Éles pillantása ragadozószerűen villan fel egy mellettük beforduló, majd elhaladó busz éles lámpafényében, a tovaszökő megvilágítás éles kontrasztokat nyal az arcára, a kapucni alatt honoló, szemekre omló sötét elégedett jókedvvel issza magába a férfi szívdobbanásnyi meglepett zavarát. Száján megvonaglik a mosoly, ahogy a hím nyögése megkettőzve szól egyszerre a koponyájában és előtte, figyelme megcsúszik rajta, végignyal az alakján, azon a valóban letépnivaló ingen, megállapodik az ölén. Van elég vágyterhes az a figyelem, hogy szabályos súlya legyen az ágyék feszes domborulatán és ehhez még fantázia sem kell. Egyszerűen csak árad abból a határozott, érzékelést túltöltő, akaratos kiállásból, az egyenes tartásból, a feszes mellkas mélyen süllyedő és emelkedő, hosszú ideje higgadtságra kényszerített, visszafogott ritmikájából, a mély hang utóérzetéből, mely képtelen volt valóban levetkőzni saját akcentusát egy gondolattal korábban. Nikolay fekete, cipzáros, kapucnis pulcsit visel, vékony anyagú, kissé testhezálló fajta, amiből egyenesen következik, hogy valószínűleg futáshoz használja. Cipzárja lenyal szegycsontig, erősen megsejtetve a tényt, hogy ezúttal aligha visel alatta bármit is a hegeken kívül. Erősen hiányzik mondjuk egy dögcédula a nyakából, de a fényben fel-felsejlő nyakörv nyoma ékesíti helyette is. Emberünk ritkán visel övet ugyan, Ezionak ezúttal szerencséje van, a bőrszíj gyakorlatilag felkínálja magát a keze alá és abszolút nem kell sokat képzelődni ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen a fekete, vékony farmerutánzat csípőre csúszó aftereffektje öv híján. Az orosz nem áll ellen a behúzásnak, fél keze megtapad a sofőrfülke falán a magasban, ahogy csípője előre moccan, combja beleütközik a korlátba, alakja ráhajol a hímre és a szája a száját éri. Az üdvözlése mohó, birtokló, forró, kíméletlen és kiéhezett, egészen hátranyomja az ülésben a férfit, ahogy előre nyomul többért követelve, szabad keze rásimít az arcára, sokkal inkább akaratos, semmint gyengéd és túlságosan is mozgékony ahhoz. Mindent akar és egyszerre akarja, ahogy továbbcsúszik a mozdulat, belemar a férfi fürtjeibe, hátrahúzza a fejét, mikor a szájába harap és visszahúzódó átmenet sincs, mielőtt csókolná újra. Az érintés lecsúszik a férfi torkán, mellkasán, az anyag alatt súrolja végig a mellbimbót, lecsorog a hasfalán, egészen az ölébe. Belemordul a szájába, ahogy ujjai keményen végigsimítanak rajta, mutató és gyűrűsujja mellette, erősen ráfeszítve a nadrág anyagát, míg a középső végigcsúszik teljes hosszán. Felmordul, ahogy a hím keze a telefonért moccan, a reakció kifejezetten állatias azzal együtt, ahogy elkapja a csuklóját megállítva a kikapcsolást. Tartsa csak hívásban szépen. Csak akkor ereszti, ha a mozdulat megadással párosul, bár az érintés nem tér vissza azonnal a testére, lenyúl a korláthoz belülről, kipattintja a reteszt és rámar a férfi szájára, ahogy egész alakja macskásan feldomborodik helyet adva a nyitásnak. Szívdobbanás sem telik el, hogy testközelbe érjen, elmosolyodik a száján, felvillanó pillantása millióegy korhatáros gondolattól fénylik. - Vezess. - Sziszegős a szó a száján, még rásistereg a csók lüktető emlékére, mielőtt lejjebb moccanna az állára, a torkára, a mellkasára, a hasfalára. Az orosz térdei a padlón koppannak, mikor az ölébe ér, ráharap feszes vágyára az anyagon át. A motor zúgásán keresztülhatol saját, elégedett dorombolása a fülesben, valami istentelenül megtépázva a valóságképet. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal oldja meg a hím nadrágját.
Valamit mondani akart ebbe a szikár-vad arcba, takarásából elővillantva beleolvasni, hogy micsoda pofátlan egy ördögnek tartja, amelyik kénye-kedvére szórakozik vele, és neki ez mennyire jó amúgy, de mégiscsak meg kell regulázni érte valami furcsa emberi megszokástól űzve édes bosszút állva a hatóságilag tilos nagy hatótávolságú izgatásért, valamit tényleg, állatira nagyon mondani akart, amikor majd újra találkoznak, de a szavak szertefoszlanak egy pillanat alatt, a mikrofon meddő eszközzé válik, mert a kezének, szájának, nyelvének, kilélegzett feszes szusszanásának sürgetőbb mondanivalója akadt. "Abszolút az enyém vagy" közli a keze, markoló fogása az övön, a derékba kapó ujjai, rászoruló karjának mámora, amivel a korlátot figyelmen kívül hagyva erővel húzza magához a másikat, nem ismerve el az akadály puszta létét sem. "Semmi sem figyelemreméltóbb nálad" szemeinek fókuszából kihullik a mindig figyelt külvilág, elnyeli a tekintetét a fekete gravitáció, magába vonzza a kapucni mélye, megfürdőzik az acélos lélektükrökben a zavarból kellemes meglepettségbe szintlépően fellágyuló pillantás. Képtelenül betelni a látványával a közelsége sem bírhatja szembecsukásra, mintha attól félne, hogy szertefoszlik. "Érezz engem!" félelmet nem ismerő szívének vad dobogásától hosszú vonalon táncolnak az erek a torkán a gondosan gombolt ingnyak felett, a bőre eleven meleg az augusztusi hőcsapásra való tekintettel légkondicionált buszbelsőben, mert forr a vér az ereiben, Nikért és miatta forr. "Alig tudtalak kivárni" nyűglődő, kínlódó csókja ráharap, fuldoklófeszes játékra hívja a nyelvét, az ajkait, beletemetkezése nászünneplés, nem elég belőle, egyetlen csók, de még több száz sem elégíthetné ki úgy tűnik, lüktető száján édes akarás a harapás. "Akarlak téged" előrefeszül amikor hátratolja, az ülés nem elég tágas neki, de a ráhajló mozdulat visszaszorítja, a fejbőre beleborzong a fogásába, tincseinek sima súrlódása a kezén szinte megsüketíti az egyik fülén, míg a másikat a csókjukba szivárgott zihálás cibálja a tabuvá változtatott fülesen keresztül. "AKARLAK TÉGED" ordító kéjjel harap a mordulására megismételve a lényeget az ölére fogott cipzár szorító érintésétől ajzottan, egész teste megvonaglik az ülésben, fél fenékkel csúszkálva türelmének síkos határán. "Nem várakoztathatsz meg" figyelmeztetik beránduló ujjvégei amivel jajdulón utánakarmol a macskamozdulatnak, és mély elégedettséggel konstatálja a közelítő távolítás édes gyümölcsét, végigsimítva a férfi hátán, a pulóver alá behúzó kezével aztán alulról felfelé cirógatva meg a gerincét. - Mhnnn - végül ezt mondja a szája válaszul annyi más helyett felpirosodott ívén nyalva le az egyetlen szóba foglalt utasítást. "Még" sóhajtja a szája alatt emelkedő mellkasa, behúzott hasfala, feszes combjainak megremegő nyitottsága amivel helyet próbál teremteni az ölének a szűkös nadrágban derék alatt. - Még - ismétli nyögve, hördülve a másik szájában érezve, a sűrűn anyagszövésen ajzottságának buja melege, szaga, keménysége kidomborodik. "Megőrülök érted" - mondja az a könnyed téboly, amivel gázt ad és fordítja a kormányt, ő, aki soha nem felelőtlen, meggondolatlan, nem él veszélyesen és a legjobb sofőr közel s távol. Ő most, aki élvezettel sóhajt a megbomló kötöttségeire, a szemeit az útra szegezve fél kézzel fogja a kormányt, a másik hátrasimítja a kapucnit utolsó felszállójának fejéről, sötét hajába fúrt ujjai lubickolnak, a fekete tarkóra simít birtokló vágyakozással, az ujjaival lát és a ölével bámul rá. - Látom a fejedbe vetted, hogy beszennyezed ezt a szentszéket - sóhajtja a fülesbe megrészegülten a hangjától.
Nikolay pofátlan. Mi több, tagadhatatlanul megvan a maga ördögi oldala is, melyet előszeretettel használ fegyvertényként Ezioval szemben, vagy épp... érte. Kár lenne letagadni ugyanis, hogy egyívásúak a kérdésben, még ha alapvetően különböző módszerekkel is nyitogatják a Pokol kapuit, a tény attól csak tény marad. Így csinálja, mert így érdemes. Az övé. Nincs megkérdőjelezés az orosz mozgásában, hagyja magát berántani és korlátnak feszíteni anélkül, hogy mindezt valóban engedelmességnek nevezhetnénk. Nem tesz semmit, ami engedelmes volna, nem enged az égvilágon semmiből, hisz saját, megfeszülő, mohó akarata tökéletesen egybecseng a férfiével. Vajon a húsz perces kölcsönös verbális ajzásban feltartóztathatatlanul megszületett, egyetlen gondolati vágányra terelt szinkron teszi, vagy valami egészen más? A legkevésbé sem érdekli. Hogyan is érdekelné? Lehetetlen ellenállni ennyire feszes, minden idegszállal fojtóhurkú szorosságba tekeredett figyelemnek, az a pillantás úgy tapad fel rá, mintha át akarna marni a szemek puha anyagán át egyenesen a lélekbe, mert akkor aztán igazán felfalhatná azt. És ő hagyná. A szája vad és forró, az érintése hűvös, szenvtelen zsarnok a bőrön, hüvelykje erősen simít végig a felhergelt pulzussal követelő ér vonalán lefelé, még az ing nyakához érve ujjai futólag becirógatnak az anyag alá. A kézfején, csukló magasságában feszül meg a vékony szövet ellenállón, épphogy nem reccsen ellenkezést ordítva, mielőtt az orosz eresztené, ruha felett folytatva a már rutinos turistaútvonalat. Elmosolyodik a száján arra a harapásra, mintha csak hallaná a nyűgös szemrehányást és vallomást. Nem kell gondolatolvasónak sem lennie hozzá, egyszerűen csak érezni az átadott követelésből, a csókból, a harapásból, a türelmetlen, mohó szenvedélyből. Hogy is ne akarná? Az ellenszegüléstől horgad fel benne az igazi zsarnoki vágy, leszálló vörös köd az értelmeset szétziláló, erőszakos gondolat, hogy úgy istenigazán és erőből lökje hátra, fordítsa maga felé, másszon a combjai közé, tépje le róla a ruhát. Megtehetné. Ez a tény olyan igazságként harap bele a másik szájába és markol bele a hajába, ami ezúttal valóban fájdalmasan visszautasíthatatlannak tetszik. Halkan szisszen a harapástól, vér fémes íze incseleg a nyelvén és az erőszak ezúttal nem is marad megtorlatlan. Tenyere ráfeszül a hím ölére, keményen préseli a testének saját, lüktető kéjvágyát, a vonaglás így gyakorlatilag közvetlenül a tenyerének feszíti magát. Felfogja a figyelmeztetést és megmosolyogja bár, nem gátolja az égvilágon semmiben. A pillanatnyi feladás semmi ár ahhoz képest, amit nyer vele, szinte dorombol, ahogy a férfi ujjai bekúsznak a ruha alá. Érzékenyen domborodik gerince a felfelé mászó érintés alatt, nekitörleszkedik az ujjaknak, amíg a szája lefelé halad rajta. A néma követeléssel nyal rá a mellbimbóra, az ing anyagán keresztül egyszerűen csak istentelen érzés, melynek hű társa ölben lejjebb moccanó keze, erőse rámarkol a combjára valahol azzal egy időben, hogy harap. Belenevet az ölébe a parancsszagú nyögést hallva, a hangja mély, morajló, érdes, nyers, felkeni az ördögöt a falra pontosan azzal a bujasággal, ami megilleti és nem is marad adósa a követelésnek. Szája simítva marad meg rajta, ahogy feljebb mozdul, a következő harapás erőteljesebb, bár fájdalmat messze nem okoz. Nem hagy időt csillapodni sem, szinte közvetlenül utána nyal rá a makk érzékeny, puha felületére. Nyelve alatt érdes a nadrág, ellenben a fürge izom erőteljes mozgása messzemenőkig átkommunikálja magát a feszes szöveten. Hozzádörgöli az arcát, ahogy megoldja a nadrágot, keze pedig rögtön be is csúszik a szűkös forróságba anélkül, hogy lehúzná a cipzárt. Alásimít a duzzadt férfiasságnak, nekifeszíti alulról a szájának, amíg élesen kidomborodik a ruha alatt, így a következő harapás már úgy érkezik az anyagon át, hogy a szája egészen körülöleli felülről. Nem is ereszti, amíg szabad keze lehúzza a cipzárt, s utána is csak azért, hogy ráharapva a nadrág szárnyára, elhúzza az ölétől, szinkronban azzal, ahogy a kapucnit lesodorják a fejéről. Az alsónadrág már sokkal védtelenebb, puha anyagán keresztül csókolja végig oldalról, lentről-felfelé olyan odaadással, ami egyszerűen csak vérforraló. - Ne aggódj, szívem. Remekül tudok nyelni. - Az utolsó szóval pillant fel rá, az acélszemek buja fénnyel villognak, ahogy nyal rajta újra gátlástalanul, valahol a mozdulat gyűrve le kezével az alsót. Az anyag kifut a nyelve alól, a gondolatot már a bőr érzékeny, forró felületén fejezi be és a következő szívdobbanásban oldalra moccan a feje és már a szájában van. És kegyetlen szája van. Nem ismer kegyelmet abban, ahogy egyetlen mozdulattal mélyre engedi a torkán és nem ismer abban sem, ahogy mozdul rajta rögtön utána mindenféle további hozzászoktatási szertartást mellőzve. Ujja szorosan ráfognak a farok tövére, míg felszabaduló keze felgyűri az inget Ezio hasfalán. Ember legyen a seggén, aki tényleg képes így vezetni.
Saját birtoklásától részegülten ki gondolta volna, hogy a fogyasztói társadalom ilyen gyönyörűségeket is tartogathat, mint Nik az ő számára. Tárgyiasítani tökélybe szabott testét, falba falazni két fantázia között, és egyszerű üdvözlés helyett párzó buja zsarnoksággal összecsókolózni vele amint a keze alá kerül rossz volna? Moralitási szempontból mérlegelhető minden tett, ami ennyire spontán, természetszülte kéjjel jön és esik jól olyan átkozottul, mint udvariassági körök, kedves, szeszélyes, romantikus találkozások sose. Ember és ember között a legrövidebb út szavak helyett nyelven hordozott vágyakban rejlik, és Ezio kifejezett kedvére van a széles csapású egyenes ösvény, amin keresztül szabadosan és kedve szerint ronthat rá a másikra, éppen csak úgy, ahogyan az veti rá magát, mintha nem ismerne sem istent sem embert, amelyik azt mondaná, hogy ez így nem helyes, nem való, szemérmetlenségük fertő, félniük kellene a következményektől. Sose érezte magát felszabadultabban, mint amikor a figyelmét szabályos gúzsba köti Nik, csókjának, fogásának, lélegzetének rácsai között találja magát és elégedetten nyújtózik a vacsorája után kapkodva karmaival, és a kiszolgálás első osztályú, erőszakosság szülte erőszakosság az, amiben mindketten gyönyörködnek egymásban. Valahol itt kéne meghúzni egy romantikus filmben a határt, amikor megtáncoltatott csípőjével a tenyerébe törleszkedik, harapásra álló szája szétpattintja felzihálva ajkainak szorítását, a szemét élvezkedve lehunyorítja, megtörve pillantásának keménységét, kéklő parfümös esővé hintve hideg tótükrét a tetszéstől megvadult odakapással, simításával alatt a férfi hátával helyére kerülnek a világ széthullott darabkái és a hevület összeforrasztja őket egyetlen káprázatos képpé, amin Nik lefelé mozdul, kihegyesedő mellbimbójáról az ölébe vezeti kínzó élű nyelvét, és ő csókoktól feléledt száját nyalva lebámul rá, olyképpen, mint aki felfelé néz, egyetlen figyelemre méltó égi lényre, de hát még soha, egyetlen isten sem csinált vele _ilyet_. Nyögve belefeszíti a combját a kezébe, nyitott szájjal kap levegő után, nem marad adósa elragadtatásban, a másik nevetése a zsigereiben gomolyog, hümmve szorítja össze a fogait a következő harapásra, szédülni hagyja a fejét a vér, ami rohan az ölébe a nyelvét üdvözölni, forr a textil alatt, nedves kibuggyanással ünnepli meg a dörgölőzését, futólag hátravetve a fejét és lehunyva a szemét. Kiélvezőn mordul a sokaságra a nadrágjában, keskeny csípőjén passzentos szenvedéssel tapad az anyag, kapaszkodik a cipzár, tüzelőre forrt bőre a kezéhez tapad, húzódása élvezetteli fájdalommal szegélyezi a mozdulatát, körbecsipkézi az újabb harapását, felhívja a figyelmét a finom részletekre, amikben szinte elveszik, csak a vezetési kényszer emeli újra cselekvőre, holott minden porcikája előtt egyetlen nemes cél lebeg: azok az édes mély hangtól nyirkos ajkak. - Bizonyítsd be - hördül a hangja a figyelemreméltó nadrágleharapástól elveszett élekkel, feszes hasfala sűrű felindultságától hevesen emelkedik és hullámzik meg egyenletesen kapkodó légvételeitől, biztatón belemarkol a fekete tincsek közé, de a durva mozdulatban nincs más utasítás, minthogy a férfinek azt kell tennie, amit tenni kíván. Ahogy a gázra teszi a lábát és megnyomja finoman az ölében durván elszabadul a pokol, megemelkedik az ülésben, hogy kordában tartsa a kikívánkozó felkiáltást, belerándul a szabadszerelem mélyszopás manifesztációba, és azon az irónián mosolyog, hogy neki lett volna szüksége egy kis időre a feszes meleg szájfogás előtt, miközben a másik torka meg nem kívánja azt. - Mhhmmm, az eddig rejtett képességeid, hát hello - torokhangú nyögéssel engedi ki a lélegzetét, megremegve visszaereszkedik a seggére, amin megmaradni éppen olyan embertpróbáló feladat, mint amilyennek látszik, mert erre semmilyen kiképzési modul nem készítette fel, amelyik arra irányult, hogy minél kevesebb dolog zavarhassa meg vezetés közben. Nem is az összezavarodottságtól szenved feszengve, de mert nem akar meghalni, a fél keze a kormányon nem vonaglik együtt a testével, ó nem. Acélos simaságú combjait lefeszíti, a kemény hús az ölében lüktető szenvedéllyel emlékezteti, hogy ők nem átlagos emberek. Sem az az édeni száj szörnyeteg hévvel, sem ő. Miért jó a pszichopatának? Túl azon, hogy amúgy nem is jó neki, remek benne, hogy semmi sem zavarhatja meg, és mert a ráfogott nyelv és ajkak messze nem zavarják, így elhaladva a jól ismert mély hangú motorberregéssel az megszokott ostorlámpák alatt sose látott élvezettel az arcán vezet, fél kézzel Nik tarkóján, a hüvelykujjával róva rá érzés nélküli túlfűtött bizalmát abban, hogy nem harapja meg kényes helyzetében.
Az ember már csak olyan állat, ami mindenre fintorog és köpköd, ami saját értékrendszerébe nem fér bele. Ehhez nem kell a spontaneitás, még a modern világban is bőven elég az a szimpla tény, hogy Nikolay meleg. Egy kis köcsög orosz dezertőr, aki úgyamúgy még hivatásán kívül is gyilkosnak minősül. El se kell jutni a mélyreszántó perverzitás szintjéig, hogy bármely kelletlenség célpontja legyen és ha már itt tartunk, Ezio kétirányú napraforgó hajlamai sem emelik épp a társadalom nagyra becsült csúcsára - max a farkára és oda is nyomják lefele. Ilyen társadalmi színvonal mellett van értelme tanakodni bármilyen külsős véleményen is? Különös dolog a szabadság. Aki azt sem tudja eszik-e, vagy isszák, a kötöttségektől mentes, mindenkitől független, láncokat legyűrő ketrecszökevényi életet tartja annak, holott az egyetlen dolog, ami felszabadít, az az elégedettség. Amikor egy egyén mindent megkap, amire aktuálisan szüksége van, a létezésébe savmart lyukakat feltölti a tapasztalás és egésznek érezheti magát, akkor valóban szabad. Mentesen a saját maga állította, rutinná szokott, kényelmetlen korlátoktól. Nikolay szabadságvágya egy kisigényű torzult szörnyeteg, nagyon kevéssel is beéri, hogy igazán önmaga lehessen. Épp ezért olyan vérlázító, amikor ezt a kicsit is megtagadják és menekülni kényszerül. Ez a világ már csak ilyen. Mindenkitől azt veszi el, amit tud. És ugyan mit tehetne akkor, amikor istenként osztják egymást között eme főúri kegyet? Ha mondaná, se értené miért merül fel egyáltalán, hogy Ezio esetleg határokat akar meghúzogatni helyette, de mert nem mondja, nem is kell kinevelnie az önellenségi státuszból és pláne nem a maga élvezetére. Mert az amerikai pontosan úgy jó, ahogy van. Nyögve, feszülve, belezihálva a hatalmas, zúgó fémszörnyeteg csontsivár torkába, szinte szellemjárás hangja az elmagányosodott ülések között, melyek épp elég segget kaptak már az arcukba ahhoz, hogy érdeklődve figyeljenek, amikor látnak ennél kellemesebbet. Szomorú, amikor pár agyonhasznált ülés izgalmasabb, mint az emberiség nagy része, hm? Nem lehet nem rányalni arra az átnedvesedő felületre, ha már érte kéjeleg, a felkunkorodó nyelvmozgás pajzán annyira, amennyire ebben a szituációban úgy nagyjából bármi az égegyadta világon az lehet, kezdve a harapástól, a szorosan tapadó, faltól-falig csupaszív szeretettel megkínzó játékon át egészen addig a hördülő kihívásig. Felkunkorodik szája a követelésre, tarkóján végigvág a borzongás, ahogy az ujjak végigsúrolják a nyakörv sérülésének a puszta emléktől is új erőre kapó lüktetéssel ingerlő nyomát, a megszoruló hajszálak finom húzása ugyanezt az érzésvilágot ingerli. Válasza nincs, mert annak csak szimplán nincs hely a szájában a feszes hímtag mellett, engedi nekifeszülni a szájának egyetlen szívdobbanásig, amíg ujjai keményen combtőre marnak, erővel kényszeríti vissza az ülésbe. Kiáltson csak. Csinálhat bármit, de az biztos, hogy az ülésben fix ponton marad. A szavakkal szinkronban emeli a fejét, a férfi farka kicsúszik belőle, félúton jár, amikor hümmög valamit. A fülesen át nevetésnek hangzik, az érzékeny tagon végigrezonálva meg valami veszettül ajzó igézésnek, gyorsabban kommunikál így, mint tenné szájról szájra és felteszi a pontot az i-re, ahogy rányal egészen felérve. A csókja gyengéd, inkább azért, mert átok puhának tűnik az ajka, semmint mert valóban plüssé vált volna saját mohósága, gyorsan szétzilálja a pillanatot, ahogy a következő mozdulat szorosan záró ajkakat feszít szét. Nem nyitja meg neki önmagától, az irányított behatolás formatervezésének engedelmes a szája, a nyelve... a nyelve valami mocskosul istentelen, fürge, szemtelen és aljas, pontosan úgy szop, ahogy kefél: kihasználva a másik test minden átkozott négyzetcentiméterét, látszólag felsokszorozva a rendelkezésre álló ingerközpontokat valami kibírhatatlan, droghatású ajzószer szintjére. Egy másik világban nyilván incubusnak született és ha megfelelőt üt az óra, hát valahogy összeborul a két világ és a végeredményben kapott patchwork szörnyeteg több, mint őrjítő egyveleg. Nem a szopás az, ami zavaró, hanem a környező világ, kisebb konzervdobozok, szuicid pizzafutárok, puhatestű gyalogok meg járőröző, szolgálunk és mérünk sünmalacok. Mert ezek mind egy szálig arra szakosodtak, hogy elvonják a figyelmét valamiről, ami viszont az utolsó cseppig kikövetelné belőle saját magának. Zavaró, mert valahol el kell játszani, hogy nem épp kurvára tövig mélyszopás önkéntes, boldog áldozata. És nem csak mert esetleg tán meghalnak egy túl későn ránduló satuféken. Megbízik benne, hogy képes erre éppúgy, ahogy Ezio megbízik abban, hogy képes érzékelni a veszélyt időben bármiféle harapás helyett. És miért is ne lenne? Minden idegszálával kizárólag rá fókuszál, a legapróbb rezdülését előbb képes dekódolni jelenleg, mint ő maga. Egyetlen percig sincsenek veszélyben, de a környező világ, nos. Az egy egészen más téma. Nikolay profi. Nem zökkenti ki a féktáv, a forgalom látszólagos ritmustalansága, a figyelme nem kalandozik el, a nyelve odaadó csapatjátékos, egy erősebb szívás után a szájpadlás puha, síkos bársonyán végigfutni felér egy kisebb újjászületéssel. Pokolian adakozó, s ettől mégsem válik az élvezet egyoldalúvá, hiába nem nyúl a saját ölébe. Egyik keze a hím férfiasságának tövénél szorít, a másik a hasán kalandozik, saját feszessége tabu látótávon kívül és mégis valahogy megszületik a kölcsönösség, mert az orosz egyértelműen átkozottul élvezi azt _ahogy_ Ezio őt élvezi. Mert van az a tudatállapot, amiben ez ennyire egyszerű. Mire ujjai lecsúsznak a farkáról, az van annyira duzzadt, hogy visszafognia se kelljen - még emlékszik rá. És mégis, amikor amaz hevességet kívánna, amikor már veszettül lüktet a kielégítésért, válik kegyetlen játékká az a szopás, a mélytorkot felváltja a harapás puha fegyelmezése, a nyalás, a csókok finomsága, a szájpadlásnak szorítás, a rászívás gondolatfosztó ingere, az ujjak játéka az ölében, a markolás a combján, a ruha alatt mellkasra felcsúszó érintés. Váltják egymást. Hol torokra engedi, hol játszik vele, nem kiszámíthatatlan, mégis végtelenül a peremén táncoltat egy nagyon-nagyon mély, gondolatokat előre elragadó és összezúzó szakadéknak egészen addig, amíg valóban célba nem érnek. Nikolay rohadt egy szemétláda. Saját elképzelései szerint ilyen, viszonylagosan korai órában kell, hogy legyenek abban az átok buszparkolóban. És ha vannak, ugyan ki ne akarná a hónap kollégáját üdvözölni holmi felszínes, de könnyen megragadható figyelemmel? Valahol ezen a ponton bizonyít neki és valóban engedi a szájába élvezni. Az utolsó átkozott cseppig nyelve és tisztára nyalva..
Tanakodni a világ ocsmányságán, fonák fondorlatosságán és kirekesztő mivoltán a nagy lelki béke jógijai szerint értelmetlenség mert megfertőzi a testet és a lelket, mégis, az átlagos halandók sose emelkednek ezek fölé a kőbe vésett szentírásmély tanok fölé, mert a kárhoztató betűk árka magasabb labirintus az egyszerű lelkeknek, hogysem látnák belőlük a kiutat. Fölé-emelkedni, milyen magasztos égi kép, milyen tartalmas, nehéz és áldozatos, életmunkája axiómát sejtet, pedig Ezekiel tudja, hogy a felemelkedéshez egyszerűen csak könnyűnek kell lennie. Könnyebbnek, mint az átlagembernek, valamivel kevesebbnek és nem többnek és máris kitárul neki, csak neki a látóhatár, mint egy égre emelkedő hőlégballon előtt az univerzum hónaljában megbújó Föld lágyan gömbölyödő ívessége. Nik társadalomba illeszthetetlen elhajlásait és a kilógó lólábakat, amik még titokköntösükben a veséjét rugdossák meglátni és megszeretni egyazon pillanat műve ebben a felgyorsult világban, mert a kirekesztetettség magányosságot sejtet, a társasági magány pedig fokozott szükségletét indukálja annak, hogy a másik rászoruljon valakire, aki minden hasonvérűsége ellenére annyira különbözik tőle, amennyire izgalmas és ó igen 325 millió ember közül ebben az országban látja, és nem akarja megölni. Vagyis hát, nem öli meg. A külsős véleményeken tanakodás nélkül sose látná meg, hogy minden egymás felé tereli őket, még a futó bepillantások is a buszablakon, az összecsukódó fémajtó rájuk zárja a saját világukat, de sose rekeszthetnek ki abból minden mást, és nincs is rá szükség: akik nem osztoznak a nagyszerűség érzésében csókjuk és vágyakozásuk láttán maguk szigetelik kettőjüket el a tömegektől, egymással viszont összezárva, burokba verve párosukat akármit is fontolgat Nik a fejében a jövőjüket illetően, és bármilyen szomorú jóslást végeznek a csupasz polcok, mint szétdobált csontok az otthonában, ami minden ízében átmenetiséget sugall. Ezekiel tudatában annak, hogy mekkora őrültség is erre alapozni bármilyen szimulált érzést, vagy azok híján gondolatot meghátrálást nem ismerő élvezettel sűríti bele elrekedő hangjába azt a mosolyát, ami nagy és nagyra tartott titkok tudója. Ők ketten együtt egészek, és nem azért, mert kiegészítik egymást, nem a szükség kovácsolja őket össze, mert Nikben kétség kívül minden megvan, ami az egészléthez szükséges, sőt még azon is túl, kilógó darabkáit azonban Ezio üressége maradéktalanul elnyeli, mielőtt valakinek feltűnne az ottlétük és megnyirbálná őket szívvel és szeretettel, még ha sejthetően ez már megtörtént nem is egyszer, és még ha valójában éppen Nik az, aki momentán elnyeli egyetlen forró darabját, ami több és még többé válik, mint ami elviselhető. Kínzóan feszes öle sóvár merevséggel tölti ki a rendelkezésére álló teret, a nyakára markoló ujjvégein is a makk kívánságai szólnak, a szemébe vág egy szembejármű fényszórója és a pupillájának gyorsan szűkülő mélye takarja el szűkölő akaratát: ő a maga részéről máris élvezne, mert a fogyasztói társadalom gyermeke. Nehéz lélegzettel tudja csak visszakényszeríteni magát a másik kezében megjelent erővel az ölésben, az ajkai, szájpadlása, mély torka hozzádörgölőző keményvonalú hangjával, szorító akcentusával természetszerűen döfésre ingerli, mély előrehatolásra, amit nem elégíthet ki azzal, hogy befúrja magát a forgalomba, a szélvédő mögül csodálkozva párás szemekkel, résnyire lihegésre nyitott szájjal a világon, ami nem is sejt semmit. Mert nem lehet megállni, ez Nik kérése, nem lehet száguldani, ez az állami elvárás vezetési felelősségű személyektől, még ha mindkettőt indokoltnak is érzi megáradt vérétől megsüketülten, megolvadva és megdermedve egyszersmind, fél kézzel kormányozva hánykódó érzésviharában, miközben váltania nem szükséges, ez a modern technika adománya neki, hogy így megmaradhat érdemesült jobbja a fekete hajban és a széles nyakon markolva, cirógatva, tudattalanul keresve ujjaival a nyakörv kontrollérintésének múlandó sebeit, de múlhatatlan élményét az irányításnak, amivel a kormánykerék nem szolgálhatja ki, nem, amikor itt van Európa boldogtalan felének gyermeke. - Te csak ne nevessél - sóhajtja a mikrofonba kínzó szenvedélyétől elfogódott hangon, megállja, hogy lepillantson arra a gyötrő felemelkedésre, pucér ölének felmerevedett látványára, amely visszacsalogatja a férfit, mert úgysem láthatná- Tudod őrületes a kísértés, hogy egyszerűen csak odanyomjam a fejed - mintha az ujjai között morzsolná a torokhangú szavakat erőteljesen hozzádörzsöli őket a nyakához a csigolyák mellett, a tökéletes fogásra találva- olyan átkozottul tiszteletlenül, amennyire csak tőlem ... telik -nyögésbe fulladó szavaitól fosztja meg a másikat a zártszájú rásimulás, belehatolva a feszességebe értelmetlenné válik a szükséges fékezés, egész teste beleremeg a lassuló busz berzenkedésébe, a rutinnak odaengedett kormány lassan fordul a kanyarba, és miközben visszatartja a lélegzetét megint csak szédülni kezd az élvezettől és az oxigén hiányától, de kinek is kell az? Valószerűtlen látni a visszapillantótükörben zöldeskék ragadozószemét izzani a lámpafényben, ami gyorsan haladó sávokban maszkírozza az arcát mint teszi minden este, miközben a busz háta mögé néz. A fémoldal reklámjait az esti fények nedvességtől csillogónak láttatják, mintha valaki máris odaélvezett volna, egy futó alak vág át előtte a zebrán, elsőbbségének teljes tudatában, ő megadta, ami járt, egy gépjármű nem, hirtelen fékezés és káromkodás, mögöttük elmaradó ingerek. Torokhangú hördüléssel megfeszíti magát és bizonyosságot szerez arról, hogy a világ legnagyobb hazugsága, hogy milyen jó lenne szex közben meghalni, mielőtt eljut az élvezetig. Nem, ha Nikkel kezd az ember, nem, ha ilyen ügyes szájba és nyelvbe temetkezhet, ami egyetlen örökkévalóságra fűzi fel az élvezet előtti pillanatot. Átlagos ember életében másodpercnyi gyötrődés a csúcs előtt, de az övé mintha egyszerűen csak sose akarna véget érni, hiába lobban forró parázslássá az öle, a hasfala, minden porcikájára gyorsan tovaterjedő vágyakozással a kéj iránt, ami mellett szó szerint úgy tűnik, mintha valaki helyette fogná a kormányt annyira idegennek tűnik az egész jelenet, amivel bekanyarodik a végső állomásra, és felemelt kézzel odaint a másik busz ablakából kilógó kollégának, fájó búcsút intve ezáltal Nik koponyájának, nyakának, élvezettől borzongó meleg bőrének. Lehetetlenség, hogy nem szalad bele Mr. Hilltop gettótelepi ócskavasába, vagy hajt át a boldog B62-est felismerve felé induló vidám Rodrigezen, a szerelőn, akinek személyes randija van ezzel a kasznival, mint minden hétfő éjjel, és ő kinn szokta hagyni neki a fényben, de most... most kívánja a bekanyarodást egy sötét sarokba, mert a testét bevilágítja a kéj vakító káprázata. Felhördülve élvez el, az egész teste belevonaglik, a jobb kezét az arcára szorítja, mintha csak le kellene onnan törölnie valami, eltakarja nyíló száját, beleharap a bőrébe, a lábát lecsúsztatja a pedálról, a természetesség látszatát megőrizve koccannak puhán a kocsiszín szegélynek a vastag abroncsok, és ők végre megállnak, de a mozgás nem szűnik meg, mert lüktető felfeszüléssel pulzálva élvez, mélyre és mámorodottan, elnyeletve önmagát. - A bizonyítékod... elfogadom -veti hátra a fejét együtt remegve a még járó motorral egészen új értelmet kap a "kérem ne beszélgessen az autóbuszvezetővel" felirat. A buszoldalon kopogó rémesen jókedvű kopogásról alig sem vesz tudomást. Emberek, akik azt akarják, hogy foglalkozzon velük, rémes kihívás, visszacsúsztatja az ujjait a másik hajába, tekergő szíve szinte a kezében lüktet keresztül testizmainak fátyolán, meztelen élvezettel.
Legyen az bár olyan egyszerű dolog, mint egy csók, melyet néhány buszról lejáró-kelő random szürke senki fog a nagybecsű vizuális receptoraival, semmiképp nem lehet ártatlan. Nem csak, mert az égvilágon semmi ártatlan nincs kettejük között, hanem mert Ezio maga, a látszólag feddhetetlen buszsofőr, a tökéletes úriember, akinek pontosságában mindig megbízhatnak, ezúttal kilép a maga fix határok közé zsúfolt, tömeges illúzióként eladott, jóképűen is már-már arctalan szerepéből. Nem tökéletes. A kívül rekedt világ szemében gyarlóvá válik egyetlen csóktól és amennyire megkérdőjelezi ez a tökéletességként eladott szerepet, olyannyira válik egyszersmind... valóban emberivé. Emberré, aki létezik a buszsofőri szerepen túl, akinek vágyai vannak és érzései. Bámulatos, hogy éppen a tökéletlenség adja el a tökéletes hazugságot, hm? Soha nem értette ezt a gondolatot. Egzisztenciális, vagy emocionális szükségre építeni párkapcsolatot, ahol a felek a másiktól várják a megváltást, mert önmaguktól létezni képtelenek. Milyen fárasztó ez a személyi hiszti, eltespedt dráma, amit olyannyira túlromantikáztak mostanra, hogy a puhapöcsű, lagymatag kép valamiféle követendő példa, kőbe vésett szentírás lett. Igen, két fél ember talán kitesz egy egészet, de a tény csak az, hogy egy valódi párkapcsolathoz nem egy, hanem kettő kell. Az hogy az amerikai és az orosz egymástól függetlenül is egy-egy kategorikus, erőteljes létezést képvisel, hogy mindkettő egy domináns individuum önálló gondolatokkal, célokkal, akarattal, határozottsággal, követeléssel ás hajlandósággal, ez éppen, ami olyan párost formál belőlük, amitől joggal húzza össze a szemét odakint a jobbat nem ismerő gyatra polgár. Hiába természetes, ha az ő természetével ellentétes. Nikolay anyanyelviként érti ezt a testbeszédet. A feszes farok akaratos, feszes követelését, a figyelmeztető rándulások zsarnoki szólamát, az erek hevített, vérgőzös lüktetését a nyelve alatt. És nem csak hogy érti, válaszol is rá, mesterien irányítva a beszélgetést mélyre, gyorsra, keményre, egyetlen ősi ritmusú ütemre húzva fel a teljes gondolatmenetet és vonva irányítása alá minden testi alkotóelemet, melynek talán jobb dolga lenne az önfenntartás és mégis... mennyivel ingerszegényebb. A makk sima, csúszós felületén nyal lentről-felfelé, hegye belenyalint a résbe, lelopva a kéjnedv sós előfutárát és ide is nyög, ahogy a férfi ujjai a nyakába mart érdes sebekre simulnak. A bőre forróbb a sérülés felszínén, mint bárhol máshol, holott kimelegszik a szopástól, a vágytól, ami feltehetően éppolyan istentelenül feszül a saját ölében érintés és bárminemű feloldozás nélkül. A nevetés nem olyasmi, ami elhal, csak mert utasítják, sőt. Nem is a sóhaj, ami megállítja, de az nyalja libabőrössé a bőrét az ujjak alatt, a nyakszirtjén, lefut a vállain, mint egy érintés a ruhák forrósága alatt és egy pillanatra nagyon erős az inger, hogy vetkőzzön, mert egyszerűen csak túl van öltözve. Nem tesz rá. Gondolatait kirabolja az a néhány szó, a tiszteletlenség puszta víziója keményre feszül a nadrágjában, hogy az szinte már fáj. Kevesebb is megváltotta már a világban magának saját retorzióját és ebben az esetben a szoros rásimulás egy nagyon is kívánatos következmény. Szeretné látni az arcát. Azokat a ragadozószemeket felfényleni a vágytól éppúgy, mint amikor ő térdelt le neki, de valamit valamiért. Megszolgálja a férfi bizalmát és valóban nem harap ott, ahol, de inkább csak ahogy nem illik, a fékezésnek mégsem áll ellen. Nem számítható, de kihasználható, ahogy a férfi fékez, úgy bukik a lendülettel mélyre a feje, a szája az ölének ütközik, majd erősen rászorít a hímtag tövére addig hergelve, amíg önnön feszültségétől nem mozdul a torkában szinkronban azzal az imádnivaló hördüléssel. Faszság a puszta gondolat is. Szex közben aligha, a gyönyörbe belehalni viszont valahol kívánatos lehet és nem is egyszer történik meg, tekintve a szervezet állapotát. A szex már csak olyan sportág, ami szeret a szívrohammal párosodni, az irónia édeshármasáról nem is beszélve. Felfogja, ahogy sötétbe hajlik a még így is kivilágított, zárt buszvilág, az pedig a műszerfal fénytükrében villanó ajzott szemeket, amelyek gazdája pontosan ezt a pillanatot választja a feloldozásra. A szája együtt mozdul a férfi élvezetével, valami istentelenül tudja, hogyan és mennyit adjon ilyenkor ahhoz, hogy ne törje meg a gyönyör hullámait, csupán vezesse. Azzal szinkronban engedi kicsúszni a szájából, hogy a férfi megszólal, lassan emelkedik fel, nyelve lenyalja makkjáról az utolsó nedvek cseppnyi maradékát, ügyet sem vetve arra a kopogásra. A feje moccan, rácsókol a hím ágyékára közvetlenül a farok töve mellett, aztán egy gondolattal feljebb, ahogy óvatosan elrejti a nyálától nedves tagot az alsónadrág védelmében. - Milyen kegyes. - Mosolyint rácsókolva még az anyagon keresztül, aztán elrendezi az inget, visszacipzárazza rajta a nadrágot, átbújtatja a gombot... mintha mi sem történt volna. Elemeli a fejét és felpillant a hímre, megnyalja a száját. - Rövid műszakom van, de kurvára késésben vagyok, szóval tuti rá kell húznom egy órát. 3 körül végzek kb. - Mutatóujjával csalja lejjebb amolyan leejtettem a kulcsot effektre, hüvelyk és mutatóujjal fog rá a férfi állára, ahogy a szájára csókol. - Addig beérem az élvezeted ízével, Ezio, de nem tovább, szóval... - Rányal a hím szájára, odakint a kopogás türelmetlenné válik. - Legyél jó fiú és írd meg a címed. - Egy utolsó csók, mielőtt eresztené, fel sem áll a pózból, szimplán csak rátenyerel a padlóra és kifordul az ajtó irányába. Rögtön a legalsó lépcsőre lép le és ott egyenesedik fel, így kívülről a mozgás maga észrevétlen. Mintha soha nem is lett volna máshol.
Ártatlannak lenni annyit tesz, mint nem megtenni, nem megvágyni, nem megkívánni valamit. Ezt nem lehet cselekvőn, nem lehet gondolkodón, nem lehet aktívan, mert pontosan az ellentétjére törekszik, passzív állapot, ami még befogadni sem képes, így alkalmazható bűntelenség, megérintetlenségre, naivitásra és a gyermekekre a jelző, ami egyszerre jelent tisztaságot és elutasítást. Aki és ami ártatlan, az nem fogadta be magába a rosszat, nem ölelte magához a sötétet, számolatlan "nem"-mel felékszerezte magát, mint idegen tollakkal a hamis szárnyalók, több lett úgy, hogy keveset sem tett érte, pusztán magára húzott egy súlyos tagadást, amitől jobbnak látszik, mint bárki más, aki engedett az "alantas" ösztöneinek, amiknek egyetlen vétke a létezés, és megvetést hozott számukra a sokaság, a közönségesség és elérhetőség. Ezekiel Keller, a hétköznapok embere immár három éve tökéletes, pedigrés ártatlanságban szenvedett, de már elmúlt, meggyógyult. A magára húzott tehetetlenségből ajtónálló felszopással indítványozott kérelemmel kapott amnesztiát, élvezettel bújik ki a tagadás kemény köntöséből, olvadt jégpáncélja csordogál forró elevenségén, életre kelő belső izzásán, kéjes örömmel hagyja, hogy Nik lenyalogassa róla a maradékot, a megtagadottság utolsó morzsáival együtt fellazítsa merev rigolyáit, amit mindenki kedvéért öltött magára. Méghogy nem képes változni, bekövült és csökönyös teremtmény ő, hát az internet bekaphatja éppen úgy, mint Nik, úgy is, mint Seth Henderson, Szöcske, vagy nevezze akárkinek, rögtön mélyre és torokra. Sóhajtva dicséri a buzgalmát, nyögve a technikát, az ujjainak fogása kéri ismétlésre fájdalommal szegett, kivarrt bőrének forró ösvényein járva, hogy eltanulhassa a mozdulatokat, amik megőrjítik őt, és csak elképelni tudja a hatásukat rajta, a másikon, mert a kölcsönhatások törvénye alapján pokolian ritka, hogy ami az egyiknek ennyire jó, az ne legyen hatással a másikra, mert csak érzéssel lehet így formálni szájjal és nyelvvel a kéj bonyolult, pokoli dialektusát, őrjöngő szónoklatát. Kellemben sikoltozó idegeinek tocsogó őrülete kiforr arra gondolva, hogy Nik farka merev, édes, elfojtott mélybe és sötétben rejtett vágyakozása pedig érintetlenül várakozik. A saját szavaival tudja csak megérinteni, elképzelni, odaképzelni, karcos hangja hogy körültekeredik rajta, és gondolatban egészen a magáévá teszi izzó, adakozó lényét. Tisztelettel tiszteletlenül. Kegyetlen, szégyentelen örömében valaha volt ártatlanság is kétségessé válik. Miért éppen érte szabadul józanságának, átlagos megbízhatóságának, átlagfeletti kiszámíthatóságának délibábjától? Nehéz volna megmondani erre a kérdésre a választ, ha nem fogadható el mindenek felett valónak klasszikus 21. századi lányregényes romantikával, hogy ilyen vonzerő, ilyen hozzáértés, ilyen titokzatosság, ilyen kielégítő szexteljesítmény egyszerűen csak ezt érdemli. A boldog hősök a naplementében egyértelműen kefélni indulnak a szex-szimbólum ló hátán, Ezekiel Keller precízen és pontosan összerakott gondolatcsontvázán pedig elfogadható langyos és olcsó hús ez az okszerűség, egy korábbi életben valahogy elég lett volna, mint egy mostohatestvér megcsonkított lábfeje az üvegcipelőben vérző szívvel passzolva, de azok az idők úgy múltak el, hogy senki sem sírt utánuk. Mert ha igazán őszinte akar lenni magához és a másikhoz Nik mindegyik felmagasztalt, körülírható tulajdonsága nélkül tudna élni. Ingerszegényebb világban, de tudna élni. Mi marad hát akkor? Őszinte megfeleletlenség az élet nagy kérdéseire és nyers, prózai, lüktető igazságok a mozdulataiban. Erőteljesen belemarkol a tarkójába, mert a bizalma, ahogy az érzései is egyszerűen csak korlátoltak. A vizuális ingerek megkövetelik tőle az ellenreakciót, a fixáció, a helyzet kézben tartásának vízióját, de a magasabb intelligencia nem engedi, hogy nemet mondjon arra, ahogy Nik megszolgálja a bizalmat és újabb őrjítő játékszert von be az élvezeteibe, rámozdulásának mámorában elmosódik a jelen. Megvonaglik a teste, a kéj hezitálás nélkül utat robbant magának benne úgy és akkor, amikor a férfi nyelvével vezényelt szimfónia fortissimóba ér és megsüketíti a világ zajai iránt, az aggodalom hangjait csöndre parancsolja a saját kinyögött ukáza, ami többet és többet követel. Meghalni a csúcson? Őrület, de valahol racionális őrület, ha lusta az ember újabb és újabb kéjt megvágyni és érte törekedni, mert visszatérni a valóságba a kielégülés monumentális minutuma után egyszerűen csak olyan, mint félálomban megbotlani egy sose létezett padkában, és rándulva felneszelni egy édes álom ígéretes peremén. De nem akkor, ha Nikkel kezd az ember. Sűrű, sötét tincsein selymes simítással húzza végig a kezét megkönnyebbült sóhajjal fogadva a törődését, hideg helynek tűnik a testétől felforrósodott nadrág textilölelése, mert máris hiányzik belőle a másik, magányos nélküle minden szívdobbanás ami az unalmasnak méltán nevezhető létfenntartás érkanálisaiba tereli felpezsdült vérét. Az ujjai befurakodnak a kapucni alatt a hát feszes izomvonalaihoz, futó simításra telik a vágyott bőrön, a macskát üdvözlőn a lapockák között, de a valóság a mellettük elsuhanó éjszakai járatnál is durvábba és gyorsabban közelít feléjük, reflektorokkal kivilágítva, pedig a szembeforgalom pupilláját még tágan tartja a pillantásában tobzódó élvezkedő lélek vad vonaglása, amivel lenéz a férfire, ölbéli csókját magába szívva. - Mhmmmmm - ilyen kegyes, szavakat sem talál, amivel élcelődhetne, a kormányról lehulló keze elsodorja a gombolkozással végzett ujjakat, megszorítva őket hajol le a hívására. - Mi lenne, ha a főnököd falaznánk be fasza ülőkének? - veti fel belemorogva a csókba az édes ízű mintegy mellékesen létező elégedetlenségét, az éjszakai láztól betépett, hajnalra komoly ambíciókat dédelgető borostájától érdes állát kecses a kezébe adva, sóvárgó dörgölőzéssé egészítve ki a mozdulatot, amivel magához húzza a másikat, és de nagyon nem akaródzik elengednie. - Nem mintha nem értékelném a türelmetlenségedet, de csak baszd meg, hogy az orosz rulett a kedvenc játékod, és ma én nem hordok ki semmit, mert holnap temetünk - a gondolat kellemes borzongás a homloka mögött, ahogy összeszedi a gondolatait az idővonalán. - Ó, hogy hozzám? Hát nem ígérhetem meg, hogy meleg vacsorával várlak - együtt tud élni ezzel a hiányosságával, de a Niktől fosztottsággal nem, pedig csak csóktól égő száját nyalva végig kéne néznie, ahogyan a paranormal activity fémes dörömbölése közepette egyszerűen eltűnik a nyitódó ajtók között, és viszlát. Nyúlánk tükörképét oldalra fordítja a mechanikus nyitódás, szellemképe mégis kifejezetten az ügyesen titokőrzön felemelkedett Nikre veti magát, alighogy megadta a gombnyomásnyi parancsot, hogy beengedje mikrokozmoszukba az éjszakát, és a tiszta, friss, kellemesen lehűtött és kéjjel feltelt légkondicionált levegővel együtt lehetőséget kapnak, hogy kitóduljanak a placcra, ami csupa beton, csupa esti élet, csupa jómunkásember, akiknek csupán annyi az élet, amennyi inger végigrohan tudatok felszínén: munkával pénzt kell keresni, ha a pénz nem elég a feleség boldogtalan, és arra mérget vehetnek, hogy ők is azok lesznek ettől, de mivel nincs kiút a csapdából, megmarad örömforrásnak a pletyka, és a jó pletyka szaftos és szenvedéllyel teli, mint az a csók, amivel Ezio magának követeli távozó fekete árnyát, éjszínű kísértetét, gondosan visszahúzva a fejére a kapucnit pajkosan, mintha ugyan a formája, mérete és kiterjedése bármi kétséget hagyna bárkiben afelől, hogy mi folyik itt... Hát mi folyik? Átölelve magához húzza feltüzelt testét, mintha meg akarna bizonyosodni arról mennyire kívánja mégis ezek után, a szája a szájáról a nyakába siklik, odaharap. - Legyél jó fiú, és tőlem ne késs el - köti a lelkére póráz helyett, mielőtt kiengedné a karmai közül önérzetesen rendezve a tartozását levadászottság és leterítettség kérdésében.
Tíz puhatestű hernyóból kilenc a fasszopásos átváltozástant ajánlja, a tizedik meg egy barom, ami a nagy számok törvénye alapján kell, hogy létezzen a világban, még ha amúgy tökéletesen abszurd is. Bármennyire is legyen világrengető szopás azonban, egészen biztosan nem ez kérdőjelezi meg a pszichopátia Ezion magamutogató sajátosságait, maximum a világ szemében deformálja emberi hm... "kvalitásokba", ami viszont minden aktuálorosz szempontból egy elvárt és kívánatos állapot. Mert az, hogy bekaphatja, önmagában még nem kellene számára élvezetet is jelentsen, de azon gátlástalan állatfajba tartozik, amelyik tényleg kristálytisztán mocskos örömét leli benne. Valahol minden ember úgy kényezteti a másikat, ahogy ő maga is elvárná azt fordított helyzetben, pláne ha még nem tapasztalta ki igazán a másik fél minden apró-cseprő vágyát és kívánságát. Természetes, hogy azzal őrjítse, ami saját maga számára is őrjítő lenne, így ez a gyorstanulási folyamat olyan, akár a saját farkába harapó kígyó. Sosem ér véget, mert folyton eszkalálódik egy olyan oda-vissza párost alakítva ki, amelyik valóban nemezise az önkontrollnak ágyban, párnák között és úgy nagyjából bárhol, ahol éri. Megannyi kvalitása mellett sajnos a gondolatolvasás nem sajátja. Az esetek többségében nem is igényli, mert átkozottul kényelmetlen képességnek tartaná, ám jelen helyzetben piszkosul döglene Ezio gondolatmenetéért, ami eredményeként viszont valószínűleg tényleg befalaznák tekintve, hogy jobb dolga lévén meg sem jelenne melóban. Óh, hát. Valamit valamiért. Ez sosem volt kérdés. Teljesen egyértelműen tudnak egymás nélkül élni és a nagy romantikus fellángolásokat kegyetlenül mellőzve még érdemes is éppen azért, ami kettejüket egy-egy egésszé teszi. Egyszerűen csak nem telt el elég idő, hogy feladhatatlan megszokás legyen egymás jelenléte és mégis... van olyan pillanat az ember életében nem is egy, mikor kategorikusan, elutasíthatatlanul és betonbiztosan tisztában van vele, mit akar. Nem megkapni, elveszteni elfogadhatatlan, mert sérülést jelent egy nagyon is definiált igényen és követelésen. Az átlagember megtanul ezzel együtt élni, a magukfajta pedig... jellemzően elveszi, ami szerinte neki jár. A kérdés mindig csak ugyanaz: mennyit ér meg? Meddig van értelme elmenni érte, hol az a határ, ami túlnő az ár-érték arányon? Mert minden a világon pontosan annyit ér, amennyit valaki hajlandó megfizetni érte. Még nem fizettek igazán egymásért semmit sem. Kisebb, nagyobb és gigantikusabb titkokat leszámítva, melyek valójában nem jelentenek véráldozatot, pusztán egy nagyon sűrűre szőtt spamszűrőt, mely azt latolgatja, hogy vajon az adott személyt a "bejövő" mappába hajítsa-e, vagy kukázza ki tucatszámra a többi mellett. És ez így és ebben a formában rendben is van, Nikolay nem kérte tőle a mindenséget és nem is adta meg cserébe, mégis minden szempontból jár neki, hogy leszophassa, hogy élvezze az élvezetét, felhúzza, megkefélje, hogy megkeféljék, hogy szeressen vele lenni minden átkozott nap, ami még hátravan. Már amennyit a teljesen elvetemült munkarendjük mellett vele tölthet. A tintaszörnyeteg mintha aládorombolna az érintésnek, az összekuszált asszociáció azonban Nikolay élvező mormogása, lapockái moccannak, ahogy nekidomborítja a hátát az érintésnek. - Gondoltam már rá párszor. - Sóhajtja tökéletesen őszintén, ami jelen esetben azzal a vágytól mocskolt pillantással meglehetősen betegnek és perverznek hat, de talán ez még megbocsátható neki. Messze nem siet annyira, mint amennyire illene neki, elidőzik a férfi száján, a csókja nedves, puha, valami bensőségesen intim, aminek köze sincs ahhoz a bizonyos kefélni járunk össze életérzéshez, ami viszont sokkal illendőbb lenne. Ugye. Kurva nagy mázlija van, hogy elégszer hallotta már a könnyűszerrel dobálgatott orosz rulett kifejezést ahhoz, hogy ne rezdüljön az említésére sem, bár egy pillanatnyi gondolat valahol megáll benne, mert nem épp ebben a környezetben, szívdobbanásban számított rá. A nevetése az égvilágon mindent palástol. - Óh, ne aggódj, szándékomban áll. - Ha már bassza meg, nem igaz? Vigyorogva biccenti oldalra az állát, belecsókol a férfi nyakába és egyazon gondolatmeneten harap is rá. - Tudom, hogy élvezed a random szexdrillt, hm. Kid halt meg? - Vonja fel a fél szemöldökét, mert hát... miért is kellene automatikusan sírásásra asszociálnia? - Mhmhmhm túlélem. - Nevet a megjegyzésre, legrosszabb esetben megeszik a macskát, ő aztán nem válogatós. Még mindig mosolyog, mikor felegyenesedik az ajtóban, a szétnyíló fémszárnyakkal mozdul kifelé és őszintén, ezúttal a rávetődés váratlanul éri. Kurva könnyű vele az élet. Támadásra támadással, szexuális ingerre ugyanazzal válaszol és nem a köréjük tornyosult pletykafészek lesz az, ami meggátolja a viszonzásban. Korábbi adakozásától megduzzadt ajkai most hasonló buzgalommal csókolnak, a nyelve becsúszik a szájába, saját kielégítetlensége pillanatnyilag levadászás ide vagy oda, egy domináns, akaratos, követelőző szörnyeteg, amit nemhogy csitítottak volna az előbbiek, csak tovább ajzotta magát. A csókja hát pontosan olyan is, ami ebben a helyzetben elvárható, mohó, szenvedélyes, túlfűtött, felizgatott, türelmetlen, arcpirításban felér egy kisebb public szexjelenettel, így igen. Minden rajtuk legelő tekintetben van miről pletykálni. Halkan nyög, ahogy a férfi teste a testéhez simul, ágyéka kőkemény feszességgel préselődik a hím kielégült öléhez és nagyon, nagyon sok önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne mozduljon rajta a nyers, bagzó ösztönnek engedelmeskedve. - Nagyon, nagyon, nagyon mocskosul meg foglak baszni. - Súgja a fülébe válaszként akcentussal vegyített érdes torokhangon forró lélegzettel, mielőtt megigazítva feszengő ölén a nadrágot ellépne mellőle. Valahol ezen a ponton nyomja ki a hívást, távozó alakja néhány megkérdőjelezhető minőségű pillantás és sutyorgás palástjával lép le a tett helyszínéről.
Ami ő az kérdéseket vet fel. Orvosilag, emberileg, moralitásilag és filozófiai régtől fogva azt kutatják azok, akik mások mint ő, hogy ő maga miért lett ilyen. Miért nem olyan, mint a többi? Van rá hatása a nevelésnek? Nyilván igen és néha meg nem. A genetika tehet az egészről? Nyilván igen, de mindig vannak más hozzájárulások, mert a társas kapcsolások, a gyors felismerés, a szakszerű segítség javíthat az állapotokon, és beilleszthetővé válhat a társadalomba valami, ami ennyire... közönyös annak szabályai és működése iránt. Akinek semmi sem fontos saját magán kívül. Ezio köszöni szépen saját maga is eljutott segítség nélkül az élhető szintre, de megtanulta magának feltenni ugyanazokat a létfeszegető kérdéseket, mint amik felmerülése a természetes szűrést jelentik a tömegeknek szemben az ő fajtájával. Ezeket a kérdéseket feltenni és megválaszolni evező és vitorla, friss és ropogós nyugati szél, amibe belekapaszkodva keresztül lehet szelni a megkérdőjelezettség hullámait, és be lehet illeszkedni a normálisba. Mi a baj mégis, ami ott kering a koponyájában eleven talányként? Nik. Nik nem tesz fel kérdéseket. Nik egyáltalán, semmilyen kérdést nem tesz fel, amire ne tudná a választ, vagy ne tudná azt kitalálni, miközben acélos szemeivel őt fürkészi. Niknek nem kell megkérdeznie, hogy mi tetszik neki, ő tetszik neki, egyszerűen. Ő tesz fel kérdéseket neki, róla, ő keresi a válaszokat felőle. Egzisztenciális döbbenet a gyönyör kvantumcellájába zárva, újabb fogság, ami kitöréssel kecsegtet, megrészegítő felismerés, hogy önmagát definiálva és megmutatva a másik előtt nem a feltett kérdésekre ad választ, nem egyfajta éhséget és igényt elégít ki, hanem ő valamilyen, amilyennek önmagát határozza meg a saját kérdései révén, és Niket ez gyönyörködteti. Mert a keze alatt gyönyörködik az emberformájú fenevad, és őbenne, neki imádkozva, a kielégülését megkívánva a saját játszóterének buszfalai között. Szinte rémítő. Szinte. Mert a kérdés ellenben benne fellobban élénken: miért? Nik, miért? Miért éri meg neki? Nagy a világ, de ahhoz túlságosan szűkös, hogy önmaga legyen benne, álnéven körülrajzolt emberi életének farsangi maskarájából félig lebújva a pszichopatát magához rántva mégis milyen tervei lehetnek? Hova tervezi az életét, kettőjüket együtt miként illeszti be a konkrét és markáns elvárásokkal rendelkező társadalmi rendbe, amiből egyénileg is kilógnak? És ha mindez éppen olyan mellékes, mint amilyennek tetszik most, ha Nik valóban nem gondol ezekre a vonalakra a jövőben, akkor miért nem teszi? Lihegő hangjától kiszáradó szájának fájdalmas árkaiban őrjöngve rohangálnak a fel nem tett kérdések, amik szükségesek az életjátékban maradáshoz mindösszes eddigi tapasztalatai szerint, de rendet vág közöttük a kielégülés elfogadása. Ő adja ki magából a testében összegyűlt kéjes feszültséget, az övé az élvezet és a kielégülés, mégis, mintha valamit megkapna, ólomhideg elfogadás csordogál a gerince mellett: ha így működik, hát így működik. Csak meg tud birkózni Nik állításokból született vonzó bástyarendjével, mert hiába a lágy mozgás a műértékkel kifestett bőr alatt, hiába a hozzáhajolás lágysága, a szemek hajlékony sokárnyalatúsága, a hang hátborzongató változékonysága, valójában a férfi lényét mégsem íves kérdések alkotják, hanem kőmerev állítások, amik megfellebbezhetetlenül elétornyosulnak, és neki így kell felhágnia rájuk, nem hajlítgathatja le magához az igazságait. Megkérdőjelezhetetlen. Embertelen. Szép. Ritka. Múlandó? - A tett halála a gondolkodás - közhelyfalvai tájszólással nyalja el a száján a saját ízének közvetített sós élvezetét, kívánja a csókját, annyi más helyett, amit megtehetnének még itt, de a humántudományi kérdések (közszeméremsértés? azok ott tényleg...? fúj már, miért nem otthon csinálják? valaki hívna rendőrt? hogy nem szégyellik magukat?) miatt mégsem lehet. - Azt hiszem nekem is be kell érnem a saját élvezetem ízével - törődik bele az elkerülhetetlen munkába bocsátásba sóhajtó áldozatételt téve a hangjával, kielégült visszafogottsággal együtt nevetve vele azon, ahogyan Nik azonnali választ ad a kötőszóként használt bazdmegelésre, aminek jelenlétét a mondatban ő már észre sem vette, így egy pillanatig is elgondolkodva bámul rá, töprengve azon, hogy mit is áll a másik szándékában, és amikor rájön üres lelkében túlcsordul valami kellemes, borzongató ismeretlenség. - Tudod mit élveznék még? - mordul fel a nyakába szorítva a másikat egy pillanatig, mert a szex belebbentése pszichopata ellen elkövetett kegyetlenségnek minősül helyzetükben - Mr. Keaton, de nem az én halottam, én csak ások - elmosolyodva megcirógatja a tincseit, hoppá, itt egy kérdés Niktől, rögtön rávonatkoztatva, elgondolkodna rajta, de a távozása Nik után vonzza, felhevült teste magára követeli, de ő az, aki ráhajol ahogy maga felé fordította zsákmányát. Belekóstol abba, amit ki kell hagyniuk most, útravalóul adja magát, forró ragaszkodással kitelt csókját, annak minden tiszta hevével együtt, most nem játszadoznak, nincs mivel, minden pillanattal az elkerülhetetlen fájdalmas búcsú felé tartanak, hát kihasználni az időt gyakorlatilag hazafias kötelesség, és mégis minden jónak vége szakad egyszer, de előtte még a feketével alig karcsúsított derekát magához karolta, birtokba vette, gyerekes izgalommal itt, az életének üres, de mutatós panorámaablakában. - Ezt ígéretnek hovatovább eskütételnek veszem - felel azonnal, mintha elnyelné a hangját hasonló rekedtséggel, megrázkódik, ahogy engednie kell, hogy az éjszakai fények és árnyak öleljék tovább. - Hát jó nagy darab barátnőd van - Rodrigez ocsúdik először a zavarából. - Legalább nem kell féljek, hogy elrabolják, nem?
Kezdőlap
★ ✎: 720 ★ id: 0104
★ ✎:656 ★ id: 0105
★ ✎:1065★ id: 0107
★ ✎:109★ id: 0109
★ ✎:805★ id: 0110