AZ EPA, mint környezetvédelmi hivatal, minden a környezetünkben lévő természetes és mesterséges környezeti elemmel foglalkozik. Hozzánk tartozik a levegőtisztaságvédelem, a talaj, a felszín és felszín alatti vizek védelme, ezért a szennyvíztisztító műveket is ellenőrizzük, de a hulladékgazdálkodás és az épített környezet védelmét is mi látjuk el, vagy pontosabban a szennyezőket próbáljuk jobb belátásra bírni. Az itten iroda pedig New York szerte jelen van, ami egy hatalmas terület. Ezen felül pedig mi tartjuk, személy szerint pedig én, Puerto Ricoval a kapcsolatot, ami miatt minden szakterületet át kell látnom. Már egészen jól bele is jöttem bizonyos feladatokba, de még azért rengeteget kell tanulnom. Hatalmas szakterület, hatalmas terület, és bár szakosodunk, szükség esetén van átjárás a szakterületek között, és valamiért engem szeretnek egyik helyről a másikra pakolni, még, ha csak időszakosan is, egy-egy napra.
Most is nyakig vagyok munkával, és alig látok ki belőle már napok óta. Délutánra jutottam el odáig, hogy legalább egy terv van a fejemben, hogyan is lehetnék úrra a káoszon, de befutott egy feljelentés egy Brooklynban székelő cég ellen. Vagy legalább is állítólag ma, mert a dátum alapján majdnem egy hónapja. A feljelentés valahol az éterben keringett eddig, mert a számítógépes rendszerben valóban csak ma érkezett a főnököm főnökéhez, és aki azonnali kivizsgálásra adott utasítást. A szomorú az egészben, hogy eddig lett volna szakemberünk erre, de ő két hete ment el terhesség miatti betegszabadságra, mert a magzat veszélyben volt az anyát érő stressz miatt. A feladat végrehajtására pedig engem neveztek ki. Remek! Az eligazítás körülbelül öt perc volt, hogyan is kell egy ilyet kivizsgálni, és kaptam még egy csomó nyomtatványt a feladathoz, amin elsőre az egyetlen ismerős szöveg körülbelül a fejlécünk volt.
Az azonnali indulás viszont nálunk is azonnali indulást jelent, így csak a helyszín előtt volt lehetőségem átolvasni a papírokat, amiket ki kell majd az ellenőrzés alatt tölteni. Teljesen logikus, hogy egy olyan zöldfülűt küldenek egy ilyen helyre egyedül, mint én. Azon kívül, hogy még csak most ismerkedtem meg a feladattal, a hatalmas termetemtől pedig biztosan egyből meg is fognak ijedni, hiszen félelmetesen magasnak számít a százhatvan centim. Jó, izom van rajtam, mert rengeteget edzek, és az önvédelmi órák miatt meg is tudom magma védeni, de a megjelenésem akkor sem egy tekintélyt parancsoló.
Órákkal később elvileg minden megvan, minden oldal minden sorához írtam, még akkor is, ha kicsit a Columbo filmek „még egy utolsó kérdés” jelenetét idéztem néhányszor. De nem végeztem a hivatalos munkaidőm végére, hanem jóval később, és már nagyon ki voltam merülve. Ezért felhívtam a főnököm a kocsiból, hogy végeztem, de, ha lehet, a gépbe csak holnap vinném fel az adatokat, és a kocsit is csak reggel vinném vissza. Engedélyezte, de csak azután, hogy válaszoltam arra, hogy mindenki mindent aláírt, és ledátumoztuk, és adtam nekik is egy példányt a kitöltött papírokból.
Mire elértem azt a kávézót, ahova mindig betérek, ha Brooklynból megyek Manhattanbe, már nagyon éhes voltam, fáradt és nyűgös is. Leparkoltam, és csak akkor néztem az órámra, amikor feltűnt, hogy már alig vannak bent vendégek, és mintha zárni készülnének. - Jó estét! - köszönök félve az ajtóból. - Nagyon későn jöttem a kiszolgáláshoz? - érdeklődök a még bent lévő alkalmazottaktól.

- Hogy érzed magad?
- Mire gondolsz? – homlokomat ráncolva, a tisztára mosott, még gőzölgő poharakat a csepegtetőbe helyezve pillantok fél szemmel az érkező kollegina felé, aki két kisebb bögre kávét csúsztat elém. Vállán konyharuha, derekán ott a szokásos fehér, szegélyében fodros kötényke, ami bár az ő részéről olyan, mintha rá öntötték volna – de mégis mi nem olyan rajta? – én még mindig szívből utálom. Mi baj volt a jól megszokott feketével?
Már jó néhány hete annak, hogy a tulaj lányainak jóvoltából stílusváltást eszközöltek a kávézóban, - értsd, fenekestül felforgatták az egész helyet - de még mindig nem sikerült megszoknom nemhogy az új díszletet, de a különösen habos-babos munkaruhánkat se. És főleg azt nem.
Kimérten méregetem Chelsea-t, ahogy irigylésre méltó párductestét nyújtóztatva, szőkére festett rakoncátlanul hullámzó tincseit igyekszik csinos kis kontyba fogni a feje búbján. Háttérben csendes karácsonyi zene szól, noha az elmúlt egy órában cirka ötször fújta el egymás után, hogy milyen mérhetetlenül elege van az ünnepi zenebonából, mégse keresne mást, pedig közeleg a záróra, a hely pedig nem kevesebb egy órája kong, csupán két ember ücsörög bent. Valószínűleg őket se zavarna egy kis könnyedebb pop. Furcsa ez a karácsony előtti napokban, elvégre a december másról sem szól, mint az éjszakákba nyúló túlórázásról, mikor még fél órával zárás után se lehet az embereket kihessegetni a kávézóból. Talán ez, és az örökös felhajtás, az idejekorán kipakolt karácsonyi díszítések vagy pedig a vendégek ezreinek bevásárlási történetének és karácsonyi szokásainak végighallgatása lehet az oka, de az elmondása szerint mire eljutunk addig, hogy valóban karácsony legyen, őt cserben hagyja mindennemű hangulat, ami az év legszebb ünnepéhez köthető.
- Tegnap nem voltál túl jó bőrben, Angie szerint hamarabb el is mentél. Most, hogy mondod, soványabbnak is tűnsz. Beteg vagy?
- Jézusom, Chelsea olyan vagy mint a nagyanyám! Nem vagyok beteg, egyszerűen túl sokat túlórázok, arra sincs időm, hogy napközben rendbe tegyem a sminkemet vagy harapjak két falatot. És mint ti mindannyian, én is fáradt vagyok és az időjárás változás sincs a segítségemre.
- Még, hogy én vagyok olyan, mint a nagyanyád…
- Migrénes vagyok, fejfájós. Nem bírom jól a frontokat. Ennyi.
- Oké, oké. Ha már erről van szó, akkor idd meg ezeket, hátha egy kis színt is kapsz tőlük. Jane rendelt be új kávé különlegességeket karácsonyra. Várja a véleményünket. Ha tetszik, hét elejétől felkerül ez is az itallapra.
- Nagyszerű. Nem elég a meglévő ötven különböző kávét fejben tartani, legyen még néhány új.
- Csak kóstold meg, írj róla egy-két szót – löki el magát a pulttól. Ruháján lesimogatja a gyűrődéseket, ujjait végig futtatja a tökéletesen beállított haján, kíváncsi tekintetét pedig végigvezeti a helyiségen – te vagy ma a zárós igaz? Angie már elment?
- Az első adandó alkalommal, mikor a szőke kék szemű bájgúnár megjelent.
- Sejtettem… amióta az a gyerek megkörnyékezte, egy percet se töltött el velünk. Se bulik, se meló utáni iszogatás hármasban. Kezdem feladni. Elhívni sincs értelme, mert tudjuk mi a válasz…
- „Most nem lehet, Greg jön értem.” –  mondjuk ki egyszerre némiképp torzítva a hangunkon, már-már kifigurázva Angiet. Félreértések elkerülése végett, imádom őt. Laza, nagydumás, pörgős csaj és remek társaság. De azóta, hogy fogott magának egy valamire való srácot, lehetetlenség őt bármiféle közös programra elcsábítani, mert csak és kizárólag a lehetetlenül kék szemű, "szívdöglesztő mosolyú" Gregory létezik neki, a barátok pedig perifériára szorultak.
- Na jól van csajszi, reggel jössz?
- Zárós leszek, reggel a stúdióban kezdek.
- Aztán még panaszkodsz, hogy hulla vagy. Így nem is csodálom. Akkor hétvégén találkozunk, el ne felejtsd a bulit!
- Felejtettem én el eddig bármit is? - mosolyogva pillantok a lány után ahogy eltűnik a hátsó ajtónál. Halkan fújok egyet és a pohármosogatás végeztével megtörölgetem a kezeimet a kék kockás ronggyal.
Nagy és kemény munkabírású lánynak tartom magam, és mind idáig csak nevettem amikor Hugo próbált a lelkemre beszélni és noszogatni, hogy épp itt lenne már az ideje dönteni, hogy melyik munkát szeretném inkább csinálni? Véleménye szerint mást se csinálok, mint kikészítem magam azzal, hogy két különböző helyen próbálok megfelelni, és egyik helyen nagyobb a hajtás, mint a másikon főleg így év vége felé. Minden alkalommal legyintettem, mondván ne foglalkozzon ezzel, bírom én, elvégre dolgos lány vagyok, ráadásul az egyetem mellett is folyamatosan gürcöltem, ami hasonló próbatételek elé állított: fáradtság, kemény időbeosztás, rohangálás, nem alvás. Nem más ez most sem.
Hugonak olykor elég undok a természete és verbálisan talán keményebb az átlagnál ami komoly ellentéteket szokott szülni közöttünk, és az se tagadandó, hogy egy-egy vitánkat is az ő furcsán tálalt törődése szokta okozni. Aggódik értem, csak képtelen kerek perec kimondani, ráadásul jók is szoktak lenni a megérzései. Az megint egy másik kérdés, hogy szeretném neki bebizonyítani ezek ellenkezőjét és elhitetni vele azt, hogy erősebb vagyok annál, mint amilyennek ő gondol. De végiggondolva a helyzetemet, lassan talán tényleg itt az ideje annak, hogy megfogadjam a tanácsait.
Nemtetszésemet némi fintorgással fejezem ki, mikor a korábban elém tett kávék felé fordulok. Semmi kedvem még egy összeállítást megjegyezni az amúgy is nagy mennyiségű többi mellé, de mit van mit tenni? Ráadásul a többi lány véleményét se tudom, így édes mindegy, hogy mit írok le, valószínűleg nem az én szavam lesz a döntő.
Ijedten rezzenek össze, mikor az ajtó feletti csengő hangosan csilingelni kezd. Egy új vendég hangja ez, akit ki kell szolgálnom zárás előtt… pontosabban záróra előtt néhány perccel, de mit tudok tenni? Ezért dolgozok, ezért vagyok itt.
Lehetőségem sincs kortyolni az elkészített italokból, egyszerűen csak félretolom azt és az érdeklődő hang tulajdonosa felé pillantok.
- Hát, későnek későn, ami az időt illeti, de én addig szolgálok ki vendégeket, amíg jönnek. Foglalj csak helyet – tegezem le őt szinte automatikusan, és kilépve a pult mögül az általa választott asztalhoz sétálok. Többször láttam már nálunk, úgy is fogalmazhatnánk, hogy lassan törzsvendég lesz belőle.
- Nehéz nap? - csicsergem - - Mit hozhatok Neked? Erősebbet? Valami nyugtatóbbat? Kellemesen krémeset? Vagy csak egy forró csokit? Süteményeink közül sajnos már csak vaníliás és cukormázas fánkjaink maradtak és egy szelet almás pite – pillantok lopva a pult felé, hogy megbizonyosodjak az emlékeimről és nehogy véletlenül olyannal kínáljam, ami már nincs.

Sosem voltam az, aki menekül a munka elől. Alapvetően nem az vagyok, aki szereti a semmittevést. Persze néha jól jön egy kis pihenő a munkahelyen is, mert van, hogy képtelen vagyok az agyam munkára fogni, de az nagyon ritka, és egy adag koffein az esetek döntő többségében megoldja. Most viszont nagyon kéne a több idő, hogy egy nap ne huszonnégy órából álljon, de majd csak behozom valahogy a lemaradást. A mostani munka ellen is a legnagyobb kifogásom, hogy van más is, és ez még nagyon új. Persze ezt nem lehet hangoztatni, mert a végén még rám fogják, hogy munkakerülő vagyok. Így csak csendben csinálom, amit rám bíznak.
Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de engem az ilyen új és összetett feladatok mindig nagyon lemerítenek. Azt éreztem, amikor kijövök az ellenőrzés helyszínéről, hogy aludnom kellene. Ez persze számomra ez még lehetetlen, de a helyzeten, az érzésen nem változtat. Arról nem is beszélve, hogy Brooklyn nem legbarátságosabb környékén kellett átvezetnem, mondhatni a délutáni csúcsforgalomban. Nincs bajom a vezetéssel, de az a lépésben való haladás egyáltalán nem segít sem ébren maradni, sem elfelejteni, hogy mennyi dolgom is lenne még. Semmi erőm nem lett volna ezzel a lassú tempóval elvezetni az EPA-hoz, majd Queensbe, ahol még várnak bőségesen teendők. Ezért nagyon örülök, hogy a főnök engedte, hogy ne vigyem ma vissza a kocsit. Talán ezért is kezdtem el jobban érezni, hogy mire van szüksége a szervezetemnek.
Kell valami kaja és koffein, amit nyugodt körülmények között tudok elfogyasztani, mert félek, hogy valakinek leharapom a fejét, ha még egyszer elkezd sminkelni a vezető ülésen a lámpánál, vagy a külső, egyenesen haladó sávból kanyarodik balra, teljesen szabálytalanul és veszélyesen, csak azért, hogy haladjon. Nincs bajom a rendőrséggél, és ismerem hogyan is mennek náluk a dolgok, de akkor is… „ilyenkor hol vannak?” Igen, tudom, „ahova vezényelik őket”, de ezeket a sofőröket ki kellene venni a forgalomból, mert nem oda valók.
Kell a nyugalom, egy kis szénhidrát és egy kávé. Az egyik kedvenc kávézóm viszont éppen zárni készül. Persze erre csak akkor jövök rá, amikor már szinte belépek. Kérlek, ha legalább a nyugalmat nem kaphatom meg, akkor legalább a másik kettőt! Gondolom elcsigázottan. De meglepetésemre kedvesen fogadnak, és nem közlik, hogy már nem fogadnak új vendéget. - Köszönöm! Ne fáradj! A pultnál is tökéletes lesz - mondom neki kedvesen mosolyogva, amikor elém akar sietni a pult mögül. - Tudom, hogy itt kényelmesebb és könnyebb kiszolgálni a vendégeket - fűzöm hozzá mosolyogva. Ha itt van a vendég, akkor nem kell külön rohangálni, könnyebb menet közben a munkát végezni, ami zárás előtt kifejezetten hasznos tud lenni. - Nagyon, és még nincs is vége - válaszolok egy kicsit letörten, ahogy végig pörgetem a még rám váró teendőket. - A vaníliás tökéletesen megteszi, és a szokásos dupla presszó édesítővel, és egy kis tejjel vagy tejszínnel, ami kézre esik - mondom mosolyogva. - De, ha egyik sincs, úgy is tökéletes - egészítem ki kedvesen. Nem az a lényeg, hogy milyen ízesítésű, hanem, hogy koffein. - Téged viszont jól magadra hagytak a kollégáid - állapítom meg csendesen - és gondolom, nem ekkora volt a forgalmatok, szóval Téged sem irigyellek - jegyzem meg. - És akkor még vannak olyan pofátlan vendégek, mint én, hogy az utolsó utáni pillanatban esnek be - mondom őszintén, mintha nem is én lennék az illető. Tudom, hogy jócskán van igazság abban, amit mondok. Minden fáradt vendéglátós rémálma az olyan vendég, mint én, aki a munkaidő végének reménye ideje alatt esik be, és neked mosolyogva kell kiszolgálni, amikor már leszakad a lábad, és másra sem vágysz, mint, hogy hazamehess, vagy legalább is kiszabadulj a mókuskerékből.

Szeretek dolgozni. Mindig is szerettem, s ha módom volt rá, akkor az egyetem mellett is annyit vállaltam, amennyit csak lehetett, amennyi még fizikálisan és mentálisan is elbírható volt úgy, hogy az nem ment a tanulás, vagy az egészségem rovására. Az én szempontomból az elsőt, a család viszont nyilván az utóbbit vette a fontossági sorrend elejére. Hugo és anyu is próbált olykor-olykor jobb belátásra téríteni és a lelkemre beszélni, hogy ne vigyem túlzásba a dolgot, megszakadnom azért nem kell, mert nem fogok éhen halni. Legalábbis ők nem hagynák. De most egészen más a helyzet úgy, hogy nagy üvöltözések és hajtépések kíséretében költöztem el otthonról és bár áttelepítettem a székhelyemet a bátyámhoz, ettől függetlenül mégis, fogjuk rá, hogy önállónak és önellátónak kell lennem, és nem arra számítani, arra hagyatkozni, hogy valaki megfőzi helyettem a vacsorát, vagy kitakarítja a szobámat.
Az önállóság jelenleg kiteszi azt is, hogy Hugo után ganézok, mert, ha már az ő kanapéján dekkolok és még lakbért se igazán fizetek, legalább annyival meghálálhatom neki azt, hogy tetőt adott a fejem fölé, hogy néha-néha, ha az időm is engedi, akkor összeütök valami ennivalót, annál inkább pedig rendet teszek és takarítok. Persze ennek ő issza meg a levét a különlegesebbnél különlegesebb illatosítóim miatt, de valahogy el kell fedni azt a penetráns kanszagot, ami olykor körbe lengi a cseppnyi épületet. De, hogy lássa milyen jófej húga van, arra különösen odafigyelek, hogy ne vigyek be olyan holmit hozzá, ami úgy kitudja őt borítani, hogy mire kettőt pislogok már kint állok az udvaron az összes létező motyómmal, és mehetek amerre látok.
A munkahely mind amellett, hogy talpalás és gürizés, számomra kapcsolatok építésére is tökéletesen alkalmas, én pedig tényleg elmondhatom magamról, hogy a legtöbb barátom vagy a kávézóban, vagy a rádiónál leledzik. És ezek nem kamu, "csak a munkanap végéig szóló", amúgy "egymással soha nem beszélünk barátságok". Igaziak.
Nagy általánosságban nekem egy jól működő, rugalmas csapatra van szükségem. Arra, hogy egy jó közösségben legyek és legyen miről beszélgessünk, bár tudom, hogy egy munkahely a teljesítésről szól, nem pedig a traccspartikról. Ez volt az előző tulajnak is a halála, amikor mást se látott vagy hallott, mint az alkalmazottak jókedvű csiripelését, mióta pedig átvette a helyét a két lánya, ez fokozottan igaz.
Namármost ez a jó hangulat nem mindig megalapozott, főleg nem akkor, ha vannak olyan személyek, akik szeretik mentesíteni magukat a kötelesség, és pont így a ledolgozott óraszámok betartása alól, más pedig dolgozzon helyettük, ha kell, túlórában is. Ez vagyok én. A szorgalmas, lelkes beosztott, aki bármikor, bárkitől átvesz akár egész műszakokat is, mert több pénzt jelent, bár kevesebb szabadidőt. Tudva való ugyanis, ha két helyen talpal az ember, baromi kevés az a heti hét nap, ha még egy kis pihenőt is szeretne magának két megpusztulás között. Így, ha valaki elmegy fél órával vagy órákkal hamarabb, mert „dolga van” és „majd visszakapod ígérem”, van, hogy egy napom se marad mert ebből a szívességből aztán soha nem lát semmit a másik, hiába is reménykedik annyit. Pedig nekem is igazán jól jött volna egy-két alkalommal, ha valamivel hamarabb eltudtam volna szabadulni.
Mikor már kényelmesen hátradőlhetnék, de legalábbis kioldhatnám a nyomorúságos kötényemet, megihatnék én is egy kávét vagy valami frissítőt és az utolsó vendégeknek is kiadhatnám az útját, jön még valaki. Persze nincs jogom morogni vagy vágni a pofákat, egyrészt még bőven van idő zárásig, tehát addig bárki bejöhetne, nekem kutya kötelességem lenne kiszolgálni. És persze az sem utolsó szempont, hogy állandó vendég nálunk a lány, noha a nevét még most se tudom, de arcról bárhol, bármekkora tömegben képes lennék már felismerni. Az ilyeneket muszáj megtartanunk és "kiemelt ügyfélként" kezelni. Az az egy szomorít csak el, hogy nem tudom annyi mindennel kínálni, mint a legtöbb alkalommal, amikor betér hozzánk.
Hálásan elmosolyodok, de ezzel egyidejűleg legyintek is egyet.
- Ugyan, még úgyse tettem meg a mai napi lépésszámomat, úgyhogy… – csicsergek – de köszönöm, nagyon kedves tőled – nem vagyok rest őszintén, mosolyogva hozzátenni, és a pult mögül figyelem tovább őt, majd vázolom fel kisebb-nagyobb puskázással, hogy miből válogathat még így zárás előtt nem sokkal.
- De legalább most lesz még egy kis időd arra, hogy felfrissülj vagy épp felébreszd magad, nem tudom számodra mit fog jelenteni egy erős kávé vagy egy kis cukor és szénhidrátbomba – nem vagyok benne biztos, hogy egy presso pont a felfrissülés jegyében szükségeltetik neki, de nagy bólogatásokkal viszem be a rendszerbe a kért italt és a fánkot, bár azzal, hogy akkor mivel készítsem el pontosan, tejjel vagy tejszínnel esetleg ezek nélkül, kicsit meggyűlik a bajom. Miért én döntsem el, hogy mivel igya? Végül maradok a tejszínnél már csak annak a kávéra gyakorolt hatása miatt is. Finomabb, selymesebb, testesebb lesz tőle, és valamelyest az íze is semlegesebb a tejénél.
- Tehát egy vaníliás fánk, amit már adok is… – nyúlok a vitrinben lévő még megmaradt fánkért, amit egy nagyobb ételcsipesz segítségével teszek ki neki egy tányérra, azt pedig elé csúsztatom – valamint egy eszpresszó édesítővel, tejszínnel – mondom vissza neki biztos, ami biztos – ühümm, szeretik kihasználni, ha van valaki, akinek nincs otthon se kutyája, se macskája, és nem mondhatja azt, hogy rohan haza. Illetve nyilván mondhatnám, de… – vonok vállat. Meglehet, hogy nem vagyok kicsattanóan jókedvű ettől, és erről valószínűleg a hangom vagy az arcom is árulkodik, viszont nem tudok mit tenni.
- Az egyik szempont az az, hogy szerintem én a munkáltatók álma vagyok. Szeretek dolgozni, szeretek itt lenni, addig se valami hülyeséggel töltöm az időmet. Ez pedig nem hátrány, sőt. Számomra is előny. És arról se feledkezhetünk meg, hogy a munkaidőt, ha tetszik, ha nem, le kell tölteni egyedül, vagy mással. Viszont ezzel együtt a saját magam rémálma is, mert tőlem aztán tényleg csak meg kell kérdezni, hogy nem tudnék-e maradni most xy helyett, rögtön rávágom, hogy „de!”. És tudod mi a legszomorúbb? – hajolok hozzá kicsit közelebb, mintha titkot árulnék el – hogy nagyon jól tudom, hogy ilyen vagyok, de nem változtatok. Nem ismerem a „nem” szót. Nincs szívem hozzá. Azért pedig ne szabadkozz, hogy bejöttél, pofátlannak se tartalak. Ameddig nyitva vagyunk, addig ki kell szolgálnunk a vendégeinket. Ha nem lennél itt, vagy épp ők – biccentek a menni készülők felé – csak nagyobb bosszúság lenne, mert a semmit tevéssel kellene eltölteni itt a maradék kis időt, ahelyett, hogy hasznos lehetnék – végszóra pedig le is fő a kesernyés illatú, Olaszországból származó kávé. Az apró fehér csészét ráhelyezem egy hozzá passzoló tányérra, a tejszínt belekeverem, ha már úgy kérte és egy kiskanalat, valamint két érdesítőpöttyöt mellékelek mellé. Döntsön ő, mennyit kíván bele tenni. Ezt a kis kávé csendéletet pedig a már előtte lévő tányér mellé helyezem.
- Parancsolj, egészségedre. Mhm… - húzódok hátra, hogy a pulton lévő egyik kávét, amit korábban kihoztak nekem, magamhoz vehessem – nagyon sűrűn látlak nálunk. Megkérdezhetem, hogy hogy találtál meg minket? – nem különösebben vagyunk szem előtt, legalábbis nem azon az utcafronton, ahol minden más kávézó vagy cukrászat megtalálható, így talán mi valamelyest rejtve maradunk azokhoz mérten. Mégis olyan sokan fordulnak meg nálunk, de így sincs alkalmam arra, hogy a visszajárókkal erről cseverésszek.

Sosem voltam, aki élvezi, ha körül ugrálják, kiszolgálják. Még akkor sem, ha beteg vagyok. Ha valamit meg tudok csinálni, akkor megcsinálom. Sosem voltam ehhez hozzászokva, bár lehet, hogy anyuék, amikor még éltek, megtették, de az még öt éves korom előtt volt. Az árvaházban és a mostohacsaládomnál sem szokhattam hozzá ehhez, Tíonál pedig már eszembe sem jutott. Önálló voltam. Egy lábsérülésnél kértem annyi segítséget, hogy a fontosabb, napi dolgok kerüljenek olyan magasságba, hogy én is, a százhatvan centimmel elérjem, mert bár normál esetben bárhova fellépek, hogy levegyek valamit, sérült bokával erre nem igazán voltam képes. De ezt leszámítva önellátó voltam ekkor is, sőt, főztem, mostam, csak annyi volt a titka a dolognak, hogy a fájós lábamat felraktam valahova pihenni. Ezért sem igénylem, hogy külön asztalnál kiszolgáljon valaki, és mindenért külön odajöjjön hozzám. A pult is tökéletesen megteszi. Itt nem kell külön kijönni, hogy felvegye a rendelést, majd kihozni, újra megkérdeni, hogy még mit szeretnék, majd a számla miatt ugyan úgy eljátszani ezt a kört. - Ez természetes, főleg, hogy én is szoktam felszolgálni - mondom mosolyogva. - Szóval mondhatjuk, hogy kolléganők vagyunk - jegyzem meg kedvesen. Látom, hogy puskáznia kell, hogy még mi maradt, így én is követem a szememmel, hogy mi az esti felhozatal. Nem akadok fenn, hogy nem tudja, mert a reggeli kínálat nagyban el szokott térni a zárás előttitől. De csak, amikor visszafordulok felé, akkor veszem észre a változást a hely stílusában. Ez normál esetben lehet, hogy hamarabb észre veszem, de mostanra már én is fáradok, és a belépésnél az volt a fontos, hogy kiszolgálnak-e még. Kint pedig az, hogy még mindig megvan ez a kávézó. Az, hogy milyen ruhában szolgálnak ki… ha nem kikukázott ruhában, akkor nekem mindegy.
- Remélem, hogy ébresztőt, - mondom kedves mosollyal -, mert még vezetek, edzésem lesz, meg még van otthon is mit csinálni - húzom el egy pillanatra a számat, ahogy végig gondolom mi minden vár még ma rám. Látom, hogy megzavartam azzal, hogy nem mondtam konkrétumot, hogy az édesítőn kívül mivel kérem még a presszót, de nem láttam kitéve semmit, ami kézre esik. Tényleg be vagyok lassulva, mint egy beszívott lajhár, mert mire belekezdenék a magyarázkodásba, már ki is szolgál. - Igen. Nagyon szépen köszönöm! - mondom hálásan és egyetértően. - Azért meg elnézést, hogy nem mondtam meg pontosan, hogy az édesítőn kívül mivel innám még, de nem láttam kéznél semmit, és nem akartam, hogy rohangálnod kelljen - jegyzem meg bocsánat kérően. - Számomra nem feltétlen lényeges, hogy feketén, tejjel, tejszínnel készül a kávé. Az a lényeg, hogy felébresszen - mosolygok. - Én még hidegen is megiszom minden nélkül, csak koffein legyen - mondom még fáradtan. Tényleg volt, hogy otthon, este még mentem edzésre, és a reggeli maradék kávét ittam meg, mert időm már nem volt, hogy újat készítsek, vagy melegítsem, csak gyorsan lehúztam. A szükség nagyúr, és a koffein számomra életmentő szokott lenni.
Miközben hallgatom, elkezdem elfogyasztani a fánkot. Neki sem egyszerű az élet, és valahol talán egy kicsit magamra is ismerek. Én is szoktam átvenni műszakot, csak nálam kicsit annyival másabb, hogy általában tudják, hogy két munkahelyem van, és rendszeresen edzek és táncolok, így valamivel könnyebben engednek el. Bár az is igaz, hogy nálunk a kávézóban nincs még, kisgyerekes, az EPA-nál meg mindenkinek van szakterülete, ami másnapig megvárja. A szabadság vagy betegség az más, de ott már első sorban rám szoktak gondolni, aki helyettesít. - Átérzem, mert én is hasonló vagyok - vallok végül színt. - A következő dolgot, amit mondok pedig nekem is meg kellene fogadnom - kezdek bele. - Most még bírjuk, fiatalok vagyunk, és nincs egy család a nyakunkon, akik hazavárnak minket, mert vacsora kell, meg tanulni, foglalkozni a gyerekekkel, és egy párunk, akinek ugyan úgy szüksége van ránk. De, ha mi nem változunk, akkor a munkáltatónk nem fog, mert neki az a jó, ha egy ember minél többet vállal, és ezt a kollégák is kihasználhatják, hiszen megkapják a fizetésüket, és még szabad idejük is marad. Szóval nekünk kellene elgondolkozni, hogy változtassunk, ami nem könnyű, de néha szükségszerű. Bár lehet, hogy ehhez nyomós motiváció kell, mondjuk egy párkapcsolat - teszem hozzá mosolyogva. - Vagy bármi, amit fontosabbnak érzünk, mint például a kollégák jóléte - intek kicsit körbe az egyedüllétére utalva. - De remélem, most nem haragszol meg rám, hogy ezt mondtam? - kérdezem meg azért. - Nekem is szükségem lenne külső motivációra, hogy változtassak - teszem még hozzá kicsit ismételve és megerősítve magamban is a dolgot, hogy ez nekem is jó tanács.
- Köszönöm! - mondom hálásan a kávé láttán, amibe két édesítőt pöttyintek. - Én sokat vagyok kint a városban a munkám miatt, de ezek a forgalmi csúcsidőszakok kiborítanak. Most is pillanatokon múlt, hogy nem lett baleset egy kereszteződésben, mert a külső sávból fordultak, több, egyenesen haladó sávon keresztül balra. Ha valaki kicsit erősebb motorral rendelkező kocsival jobban odalép a zöldre váltó lámpánál… - de ezt már nem fejezem be, mert biztosan érti, miről beszélek. - Ezért, ha erre járok, igyekszek kikerülni a fő útvonalakat, vagy várni, amíg kicsit csitul a csúcsidőszak. Ez a kávézó pedig pont egy ilyen, mondhatni kedvenc mellékutamon van - válaszolok mosolyogva.
- Stílust váltottatok? Már a kötény miatt is - teszem még hozzá a kérdéshez, hogy nekem mi szúrt leginkább szemet. Elég jó megfigyelőnek tartom magam, így elég kicsit az esélye, hogy eddig is ebben volt. De az is előfordulhat, hogy ez egy régebbi darab, és egy „baleset” miatt kellett ruhát váltania, és csak ezt találta.