Lelövöm a poént, jó? Nem én vagyok Deadpool. Ez csak játék, amit te elhiszel, pedig a látszat néha csal, gyakran mondod, mégsem alkalmazod. Te ott ülsz, és benyeled, mint az aszpirint, vagy mást, hogy én vagyok az, mert minden ezt sugallja, nem tudod, hogy mit keresek itt, de várod, hogy megtaláld a magyarázatot. De ez csak csupa meghamisított jószándék, amiről el akarod hinni, hogy valódi. De te is, meg én is tudom, hogy nem az. Természetfeletti vs. valóság. Erről van szó, mi? Hát persze, hogy erről. Meg arról, hogy megelégedtél annyival, amit a szemed lát, nem ítélkezem, beléd nevelte a társadalom, vagy fogd, amire akarod. Hogy ki vagyok én, aki itt idegesítelek azzal, hogy prédikálással tépem a számat? Mindjárt elmondom, csak előtte még szeretném húzni az agyad. Hogy mivel? Magaddal, azzal, hogy mire vihettek a látszataid. Nézhettél sportolónak, vagy valami fizikai munkásnak, ha rátalálsz a területemre talán aktakukacnak titulálsz, vagy portásnak, vagy valami nagydumás pultossrácnak, aki semmi máshoz nem ért, csak hogy hogyan keverje érettre a szűzre kért italod vagy életed. Azt már nem nézed ki belőlem, hogy balettáncos vagyok. Nem, mi? Mondjuk azt pont ne is! Anyám biztosan szerette volna azért íratott be anno, de az egy gyenge korszakom volt, aztán elkezdtem nőzni... mármint nőlni... Ha nem kérdezel, olyan vagy, mint a többiek, bedőlsz a szemednek. Pedig ha kérdezel, elmondom, mindent elmondok. Kezdetben túzoltó akartam lenni, vagy pap. Te meg lazán elhitted, hogy egy CGI-al tökéletesített képregényfigura vagyok, mert Ryan Reynolds nyilván nem lehet olyan tökéletes, mint amilyen abban a filmben. Ha legalább az a pasi lennék, aki játszotta, de nem barátom, egy másik ember van a maszk mögött a piros jelmezben.
A nevem Frederick Winfred és az elhalálozási fogadótábla helyett, ennek némileg gárgyultabb története van. A vita egyszerű volt: Frederick vagy George leszek apám után. Anyám szerint az isteni jelet a vezetéknevem adta... De nem untatlak ilyen poros históriákkal, nem is erre vagy te kíváncsi.
Az előmenetelemre bizonyára annál jobban, ez sem kevésbé unalmas. Elkötelezettség, szorgalom, verejték, iskolák, komolyság és lazaság egyszerre, halom hivatalos ebéd és vacsora, ennek ellenére végig őszinte voltam. Majdnem. Kivéve akkor, amikor azt mondtam, szeretem a golfot. Apám egyenes embernek nevelt, viszont az üzlet világában ez a rögösebb és hosszabb út, hamar rá kellett jönnöm, hogy ha nem hazudsz, itt semmire sem mész. Pezsgővel iszod és kaviárral zabálod magadba miközben álcákkal ismerkedsz, de nem panaszkodsz, legalább a körítés jó, s gazdagon meg is jutalmaznak azért, hogy ember létedre egyre jobban elaljasulsz. Ezt talán Oliv modellezte a legjobban.
Kegyetlen, szívós, velejéig racionális, őszinte, eltökélt, pont amilyennek lennie kell valakinek, hogy életben maradjon ezen a farkasvidéken, és pont az utolsó ember, akire rá merném bízni az életem, mert a kérdés csak az, ki ajánlana többet a bőrömért. Röhejes, hogy mégis megtettem. Tiszteltem az apját, főként azért, mert sokat tanultam tőle, ha nincs ő és a tanácsai talán most nem tartanék itt. Régóta dolgoztam a keze alá, még egyetemistaként is itt voltam gyakorlaton, hiszen a hálózatuk rendkívül kiterjedt, vannak dolgok, amik másként mennek itt és Európában. Úgyhogy eltanultam a fogásokat, megtartottam az emberségem, eredményeket értem el úgy, hogy nem adtam alább a legmagasabb mércéből, magamból. Kemény küzdelem volt, de célravezető. Így legalább az alkalmazottaknak jóval kisebb rétege utál, mint a leendő nejemet. Szépen lassan araszoltam felfelé azon a bizonyos szamárlétrán, szinte biztos voltam benne, hogy az út az ő székéhez vezet, talán még engem jelöl ki utódjának is, mígnem az öreg elhalálozott. Átmenetileg átvette a helyét George, a jövő Olivia férje lesz. Érted? Valaki, aki semmit nem dolgozott a szállodával, csak beházasodott a családba, mert feltételezte, hogy majd ért hozzá. Bolond lettem volna hagyni ezt.
Livnek szintén szüksége volt valakire, hiszen az örökség ráeső részét, csak bekötött fővel veheti át. Neki szüksége volt valakire, nekem meg éppen rá. Mi ez, ha nem szerelem első látásr? Ez lett hát a második számú hazugság. Hogy eljátszottuk, hogy szeretjük egymást, a boldogságot, a lánykérés meglepetését, pedig még a gyűrűt is ő választotta magának, mert szerinte nem illene hozzá, amit én szépnek tartok, nagyjából mindent. A külvilág nem látott mást, mint egy összeillő párt, akiket az Isten is egymásnak teremtett, holott az ajtók mögött szinte nem is beszélgettünk, mást ugyan csináltunk, de érzelmeink nem voltak a másik iránt, csak a kifejezhetetlen utálatunk. Ha azt állítod számító a természetem, nem értesz. Mi volt a bajom vele? Pont a manipulatív természete, sosem baromkodtunk vele egy jót, csak kötelesség és tartani a szánkat. Azt gyűlölöd a legjobban, amit magad is csinálsz, magadra veszed minden reggel, éjjel sem teszed le, mert így jutsz előre. Mi ez, ha nem igazi irónia?
Anyámat szeretem, meg a Csibét is szeretem, de ezt a nőt képtelen vagyok. Az érzelmeket tehát máshol kerestem, ez megmaradt annak, ami, vegytiszta  érdeknek. Néhány hónap alatt elveszett a tartásom. Az anyám és a húgom Európában, az apámmal egyre ritkábban találkoztam, a haverokkal egy ideig ment a dolog, de végül nem mentem velük tivornyákra, sem csajozni, másik részleg nehezen egyeztette össze velem a családi életet. Maradtak a tárgyalások, illetve Oliv és a hálószoba, meg minden magányos hobbi. Amikor kitaláltam, hogy hozok egy kutyát, rámförmedt, hogy ne merészeljem megpróbálni, a macskából sem engedett. Csoda, ha viszonyom lett valakivel? Ez helyrerázott és egy újabb hazugsággal ismét egyenesbe kerültem. Kellett valaki, akit szerethettem és aki szeretett, a pasiknak sem csak libidójuk van ám, bármennyire is nyálasan hangzik. Az sem érdekelt, ha tudott róla, vagy neki is volt valakije. Így indultam el felmérni az európai szállodáinkat, a problémákat, a meetingeken felmerült ötletek megvalósíthatóságát, illetve az esetleges további keresleteket. Ott jött a hívás, hogy összetörte magát, és kómában fekszik. Napról napra, percről percre volt ütemezve az időm, első a cég, így nem akartam és nem is siettem. Pár napra anyámhoz is be akartam menni, hogy lássa mire vitte a fia. Reméltem Lindsy-t is ott találom, de mint kiderült, ismét egy óceán választ el minket, bár ez esetben ez nem hosszan tartó állapot.
Hazavinni meglehetősen kínos volt. Nem emlékezett rám, és mintha egy teljesen másik nőt hoztam volna a lakásunkba, csupán a külső borítás volt azonos. Őszinte voltam: elmondtam, hogy a majdnem teljes igazságot, csak apró finomságokat hagytam ki a meséből. Nem hittem a szememnek, amikor azt láttam, hogy ez számára meglepő, mintha nem bírta volna megemészteni a hallottakat. Közeledni próbált, én taszítottam. Emiatt nem változott semmi sem közöttünk, nem lett más ember; ő még ugyanaz, aki előbbre lendíti a karrierem, de cserébe megkeseríti az életem, ez volt az igazi alku. Előbb, utóbb észhez tér, és visszavedlik azzá a nővé, aki előtte volt, vagy ez ismét csak játék, aminek végén kaján vigyor, kitörő kacaj vár, amiért elhittem, ez nem ő, hanem egy újabb maszk, ki tudja mennyi lehet a púder felett. Paranoia? Talán. Skizofrén nem, nincs kivel megbeszélnem mindezt, így magammal kell tisztáznom mi történik körülöttem.
Ütemesen hallom, ahogy mozdul a mutató, 12-re ér, újabb perc telt el. 5 perc múlva öt. Hirtelen ötlettől vezérelve leteszem az addig szorított tollat, felállok,  betolom a széket. Veszem a zakómat és ezúttal a karórám számlapját kopogtatom. 4 perc múlva egész. Felkapom a kulcscsomóm és a cetlit, amire Sarah felírta a húgom címét. Beszélnem kell valakivel, akihez teljesen őszinte lehetek, az igazság utat követel magának bármit tegyek. Ráfordítom a kulcsot a dolgozóra, és az előszobában lekapom a fogasról a kabátomat. Leslattyogok a bejárati lépcsőn.
- Taxi! - Livnek nem kell tudnia hova tartok.