A 'Mik a fő erősségei?' benne van a 30 leggyakoribb kérdésben, ami elhangzik egy állásinterjún. Hadley válasza erre pontosan mindig annyira sablonos, mint amennyire a kérdés maga. Hogyan lehetne valakit pusztán az alapján a kettő, maximum három jellemző alapján megítélni hosszú távon, amit a jelentkezők 75% elmond magáról? Lehet, hogy Hadley valóban két lábbal áll a földön, jó szervező és akár az is igaznak bizonyulhat, hogy jellemzően az eredményekre koncentrál. De ezt csak ő mondja magáról. Mi van, ha a rosszabb napjain szétszórt, ideges és feledékeny? Elvégre attól még ugyanúgy Hadley marad. Érdemesebb tehát egy másik kérdéssel - kéréssel - kezdeni. 'Meséljen magáról!'

Hadley nagy igazságérzettel rendelkezik, ami végső soron eléggé befolyásolta őt a pályaválasztás alkalmával. Hat évesen sok más kislányhoz hasonlóan persze hercegnő szeretett volna lenni, később azonban, amikor elhatározta magát a jogi pálya mellett, mindent beleadott, hogy bekerüljön a megfelelő egyetemekre és szakokra. Gyakorlatiassága ellenére hajlamos a szíve saját impulzusait követni a józan ész - vagy a megszerzett tapasztalat - helyett. Jellemzően nem hagyja magát befolyásolni, az emlékezete viszont van, hogy cserben hagyja. Ragadt rajta valamennyi abból a fiatal lányból, aki a középiskolában és a húszas éveiben volt. Lehet, hogy sokszor kiegyensúlyozottnak és magabiztosnak tűnik, de rengeteg munka van a színfalak mögött, hogy ilyennek tűnjön. Szívesen vesz részt több dologban egyszerre, gyűlöli, ha unatkozni kezd és kerüli azokat a hétköznapi dolgokat, amelyek unalmassá teszik az életet. Mondhatni szereti megbolondítani kicsit a világot a saját gondolkodásával, benne van egy csipetnyi a személyiségéből mindenben, amihez hozzáér. Rendelkezik egyfajta pozitív életszemlélettel, amit a munkájában is hasznosít. Ugyanakkor nem dugja a fejét homokba, tudja hogy ugyanakkora esélye van egy helyzetben nyerni, mint veszíteni. Nem örök optimista. Szabálykövető, de nem megrögzötten tekintélyelvű. Feszegeti a határokat, néha odaszúr egy-egy kemény megjegyzést amikor nem illene megtennie a kora, vagy pozíciója miatt, máskor titokzatos csendbe burkolózik és inkább a tetteivel mutatja a haladását, csendben ér el sikert. Jól érzi magát a blacktie eseményeken, nincs ellenére ha ki kell öltöznie, sőt lelkesen veti bele magát ezekbe a programokba. Úgy tűnik, mintha soha nem fáradna el.
Előfordul, hogy a gyakorlatiassága miatt nehezen fejezi ki az érzéseit, támogatását mások felé, vagy épp nehezen mondja ki, ha valami nyomja a lelkét. Könnyen akaratlanul is megbánthatja mások érzéseit azáltal, hogy logikával és érveléssel reagál olyan helyzetekre, amik empátiát és érzékenységet igényelnek. Egyeseknek talán túlságosan ítélkező lehet a hozzáállása, de  tény és való, hogy határozott elképzeléssel rendelkezik arról, hogy mi számít jónak, és rossznak.
Tipikusan az a fajta nő, aki mindig azt mondja, hogy nincs mit felvennie, holott csordultig tele a szekrénye. Sok időt fordít a megjelenésére, érdeklik a szépségápolási tippek és termékek, de nem vágyik arra, hogy másképp nézzen ki, mint ahogyan az ő korában ki lehet. Elfogadja, hogy túl van a negyvenen, ettől függetlenül nem temeti még magát. Hiába a nőies kisugárzása, ott van benne valamiféle lazaság, ugyanolyan könnyedén vesz magassarkút és szoknyát, mint ahogyan leül meccset nézni, vagy ahogyan hajlandó meginni egy pohár sört. Mondhatni ott van benne a szikra, ami lángra lobbantja a a tüzet.

További jellemzők:
• Kedveli a jazz és blues zenei műfajokat.
• Irtózik a tűktől, vérvételek alkalmával rendszeresen rosszul lesz.
• Odáig van a természetes dolgokért, mindig keresi az egészségesebb alternatívákat, legyen szó egy samponról, vagy bármilyen ételről.
• Középiskolás korában a szülei tudta nélkül varratott egy tetkót a derekára. Most már nem túl büszke rá, de még mindig szórakoztatja a története.
• Jobban kedveli a nyarat és a meleget, mint a téli hideg időjárást. Akár negyven fokban is jól érzi magát.
• Amikor ideje engedi, szeret a szabadban lenni.
• Nincs érzéke a hangszerekhez, soha nem játszott egyen sem.
• Szereti a régi filmeket, műsorokat. Régi alatt az 1980-as évek végén, 1990-es években készült alkotások értendők.

- Mikor kezdődik a meccs?
- Úgy tíz perc múlva, Harold.
- Hadley, jössz?
- Persze, apa! - Igenlő választ adok ugyan apámnak, ami a közös jéghoki mérkőzés nézést illeti, mégsem mozdulok a konyhapult mellől, ahonnan én nem látom a tévét, és ahová apám nem lát el a kanapéról. Gyerekkorom óta így sántikálunk mindenfélében édesanyámmal, aki most is épp papírokat tol az orrom alá és választ vár tőlem. Legalábbis a kérdő arckifejezése, felvont szemöldökei és az ujjai dobolása a márványon mind-mind ezt az érzést keltik bennem. Az előttem heverő papírokra pillantok, a kezemben tartott brownie darabot pedig úgy egyensúlyozom a néhány centire lévő süteménnyel teli sütőtepsi felé, hogy közben egyetlen morzsát se veszítsek el.
- Hadley! - Apa hangja egy fokkal türelmetlenebbre vált, én pedig sietve hajolok a papírok fölé, majd bököm az ujjamat az egyik felé. A rejtélyes  szervezkedésünk csupán annak tudható be, hogy  Harold Prescott - az idősebbik - hamarosan betölti a hatvanhetedik életévét, a születésnapját pedig meglepetés partival szerettük volna ünnepelni. Anya nem volt hajlandó kiengedni a kezéből a szervezéshez kapcsolódó legapróbb feladatokat sem - ezt a tulajdonságát ugyanakkor én és az öcsém is örököltük -, de bizonyos döntéshelyzetekben mégis ránk hagyatkozott. Mai napig nem jöttem rá, hogy ezt pusztán azért csinálja-e, hogy később ha valami nem úgy sül el ahogyan ő elképzelte, legyen kit hibáztatni, vagy éppenséggel tényleg kíváncsi volt mások meglátásaira is, egyszerűen csak képtelen bevallani, ha segítségre van szüksége.
Elmosolyodtam apám nappaliból kiszűrődő morgolódása hallatán, amiből arra következtettem, hogy a közvetítés elkezdődött, majd édesanyám vállára téve a kezemet megkerültem őt. Mindig is csodáltam őket, amiért sok évnyi házasság után is azt láttam rajtuk, hogy szeretik egymás társaságát. Össze-összekaptak, de a nézeteltéréseik tették olyan dinamikussá a kapcsolatukat, amit nem talál meg mindenki első alkalommal. Irigyeltem őket, legfőképp mert nem éreztem úgy, hogy engem ilyen mély érzések fűznek a saját vőlegényemhez.
Két üveg hideg sörrel érkeztem meg apához a nappaliba, aki némi meglepetéssel kapta felém a fejét, de végül köszönömöt mormolva felszabadította az egyik kezemet. A nappali túlsó végébe, az egyik fotelbe huppantam le rögtön belekortyolva a saját italomba.
- Mi a helyzet az irodában?
Egyszerű kérdésnek tűnt, én mégis halkan felsóhajtottam, kis híján hangot adva a gondolataimnak is: már megint itt tartunk.
- Azt hiszem csak a szokásos. - Halvány mosoly jelent meg az ajkaimon, miközben le sem véve a szemeimet a tévé képernyőjéről vártam a valódi kérdést.
- Szóval még mindig nem akarnak előléptetni senior partnerré? - Minél inkább felpaprikázza magát, annál hangosabbá válik a hangja.
- Apa, tudod, hogy egy ekkora irodánál ez akár tíz évbe is telhet. Különben is nemrég léptették elő Analeight. - Mindig is fontos volt számomra a karrierem, de talán soha nem annyira, mint apámnak, aki mindkét gyerekét olyan elismerések és pozíciók tulajdonosaként szerette volna viszontlátni, amelyek talán még nem is voltak időszerűek. Ha Harry itt lenne, valószínűleg az ő fülét is rágná emiatt.
- Engem nem Analeigh karrierje érdekel, hanem a saját lányomé! Azok után, amit az elmúlt fél évben megtettél értük... - A bajusza alatt motyogott csak tovább, már-már egy tinédzser puffogását megelevenítve, közel a hatvanhéthez.
- Harold, légy türelemmel. A lányod mindent megtesz a karrierje érdekében... - Anyám jelent meg a konyhát és nappalit összekötő boltív alatt, arcán lágy mosollyal. Miközben közelebb jött, vetett rám egy bátorító pillantást, majd lerakta a kezében tartott tálcát tele süteménnyel a dohányzóasztalra. - De vannak most fontosabb dolgok, amelyekre koncentrálnia kellene. Például...
Fogadni merek, hogy az esküvőmre gondol.
- ...az esküvő.
Türtőztettem magamat, pedig némi nevetés nagyon is kikívánkozott belőlem. Ha nem a karrieremről volt szó, akkor a partnerem és az esküvőnk volt terítéken. Soha nem az, amihez épp nekem volt kedvem és minden alkalommal valami olyan közben, ami szimpla szórakozásnak indult. Történetesen jobban érdekelt volna a tévében időközben elkezdett jéghoki meccs, mint bármelyik téma, amivel most a szüleim előálltak. Csak remélni mertem, hogy az öcsém csuklik, akárhol is legyen jelenleg.



George Holohannak talán hátul is van szeme, olyan könnyedén fordult oda hozzám, amikor nagy hévvel megindultam felé, az irodámból kilépve. Eredetileg nem a folyosón akartam megbeszélni vele ezt a kényes témát, a fél perccel ezelőtt befejezett beszélgetés viszont felrúgott minden szabályt. Theron a nyomomban volt, mintha még a nevemet is hallottam volna a szájából, mégsem foglalkoztam most vele.
- George, mit akar ez jelenteni?
- Hadley! Mi lenne, ha nem itt beszélnénk ezt meg?
Szóval tudja miről van szó. Ezek szerint mind tudták, mintha csak a yacht klub privilégiumával élnének, ahol a férfiak közt könnyedén cserélnek gazdát különböző mocskos és kevésbé piszkos információk.
- Kit akarunk becsapni? Ha Gooden kiszagolja, hogy erre készülünk, ki fogja csinálni az egész irodát! - Tehetetlenül csaptam a kezeimet a combjaimnak, majd emeltem is az egyik kezemet a homlokomhoz. Nem volt még alkalom, hogy megengedhettem magamnak, hogy viktoriánus hölgyként ájuldozzak, most mégis közel álltam hozzá.
- Hadley...
- Nem veled beszélgetek, Theron! - Úgy fojtottam belé a szót, hogy tudtam ezért később még bocsánatot kell kérnem tőle.
- Elég ebből. Úgy marcangoljátok egymást, mint két neveletlen gyerek. Theron, ez most nem a megfelelő alkalom. - A férfi türtőztetően emelte fel a kezét és intett vele a kollégám felé, aztán a pillantása lassan rám vándorolt. - Hadley. Hajlandó vagyok beszélni veled erről, de nem itt. Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kislány.
Horkantva forgattam a szemeimet a kijelentésére. Pár másodperc múlva azonban megindultam a főnököm irodája felé, ami csak annyival volt előnyösebb egy kényes beszélgetés lefolytatására, hogy bárki aki elment előtte, némafilmként nézhetett végig egy veszekedést az üvegfalon át. Tudtam, hogy követni fog, és pár másodperccel utánam meg is érkezett a saját irodájába, ahol lehuppant a széles, sötét fából készült asztal mögé. Vártam, hogy megszólaljon, ő pedig ugyanígy gondolkodhatott velem kapcsolatban. A néhány másodpercnyi csendben éreztem, ahogyan a kezdeti felindultság megcsappan valamelyest, a szívem dobogása pedig már nem visszhangzott elviselhetetlenül a fülemben.
- Nos?
- Kérlek, higgadj le.
- Teljesen higgadt vagyok.
Dehogy voltam.
- Be kell látnod, hogy nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést.
- Nehéz? Miért nehéz eldönteni, hogy olyan embert képviselünk vagy sem, aki elkövetett valamit, ami törvénybe ütköző? - Nem gondolom, hogy az iroda több, mint harminc év tapasztalattal rendelkező ügyvezető partnerének kellene szájba rágnom azt, hogy mi számít törvénybeütközőnek és mi nem, mégis megtettem. Annak száz százalékosan tudatában, hogy a viselkedésem akár a kirúgásomat is maga után vonhatja.
- Az az érdekünk... - megállt, csupán lélegzetvételnyi időt hagyva a korrigálás előtt. - Az iroda érdeke, hogy képviselje az ügyfeleit. Rob McGowan az ügyfelünk.
- De hát te is ott voltál, amikor bevallotta, hogy...
- Nem, Hadley. Ez arról szól, hogy valaki be akarja sározni Robert nevét. Mi pedig meg fogjuk védeni ettől.
A hangja olyan magabiztosan csengett, hogy tudtam, nincs értelme tovább feszegetni a határokat. George Holohan döntött az üggyel kapcsolatban, ami meglátásom szerint befolyásolja az iroda fennmaradását.
- Mi van, ha én nem akarok részt venni ebben?
Megrándult a szája sarka, én pedig tudtam, hogy ez az egész már rég meg volt koreografálva, még mielőtt Theron és közöttem szóba került volna az ügy.
- Nagy szerencse, hogy szükség van rád a londoni irodában. Margarite átküld neked mindent, amit tudnod kell az ügyről.
- És ha nemet mondok?
- Nem mondtam, hogy van opciód.
Sóhajtva ráztam meg a fejemet, miközben fanyar mosolyra húzódtak az ajkaim. Persze, hogy nincs választási lehetőségem. Épp ezért néztem fel mindig is George Holohanra és szerettem annyira neki dolgozni. Mert mindig volt válasza minden szituációra, még akkor is, ha nem értettem azzal egyet.



- Hadley! - Harvey hangjában olyan mértékű volt a meglepetés, mintha a másfél éve nem látott húga lennék, aki hónapok óta alig kommunikál az Everett családdal, és most hirtelen felbukkan az élők sorában - nem arra utalva ezzel, hogy Eleanor esetlegesen ne lenne már életben. Tény, hogy bejelentés nélkül vártam őt az irodája lobbijában, de tegnap este találkoztunk utoljára és szó ami szó, nem épp azt terveztem vele közölni, hogy meghalt valamelyik szerette.
- Ugye ebédelni mész? A titkárnődet értem utol és ő mondta... - Ha anyám azért von be minket a döntéseibe, hogy aztán legyen kit okolnia, akkor én határozottan azért kenem jelenleg a jegyesem titkárnőjére a saját meglepetését, mert történetesen anyám lánya vagyok. Közelebb léptem hozzá, hogy megszokásból gyors csókot nyomjunk egymás ajkaira.
- Ami azt illeti... - A pillantása előbb az utca felé siklik, aztán a következő lifttel érkező kollégái felé, akik közül néhányan odaköszönnek neki, mások történetesen nekem integetnek, amit egy mosollyal viszonzok is. Ha kicsit is féltékeny típus lennék - vagy épp hagynám, hogy elragadjanak a féltékenységből gyökerező gondolataim -, rosszul esne a hezitálása. Amikor azonban folytatja, elhessegetem ezt a képzetet. Nem mesébe illő és egyszerű a kapcsolatunk, de elfoglalt emberek vagyunk és ennek ellenére is megpróbálunk dolgozni azért, hogy működjünk együtt. Szerintem ez is egyfajta érdem. - Örülök neki, hogy jöttél. Megmentettél egy nagyon kellemetlen negyvenöt perces ebédszünettől Mac-el, aki valamiért meg van róla győződve, hogy a Lakersnek szurkolok. Még mindig!
Képtelen voltam visszafojtani a nevetésemet, amihez rövidesen Harvey baritonja is csatlakozott. Kéz a kézben hagytuk el az épületet, majd egészen az utca túloldaláig jutottunk, ahol meg kellett állnunk a gyalogosátkelő piros lámpájánál.
- Na és minek köszönhetem a meglepetést?
- Beszélni szerettem volna veled valamiről, és úgy éreztem jobb lesz személyesen. - Láttam, ahogyan megfeszül az állkapcsa, de meg tudtam érteni. Ennél már csak egy idegesítőbb dolog létezik, amikor valaki üzenetben jelentkezik be a "beszélnünk kell" szavakkal, aztán egész nap nem hajlandó megosztani, hogy pontosan miről lesz szó.
- Ha a hálaadásnapi vacsoráról van szó, még nem kérdeztem meg anyámat. - Volt valami csibészes a pillantásában, amitől rögtön mosolyogni támadt kedvem.
- Sejtettem. De nem erről van szó.
Más dolgokra terelődik a szó, amíg meg nem érkezünk egy közeli étterembe, ahol többször megfordultunk már. Az a bizonyos téma tulajdonképpen addig nem hozódik fel, amíg meg nem érkezik a rendelésünk.
- Szóval.. Miről is szerettél volna beszélni velem?
- Beszéltem ma George-al. Londonba kell mennem. - Rögtön rám siklik a pillantása, én pedig leteszem az eddig a kezemben tartott evőeszközt.
- Miért?
- Van egy ügy, amiben szükségük van a segítségemre.
- Meddig maradsz ott?
Mindig ráérzett a lényegre. Azt hiszem egy egyébként sem valami stabil párkapcsolat számára nincs rosszabb, mint amikor az egyik fél hetekig nincs jelen benne.
- Nem tudom pontosan. Néhány hét. - Csendben nézzük egymást, látom a szemeiben, ahogyan mérlegel és így teszek én is. Végül megköszörüli a torkát és rövid időre elkapja rólam a pillantását. Tudom, hogy ha valamelyikünk lakásán lenne, a beszélgetés egészen másképp zajlana. Valahogy úgy, mint ahogyan én neki estem a főnökömnek nem sokkal ezelőtt a folyosón. Nem gondolom, hogy tragédiaként kellene megélnünk ezt az időszakot, még ha meg is fordul a fejemben, hogy mi van, ha mindennek vége lesz közöttünk, csak mert pár hetet Londonban kell töltenem. Igazából sokkal kevésbé érint meg, hogy itt kell hagyom Harveyt, mint amekkora jelentőséget tulajdonítottam neki azzal, hogy az ebédidejében, váratlanul jelentem meg. Régóta azt érzem, hogy nem ő az igazi, mert nem érinti meg azt az oldalamat, amit olyan keveseknek sikerült. Talán csak egy embernek, akivel annyira felelőtlenek és piszkosul fiatalok tudtunk lenni, még az egyetemre készülve.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Üdvözöllek köreinkben kollegina  
A karakterlapod minden sorát imádtam. Tökéletesen bemutatta Hadley személyiségét, családi állapotát és azt is, hogy mennyire nehéz dolga van nőként egy ennyire hímsoviniszta szakmában.  Ügyvédként, azt gondolom, hogy nem csak az ügyfelünk igazáért kell folyamatosan harcolnunk, hanem a saját hangunkért is. Az ártatlanság védelme mindenkit megillet és ezt néha nem könnyű kivitelezni. Én személy szerint, nem ragaszkodom annyira ahhoz, hogy a védencem a szó szoros értelmében ártatlan legyen mindig vannak kiskapuk, amiket ki lehet játszani. Úgy gondolom, hogy női ügyvédként tökösnek kell lenni, különben az ember lányát nagyon hamar eltapossák és a főnököddel folytatott párbeszéd során bátran ki merem jelenteni, hogy neked aztán van tököd   Az erős és magabiztos nőket, nem szeretik maguk mellett tartani a férfiak - különösképpen a magas beosztásban levők-, mert egészen egyszerűen féltik a pozíciójukat. Úgy vélem, hogy a te londoni kihelyezésed sem más, mint egy kiskapu a főnököd számára, tudja, hogyha maradsz és a sarkadra állva kiállsz magadért nagyon egyszerűen képes lennél kiherélni, csak egy jól mefogalmazott beszéd kell hozzá.
Szurkolok, hogy a karriered és a magánéleted is felefelé haladjon azon a bizonyos görbén. Megérdemelnéd azt az előléptetést, remélem nem várat magára sokat.
Színt és rangot az egyik admin ad majd, addig is foglalózz és irány a játéktér.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!