Első ránézésre jó programnak tűnik egy szervizkonferencia, és végül is az is: utazás, wellness, szabadidő és hajnalig tartó buli a kollégákkal, csak mostanában hajlamosak egy kicsit túlszervezni ezt a pár napot. Tavaly például annyira tele voltunk előadásokkal, hogy csak este hétre végeztünk, aztán még vacsora, a városra se időnk, se energiánk nem jutott, pedig Mexikóban voltunk, és volt néhány kolléga, akit hetek óta azzal húztunk, hogy rodeóra fogjuk ültetni. Reggel héttől pedig ismét a konferenciateremben kellett ülni, ami főleg azért volt gond, mert a társaság fele még mindig részeg volt. Én is olyan öt körül hagyhattam ott a partit, jó velük ilyenkor egy kicsit kirúgni a hámból, itt a családosoknak sem kell már este tízkor kihúzniuk magukat a társaságból.
Idén viszont én leszek az, aki kihúzza magát. Nem mondtam el nekik, hogy miért, csak annyit tudnak, hogy nő van a dologban. És ez így pontosan jó is. A sunyi mosolyomhoz legalábbis elég. Élvezem, hogy dolgozik bennük a kíváncsiság, már nagyon vad teóriákat is hallottam a nap folyamán, de ha bejelentem, hogy Marilynnel vagyok, ki tudja, milyen lavinát indítok el. Ismerik, hiszen ő is sokáig a cégnél volt. Ettől függetlenül rejtegetni sem akarom, csak még nem döntöttem el, hogyan is lenne a legjobb. És ez mostanság nagyon sok mindenre érvényes.
Most viszont már ötkor sikerült meglógnom, Lynt viszont nem találom a szállodában – hogy elszeparálódjunk a többiektől, nem ugyanabban a hotelban foglaltam, mint ahol az egész rendezvény zajlik, de azért nem is akartam túlságosan megszívatni magam: nagyjából tíz perc távolságban kocsival. Ez viszont csakis a miénk. Már a többi vendéget leszámítva.
Ha már enyém a terep, lezuhanyozom, majd töltök magamnak egy kis whiskyt, ma biztos, hogy nem vezetek sehová. Aztán jut eszembe, hogy ma még nem vettem be a bogyómat, fél másodpercig hezitálok, majd vállat vonok, akkor is belekortyolok az italba. Ez most kell, kicsit azért fárasztó nap volt. Nem is baj, hogy Lyn még sehol, ha már ilyen hülye voltam, hogy elfelejtettem, kikotrom a zakóm belső zsebéből a kis pirulát, és a megbontott ásványvizemmel utána küldöm.
Múlt hónapban elmentem ahhoz a kardiológus faszihoz, akinek még Syl adta meg a számát, felírt néhány dolgot, de leginkább ezt tartottam érdemesnek kiváltani. Azt mondta, ha rendszeresen szedem, tökéletes, hogy megelőzze a bajt. Nem pontosan így mondta, de kábé ez volt a lényege. A rendszeresség tőlem ugyan elvárhatatlan kritérium, de azért becsületemre legyen mondva, beveszem néha, ha eszembe jut. És azért tényleg hat. Mostanában határozottan kevesebbszer érzem, hogy szúrna a mellkasom.
Épp visszatérek a whiskymhez, mikor Lyn beront az ajtón, és ahogy meglátom, el is vigyorodom. Te jóságos ég.
- Azt hiszem, nem vettelek elég komolyan, mikor azt mondtad: lefoglalod magad – mérem végig kissé azért csodálkozva a temérdek ledobott táskát, majd ahogy közelebb lép, a pillantásom inkább az ő vonásaira fut. A csókot örömmel veszem, és a dekát elkapva marasztalom is még néhány pillanatra.
- Te szegény. Inkább jöttél volna ezekre a fergeteges előadásokra, igaz? – játszok én is rá mosolyogva, és tény, volt már olyan, hogy együtt gyűrtük-mulattuk végig ezeket a napokat. – A srácok üdvözletüket küldik. Egy italt? – billentem meg a kezemben tartott poharat, hogy töltsek-e neki is, tudom, hogy első körben a víz az életmentő ilyenkor, de nem tudom, mik a tervei, annyira nem beszéltük még meg konkrétan.
- Fantasztikus. Nem is tudom, fogjuk-e tudni überelni. Fel kell kötni a gatyát – pörgetem vissza, hogy milyen említésre méltó mozzanatot találhatnék, de a lista üres. – Az előadásomat túlélték. Már csak nekem kell a holnapit, és több dolgom nem lesz.
- Nálad? Oka is van ennek a papírhadseregnek, vagy csak kijöttem a gyakorlatból, és ez egy teljesen átlagos túrának számít. – Nem állom meg, hogy ne csipkelődjek egy kicsit, másrészről tényleg fogalmam sincs, hogy lehet ennyi mindent összeszedni néhány óra alatt, azt meg pláne nem, hogy tudta hazacipelni mindezt. De nála sosem lehet tudni, még azt is kinézem, hogy… Na jó, inkább nem nézek ki semmit, az a biztos.

- Ezt azért én is tudom értékelni – viszonzom a mosolyát, és magamhoz húzom egy csókra. Ez a pár nap hiába van szenvizkonferenciának keresztelve, nem emiatt motoszkált a fejemben egész múlt héten, pedig sok lett volna a készülni való is. Ami miatt újra és újra felbukkant a gondolataim között az az együtt töltött pár nap izgalma. Évek óta nem volt ilyen. Talán azóta, hogy először szakítottunk volna. Rengetegszer találkozunk, és olykor voltak is közös programok, de több napra sosem vállalkoztunk. Pláne így, kettesben. És ettől valahogy tényleg olyan az egész, mintha megint friss pár lennénk. Vagy nem is tudom, mihez hasonlítsam.
Tartok tőle, hogy ezt semmihez nem lehet, ugyanis nincs még két ilyen idióta.
- Annak idején javasoltam Grue-nak, hogy nevezzen ki trénernek, vagy valamilyen szakelőadónak, de nagy az esélye, hogy éppen ezért nem kaptad meg a lehetőséget – idézem vissza egyre szélesedő mosollyal. – Vagy. Akár az is lehet, hogy valami teljesen más állt a háttérben – célzok rá sejtelmesen, hogy azért a mai napig úgy gondolom, furcsa stílus ide vagy oda, a nyakamat rá, hogy titkon Marilynt bálványozta. Ez magyarázná azt is, hogy miért nem akarta elmozdítani a közvetlen közeléből, és hogy miért utált engem is annyira. Bár, az is igaz, hogy a mi szerelmünk már az első pillanattól nyilvánvaló volt. És ezzel most Grue-ra célzok. Lynnel azért sokkal tovább hagytuk pattogni azokat a szikrákat, míg végül megadtuk magunkat a dolognak.
Az akciójára elnevetem magam. Az az arc, ahogy szembesül a whiskyvel, leírhatatlan. De tudom, hogy nem szereti, nem egészen úgy értettem, hogy az enyémet húzza le, hanem hogy tölthetek-e neki valamit, ha már itt iszogatok előtte. De mindig is imádtam, hogy tud ennyire spontán lenni. Még ha néha jár is ez kis áldozattal.
- Mit tölthetek neked? – veszem inkább vissza a kezéből a poharamat, és az állára csúsztatom az ujjaimat, hogy indulás előtt még adjak neki egy kárpótlás-csókot a füle hegye fölé, ha már akaratomon kívül így behúztam a csőbe.
Az elejtett mondatom pedig célba is talál, a kollégákra egyből ráharap.
- Csak szóba kerültél – ütöm el ennyivel, de úgyis tudom, hogy nem hagyja ennyiben.
- Erre akár koccinthatunk is. Első körben – nyújtom át neki végül a rendelését. – A túlélésre mindig érdemes inni – teszem hozzá egy vigyorral, de igazából csak szórakozok. Nem is sejtem, hogy min pörög az agya. Azokról az orvosi papíroktól teljesen megfeledkeztem, hogy mostanáig az autóban maradtak. De előbb-utóbb azért kezdem egy kicsit furcsállni a reakcióit. Ahogy megemlíti, hogy nekem is vett valami, egyből kíváncsian feljebb is fut a szemöldököm.
- Nahát – pillogok, hogy vajon mit fog elővarázsolni, igazából ötletem sincs, de szeretek ajándékot kapni. Ha erről van szó, képes vagyok öt éves kisfiúvá visszaváltozni. És ha nem árulják el, na, azzal tudnak igazán a sírba vinni.
Ahogy kidobja elém a hálóinget, végigmustrálom azt is, és mosolyogva kortyolok újabbat a whiskymből. Még hogy értelmetlen dolog a vásárlás. Nem is tudom, ki találta ki ezt a hülyeséget.
- Remélem, rajtad is megnézhetem ma este – mondom ki hangosan is, ami eszembe jut, de hát kétlem, hogy nem épp ezért vette volna. – Köszönöm – veszem át a nekem szóló darabokat.
- Holnap majd én is felavatom a konferencián. – A bögrét pedig érdeklődve vizsgálgatom. Az „I am” felirat felettébb gyanús, hogy ne legyen valami turpisság a dologban, és ahogy a várakozó mosolyára sandítok, ez is csak megerősít benne. Úgy méreget, mintha épp azt várná, hogy mikor találom meg, de akárhogy forgatom: semmi. Ekkor nézek csak a bögre aljára, és nyomban el is röhögöm magam. Visszalépek hozzá, és kap egy újabb csókot, de igazából ebbe is belemosolygok.
- Remélem, ez nem egy burkolt jelzés, hogy horkoltam a múltkor. – Le is teszem őket az asztalra, és már épp feltenném a „mit tervezünk ma estére” kérdést, mikor megelőz, de nem igazán értem, mire irányul a kérdés. De egyelőre még csak elviccelem.
- Ha arra vagy kíváncsi, még nem rúgtam be három korty whiskytől. – Tudom, hogy élénken élhet az emlékezetében az a múltkori eset, amikor át kellett adnom neki a kormányt, és még azok az átkozott zsaruk is felbukkantak. Akkor tényleg nagyon kiütöttem magam. És számítottam is rá, hogy fogok még megjegyzést kapni erre a témára. Még így is, hogy azt szerencsére a mai napig nem tudja, hogy akkor sem csupán az ital ütött ki annyira. Hanem hogy a gyógyszerem is sikerrel bevettem rá. Tényleg elbasztam. De tanultam belőle. Azt hiszem.
A folytatás viszont nem egészen ehhez a témához stimmel. Harminc évesen? Hogy jön ez most ide?
- Nem biztos, hogy értem, mire akarsz kilyukadni – nézek rá várakozóan, de az érintését díjazom. A legjobb tippem az, hogy mindjárt kiböki: szeretne kipróbálni valami extrémebb szexjátékot. Mint ahogy ez is mutatja, optimistán fogadom ezt a furcsa faggatózást, de a soron következő kérdései ebben is elbizonytalanítanak, és a bujkáló mosoly is fokozatosan lejjebb ereszkedik az arcomról, hogy halvány értetlenségbe forduljon át.
- Öhm. – Erre nem igazán tudok mit mondani. – Te már csak tudod? Van valami baj? – ráncolom a homlokom, és most már az arcát fürkészem. Esküszöm, semmit nem értek. Ahogy ellép tőlem, és tölt egy újabb adag bort, csak még inkább furcsa, és ekkor már kezdem sejteni, hogy itt most valamiről tényleg szó van. Mégpedig konkrétan.
A kérdése meglep. Nem értem, honnan jött ez most elő? Miért épp most? Mi lehet az előzménye? Mert hogy van, abban már biztos vagyok.
- Miről beszélsz, Lyn? Történt valami? – kerülöm egyelőre a konkrét választ, és míg kérdezek, párhuzamosan pörgetem is az alternatívákat. – Ugye azt belátod, hogy ez a téma kicsit messze áll a horkantós bögrénktől.
A tekintetén viszont látom, hogy kattog, szóval oda is sétálok hozzá, egészen közel, és az ujjaimat az álla alá akasztom, hogy gyengéden megemeljem, és mielőtt megcsókolnám, az ajkaira súgom a választ.
- Ha lenne bármi komoly, arról tudnál. – Csók közben pedig a kezem a csípőjére siklik, hogy kigombolja a szoknyáját, már korában kiszúrtam, hogy működik ez a kis bestia, jobban mondva, hogyan távolítható el a legegyszerűbben róla, meggyőződésem, hogy a női ruhákat elsősorban arra tervezték, hogy a férfiak kicsomagoló szenvedélyének hódoljanak vele. De a cél biztos nem az volt, hogy könnyen elboldoguljunk vele.
- Nincs kedved átöltözni? Biztos kényelmetlen már ez a ruha – duruzsolom még mindig az ajkaiba. Mondjuk, az iménti hálóinget szívesen megcsodálnám rajta. De akár még ki is mehetünk a városba, nincs még olyan késő. De ahhoz is magára kaphat valami könnyedebbet. A hálóingpróba után, természetesen.

 - Pedig igazán tehetséges voltál. Hogy aztán semmire sem emlékeztem az előadásaidból, az általában egészen más miatt történt – mosolygok én is ezeken az emlékeken, aztán el is indulok a minibár felé, hogy előhalásszam neki a behűtött Rosét. Nem mondhatja, hogy figyelmen kívül hagyom az igényeit.
- Csakis – sétálok vissza hozzá a pohárka borral, és bujkáló mosollyal felé billentem az enyém, hogy összekoccinthassuk. Csak vicceltem az üdvözlős megjegyzéssel, inkább az az igazság, hogy az én fejemben járt, lényegében egész nap, hogy vajon milyen reakciókra számíthatnék a többiektől, ha megtudnák, hogy Marilyn miatt alszom másik hotelben a konferencia ideje alatt.
- Nagyon szigorú vagy, még a végén azt hiszem, hogy valami rosszat csináltam – figyelem halvány mosollyal, ahogy a táskák között kutat, és próbálom beazonosítani az előbukkanó ruhaneműket és egyéb dolgokat. Először nem értem, miért neveti el magát, de mikor megforgatom a bögrét, és megtalálom a kis turpisságot az alján, én is elvigyorodom. De ezek után kezdem egyre kevésbé érteni a viselkedését, és ahogy telnek a percek egyre inkább világos lesz számomra, hogy kerülgetünk valamit. Ismerem már annyira, hogy tudjam, szeret hátulról közelíteni, és ez az arc, amivel rám pillant, abban erősít meg, hogy határozottan van valami, amin rágódik.
- Hát ebben biztos is lehetsz – engednek fel végül az arcvonásaim nekem is, és oda is lépek hozzá egy csókra. Lehet, csak hallott valamit napközben, ami megijesztette volna? Vagy nem tudom, honnan jött most ez a hirtelen aggodalomhullám, de én biztos, hogy nem adtam rá okot. A gyógyszereim ugyan most is nálam vannak, de azokat nem találhatta meg, gondosan elrejtettem előle, nem azért, mert annyira titkolni akarom de igen, hanem mert csak felesleges aggodalomforrás lenne számára.
És ezen a ponton én már szinte biztos vagyok benne, hogy lezártuk, és el is engedtük a témát, valami sokkal kellemesebb folytatás reményében. Épp ezért lep meg, mikor csak úgy faképnél hagy, és újra elviharzik a padlón heverő táskák irányába. Félig-meddig még él bennem a remény, hogy tényleg a hálóingért megy, de a papír, amit aztán felmutat, sajnos az előbbi gyanúmat igazolja be. Nagyon is konkrét alapja volt az előbbi faggatózásnak.
Ó, a picsába! Ma egész nap azzal az autóval furikázott, amiben benne hagytam azt a szar orvosi jelentést. Feldereng előttem a szilveszter előtti jelenet, mikor megúsztam a dolgot, pedig részegen még a kezébe is adtam, hogy lobogtassa meg a rendőrök előtt. De akkor szerencsém volt. Most úgy látszik, kevésbé. Vagy nem is azt találta meg, hanem a frissebbet? Vagy mindkettőt? És ha igen, vajon mit bogarászott ki belőlük?
Nagyjából ezernyi kérdés fut végig az agyamon abban az öt másodperces döbbent csendben, ami a kérdését követi. Aztán szintén ő folytatja, megpróbálva magyarázatot adni rá, hogy miért erről beszélgetünk jelenleg, ahelyett, hogy egy pohár bor mellett szeretkeznénk a hálószobában.
Aggódik. Pedig aggodalomra igazán nincs oka.
- Ezen nincs mit elviccelni, Lyn. Elmentem néhány rutin vizsgálatra, ennyi az egész. Volt a cégnél egy stressz-felmérés, és a kiértékelés után azt ajánlották, hogy érdemes felkeresni egy szakembert, megelőző jelleggel, hogy elejét vegyük a jövőben esetlegesen jelentkező szívproblémáknak. Mert az üzletemberekről még mindig mindenki azt hiszi, hogy szívrohamban fognak elhalálozni, pláne ha az illető egy negyven-ötven közötti, macskás, pocakos nő, akit azért fizetnek, hogy minél több beutalót osszon ki.
Nem mondok teljesen igazat, de összességében nem is hazudok. Tényleg volt ilyen. Épp csak nem ez volt az ok, amiért meg kellett látogatnom az orvost. De ha ezt elmondanám neki, és az év végi-év eleji rosszulléteimről is beszámolnék, biztos vagyok benne, hogy máris a falra festené az ördögöt. És ez az egész túlságosan beleszólna a mindennapjainkba is. Nem akarom, hogy folyton erre kelljen figyelnünk, vagy bármin is változtatni kelljen emiatt. A gyógyszerek teszik a dolguk. És elég, ha én odafigyelek, amire kell.
- De ahogy az előbb is mondtam, nem találtak semmi komolyat. Ez az arrythmia, vagy mi, én sem tudom, mit jelent, szerintem csak valami orvosi blabla. Csak mondták volna, ha valami nincs rendben, nem igaz? – nézek fel rá a papírról, próbálom kisilabizálni a tekintetéből, hogy mennyire sikerült eloszlatnom a kételyeit.
- De ha már itt tartunk, nem tudom, hogy kerültek hozzád ezek a papírok – említem meg azért ezt is, úgy pillantva rá, mint aki erre azért még várna valami magyarázatot. Leginkább csak szeretném tovább mozdítani a témát. Nem akarom, hogy ebbe még jobban beleássa magát.
Közelebb lépek az asztalhoz, és a mutatóujjammal magam felé húzom a papírt, mintha csak én is át akarnám olvasni még egyszer, és végül megállapíthassam, hogy valóban érdektelen kacat. Összehajtom, és a zakóm zsebébe teszem.
- És hogy miért nem kérdezel rá konkrétan, ha valami aggaszt.

- Ez éppenséggel rád is igaz – mosolyodom el az orrom alatt, ahogy megemlíti: ki tudja, mit műveltem egész nap. Tudom, hogy itt már csak viccel, az én hangszínem is ehhez illeszkedik, de attól továbbra sem értem, mi után kutat ennyire, és ilyen hirtelen váltással. A "ténylegre" én is felvonom a szemöldököm, és csak egy titokzatos grimasszal válaszolok. Magas labda.
Ahogy felmutatja a papírt, rögtön összeáll a kép. Ó, bazd meg. Nem lett volna szabad benne hagynom a kocsiban azt a szart. Már csak azt remélem, hogy a szilveszterkor szétgurult gyógyszerekből egyet sem talált meg, mert akkor aztán tényleg nem lesz egyszerű kimagyarázni magam. Azóta volt ugyan takarításon a kocsi, de amilyen tróger munkát végeznek néha, és amennyire Lynnek is minden apróság képes feltűnni… nem is értem, hogyan felejthettem el.
- Mert ez nem csak egy ilyen-olyan szűrés volt, hanem véresen komolyan vették. A HR kitalálta, hogy minden vezetővel és értékesítővel csináltat egy komplett stresszfelmérést, ami úgy nézett ki, hogy legalább negyvenoldalnyi papírt ki kellett töltenünk, a leghülyébb kérdésekkel, egészen magzati korig visszamenőleg. Aztán csináltak belőle egy másik negyven oldalas kiértékelést. Grafikonokkal, értékmutatókkal és kéretlen tanácsokkal. Például, hogy megelőző jelleggel nem árt, ha konzultálok egy kardiológussal.  – Ez a hülyeség éppenséggel tényleg létezik. Valahol a fiókom mélyén meg is van a dosszié. Épp csak ez a szívügyes cucc nincs a végén, de ennyi füllentés talán még nem nagy bűn a lelki nyugalma érdekében. Nem akarom, hogy aggódjon miattam, pláne nem egy ilyen hülye papír miatt.
- De mindenkinek odaírták a végére – húzom apró mosolyra a szám. – Nincs miért aggódni. – A papírt azért elrakom, de hiába, ezt a nyavalyás arrhythmiát már úgyis megjegyezte.
Mikor kimondja Syl nevét, a szemeim egy másodperc erejéig elkerekednek. Na, ne. Az nagyon nem hiányzik, hogy ők ketten konzultáljanak.
- Jézusom, Lyn. Annak maximum az lenne az üzenete, hogy kémkedsz utánam és nem bízol bennem. Mellesleg a titoktartás miatt úgysem mondhatna semmit. Sajnálom, de be kell érned velem – lépek hozzá közelebb, és át is karolom a derekát. Most már igazán szeretnék témát váltani. A netes ötletére viszont ismét elsápadok. Hát ezt sehogy sem úszhatom meg?
Nem is tudom, mennyire hihető, hogy csak úgy kiesett az a papír a kesztyűtartóból, magától azért nem szoktak csak úgy kiugrálni, mint a meztelen nők a szülinapi tortákból. De vonakodva azért elhiszem, hogy nem kutatott utánam. Végül is, miért tette volna? Féltékenységből? Ez mondjuk lehet. A kapcsolatunk elején régebben is nagyon kétkedő volt.
- Ebből is láthatod, hogy nem akartam eltitkolni előled. Nem zavar, hogy megtaláltad, csak azt nem értem, miért csinálunk ügyet belőle, mikor csak egy régi, kallódó kontrollpapír. Hm? – hümmögök felé halkan, ellágyult tekintettel, ahogy a vállamnak dönti a fejét.
- Elmondtam volna, ha fontosnak tartanám. – Vagyis olyasminek, amit nem tudok megoldani. – Nem kell félned a válaszoktól – simítok félre egy kósza hajtincset az arcáról, majd ráillesztem a tenyerem, és nyomok egy csókot a szája szegletére.
- Kivéve, ha az a kérdés, hogy mik a terveim ma estére – mosolyodom el viccelődve, ahogy a homlokának nyomom az enyémet. – Nem is hangzik olyan vészesnek – reagálok végül a hatvan éves projektünkre is, de közben már nyúlok is a derekához és a térdei alá, hogy egy mozdulattal ledönthessem a lábairól, és most már kérlelhetetlenül a hálószoba felé navigálom.
Az az istenverte telefon viszont még mindig a kezében van, és ahogy lepakolom az ágyra, mégiscsak eszébe jut bepötyögni azt az átokverte arrhythmiát. Pedig azt hittem, ezen már sikerült túllendülnünk. Egy megadó morgással jelzem, hogy oké, akkor halljuk a medvét, és elterülök mellette a párnákon. Nem tetszésem jeléül egyet a fejemre is pakolok inkább.
- Látod? – lepődöm meg én is az olvasottakon, örömmel fogadom, hogy még az internet világa is engem igazol. De ahogy tovább olvassa… Hát ez nem hiányzott. Most még azt hiszi itt nekem, hogy életveszélyben is vagyok. Gyönyörűű!
- Elmegyek, ha ez megnyugtat – mormogom a párna alól szinte azonnal. – A világ végére is, ha ettől jobban érzed magad – és erre megint egy halvány mosoly szökik az arcomra. – De csak ha megígéred, hogy nem stresszelsz ezen feleslegesen. Különben rád küldöm a macskás nénit. Majd azt mondom neki, hogy a GM üzleti útra küldött, és sajnálatos módon kimaradtál ebből a páratlan, tíz órás tesztkitöltögetésből. – És tényleg képes vagyok megtenni. Néhány apró hamisítás igazán nem fog visszatartani. Az évek során profira edzettem magam a témában. Lényegében, már akkor is az voltam, mikor a GM-hez kerültem, de erről Lyn aztán végképp nem tud semmit.
- De azt sem bánnám, ha a papírok és a netes böngészgetés helyett a doktornő most már inkább maga járna utána a problémának. Aggasztó panaszaim vannak, amik azonnali kivizsgálást igényelnek. Mintha kissé furcsán verne a szívem, kérem, tegye szabaddá a mellkasom – kezdek bele egy random szerepjátékba, hátha felveszi a fonalat, és folytatjuk végre, amibe még a leleteim előkotrása előtt belekezdtünk. Nem tagadom, azért őt is megnézném egy szexi, ápolónő egyenruhában. Ó, te jó ég.

Nem is gondoltam, hogy egyszerű menet lesz. Ha már valami megszületik a fejében, azt roppant nehéz kibogarászni onnan, de hát mégis kinek sikerülhetne, ha nem nekem? Ismerem, mint a tenyerem. Tudom, hogy hinni akar nekem, csak éppen… ő is túlságosan jól ismer. És a jelek szerint túlságosan megijesztette az a nyamvadt papír. De én is hogy lehetek ilyen ökör, hogy úgy adom neki oda a kocsit, hogy ez még benne van?
De azért nem reménytelen a helyzet.
- Az az öt-hat vezető azért nem hinném, hogy annyira leterhelné, vagy ha igen, szívesen cserélnék vele napi beosztást – somolygok a válaszára, ez a negyven oldalas szarság, bizony, csak a vezetők kiváltsága volt. És annyira szerintem az sem meglepő, ha mind a hatunknak odaírták, hogy javasolt egy megelőző jellegű, kardiológiai vizsgálat. Ha doktornő lennék, én biztos odaírnám, különösebb hezitálás nélkül.
Én a helyében inkább azon fognék gyanút, hogy mégis mi a manóért mentem el tényleg. Nem szokásom komolyan venni ezeket a jótanácsokat, pláne nem megfogadni. De bármennyire is azon vagyok, hogy beadjam neki ezt a kis mázos fedőszöveget, az azért megüt, amikor kimondja, hogy úgyis tudja, hogy nagy eséllyel hazudok neki. Erre azért eltűnik a mosoly az arcomról, és a tekintetem is megváltozik egy kicsit.
- Ha nem hiszel nekem, akkor miért engem kérdezel? – Nem vád vagy szemrehányás van a szavaimban, mert hát szigorúan véve nem is nagyon lehetne, egyszerűen csak megjegyzem, mert elszomorít a dolog. Azért hazugság és hazugság között is nagy különbség van. Senki sem képes rá, hogy mindig száz százalékban igazat mondjon. És nem is hiszek benne, hogy ennek olyan sok értelme lenne. Az apró hazugságokra szükség van, mint például erre is szükség van, mert ha tudná, hogy mit éreztem szilveszterkor, vagy az utóbbi néhány hónapban, ha elmondanám neki, hogy milyen gyógyszereket szedek, és miért, ezt a kirándulást ki is nyírnánk vele. Ahogy minden előttünk álló programot. A jókedvet és a könnyedséget is. A helyébe pedig állandó aggódás költözne. Utálnám vágy helyett ezt látni a szemében. Lehet, hogy én nem veszem elég komolyan, de ő pedig eltúlozná. Ebben biztos vagyok. Lehet, hogy nem akarom, hogy mindenről tudjon, ami az életem része, de ez nem azt jelenti, hogy ne bízhatna bennem.
- Azért vannak ettől jóval fontosabbak is – jegyzem meg, és csak ekkor pillantok rá újra. – És hogyan szeretnél megbizonyosodni róla? – Ekkor még van a hangomban és a tekintetemben egy nagyon halvány szúrósság, de aztán úgy döntök, erőt veszek magamon, és félreteszem a sértettségem. Odalépek hozzá, és mikor már a homlokomat érintem az övéhez, és az ő érintéseit is érzem, kezdenek ismét más irányba terelődni a gondolataim. Én már teljesen abban vagyok, hogy ezzel le is zártuk a témát. De mikor az ágyban újra előszedi, akkorát sóhajtok, hogy szerintem még a Szűzmária is hallja. Odafenn a Mennyekben. De nem ellenkezem.
- Én pedig komolyan válaszoltam. Eleve kivizsgálásról jövök. A bizonyítékok pedig ott voltak a kezedben, azoknak már csak hiszel, ha nekem nem is. – Máshogy szóba se került volna ez a téma, ugyebár. De ahogy végigsimít az arcomon, és belenézek a szemeibe, egy az egyben meglátom a máris belefészkelt aggodalmat, és ez csak abban erősít meg, hogy el akarom feledtetni vele ezt a röpke negyed órás beszélgetést. Nem tudom elviselni, ha így néz rám.
- Kezdetnek jó lesz – húzom félmosolyra az ajkaim, és a hátán végigsimítva végül magamhoz húzom egy csókra. – Lekötelez, doktornő – suttogom az ajkaira, majd a másik oldalon is megjelenik egy mosolyránc.  Az elégedettségem pedig csak nő, így hogy most már végre semmilyen sürgetőbb feladatot nem talál, mint hogy az ölembe üljön, és lehámozza rólam azokat a ruhadarabokat, amiket voltaképp azért vettem fel újra zuhanyzás után, mert azt hittem, amint megjön, indulunk is ki a városba, de ez a kis meglepetés akciója felborította a terveimet. Amit ennél a pontnál már cseppet sem bánok.
Vele ellentéten én viszont meghallom a tompa puffanással földet érő dobozt, és az ismerős zaj alapján egyből tudom, hogy miről van szó. Ó, baszki. Nem merek odanézni, de az arcom egész biztosan megkövült egy-két pillanatra. Hogy mi a problémám? Hát, az perpill bőven akad.
- Mintha… túlságosan alacsony lenne a pulzusom. Tudna valahogy segíteni ezen az égető problémán? – Ahol hozzámér, mintha a bőröm is felforrósodna. Nehéz egyszerre ennyi felé koncentrálni most már. – Talán még egy kicsit lejjebb... – simítok végig a térdeitől indulva a combjai mentén, majd ahogy rám hajol, és a csókját ízlelem, az ujjaim ismét a hátára futnak, és a ruhája bontogatásába kezdenek. Végül a nyakához fordulok, és ahogy belecsókolok, arra is megragadom az alkalmat, hogy a kiesett gyógyszeres doboz után nézzek. Nem számítva rá, hogy újra felém fordul, én pedig túlságosan hirtelen kapom vissza a fejem.
Ne. Ne nézz oda. Csak most még ezt az egyet ússzam meg.
De ekkor már tudom, hogy hiába a fohász, szex közben nem bírok ennyi mindenre figyelni, mire kapcsolok, az arcom úgyis mindent elárul.

Ezt azért örömmel hallom – morognám szívem szerint, mikor azt mondja, nyilván nem mást fog megkérdezni arról, hogyan is érzem magam, vagy milyen orvosi vizsgálatokon is vettem részt a közelmúltban. De szerencsére sikerül magamban tartani, és nem engedni a feltoluló rossz érzésnek, miszerint nem hisz nekem. Nem esik jól, hisz’ fontos kérdésekben sosem vezetném félre, mindig is ő volt a párom, a partnerem, a szövetségesem, akivel együtt vertük át a külvilágot, ha kellett. Akaratlanul is eszembe villan a múltkori rendőrségi kalandunk. Az azért elég meredek volt. Ráadásul akkor is ehhez hasonló papírokat lobogtatott a kezében, csak az adrenalinnak köszönhetően eszébe sem jutott tüzetesebben megvizsgálni őket. De addig jó, amíg ez neki nem jut eszébe. Mert ha összekombinálja a kettőt, hogy miért is engedtek akkor olyan könnyen tovább a zsaruk, nem lesz egyszerű megnyugtatni. Így sem az.
- De hát rákérdeztél, és elmondtam. Nem? – lágyítok egy kicsit a hangomon, és azzal odalépek hozzá, hogy megérinthessem, és békülő szándékkal magamhoz vonjam egy kicsit. Nem akarok haragudni rá. És azt sem akarom, hogy ő haragudjon. Most nem ezért vagyunk itt. Épphogy sikerült lopni magunknak egy kis időt.
Ahogy a mellkasomra bök, egy kicsit megrándul a bőr alatt húzódó izom, de nem eresztem el, inkább a másik kezem is a dereka köré fonom, a tekintetem pedig a vonásait fürkészi. Az az igazság, hogy túlságosan jól áll neki, ha felhúzza magát valamin. Nem nagyon, veszekedni azért annyira nem szeretek vele, de ha kijön a sodrából, és ilyen szikrák pattognak a szemeiből, az mindig megbabonáz, és egy kicsit be is indít vele.
Az utolsó szavaira képtelen vagyok nem elmosolyodni. Halványan, hogy ne érezze úgy, hogy nem veszem komolyan, inkább csak hogy emlékeztessem, milyen vizuális típus is vagyok.
- Minden a legnagyobb rendben van – mondom ki úgy, hogy tőlem telhetően hihető legyen. – Ne aggódj – döntöm a homlokához az enyém. – Bár mérges egy egészen kicsit még maradhatsz – hajolok közelebb hozzá egy csókra. A két év alatt sokszor mondtam már neki, milyen szexi ilyenkor.
De mikor még az ágyban is a hülye arrhytmia után kutakodik, már nem leplezem ilyen jól, hogy nem tetszik a dolog.
- Nem bizony. Főleg, ha egész nap ezen agyaltál. Mert ezen agyaltál, ismerlek – teszem hozzá időt sem hagyva neki, hogy közbevágjon. Miközben beszélek, lassú, lágy mozdulattal felsimítok a karján, és a vállán áthaladva, az ujjaimmal körberajzolom a dekoltázsa vonalát, adva egy kis kezdő ingert, hátha ez jobban meggyőzi, hogy tegye már le azt a telefont, és figyeljen végre rám. Érzem is, ahogy az ujjbegyeim nyomán az egész karja, majd a mellkasa is libabőrbe borul. Imádom, hogy ilyen reaktív.
És már be is jönne a tervem, ahogy az ölembe ül, egy kis időre tényleg azt hiszem, hogy most már megmentettük magunknak az estét, vágyom rá, szeretkezni akarok vele, végre, minden mást kiszorítva a valóságból. De ahogy megpillantom azt a nyavalyás dobozt, rögtön tudom, hogy ebből most már baj lesz. Elfelejtettem, hogy ebben a zakómban volt, azt hittem, a másikba tettem. És amilyen hülye vagyok, el is árulom magam. Hagyom, hogy lekászálódjon rólam, halkan sóhajtok egyet, és a plafonra meredve, feszülten hátrasimítom a hajam, de nem mondok semmit. Nem hiszem el. Ha most nem ástam alá a bizalmát, akkor soha az életben. Tudom, hogy tudja, mi az a doboz. És nem is csinál titkot belőle. Mondania sem kell semmit, szinte árad belőle a csalódottság, a megbántottság, és a sértett öntudat. Ezt jól elbasztad, Benjamin Henson.
Ahogy feláll, és az ajtó felé indul, a pillantásom minden mozdulatát követi, azt is, ahogy visszanéz a dobozra, de rám nem. Nem mozdulok rögtön utána, akarok hagyni neki egy kis időt, és magamnak is, hogy át tudjam gondolni, mit tegyek most, de közel sem sokat. Egy perc múlva már meg is jelenek az ajtóban, rápillantok, hogy csakugyan meg fog-e gyilkolni, mint ahogy az előbb beígérte. Végül pedig odaülök mellé a kanapéra.
- Sajnálom – kezdek bele komolyan. – Tudom, hogy ez most rosszul jött ki, és hogy az előbbiek után most már még kevésbé hangzik hihetőnek, de nem hazudtam neked. Egy apró dolgot leszámítva, de igazából abban sem, csak egy kicsit… kozmetikáztam rajta – harapok rá az alsó ajkamra, és egy kicsit rágcsálni kezdem.
- Tényleg megcsináltam azt a tesztet, és tényleg ott javasolták a dokit, amit nem mondtam el, hogy felírt egy enyhe vérnyomáscsökkentőt – és az ujjaim közé csippentve át is nyújtom neki a földről felkanalazott dobozt, hogy megnézesse. Nincs semmi hazugság. – Állítólag túl sok a stressz. És túl sok a kávé. – Amit a szervezetem nem tolerál olyan jól, mint kellene. Olyan is van, akinek meg sem kottyan, és én mindig is azt hittem, hogy ebbe a csoportba tartozom. Nem is igazán akarom elhinni, hogy ez nem így van. Az orvosoknak nyilván az az érdeke, hogy riogassák az embereket, és minél több gyógyszert felírjanak. Nincs nekem semmi bajom. Mindez csak megelőzés. Sosem volt gyenge szervezetem, és nem most fogják bemagyarázni, hogy huszonnyolc éve tévedésben élek.
- De ez a GM-ben szinte mindenkiről elmondható. Mintha egy bölcsész hallgatónak azt mondanád, hogy túl sokat olvas. Egyszerűen nem tartottam fontosnak – hallgatok el egy kicsit, és az ujjaimat – mintha csak egy szék karfáján dobolnék – egymás után puhán és óvatosan a mellettem lévő térdére koppintom. – Nem akartalak becsapni, Lyn, egyszerűen csak nem akarlak feleslegesen ijesztgetni, sem ilyenekkel terhelni, azt meg végképp nem akarom, hogy az a hókuszpókusz éljen a fejedben, hogy bármire is oda kell figyelni, mert nem. Megoldom, amit meg kell - próbálkozom megbékíteni, de ezúttal már nem merem elviccelni a dolgot.

Nem számítottam ilyen nehéz menetre. Sőt. Ami azt illeti, semmilyen menetre nem számítottam. Szinte villámként csapott közénk ez a téma, a semmiből, és rövid időn belül az okozott károk is a katasztrófaállapothoz közelítenek.
- Tudod, hogy nem szeretek erről beszélni – fűzöm hozzá egy kicsit bocsánatkérően, magyarázatképp, miközben közelebb húzom; még az is lehet, hogy valóban minden mögött ez áll.
- De ez sincs kizárva – mosolyodom el halványan az alternatívájára. Ha már viccelődik, az jót jelent, bár a mimikája még nem engedett fel teljesen. Még az ágyban sem. Mikor visszafordítja felém a kérdést, és lényegében az egész szituációt, összeráncolom a homlokom, és rögtön elkapom róla a tekintetem.
- Ez a kérdés nem ér! – vágom rá, a hangom pedig éppen olyan, mintha valami agyafúrt csaláson kaptam volna rajta. A plafon felé fordítom a fejem, amit már fixírozok egy ideje, mióta ő a neten kutakodik. – Aggódnék, igen, de azért hinnék neked – válaszolom végül rövid hallgatás után. Azt hiszem. – Ha azt mondod, semmiség, akkor nem feszegetném tovább. – És ezt komolyan gondolom, mert nem tudom elképzelni, hogy bármi fontosat eltitkolna előlem. Ilyesmit én sem szoktam.
De úgy látszik, ma minden ellenem van. Talán pont azért, mert annyira azt akarom, hogy minden jól alakuljon. Ezért pánikolok be, mikor meglátom a földre esett gyógyszeres dobozt, és nem is hiába, a tekintete rögtön megváltozik, és amit látok benne, összeszorítja a mellkasom.
A francba.
Ahogy bevackolta magát a kanapé végébe azzal a borospohárral, olyan mint egy kis sündisznó, szinte látom a felém meredő tüskerengeteget. Rám sem néz, tudom, hogy tüntetőlegesen. Haragszik. Fogalmam sincs, hogy lyukadtunk ki már megint ide. De azt is tudom, hogy ezt most én basztam el.
Leülök mellé, és egy kis csend után belekezdek, de még én sem tudom, hova fogok kilyukadni a végére. Annyit azért elérek vele, hogy kimondja, mi bántja leginkább. Nem mintha olyan rejtélyes lenne, de így mégiscsak egyszerűbb.
- De elmondtam, Lyn – szúrom közbe csendesen.  – Elmondtam, hogy voltam orvosnál, és elmondtam, hogy a GM miatt mentem, ahogy azt is, hogy nem talált semmi lényegeset. A fél világ vérnyomáscsökkentőkön él, ez még nem olyasmi, ami problémát okozna. – A monológot az előttem heverő, alacsony asztalnak címzem. Ha már ő sem fordul felém, eltársalgunk itt egymás mellett, magunk elé meredve. – Ha megtudom, hogy rákom van, arról nyilván beszámoltam volna.
Nem tudom, mit akar hallani. Azt, hogy nem szoktam semmin szépíteni? Ilyen ember a világon nem létezik, ha azt mondom: nem szoktam, hazudok, de ha azt mondom: elvétve megesik, csak még jobban felhúzom. Jó kis csapdát állított.
- Mire vagy kíváncsi pontosan? – próbálok valami kapaszkodót keresni.
- És ti nők, miért komplikáljátok ennyire túl a dolgokat? – Nem tudom megállni, hogy ezzel ne vágjak vissza, de a hangom nyugodt marad. – Lehet, hogy nem mondtam el, hogy szedem ezeket a kis szarságokat, de attól még nem hazudtam. Te sem számolsz be róla, hogy mikor milyen pirulákat veszel be, nem hazudni akartam, egyszerűen csak nem gondoltam, hogy ez ennyire érdekel, akár erről az oldalról is nézhetnéd a dolgokat, és akkor talán lenne rá némi esély, hogy ne veszekedés legyen a vége, hanem hosszú évek után végre sikerülhetne eredményesen megbeszéltünk valamit. – Itt tartok egy kis szünetet, veszek egy nagy levegőt, de aztán folytatom.  – Azt akartam, hogy ez a hétvége tökéletes legyen. Mint amilyenek régen voltunk. Nem szeretném, hogy ez most mindent elrontson – mondom ki őszintén, ami most bennem kavarog, és ezzel felé is fordulok, de nem állom sokáig a tekintetét. Inkább a térdeire pillantok.
- Sajnálom, hogy úgy érzed, nem bízhatsz meg bennem. Nem akartalak becsapni. – Fogalmam sincs, hogy most akkor hányadán állunk, mindjárt fogja magát, és nekiáll csomagolni, vagy még ücsörgünk itt egy kicsit.
- De legyen. Ha mindent tudni akarsz, azt mondták, momentán úgy harmincötnek festek, haladéktalanul ott kell hagynom a GM-et, szedni ezeket a bogyókat, és kidobni az összes problémás barátnőmet, majd ha mindez megvolt, az egész hátralevő életemben csak utazgatnom szabad, tengerparton sütkérezni, és élvezni az életet. Ha nem teszem, bármikor feldobhatom a pacskert. – Hát, kíváncsi vagyok, hogy ezzel mit kezd.

Igazából nem tudom, hogy mennyire normális, vagy mennyire nem. Nem ástam bele magam annyira ebbe a témába, arra ott vannak az orvosok. Ha már egyszer rászánom magam, és elmegyek, nekem bőven elég, amit abban a néhány percben hallok. Arrhythmiám van. Ezért van a fájdalom, és emiatt kell a vérnyomáscsökkentő is. Ha jól emlékszem. Vagy fordítva? Fasz tudja most már, annyira nem érdekel ez a része, sokkal inkább az, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy megszűnjenek a problémák. Így nem tudok eredményes lenni, se a munkámban, se a magánéleti bonyolultságokat nem tudom helyén kezelni. Mindig a szilveszter körüli időszak ugrik be, mint elrettentő példa. Akkor jöttem rá, hogy ezzel most már csinálni kell valamit. És mostanában rendben is mennek a dolgok.
Ezt viszont nem mondhatom el neki, mert akkor a december-januárról is be kellene számolnom, ezt pedig több okból sem szeretném. Úgyis látta rajtam, hogy szarul vagyok, emlékszem, ez volt az első kérdése, amikor visszavittem Rose-t, és amiből végül az az irdatlan veszekedés lett.
Így ezeket a mondatokat válasz nélkül hagyom, csak ücsörgök mellette, és igyekszem apránként kicsalogatni belőle a haragot. Az elkanyarodási próbálkozásom egyelőre nem jön össze. Most még túlságosan erre összpontosít. A mondatai viszont jobban hatnak rám, mint az a terveimben szerepelt. Sikerül olyan pontot érintenie, ahol könnyűszerrel átjut a védekező felállásomon, pont arról beszél, amiben régen annyira biztos voltam felőle, és amit az utóbbi néhány év teljesen szétzúzott köztünk. Bennem. Eltávolodtam attól az érzéstől, hogy számít neki, hogy mi van velem, egy ideje kifejezetten szándékosan is, hogy ne fájjon, ha mégsem. És talán ezért is minimalizálom felé ezeket az információkat, részben, nem is olyan kis részben, de most valahogy elkapott vele, és ez engem is jobban megnyit.
- Én sem – mondok végül csak ennyit, szintén halkan, a nem akarok veszekednire értve, és a térdén pihenő kezem gyengéd simogatásba kezd. A következő mondatnál ránézek, hogy vajon ezt most komolyan mondja-e? Én azt hittem, már azt fontolgatja, hogy lelép, vagy megint egy hívogató szakadék felé kezdünk sodródni, de ez a pár szó most jobb meglepetés, mint bármi más. Ahogy az arcáról is eltűntek a merev, haragos vonások.
- Rendben van, ezentúl elmondom, ha orvos kerül a képbe – ígérem meg neki végül, bár még fogalmam sincs, hogy fogom betartani. Értem én, hogy aggódik, és tudni akarja, de… ezeket a dolgokat néha még én sem akarom tudni saját magamról. Amíg csak az én fejemben van, egy eldugott kis dobozban, addig olyan, mintha nem is létezne. Ha viszont már beszélek is róla, sokkal valóságosabbá válik. – Így jó lesz?
Jól esik hallani, hogy mégis megbízik bennem, tudom, hogy sokszor nem könnyű velem, és a munkám folyamatosan arra nevel, hogy hogyan verjem át az embereket. Nekem sem könnyű állandóan figyelni rá, hogy távol tartsam magamtól ezt az attitűdöt. Hogy ne váljon túlságosan a részemmé, és az is biztos, hogy valahol lehetetlen törekvés is, a munkád nagyon sokat alakít rajtad. Ezt nem lehet kivédeni.
- Pedig a hülyeségekben nagyon is specialista vagyok – görbül mosolyra az ajkam. – Sajnálom, ez ellen nincs recept. Sem gyógyír – pillantok fel rá újra. – Azt hittem, ehhez már réges rég hozzászoktál – míg ezt kimondom, az ujjaim minden egyes szónál feljebb lépnek egyet a combjain. Látom rajta, hogy már kezd megnyugodni, így kihasználom az alkalmat, hogy a jókedv felé billentsem a témát, és egy kicsit visszatereljem a gondolatait a nemrég félbemaradt programunkhoz is. Csak óvatosan, a háttérben, mintha semmi hátsó szándékom nem lenne vele, de jól tudom, hogy ha már egyszer izgalomba jött, csak valami miatt félbe maradt a dolog, sokkal könnyebb újra felébreszteni a libidóját. És ami azt illeti, ez rám is igaz.
A nevetése mindenesetre már elég jó visszajelzés. Szándékosan játszottam rá egy kicsit a történetre, abban reménykedve, hogy azt hiszi majd, hogy az egésszel csak viccelek, pedig csak itt-ott tettem hozzá néhány apróságot, alapjában véve csak a csomagoláson változtattam egy keveset.
- Le bizony, de hogy ne legyen nagy hiányérzetem, a legproblémásabbat tartottam meg – erre már vigyorgok, és azt várom, milyen arcot vág majd, de most már én sem állom meg, hogy halkan ne nevessek fel. Oda is hajolok hozzá, és hogy jelezzem, csak viccelek, kap egy cuppanós puszit a fülére. Kezdek megint játékos hangulatba keveredni, és egy kicsit őt is provokálni akarom.
- Ha jól viselkedsz, talán magammal viszlek. Úgy fest, idén lesz egy pár nyaralásom. – Lényegében mindig ezt terveztük, amíg együtt voltunk, hogy rengeteget utazunk majd, amik nagy általánosságban sosem jöttek össze valami miatt. – Majd David előtt is meglobogtatom ezt a papírt, ha már ennyire hatásos. Akkor talán el is enged.
És nagyon remélem, hogy az utazások tervezgetése most már sokkal csábítóbb téma lesz számára, mint tovább feszegetni ezeket az orvosos kérdéseket. Mikor mégis bedobja, hogy akkor mit is mondott pontosan, nem tehetek róla, most már hangosan elnevetem magam, és abba se bírom hagyni vagy tíz másodpercig, de aztán mikor felém fordul, és folytatja, megpróbálom visszaerőltetni az arcomra a komolyságot.
- Igenisss. Tudomásul vettem a feladatot – eresztem az ölembe nyújtott lábaira a két kezem, és miután végigsimítok rajtuk, el is kezdem masszírozni a talpát. – Szóval, ha olyasmiről kezdek beszélni, ami nem érdekel, majd szólsz, hogy fogjam már be, és meg is oldottuk a problémát. Azt hiszem, ezt én is forradalmasítom a GMben – játszok szándékosan a szavaival, de szerintem tudja, hogy a lényeget már úgyis megértettem. Most már csak húzom.
- Na és teljes test masszázst kér a hölgy? Ennek a sok feszültségnek valahogyan távoznia kell. – Azzal a masszírozó ujjaim feljebb is vándorolnak a lábán, lassan, ellazítva a vádliját, végigzongorázva a térde alatti érzékeny területen, és kezelésbe véve a felső lábszárát, nem törődve a szoknyája jelentette természetes akadállyal, mikor az ujjaim eltűnnek alatta, felpillantok az arcára. A belső combjainak különleges figyelmet szentelek, és az ujjbegyeimmel körbe is rajzolom a szoknya alatt rejtőző fehérnemű vonalát, de nem érintem meg. A baj csak az, hogy ez visszafele épp úgy hatásos, mint amennyire rá nézve reménykedem.
- Ezen a részem, azt hiszem, végeztem – jelentem ki, bár sejtem, hogy nem erre számított. Vajon az előbbi félbehagyás után hány fokon ácsorog a türelme? – Melyik testrész lehet a következő?

+18

Még nem tudom, hogy tartom be, amit ígértem, de mikor arra kerül a sor, majd valahogy biztos megoldom. Látom, hogy ezt szeretné, és ahogy kimondom, kezd is megnyugodni. A szavai és a reakciói már nem annyira mérgesek, inkább csak durcásak. Vagyis a veszély elhárult, itt az idő kiengesztelni.
Elmosolyodom, amikor a hülyeségeimről beszél, igen, ebből valóban van egy pár, de itt most szándékosan akarom kiugrasztani a bokorból. A helyzetből. Ebből a hangulatból, ami kis időre ránk telepedett. Ehhez képest én ugrok le majdnem a kanapéról, mikor az oldalamat kezdi bökdösni, el is kapom a kezét azonnal, és el nem eresztve egy kicsit közelebb vonom magamhoz, hogy bosszúból belecuppantsak a fülébe.
- Hát persze, hogy nem – somolygok szemtelenül. – De ha véletlen az lennél, akkor is imádnám – duruzsolom még a fülébe, mielőtt visszahúzódnék, hogy ismét a kanapé támlájának vessem a hátam, ő pedig az ölembe csúsztathassa a lábait.
- Akkor a Maldív-szigetekre üzenem, hogy töltök még egy kis bort. Nem érzed úgy, hogy valamit Washingtonban felejtettél? – kérdem szórakozottan, azzal le is nyúlok a poharáért, és mivel az enyém a másik asztalnál maradt, és jelenleg semmi kedvem felállni érte, miután az övét megtöltöttem, és ha nem nyúl érte, visszatettem a padlóra, úgy döntök, megajándékozom magam az üveggel most már.
- Arra kíváncsi leszek – vigyorodom el. Sehogy sem tudom elképzelni a közte és David között lezajló párbeszédet, pláne nem erről a témáról. Tisztában vagyok vele, hogy csak viccel, de attól még vicces belegondolni.  
- Te hozod ki belőlem – mondom még mindig széles mosollyal, meg ez a hétvége, meg hogy most újra olyan jó minden, én is érzem, hogy sokkal vidámabb, lazább és persze idiótább is vagyok. Nem nyomaszt annyi idegesség és lelkifurdalás. Nem ül a vállaimon annyi stressz és… ahogy kiszalad a száján az a spontán mondat; na igen, és ez. Találkozik a pillantásom az övével, bizonyára látja benne a fényt, ami arról árulkodik, hogy nem maradt hatástalan rám, amit mondott. Sőt. De válaszolni… nem tudom, miért ilyen nehéz. Egyszerűen nem bírom kimondani, pedig szeretném.
- Akkor megérdemlik a kényeztetést – emelem feljebb az egyik lábfejét, és nyomok egy apró puszit a lábujjára. – Főleg azért a malacorrú bögréért – nevetem el magam végül, miközben visszaeresztem az ölembe.
- Mostanában kipróbáltam párszor, hogy ha valaki belép az irodámba, ezzel a kérdéssel nyitok: biztos vagy benne, hogy be akartál jönni ezzel a kérdéssel? Egyedül nem tudod megoldani? Aztán elkezd hebegni, hogy hááát, végül is de igen… – Szóval tényleg effektív. És én is nyerek vele egy csomó időt.
- Poonnntosan ez a tervem – pillantok fel rá, játékosan, de a tekintetem már sejtető, ahogy végigpillantok rajta, nehezen titkolnám el, hogy én is vágyom rá, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk, de előtte még… tényleg szükség van rá, hogy mindketten kizárjuk a nem ide illő gondolatokat. A heves tiltakozására halkan felnevetek, és még mielőtt átmasírozna az ágyra, a "próbálja újra" felszólításnak eleget téve, ráhajolok a virgácsaira, és megcsókolom a térde belső oldalát, majd egy kicsit feljebb, és feljebb, míg az ötödiket már a combja belső részére kapja.
- Na és most? Próbáljam újra? – mormogom egy kicsit megállva, az ajkaim beszéd közben puhán súrolják a bőrét, a leheletem pedig melegen cirógatja. De csak kíváncsi vagyok a válaszra, ígyis-úgyis visszahúzódom, és amint megteszem, ki is slisszol a kezeim közül, hogy rakétasebességgel kilője magát a hálóba. De én sem vesztegetem az időt, engedem becsalogatni magam, és közben le sem veszem róla a szemem. Szeretem a látványt, ahogy lágyan lesimítja magáról az utolsó ruhadarabokat is, és ahogy hívogatón elterül azon az ágyon…
- Egész nap ez a kép járt a fejemben – mosolyodom el, ahogy rátámaszkodom a takaróra, és odafekszem mellé, de még mielőtt bármit is célba vehetnék, hirtelen megfordul. Á, szóval a masszázs… nekem fél perc alatt sikerült tökéletesen megfeledkeznem róla.
- Hátmasszázs – ismétlem én is automatikusan, hátha jobban tudatosul a feladat. – Hát, persze – de ahogy végignézek rajta, valahogy nehezemre esik elszakadni a fenekén feszülő falatnyi fehérneműtől. Végigsimítok rajta, mielőtt feljebb venném az irányt, és érzem, hogy az én nadrágom is egyre szűkösebbé válik, el is időzök itt egy kicsit, nehéz ellenállni, csak akkor mozdulok valóban a háta irányába, ha valami módon szóba hozza ezt a kis iránytévesztést.
Akkor viszont a tenyeremmel félresöpröm a haját a kezelendő területről, és hintek egy csókot a nyaka hátsó részére.
- Hm. Várj csak – mormolom, majd oldalra fordulok, és kihúzom az éjjeliszekrény fiókját. – Nekem is van egy meglepetésem. – Majdnem ez is kiment a fejemből. Tudom, hogy él-hal a masszázsért, mint minden nő, így be is szereztem ma estére valami spéci olajat, lövésem nincs ezekhez a kencékhez, de reggel meginterjúvoltam a masszőrkisasszonyt itt a hotelben, mire a kezembe is nyomott egy kis üveg löttyöt. Az ő szavait idézve, csodákra képes. Én pedig próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy esetleg azt hiszi, impotencia problémákkal küzdök.
- Hunyd le a szemed – súgom a fülébe, mert nem akarom, hogy egyből kiszúrja. Az illatát érezni fogja, de addigra már bőven megérzi az első néhány hűvös cseppet, amit eleinte igyekszem gondosan a gerincére pottyantani, csigolyáról csigolyára, de hamar feladom a türelemjátékot, és egyszerűen csak végigfolyatom rajta, majd visszatéve a szekrényre az üveget, az ujjaimmal máris korcsolyázni kezdek a hátán lebzselő olajcseppekken, míg végül finoman masszírozni kezdem a bőrébe. Messze nem vagyok profi, de azért igyekszem úgy csinálni, hogy élvezhető legyen. És igyekszem kizárni a túlságosan előreszaladt gondolatokat, de be kell látnom, hogy ez esélytelen. Ahhoz már túlságosan fel vagyok húzva. Ahogy az olajtól és a mozdulataimtól egyre forróbbá válik a teste, ahogy az ujjaim lassan, újra és újra végigcsúsznak a fénylő-csillogó bőrén, az itt-ott megfeszülő, majd ellazuló izmokon...
- Sose értettem, hogy bírják ki a masszőrök, hogy a szeánsz végére ne erőszakoljanak meg senkit – vetem fel somolyogva a dilemmát. – Pláne az olyan alattomos nőszemélyeket, akik képesek ilyen látványosan élvezkedni – hajolok le, és nyomok egy csókot az egyik anyajegyére, a lapockája felső csücskére.  Én már két perc után erős késztetést érzek, hogy leszakítsam magamról a nadrágomat végre. De megpróbálok még egy kicsit türelemmel lenni. A szent cél érdekében. Viszont most sem állok meg a dereka vonalán, hanem akkor már a teste többi részét is kezelésbe veszem.
- Na? Hogy áll az a kiengesztelés-dolog? – érdeklődöm, egy icipicit leplezni próbált, de nyilvánvaló sürgető szándékkal, bár nem hiszem, hogy még nem vette észre a hangomon, vagy bármi máson, hogy mennyire begerjedtem.

+ 18

- Pedig úgy tudtam, inkább háborgó mélység-párti vagy – mosolygok rá szélesen, egy régebbi poénra utalva. – Én a helyedben biztos, hogy elvinném magam, megmentelek tőle, hogy halálra unatkozd magad. – Ebben általában tényleg számíthat rám. Mikor egy mondatban említi Davidet a híres meggyőzőképességével, vizualizálom a jelenetet, el is nevetem magam.
- Én is attól félek. Ki tudja, milyen hülyeségekre vennéd rá – gondolok bele mélyebben, pláne így, hogy éppen most állt rá erre az orvos témára. De David aztán kemény dió, mielőtt igazgató lett, a kontroller csoport tagja volt, szóval biztos, hogy emberükre akadnának egymásban.
- Nem úgy volt, hogy véletlenül akadtál rá? – ráncolom a homlokom úgy, mint aki épp most kapta rajta egy füllentésen. Mintha úgy rémlene, hogy fényévekkel előbb még azt mondta, egyszerűen csak nem tudta otthagyni, és kész. De szóval nagyon is szándékosan lettem ledisznózva. – Na, jól van. Most már minden egyes reggel, ezzel a képpel foglak ébreszteni – vázolom, mint valami spéci retorziót. Mondjuk ez most pont úgy hangzik, mintha minden reggel együtt is ébrednénk, anélkül nehéz lenne kivitelezni, de ezen az apróságon most nem akadok fenn.
- Próbáld ki. Csak ne rajtam – teszem hozzá gyorsan, mosolyogva figyelve az arcát, és abból ítélve, amit látok, egészen Maldív-szigeteki luxusmasszőrnek érzem magam. Szerintem még ezzel a néhány, combra hintett csókkal is bőven szakmában maradnék. Mikor odafekszem mellé az ágyba, hirtelen a másik oldalára fordul, eszembe juttatva vele, hogy még mielőtt bármi is történhetne, feladatom van. Mégpedig masszázs formában.
- Ki mondta, hogy az előadásra koncentráltam? – válaszolom somolyogva, mikor a figyelmem terelésére kormányozza a szót. Lényegében tényleg nem fogtam fel sokat a prezentációkból, a sajátomat meg már nem először adom elő, szóval nem volt sok kihívás benne, a kollégák többsége azzal múlatta az időt, hogy a konferencia-vezető csajszi gigantikus dekoltázsát mustrálgatta, ami minden prezi után újabb becenevet kapott. Én persze ártatlan vagyok, a nyolcból csak hármat javasoltam. Nem erőltettem meg magam, és a végén is azon voltam, hogy minél hamarabb elszabaduljak. Tudták, hogy vagyok valakivel, épp csak azt nem árultam el, hogy ki az.
- És még nincs vége a napnak – hívom fel rá a figyelmét, mintha valamiféle ígéretet rejtene a hangom, nem nehéz kitalálni, hogy mire vonatkozik. Csak tartanánk már ott. Vele együtt én is egyre mélyebbeket lélegzem, ő az élvezettől, én az önnyugtatás céljából. Ez a masszázs dolog egyébként baromi nagy szívás, legalábbis úgy, ha már eleve be vagy indulva. Ha egyszer írok róla egy zsebkönyvet, férfiaknak, ezt a részt biztosan duplán aláhúzom.
De azért elégedett mosoly suhan át a vonásaimon, mikor kijelenti, hogy sikerült lenyűgöznöm, ezért mégis csak megérte.
- És te tudod? – hajolok közelebb hozzá, mikor a vállainál járok, és a halk mormolás közben az ajkaimat a füle mögötti részhez érintem, majd egy puha csókkal húzódom hátrébb.
- Naná, hogy csak női. Nem is nyúlkálnék pasikhoz – helyeselek bőszen a felvetésére, még a gondolattól is kiráz a hideg. Én se feküdnék be férfi kezei alá, nem feltétlenül azért, mert a masszázst automatikusan a szexussal kötöm össze, vagyis… na jó, ezt most itt képtelen vagyok rendesen végiggondolni.  
- De annyira azért nem csábultam el, hogy életpályát módosítsak. Nem kell izgulnod – somolygok a rajta, ahogy ki is mondja, hogy féltékeny lenne. Ekkor még nem tudom, milyen nagy galibákat fog ez még okozni. Mikor megszán végre, és magához húz egy csókra, élek az alkalommal, hogy a lágy köszönöm-csók egy szempillantás alatt szeretkezésbe torkolljon. Biztosan érzi már rajtam a most sürgetését, ahogy fölém magasodik, egy pillanatra sem titkolom előle, mennyire készen állok a folytatásra. Másra sem vágyom, hogy letépje rólam azt a nadrágot most már, és…
- Uhm. Ott. Közelebbről is szemügyre vehetné a problémát, ha már így kivetkőzött magából, doktornő – célzok rá, hogy bár imádom ezt a játékot, most már nem bírom, ha csak játszadozik. Ennek ellenére mégis alig érintő mozdulatokkal közeledik, hergel, még mindig, pedig a pillantásom már olyan sötét a vágytól, mint a frissen ránk omlott éjszaka, lehunyom a szemem néhány pillanatra, és a levegőt hosszan beszívva élvezem, amit csinál, de amint újra kinyitom, nem tudom tovább visszafogni magam. Hirtelen döntéssel emelkedek feljebb, és az egyik karommal óvatosan átkarolva, hogy meg ne üsse magát, ezúttal én döntöm a hátára, és kerekedek én fölébe.
- Ezek az orvosok… szörnyű egy bagázs – mosolyodom el, ahogy a melleire csókolok, egyikre, majd a másikra. – Teljesen megőrjítik az embert – hajolok fel végül az ajkaihoz, és egy mély, szenvedélyes csókkal bizonyítom az állításom, miközben lassú, óvatos mozdulattal beléhatolok, és amint megérzem, mennyire nedves már ő is, és mennyire forró, azonnal mozogni kezdek, fokozatos, de nem kifejezetten ráérős tempót diktálva. Az érzékeim zsongnak, mikor elkezdtem, már tudtam, hogy nem lesz kifejezetten hosszú menet, de annál intenzívebben rohan majd át rajtunk a gyönyör. Arra ott lesz majd a következő. Ez a hétvége erről szól. Rólunk. Csakis rólunk.