Életerő. Karizma. Pozitív kisugárzás. Munkamorál. Fényképezőgép. Vidámság. Fánk. Kedvesség. Teamánia. "Kávé után fél óráig még ne szólj hozzá!" Nagy beszélgetések. Ruhák. Igényesség. Rendmánia. Armani. Éjszakai bulik. Hírességek. Celebek. "Ha látod, hogy feszül az állkapcsa kerüld el!" Haragtartó. Nála nincs bocsánat... csak néhány dolog ami mind ő volt, vagy valami ami jellemezte és hozzá volt köthető.
Mégis, hiába van mindenkinek egy-egy szava ami gondolkozás nélkül az eszébe jut róla, nehéz teljesen kiismerni vagy megismerni. Mindig tud valami újat mutatni és amikor már azt hiszed, hogy minden tulajdonságával tisztában vagy, mindenre fel vagy készülve, akkor jössz rá, hogy valójában semmit se tudsz. Végre megtanulod, hogy hogy issza a kávét, másnap már valami különlegesebbre vágyik. Miután felfogod, hogy őt soha nem fogod elvinni moziba mert utálja a "mai modern filmeket" főleg a szuperhősös förmedvényeket, helyette rendszeresen színházba jár és megszállottja a művészfilmeknek, kiderül, hogy odáig van az E.T.-ért vagy a Ponyvaregényért. "Mert az más! Na!" Mindig vigyázz, hogy mit szidsz vagy veszel a szádra a társaságában! Soha nem tudhatod, hogy az utálata tárgyát becsmérled vagy egy nagy kedvencét. Arra pedig ne várj, hogy az arcára lesz írva és lesz időd abbahagyni... mert nem. Majd másnap, ha sót tesz a kávédba vagy "elfelejti" megcsinálni amire megkérted, rájössz.
Számára semmi nem fekete vagy fehér. A rosszban is a jót keresi és ugyan úgy a jóban a rosszat. A csalódásokat és akadályokat az ő értékrendjének megfelelően veszi. Valamit magára vesz, valamire legyint vagy igyekszik nem megtörni alattuk, hanem egy újabb esélyként tekintett rájuk. Úgy, mint egy újabb bizonyítási lehetőségre, hogy megmutassa azt, hogy jobban is megy, többet is tud annál az erőfeszítésnél, mint amit addig belefektetett. Máskor viszont a bolhából csinál elefántot vagy elveszik és megvárja, míg jön valaki, aki életre pofozza. Így működött ő: bonyolultan. Sokan egyszerűen csak úgy fogalmaztak, hogy egy művészlélekkel soha ne kezdj!
Kitartó és állhatatos. Tele van alkotási vággyal. Szeret kitűnni a tömegből, mer másnak látszani, mint amilyen az átlag. Kiemelkedő megfigyelőképességű, mások tehetségét is képes hamarabb észre venni. Nem egy megrögzött szabálykövető fazon, úgy érzi, hogy azok megkötik a kezét és ellehetetlenítik a kreativitástól.

Gyógyíthatatlan, de kezelhető.
Egy orvostól kevesebb, mint két karnyújtásnyira aligha ezt a diagnózist akarja hallani az ember. Ilyenkor a dolgok pozitívabb része, így a "kezelhető" gyakorlatilag figyelmen kívül marad és csak egyetlen szó ismétlődik újra az amúgy is meggyötört elmében: gyógyíthatatlan. És akkor sokan nem tudják, hogy egyesek miért szenvednek fehér köpeny szindrómában. Mindig az ilyen alakok hozzák a rossz híreket. Talán nem halálos betegség, mint egy rák, de valahol mégiscsak a csendes gyilkos kategóriába sorolják. Csak tud valamit ez a szemét, ha már kezelések ide vagy oda, sok beteg aki épp nem a vigyorgóban, akkor a föld alatt köt ki miatta. Így vagy úgy.
2-es típusú bipoláris zavar. Csak kitartónak kell lenni, követni az előírásokat és úgy szedni a gyógyszereket, ahogy az a nagykönyvben megvagyon írva. Akkor is, ha az adott órákban, napokban vagy hetekben nem érzi az ember szükségesnek mert jól van és a felhők felett repdes három méterrel. Alattomos ám a kicsike, ha azt hiszed jól vagy, akkor se vagy jól. És pont azért leszel másnap a lakásod egyik sötét sarkában szobanövény. Mert előző nap túl jól voltál.
Depresszív fázisban sokszorozódik a magányosságérzés, a vele járó szomorúság és a nyugtalanság. A mentális fáradtság fizikai kimerültségben is megmutatkozik, már-már krónikus fájdalmat generál klinikai problémák nélkül is. Motiválatlanság, önutálat, fokozott szorongás. Bizonytalan jövőkép. Öngyilkosságra hajlamosító gondolatok… még jó, hogy nem halálos. Mi lenne, ha az lenne? Jobb ez annál, mintha valami ténylegesen felzabálja a sejtjeinket?
Jessenek ezt az oldalát ismerik kevesebben és ilyen depressziós alkalmakon kapja a legkevesebb segítséget és támogatást. A családja szőnyeg alá söpörte. Betegség? Mentális? Ráadásul depresszió? Ugyan már, miért lennél te depressziós!? Mi problémád lehet neked az életben? Dilidoki? Minek az neked, hülyébb, mint te magad vagy! A bátyja volt az egyetlen, aki komolyan vette és tett azért, hogy így is minél átlagosabb, könnyebb életet tudjon élni.
Hipomániás fázis. Ha valami, akkor ez a pozitív a történetben, és szerencsésebb, mint az 1-es típusú kórtársai. Nincsenek kiugró érzelmek a mániás időszakokban. Úgyis fogalmazhatunk, hogy átlag emberi életet tud élni, nem hátráltatja őt a mindennapokban, a munkában vagy a szociális életében. Sőt, ekkor él csak igazán jellemzően magas teljesítőképességgel, önbizalommal és magabiztossággal. Energikus, tele megvalósításra váró ötlettel. Ezek az időszakok javarészt munkával telnek, sokszor éjszakákba vagy hajnalokba nyúlóan. És szerencsére ebből van több.

Esett. Második napja váltogatta egymást a szemerkélő permet és a villám árvizeket okozó intenzív eső. A morajló vagy csattanó dörgés kísérte villámok reflektorként világították meg a lakás homályba boruló helyiségeit, ahol egy magas, szikár alak sietős léptekkel haladt szobáról szobára. Az ablakokat ellenőrizte. Öreg lakás volt az övé a Hawthorne Streeten, alig öt perc sétára a Manhattan hídhoz vezető főúttól. Az anyjától örökölte meg, aki életének utolsó, betegséggel töltött éveiben nem a lakás korszerűsítésével volt elfoglalva. Emiatt se bízott az ablakokban, főleg nem a nagyobb esőzések idején, így némelyik belső párkányára összehengergetett törülközőket helyezett, hogy az esetlegesen befolyó vizet legyen ami felfogja. A vékony rétegben porlepte lepedőkkel letakart szekrények és polcok között szlalomozott ablaktól ablakig, majd a kezében maradó törülközővel a saját haját dörgölte át többször egymás után, és azzal itatta fel a nyakszirtjére csepegett esővizet is.
Egy másik, nála jóval alacsonyabb női alak követte őt a szobába. Két kezében egy-egy gőzölgő bögrét hurcolt, vállain egy túlméretes, az ő ruháinál sokkal nagyobb világoskék ing lógott. Kölcsön öltözet volt, váltóruha gyanánt. Kíváncsian nézett végig a helyiségben. Szemeiben érdeklődő fény gyúlt, mintha egyszeriben Jesse egy új, addig nem ismert énjének életébe nyert volna bepillantást.
Az első alkalom volt, hogy megmutatta valakinek nemcsak a kincseit őrző szobát, de önmagában a sokszor érintetlenül, gazdátlanul álló lakást is. Nem tudta eldönteni, hogy szégyellenie kell magát a vizslató tekintetek miatt, vagy inkább örülnie, amiért megtudott tenni, ha csak egy arasznyi lépést is a fejlődése irányába? Valahol mélyen legbelül mégis, inkább meztelennek érezte magát azzal, hogy Mallory-t beavatta az életének egy igazán személyes és intim terébe.
- Ezeket te csináltad?
- Ha rávágom, hogy nem, úgyse hiszed el igaz?
Bólintott és körbefordult a tengelyén, így mérve fel a félhomályos, puritán berendezésű szobát, a polcokon és vitrinekben lévő szobrokat, vázákat és más tárgyakat. Nem tudta összeegyeztetni a látottakat azzal az ízlésvilággal, amit Jesse képviselt. Szerette a divatos, modern, feltűnő holmikat. Az a szoba pedig inkább egy paplak volt, vagy egy minimalista múzeum.
- Ezek nagyon jók! – hüledezett gyermeteg lelkesedéssel, de látva a férfi reakcióját mintha elszégyellte volna magát a hirtelen jött örömködéstől. Megköszörülte a torkát és az egyik bögrét Jesse kezébe nyomta – Felmelegít. Idd meg! Életemben nem láttam még annyi teát, mint ami itt van. Teaboltot nyithatnál. És ezek? Mi a sorsuk?
Vállat vont. Számított a kérdésekre, mégse akart válaszolni. Tudta, hogy a lány érteni fogja.
- Komolyan csak ide-oda pakolod őket és hagyod, hogy porosodjanak?
- Szoktam takarítani.
- Képes vagy mindezt elpazarolni? – közelebb hajolt az egyik „pódiumra” helyezett szoborhoz.
- Nem az én stílusom.
- Micsoda? De komolyan, mi nem a te stílusod? Eladni és megélni a munkáidból? Nem ezt csinálod lassan… mióta is? Sok éve? A szellemi és művészeti termékeidből élsz, még ha a fotók nem is ilyen szinten tárgyi dolgok is.
Megrándult a szemöldöke és a föld felé pillantva próbálta átfogalmazni a korábbit, de legalábbis érthetőbbé tenni magát.
- Nem az én terepem. Meghagyom inkább azoknak, akik tényleg komolyan űzik az ipart – nem úgy hangzott, mint egy jól betanult szöveg vagy kifogás. Hezitált, és nem tudta, hogy fogalmazzon úgy, hogy abból ne a saját becsmérlését olvassa ki a lány - ezek csak, nem is tudom, hogy mondjam...
- Szórakozás? Hobbi?
- Az – fordított egyet az egyik szobron immáron sokadszor, miután lopva az ajtó felé lesett. Mintha komoly OCD-vel küzdött volna, hogy is kell annak állnia ahhoz, hogy egy, amúgy soha nem érkező, oda betévedő vendég számára vonzóbb legyen.
- Attól még, hogy hobbi és te úgy látod, mint egy szórakozást, sokaknak ez jelenti a művészetet és azt, amire pénzt akarnak, vagy tudnak kiadni. A mai világban pedig, amikor bárki eladhatja magát művésznek, légy oly kedves és hidd el, hogy neked is ugyan annyi jogod, sőt, még több jogod van ebből is megélni. Te papíron is művész vagy. De hát te is tudod nagyon jól, miért magyarázok erről pont neked? Csak azt nem értem, hogy ha a fotózást így feltudtad futtatni és kapkodnak utánad, ebben miért nem bízol? – és csak megérkezett a költői kérdés, amitől tartott - A fotóidból csak a gazdagabb, előkelőbb réteghez fogsz tudni elérni. Imádom a képeidet, miattad nézem meg a magazinokat is. De engem csak ilyen módon ér el az, amit csinálsz. Viszont egy szoborral, egy vázával megfoghatod az olyan átlagembert is, amilyen én vagyok és mire észbe kapsz, tele lesz az ilyen dísztárgyakkal a lakásuk.
Tudta, hogy nem beszél hülyeséget. Viszont mind amellett, hogy szentimentális volt és meghitten ragaszkodott a művészetéhez, tartott attól is, hogy egyik a másik rovására menne és nem tudna egészséges egyensúlyt tartani a fotózás és a szobrászat között. Első ízben fotográfus volt, fotográfus gondolkozással, reális világmeglátással tudva azt, hogyha nem nyomatja magát, ha nem tolja oda a munkáit szakmabéliek orra alá amint lehetősége adódik rá, elfog veszni a millió másik, főleg a feltörekvő fiatalabb generációk képviselői között. Az olyanok mellett, akiknek néha-néha ő is órát tartott a Columbián, mint aktív és élő kortárs művész. Valahol érezte is a szakma ördögét. Hiába volt ott a szenvedély, a szerelem a munkája irányába, akadtak napok amikor nehézkessé és büdössé vált órákat eltölteni a stúdióban és a műtermekben. Mintha a tömeggyártás szelleme a vállára tette volna a kezét, és elkezdte volna egyre lejjebb és lejjebb tolni őt, próbára téve, hogy mikor roppan össze a terhek súlya alatt. Pedig megfogadta, hogy nem fogja engedni azt, hogy kizsigereljék, megkockáztatva ezzel a korai kiégést. Ő még ötven év múlva is dolgozni akart, nem megfeneklett és kivénhedt művészként éldegélni napról napra, örömködve a babérjai felett.
A szobrászat és a kerámiázás más volt, mintsem hivatás. Ő feltöltődésnek, hobbinak nevezte. Rosszabb napokon az utolsó mentsvárnak, amiben levezethette a feszültségét, vagy pedig amihez nyugodtan fordulhatott, hogy kikapcsolja az agyát és végre levegőt tudjon venni. Lakat alatt őrizte ezt a „titkot” sok minden mással együtt az anyja volt lakásában berendezett galériájában. Úgy ragaszkodott az ügyes-bajos módon megformált és megmunkált csecsebecsékhez, mint a saját lényéhez, amiket nem akart más tulajdonában látni. Nem volt irigy! Kicsit sem volt az, mégis, nehéz szívvel vált meg tőlük. Saját lelket teremtett a műveinek, és röpke évek leforgása alatt a saját munkáinak a gyűjtőjévé vált, vele együtt egyfajta megszállottjává az épületnek és a saját maga által elfuseráltnak nevezett életének.
Beteges volt? Nem. Egyszerűen csak művész volt, az átlagnál érzékenyebb, elvarázsoltabb gondolkozással és lélekkel. Olyan igazi művész, akiről ordított is, hogy az, nem csak elakarta azt hitetni másokkal. Különc volt, akit nehéz volt megérteni és megismerni. Ezzel pedig már gyerekkorában is meggyűlt a baja. Ha megkérdezték tőle, hogy miért nem szerették mások, ő csak úgy fogalmazott, hogy nem tartozott közéjük. A beilleszkedés mint olyan, valóságos pokollá tette az életét. Ő soha nem akart a „menő és vagány” férfias vagy a tucat kategóriába tartozni. Nem akart olyan lenni mint mindenki más. Nem kart és nem is tudott bunyózni, verekedni, nem ment bele felesleges konfliktusokba. Nem érdekelték az autóversenyek vagy a motorok, de még a technikai vívmányok se annyira, mint az átlagot. És akkoriban a lányok se úgy foglalkoztatták, ahogy a legtöbb kamaszt. Nem volt megfelelő kommunikációs készsége az emberek irányába. Nem szeretett és nem is akart beszélni. Nem akart kapcsolatokat létesíteni, olyan emberekkel beszélni és kommunikálni, akiknek gondolkozása és viselkedése nem felelt meg az ő értékeinek.
Mígnem egy szekrényben talált régi fényképezőgépnek köszönhetően megtalálta önmagát. A lencsén keresztül szemlélte a világot, így eltudott zárkózni a valóságtól. Távol tudott maradni, de mégis ott lehetett mindenhol. Kizárhatta magát általa mindenből, és nem maradt más, mint csendes megfigyelő, aki végig nézhette a kamubarátságok hanyatlását, az érdekből szőtt kapcsolatokat és a színjátékkal fűszerezett viselkedéseket. A fényképezőgép lett az ő eszköze mellyel nem csak kifejezhette magát, de megmutathatta általa azt, hogy milyen is ő valójában.
Ez pedig évről évre erősödött benne, mígnem önbizalmat, erőt, majd szakmai tekintélyt szerzett magának. Fényképezőgéppel a kezében megváltozott és úgy uralta a műtermi közeget, ami sokaknak irigyévé válhatott. Mintha felébredt volna benne a régóta szunnyadó valódi énje. Onnantól, hogy beleásta magát a fotózás világába és szakmaszerűen kezdte művelni, már nem volt kérdés, hogy urává vált az életének és, hogy többre volt hivatott, mint azt gondolta másként viselkedő, más dolgok iránt érdeklődő kisfiúként.
A sikerek és az eredmények nem is maradtak el. A magányos és elveszett, kommunikációs nehézségekkel küzdő gyerekből egy olyan aktív társasági életet élő ember lett olyan körökben, ahova sokan nagyobb erőfeszítések árán se voltak képesek bekerülni. Egy adódó lehetőségnek hála megmutathatta a szakmai tudását, ami pedig ajtót nyitott a karrierjének. Nagykanállal habzsolta a sztárvilág krémjének közegét, ami kéz a kézben járt a munkásságával. Nem csupán tehetséges volt, és egy olyan név a glamour fotózás iparában, ami egy ideje a legkeresettebb fotósok között tartotta számon, de jó, izgalmas társaság is, aki kapható volt bizonyos dolgokra. Olykor akármire. Már nem is tudta felidézni azt az utat amit meg kellette tennie ahhoz, hogy egy, a saját életét - nagyjából - jól menedzselő férfivá cseperedjen.
És a hangsúly a nagyjából-on van. Jesse más volt, és a szó minden értelmében bebizonyította már ezt. Ugyan ismerte és élvezte a nyüzsgést és a felhajtást, megélte minden percét egy-egy körülötte vagy a társaságában kerekedő pletykának, élvezte a rivaldafényt ha megadatott, mégis ahogy kitartott ez a mánia, ez a mindenhol ott kell lennem, mindent is akarok és mindent meg tudok valósítani időszak, olykor a háttérbe kellett vonulnia és eltűnni mindenki szeme elől. Akár hetekre, hónapokra. Volt egy olyan élete, vagy az életének egy olyan töredéke, amit a magányra, a szorongásra épített fel és a kétségekre. Ezt pedig nem akarta kiteregetni a nagyközönség elé.  Ez egyfajta mentális probléma volt. Egy olyan betegség, ami az emberiség egyik növekvő rákfenéje, és ami miatt egy időre évről évre elveszítette a kapcsolatot nem csak másokkal, de de saját magával is. Ilyenkor nyoma veszett annak a mérhetetlen önbizalomnak és erőnek is, ami sugárzott belőle és ami igazán vonzóvá, izgalmassá tette őt. Ezek a kétségek karolták fel a hobbinak nevezett, a fotózástól messze elkülönülő művészeti ágazatot is, amit elvonulás és valódi önkifejezésként választott. Nem csinálhatott belőle pénzt! Nem akart! Rettegett tőle, hogy ez által bekerül egy másik olyan közegbe, ami a mélybe rántja.
Ezt viszont nem mondhatta ki. Senkinek.
-Majd egyszer – úgy tartotta, hogy vannak dolgok, amiket nem kell sokáig magyarázni. Ez is olyan volt.
- Szeretném még megélni azt az időt, amikor ennek a pontos okát felmered vállalni és nem bújsz kifogások mögé.
A lány szeme az övéhez hasonló világos volt és furcsán idegenül csillogott. Mintha valakitől már hallotta volna ezeket a szavakat. Volt egy öreg professzor, aki olyan volt, mintha nem is a tanára, hanem a nagyapja lett volna. Aki nem csupán a tanári bölcsességekkel, hatalmas tudásával traktálta őt és segítette a tanulmányi ideje alatt, de vele együtt úgy szórta az életvezetési-párkapcsolati-önismereti és számos másfajta tanácsát, hogy azt egy szaki is megirigyelte volna. Emlékezett minden egyes beszélgetésük jelentésére és mondanivalójára. Abban pedig hasonlóképpen volt biztos, hogy többet ezeknél, akár egész mondatokat is képes lett volna felidézni a puszta tanulságokon kívül. A professzor hatalmas benyomással volt rá a bölcsességével, örökös, példaértékű hidegvérű nyugalmával és az arra érdemes fiatalok pártfogásvállalásával. És nem volt meglepő az sem, hogy ő világította rá arra, hogy segítségre van szüksége.
- Hát – mosolyodott el és belekortyolt a kapott forró teába, ami kellemesen melengette a testét a korábbi ronggyá ázást követően – hosszú az élet, nincs más dolgod, mint győzni kivárni. De Mallory?! Ez a hely és minden, ami itt van, nem akarom, hogy mások tudomására jusson.
- Valójában nekem se akartad megmutatni. Igaz? – gyanút fogott.
- Nem. Még nem.
- Akkor miért vagyok itt?
- Szükségesnek láttam, hogy a történtek fényében legyen egy hely, ahol megbújhatsz, ha már minden sok. Én is annak használom. Menedéknek. Tessék. – egy kulcsot nyújtott felé. – Itt nincs internet, wifi, se más. Azon keresztül nem fog zaklatni senki, amíg itt vagy. Emeleten van egy üres szoba. Használd jóra...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Először is köszönjük a türelmedet, de végre sikerült ideérnem és elolvasni ezt a csodálatos lapot.
Az elejétől a végéig teljesen magával ragadott az irományod. Nem egy egyszerű karaktert alkottál, nagyon bonyolult, a lelki világa annyi rétegű és annyi sok árnyalata van, hogy valóban lehetetlen kiismerni. De pont ettől izgalmas, mivel mindig tartogat meglepetést és újdonságot mások számára.
Mindenkinek vannak démonai és olyan intim dolgai, amiket nem szeretne megosztani másokkal. Egy ilyen betegség, amk neked van, megnehezíti az egészséges társas kapcsolatok fenntartását, a mindennapi, átlagos életet. Hiába kezelhető, attól még egy fennálló, el nem múló állapot. Annyira szomorú, hogy a mentális eredetű betegségeket mind a mai napig sokan nem veszik komolyan, pedig könnyedén tönkre tudja tenni az embereket. Nem a legideálisabb, de legalább a bátyád komolyan vette és próbált segíteni.
Nagyon sokat megtudhattunk rólad; a gyerekkori nehézségeidet, a félelmeidet megismerhettük, hogyan lettél önmagad, mi segített azzá az emberré válni, aki ma vagy. Nem mindenki ilyen szerencsés, sokan csak tengődnek és fogalmuk sincs, mihez akarnak kezdeni, de te megtaláltad azt, ami valóban TE vagy. És ez annyira jó. Felépítetted a saját kis világodat, egy életet, amit "nagyjából" jól tudsz menedzselni. A legtöbb embernek megvannak a saját dolgai, amiket nem akar másokkal megosztani, ami annyira belsőséges és egyszerűen nem tartozik másokra. Számodra ez egy hobbi, amibe néha elveszel, elmenekülsz. Teljesen rendjén van, ha csak a magadénak akarod, néha egy kicsit önzőnek kell lennünk és a saját igényeinket előtérbe helyezni.  
Az egész lapod annyira fantasztikus volt. Nagyon tetszik a karaktered, imádtam a jellemzésed, a leírásaidat, a stílusodat, a szóhasználatodat. Az elejétől a végéig élmény volt olvasni. Ha lenne egy kis parafatáblánk az oldalon, biztos kitűzném rá, hadd olvassa mindenki.

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de addig js szabad előtted a pálya.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!