“A testvérek kapcsolata olyan bonyolult, mint a házasság, csak itt még elváli sem lehet.”

Nagytesónak lenni kicsit mindig olyan volt, mintha egy hullámvasúton utaznék, egy bezárt, közveszélyessé nyilvánított vidámparkban. Ami sok halálos áldozatot követelt.
Addie ide, s tova lassan egy hónapja, hogy nálam hesszel. Azt hittem hamarabb elkezd majd neki hiányozni Mamá, és büszkeségét félretéve, néhány nap duzzogás után majd haza cuccol. Tévedtem. A hajlandóság egy apró szikráját sem látom benne, hogy legalább csak felvegye Mamának a telefont. Sőt, úgy tűnik, nagyon is megtalálta a számításait az "új életében", és esze ágában sincs ezen változtatni. Tetszik neki, hogy szabad, hogy végre felnőtt. Vagyis, inkább csak felnőttet játszik...
Én meg falramászok attól, hogy a kanapémon lakik, mindennap olyan sütemény költeményeket rittyent, hogy már legszívesebben az illatuktól is kihánynám a belem. Annyi pipere cucca van a fürdőben, hogy lassan elhitetem magammal, az összesben rejtett kamera van, a frusztráló jelenlétük miatt már nem tudok egy egészségeset tojni sem! Dios mío! Fenekestül felforgatta az életem. Egyik nap csak úgy berobbant, mint egy tornádó -tökéletesen illik is hozzá eme természeti csapás-, és azóta nincs nyugtom. De mégis hogyan mondhatnám meg neki, hogy szedje a cók-mókját és menjen Isten hírével?! Csak a húgomról van szó!
Délelőtt letudtam azokat a bizonyos kötelezőket, így a délutánom voltaképp szabad, nem várok senkit. Jó alkalom arra, hogy elé menjek a munkahelyére, ahonnan aztán majd együtt haza csámboroghatunk. Nem liheg így is eleget a nyakamba...
Az idő kifejezetten undorító. Ilyenkor sokkal jobban esik egy finom latte, mint bármikor máskor. Valahogy felidézi bennem mexikót. Furcsa. Utálnom kellene a szülőföldemet, néha mégis azon kapom magam, hogy hazavágyom. A honvágy tényleg egy létező dolog.
Felérve a metró aluljáróból, fejemre borítom a bőrdzsekim alá húzott pulóverem kapucniját. Innen már nincs messze a cukrászda, ahol most is épp húzza az igát. Imádja csinálni. Szereti, ha emberek között lehet, és be nem állhat a szája. Ennél már csak akkor lehetne extrovertáltabb, ha megtanulna az állatok nyelvén is...
A néhány perces séta alatt, amit a metrótól megteszek célállomásomig, kényelmesen elpöfékelek egy szál cigit. A habos-babos Barbie ház elé érve a csikket a legközelebbi csatornába pöckölöm. Akár egész pofás is lehetne a méretes, tágas, utcára nyíló kirakat ablakaival ez a kis egérlyuk, ha nem lenne ennyire zsúfolt. Ide tényleg szívesen járnak az emberek?! A klausztrofóbiások biztos hogy nem!
Az üvegen belül végig girlandok, vibráló égősorok futnak, az ablakra pedig mindenféle karácsonyi őrület van festve. Egy percet se tudnék itt melózni.
Amint benyitok, fejem fölött csengő jelzi, hogy fogyasztó vendég érkezett. Halk zene szól. Minden olyan... rózsaszín, és csillogó... pont, mint Addie. Nem illek bele a képbe. Abszolút nem.
Egy félreeső, kétszemélyes asztalt választok. Kabátomat leterítem a támlára, majd helyet foglalok és egészen addig gurítgatok két tenyerem között egy, az asztalon felejtett poháralátétet, ameddig a húgom mellém nem lép.
-Komolyan ezt a ruhát kell hordanotok? - Cukkolom kicsit, végig mérve az egyenruháját.
-Meghívsz egy lattera? Mikor végzel? Lemerem fogadni, azt a karácsonyfát te díszítetted! - Bökök egy, a sarokban álló formás műfenyő irányába.

Ebben a pillanatban villant belém, mit érezhetnek a testvérek egymás iránt. Életüktől elválaszthatatlan ez az érzés, semmilyen érzelmi megrázkódtatás nem tudja gyökerestül kiszaggatni, a civakodások megtaposhatják egy pillanatra, hogy utána annál elevenebb legyen. Ezt az érzést semmiféle szenvedély nem sem fojthatja el véglegesen, még az erős, igaz szerelem is legfeljebb csak versenyre kelhet vele.

Az öreg Sinatra egész álló nap fáradhatatlanul tartja a koncertjeit hol egyedül, hol valamelyik korbéli társával az ablak melletti asztalkára állított ősrégi zene lejátszón. Néha-néha reccsen egyet a felvétel, van, hogy egy pillanatra meg is akad a lemez. Hol a zene hiányzik, de van, hogy a szöveget is csak az dúdolja tovább, aki már oda és vissza fújja azt, majd újra visszatér az úr valamelyik adott partnerével. Valamiért ez az akadozás, recsegés és háttérből érkező furcsa, monoton búgás adja meg az igazi feelingjét a messze több, mint ötven-hatvan éves daloknak, melyek újra és újra, minden egyes nap felcsendülnek. Már az első pillanatban imádtam, mikor betértem ide, hogy leadjam a jelentkezésemet hozzájuk. Nem volt elég a mindig színvonalas kávéválaszték, a cukrászatok irigyére váló sütemények egész sora, de még a zenei világa is külön stílust és hangulatot varázsolt a helynek. Olyan volt, mint a tulajdonos maga és pont olyan, mintha Sinatra és társainak korából szakasztották volna a kis zugot. Annak az ütött-kopott régi lejátszónak a recsegős hangját nem volt képes reprodukálni egy mai CD lejátszó sem. A maga egyszerűségében rejlett a szépsége s mintha Sinatra vagy éppen Crosby, itt ült volna az emberek között és ők maguk énekeltek volna valahol a háttérben, elbújva egy zongora mögött.
Egy valami, pontosabban két dolog változott az elmúlt hetekben. A kávézóban tulajdonosváltás volt. Az öreg Mick Reymond helyét átvette a két lánya, és a régimódi, a swing és a jazz korát idéző díszlet, festés és berendezési tárgyak eltűntek, helyüket a modern enteriőr váltotta fel rózsaszín, bézs és fehér színekben. Egyedül a zenét hagyták meg nekünk azzal a feltétellel, hogy néha adjunk a népnek egy kis modern pop-ot is, mert nem mindenki élvezi a melankolikus öregeket. Valójában mind tudtuk, hogy arra nem volt már kapacitás, hogy a nagy karácsonyi hajrában beépítsenek egy egész zenelejátszó rendszert a falak mögé vagy az álmennyezet alá, újév beköszöntével viszont búcsút inthetünk a kis magnónak és a nagy klasszikusoknak is.
A már említett úriember jelenleg épp a lányával, Nancyvel tart duettet a nagyérdeműnek harangokról, téli éjszakákról és kandallótűzről. Talán az utolsó karácsony ez, hogy az „old fashioned” dalok valódi ünnepi lázba hozzák az embereket, ami idén valahogy engem is később és sokkal nehezebben kapott el a szokottnál. Nem tudom, hogy az anyuval megromló kapcsolatomnak tudható be, vagy annak, hogy Hugonál voltam képtelen letelepedni egy kis időre, nála pedig mind idáig még csak előrukkolni se mertem az ötlettel, hogy karácsonyi pompába öltöztessem a szerény kis hajlékot. Vannak nagyobb bajok a boa és a girlandok hiányánál.
- Min ábrándozol? – összerezzenek a semmiből érkező számonkérő hangnem hallatán - Ne nézz kifelé annyit, olyan érzést fog kelteni, mintha börtönben ücsörögnél.
- Miért, tán nem így van? – vállat vonva, lesütött tekintettel nyomok el egy mosolyt. Soha nem éreztem börtönbéli számüzetésnek a kávézóban eltöltött időt. Még azt se mondhatnám, hogy kidobott idő az életemből. Ha csak bérkiegészítés is, szeretek itt dolgozni. Remek a csapat, kellemes a közeg és nem utolsó sorban nagy segítség az a pénz, amit a pénztárcámba tesznek. Nem lehet okom a panaszkodásra. Na jó, a sok rózsaszín és a habos-babos kiegészítők kezdenek az őrületbe kergetni.
- Addie!
- Csak viccelek.
- Akkor mi a baj? Megint kidobtak?
- Nem, most kivételesen semmi ilyesmi. De az lehet, hogy ma láttál engem utoljára.
- Jézusom, mit csináltál már megint?! – a magánál tartott konyharuha hangosan csattan a pulton amire nem csak én, de a közelben ülők is vigyázzba vágják magukat. Mintha anyát látnám.
Hátat fordítva a pultnak könyökölök rá annak márványlapjára.
- Emlékszel, amikor meséltem, hogy nagy dérrel-dúrral eljöttem otthonról mert anyu hosszú éveken át a képünkbe hazudott?
- Azt mondtad, hogy nem mondta el, hogy nem vagytok édestestvérek, nem azt, hogy hazudott róla – megvető pillantással rázom meg a fejem. Ő is. Nyilván mindketten másért.
- Ez esetben a kettő egy és ugyan az! Nem mondta el, én mást hittem az apámnak, és kiderült, hogy a testvérem nem is a testvérem… mármint de, de mégse egészen… de jézusom, nem is ez a lényeg! – csipogok - Átcuccoltam hozzá, hogy egy kis ideig neki is kolonc legyek a nyakán.
- Nem hiszem, hogy koloncnak tart.
- Ó, dehogyisnem. De muszáj mindenbe belekötnöd? – nevetek fel – a lényeg, hogy van egy srác, akit ő nem igazán kedvel, mert… mondhatni nem a legtisztességesebb ember, akiről valaha volt szerencséje hallani. Talán át is verte őt, de nem tudom mi volt a pontos sztori. Nála soha nem tudni, hogy éppen mibe keveredik és kivel. Kiderült, hogy az aktuális haragosának az öccse az a srác, akivel én… hát…
- Dugsz?
- Jasmine! – tapasztom rá a szájára a tenyeremet, mutatóujjamat pedig a sajátom elé emelem, hogy ilyesmódon is csitítsam őt - felajánlotta, hogy lakjak az ő lakásában ameddig szükséges.
- És ebben mi a baj?
- Gondolkozz, jó? Én addig megyek leszedem az asztalt – szemforgatva sasszézok ki a pult mögül, és csak akkor tűnik fel, hogy a már emlegetett legkedvesebb a kávézóban ücsörög, mikor kis híján felbukok az asztal mellett felejtett lábában.
Értetlenül nézek végig magamon, és az "ebben" címszóval dicsért ruhán.
- Miért mi a baj vele? Mondjuk igazad van, ahogy kinéz a hely manapság, minimum tüllszoknyában kellene parádéznunk, tiarával a fejünkön - drámai sóhajjal csapom le magam mellé, hajából pedig automatikusan kiseprek egy-két esőcseppet, ami korábbról rajta maradt.
- Egy lattéra, aztán lesz belőle még egy takarítsak ki, meg vásároljak is be, ja meg a vacsorát is megfőzhetném, ha már nincs dolgom... igaz? Kihasználsz te engem - igyekszek a létező legtermészetesebb lenni vele, és bevallom, komoly koncentrációt igényel, hogy ne buktassam le azonnal a magam, miszerint aggódok. Mert így van. Meg fog ölni. Lehet kellene piát is tennem a kávéba?
- És igen, én díszítettem, talán nem tetszik? Épp itt lenne már az ideje, hogy otthon is legyen legalább egy fa. Mit gondolsz? - könyörgő pislogással hajolok közelebb hozzá - hétvégén vehetünk fát? Már van egy csomó dísz, csak a fa hiányzik. A helyét is tudom, hogy hol lesz. Hátha meglágyítaná a te jégszívedet is.

“A testvérek kapcsolata olyan bonyolult, mint a házasság, csak itt még elváli sem lehet.”

Nem szólítom le fölöslegesen, s zavarom meg a munkájában, még én is látom, hogy dugig van a hely vendéggel, pedig lassan záróra. Ugye?? Ugye nem jöttem fölöslegesen?! Fél óránál többet nem fogok kibírni ebben a habos-babos rémálomban! Olyan, mintha egy gigantikus unokornis túl sok csillámport zabált volna, majd egyszerűen ráfingotta az összeset a cukira. A zene pedig úgy karistolja a fülemet, akárcsak a lejátszó a benne pörgő lemezt.
Szóval, egyszerűen csak csendben, feltűnéskeltés nélkül megbújok az ablak mellett, a sarokban, tekintetemmel Addiet követem lépten-nyomon, ahogy pörög-forog a vendégek óhajai között, egyik asztaltól a másikig szaladgál, néha meg-megállva váltani néhány szót a kolléganőjével. Ilyenkor igyekszem fülelni, még szemeimet is összébb húzom, hogy előhívjam az igen csak pocsék szájról olvasó képességemet, ami most is, mint általában mindig, csúfos kudarcot vall.
-Hozzá ne merj érni öreg, mert kihúzom a nyelved a szádból és a seggedbe dugom...! - Már-már manipulálva bámulom gyilkos tekintettel a szóban forgó úriembert, kinek halkan, csupán csak az orrom alatt morgott fenyegetésem szól. Én nem tudom kinek az ötlete volt ez a ribancos hacuka, de remélem, hogy van egy tinédzser lánya, és egyszer az is itt fog majd dolgozni... Ebben a ruhában olyan hatást keltenek, mintha valami olcsó, szifiliszes bordélyházban lennék.
-Tüllszoknya? Na még csak az hiányozna! Dios Míó! - Forgatom körbe szemeimet, gondterhelt sóhajjal vetődve neki hátammal a támlának, lábaimat kényelmesen, pofátlanul szétterpesztve az asztal alatt, próbálva kinyújtani is őket, már amennyire a velem szemben lévő szék, és a majdnem a számba lógó szomszédos asztal ezt engedi. Kezd előjönni a klausztrofóbiám!
A takarítós, főzős ötletére elégedetten elvigyorodom, feljebb tolva orrnyergemen a szemüveget.
-Nagyon jó ötlet! De, úgy döntöttem, ma extra jófej leszek. Mi lenne, ha hazamenet vennénk valami kínait, vagy indiait? Lásd, kivel van dolgod, ha elég meleg lesz a kávém, még meg is hívlak. - Incselkedem vele egy kicsit, mert hát kinek szívjam a vérét, ha nem a kishúgomnak?
-Óóó anyám! Tudtam, hogy ez lesz belőle. - Teljesen reményvesztetten csúszok lejjebb a széken, fejemet a plafon felé vetve.
-Nem elég, hogy már átrendezted a nappalit, és olyan gusztustalanul puha, lányos színű párnahzatokat vettél a kanapé párnáira, meg mindenhova illatosító pálcás izéket raktál, most még itt ez a rohadt karácsonyfa is. - Nem épp a kedvencem a téma. És a karácsony sem. Egyrészt azért, mert abszolút fölösleges pénzkidobásnak vélem az egészet, másrészről pedig azért, mert mindig eszembe juttatja az otthoni karácsonyokat, amik lássuk be, soha nem voltak olyanok, mint egy normális családban.
-Jó, ha neked ez ennyire fontos, akkor legyen. DE! - Tartom fel mutatóujjamat, még épp idejében fojtva bele a szót.
-Csak valami kis csoffadt szart veszünk, ami befér a nappaliba, és nem foglal sok helyet. Karácsonykor feldíszíted, és pontosan vízkeresztkor le is szeded. - Tárom elé a karácsonyfa állítással kapcsolatos feltételeket. Mióta ebben a lyukban élek, egyik évben sem állt karácsonyfa a nappaliba. Ilyen hagyományos legalábbis nem... Khm...
-És ha már karácsony... - Ennél a pontnál kényelmetlenül mocorogni kezdek a széken. Tudom, hogy hallani sem akar Mámáról.
-Tudod, hogy mámának mennyire fontos mindig, hogy szenteste együtt legyünk, ugye? - Hajolok közelebb hozzá az asztal fölött, komolyan nézve a szemeibe.
-Addie, mi lenne, ha félretennéd legalább egy napra a sérelmeidet, és hajlandó lennél eltölteni vele a karácsonyi vacsorát egy asztalnál? Én is ott leszek. - Az utóbbi két évben mindig leráztam őket valamilyen mondvacsinált okkal, de ez esetben nem futamodok meg többé.

Ebben a pillanatban villant belém, mit érezhetnek a testvérek egymás iránt. Életüktől elválaszthatatlan ez az érzés, semmilyen érzelmi megrázkódtatás nem tudja gyökerestül kiszaggatni, a civakodások megtaposhatják egy pillanatra, hogy utána annál elevenebb legyen. Ezt az érzést semmiféle szenvedély nem sem fojthatja el véglegesen, még az erős, igaz szerelem is legfeljebb csak versenyre kelhet vele.

Odahaza a karácsony, és önmagában a legtöbb jeles ünnep egészen más hagyományok szerint zajlottak, mint itt az USA-ban, és nem csak nemzeti szinten, de a családunk tekintetében is. Ám mi tagadás, hosszú-hosszú évek óta itt vagyok már otthon és bár soha nem tagadtam meg a származásomat, az igazi mexikói véremet amire mindig büszke leszek, mégis sokkal inkább érzem már sajátoménak az itteni értékeket és így az ünnepeket is. Nem véletlen, hogy a karácsony, mint olyan, számomra is pont akkora csinnadrattának, csodának, pénzköltésnek és meglepetések, ajándékok tárházának számít, mint egy valódi, ízig-vérig amerikainak. Zseniális képességem van arra, hogy azonosuljak szokásokkal, elvárásokkal, így én is zoknikat aggatok a kandallókra, díszes, fényes és királyi pompába öltöztetem a házat, különös figyelmet fordítva arra, hogy a karácsonyfa soha ne legyen két egymást követő évben is ugyan olyan. A ruhatáram november végétől, december elejétől teljesen kicserélődik. Eltűnnek a különleges, igazán csinos és általam preferált darabok, helyüket pedig felváltja a vastag kötött pulcsi – még a csúnya karácsonyi pulcsi is – a vastag harisnya, a hosszú télikabát, de még a sapka is, amit amúgy jobb szeretek a szekrényem mélyén tartani, mert azon túl, hogy megvédi a fülemet a széltől és a hidegtől, sajnos van egy negatív oldala is: gyorsabban zsírosodik tőle a hajam. Szomorú, de néha a szükség törvényt bont, nem tudok válogatni. Vagy megfázok, vagy jól felöltözök, na nem mintha különösebben zavarna. Az idényhez kell öltözni, márpedig, ha pulcsis időszak van akkor pulcsit kell felvenni.
Anya mindig partner volt abban, ha elkapott a karácsonyi láz, akkor teljes erőbedobással segítsen kiakasztani a girlandokat a korlátokra, kitenni a különböző csetreszeket az ablakokba és a polcokra, égősorokat az őket megillető helyükre, majd pedig kiválassza velem az éppen adott hangulatomhoz illő legtökéletesebb karácsonyfát, és bevásároljon velem néhány száz újabb és újabb díszt, hogy megint másabb legyen az a fa, mint az előző évben. Ugyan az ő elmondása alapján neki soha nem bírt olyan nagy jelentőséggel a cicomázás és a felhajtás, de az fontos volt számára, hogy én jól érezzem magam és minden karácsonyom olyan szép legyen, amilyennek megálmodtam.
Hugo ennyire már nem nevezhető segítségnek, és bár ez az év máshogy alakult mint a korábbiak amiért én is visszafogottabban vártam az ünnepeket, mint máskor, de azt hiszem kezd végre felolvadni a jég és már ahhoz is elég bátornak érzem magam, hogy felhozzam ötletnek a díszítést. Nem kell ám túl sok minden, éppen csak egy-két csecsebecse ide, néhány másik amoda, na meg egy csinos kis fa és máris helyben vagyunk.
- Nekem mondod? – sóhajtok a szememet forgatva és a pult mögött serénykedő kolleginák felé lesek, akik amúgy egészen biztos, hogy nem mondanának rá nemet. Merőben különbözök tőlük stílus tekintetében, még a személyiségünk bizonyos jegyeiben is, de talán emiatt jövök ki némelyikükkel jobban, mint amire amúgy számítottam – előbb tudnálak elképzelni tüllben téged, mint magamat – szívom gonoszan a vérét, na nem, mintha ezzel az ő szexualitását akarnám cikizni vagy piszkálni, fontosabb nekem annál.
- Sejtettem – szemforgatva könyökölök az asztalra és egy pillanatra még a hasamat is igyekszek behúzni, mikor a különböző nemzetek konyháját említve megkordul. Mikor is volt már az az ebédszünet? – egy jó kis curry most nagyon jól esne, de akkor egészen biztos, hogy nem mehetek holnap emberek közé – utalok itt az erősen fűszeres kajára – viszont egy pirított tészta sok-sok garnélarákkal több, mint jó. Persze csak, ha neked is megfelel, bár te hoztad fel a kínait, úgyhogy ez lesz. Megbeszéltük – döntök nélküle, majd egy huszárvágással terelem a témát a karácsonyra és vele együtt a fára. Mert az még hiányzik.
- Hé! – csattanok fel és csak nehezen tudom megállni, hogy ne vágjak rá egyet az asztalra az orra előtt. Pedig nagyon szívesen megtenném – örülj neki inkább, hogy nem rózsaszínekkel szórtam tele és tekintettel voltam rád is – amúgy se rajongok kifejezetten a rózsaszín bútorkiegészítőkért, de akár még azzal is próbára tehettem volna az idegeit, mikor kézbe vettem a lakásának felturbózását – viszont ki kell jelenteni, hogy messze jót tett neki, hogy a jó ízlés is beköltözött oda, már ne is haragudj. A diffúzorokkal meg az elviselhetetlen kanszagot igyekeszem több-kevesebb sikerrel elnyomni – imádom a bergamot és a vanília illatát, főleg, ha egy kis férfias pézsmával elegyedik. De az ilyet tényleg ijesztően nagy mennyiségben kell Hugonál kipakolni, hogy érjen is valamit.
Arckifejezését látva elhúzom a számat.
- Tudom, hogy nem rajongsz a témáért és nem is igazán szereted a karácsonyt, de mi lenne, ha kicsit… megpróbálnál megfeledkezni arról, hogy milyenek voltak a régi ünnepek? – igazság szerint, ha nem ismertem volna meg az itteni hagyományokat vagy éppen a legújabb divatot amit évről évre teremtenek az emberek egy-egy ünnep köré, valószínűleg én is hasonlóképpen vélekednék, mint ő. Csakhogy én sokkal gyorsabban és problémamentesebben vagyok képes alkalmazkodni, mint Hugo. És azt hiszem könnyebben is engedek el bizonyos dolgokat nála. Na persze nem mindent.
- Ühümm, persze… vegyek egy csoffadt kis vackot ugyan abban az árban, mintha egy nagyon szép és mutatós fát vennék, igaz? Ezt szerintem te se gondolod komolyan – naná, hogy nem, de könnyebb a szigorú macsót mutatni csak, hogy lássam milyen kegyes is ő valójában. Csak abba nem sikerül belegondolni, hogy ez a faállítás valószínűleg feltételekhez lesz kötve.
Az arcom elkomorodik és ahogy ő felém hajol, úgy én távolabb húzódok tőle, mintha a világ legnagyobb sérelmeit szórta volna rám az imént.
- Tudod – köszörülöm meg a torkom, mert tudom, hogy anélkül nehezen találnám meg a hangomat – nekem is fontos egy-két dolog. Például, hogy tudjam, ki vagyok én és, hogy ki is valójában az igazi apám, ha nem az, akit eddig annak tartottam. És az is, hogy tudjam, kire számíthatok és kire nem... És persze az se lenne rossz, ha tudnám, hogy hány testvérem is van valójában, mert ezek alapján akár ötven másik is lehet valahol Mexikó szerte, csak mert anya szeretett különböző férfiakkal hetyegni védekezés nélkül – szeretem anyát. Mindig is szeretni fogom, csak még túl frissek a sérelmeim és azok is olyan jellegűek, amiken nem fogom tudni csak úgy túltenni magam azért, mert az anyám. Lehet, hogy hisztis vagyok és lehet, hogy felesleges a sok hűhó, mint ahogy tudom azt is, hogy idővel megfogok majd békélni, mert nincs más választásom. De jelenleg még nem megy.
Nem válaszolok, csak nézem komolyan a szemeit és a vonásait. Ő se különösebben olyan valaki, aki mindeddig összetörte volna magát azért, hogy a családjával karácsonyozzon mert ha az emlékezetem nem csal, mindig ő volt az, aki lerázott minket és emiatt kettecskén vagy anyu néhány főt számláló baráti társaságával ültünk asztalhoz a karácsonyi vacsorán. Most viszont, mintha valódi komolyságot látnék az arcán, főleg a tekintetében.
Válasz helyett kilököm magam alól a széket és ahogy érkeztem hozzá, úgy összeszorított fogakkal távozok is a pult mögé, hogy elkészítsem neki a jó forró kávéját. Semmi cicoma, semmi flanc. Csak egy kávé. Meg se érdemli. És ez a vélemény kitart egészen addig, míg leteszem elé. A bögre élesen koppan az asztalon.
- Jól van! – nyögöm ki sziszegve - Cserébe a legszebb, legnagyobb és legdúsabb fáért, ami befér a nappaliba. És rohadtul nem fog érdekelni a nyafogásod, hogy nem férsz el tőle és kerülgetni kell, hogy tele van tűlevéllel a padló, hogy mi ez a sok dísz, miért kell ott lennie és különben is a fának kint a helye! Értve vagyok? – mutatok rá ugyan azzal a vehemenciával, ahogy anyu szokott vele beszélni egy-egy hülyeségének alkalmával, csupán én vagyok elég tapintatos és kíméletes, és nem kapom el a fülét, hogy jó alaposan meg is tépjem azt.
- És te fogod hazacipelni, de még a csúcsot is te fogod feltenni a tetejére! – csapom keresztbe a melleimen a két karomat. Én csak egy fát kérek, néhány extrával, ez meg azt akarja, hogy köpjem szemközt a saját büszkeségemet! Övön aluli húzás...

“A testvérek kapcsolata olyan bonyolult, mint a házasság, csak itt még elváli sem lehet.”

Addievel mindig is nagyon különböztünk. Ő inkább mamá hirtelen vérmérsékletét örökölte, bár tény és való, ő annyira nem űzi hardcore módon az ipart, mint anya. Verhetetlen, ha fenyítésről van szó. A fültépése a legfájdalmasabb. Meg ahogy a többnyire a vállán hordott, vizes konyharuhája csattan a hátamon. Na az brutál. Rosszabb, mint a nyújtófa! Hála a magasságosnak, hogy Addie nem üvölt száz decibellel, bár mamának igazából az a száz decibell a normális beszédhangja... Mikor az usába menekültünk, majd én szépen lassan leváltam igen csak domináns kettősükről, nem gondoltam volna, hogy egyszer még úgy hozza az élet, hogy Addie a lakásomon köt ki minden létező putyerkájával együtt, s hogy én leszek mamá kis kedvence. Legalábbis ezt igyekszik elhitetni a külső szemlélőkkel. Akik nem ismerik, bizonyára el is hiszik neki, nagy színésznő. De én könnyedén az álca mögé látok. Talán egy kicsit még fáj is, hogy az egész egy színjáték. És most hogy kiderült, az apánk nem egy és ugyanaz, kezdem úgy érezni, talán ez lehet az oka annak, hogy Addievel mindig is kivételezett. Hiszen az öreg Castillot többször gyűlölte, mint imádta életében. Ki van zárva, hogy a húgom vérszerinti apjával is mellé lőtt volna!
De kanyarodjunk is vissza inkább ettől a családi fostól ebbe a rózsaszín, csillogó-villogó... másik fosba.
Tüllszoknyás viccelődése hallatán csak hanyagul, flegmán megforgatom a szemeimet, ügyelve arra, hogy közben azért egy lopott pillantást vessek a pultban pletykáló kolléganőinek szoknyája alá... Vegyes a felhozatal, de nem teljesen reménytelen.
-Te ehetsz Curryt, de én nem merek bevállalni még egy ördögűzést... - Mi ebből a tanulság? Egy átbulizott, végig piált éjszaka után ne vegyél aluljárós indiai kaját. Tanultam a legutóbbiból. Inkább éhen döglök legközelebb!
Mindenesetre örülök, hogy lemond a fancy salátájáról, és kiegyezhetünk valami kínai moslékban. Bár, ha nem akarok ennyire szigorú lenni, azt is mondhatnám, felőlem aztán azt eszik amit akar, ha fizeti magának.
-Hidd el, inkább szagolom az izzadtságomat. Azoktól az izéktől állandóan megfájdul a fejem. - Fintorogva fejezem ki nemtetszésemet, ha mondandóm alapján nem lett volna elé egyértelmű a számára, utálom azt a sok lányos cicomát, amik vele együtt kúsztak be szépen lassan a lakásomba, és mostanra már teljesen meg is szállták azt. Remélem holnap nem találja ki, hogy új kanapé is kéne, mert a jelenlegi futon ágy, amit még a tulaj hagyott a nappaliban, nem elég kényelmes az úri igényeinek. Márpedig a szobámat nem adom. Ott alszom, kvázi ott élem az életem mióta Addie nálam van, és... ott is... khm... dolgozom többek között...
Szándékosan nem pillantok fel rá, bámulom helyette inkább az egyik, épp a kezem ügyébe akadt poháralátétet, amit ujjaim közt pörgetek. Nem is igazán magával az ünneppel van bajom, nem is azzal, hogy mekkora hype van körülötte, és mennyi pénz száll ki olyankor az ablakon. Sokkal inkább a karácsonyhoz köthető emlékek dühítenek, s váltanak ki belőlem ilyen erős ellenszenvet, gyűlöletet a kis Jézuska megszületése iránt...
-Ez jó... - Cinikusan felhorkanok, s csak ezt követően vagyok hajlandó ismét ráemelni tekintetem.
-Felejtsem el, hogy az apánk volt Mexikó egyik legnagyobb drog kartele?! Hogy vérdíj volt a fejére tűzve, ezzel mi is állandó veszélyben, rettegésben éltünk? Hogy mi karácsonykor nem az ajándékokat csomagoltuk, mint minden kibaszott normális családban, hanem a marijuánát, kokaint méregettük és porcióztuk? - Bár szavaim tele vannak indulattal, fröcsög belőlük az őszinte gyűlölet, undor, annyira azért mégsem veszítettem el a fejem, hogy telitorokból ordítsak olyan információkat, amiket jobb inkább megtartanunk magunknak. Hiszen a mexikói hatóságnak még mindig fáj ránk a foga, de kötik őket a jogszabályok, na és a határátlépés. A vízumunkról, zöldkártyánkról, arról, hogy amerikai állampolgárokká váltunk, meg inkább ne is beszéljünk. Azért az ő kezük sem ér el mindenhová. De azért jobb vigyázni. Amint ezeket a húgom nyakába zúdítottam, a lelkiismeretem máris teljesgőzzel dolgozni kezd, hogy valahogy jóvá tegyem a kirohanásom. Így csupán némán átcsúsztatom a kicsi asztalon keresztül az ő kezéhez jobbomat, kisujjammal az övébe kapaszkodva, pont úgy, mint amikor még gyerekek voltunk. Ez volt a mi sajátos kódnyelvünk, ha egy vita után békülni akartunk.
-Bocs húgi! Én egyszerűen nem vagyok olyan, mint te. Te annyira beleillessz ebbe az amerikai álomba, hogy neked egyenesen ide kellett volna születned. Én még mindig nehezen alkalmazkodom, pedig már tíz éve itt vagyunk. De jó, legyen! Tőlem idén pálmafát is díszíthetsz a nappali közepén, nem érdekel. - Sóhajtom bocsánat kérően. A mai délután egy nyugodt, kellemes, kávézós bulinak indult, az estét pedig együtt kajálással, filmnézéssel zártuk volna, de a helyzet az, hogy egyik szar téma éri a másikat.
Ahogy ő hátrébb húzódik, úgy én is visszavonulót fújok, feszengve hallgatom ezennel az ő kirohanását, érzem, hogy a tarkómon lévő szőr, haj kellemetlenül a plafon felé mered. Igaza van. Én se örülnék, ha kiderülne, az apám nem is az, akit egész életemben hittem. Bár, én kifejezetten örülnék neki, ha kiderülne, az öreg Castillo és köztem semmiféle vérkötelék nincs. De visszatérve a témára, meg tudom érteni miért zabos ennyire a saját anyjára. Valószínűleg a helyében én is az lennék.
-Számít az, hogy hány testvéred van? Hogy ki az igazi apád? Eltelt huszonöt év. Lehet, hogy már nem is él. Az is lehet, hogy nem is tudja, hogy létezel. Hogy van egy családja, és nem is akarna megismerni, mert nem akar magyarázkodni, bonyodalmakat. Tényleg most akarnád felkutatni őt? - Szelíden igyekszem megközelíteni a témát, ismerem már annyira, hogy tudjam, mikor robban. Jobb kicsit visszavennem a gázból.
-Meg különben is. Minek neked még ötven testvér, ha itt ül veled szemben a világ legjobbja?! - Öntelten kihúzom magam, még el is vigyorodom, mert hát tényleg! Tőlem jobb nagytesót festeni se tudnának! Mert bármi is történt, hiába nem teljesen egy és ugyanaz a vérvonalunk, ő akkor is a húgom és ezen már semmi, senki nem fog tudni változtatni. Azt megölöm, aki megpróbálkozik vele!
Nem állítom meg, mikor szó nélkül felpattan és elviharzik. Tudom, hogy időre van szüksége. Remélem annyi elég lesz ameddig megcsinálja a lattemat! Az viszonylag sokáig tart. Két-három perc minimum.
Amíg ő a kávémmal foglalatoskodik, én felkönyökölök az asztalra, kezeimet összekulcsolom, számat így ujjaim mögé rejtve. Megannyi kérdés, gondolat cikázik a fejemben, mind közül mégis a leghangosabb:
-Ne haragudj meg, mi hermana[húgom], de ez meg mi a lófasz?! - Lötyögtetem meg a sokkal inkább presszó kávénak, mintsem lattenak tűnő lónyálat.
-Igazán nem akarlak kioktatni, mint profi, Micheline csillagos kávé főzőt, de a lattehoz tudtommal jár tejhab meg cukor, és minimum egy szem keksz is, vagy valami. - Nemtetszésemet nem rejtem véka alá, a benne lévő kanállal egy keveset felnyalábolok belőle, majd elégedetlenül visszacsurgatom a csészébe.
-Hát hogyne, amint hozol nekem egy normális lattet, olyan fát veszel amilyet csak akarsz! Ha kell, a csúcs helyett fel is ülök rá. - Miért érzem úgy, hogy ezzel a kijelentésemmel nagyot hibáztam most?
-Hagyd a francba! Csak vicceltem, megiszom így is. - Nyugtatom meg, majd meglötyögtetem a csésze alján lévő fekete nedűt, és nagyjából egy húzásra felhörpintem, majd néhány korty vízzel öblítem is. Azt legalább nem felejtette el.
-Beszéltél vele mióta eljöttél? Mindennap felhív, elkezd felőlem érdeklődni, mintha tényleg érdekelné mi van az egy szem fiával, aztán kábé két szó után áttér rád, én meg hallgathatom ahogy spanyolul szitkozódik, sír, imádkozik, hogy még a telefont sem vagy hajlandó felvenni neki, és mennyire hiányzol. - Soha nem beszéltük meg mi is történt pontosan. Én nem firtattam a témát, nem is nagyon érdekelt, egészen addig, ameddig rá nem ébredtem, hogy a "pár napig maradhatok?"-ból immár több hét lett.