Nem kórház falain belül születtem. Apa nem talált parkolóhelyet, szóval az autóban jöttem napvilágra, miközben a jármű lassan gurult tovább. De ennek ellenére minden rendben volt a szülést követően.
Anya és baba is remekül voltak. Vagyis én és anyám. Apa kapott csak sírógörcsöt.
Ennyit a születésem körülírásáról. Valami tarkábbat keresek. Pillanat.

Gyerekkor

Megvan az, amikor kis kalapban, és napszemcsiben megláttál? Igen... így vonultam végig a kórház folyosóin, elégedett vigyorral a képemen, mikor a húgom megszületett. Nagyon vártam már, hogy megszülessen. Amikor megláttam, csalódnom kellett benne. Nem tudott járni, csak aludni és bőgni. Anya azt mondta, hogy én is ilyen voltam… a testvéreim kinevettek és apa is. Velük nevettem.
A húgom volt a legfőbb játszópartnerem 8 éves koromig. Utána a bátyáim társaságát kerestem és velük időztem.
Aztán a legjobb barátaimmá váltak az osztálytársam is.
Vagyis ketten. Megakartak verni a felsősök, de ők megvédtek, segítettek és azóta jóban-rosszban együtt voltunk. Együtt bohóckodtunk órákon és együtt mentünk az igazgatóhoz. Mind a hárman. Ha egyikünk bajt kevert, biztos lehettek benne, hogy a másik kettőnek is benne volt a keze.

Kölyökkor

Zűrös.
Legalábbis kölyöknek az voltam. Gördeszka, baseball sapka és graffiti, erről a három dologról ismert az egész környék. A gyerekkorom nem éppen irigylésre méltó, és bár sikerült megjavulnom pár ember hatására, akik segítettek, néhány dolog még most is megmaradt.
Nem szeretem a korlátokat, makacs vagyok, és néha olyan dolgokba keveredem, amikbe nem kéne.
Tizenhárom évesen ültem először motoron. Ültem rajta úgy, hogy egyedül vezettem, és a sebesség iránti szenvedély azonnal lángra lobbant bennem. Túl fiatalon, tudom, de kellett. Jobb volt, mint felrobbantani egy petárdát majd elsétálni, mintha semmi se történt volna. Sokkal jobb volt, mint bármely más élmény.
Igen, csakhogy ebből is kerekedett egy nagyobb zűr. Baleset. Estem egy nagyot és a kórházban kötöttem ki, ahol egy tűvel akartak megbökni. Fájdalomcsillapító volt benne, tudomisénmi…
De elkapott a félelem, szorongtam és ráborítottam a nővérre az asztalkát, az ott lévő orvos fogott le és ahogy szabadulni próbáltam, úgy le is fejeltem.
Szóval le nyugtatóztak. Azóta rettegek a tű látványától… nem kérek belőle kösz!

Felnőtt (20 év)

A szűk utcában haladva még egy utolsó pillantást vetettem a sulira, majd ahogy szélesebb útra értem, rögtön váltottam a tempón, és elküldtem melegebb éghajlatra azokat, akik még a minimum sebességet se érték el. Törtem előre, miközben az órát serényen, szinte percenként figyeltem. Derek és Oliver mellettem ültek. Együtt léptünk le az órákról, nem akartunk a „partyn” részt venni.
A maximum sebességhatárt sem voltam rest átlépni. Csak hogy lelépjünk mára a világ szeme elől. Nem kellett ez az egész hajcihő. Még hogy bál… Francokat. Gondolataim szép lassan elterelődtek más irányba. Mégis mi lesz így mindennel? A bátyám üvöltözni fog….
Ezektől az ábrándoktól egy pillanatig se tudtam szabadulni, nem tudtam koncentrálni az útra, az útviszonyokra, és a szembejövő sávra, semmire. Ezáltal az eszeveszett dudálásra is az utolsó pillanatban kaptam fel a fejemet, amikor is már túl késő…

- Huszonéves férfi, többszörös borda, koponya és csonttörés, a tüdeje összeesett, a szívét tizenöt perce próbáljuk beindítani. Autóbalesetet szenvedett másik 2 férfi társaságában, egy autó csapódott beléjük … - hadarja a még mindig az újraélesztéssel ügyködő nő, és ezeket az információkat hallva szememben önkéntelenül is könnyek szöktek.
- A másik?  
- Többszörös bordatörés. Arccsonttörés. Szilánkosra zúzódott sípcsont.
A paraván mögül halk pusmogások, elfojtott ijedt szavak, félig együtt érző csitítgatás hallatszottak át. Lehunytam a szemeimet.
Egy kis időt kértem, csak egy kicsit, amíg az egyértelmű tényeket el nem tudtam fogadni, amíg erőt nyerek az égő sebekből, a szúró bordáimból, amíg sikerül felfognom, hogy minden megváltozott örökre.
De mi az, amit elvesztettem? Semmi hang sem hagyta el a torkomat, levegő sem a tüdőmet. A tudatomban dühöng a rettegés és a fájdalom, de a vad táncot járó duó mellett a meglepettség az, amely kővé dermesztett. Hallottam Derek hangját, sírt. Keservesen.
- Oli! - mondtam ki a nevet, mit agyam gondolkodás nélkül vetett ki magából. - OLI! - Érzékeltem, hogy most végre sikerült is kipréselnem mindezt torkomból. S hirtelen oldalra mozdulva, majdnem lebuktam az ágyról.
- OLIVER!- üvöltöttem, ahogy tüdőm engedte. Hallottam visszhangozni mindezt a falak között.
…

Mi történt? Mégis mi történt?! Honnan tudnám elmondani?
Elmagyarázni, amikor én sem értettem.
A falnak vetettem neki a hátamat, hangosan zihálva lezártam a szemeimet. Az elmém a pillanat hevében kikapcsolt, a gondolataim megszűntek létezni. Újra, és újra elém tárult azon kép, azon cselekmény, amelytől talán már sohasem szabadulhatok. Egy erőteljes kiáltás hagyta el a számat, mintha legalábbis így el tudtam volna űzni a fejemből a gondolatokat. Remegve csúsztam végig a fal mentén, így ülőhelyzetbe kerültem. Nem mozdultam, próbáltam a látottak alapján beazonosítani, próbálva megérteni azt, megérteni a helyzetemet, megérteni, hogy mi is történt valójában.
Oliver nem ébredt fel, belehalt a sérüléseibe, magunkra hagyott ezáltal minket. Derekkel két hétig voltunk a kórházban. Mintha csak egy börtön lett volna mindez.


Mindig is tudtam mit akarok az élettől és magamtól. Olyan magasra helyeztem azt a bizonyos lécet, amilyen magasra csak lehetett és természetesen minden egyes alkalommal meg is ugrottam a magam elé kitűzött célokat, mert ha nem így tettem volna, akkor most nem az lennék, aki vagyok.
És kétségtelenül kudarc lennék, önmagam nevetséges, kifacsart mása.
Azonban nem ez vagyok.
Ugyanis nem tudtam elvégezni az iskolámat, hiszen hiába vizsgáztam le. Hiába tettem meg az ügy érdekében mindent…
A felettesem, a főnököm, az oktatóm.
Mind egy személyben. Egyetlen férfiben.
Közölte, hogy elvágtam magam (nála) és a karrierem  és ki akart tenni a képzésből és elmondta, hogy nincs helyem a katasztrófavédők között.
Meg kellene tanulnom, hogy nincs olyan ok, amiért ellent mondhatnék a felettesemnek, főleg egy olyan munkát illetően, amikor civilek, a társaim és a saját életem függhet hajszálon egyetlen egy döntésről.
Megbuktam a szemében…
Megbuktam apám szemében.
Csalódást okoztam a bátyáimnak…