Az egész emeletet betöltő emberhorda bezsongva, kapkodva, igazi sáskarajt idézve zsizseg fel és alá: ruhákkal a nyakukban szaladgálnak, ruhainasokat tologatnak és gyors egymásutánban váltanak telefonokat, hogy különböző időpontokat egyeztessenek, foglaljanak vagy fixáljanak. Ki-ki a maga dolgával foglalkozik, másszor pedig a másikéba ártják magukat mindaddig, míg a lift csilingelő hangja fel nem csendül. Monique Lhuillier egy vállaira akasztott hosszú, bíbor színű kabátban és egy ahhoz passzoló, kirívó cipőben lép elő az apró, szintek között szorgalmasan utazó kis helyiségből. Ekkor megváltozik minden és az addig felbolydult hangyabolyként rohangáló tömeg ijesztően fegyelmezetté válik. Pont, mint amikor a főnök megérkezik és eltűnik minden könnyedség, természetesség a beszédekből, a mosolyok erőltetetté válnak és akikről azt gondolnád a kommunikációjuk alapján, hogy normális esetben barátok, ezúton nem többek már egymás számára, mint munkatársak és versenytársak. Pedig a nő sugárzó mosolyából és kedvességéből ítélve aligha tudnám elképzelni őt diktátornak, aki ostorral csapkodja az alkalmazottai hátát a jobb teljesítmény érdekében.
Közel másfél órányi beszélgetés után kell rádöbbennem arra, hogy nehéz, szívszaggató és nyomasztó érzés Monique mellett ülni úgy, hogy kísértetiesen emlékeztet az anyámra. Az illata, a hangszíne, a kisugárzása, de még az öltözködési szokásai is őt idézik annyi különbséggel, hogy anyu az olcsóbb darabokat vásárolta meg, de a nőhöz hasonlóan ő is mindig ízlésesen válogatta össze a szettjeit nem csak stílusra, de színre és anyagokra való tekintettel is. A természete is hasonló. Megnyugtató és kellemes, kíváncsi és azt az érzést kelti az emberben, mintha már egy emberöltő óta ismernék egymást. Szemeiben ott a bölcsesség, a tudás és a büszkeség.
Az asztalon könyökölve, arcomat a tenyeremben tartva – amolyan karózom a tököt módon - kíváncsi tekintettel figyelem Monique arcát. Ítéletre várok. Kimért de gyönyörű vonásai egyszer megkeményednek, egyszer ellágyulnak, ahogy a munkám egy-egy fényképe között lépdel. Hol előre néhányat, hol vissza párat gyors egymásutánban, mintha eszébe jutna valami. Máskor pedig hosszabb időre meg-megáll némelyiknél. Közelebb hajol, s ha megtehetné, talánmég egy nagyítót is előrántana, hogy a részleteket jobban szemügyre vehesse, ugyan azt látja-e, mint a valóságban? Látom rajta, hogy mi az, ami jobban tetszik neki, mi nyűgözi le és mi az, amivel talán akad némi problémája. Nagyjából hasonló a véleményünk, kimondania se kell és bár én vagyok a fotós, nekem kell a vizualitásért felelni és a legtökéletesebb anyagot kiadni a magazinok és a nagyközönség számára, mégis ő a tervező. Mindig máshogy fog tekinteni egy-egy ruhájáról készült fényképre, elvégre mégis, mintha a gyermekeit nézné vissza a képernyőn. A 2023 tavaszi lett Monique saját elmondása szerint élete- és munkássága egyik legkedvesebb kollekciója. Amolyan szerelemmunka tele romantikus jegyekkel, rengeteg csipkével, lágy pasztellszínekkel.
- Fantasztikus – aprócska mosoly jelenik meg a szája szélén, miközben leemeli az orrnyergéről a szemüvegét és hátra dől a bársonykárpitos széken. Karcsú lábait keresztbe teszi, s mint egy igazi díva, vékony sarkú cipőbe bújtatott lábát spiccelve tartja az asztal alatt. Rám pillant. Azt hiszem, hogy nem szükséges mondania semmit, a szemei és az arca mindent elmond – a héten szeretnék időt szakítani arra, hogy átválogassuk az egész anyagot. Ha az időd engedi, szűkíthetnéd egy kicsit, időt spórolnánk vele. Van néhány amit bejelöltem, amihez ragaszkodok. Azon felül viszont… ahogy a koncepció engedi, rád bízom. A maradékból pedig válogatunk majd tovább.
- Természetesen. A mai napomat még mindenképpen ennek a munkának akarom szánni, össze is hívtam néhány kollégát, úgyhogy semmi akadálya. Még van néhány apróság amit itt megcsinálunk, a finomhangolás pedig estére marad.
- Remek. Akkor a hét folyamán hívni foglak és egyeztetünk – szépen manikűrözött kezével biztatón, de annál inkább hálásan paskolja meg az alkaromat, egy pillanatra meg is szorítja – nagyon szép munka. És tényleg nagyon köszönöm, hogy ennyire érzékenyen és körültekintően bántál vele.
Közel háromszáz óra munka van a hátam mögött, és ez csak a fotózás. A helyszínegyeztetés, további spotok, más-más vakuk, derítők bérlése plusz időt vettek el. Hiába vagy évek óta a pályán, mindig rá kell döbbenni, hogy vannak alkalmak amikor szükség van még erre-arra, és főleg olyan dolgokra, amit nem tudok rejtegetni a lakásom falai között vagy a stúdióban, ahol javarészt dolgozni szoktunk. A sminkesek, öltöztetők, fodrászok se könnyítették meg a dolgunkat és persze arra is ügyelnünk kellett, hogy a műemlékké nyilvánított helyszínt hogyan vesszük igénybe. Úgy kellett járnunk, mozognunk, pakolnunk, mintha tojáshéjakon lépkedtünk volna. A hangulat viszont felhőtlen volt. A modellek, az egész stáb úgy mozgott, mintha ezer éve egy család lettek volna. Olvastak egymás mozdulataiból és gondolataiból, én pedig hiába öltem rengeteg időt és energiát ebbe a fotózásba, mégis felszabadultan, minden különösebb rossz érzés nélkül fejeztem be projektet.  
- Ha megbocsájtasz, be kell csatlakozzak egy meetingre, de nemsokára én is jövök vissza. Szeretnék még beszélni veled.
- Várni fogom, én itt leszek.
Zsebre tett kézzel haladok végig a rövid folyosón, s ugyan csak egy lopott pillantást vetek a várakozó ügyfeleknek szánt kanapék irányába, mintha tarkón vágna a múltam, a bokáimat összecsapva vetem meg a lábaimat. Összeszűkített szemekkel fürkészem egy ideig az ismerős arcot, hogy aztán nagyot sóhajtva hasítson belém a felismerés:
- Hales – nevesítem meg azt a bizonyos múltat, mint olyat, bár a zajos tömeg jóformán teljesen elnyeli a hangomat. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy lógva hagyom a dolgot és inkább nem foglalkozok a sráccal, van elég dolgom, de mégis ott a kérdés: mit keres itt?
- Mr. Smith, a kávéja– pattog elém a fiatal gyakornok lányka, és a papírpohárba töltött kávét úgy nyújtja felém, mintha bármelyik pillanatban bedobhatná a törülközőt. Kimerültnek, fáradtnak tűnik és túlhajszoltnak. Ugyan igyekszik még lelkes lenni és talán tényleg az is, de a szemei és az arca meggyötörtségről árulkodik. Elkélne neki némi alvás - ahogy kérte. Egy cukorral, kevés tejjel, még kellemesen meleg.
- Hálás vagyok érte!
- Tehetek Önért még valamit?
- Nem, köszönöm. Megvárom amíg Monique visszaér, addig haladunk amíg lehet.
- Rendben – aprót biccent és már épp indulnánk mindketten az utunkra, mikor visszanyúlok a kezéért. Hosszú ujjaim teljesen körbe érik a vékonyka csuklóját.
- Illetve, ne haragudj – azonnal el is engedem, nehogy tolakodásnak, vagy épp zaklatásnak vegye – az a srác kire vár? Vagy… miért van itt?
- Mhm... Ő is Moniquera, vele kell egyeztetnie egy menyasszonyi ruháról, amit egy ügyfelüknek fog vinni.
- Ügyfél? Miféle ügyfél?
- Igen, ő a Hales & Newton Events munkatársa.
- Vagy úgy – motyogom – köszönöm, nem tartanám fel tovább egy percig se.
Lassú, kicsit talán kimért léptekkel sétálok közelebb a magányosan várakozóhoz.
- Nocsak-nocsak – reszelős hangom egy pillanatra még engem is zavarba ejt. Baljóslatúnak és egészen idegennek tűnik és bár kölyökkorunkban nem voltunk túl jóban egymással, úgymond volt közöttünk „némi súrlódás”, mégse ennek tudható be a hangnem.
- Egy Hales itt, a divatszakma magaskultúrájában? Nem akarok hinni a szemeimnek. Esküvői ruhára cserélted a mérnöki diplomádat?

Már a korai időkben is volt egy jól kialakult stílusom és látásmódom a fotózás, vagy annak világa felől, de a döntés valahol az egyetemi utolsó éveimben született meg, hogy melyik műfajban szeretném majd képviseltetni magam. Valójában ez az irány nem a tényleges és igazi tudásomat tükrözte, azt, hogy ebben voltam a legtehetségesebb. Egyszerűen ebben láttam a jövőmet és voltam olyan pofátlan – ami a fotózás szempontjából elengedhetetlen ahhoz, hogy érvényesülni tudjunk – és lecsaptam az első adandó alkalomra, mikor lehetőségem volt rá. Innentől kezdve pedig minden adott volt számomra.
Voltak persze olyan rosszmájú megjegyzések ezt illetően, - nem alaptalanul - hogy talán csak „bedugtam” magam a műfajba valamelyik nagykutya kölykén keresztül, de azért bonyolultabb ez ennél, bár tagadhatatlan, hogy szükség volt különböző ismertségekre és kiskapukra, amik nagyobb ajtókat nyitottak ki, majd pedig annál is nagyobb lehetőségeket tártak elém. Sokrétű és bonyolult történet ez és bár nem vagyok büszke annak minden szegmensére, de ha tehetném és újrakezdeném se biztos, hogy tudnám másként csinálni.
Tanáraim és mentoraim felől volt a legnagyobb az értetlenség és nem tudtak napirendre térni afelett, hogy miért ezt az irányt választottam, mikor a tudásom talán sokkal többrétű volt ennél, vagy több lehetett volna annál mint, hogy minden egyes nap modelleket fotózzak különböző divatlapoknak és kisebb vagy nagyobb cégeknek. Persze ez nem becsmérlés volt, valakinek divat és glamour fotósnak is lennie kell, ráadásul ez se annyiból áll, hogy egy műteremben kattintgatod a fényképezőgépet null-huszonnégyben. De ők talán a fotóművészt látták bennem, aki a régi, klasszikus verziója annak, amit ma mindenki ismer. A fotóriportert, aki különböző, szélsőséges élethelyzeteket mutat meg, háborúkat vagy más, nehéz sorsú helyekről tudósít, és ilyen módon ad a világnak valami pluszt. Esetleg azt a személyt, aki újabb és különlegesebb „műfajt” teremt majd, de én ebből nem kívántam kivenni a részem. Nem hazudok és egy-egy üresjáratban felteszem a kérdést, hogy miért nem próbálom ki magam máshol is? Azért, mert ezt ennyire szeretem? Mert ennyire nagyon érdekel? Mert jobban akarom csinálni, mint eddig mások? Jobban tudom csinálni, mint mások? Mert ki akarok emelkedni az átlagból és messzemenően én akarok lenni a legismertebb divatfotós, akinek mindenhova felkerül majd a neve? Mert ez a legjobb megélhetési lehetőség egy fotográfusnak, mintsem kikiáltani magam művésznek, évente egyszer-kétszer előállni valami nagyobb volumenű anyaggal, azon kívül pedig éhkoppon tengődni és minimum szükségleten hervadni? Vagy, szimplán a kapcsolatok miatt, amit egy ilyen közegben akarva-akaratlanul is megszerzek magamnak? Nagy nevek között töltöm az időm legjavát. Híres színészekkel, énekesekkel ismertetem meg magamat és a munkásságomat. Olyan ismertségekre tehetek szert, amire sokan a múltamból soha, és akik mind-mind azzal áltattak régen, hogy úgyse lesz belőlem senki. De vajon mit jelent az, hogy „valaki lettem?” Valaki vagyok, mint egy keményen dolgozó fotós, akinek sokszor épp csak annyi ideje van, hogy két nagyobb projekt között megbolonduljon? Vagy valaki vagyok, mert ismerem Ed Sheerant és egyéb hasonszőrű művésztársát, akiért a mai fiatalok, de még az idősek is odáig vannak? Ez talán még rég nem arról szól, hogy fotográfus vagyok.
Nagyot fordult velem a világ és ma már nem kell attól tartanom, hogy szívni fogják a véremet egy társaságban, vagy szavakkal állnak le rúgdosni úgy, ahogy annak idején Hales és sleppje is tette. Ma már az a furcsa, ha valaki nem furcsa és meglepő de talán tényleg igaz az, hogy sokszor azok viszik a legtöbbre az életben, akikről nem gondolná az ember.
Hales. Jó emlékem alig, néhány rosszabb és kellemetlenebb viszont annál több van róla még úgy is, hogy első körben nem ő volt a „barátai” szócsöve és csak elvétve tett rám egy-két olyan megjegyzést, amit mai fejjel már elengednék a fülem mellett. Változtam. Mind változunk, talán ő is, noha ránézésre és hallomásra is a múlt él még benne. Az ellenszenv, amiről fogalmam sincs, hogy mivel vívtam ki magamnak... mit ártottam én neki?
Talán mennem kellene. Sőt, meg se kellett volna szólítanom, de most már csak azért se veszem fel a pléhpofát. Talán az orra alá akarom dörgölni, hogy nesze, itt van az a gyerek, akin annakidején annyit nevettetek és akibe bele-belerúgtatok mert miért ne? Nézd meg ki lett belőle! De az is lehet, hogy egyszerűen eltemetném a múltat és ha már ő is ilyen-olyan módon szakmabéli lett, miért ne válthatnánk néhány szót egymással?
Megmosolyogtat a viszontlátás üdvére érkező válasza és a reakciója, de ennek ellenére csak halkan hümmentek egyet. Résnyire szűkítve a szemeimet lopva mérem végig őt, a testtartását és azt, ahogy bezárkózva zsebre vágja a kezeit. Nem tudom felmérni tökéletesen: kellemetlenül érzi magát, mert velem kell mutatkoznia, vagy szimplán fogalma sincs arról, hogy mit kellene csinálnia?  
Aprót kortyolok a kávéból. Persze. Egy gyakornok, akinek kávét hoznak. Bele is kortyolok a kesernyés, meleg életben tartóba.
- Egy ilyen helyen nem szívesen lennék gyakornok – rázom a fejem. Bár egy szervezett és látszólag jól működő egységről van szó, mégse ilyen körülmények között „nevelkedtem”. Kicsit idegen. Mindenki együtt mozdul a másikkal, jó a hangulat és egyféle harmónia is van a felek között. Egy nagy összehangolt csapatban élnek, mindenki a másik alá dolgozik. Én viszont mindig magamra voltam utalva és a munkám sokrétűnek számít, amiben egyedül kell helyt állnom. Nincs öt-hat másik mellettem, aki asszisztál, segít, hozzátesz. Csak különleges és ritka alkalmakon.  
- A Hales & Newton Eventsnek – vágom rá, pedig csak néhány perce tájékozódtam. Rögtön az egyik pult mögött tevékenykedő, vékony lány felé biccentek, aki a mankóm volt – említette az imént a gyakornok is. Kicsi a világ – halk megjegyzés csupán, mielőtt ismét kortyolnék egyet. Idejét se tudnám megmondani, hogy mikor aludtam utoljára egy igazán jót, és azt se lennék képes megbecsülni, hogy hány adag koffeint zúg most az ereimben és tesz meg minden tőle telhetőt, hogy ébren tartson.
Kíváncsian vonom fel a szemöldökömet.
- És ez a te esetedben mit takar? Egész nap menyasszonyokat kísérgetsz a szalonokba és divattervezőkkel egyeztetsz? – érdeklődök és ha jól figyel, azt is észreveheti, hogy nem üres kérdések ezek. Bár az arckifejezését látva valószínűleg elkerüli a figyelmét, hiába érdekel őszintén – ne haragudj, nem akarok kutakodni az életedben csak bevallom megdöbbent, hogy pont téged látlak itt azok tudatában, hogy régen nem rejtetted véka alá a véleményedet egy-egy divatot érintő kérdésben. Főként velem kapcsolatban – már tinédzser koromban kitűntem a tömegből és jobb szerettem színesebb vagy éppen olyan ruhadarabokat magamra venni, amit általában modellekre aggatnak a kifutókon. És ez nem budikeret kifordítva vagy tokától bokáig beterítő latexruha. Megvolt a magam stílusa, ami pont elég volt ahhoz, hogy ezen egyesek fennakadjanak és céltáblát tegyenek a hátamra.
- Dolgoztam – reagálok kurtán, tömören a kérdésre. Nem azért nem fejtem ki, mert nem akarom, vagy mert úgy értékelem, hogy semmi köze hozzá, egyszerűen látom rajta, hogy kellemetlenül érinti nem csak a társalgás, de a jelenlétem is. Jó esetben, ha valaki így reagál rám vagy így áll hozzám, fognám magam, búcsút intenék és már itt sem lennék, a rövid szünetre való tekintettel pedig félrevonulnék, hogy átböngésszem a világhálót, vagy szimplán becsuknám egy kis ideig a szemem, hogy nyerjek magamnak némi energiát. Bevallom már tennék is azért, hogy ez megvalósuljon, a kis gyakornoklány viszont mintha rosszul dekódolna bizonyos jeleket, az enyémeket legalábbis biztosan, mellénk szökell és kíváncsi pislogással egyikünkre majd a másikunkra néz.
- Hozhatok esetleg egy kávét önnek is? – intézi a kérdést Hales felé egyik lábáról a másikra nehezedve, és annak függvényében, hogy az mit válaszol, távozik.
- Azt mondta, hogy hamarosan – vágom rá, majd az egyik szabad helyre leteszem magam - Én is rá várok - az, hogy várok nem egészen helyt álló, lenne mit csinálnom és nem is vagyok időhöz kötve. Csak érzékeltetni akarom, hogy nem ő az egyedüli.
Adam viselkedése viszont kezd aggasztani és miután sokadszorra néz körbe, tekintget el felőlem mintha menekülőutat keresne, felteszem a kérdést:
- Paranoiás vagy?