Elég simulékony típus, leginkább így lehetne jellemezni. Azt teljes mértékben ugyan nem lehetne kijelenteni, hogy a végletekig számító típus, de azért jó adaggal van benne eme rossz tulajdonságból. Mindig tudja, hogy mit akar, azt is, hogy azt hogyan érheti el. Kitartó, nem riad vissza a nehézségektől sem, sőt, inkább kihívásnak tekinti őket. Márpedig a kihívások mozgatják leginkább az embert a hétköznapokban, igaz?
Kay pedig rajong az izgalomért, minél adrenalindúsabb valami, annál jobb – ez az ő hitvallása. Szereti a rázós helyzeteket, elég bátor és bevállalós ahhoz, hogy néha csak egy hajszálon múljon, hogy megússzon valamit. Az a fajta nő egyébként, aki kitűnik a tömegből, ha azzal érheti el a célját, vagy éppen annyira elvegyül, hogy senkinek fel sem tűnik a jelenléte. Remekül tud színészkedni, egyáltalán nem okoz neki gondot, hogy eligazodjon a saját hazugságai hálójában, ha úgy alakul. Nem kezd izgulni, nem kavarodik bele abba, hogy kinek mit mondott előzőleg. Átgázol bárkin, ha szükségét érzi, bár nem teljesen lelketlen azért. Éppen csak a saját érdekeit tartja elsősorban szem előtt, és csak utána jöhet bárki más.
Az érzelmekkel hadilábon áll, köszönhető ez talán egy fiatalkori szerelmi csalódásnak. Azóta valahogy nem szeret közel kerülni senkihez, és mivel elég sokat szeret kockáztatni, meg utazni is, így sehol nem telepedik meg hosszabb távon, soha nem köteleződik el. Igaz ez az élőhelyére, az emberekre is. Talán New York az egyetlen város, ahol már többször is élt, hosszabb ideig.
Nyitott felfogású, intelligens, és szép. Mindez elég veszélyes kombinációt alkot, ráadásul fotografikus memóriájának hála, elég könnyen sajátít el új dolgokat. Mindig tudja, hogyan viselkedjen az adott társaságban, könnyedén elegyedik szóba idegenekkel, vagy kerül éppen közel ahhoz, akihez kell. Nem egy szent életű nőszemély, de legalább kitartó, és általában lehet is rá számítani. Általában, mert egyébként sohasem lehet tudni nála, kissé megbízhatatlan. Előbb védi saját magát, minthogy a betyár becsült győzzön a szorult helyzetekben.

Három napja érkezett. Egy gondosan lezárt borítékban. Látszólag nem volt rajta semmi különleges, igazából még címzés sem. Csupán egy egyszerű, fehér boríték. Azóta hordoztam a táskámban, most is ott lapult benne a kis készülék. Tisztában voltam vele, hogy előbb-utóbb bizony meg fog csörrenni, a kérdés csupán a mikor volt. Természetesen sejthettem volna, hogy a lehető legrosszabb pillanatot fogja választani, hiszen pontosan ugyanígy volt ez az évekkel ezelőtti meló esetében is.
- Remek szeme van, uram! – villantottam elbűvölően bájos mosoly a mellettem álló idősebb férfira. – Valóban a XVII. századból való a festmény. Egészen páratlan, évekre eltűnt a világháború után, csupán néhány évvel ezelőtt került elő újra. – büszkén mosolyogtam, habár nem tudhatta, hogy én voltam az, aki visszalopta a csodálatos alkotást. Arról sem kellett továbbá tudomást szereznie, hogy álnéven én kínáltam eladásra itt, a galériában. Igazából most is a saját portékámat igyekeztem értékesíteni, méghozzá tetemes összegért.
- Valóban? – kérdezett vissza némi hümmögés közepette, bár szemeit inkább csinos estélyimbe bújtatott idomaimon legeltette, nem pedig a festményen. Akár bosszankodhattam volna rajta, vehettem volna sértésnek, de egyiket sem tettem. Csupán szórakoztatott, és némi elégtétellel töltött el, mert szinte biztosra vettem, hogy meglesz az üzlet. Látszólag hozok a galériának némi pénzt, annál többet pedig magamnak. – Talán egy kicsit túlságosan borsos az ára az én pénztárcámhoz… - elgondolkozva méregetett engem, majd fordult a kép felé. Talán csak próbára akart tenni, egyelőre még nem jöttem rá. És már lehetőségem sem volt, amikor megszólalt a napok óta kitartóan némán várakozó telefon a táskámban.
- Ó, hogy a fene vinné el! – dühösen fújtam egyet az orrom alatt, ám olyan halkan káromkodtam, hogy senki meg se hallhassa.
- Hogy mondja? – ráncolta a férfi értetlenül a homlokát, de csupán a fejemet ráztam meg, és már újabb mosolyt kapott tőlem kárpótlásul.
- Megbocsátana nekem egy pillanatra? Máris visszajövök önhöz! – ígértem meg, és hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, még azt is megengedtem magamnak, hogy enyhén megszorítsam a karját. Csak egy zavart mosoly és egy bólogatás volt részéről a válasz, míg én bosszankodva raktam le a pezsgőspoharat az első tálcára, és vonultam ki a kiállítóteremből. Ugyan néhány kósza pillanatig elmerengtem azon, hogy talán fel sem veszem, majd úgyis hívni fog az illető újra, de inkább nem kockáztattam. Amúgy is túlságosan furdalta az oldalam a kíváncsiság a lehetséges új munka miatt.
- Kayline Prescott! – szóltam bele a valószínűleg egyszer használatos készülékbe, miután szusszantam egy hatalmasat utoljára.
- Kay, kedvesem! Az ön hangja még mindig igazán elbűvölő! Zene füleimnek! – egyből felismertem a hangot, és mivel a módszer ugyanaz volt, mint évekkel korábban, ezért már voltak sejtéseim korábban is. Egy bizonyos Mr. X., csak hogy névtelenek maradjunk.
- A tárgyra térne? – sürgettem ugyanannyira kíváncsian, mint amennyire bosszús voltam. Pont egy nagy fogás volt láthatáron, erre persze, hogy akkor hív napok múltán.
- Ó, milyen türelmetlen! De ne aggódjon, az a férfi nem fogja megvenni a festményt. Csak minél tovább szeretne kegyeddel beszélgetni. – a nevetés hang az idegeimre ment, de igyekeztem türelemre inteni magam. Már csak azért is, mert most muszáj volt, hogy a helyén legyen az eszem. Az meg már meg sem lepett igazán, hogy megfigyelt és pontosan tudta, hogy milyen rosszkor telefonált. Tényleg szándékos volt az egész.
- Lehet, de az is megeshet, hogy mégis meggondolja magát és mélyen a zsebébe nyúl… - elmélkedtem hangosan, aztán beletörődően megdörzsöltem a halántékom. – Szóval, miben lehetek a szolgálatára? – tettem fel végül az egymilliós kérdést.
- Nagyszerűen fogalmazott, kedvesem, mint mindig! – újabb örömteli megnyilvánulás, amitől futkosott a hátamon a víz. Lehet valakinek ennyire irritáló hangja? – Újra be kellene jutnia oda, ahová a legutóbb, és elhozni nekem egy roppant értékes csecsebecsét. – ezt magamtól is kitaláltam, így csupán az ajkaim préseltem össze, miközben tüntetőleg hallgattam, hogy ezzel bírjam rá a folytatásra. Valószínűleg erre ő is hamar rájött, mert szerencsére nem táncolt tovább az idegeimen. – A további részletekről majd tájékoztatom, maga csak szervezze meg, amit meg kell. Tudja, ahogy csinálni szokta… - ugyan nem láttam, de el tudtam képzelni, hogy legyintett egyet.
- Ez mind szép és jó, viszont ne feledje, hogy legutóbb nem egyedül dolgoztam. Nem én szereztem meg a kódokat! – közöltem nemes egyszerűséggel. Nem fűlött a fogam a melóhoz, valahogy rossz előérzet uralkodott el rajtam ezzel kapcsolatban.
- Nem felejtettem el, de Kay, nem érdekel! Oldja meg, ahogy tudja! Nekem csak az eredmény számít. Egy ékszerről van szó, a pontos képét majd átküldöm a héten. – nagyon vissza kellett fognom magam, mert már nem szerettem csapatban dolgozni. Akkor osztozni kellett a profiton is, és nagyobb volt a rizikó. Az elmúlt pár évben már rászoktam arra, hogy mindent egyedül csináljak. – Különben is, az a ficsúr Benjamin akkor egy kicsit többet tett zsebre, mint amiben megállapodtunk. Nem szándékozom vele dolgozni, szóval oldja meg, ahogy akarja. Ha nem teszi meg, akkor tudja, hogy messzire elér a kezem! – a legrosszabb típusú megbízó volt. A kapcsolataival, az arroganciájával, a pénzével, mindennel együtt.
- Rendben… - szűrtem a fogaim között dühösen. – De nem lesz olcsó, túl nagy a kockázat! – tettem még hozzá gyorsan.
- Pompás! Nem is számítottam másra öntől, Kedves! De nem pont a kockázat az, ami úgy feltüzeli? – újabb nevetés hangzott fel a vonal túlsó végén.
- A pénzt valahogy jobban kedvelem, méghozzá a zsebemben! – szegtem fel a fejemet dacosan. Ha tudta, hogy hol vagyok és kivel, akkor most is látnia kellett a királynői mozdulatot. Én márpedig nem fogok engedni, bárhogy fenyegessen is.
- Helyes-helyes! Akkor majd küldöm a szükséges információkat. – a vonalat pedig bontotta is, azon nyomban. Se elköszönés, se semmi. Annyira gyűlöltem az ilyet, hogy a mobilon összeszorultak dühömben az ujjaim, ujjbegyeim pedig elfehéredtek az erőlködéstől. Miután adtam magamnak pár percnyi lehiggadási időt, visszaindultam. A festményem mellett pedig már csak hűlt helyét találtam a lehetséges vásárlónak.
- Ó, hogy cseszd meg! – kedvem lett volna a telefont hozzávágni az üvegfalhoz, hogy az ezernyi darabkára törjön szét, de nem tettem. Végül csak a táskámba csúsztattam, hogy az utcán majd eldobhassam.