáskámat az ölembe tettem és amíg a bőröndöm bekerült a csomagtartóba, bekötöttem magam. Amikor viszont Chris is beült, meglepő komolysággal szólalt meg, a feltétel szó hallatán pedig kíváncsian szaladt fel a szemöldököm – amíg el nem mondta, mi az. Elmosolyodtam.
– Ezt most barátként vagy a főnökömként mondod? – kérdeztem vissza, bár a folytatáson ez nem sokat változtatott. Már nyúltam is a táskámba, hogy kiemeljem az egyébként még nem visszakapcsolt készüléket – Sophie-t természetesen nem arról hívtam –, majd elnagyolt mozdulattal, hogy Chris is lássa, el is tettem azt a cipzáros belső zsebbe. Ugyanúgy kikapcsolva. – Csak azért kérdeztem, hogy szalutáljak-e a mozdulat mellé – magyaráztam meg, és igen, ha főnökömként (is) mondta, bizony nem maradt el a kézfejem katonás megemelése a halántékomhoz.
– A viccet félretéve, tényleg kíváncsi vagyok a városra, szóval reméltem, hogy időm sem lenne a munkára – tekintettem ki az ablakon, amikor elindultunk, hogy rendesen meg tudjam nézni magamnak a jellegzetes utcákat és épületeket. Még ha furcsa is volt belegondolni, hogy a világ egy része többet járt már itt turistáskodni, mint én magam, a helyi fold szülötte, de hát... kinek hogyan alakult az élete. Az enyém most engedte meg először, hogy igazán megtegyem. – Betábláztad az egész hetem, mint én szoktam a tiédet? – fordultam aztán vissza Chris felé mosolyogva.

"Chaos isn't a pit. Chaos is a ladder. Many who try to climb it fail and never get to try again. The fall breaks them. And some, are given a chance to climb. They refuse, they cling to the realm or the gods or love. Illusions. Only the ladder is real. The climb is all there is."

Apám annak ellenére, hogy már gyerekkorunkban magával cipelt külföldre, bejárva szinte az összes kontinenst is ezáltal, kicsit sem örült a soron következő tervemnek. Amikor megemlítettem neki, hogy Laurát szeretném New Yorkba reptetni a szabadsága idején és annak minden költségét magamra vállalok, ódzkodott attól, hogy ilyet megtegyek az alkalmazottam felé. Egyrészt azért, hogy hagyjam a nőt pihenni, másrészt pedig azért, mert nem váltunk el annyi ideje, hogy hiányozzon nekem Laura. Az igazságnak ehhez köze sem volt, az alkalmazottal - ahogy apám hívta, terveim voltak, és ahhoz, hogy megvalósíthassam ezt vele egyetemben, kellett a beleegyezése, a rugalmassága és arra is szükségem volt, hogy lássam, hogyan és miképp reagált a változásokra. Évekkel ezelőtt, amikor rossz szóval élve megkaptam őt, könnyedén alkalmazkodott, de ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy évek óta ismert már akkorra. Apám hozzáállása végett nem is közöltem vele a későbbi terveimet, amit részben az eredményezett, hogy több, mint két évtizedig elfelejtett arról mindenkit tájékoztatni, hogy egyébként szalajtott még egy kölyköt valahonnan. Revansnak nem nevezném, de jogos felháborodásnak talán igen. Olyannak, ami az üzletet nem, csak a személyes kapcsolatunkat változtatta meg a vallomása napján.
Ennek az egésznek Laurához nem volt köze, ezért sem hallgattam az ősömre. A kisebb adok-kapokra a pofázmányommal kapcsolatban jólesően felnevettem, megadóan biccentve a nő irányába. Hiába, hogy ezer közül is felismerne, szerettem volna magamat harmincas férfinek gondolni, nem pedig seggarcú kis trógernek. Ahogy átkerült hozzám a csomagja, muszáj voltam megkérdeni, miért néz úgy, ahogy anyám szokott régen. Túlságosan is hasonlóak voltak ők ketten, de ezt még sohasem említettem neki. Nem kellett nagy dolgokra gondolni, egyszerűen csak volt belőle valahogy.. anyámból.
- Lehet csak régen láttam már Wrent - mosolyodtam el könnyedén, vállat vonva. Az említettel nyitott kapcsolatban álltunk, amit soha, senki előtt sem tagadtam. Így éreztem jól magam, ehhez pedig ragaszkodtam is, hogy ameddig Wren nem volt mellettem, azt tehettem, amit akartam és azzal, akivel akartam,  de nem volt szükséges az, hogy Laura intézkedjen. Az alvásomat nem a nők befolyásolták, hanem annak hiányát a folyton pörgő agyam eredményezte, ami részben átok, részben pedig kiváltság volt. Csak biccentettem a mosdó témakörére, ezért is indultam meg a kocsi felé, hogy mielőbb kijussunk innen és a dugót megússzuk, és ha már nem csak telefonon vagy Teamsen keresztül láttam, megosztottam a napi beosztásunk egy részét is. Mint ahogy egy jó főnök teszi, habár ezt a megszólítást gyűlöltem mindenkitől. Laura szavaira somolygás jelent meg az arcomon.
- Nem gondoltam, hogy le kell nyűgözzelek, de ha erre vágysz, átgondolom a helyzetemet. Kitalálhatnád, neked mihez van kedved és úgy keresek, keresünk valami megfelelőt - nem akartam, hogy beosztás szerint éljen ebben az egy hetet felölelő pihenéssel töltött időszakban. Sejtettem, hogy ugyanúgy istentelenül korán fog kelni, ahogy megszokta is, de most nem kellett feszített tempóban, mindenben a precizitást követnie. Ebben az egy hétben azt csinálunk, amit ő akart volna. - Még egyetemen a kedvenceim a hotdogos standok voltak és a meglátogatott meccsek büféi. Abból a pénzből, ami nálam volt, ezekkel sikerült is jól laknom - vigyorogva meséltem az itteni régi életemet, hagyva, hogy Laura megízlelje a New York-i szmog eltéveszthetetlen bűzét. Amint bekerült a bőröndje az autóba és Laura is, követtem a példáját, azonnal feltételeket is szabva. Ismertem. Képes volt az ebédszünetében is dolgozni.
- Mindkettő - az elnagyolt mozdulataira megforgattam a szemeimet, de tudtam, hova rejtette el a telefont. Ha kell, kidobom azt, felégetem, ketté töröm, nem is igazán érdekelt, csak szerettem volna, ha Laura hátra tud dőlni egy kicsit. Úgy igazán, még ha a szalutálás félig viccesnek is hatott, de szavakkal már nem reagáltam le inkább. Nem fogok előtte meghajolni.
Nem tököltem a parkolóban tovább, kifarolva, majd besorolva a menekülni vágyók közé hagytam, hogy nézelődjön, addig én is a vezetéssel foglalkoztam. Lendületesen vezettem és legfőképpen szabályosan. Nem kellett sok idő, míg megszoktam az Audi méreteit és pedáljait, csak egy kézzel fogva lazán a kormánykereket, a balom egyelőre a combomon nyugodott. Laura helyett a visszapillantóban figyeltem a mögöttünk felsorakozó autósokat, hogy aztán az indexet kipakolva a belsőbb, gyorsabb sávba soroljak át. Utáltam pöcsölni az utakot.
- Nem feltétlenül mondanám, hogy levegőt is a seggeden át fogsz venni, mert szeretném, ha a te tempód határozná meg a napjainkat. Azt sem mondom, hogy feltétlenül el kell kísérjelek, bárhova is mész, mintha a biztonsági őröd lennék - futólag oldalra pillantottam rá, kicsivel átlépve a megengedett sebességhatárt, de csak azért, mert a forgalom ezt követelte meg. - Ezt arra értem, hogy nem feltétlenül akarnék áriára beülni és végigásítani az opera előadást. De egyébként bármire rávehető vagyok. Vagyis nem, csak majdnem bármire - vigyorodtam el, úgy ítélve meg, hogy a külsőbb sávok is elegendőek lesznek már nekünk.
- Napi egy éttermet tervezhetsz, mert még jól emlékszem, hogy imádsz enni, új ízeket kipróbálni. Azon túl, vannak ötleteim. Ha szeretnél a Szabadság-szoborhoz kihajózni, vagy a Guggenheimbe menni, mehetünk. Ha szeretnél odamenni, ahol heringparti van, de mehetünk oda is, amiket nem mindenki látogat meg - voltak ötleteim. Azt kedveltem benne, hogy neki is, és a nyakamat tettem volna arra, hogy konkrétan New York turizmusa könyvet is tudott volna körmölni itt és most, mert biztos, hogy utánajárt minden hasznos tudnivalónak.

A Wrennel kapcsolatos megjegyzés mosolyt csalt az arcomra, ami azt üzente, hogy hát persze, de nem gúnyos vagy ítélkező értelemben. Egyrészről senki előtt nem volt titok a kapcsolatuk mibenléte, másrészről ez az ő magánügyük volt, harmadrészről pedig... majd pont én ítélkeztem volna felettük? Ez utóbbit persze még annyira sem mondtam ki hangosan.
– Igen, mert az nálad olyan sokat számít – jegyeztem meg az előző somolygással. Hiszen éppen az volt a kapcsolatuk lényege, hogy Wren nélkül is ugyanolyan jól érezhesse magát, nem?
Elindultunk kifelé a kocsihoz, közben pedig kaptam némi információt azzal kapcsolatban, hogy hol leszek elszállásolva a hétre, és persze hogy milyen tervei voltak még. Legalábbis mára. Egyáltalán eszembe sem jutott volna ellenkezni az étel gondolatára, a repülőn egyébként is csak egy kis zacskó chipset adtak – ami azóta is a táskámban pihent –, így tudtam, hogy az étvágyammal sem lesz baj. Rá is kérdeztem a pontosabb terveire ezt illetően, a szavaira pedig elnevettem magam, de nem szakítottam félbe; a nevetésem mosollyá szelídült, ahogy felemlegette az egyetemi éveit.
– Nos, most kapásból rávágtam volna a kérdésre, hogy valami olasz legyen, de szeretem a hotdogot is, ha esetleg beavatnál az igazi New York-i életérzésbe – feleltem vidáman és őszintén. Nem gondoltam, hogy ez utóbbit bizonygatnom kéne Chrisnek, ismert már annyira, hogy tudja, nálam a lenyűgözés nem a puccos éttermeknél kezdődött, sőt. Az autentikusság híve voltam mindig is.
Az Audiban ülve – miután a bőröndöm is bekerült hátra – megkaptam az első instrukciót is, amire félig elvicceltem a válaszadást. Természetesen magammal hoztam a céges telefont, már csak azért is, mert üresnek érezném a kezem nélküle és mindig azt hinném, otthon felejtettem valamit, de az is tény, hogy még nem kapcsoltam be. El is tettem azt, mélyebbre a táskámba, bár meglehet mindketten tudtuk, hogy nem feltétlenül lesz könnyű ott is hagynom. A megszokás hatalma volt ez; azt viszont komolyan gondoltam, hogy meg fogom próbálni. A szalutálásomra Chris már nem is reagált, ezért halkan elnevettem magam.
– Na, tudod, hogy csak szívom a véred. Tényleg hálás vagyok ezért a meghívásért és tudom, hogy nem dolgozni hívtál idáig – vettem komolyabbra a figurát, csak hogy érezze, tényleg nem kell attól tartania, hogy New York felfedezése helyett meetingeket szervezek majd.
Elindultunk, Chris kisorolt a forgalomba, én pedig nyugodtan ültem mellette akkor is, ha épp lendületesebben cikázott az autók között. Egyáltalán nem féltem mellette soha az autóban, és még ha számomra szokatlan is volt ez a mértékű és sűrűségű forgalom, nem én ültem a kormány mögött. Neki pedig bőven volt már tapasztalata a helyi viszonyokkal is; arról nem is beszélve, hogy én valószínűleg el is tévedtem volna, míg ő pontosan tudta, hová megyünk. Egy kis ideig csak az ablakon kifelé nézelődve ittam magamba a város képét, de aztán nem bírtam ki, hogy ne kérdezősködjek tovább a terveiről. Először elmosolyodtam, de ahogy tovább beszélt, ez a mosoly kiszélesedett.
– Ó, ne aggódj, nem áriát, hanem balett előadást terveztem közös programnak – vágtam vissza az opera ötletére, mielőtt komolyabban is reagáltam volna. – Vettem és értem. Halál uncsi ötletek esetén csak megtartalak emergency contactnak – összegeztem egy bólintással. Természetesen az is megfordult a fejemben, hogy talán egy-két alkalommal másik társaságot is foghatnék magamnak, de mivel eddig sem volt merszem rácsörögni Jaxre és közölni vele, hogy a városba jövök, ezután sem tudom, hogy lesz-e hozzá bátorságom.
– A Szabadság-szoborról nem mondok le. Sőt, biztos, hogy beállok a tömegbe az Empire State Building tetején, a Central Parkban és a Times Square-en is. A Brooklyn hídon is muszáj leszek átsétálni. Vagy jobb biciklivel? – Meg sem próbáltam úgy tenni, mint aki nem készült konkrét tervekkel és célokkal, meg azoknak a B verziójával is; az ilyesmit nehéz levetkőzni. – Viszont ha tudsz rejtett és kevésbé ismert kincseket, mindet látni akarom – fordultam felé egy mosollyal. – Plusz pont, ha internetes blogokon sem fellelhetők.
Szinte a nyelvem hegyén volt a kérdés, amivel egy kicsit kipuhatolhattam volna, hogy egyébként hogy áll az itt tartózkodása okának tekintetében – a saját kíváncsiságom miatt, nem azért, hogy továbbadjam az információkat az apjának –, mégsem mondtam ki azt. Úgy ítéltem meg, hogy épp csak megérkeztem és rengeteg időnk van még, nem kell mindjárt két tenyérrel csapni a tányérba.
– Szóval Wren egyszer sem látogatott meg? – tereltem inkább másik irányba a beszélgetést, ezúttal sem kevesebb kíváncsisággal. Persze az is lehet, hogy csak Charles volt rossz hatással rám, amiért még tegnap is arról faggatott, miért jutott Chris eszébe ez az egész kiruccanás. Azt hittem, zavarta, de amikor rákérdeztem, ő értetlenségre hivatkozott. Csak remélni mertem, hogy nem képzelt semmit a dolog mögé, és a gondolat, hogy a fiához is épp olyan szálak fűzzenek, mint hozzá, számára is épp olyan abszurdnak tűnt, mint nekem.

"Chaos isn't a pit. Chaos is a ladder. Many who try to climb it fail and never get to try again. The fall breaks them. And some, are given a chance to climb. They refuse, they cling to the realm or the gods or love. Illusions. Only the ladder is real. The climb is all there is."

Megkérdezhetném, hogy egytől tízes skáláig mennyire fáradt, de biztos voltam abban, hogy semmi pénzért se vallotta volna be, hogy iszonyúan. Vagy csak egy kicsit, mert ha Lauráról volt szó, akkor ő akár az éjszaka kellős közepén is képes volt felnyitni a rohadt laptopját és nekiülni dolgozni, mert éppen úgy érezte, hogy elmaradása van. Legalábbis én így képzeltem, mert ezekről a dolgokról sosem beszéltünk, de a munkamorálja valamennyire ezt vetítette elém. Amivel persze nem volt gond, szerettem a lelkes dolgozóinkat - én magam is egyikük voltam -, de azért mindennek volt határa. Laura esetén itt és most húztam meg azokat és ha érdekli, ha nem, jelenleg is az én kezemben volt a döntés ezzel kapcsolatban. Kijárt neki a pihenés. Úgy igazán, mindenkitől mentesen egy olyan városban, ahol minden és mindenki izgalmas. Minden új és minden más, mint odahaza, Kentuckyban.
- A legautentikusabb hotdogokat a Central Parkban kapod meg, szóval benevezhetünk egy kora esti, esti sétára ott, de ha a turistákat kell kerülgetned, nem vállalok érte felelősséget - vigyorogtam felé eldöntve ezt is, ha már a kezembe adta annak lehetőségét. Nem szerettem munkán kívül tervezni nagyon, előre legalábbis, a spontán programok híve voltam és a küldetésemmel egyetemben apám a kezembe adta a kevesebbet dolgozz fiam elvet, amíg itt voltam és nem mondom, éltem is vele. Felkerestem korábbi ismerősöket a mindennapjaimban, vagy ha épp úgy volt, akkor felhívtam Wrent is, leszerveztem egy-egy találkozót nőkkel, de csak annyira, hogy mindet élvezzem és ne legyen túl sok. A legjobban azokat az estéket élveztem, amikor beültem valahova csak úgy, végighallgatni a körülöttem zajló beszélgetéseket, miközben az aktuális étterem vagy pub whisky kínálatát szuggeráltam, melyikkel lennék úgy igazán elégedett. Kiderült, hogy elég válogatós vagyok és inkább a hazai ízek vonzottak, mintsem a silány minőség vagy az óceán túlpartja. Érdekes észrevétel. És nem kevésbé felesleges is, de addig sem kellett herevakargatással az átmeneti otthonomban egyedül lézengeni a monitor mögött ülve. Mindenesetre itt és most reméltem, hogy Laurában cinkostársra lelek, ameddig itt tartózkodik, mert otthon túl nagy befolyása volt a férjének, a lányának, a munkájának és ha tudtam is, hogy milyen nő volt, itt egy másik oldalát is bemutathatta - ha volt neki. Nyilván ki akartam használni, hogy nem dolgozik éjt nappallá téve.
Menet közben, a repteret magunk mögött hagyva hallgattam addig, ameddig a nő mellettem meg nem szólalt. Hagytam, hogy akklimatizálódjon és ő legyen az, aki kérdezett, amit amúgy is szeretett, de a válaszaimra érkező mosolygását megjegyeztem és nem túl vidáman felvontam a szemöldököm. El nem tudtam képzelni, hogy van az a pénz, amikor pingvinjelmezbe bújva órákon keresztül azt nézem majd, ahogy tárogatnak és diót törnek (a férfiak szó szerint is). Tudom, hogy nagy munka van benne, de... de!
- Sajnos minden jegy elfogyott rájuk - szinte levegőt sem veszek, gondolkodási időt sem hagyok. Fogalmam sincs, hogy hazudok-e, de.. ha kell, megteszem azt, ami eszembe jut a következőkben. - És vagyok olyan úriember, hogy nem gáncsolom ki az idős, nyugdíjas házaspárokat, csak hogy belógjunk egy előadásra - vigyorogva pillantottam rá futva. - De ha jól láttam, lesz valamilyen filmfesztivál, pár napos, ha jól emlékszem, akkor koreai filmek. Ha nem, akkor fogalmam sincs, mire hívlak. Már ha érdekel, akkor beülhetünk valamire - választási lehetőség, megint csak. Nem erőszakoskodom, ha balettot szeretne, akkor balettre megyünk. - Egyébként nem rossz ötlet, ha vészhelyzet esetére én vagyok beállítva. Tudod, azért ez New York - épp ezért sem fogunk minden negyedbe elevezni. Fejben már lassan összeállítottam egy konkrét térképet, ahogy elsorolta, hova is akar eljutni. - Gyalog inkább. Lassabb és jobban szétfújja a fejed a Hudson felett végigsüvítő szél - ha már Brooklyn híd, akkor megfogadhatta volna a tanácsom. Még egész kedves is voltam. A forgalom pedig lassulni látszott, ezért másokkal ellentétben nem nyomtam tövig a dudát, egyszerűen csak lassítottam és türelmesen megvártam, hogy haladunk-e vagy sem, de ezen még gondolkodni sem volt időm, amikor a rejtett kincseket említette meg. Volt időm hosszabban nézni a szemeibe és az arcára, ezért csak lassú bólintással jeleztem felé, megértettem, mit kívánt.
Elvihetem az egykori kedvenc kocsmámba. Elmehetünk bowlingozni is oda, ahol még kölyökkutya koromban jártam a haverokkal. Legalábbis azt hittem, hogy azok, ennek ellenkezője akkor lett nyilvánvaló, amikor épp a hugyozásom kellős közepén a porcelánok istennőjére leereszkedve - mert már majdnem mattrészeg voltam és nem tudtam, hogy honnan és mi fog kijönni. Carter röhögve jegyezte meg Pete-nek a piszorároknál, hogy egyébként Nashéknek kurva sok pénzük van és szeretné, ha Chris, az a balfasz fizetné a következő teljes kört mindenkinek. Meg a kettővel utána lévőt is. Vannak dolgok, amikre jobb nem emlékezni, de ezt pont képes voltam leírni a telefonomba, következő nap viszont egy konkrét kódfejtőre volt szükségem, miután elkéstem a számvitel vizsgámról is. Sikerült elküldenem az üzenetet Pipernek, aki csak annyit válaszolt éjjel háromkor, hogy tudja. Két nap múlva pedig még inkább, amikor a nevemet nyögte a fülembe. A diplomaosztóm óta nem láttam.
Megszívtam az orrom a kérdésére.
- Nem is hívtam, hogy őszinte legyek. Mármint tudja, hogy a városban vagyok, de ha jól vettem ki a szavaiból, éppen Washingtonban volt egy konferencián. Nem akartam nagyon tudni, hogy most éppen miről szól az, mert úgyse érteném - vontam meg a vállaimat, és ha már Laura nem kapcsolta be, akkor én indítottam be a fűtést az autóban, a végén még jégkockásodik nekem. - Úgy volt, hogy három hét múlva futunk össze és akkor két hétig is tudna Lexingtonban lenni, aztán jött ez a kis ügy, ami ide szólított. Gondolom majd egyeztetünk arról, hogy akar-e csatlakozni hozzám New Yorkban - magyaráztam mindenféle féltékenység nélkül. Tudtam jól, hogy egyébként ha nem is mond mindenkire igent, nemet sem feltétlenül fog minden esetben mondani a kósza és futó kapcsolatokra, ameddig távol vagyunk egymástól. A legjobb, hogy én is ilyen voltam, sosem árultam magam másoknak, mert nem az számított, hogy többi nőnek ígérgessek. Wrennek sem tettem soha fogadalmat.
- Neked talán hiányzik? Mert amúgy elpletykáltam neki, hogy meglátogatsz - végre megindult megint a forgalom, de eszembe sem jutott a belső sávba menni, azt meghagytam az őrültebb sofőröknek, akik borzasztóan siettek. - Azt mondta, hogy tartsd rajtam a szemeid - nevettem el magam. - Ha gondolod, megvárhatod. Talán el tud csalni pár napot - ajánlottam fel, tudva, hogy eredetileg csak egy hetes programra hívtam.
És ha már elhívtam, én sem maradtam adósa.
- Mi a helyzet otthon veletek? - mintha a veséjébe akarnék látni, úgy néztem el felé, a tőlem telhető legkomolyabb hangon érdeklődve. Attól, mert nem beszélt a problémáiról nyíltan és szívesen, még láttam, hogy semmi sincs rendben teljesen. Talán itt végre nem kell attól tartania, hogy a falnak is füle volt. És még így is állítom, hogy többet tudtam arról, Gabriel milyen volt vele.

​Soha nem voltam az a fajta, aki ebben a helyzetben csak és kizárólag azt tudta volna elképzelni – és erőteljesen kifejezni –, hogy elvigyék New York legpuccosabb és lehetőleg legdrágább éttermébe, minimum valami felhőkarcoló tetején. Szerencsére Christopher hiába a főnököm volt, ismert már annyira emberként is, hogy ne lepődjön meg a valódi válaszomon. Sokan nem akartak volna utcai hotdogostól kaját venni, higy aztán mindenük csupa ketchup és mustár legyen – nem is beszélve a kalóriákról, juj –, én azonban minden ilyesmit élveztem.
– Akkor Central Park – bólintottam rá azonnal az ötletére, a mosolyom pedig kiszélesedett. – Ha nagyon idegesítőek lesznek a turisták, majd összekenem őket mustárral – tettem hozzá. Mintha én magam nem épp turista lettem volna a városban.
Nem volt különösebb lelkiismeret-furdalásom, amiért szívtam egy kicsit Chris vérét; ha már egyébként is ő ragaszkodott ahhoz, hogy felejtsem el a munkát, még annyira sem toltam fel a karót a hátsó felembe, mint amennyire egyébként jellemző volt rám. A reakciója láttán és hallatán a szám belső felét rágcsálva igyekeztem visszafojtani a kitörni készülő nevetésemet, de a végén azért csak elkuncogtam magam.
– Jól van, jól van – tartottam fel a kezeimet megadásra, nagy nehezen beadva a derekam. – A nyugdíjas házaspárok épsége érdekében hajlandó vagyok lemondani a Diótörőről – sóhajtottam fel teátrálisan. Nem mintha egyébként tényleg balettra vágytam volna. A filmfesztivál már annál érdekesebben hangzott.
– Koreai? – vontam fel kíváncsian a szemöldökömet. – Szerintem még soha... de. Volt valamilyen koreai film, ami talán Oscart nyert? Azt hiszem. Gabe megnézette velem és igazából nem is volt rossz, szóval felőlem mehetünk. – Egy kicsit kiszélesedett a mosolyom. – Ha pedig mégis francia művészfilmeket vetítenek majd, még mindig elmehetünk az operába.
Az aggodalmas – oké, nem aggodalmas, de féltő, vagy valami olyasmi – megjegyzésére már finomabban és értőn mosolyodtam el. Nem vettem ezt semmibe, értettem és megértettem az okait, éppen ezért nem is szándékoztam viccet csinálni belőle.
– Úgy lesz, Chris. Aztán ha mégis rejtélyesen eltűnnék, csak hívd fel a sógoromat, neki az a specialitása – próbáltam azért valamennyire elütni a dolog élét; nem mintha arra vágytam volna, hogy ilyen módon ismerkedjenek meg Jax-szel.
Nem titkoltam előle, hogy konkrét tervekkel érkeztem, bár gyanítom, nem is igazán számított másra. Bólogattam a javaslatára, miszerint a hídon gyalogosan érdemes próbálkozni, és csináltam is erről egy mentális széljegyzetet, de aztán megosztottam vele azt is, hogy mit szeretnék még. A tekintete azt üzente, hogy pontosan érti, mit akarok, szóval elmosolyodtam; olyan felfedezésekre (is) vágytam, amiből még senki nem írt cikket New York's Hidden Treasures címmel.
Már majdnem rákérdeztem, hogyan halad a tudjuk, mivel, de aztán úgy döntöttem, inkább elnapolom a kérdést és inkább Wrenre kérdeztem rá. A válasza első részén halkan elnevettem magam, aztán hálásan rápillantottam, amiét bekapcsolta a fűtést; még nem éreztem, hogy fáznék, de előbb-utóbb azt hiszem bekövetkezett volna.
– Mondtam már, hogy mindig nehéz eldöntenem, hogy a világ legfurcsább vagy legokosabb taktikáját követitek-e? – mosolyodtam el megrázva a fejem. Még én is tudtam, hogy igen, mondtam már, ezért nem tartottam attól, hogy rossz néven venné a szavaimat, mert egyébként nem is azoknak szántam őket. Volt idő, amikor soha nem értettem volna meg ezt, de azóta velem is sok minden történt, az a határ pedig, ami régen olyan éles volt előttem, most már a pengeélnél is vékonyabbnak tűnt. Nem azért, mert több párhuzamosan futó kapcsolatra vágytam volna, hanem azért, mert már számomra is idegenné vált a házasságomban az elköteleződés fogalma.
– Ó, a világért sem vennék a nyakamba ekkora felelősséget – vigyorodtam el, amikor azt mondta, Wren szerint nekem kellene rajta tartanom a szemem. A mosolyom aztán gyengéddé egy kicsit, ahogy felhúztam a vállaimat. – Nem ígérek semmit, mert minden egyes plusz napot személyesen Sophia Reyesszel kell engedélyeztetnem – ismertem be az igazat. Sosem csináltam titkot abból, hogy a lányom az ujjai köré csavart és az orromnál fogva vezet; születése óta Sophie volt számomra a legfontosabb dolog az egész világon, és ezt mi sem bizonyította jobban, mint például az, hogy az ő kedvéért még a laptopot is bármikor készen voltam eldobni.
Igazság szerint nem akartam kitérni arra, hogy a legtöbbet Gabe nyomna a latban a kérdésre. Ismertem már annyira Sophie-t, hogy tudjam: ha hiányzom neki sem kérné azt, hogy mindenképp menjek haza, de azt is tudtam, hogy ha a hangjából vagy a szavaiból akár egy csepp diszkomfortot is kiérzek Gabriel miatt, azon nyomban hazamegyek. Viszont alighogy elhatároztam, miszerint erről nem fogok beszélni, Chris tökéletes érzékkel tapintott rá az érzékeny pontra.
Rápillantottam, a tekintete pedig olyan intenzíven nézett rám, mint egy röntgengép. Halkan elnevettem magam, de ez a hang viszonylag kevés örömöt hordozott magában. Megtehettem volna, hogy nyíltan letagadok mindent, de sajnos Chris egyszer már fültanúja volt Gabe kirohanásának a telefonon keresztül, akkor pedig mondanom kellett neki valamit.
– Most épp a pozitív irányba alakulunk, azt hiszem. Remélem. – Őszinte voltam, jobb kezem ujjai pedig közben önkéntelenül is megérintették azt a pontot a bal alkaromon, ahol a bőröm még lilás színben őrizte Gabriel ujjnyomait. Megbocsátottam neki azért az estéért és hiszem, hogy jól tettem, mert azóta változtatott. Ő maga is megijedt a saját reakciójától; másnap magától dobta ki az összes darabját a dugikészletnek. – Nem hagytam volna otthon vele Sophie-t, ha nem éreztem volna... hogy rendben van – fordultam újra Chris felé. Nem akartam azt a kifejezést használni, hogy "biztonságban van", mert az olyan lett volna, mintha lett volna esély arra, hogy ne legyen abban, márpedig Gabe sosem bántotta volna Sophie-t. Szavakkal sem. Szándékosan nem.
– Mindenesetre ez a kis távolság szerintem most jót fog tenni. Nem Sophie-nak, de kettőnknek. Már csak ezért sem gondolkodtam rajta túl sokáig – mosolyodtam el.

"Chaos isn't a pit. Chaos is a ladder. Many who try to climb it fail and never get to try again. The fall breaks them. And some, are given a chance to climb. They refuse, they cling to the realm or the gods or love. Illusions. Only the ladder is real. The climb is all there is."

- Az egyetem alatt volt egy barátnőm, aki keleti nyelvek és kultúrák szakon volt, úgyhogy akkor elég sok mindenbe belevitt, amihez otthon addig nem volt közöm. De akkor majd Lexingtonban is lesz havonta egy napunk, amikor megnézünk egy filmet és következő nap kikérdezzük egymást róla a reggeli közben. Végigmehetünk minden országon is akár, ha gondolod - lestem oldalra a frenetikus ötletem után, mert egyébként tényleg nem volt olyan rossz gondolat ez, de az biztos, hogy eszem ágában sem lett volna az általam ismert nyelveken túl felirat nélkül megnézni az alkotásokat. - Lehet félrenéztem és pornó díjátadó lesz.. soha nem lehet tudni - ejtettem a vállaimon egyet egy sunyi vigyor kíséretében, de csak vicceltem. Soha nem vinnék olyan helyre egyetlen nőt sem és én magam sem tenném be a lábam ilyen helyekre. Hozzászoktam egy bizonyos színvonalhoz és egészen szánalmasnak tartottam azt, aki csak ezen a vonalon mozgott az életben. Nem mondom, hogy mindig magam mellett akartam tudni őt, amíg itt volt ebben a városban, de mindenképpen tudnia kellett, hogy itt is számíthatott rám, ráadásul tényleg az én felelősségem volt, és fogalmam sincs, mit mondanék a lányának vagy a férjének, ha valóban baja esne. Lehet, sőt, biztos, hogy nem kellene ennyire komolyan vennem a biztonságát, mert beszéli a nyelvet, feltalálja magát és ha kell, bárkit lekap a tíz körméről, de ezek ellenére is igyekeztem őt az oldalvonalon tartani. Ezért is vontam fel a szemöldökömet, mintha nem érteném a párhuzamot a témánk és a sógora munkája közt.
- Oké, akkor azt hiszem ideje lenne megadnod az elérhetőségeit - gondoltam itt a sógora nevére, telefonszámára, mert ha tudtam is a keresztnevét, attól még ezer másik ilyen becenevű fazon futkározott az Államokban. És ha már itt tartunk, mi van akkor, ha azt a szerencsétlen féltestvéremet is eltűntként kezeltetem? Se nevet, se kort nem tudok, de van egy nő, akit meg akarok találni.. Biztos hinne nekem! Nagyon is gyorsan elvetettem az ötletemet, hogy aztán inkább ne is foglalkozzak az eredeti küldetésemmel, amiért New Yorkban vetettem meg a lábamat. Laura kedvéért beáldoztam a sok ember van körülöttem fóbiámat, mert ha világot akart látni, ki vagyok én? Mondanám azt is neki, hogy szívesen vinném ki bármilyen meccsre is, hogy ne átérezze a valódi szurkolás élményét, de azt sem akartam, hogy egy életre megsüketüljön és esetleg a kiss camen találjuk magunkat, ahol kínos pillantások közepette inkább a másik oldalamon ülő nőt kapjam le, csak mert semmi pénzért sem kavarnék a dolgozóimmal. Nem azért, mert fájna, hanem olyan visszaélésekre adna indokot mindkét fél részéről, amit nem akarnék megkockáztatni. Wrent illetően beavattam őt néhány részletbe, az arra kapott reakcióját csak egy sokatmondó mosollyal fogadtam. - Pár éve már kitartunk egymás mellett anélkül, hogy végleg hátat fordítanánk a másiknak. Inkább az okos taktikára szavaznék. Nincs féltékenység, nem tudott, idézőjelek közé rakott megcsalás, dráma, hiszti és nem követelik azt sem, hogy gyűrűt húzzak bárki ujjára is - néha elgondolkodtam rajta, hogy a nemesfém karika ténye bármit is változtatna-e a kapcsolatunkon, vagy hogy akkor komolyabban gondolnám-e az életem vele, vágynék-e arra, hogy ne csak hébe-hóba találkozzunk, mert egyébként nem kerültük a témát a nővel. Nem akart gyereket, ezt már nagyjából az ötödik találkozásunk alkalmával sikerült kitárgyalnunk, ahogy a házassághoz sem ragaszkodott. Azt hiszem, hogy ha érdekelne az elköteleződés ezen szintje és nem tartoznék a szabadabb gondolkodású egyének körébe, akkor kurvára féltékeny lennék körbepisálás mellett és akkor megpróbálnám magamhoz is láncolni őt, ha akarja, ha nem. Így viszont tényleg ő a jackpot nálam. És ha már Wren, akkor felvezettem neki az ötletem, találkozhatnának is akár, de ha Sophie Reyeshez kell fordulnom kérvényért, akkor a kislány nem ismert irgalmat. Nem állnék a kislány útjába, ezért is nevettem fel már magára az abszurd ötletre is. Biztos, hogy nem lennék az, aki az anya-lánya kapcsolatba belepiszkít, ezért.. a szokásommal ellentétben meghajtottam a fejet. Meg se kellett Sophienak szólalnia ahhoz, hogy beadjam a derekam, de ha már a lánya volt a téma félig-meddig, muszáj volt rákérdeznem arra is, hogy vele mi van. Nem munkahelyi üssük el a időnket kérdéssel, hanem tényleg érdekelt. Csak akkor néztem el róla, amikor megszólalt, leginkább az utat nézve és a forgalom sebességét felvéve, mert még meg is kell érkeznünk és már mára is van programunk. Igaz, hogy nem vagyunk késésben, de attól még szerettem menni. A híd látképe a távolban már felsejlett, megköszörültem a torkomat.
- Ha bármikor is úgy érzed, hogy nincs otthon rendben valami köztetek, szeretném, ha szólnál róla. Megoldjuk és apám szerintem az elsők között lenne, aki tudna nektek is segíteni. A ház - tulajdonképpen közelebb áll a hálóinak és fürdőinek száma miatt a villához - nyitva áll előttetek. Nem fogunk kérdezni, ha nem akarsz róla beszélni, de ha Gabe túlzásokba esne, arról szeretnék tudni és ez nem kérés. Ha meglátom rajtad, hogy bármiféle változás van benned, a reakcióidban az otthoni dolgaitok miatt, nem fog érdekelni, hogy a férjed és ígéretet tett neked, mert az nem elég sok esetben - megráztam a fejem, a jobbommal pedig végidörzsöltem az államon, a borostám pont olyan hosszú volt, ami már szúrt. - Hallom, hogy mit mondasz, hogy jót tesz nektek ez a kis szünet, hogy pozitív változást remélsz a jelenlegi helyzetetekben, de egyedül nem feltétlenül tud ténylegesen is nemet mondani annak, amivel nem most kezdett közelebbi kapcsolatba - néztem el felé. Borúlátónak és negatívnak gondolhatott, olyannak, aki Gabe-re fújt, de pontosan tudtam, hogy mennyi alkoholt ivott meg hálaadáskor is. Azt is tudtam, hogy melyik üveget csúsztatta a kabátjának ujjába apám pincéjéből, amikor elvileg csak a mosdóba ment volna. Lehet, hogy Laurát képes volt meggyőzni a változásról, de a kamerafelvételek nem hazudtak. Annyira fasz pedig nem voltam, hogy mindezt a mellettem ülőnek mint bizonyíték, megmutassam.
- Sophie megérzi, ha éppen nincs.. rendben köztetek valami? - nem, nem fogom megkérdezni tőle, hogy ez mit jelent. Abban nem kételkedtem, hogy Rae mindent megadott a kislányának és ha kell, addig fogja a biztonságos burokban tartani, ameddig csak lehet, de a gyerekek sem ostobák - mondom ezt én házasság és gyerek nélkül, de unokaöcsik-húgok mellett. - Mielőtt még kiszállnál az autóból menet közben, ne tedd, és nem is fogom ezt felhozni többé, ha erre kérsz, csak tudd, hogy nem vagy egyedül ebben az egészben, Laura, érted? - néztem el jobbra, lassan csorogva rá a hídra, csak hogy aztán a tarkómat belenyomjam a fejtámlának, ahogy újra a vezetésre koncentráltam.

Chris felajánlása meglepett, bár magam sem tudtam volna megmondani, pontosan miért. Mindig is közvetlenebb kapcsolatban álltunk, vele is, nehéz is lett volna nem így tenni, ha egyszer még a hálaadást is együtt töltöttük a családjainkkal. És még csak nem is az apjához fűződő viszonyom miatt, hanem mert egyszerűen... így volt. Ez a felajánlás sem a rossz értelemben lepett meg, sőt, el is mosolyodtam és bólintottam egyet.
– Én benne vagyok. Mire visszajössz a városba, összeállítom a menetrendet – vetettem fel; ez a felvetés pedig rám volt annyira ordítóan jellemző, de sebaj. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe Charles arckifejezése az ideutazásom előttről és nem ötlött fel bennem a gondolat, hogy talán félreértené... de inkább félresöpörtem a sugallatot. Chris szavai egyébként is teljesen kizökkentettek, a nevetés azonnal kirobbant belőlem, mielőtt még megpróbálhattam volna visszafogni magam. – Jól van, de akkor elő kell állnunk valami fedősztorival, amit Sophie-nak is elmesélhetek – feleltem, mintha ez lett volna az egyetlen kivetnivalóm egy pornó díjátadóval kapcsolatban. Nem mintha egy percig is komolyan vettem volna Chris szavait, de szerettem a száraz humorát.
Emellé viszont ismertem is, ezért pontosan tudtam, hogy amikor a biztonságomról beszélt, a legkevésbé sem humorizált. Értékeltem az aggodalmát, tényleg, bár nem kellett attól tartania, hogy a sorsomat kísérteni jöttem ide. Én azért viccelődtem egy kicsit, felvetve, hogy ha mégis eltűnnék, Jax majd segít megkeresni – Chris pedig természetesen már az elérhetőségeit kérte.
– Szerintem még névjegykártya is van a tárcámban, ha szeretnéd – forgattam meg a szemeimet mosolyogva. Kételkedtem benne, hogy valóban ezt szeretné-e, hiszen ha valóban bajba kerültem volna sem az FBI-hoz kellett volna rögtön fordulni... bár abban nem kételkedtem, hogy Jax tudni szeretett volna róla és minden követ megmozgatott volna az érdekemben. Mint ahogy mindig is tette. Elfojtottam egy sóhajt és azzal együtt az előtörni készülő gondolatokat is, amelyek még ennyi idő után sem mindig bizonyultak kifizetődőnek, ha Jacksonhoz is közük volt.
Talán a sors iróniája, hogy amikor Wrenről kérdeztem, tudat alatt mégis hangot adtam az ehhez kapcsolódó gondolataimnak. Akaratom ellenére is valamennyire értő mosoly költözött az arcomra Chris szavai nyomán, pedig az én ujjamon ott volt a karikagyűrű is, amit most önkéntelenül forgatni kezdtem. Engem is hasonló indíttatások vezéreltek annak idején; már tudtam, hogy nekem ez csak egyfajta védekezési mechanizmus volt, de még csak azt sem engedtem, hogy megkapjam Jaxtől a barátnő címet... csak épp nem is volt más rajta kívül. Szerettem volna hozzá tartozni és tulajdonképpen épp így is volt. Még akkor is, ha utána minden egyes alkalommal mélyebbre ástam a gödröt magunk alatt.
– Attól tartok, ez nem mindig a gyűrűről szól – pillantottam Chrisre, elengedve a szóban forgó tárgyat az ujjamon. – A gyűrű is jelképezhet diszfunkcionalitást, csak úgy, mint ahogy nálatok tökéletesen működik a hiánya. – Vállat vontam és elmosolyodtam. – Furcsán hangozhat egy gyűrű-birtokos szájából, de egyetértek. Mindig az a legokosabb taktika, ami nektek működik, márpedig ez működik – jelentem ki egyszerűen. Én lettem volna az utolsó, aki ítélkezik, azok után, hogy lényegében magam is nyitott házasságban sínylődtem, csak épp mi mélyen hallgattunk minderről Gabirellel, ami lassan felőrölt mindkettőnket. Chris és Wren sokkal okosabban csinálták ezt nálunk.
Nem kellett hosszabban elmagyaráznom Chrisnek, hogy miért jelent rövid pórázt, ha a lányomtól kell engedélyt kérnem. Már a nevetése is elárulta, hogy Sophie-val még ő sem mérkőzne meg; elmosolyodtam és megértettem, annak ellenére is, hogy Sophie egyébként kedvelte Christ, még ha nem is tudta, hogy a féltestvére. Ezen nyilván nem is szerettem volna soha változtatni, hiszen mindent legfeljebb a negatív irányba tudott volna befolyásolni. Így legalább kínos kötöttségek nélkül tudtak megismerkedni a hálaadásnapi összejöveteleken, vagy épp amikor egy-egy szabadnapomon mégis beugrottam valamiért a céghez és Sophie is ott volt velem.
Talán nem is kellett volna meglepnie Chris kérdésének – azok után is, amiről beszéltünk eddig, és azok után is, aminek szem- és fültanúja lehetett korábban. Azt is tudtam, hogy megtehettem volna, hogy nem mondok semmit; nem hiszem, hogy Chris erőltette volna, de azt hiszem, ha nem lettem volna hozzá őszinte, más módszereket talált volna arra, hogy utánajárjon. Nem azért, mert simlis lett volna, hanem azért, amiért most is megkérdezte – miattam. Hallgattam a szájáról legördülő fájdalmas igazságokat, de ha még ha jól is esett volna letagadni őket, tudtam, hogy csak a kendőzetlen valóságot tárta elém.
– Mindig is hevesebb természetű volt – szólaltam meg az ölembe fektetett kezeimet piszkálva, tekintetemet szigorúan azokra szegezve. Ostoba mentegetésnek hangzott mindez, de nem akartam, hogy ez az egész olyan fordulatot vegyen, mintha Gabe háta mögött aláásnám a házasságunkat és mindent rákennék. Arról fogalmam sem volt, hogy Chris még az alkohol iránti vonzalmáról is tudott, pedig sejthettem volna, hogy ha valakinek, akkor neki minden feltűnik. Még hálaadáskor is. – Úgy értem, szavakkal és érzésekkel kapcsolatban – javítottam ki magam gyorsan, amikor rájöttem, hogy ez mennyire rosszul hangzott. – Ahogy senki más, úgy Gabe sem teljes épségben tért vissza a seregből, de... tudjuk kezelni. – Azt hiszem, tettem hozzá gondolatban. Ehhez még csak nem is kellett katonai múlt; jól emlékeztem arra is, Jax milyen állapotban tért vissza az első beépített munkájából. Nekik is tönkrement a házasságuk Julesszal, de ők legalább kimondták.
– Sophie sokkal okosabb annál, hogy ne vegye észre – feleltem csendesen, lassan felemelve a fejem és kibámulva a szélvédőn az előttünk magasodó hídra. És sajnos Gabe kitöréseit nehéz lett volna nem hallani, nem is beszélve az összetörő üveg hangjáról. Néha úgy éreztem, Sophie csak azért sétált ki a veszekedéseink kellős középbe, mert tudta, hogy a jelenléte megállítja Gabrielt, legyen akármilyen mérges is. Pedig nem akartam, hogy magára vegye a villámhárító szerepét.
Chris gyanúsítására, miszerint menet közben ugrik ki az autóból, elérte, hogy röviden és kissé szárazon, de elnevessem magam. Megráztam a fejem és ránéztem.
– Tudom, Chris, és köszönöm. Tényleg. – Csakugyan hálás voltam azért, hogy tudatta velem a támogatását, a támogatásukat. Egyelőre fogalmam sem volt arról, mit kellene küzdenünk a helyzettel; nem volt véletlen, hogy még Jaxnek sem beszéltem erről. – Nem akarom, hogy Sophie... így nőjön fel. Ha semmi nem változik, lépni fogok, megígérem – tettem még hozzá. Azt még nem tudtam, merre, de az biztos volt, hogy fogok. Talán könnyebben hihető is volt, hogy ha magamért nem is tudnék erős lenni, a lányomért mindent megtennék; mert így is volt.
Mélyen felsóhajtottam és megdörzsöltem egy kicsit az arcomat, mielőtt visszavarázsoltam volna oda egy mosolyt. Egy olyat, ami sokkal jobban illett a kiruccanás fogalmához.
– Az ott már Staten Island, igaz? – kérdeztem úgy, mint aki nem tudja pontosan. El akartam terelni a gondolataimat Gabe-ről és a problémákról, hogy ne egy általánosan savanyú társaságot biztosítsak Chrisnek, mert még a végén ő maga küldött volna haza, mondván nem akarja a citromba harapott képemet bámulni egy hétig.