Hívatlanul készül megsérteni érkezésével a magánszféra alanyi jogát, de legalább nem váratlanul, még a liftbelépés előtt ír egy üzenetet: „jövök”. Szó nélkül érkezni más otthonába – valamiért – modortalan cselekvésnek van elkönyvelve. Akkor is, ha az ember birtokában van egy belépésre jogosító kulcsnak, aminek egyébként Nate is, csak éppen nem találja. Pusztán ezért van könyékig a nadrágjában, mielőtt még becsukódik előtte a liftajtó, ahol, legalább egyedül marad férfias cselekvéseivel és egy nemzetközi hívással. - Bonjour Madame, je vais devoir vous demander de modifier mon rendez-vous avec Monsieur Marchand. – Kezdi egyből, ahogy felveszik, szépen kéri, hivatalos hanglejtéssel, udvariasan. Nazális magánhangzóira, ha akarna, se tehetne bíráló megjegyzést senki, persze, nem is akar, meg hát nincs is, ki megtegye. A vonal másik végén a hang viszont nem adózik elismeréssel. Nate minden erőfeszítése porrá zúzódik a feleslegesség oltárán, mikor a titkárnő felteszi egyetlen kurta kérdését: „Pourqoui?” Csak így egyszerűen, körítés nélkül "miért?". Nem vesződik azzal, hogy szép napot kívánjon, mert nem akarta, hogy Natenek valaha is szép napja legyen. Egyszer harapta meg, egyetlen egyszer, annak is már 12 éve, de Madame Boucher azóta nem volt hajlandó fátylat borítani a múltra. Nyomra maradt, igaz, de legalább emlékként viheti magával, mikor nyugdíjba vonul, aminek egyébként szintén ideje volna már. - Je suis malheureusement déjà occupé le jour où nous avions prévu de nous rencontrer. Sóhajt kap feleletként. Sóhajt! Válasznak! Ő! Övé a szálloda! Vagyis hát az apjáé. Legalábbis nagyon reméli, hogy még az apjáé. Még jobban, hogy az is marad. Éppen emiatt lenne elengedhetetlen, hogy beszéljen Marchanddal, és éppen emiatt halogatja idejét se tudni már, mióta. „Meg kell értenie, Madame Boucher, rengeteg találkozót kell most beiktatnunk, szerte a világban, igazán sajnálom a kellemetlenséget, de sem apám, sem én nem érnénk oda időben, megváratni pedig semmiképp nem szeretnénk Monsieur Marchandot.” – akarná mondani, de félő a mentegetőzése inkább hangozna úgy: „Írja át a naptárában azt a kurva időpontot, Madame Boucher, vagy lerepülöm mind a 7 órát és 18 percet, odamegyek, és megint megharapom.” Végül csak annyit kér, mert nem is mondja, nem parancsolja, kéri: - Serait-il possible de se voir à une autre date? Ekkor lép ki a liftből, még mindig marokra fogva zsebében a kulcsot, amit Ella adott neki a saját lakásához. Tisztázatlan, milyen okból, de biztosan nem józan eszétől vezérelve. Az ajtóhoz lépve a zárba kényszeríti, elforgatja, majd még azelőtt nyitja az ajtót, hogy annak félfáján kopogva jelezné a jelenlétét. A fülébe közbe a sátán duruzsol, elég halkan és mélyen ahhoz, hogy ne értse, de legalább szerez neki másik időpontot. Azt nem tudja ugyan, mikorra, de majd ír egy emailt ezügyben, azt nem kell hallani. - Non, ç'est tout. Merci pour votre aide. Au revoir.– már küszöbön túl van, az ajtót csukja maga után, mikor megszakítja a hívást. Ellenőrzi a telefon képernyőjét, kétszer is, mielőtt útnak bocsátaná a többit. – Romolna meg a tej a hűtődben, te szipirtyó. A papírhalma, melyet munkaidő zártával az irodából hozott el, száműzi az első vízszintes felületre, ha ez előszobaszekrény híján a földet jelenti, hát ledobja. Kabátja a fogasra, cipője pedig alá kerül, mielőtt még beljebb lépne. Félő, hogy a szőnyeg többet érne Ellának, mint Nate élete, jobb nem összekenni a manhattani utcák mocskával. – Hello drágám, megjöttem!
A Natehez fűződő viszonyom milyenségét remekül jelzi, hogy miután a kijelzőre villanó üzeneten - egy szó, nagy kaland - végigfut a pillantásom, a következőt az első tükröződő felületre, benne pedig önmagamra emelem. A kanapé fölé, plafonra szerelt hatalmas tükör nem ront, de nem is javít az összképen, Nathaniel pedig majd csak feldolgozza valahogy, hogy itthoni tartózkodáshoz öltöztem - ha már a délelőttöm egy látványnak pompás, ám annál kényelmetlenebb szettben telt.. és jöttének hírére sem fog el az inger, hogy lecseréljem a textilt. Vagy, hogy mozduljak ajtót nyitni, lévén a "jövök" elég tág időintervallummal operál; egyébként is van kulcsa - neki, és még másik négynek: a lakásavatómon kapták csecse kis gyűrűsdobozokban, oltár nélküli fogadalomként.. És nagyjából ennyire emlékszem csupán abból az estéből, de talán jobb is így. Jelen épület felső szintje (felső kettő) - vagy ha úgy jobban tetszik a tetőtér az enyém. A lift a bejárati ajtómra nyílik, a folyosón nem cselleng-kallódik egy hülye szomszéd sem, és ha véletlenül az én emeletemen száll ki, jogomban áll a kerületi rendőrséget magánlaksértésért panaszt emelni, mert ez itt New York, itt feljelenteni szokás a másikat, nem pedig golyót ereszteni a birtokháborítóba, mint Texasban. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden. Nyílik az ajtó. A lélekállatomként számon-tartott szépherceg meg franciázik, fúj - sóhajtok, szemforgatás nélkül. - Ó micsoda öröm! Már azt hittem piára és nyugtatókra kell költenem az örökségemet, hogy ne érezzem a magányt! Erre itt vagy te, fess mint az ördög.. - Búgok-affektálok neki a kanapéról, lehajtom az ölemben tartott laptopot és a dohányzóasztalon felejtem, hogy korabeli üdvözlési rituálé keretein belül csókot lehelhessek Nate arcára. Nem kérdezem miért jött, nem bonyolódom üres fecsegésbe - legutóbb, amikor hívás-értesítés nélkül beállított, egész idő alatt csak ültünk egymás mellett, mögött, előtt, alatt, felett a lakás legkülönbözőbb pontjain laptoppal, telefonnal, könyvvel vagy tetrissel, és egy kukkot nem szóltunk egymáshoz. Varázslatos éjszaka volt. Úgy sejtem beavat majd úgyis. - Mit iszol gyönyörűm? - Gyengéd hangulatomban kiszolgálni is hajlandó vagyok, nem csak meghallgatni a válaszát a feltett kérdésre, aztán megmutatni neki, hogy merre találja a konyhát és/vagy a bárszekrényt.
Ella öltözete nem lepi meg, miért lepné, látta már ennél kevesebben is, és őszintén, férfiból van, reméli, hogy még fogja is. Az viszont, hogy felemelkedik a kanapéról és elébe járul, majd fogadóbizottsági szerepét pincérnőibe vedli, na, az nagyon is. Nem tudja, mivel érdemelte ki, de nem teljesen ostoba, nem fogja megkérdőjelezni. - A jelenlétem miatt igazán nem kell lemondanod a piáról és a nyugtatókról. – Előbbi amúgy is Nate szerves tartozéka, utóbbi meg pusztán csak igen hasznos annak, aki huzamosabb időintervallum keretein belül élvezi a társaságát, de ezt nyilván nem teszi hozzá hangosan. Nem, mintha titok lenne, nem az, de nem szándéka megölni a bulit, mielőtt még elkezdődhetne, az ilyesfajta ténymegállapítások meg másra amúgy sem jók. – Megzavartam valamit? – Az asztalra helyezett laptop tényére alapozva kérdi, a mondata elejét Ella lábaitól, az utolsó szavát viszont már a lány tekintetétől. Mondhatnánk, hogy az emberi természet velejárója a szépség értékelése, vagy, hogy Nate nem tanult meg viselkedni – ezutóbbi nem is állt messze az igazságtól, ami egyébként az: Nate egyszerűen csak bunkó. Nem önszántából, nem mindig, nem mindig önszántából. Hozzászokott, vagy inkább szoktatták, hogy neki mindent szabad, és néha még rövidzárlatot okoz az agyában a tény, hogy mégsem. No meg, persze, nem elhanyagolható tény, hogy Ella lábai azért a legmagabiztosabb heteroszexuális nőt is képesek lettek volna csapatváltásra késztetni. El lehet képzelni, mit műveltek az áldozattal, ha a képletben tesztoszteron is szerepelt. - Megkérdőjelezhetetlen szakértelemed fényében milyen italt ajánlanál egy olyan helyzethez, amiben megkérlek, hogy hívj fel nekem egy mélyen szexista, középkorú olaszt, mint a titkárnőm, és kérj másik időpontot a holnaputáni találkozónk helyett, míg én, nem is tudom, arccal lefelé heverek a kanapédon? Signore Cannavaro jó tulajdonságainak listáján bizony nem sok tétel szerepelt. Ha az ember lehúzta róla azt a nem túl jó, de legalább kedvező ismérvet, hogy nem tartja sokra, de legalább imádja a nőket, tulajdonképpen semmi nem marad. Ez is pusztán azért minősült jónak, mert egy kedves, gyámoltalan női hang az égvilágon bármire rá tudta venni Signore Cannavarot, és amit saját érdekében ki tudott használni, az Nate szótárában pozitívnak volt elkönyvelve. Ella karaktere legalább annyira távolt állt a gyámoltalan nyuszilánytól, mint a sajátja, de még így is több esélye volt egy sikeres Southern Belle imitációra, mint Nathanielnek, akinek pontosan egy ádámcsutkával volt több, mint amit a feladat igényelt. – Plusz pont jár, ha ezt a bájos Dorothy teszi Kansasből, nem redneck Bessie Texasból, de nem válogatok. Kijelentését – kérését, óhaját, szavai mögé rejtett óvatos könyörgését – megkoronázván átvág a nappalin, és teljesíti a feladat ráeső részét, végignyúlik a dizájner bútordarabon, amiről puszta jelenlétével sikerült száműznie a tulajdonosát.
- Ááálompasi. - Epekedő sóhajjal emelem jobbomat a szívem fölé, ami a valóságban kimerül azzal, hogy néhány ujjamat a bal mellem felső féltekéhez érintem mindazon teátrális átéléssel ami az államalapítástól kezdve száz-százhúsz évvel ezelőttig normális volt a női reakciók tekintetében, vagy amit a nagyanyám elvár ha Kansasben járok; Hiába értünk egyet közelebbi felmenőmmel, hogy lényegében farkasok neveltek engem, a szegény, anyátlan félárvát - Koch nagyi meggyőződése, hogy akkor is Déli hölgy voltam-vagyok-leszek, ha bele is döglöm. Johnson nagyi valamivel könnyebb eset, őmellette csak kereszténynek kell lennem, lehetőleg nem káromkodni és ügyelni, hogy ne jusson a fülébe egyik helyi numera sem, nehogy a szájára vegyen a város - és kurvára nem ajánlott ilyenkor közbeszúrni, hogy az én mércémet megütő (szám szerint kettő) texasi cowboynak ültem már a száján, és istentelen csalódást jelentettek. Közlekedek a lakáson belül, ám nagyon ügyelek rá, hogy Nate akadálytalanul legeltethesse rajtam a szemét - én szóltam, hogy nem vagyok rendes feminista csak ilyen vasárnapi emancipunci - mert a fene nagy introvertáltságban is szeretem, ha szépnek tartanak. Azt persze jobban, ha az intelligenciámtól dobnak hátast, de ebben a csúnya nagy felszínes világban nagyobb sikere van a vörös rúzsnak, mint egy csodás MRI felvételnek az agyamról. - Csak pornót néztem. - Legyintek engedékenyen, hangomban azzal a könnyedséggel, mely nem engedi eldönteni hogy az igazság hangzott-e el az imént, vagy éppenséggel szemrebbenés nélkül hazudok: a konyhai designba integrált bárszekrény ajtajait kitárva a bőség zavarával küzdök, ami nem jelenti, hogy süket lennék a hangjára; Annyira megragadja a képzeletemet a középkorú szexistával, hogy a titkárnőt szinte meg sem hallom - nincsenek titkárok-titkárnők, manapság már asszisztenseket találni a helyükön, már ahol. A nagybátyám plusz a két fia, valamint az apám is szorgalmazza egy ideje, hogy tartsak multifunkciós vállalati rabszolgát: képes legyen szépen megfésülni a naptáramat, termete vetekedjék egy jóravaló szekrényével, erejében medve, türelmében sírkerti kőszobor legyen.. Mert ugye örökösként becses, mások által lopni való, zsarolási alapnak kiváló kincs vagyok - féltenek engem, a vagyont amit ki kell értem fizetni... És itt szokott kifulladni a beszélgetés: majd ha olyan helyre, mondjuk Jerseybe megyek akkor bérelünk személyi testőrt, a naptáram kezelését pedig megoldom egyedül is. Nem vagyok olyan fontos személy a cégnél - (ahhoz ugye Charles és David is meg kell boldoguljon, lévén nem nyugdíjba vonulós típusok), hogy ne tudnám a napirendemet totális kontroll alatt tartani még úgy is, hogy C&D random értekezletekre vagy krízishelyzetek miatt rángatnak dróton. Fordított esetben engem is érdekelne, hogy teljesít nyomás alatt három 25-30 éves suhanc, akik egyszer majd a felépített királyság teljhatalmú urai-úrnője lesznek. - Bessie csakis olyan whiskeyt iszik ami a Garrison fivérek lepárlójából került ki, Dorothy viszont nem ilyen válogatós.. számára a Tom's Town vodka és gin, Union Horse rozswhiskey.. és a Mean Mule tequila is terítéken van, de a digó tiszteletére legyen grappa. - Mert az már magától értetődik, hogy megteszem amit kér, csak rámelegítek a hangszálaimra két ujjnyi, jégkockára löttyintett szesszel; Ugyanennyi, de inkább több Nate fejadagja is, amit a laptop mellé, a dohányzóasztalra koppintok gyengéd célzással - fekve nem ihat a bútoron. Noha a kanapém nagyobb, mint néhány Manhattani albérlet, mégis Wyndham fejéhez közel foglalok helyet, mert lábnál a kurvák és feleség-alapanyagok üldögélnek csak. Szabad kezem ujjaival szórakozottan simítok drága frizurájába ameddig még fetreng - ha ő nem lenne nekem, már rég adoptáltam volna egy kutyát. - És a papírhalom amit hoztál?
Akár egy fiatal, és jóval feszesebb Blanche Devereaux, színpadias déli kellemét finoman közvetlen – mert kérem, ne hívjuk már közönségesnek – szexuális felhang követi. Elbűvölő. Nate persze nem tesz említést a felfedezni vélt párhuzamról, több okból sem. Egy, a fiatal nők nem szeretik, ha ötven pluszos fiktív karakterhez hasonlítják őket – sajnos még akkor sem, ha az említett személy a sorozattörténelem egyik ikonikus alakja. Kettő, ennek orvoslására elő kéne adnia, hogy miért a The Golden Girls minden idők legikonikusabb sitcomja, és az még soha nem vezetett sikeres estéhez – most, igaz nem pontszerzés céljából jött, de attól még amolyan másodlagos célként tekintett rá. A férfi, aki azt mondja, hogy nincsenek ilyen szándékai, hazudik. Három pedig, a reakció, amit a szavai – főként ebben a témában, de úgy nagy általánosságban is – kiváltanak az emberből szintén nem volt túl kedves a lelkének. Sera fintort idéző arckifejezése örökre a tudata mélyére égett, pedig akkor csak az ingének színe volt kifogásolható. Ella is legalább annyira inzultálóan tudott nézni, Nate meg egyszerű férfi révén inkább azt szerette, ha cirógatják az önérzetét, nem pedig belerúgnak. - Ó, hogy úgy. Abban sem akarlak megakadályozni, fejezd csak be, megvárom. – Könnyed vállrántás nyugtázza a szavait, el sem gondolkodik valóságtartalmuk alapján. Minek is, nem oszt, nem szoroz, mindenki azt kezd szabad idejével – és saját magával – amit csak akar. Ellenőrizni meg – habár könnyedén odanyúlhatna az asztalon felejtett laptophoz – nyilván nem fogja. Szívesen utána járna, Ellának melyik felnőttfilmes oldalon van prémium tagsága, de legalább ennyire szeretné elkerülni a verbális és testi fenyítés minden formáját is, így nem tesz semmit. Csak javaslatot, abból nagy baj csak nem származhat. – Ha esetleg gyakorlatba interpretálnád a látottakat, abban is tudok segíteni. Talán. Majdnem biztos. Az italkínálat hosszasra nyúló listáját – kommentár nélkül – már a kanapén heverve hallgatja, akartalan megteremtve azt a republikánus családklisét, amiben a férj elégedetten döglik otthon egy dolgos nap után, míg háztartásbeli asszonykája kiszolgálja – amitől egyébként mélységesen undorodik. Ettől független, persze, nem mozdul meg, fejét is pusztán azért emeli, hogy aztán befészkelhessen Ella combjaira. Részéről opció lenne a közé is, de ahhoz még határozottan nem ittak eleget. Semmit, ha pontosan akarunk fogalmazni. - Az emberi létezés megkeserítésére szolgáló alapanyag, közismertebb nevén munka. – Lehunyja a szemét, amint Ella ujjai a tincsei közé gabalyodnak. Dorombolni is éppen csak azért nem kezd, mert nem tud. – Munkáltatói jövedelemigazolások, franciáról angolra, tegnapi határidővel. Lényegében majdnem kész, pusztán idegennyelvű flörtölési célzattal hoztam. Ugyan, mi lehetne vonzóbb, mint a számszerűsített nettó napidíjak. Sóhajjal ajkán, – mint aki mélységesen belefáradt a fekvés tétlenségében –, tornázza magát ülő pozícióba. Egyik kezével az itala után nyúl – nem iszik bele, csupán beleszagol – másik ujjai között a telefonja raboskodik, mígnem felkínálja a piszkos munkát végző számára. – Cannavaro név alatt. – Mert a SuperMario sajnos olyasfajta sztereotip rasszizmus volt, amit apja nem engedett neki… leírni. – Kiújult a betegségem, sajnos telefonálni sem tudok, nemhogy repülni. A lehető legtávolabbi időpontot kérem, amit csak felkínál. De előbb… - koccintásra emeli a poharát. Lehet persze ilyesfajta formaságok nélkül is inni, csak minek. – Arra, hogy most hivatalosan is te vagy a kedvencem.
Ha belátnék a gondolatai közé megállapíthatnám, hogy Nathaniel Everett Wyndham-Crow egyáltalán nem ismer, vagy ami még rosszabb, képes engem ahhoz az x számú nőhöz hasonlítani, akikkel mindeddig tapasztalatszerzés címén hetyegett, interakcióba lépett, bla bla bla. Az elgondolás, miszerint képes lenne olyan heves és hiábavaló érzelmi reakciót kiprovokálni belőlem, mint például a sértődés... Nonszensz. Az egyetemen több fiúklub is tiszteletbeli tagjává választott, nem annyira a profiljukba vágó tevékenységeim és eredményeim láttán, hanem a szocializációval töltött esték alkoholtól engedékeny hangulatáért - hogy hátrakötött kézzel is képes vagyok kasztrálni a legnagyobb tesztoszteroncsődört verbálisan, míg az nem töpörödik vinnyogó kutyává a lábamnál - nem éppen Texasi rodeón szerzett képesség, hanem a velem született gonosz megmutatkozó arca. A legjobb barátom telefonjában is úgy szerepelek olykor, hogy 'Female Satan' - ő idegből szokta átírni a nevem, én pedig minden alkalommal bóknak veszem. Azt viszont nem, ha egy lapra vesz holmi többi nőkkel. - Nagylelkű vagy. - Intézem el ennyivel a dolgot, hisz Nate azon kevés számú szeretteim közé tartozik, akiknek kedvéért hajlandó vagyok félretenni aktuális tevékenységemet, hogy rá és csakis rá koncentrálhassak - de gondolom ha tényleg pornó menne a gépen akkor mozizhatnánk közösen, egymásba gabalyodhatnánk megint, hogy aztán... - Ezek szerint most van nálad gumi? - ...hogy aztán ne történjen semmi igazán említésre méltó, nem mintha a mi plátói szerelmünket megzavarhatná a valóság bármely része, vagy egésze; Könnyű szeretnem őt, mert általában semmit nem vesz komolyan (köztük engem sem), hát olyan mint a 'Szabadulás a börtönből' kártya - felelősség nélkül, következmények nélkül.. - És úgy kívánsz flörtölni, hogy nézhetlek munka közben, vagy segítenem is kellene? - Körmeimmel a tarkójára karcolom simogatásomat, kicsit előrehajolva pedig a szája sarkába suttogom a szívem.. helyett a feltételeimet. - Ha igen, akkor csak a matekot vállalom, a franciát nem. - Mozdul, eresztem őt, hogy aztán illúzióromboló módon a telefonját adja a kezembe. - Értem, főnök. - Az övéhez koccolom a saját poharamat, a tartalmát pedig egy gondolatra ledöntöm - a grappának elég szar íze van ahhoz, hogy ne akarjam szopogatni. "Szeretlek, Nate" - súgom neki válaszul szesztől könnybe lábadt szemekkel, ami persze nem akadályoz abban, hogy idehozzam az üveget - a jégkockáinkra új adagot locsolok, aztán tárcsázom Cannavarot és amíg tart a hívás Nate kezével játszom - ujjbegyein zongorázom, tenyerében rajzolom után az életvonalat, összefűzöm majd kibogozom ujjainkat, de egyáltalán nem vagyok hajlandó ránézni: nekem komoly koncentrációba kerül a mostani előadás, végtére is az okos és nem a szexi lány vagyok kicsiny csapatunkban. Mire végzek a kihangosított telefonból doromboló digóval, addigra beleegyezik, mi több ragaszkodik hozzá, hogy kíméljük a főnökömet, akinek bármeddig is nyúljon a betegsége, a kettejük dolgát nem fogja negatívan befolyásolni ezen időintervallum; Cannavaro fog ideutazni hozzá, és reméli, hogy velem is találkozhat. - Számolni fogom a perceket, Signore Cannavaro. - Duruzsolom folyékony, bár akcentustól nem mentes olaszul, aztán bontom a vonalat. A poharamat meg csak úgy odanyújtom, újratöltésre. Kettőtől eléggé lezsibbadt a nyelvem ahhoz, hogy ne érezzem a harmadik ízét.
- Basszameeeeg! – Elnyújtott utolsó szótagjának betűit elnyomja a tenyere, amivel végig szánt az arcán, elégedetlen morgás marad csak belőle. Lehunyva hagyja szemeit az ujjai takarásában, éppen csak egy pillanatra, mielőtt újra összeláncolná tekintetét Elláéval. – Szerinted az UberEats futár hoz egy csomaggal, ha rendelünk valami kaját? A 21. században élünk, embereket küldünk a világűrbe, csak vagy egy applikáció, amivel lehet óvszert háthoz rendelni. – Nem mozdul ellenőrizni, mert sejti jól, hogy az App Store nem kínál megoldást a problémájukra. Megintcsak. Mostanra, persze, lehetne okosabb. Tanulhatna a hibáiból, hordhatna magánál a pénztárcájába rejtve legalább egy óvszert, bár ehhez elengedhetetlen lenne, hogy legyen pénztárcája. Ha pedig lenne pénztárcája, akkor már nem lenne pénztárcája, mert Nate 30 napos időkereten belül mindent elhagyott, ami nem volt hozzárögzítve. A technológia fejlődés fénykorának kapujában, mikor a fizetéshez már a plasztikkártya sem szükséges, elég a telefon – óra, tablet – tárcát hordani legalább annyira régimódinak tűnt, mint zsebórát. Az iPhone X hátlapja mögé meg az ID card még éppen befér, de a durex már nem. Pedig tényleg gondolhatna rá, igazán lehetne okosabb. Nate Wyndham annyi minden lehetne már mostanra, de hát ő azért van, hogy csalódást okozzon. Egyedül csak a helyzet és annak súlya változik mindig. - Pedig reméltem, hogy nem lesz ellenedre egy kis francia. – Emeli a fejét, megdönti egy kicsit, éppen csak annyira, hogy felterjessze a felsőbb hatalmakhoz az igényt, a néma kérés viszont teljesítettlen marad. Ella a szája sarkába búgja a szavakat, de nem több. Játszik vele, pont így, mikor annyi más módot találhatnának a játékra. Nem lepődik meg túlságosan, de egészen kicsit azért csalódott. Végül aztán mégiscsak ő mozdul. A telefont a feladattal együtt osztja ki, majd iszik, közben arra gondol, meg sem érdemeli a Királynő kegyeit, mi több, barátságát. Csak a miheztartás végett, a többiekét sem, kivéve talán Warrent. Róla tudta, hogy legalább akkora káosz, mint ő maga, csak mérföldekkel jobban titkolta. Többnyire. A baj amúgy is köztudottan csőstül jön, így arra a majomra nem pazarolja a bűntudatát, mert tudta, mire vállalkozik. Többnyire. Jó az olasza. Nem csak úgy simán jó, mint tartalom nélkül odavetett bók, valami, amit mondunk, mikor mondanunk kell valamit. Nem, tényleg jó. A nyelve magabiztosan pörög, a hangszíne az idegen nyelv és a rászabott szerep kettőséhez igazodik, mégsem hat mesterkéltnek. Ella nem néz rá, felé sem pillant, így szavainak alig a felét tudja kivenni, de mindegy is, úgysem arra figyel, amit mond. Arra, ahogy. Eladhatná a lelkét is akár, és Nate még meg is köszönné a végén. Az utolsó mondatot elkapja, nyaka körül szoruló hurokként rántja vissza a valóságba. Nem sokat tompít rajta Ella érintése sem a kézfeje körül, főként, mert az ujjak játékos matatását újratöltésre invitáló mozdulatra cseréli. Nate engedelmesen löttyint mindkettejük üres pohárba a szeszből, ami íze alapján éppúgy lehetne a pokol kénkövének kipárolgása, mint a törkölyé. - Tudod, hogy ezek után kénytelen leszel eljönni velem, ugye? – Vigyorog a megmentőjére, egész addig, míg egyhúzásra le nem hajtja a harmadik kört is. Igazából utána is vigyorog, csak már sokkal kevésbé őszintén. A poharát az asztalra teszi, Elláét mellé, a fejét pedig visszahajtja a Királynője combjaira. Ha valaha is meg kell halnia, reméli így éri majd a vég. A rá váró munkáról, a jövőheti találkozóiról, még a szájában maradt grappa kellemetlen ízéről is megfeledkezik, elzárja őket mélyre, ahol a tudata már nem éri el a problémákat. Majd előhúzhassa, amikor kedve van foglalkozni az életével. Most nincs. Most máshoz van. – Van kedved felöltözni?
Annyira megszokottá vált már ez, hogy még csak csalódott sem vagyok. Elhiteti velem, hogy a királynője vagyok, aztán ilyen apróságokon siklik ki az egész - az lenne egyszer meglepő, ha én a királynő, ő pedig a királyom lenne, de gondolom minden lánynak szüksége van az életében a beteljesületlen szerelem intézményére; Mert a szívem töri össze most is, mindig, amikor valami olyan bukik ki a száján ötlet gyanánt, amit nem érzek állampolgári kötelességemnek megakadályozni.. megakadályoztatni Warrennel.. és Nate mégsem száll síkra a megvalósításáért. - Ami azt illeti, van. - Az UrbanFetch valamelyik biciklisfutára egy órán belül ideérne vele, de az épületem portását úgy ismertem meg, hogy felettébb szeret kevés melóval sok pénzt keresni - gondolom átlépne a kedvemért a trafikba gumit venni, ha utána megtarthatja ami az ezresből visszajár: utóbbi persze nem APP, de ennyi pénzért úgy hívom, ahogy csak akarom. Megejthetném ezt is, azt is, hogy Nathaniel ne ejthessen meg engem, de alapjáraton úgy vagyok vele, hogy törje magát értem a pasi és ne fordítva. Tisztelet a kivételnek, de... hmm, várj ...nem, nincs kivétel. - Bár tehetnék kivételt veled, de amilyen lazák az erkölcseim, olyan szigorú elveket vallok. Első a munka. - Néma mosolyomat érezheti még a szája sarkában a búgásom mellé - mert határozottan nem ittunk eleget máshoz.
Felhajtom amit tölt nekem - egyáltalán minek tartok itthon grappát? - hogy fanyalogni se legyen érkezésem az íze miatt: vonásaiban gyönyörködöm kicsinység szavait követően. - Én nem fogadnék rá. - Hunyorítok rá derűsen, mert nem kíván ügyvédi jelenlétet a ténymegállapítás, hogy megtettem amit a lélekállatom Király kért, de többre nem szerződtem; Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tenném meg neki, csak az már nem lesz ingyen - most joggal érdeklődhetné meg mindenki, hogy minek Nate-nek ellenség, ha ilyen barátai vannak? Immár nem csak tincsei közt futnak ujjaim, de arcát, nyakszirtjét cirógatom, ajkainak ívét rajzolom meg ujjbegyeimmel, állcsúcsáról húzok vonalat a torka felé, s teszem még miközben alaposan megfontolom a kérdést: legyen kedvem felöltözni? - Hát ha neked nincs kedved szexelni, akkor persze, fel is öltözhetek. - Világfájdalom sóhaj, ó én szegény elnyomott nő, aki mindhiába epekedi érte, a Király csakazértsem hajlandó megkívánni.. Kicsusszanok a feje alól, az ölébe adom a dohányzóasztalon csinoskodó kínálótálat, de csak mert szeretem, ha jó házigazdaként emlegetnek akkor is, ha én nem feltétlenül vendégként tekintek Nate-re, vagy akár a másik négyre akinek kulcsa van ide. A garbób közepén állva kiabálok ki neki az ajtón. - Hová megyünk? - És ha tudom, hová, akkor nőhöz képest tíz perc alatt menetkészen noszogatom majd fel a kanapéról.
Hirtelen talált piaci rés felett érzett diadalát úgy tiporja porba, ahogy a fene nagy férfi önbecsüléseket szokta. Szemét sem rebbenti közbe, - miért is tenné? – amitől Nate egyből úgy érzi, hogy ez neki igazán tudnia kéne. Esetük fényében talán tényleg illene. Nem, mintha aktuálisan lenne lényege, tudja jól, Ella csupán játszik vele, szó szerint és képletesen egyaránt. Szórakozik kicsit, mielőtt végül lógva hagyná, ahogy mindig, úgyhogy már nem is küzd. Se érte, se ellene. Vesztes csatát végig játszani egyszerűen ostobaság – ezen nem változtat nemes cél vagy elvi kérdés sem. A társasága öröméért vívott alkudozásba viszont teljes készséggel belemegy. - Gondolom azért meggyőzhető vagy. – Vigyorog rá kétségek nélkül, tudja, a világon minden eladó, csak az árak változnak. Elláét mindig hajlandó megfizetni, legyen az bármi. – Kétlem, hogy két szép szemem elég lenne a célnak, de szívesen tárgyalok arról, mit kérsz cserébe. - Ella jelenléte nem kulcsfontosságú a munkavacsora szempontjából, Cannavaro sem áldozna két mondatnál többet a hiányára, ha végül kettesben kéne tölteniük az estét. Nate mégis szeretné, ha ott lenne. Sőt, akarja, mert Wyndham, és a Wyndhamek akarni szoktak dolgokat. Akarja Ellát is, mióta csak megismerte, a hogyanok listája meg egyre csak bővül. Most partnerként óhajtja, elegáns öltözetben, kecsesen keresztbevetett lábakkal ülve az oldalán. Azzal a kedves mosollyal az arcán, ami mögött felrejlik a démoni seregek tömegmészárosa. Nem előnyt akart, nem segítséget és nem is jópontot Cannavaronál. Ella társaságát akarta. Kevésen múlik, hogy morranjon, mikor Ella magára hagyja. Ujjbegyeit üvegtál váltja, nem jó csere, közel sem, de nem panaszkodik – hangosan. A követelőző férfihisztéria legalább annyira vágyölő számára, mint a színes csomagolású óvszerek mókás szöveggel. Igaz, még így is szívesebben találkozna többször az utóbbival, mint amennyit az előbbivel szokott. A kínálótál érintetlen kerül vissza a helyére, ő pedig felemelkedik a kanapéról, ahol egyedül hagyták. Ella után indul, hívatlanul, be a gardróbba. Segítő kezet nyújtani. Mert egy úriember. Pusztán ezért. - Szórakozni, természetesen. – Válaszolja könnyedén, háta mögé lépve egyik kezével Ella derekát öleli, másikkal a vállfára aggatott ruhadarabok között válogat. – Merthogy én is szigorú elveket vallok. – Hazudja pimasz mosoly kíséretében, mert ó dehogy van bármi is az életében, ami szigorú vagy szabályszerű lenne. – Előbb randi, utána szex, ahogy azt illik. Megragad egy vállfát a megannyi között, nem tudja igazán, mi van rajta, csak az anyag tapintása tetszik neki. Meg hát úgy tartják, a fekete mindenhez megy. Ella felé nyújtja a ruhadarabot. – Öltözz kényelmesen, Brooklynig megyünk. Javaslat csupán, még ha parancsnak is hangzik. Isten mentse azt a bolondot, aki valaha is úgy gondolja, bármit is parancsba adhat egy Kochnak. Egy ideig még időzik rajta zöld szempárja, végül csak magára hagyja öltözni. Nem, mintha belepirulnának holmi egymás előtti ruhacserébe, nem tizenévesek már, rég kinőtték a szemérmeskedést. De azért félő, ha segítő kezet ajánlana, ő maga rúgná fel végül a szigorú – vagy annak hazudott – elvei sorrendjét. Addig legalább neki is van ideje összeszedni mindent, amit szétdobált. Kezdve mondjuk a munkájával, amit ma már biztos nem fejez be, bezárólag a telefonnal, amit végül a kabátja zsebébe végzi, miután taxit hív maguknak. Zárásként tölt maguknak még egy utolsó adag grappát. Felet, inkább, elég rossz az íze ahhoz, hogy ne vágyjon még négy centre belőle. Útindítónak elég ennyi, az ízélményhez még sok is. – Utolsó kör, utána azt javaslom, öntsd a mosogatóba a maradékot. – Felé nyújtja a poharat, ahogy a reménykedő férfiemberek nyújtják a gyűrűt szívük választottja irányába. Koccint még egyszer, utoljára, majd felhajtja a sajátját, hogy végérvényesen indulásra késznek titulálhassa magát.
- Hát persze, nekem is van szívem. - Egy befőttes üvegben... A hangom mindenesetre ezernyi ígéretet dorombol, mert amennyire különleges hópelyhecske -és mennyivel szebben hangzik ez a rohadt szociopatánál - vagyok, pont annyira állok be a többi nő alkotta sorba és rajongok a kéretés intézményéért; Szeretem kéretni magamat, és szeretem hogy kérnek - a filmekben a gazdag csajnak mindig van vizes spricnije amivel a fürtökben érkező kérőket leszerelheti, de a valóság esetemben nem ilyen. Hamarabb kasztrálom verbálisan akit csak tudok, mintsem eljutna oda, hogy kérlelni kezdjen - a következő elnökkel merőben más a kapcsolatunk dinamikája, de Nate... Okkal nevezem meg őt életem szerelmeként, ha kérdezik - és bosszantó módon ez jobban érdekli a társaság hölgytagjait, matrónákat és a ribancnemzedéket, mint az üzleti céljaim.. Előbbieknek tutira van otthon valami puhafaszú fia, akinek isteni kis kiegészítő lehetnék a karján, utóbbiak meg attól érzik teljesnek az életüket, ha rámászhatnak a vélt pasimra: és mégis csak azzal történnek rossz dolgok, akik W porzójának ajánlják fel a bibéjüket... - Kitaláljuk, fiatal még az este. - Mindannyian tudjuk, hogy sokat nem kell udvarolnia ahogy azt is, hogy a találkozó napjáig folyamatosan nemet fogok mondani, de azért majd megjelenek - érthetetlen, mi? Ilyen a szerelem. A gardróbban a mellkasának dőlök a hátammal, őrző tekintetem követi a ruhák közt tallózó ujjakat, hogy már a kiválasztás pillanatában tudjam, hogy mivel akarom kombinálni; - Szóval arra ítélsz, hogy egész este epekedjek? Nincs még egy ember a földön aki meg merné ezt tenni velem. - Ölelő kezére fektetem a sajátomat, ujjainkat összefűzve vezetem tenyerét a testemen felfelé, melleim közt, a szívem fölé - jó, anatómiailag pontatlan ez, de sokkal romantikusabb így, mint letudni azzal, hogy a kezével kézbe veszem a bal mellemet. - Élek-halok érted, ugye tudod? - Elveszem a vállfát, de a millió tükör egyikében a ruha helyett vonásaira tapad közel fekete nézésem: nem lennék igazi nő, ha nem játszanék el a gondolattal minden alkalommal, de én lennék a leginkább meglepve, ha akár egyszer is.. Zéró információval hagy magamra, úgyhogy az elfogyasztott és elfogyasztásra váró alkoholmennyiségre való tekintettel választok cipőt - átöltöznöm fésülködéssel együtt öt perc, kihúzni a szememet összesen három, a grappa utóíze pedig ezt követően tíz percig lesz jelen még a számban. - Legközelebb majd ekizünk ivás helyett. - Engedem ki magunkat az ajtón, és rábízom magamat a folytatást illetően ahelyett, hogy addig rágnám a fülét ameddig színt nem vall, hogy mégis hova a picsába megyünk. Vajon feltűnne, ha egyszer úgy döntene, hogy elrabol? Aligha.
„Élek-halok érted, ugye tudod?” Tudja hát, persze, hogy tudja, ha nem is a legszerencsésebb idióta ebben a földi pokolban, akkor is minimum toplistás. Nem csak Ella miatt, de épp az ő hangja búgott visszhangot a gondolatai közé, így most érte volt kifejezetten hálás. Főleg, mert a folyékony nyomorúságnak, amit megittak, vagy a be nem fejezett munkának, amit végül a dohányszóasztalon hagy, nem igazán lehetett őszintén örülni. Végül nem telik bele 15 percbe sem, hogy elkészüljön. Nate nem is tudja, hogy mi nyűgözi le jobban, a gyorsaság, vagy az, hogy a negyed óra határán Ella már kifelé tereli a lakásból, és ecstasyt ígér a következő randijukra. Tizennégy évesen, mikor Sophia Lowellre gondolva verte ki a zuhany alatt, meg volt győződve róla, hogy az a szerelem, most már azért elég nyilvánvaló, hogy tévedett. Az is, hogy soha többé nem fog Sophiára gondolni. - Mindig tudtam, hogy így vagy úgy, de te leszel a halálom. – Hízeleg vigyorogva, közben hívja a liftet, míg Ella ajtót zár. Ő már olyannyira hozzászokott, hogy hotelben lakik, hogy, ha nem csinálna rendszert a hívatlan érkezésekből, el is felejtené, hogyan működnek a rendes ajtók. Igaz, egyik barátja sem az eszéért szereti – már, ha feltételezzük, hogy szeretik, ugye –, szóval igazából kit érdekel holmi hiányosság.
Az utcafronton már várja őket a sofőr, fekete feliratos sárga autójának támaszkodva. Az Uber, Lyft és a taxitársaságok hármasának ár-érték arányában hiába győzött az első kettő, Nate akkor is ragaszkodott az utóbbihoz – szinte kivétel nélkül. Nevezhetnénk ezt a családi eszmék fényében a tradíció tiszteletének is, de igazából csak azért választotta a city taxit, mert mindegy, milyen vállalhatatlanul részeg volt, ők mindig hazavitték. Még a legembertelenebb időpontokban is akadt a város utcáin egy Pavel, akinek már úgyis koszos volt a kocsija, nem érdekelte, hogyha még össze is hányják a hátsóülést. Meg hát, részegen azon sem akad fenn az ember, hogyha a Brooklyn-Manhattan távot egy Queens-Bronx kerülőn keresztül teszi meg. Részegen az ember elhiszi azt is, hogy az angol nyelvet törő indiai jobban ismeri New York útvonalait, de legalábbis majdnem biztos, hogy leszarja. Meg persze azt is, hogy ez az egész milyen szükségtelenül rasszistán hangzik.
Ideális esetben az Upper East Side és Brooklyn Heights közti menetidő 19 perc, ebből Pavel készségesen lefarag nekik négyet. A sárga jelzés csak figyelmeztetés, a piros meg lényegében zöld, csak jobban szét kell nézni közben. Ezek után New York városa mégsem elég hálás a sárga taxiszolgáltatásnak. A DUMBO House – ami előtt sofőr Pavel fittyet hányva a megállni tilos táblára, készségesen kirakta őket, mielőtt kihajtott egy egyirányún át vissza Manhattan felé – szinte már bántóan belesimult a városrész látképébe. Az épület tetején lévő rooftop bárból, aminek üzemeltetése amolyan állami törvénykönyvbe foglalt kötelesség volt minden negyven emeletnél magasabb épület esetén, éppen rá lehetett látni a Brooklyn hídra, és a végénél nyújtózó Manhattan sziluettjére. Ami persze szép és hangulatos, csak Nate-et hagyta maximálisan hidegen. Ő azért szerette a DUMBO-t, mert ez volt az egyetlen általa ismert hely, ahol lehetett csillámlós felest inni. Nem akármilyet, hanem pontosan azt, ami egyébként az egyetlen szép emléke a legutóbbi kapcsolatából. - Mit iszol, gyönyörűm? – Használja most ő, szándékosan ugyanazokat a szavakat, amivel Ella fogadta néhány órával ezelőtt. Annyi különbséggel, hogy rajta több a ruha. Egyelőre.
- Csak ha özvegyként hagysz itt. - Avagy feltételekkel, de megkapja a beleegyezésem miközben hüvelykujjammal végigsimítom felsőajkát, tovább haladva a járomcsont alsó ívének mentén - hangom pedig ábrándosra vált amint elindul velünk lefelé a fémkalitka: - A temetés után minden Wyndham hotelben lesz rólad egy hat méteres meztelen szobor, hogy legalább holtodban lássalak mezte...mmh várjál, hisz láttalak pucéran. - Előbb töprengőn húzom össze a két szemöldököm, mintha nem lennék biztos a dolgomban, pedig csak afelett érzek zavart, hogy konkrétan hányszor láttam Ádám-kosztümben: nem az alkalom volt sok, csak a tudatmódosító.
Utcafronton mélységes csalódás ér a darázs-színekben pompázó kocsi láttán, ami tényleg hazavisz minden részeg disznót - cserébe magától értetődően erősen kifogásolható a hátsó ülések tisztasága; A járdán grasszáló szerződéses kutyasétáltatótól kérek egy origin zacskót, amit pillanatok alatt széthasítok közel alkalmas méretűre, és azt terítem magam alá a kocsiban - a másik verzió az lenne, hogy Nate ölébe ülök, de az első - első? - hátsóüléses kalandunkat szeretném, ha nem a retektől való rettegés határozná meg. A közös szelfi nem is azért esik, mert a mocsokszekeret meg kell örökíteni az utókornak, hanem mert elég ideje az életem része már hogy tudjam: reggel csak a fotók segítségével tudjuk kideríteni, hogy mi a fene történt azt este/éjjel..
Soha nem jártam még itt - a DUMBOban, Brooklynban azért megfordultam már egyszer kétszer - ami annyira talán nem meglepő: abszolút manhattani bennszülött vagyok, de ahogy azt a példa mutatja, semmi jónak elrontója; Csak a kérdés hatására kezdem el böngészni az italkínálatot, egyébként leköt a nézelődés: már most tudom hol akarok ülni már most tudom, hogy sültkrumplit is fogunk enni már most tudom, hogy el kellene törni mindkét karját annak, aki fahéjat rakott a whiskeybe. Texasban, de azt hiszem Kansasban sem lenne létjogosultsága egy ilyen Dumbo háznak, mert aki pancsolja a szeszt azt általában megverik. - Vodkaszódát... izé, sellő-könnyeket szódával..? - Vajon melyik mitológiai lény sírhat szódát?
Biztos volt benne, Brooklyn akkor romlott el, mikor valamelyik idióta beengedte a hipstereket. Lehetett persze nem kedvelni Manhattan zsúfoltságát, elitizmusát, a felhőkarcolókkal együtt az eget súroló árait, de Manhattan legalább nem volt tele kézműves, gmo mentes, bio, organikus, vintage hülyékkel. Nem, Manhattan azokat az anyagias, elkényeztetett, bunkó hülyékkel volt zsúfolásig, mint ő maga, és vitatható, melyik a jobb, Nate végül úgyis magára fog szavazni. Mert, ha mást nem, neki legalább nem feltétel, hogy a zöldségeknek énekeljenek, mielőtt leszedik őket, hogy aztán boldogan kerüljenek bele a mindenmentes vegán hamburgerébe. Mi a fasz baja van az embereknek az East River ezen oldalán? - Haladjunk már! – Mordul kapásból, mikor Mr. Manbun előtte már a nyolcadik percét tölti azzal, hogy valami kifogásolhatót találjon az összetevő táblázatban. Leszedeti – leszedeti!!! – a szezámmagokat a gluténmentes hamburgerzsemle tetejéről, mikor a pultos Pedro nem tudja 100%-ig biztosítani arról, hogy nem kizsákmányolt indiai kisgyerekek szüretelték őket szemenként. Az ő morgására meg valami esélyegyenlőségi békeszöveggel válaszol, Nate egyetlen szavára sem figyel, miután úgy kezdi: „testvér”. Felvont szemöldökkel, némán nézi, ahogy mozog Mr. Manbun szája – feltételezhetően beszél, csak Nate szent meggyőződése, hogy ugat – és már biztos benne, hogy egy százast fog jattolni a pultosnak, hogy köpjön bele a nyomorult kajájába. Duplázni is hajlandó, ha a szakács is felüti a vegán majonézét. Mikor a hippilelkületű végül tovább áll – „béke veled, testvérem”, mint egy igazi gyökér – Nate úgy omlik rá a pultra, mintha 16 óra kemény munka lenne a háta mögött. Vagy hát, feltételezhetően úgy. Egész életében összesen nem kellett még kettő órányi fizikai munkát sem végeznie, nemhogy a nyolcszorosát. Az elfogyasztott grappa mennyiséget viszont már kezdi érezni a feje, jól esik megtámaszkodni. - Sellőkönnyeket kérünk – kezdi nyomban, ahogy pultos Pedro végre rá figyel. Majd fejcsóválással folytatja, mikor a poharas polc felé nyúl. – De az egész 50-e üveget, szóval annál sokkal, sokkal nagyobb poharat keríts. És szódát. És a Főnixessel ugyanez, kólával. Ah, és abból is kettőt – a hűtőre mutat, a második polcra, azokra a – természetesen helyi, kisvállalkozói, kézműves – sörökre, amiknek pusztán a címkéjükön akad meg a tekintete. – Ennyi, köszi. – És ezzel, mintha megszűnne létezni pultos Pedro, a DUMBO, Brooklyn, az egész rohadt külvilág, Ella felé fordul, rá figyel, csak rá, mert minek is bármi másra, ha rá is lehet. – Válasz egy szimpatikus asztalt, és ülj le, mindjárt megyek én is. Tálcára pakoltatja az italokat, üvegestül, poharastul, mindenestül, és a végösszeget nem nézve nyújtja fizetésre a kártyáját. Annak azért örül, hogy nincs gondja ilyenekre, na meg, hogy egyáltalán nem szorul rá a felszolgálói állásra, mert, mint fél perc múlva kiderül, nem túl jó benne. Nincs egyensúlyérzéke, de persze, soha nem is volt. Emiatt tűnt fel édesanyjának is, hogy valami nincs rendben vele, végül pedig ez vezetett addig a felismerésig, hogy ötven éves korára – már, ha nagyvonalúan feltételezzük, hogy megéri – az egyik fülére legalább teljesen megsüketül. Most viszont nincs ideje aggódni ilyeneken, felszolgálói tehetségének hiányát lendülettel ellensúlyozza, végül úgy csapja le a tálcát az asztalukra, hogy éppen csak nem törik semmi. Az asztal se, pedig arra is volt némi esély. - Hogy lehet szeretni Brooklynt? – kérdi egyből, ahogy Ella mellé vetődik. A sörösüveg van hozzá a legközelebb, így azt veszi le a tálcáról, tekintete a távoli Manhattan sziluettjén nyugszik. Ő akart Brooklynig jönni, az ő ötlete volt ez az egész, de Ellának tudnia kellett volna, hogy neki soha nincsenek jó ötletei. Mire számított, tényleg? – El tudod képzelni, hogy egy bohém stúdióapartmanban éld le az életed egy nyíltan büszke etnikai mix lgbtq támogató hippi lakótárssal, aki nem fürdik és mindig a Hey Jude-ot énekli virágkoszorúval a fején? Ewww, fúj. Elhúzza a száját – megint – mielőtt koccintana Ellával – megint – és beleinna a sörbe, ami, ahogy azt gyanította, elég átlagos. Egyedül a neve értékelhető, de őszintén, a folyó rossz oldalán nem is számított többre. Egyetlen igazán jó dolgot tudott Brooklyn számlájára írni: - Van kedved lemenni Coney Islandre? – ahelyett, hogy hirtelen felindulásból útnak indultak volna Ella lakásából, igazából megkérdezhette volna már akkor, hogy a hosszú napja után van-e kedve részegen hullámvasutazni. Így viszont, hogy csak most bukott ki belőle, inkább tűnt kijelentésnek az egész. Ha kicsit okosabb, biztos elgondolkodik rajta, hogy jól van-e ez így. – Csak mert ha, esetleg, az évek alatt nem tűnt volna fel, az összes randim alkohollal és felelőtlenséggel végződik. Remélem nem voltak nagy elvárásaid. – erős feltételezés, hogy Manhattan – mit Manhattan, egész New York! – királynője, majd nem támaszt elvárásokat valami irányába, de a sárga taxiba is beszállt, talán van remény, hogy lejjebb engedi a lécet. Mondjuk úgy a földig. Vagy, ha Nateről volt szó, mehet az egészen le a pokolig is.
A látszat általában-, esetemben pedig mindig- csal. Látszólag leköt a bámészkodás, látszólag én vagyok Nathaniellel és nem fordítva, látszólag észre sem veszem a hippit; Technikailag viszont nagyon kevésen múlik, hogy ne avatkozzak közbe vagy hogy Nate ne kapjon egy fülest amiért nem veszi elejét a pacifista szóáradatnak - oké, hogy az ő agya üresjáratba kapcsol, az enyém viszont nem. Csalódott.. hmm ..inkább lesújtó hangulatú mélyet szusszanok, mellé lehunyom egy másodpercre a szemeimet is, ahogy asztalnak csapja a tálcát: nem húzom el a karom, kezem, ujjaimat, nem hőkölök hátra annyit sem, amit a szék megengedne egyébként, és a lábaimat sem pakolom el a lehetséges szeszfolyam útjából. A világ, és benne Nathaniel Everett Wyndham-Crow jobban jár, ha az öltözékemben nem esik, ha nem okoz kárt - hiába engedhetné meg magának az engesztelésemre szolgáló shopingtúra költségeit - mert nem igazán a picsa-pirulás verzióját szoktam előadni a zaklatottságnak, vagy ha úgy jobban tetszik, nevezhetjük hisztinek is. Kérdezze csak a BFFjét, ő tudna mesélni milyen, ha ha a halálát kívánom, vagy épp a létezéséről sem vagyok hajlandó tudomást venni - persze különbség Wyndham és közte, hogy Bradforddal együtt, jószerével testvérekként nőttünk fel, ő nem védtelen velem szemben. Retorikainak fogom fel a kérdést és nem válaszolok - helyette vodkát töltök magamnak, előbb épp csak egy nyeletet kóstolnék, mielőtt szódával kombinálom - tekintetem követi az övét a manhattani látkép felé. Én szeretem Brooklynt. Több a nekem való táncos szórakozóhely és a híd innenső oldala mellett van az a mozi is, amit Deevel heti rendszerességgel látogatunk; Soha nem érkezünk együtt, nem távozunk együtt, de a vetítés alatt azért egymás mellett ülünk... - Fegyverviselési engedélyem van, Nate. Az én hippim fürdene. - Nem mintha úgy kezelném valaha is egy embertársamat, mint Brickleberryben Maloy Csövi Larryt.. Koccintás, ivás, a grappát már nem is érzem, de ez a vodka bitangszar. Maradok a szódánál. A vállának dőlök ahelyett, hogy felelnék és türelmet kérek az Úrtól némán, türelmet és nem erőt, mert biztosan megfojtanám - ő folytatja - és olyan folytatást kapok ami megérdemli a mosolyt. - Csak nem? Ez egy randi, Wyndham? És képes voltál ide hozni? - Intésem a DUMBOt, mint intézményt öleli fel és nem egész Brooklynt: ennél bármi, még Coney Island is jobb. Mehetnékem támad, azonnali, amitől sajnos Natet is el kell kapja ugyanez az érzés, hisz a kezébe kapaszkodik az egyik kezem, úgy próbálom magam után húzni - másikkal üzenetet pötyögök valakinek, aki nem alkohol formájában árulja a hangulatot.
Ha David Lynch egyszer rendezne egy Gossip Girl részt, az nagyjából olyan szürreális amerikai rémálomba fulladna, mint bármi, amit ők hatan mondtak, tettek vagy elgondoltak. Még a struktúra is adott egy, az abszurditás határát súroló tinédzser mozi-montázs dinamikájához, mindenkinek megvan a saját, a többiekétől merőben eltérő szerepe. Warren a tervező, Cameron a racionalitás, Sera a csini és Bonnie az, akit az ember feleségül akar venni Vegasban. Ella mindezen négy tökéletes elegye. Nate meg... Nate meg jobb híján a buta, aki szereti a szórakoztató jelzőt használni a jellembeli hiányosságaira, de attól még egy kibaszott idióta. (Személyesen Warren Bradfordtól idézve.) Nem indokolt, mégis jól működtek együtt, mint baráti társaság. Egész addig, míg mindenki maradt a saját szerepkörénél. Nate kizárólagos jogot formált arra, hogy ő és kizárólag csak Ő legyen az, aki fel van hatalmazva arra, hogy ne figyeljen a többiekre. Ő mondhatja, hogy nem hallotta, és őt nem szokás számon kérni akkor sem, mikor csak úgy tesz, mint aki nem hallotta. Mert Nate süket is, buta is, neki szabad. Ellának szerepköri kötelezettsége figyelni. Rá, legalábbis, a többi nem érdekli. Ella mégis elmulaszt kötelességet teljesíteni, erre az "Ez egy randi, Wyndham?" kérdés a hangalapú bizonyíték. Nem, mintha esetében bizonyítékként szolgálhatna bármi, amit hallani kell. - Ennyire azért ne legyél meglepődve, mondtam, hogy ez egy randi. Vérbeli republikánus úriember vagyok, nyilván, nem ugrok egyből a szexre. Meg kell adni a módját. – Nem kell Ellára néznie, hogy tudja, mennyire nem helyeseli a módot, amit épp megadnak, de Nate meg nem kényszerítette, hogy jöjjön, és mégis itt van. Valamit csak jól csinál nem?
Nem.
Nem is csak szimplán nem, rohadtul nagyon nem. Van abban azért valami egészen lenyűgöző, hogyan tud egy közepesen átlagosnak induló estét ilyen istenesen elcseszni, de a másnap reggeltől gyötrődve ezen igazán nincs kedve mélázni. Inkább csak belefúrja a fejét valami puhába, (feltételezhetően Ella ágyneműje, és most az egyszer őszintén reméli, hogy tényleg csak egy párna az és nem a mellei, mert arra azért tényleg nagyon szeretne emlékezni) és igyekszik nem belefulladni a saját nyomorába. Nem csak olyan filmvásznasan-lányosan másnapos, amit rendbe rak egy zuhany és egy kávé, egész biztos benne, hogy ezt nem éli túl. Abban is, hogy az este folyamán valaki kihámozta a józan eszét a koponyájából, leturmixolta és a fülén keresztül töltötte vissza. Teátrális túlzás, persze, de nem csak belülről lüktet a feje, kívülről is, mintha tarkón csapták volna. Nem zárja ki ennek a lehetőségét, még akkor sem, mikor bevillan önmaga homályos emlékképe, ahogy hajnalban próbál lejutni (és csak az utolsó fél méteren elesni) Koch galériájáról. Ki a fasz alszik galérián, amúgy is?! Csoda, hogy kibírta hányás nélkül a mosdóig. A feje viszont biztos koppant, arra már emlékszik, valószínűleg azért fáj oly nagyon mindenhol.
Mikor legközelebb öntudatra ébred, a sajgó koponya mellé már hányinger is társul, egyiket még csak-csak, a kettőt együtt viszont már képtelen figyelmen kívül hagyni. Morogva fordítja el a fejét, éppen csak egy kicsit, mégis úgy érzi, 360 fokban tekerte épp körbe a nyakán. - Meg fogok halni! – Közli a drámai egyszerűség varázsában, a kezével közben a másikat keresi maga mellett. Valamibe beleakadnak az ujjai, de nem biztos benne, hogy Ella az. Azért jó, hogy ennyire rosszul van, mert így legalább nem is érdekli. Felőle akár Dinesh is lehet az, vagy legyen bármi a neve annak a fickónak, akivel Ella smsezett tegnap este. Ez nagyjából az utolsó emléke, legalábbis az utolsó, ami tiszta. Ellának mehetnékje támad, ami azt jelenti, hogy azonnal indulnak. Az azonnal azt jelenti, hogy már rég mozgásban kellene lenniük, mire Nate felfogja a történéseket. A torkán akad az utolsó korty, de nem is nagy kár érte, jelen állapotát elnézve talán még áldás is, hogy nem tudja befejezni a sörét. Ezt követi az első képszakadás, ez még viszonylag rövid, csak arra nem emlékszik, hogy jutottak le a lépcsőn. Legközelebb, mikor az agya utoléri magát, már a járdán vannak, és Ella kezébe veszi az irányítást. Ekkor Nate még reméli, hogy nem az irányítás lesz az egyetlen, amit Ella a kezébe vesz aznap este. Aztán persze az lesz, mert minél közelebb haladnak a hajnalhoz, Wyndhamnek annál inkább nehezére esik nem szétesni. Eljutnak Coney Islandre, akkor még nincs is annyira rosszul. Akkor sem, mikor Ella, férfiakat megszégyenítő pontossággal lő egy plüssállatot az egyik bódénál. Nate meg sem próbálja, nem csak azért, mert az arca láttán épeszű ember nem ad fegyvert a kezébe (akkor se, ha játékból van), úgyis tudja, hogy józanul sincs elég egyensúlyérzéke és szemmértéke Ella ezen nőiesebb hobbijához, mint a lövöldözés. A plüssjátékot, amit nyernek, azért elhozza. A dodgemnél még beülteti maga mellé, de arra nem emlékszik, hogy hazáig eljut-e a játékállat. Persze, ez nem jelent semmit, arra sem emlékszik, hogy ők hogy jutottak haza. Arra sem emlékszik, vajon Ella ajkairól csókolta-e le a tabletta alakú hangulatjavítót tegnap este, vagy Dineshéről, aki hozta. Lehet mindkettő. Csinált ennél már nagyobb hülyeségeket is, ugyan ki tartja még számon? - Ella, kelj fel, szomjas vagyok. – Megbökdösné a másikat, de a keze nem engedelmeskedik az agya parancsának. Gondolatban azért elképzeli, hogy megteszi, és egyelőre ennyi elég is. A panaszkodást is csak azért nem folytatja, mert időközben csapódik valami a lakásban, elég hangosan ahhoz, hogy az ő frekvenciáit is elérje. – Van valaki a lakásodban. Nem kapja fel a fejét, nem is mozdul meg, a párnába morogja a kijelentést. Ha épp fegyveres rablás folyik a nappaliban, az se érdekli. Ha esetleg az akció közben meg találják ölni, talán még meg is köszöni.
Our only wish is melodrama. They'll talk about us, all the lovers, How we kissed and killed each other, whoa. They'll talk about us, and discover How we kissed and killed each other.
koch & wyndham & bradford
Nem fáradok a kopogás felesleges formalitásával, a mágneskártya segítségével úgy nyitom Ella bejárati ajtaját, mintha hazaérkeznék, mert lényegében így is van. Háttérbe szorítva a kijelentés feleslegesen szentimentális mögöttes tartalmát – mert még csak gondolati szinten sem óhajtottam arról ábrándozni, hogy ott az otthon, ahol Ella, lévén, hogy nem vagyok egy érzelmektől túlcsorduló negyven plusszos családanya –, gyakorlati megfontolásból tényleg Ella lakása volt a legjobb hely lényegében mindenre. Központi helyen volt, Manhattan megfelelő oldalán és nem borította állatszőr. Ezt a többi részben, vagy egyáltalán nem mondhatta el magáról. Az épületben lévő portaszolgálat is határozottan ügyesen hazudta minden alkalommal, hogy: Jó napot, örülök, hogy látom! Szinte már el is hittem, hogy így van. A konyhapultra ejtem a telefonom és mellé dobom a mágneskártyát is, ügyelve arra, hogy a lehető legnagyobb zajt csapjam. Remélem, mindkettőt megöli épp a másnapos fejfájás, bár afelől vannak kétségeim, hogy a zajongás eljut Wynhdam füléig is. Úgy terveztem, hogy ezen technikai nehézség kiküszöbölése érdekében oda egyujjnyi közelségből fogok nemsokára ordítani, mert azt legalább biztos, hogy meghallja. Vitatható persze, hogy volt-e jogom dühösnek lenni rájuk, de háttérbe szorítva a logikát és az észérveket, - most is, mint mindig -, felhatalmaztam magam arra, hogy azt csináljam, amit csak akarok. A következményekkel meg – ami esetünkben Ella Johnson-Koch nemtetszése, és természetesen abszolút nem elhanyagolható – ráérek számolni, miután megtaláltam a leutat a magaslóról. Átlépek egy pár darab ruhán, ami mögött Nate igénytelen vetkőzési technikáit sejtem, és könnyed léptekkel fellépcsőzöm Ella galériájára. Nagyjából másfél perc maradt a türelmemből, ennek teljes egészét arra szánom, hogy némán bámuljam a két takaróhalmot, aztán az egész idő előtt akkor fogy el, mikor Nate kinyitja a száját, és azt teszi, amit mind az öten utálunk: beszél. - Itt állok melletted, te nyomorult– forgatom meg a szemeim, majd azzal a lendülettel helyet fúrok magamnak az ágy szélén, azon az oldalon, amelyiken Wyndham hever. Ha esetleg meg találnám fojtani, kényelmesebb, ha karnyújtásnyira van. – Mindjárt tizenegy óra, nem akartok esetleg, nem is tudom, felkelni? Nem, mintha bármi dolguk lenne, ami miatt már ébren kellene lenniük, szóval ez nem teljesen indokolt, de mostanában amúgy sem az erősségem az átgondolt döntéshozatal, szóval hagyjuk is. Elkéstek bárhonnan is? Nem. Megyünk valahová? Nem. Csak az bosszant, hogy ők egy ágyban vannak, én meg nem vagyok közöttük? Meglehet. Probléma megoldva, haladjunk. - Ha tudom, hogy ezért – és itt jelentőségteljesen lökök egyet Nate párnáján, ami alá a fejét fúrta - hagyod ki a reggeli futást, már hatkor átjöttem volna. Amiben szintén van némi költői túlzás, de mivel úgyis tudtam, hogy Ella tudja, hogy ezeket a szavakat már hozzá intéztem – mert Nathaniel Wyndhamet csak akkor látja az ember futni, ha épp rendőrök kergetik – így nyilván azzal is tisztában volt, hogy blöffölök, és csupán azért jár a szám, mert szörnyen szeretem hallani a saját hangom. Az övét még jobban, de gyanítom, most nincs olyan állapotban, hogy korhatáros vizekre tereljük az eseményeket. Meg se próbálom lebirkózni Nate fejéről a párnát – ugyanitt nem is nyomom rá egy kicsit jobban, hogy légelvonásos technikát alkalmazzak, szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy kifogástalan barátja vagyok ma – úgyhogy csak elveszek egyet közülük, és a fejem mögé gyűröm. Ki tudja, mennyi idő lesz, míg ezek életet lehelnek magukba, kényelembe helyezem magam inkább, az a biztos. - Mielőtt hivatalosan is elkezdenétek a mai napot, nincs kedvetek mesélni arról, hogy mit csináltatok tegnap este? És legfőképp, hogy miért? – végignézek rajtuk, aztán gyorsan rájövök, hogy igényel némi pontosítást a kérdés, mert az ágyban történtek esetleges miértjeire nem igazán voltam kíváncsi. Jobb a békesség, Wyndhamet is könnyebb szeretni, ha nem tudom, hogy mit csinál. – Korlátozódjunk mondjuk a brooklyni eseményekre. Egyáltalán mi a fenét kerestetek Brooklynban? Miért megy bárki Brooklynba?
Nem igazán szokták érteni, hogy mi van köztünk - közte és köztem - azt pedig nem fogadják el válasz gyanánt, hogy kell és kész. Pedig így van, ennyi a történet - talán mert számtalanszor kerültünk jó időben jó helyre egymással, de mindig akadt valami, amin elegánsan elcsúszhatott a dolog; Az óvszer hiánya, a csókolózás közben rá- vagy rámtörő hányinger, a ránk törő többiek... Warrenre kellett volna bíznom ezt is, őt is, mint annak idején Cameront - csak annyit kellett mondani, hogy kérem. Kellett és kész, ezért megkaptam és kész - idősebb női felmenőim szüzességet firtartó kérdését pedig ezt követően már csak három évig kellett kerülni, mint a puskagolyót - még valamelyik beköltözött volna nekem Staten Islandre ha a fülébe jut, hogy tizenöt éves fejjel egyszerre két fiú is - mmmh - és kurvára az én ötletem volt. A túlértékelt ártatlanságot meg írják nyugodtan Bradford számlájára. Nathaniel Everett Wyndham-Crow az én egyszarvúm, így még ha ki is ejti azon a szép száján a randi szót, az még nem garancia a világon semmire. Főleg, hogy a Dumboba hoz kezdés gyanánt - ha az italozás tematikára akarunk építeni, maradhattunk volna nyugodtan nálam is: persze csak minőségben verhetne rá az itteni alkohol-felhozatalra a bárszekrényem, csicsás palackok tekintetében a legjobb helyen vagyunk. Voltunk. Valamikor tizenhat és tizennyolc éves korunk közt nőttem ki a lerészegedés egyházának jó buli-ként való emlegetését, és tértem - tértünk - át a könnyű partidrogokhoz. Háromszor két ujjnyi, nagyjából másfél deci égetett szesz az amit elbír a szervezetem, az arra rátöltött töménytől záros határidőn belül vezetni kényszerülök a porcelánbuszt, a gusztustalan másnaposságról már nem is beszélve; Az én gyengeségemet viszont nem kell hogy más is megszenvedje, így ahelyett hogy jó barát lennék.. Coney Islandig lecsúszik közel egy liter ásványvíz, még Dinesh előtt egy perec, Nathanielnek pedig kérek egy Sex on the Coney Island Beach koktélt, ami alaphangon dupla adagokkal operál és a baracklikőrt a tequila váltja ki, illetve sör. Sok sör. Dinesh után - akit Nate megcsókolt vagy nem - már csak a szent meggyőződés marad, hogy emlékezni fogunk majd mindenre, és ezen meggyőződést a valóságban az akkortól egészen hazaérkezésig fényképezésre használt mobiltelefon szavatolja. Jól érzem magam vele.
Meg akarom ölni. Buta szavakkal kényszeríti a tudatomat az ébrenlét felé - nem vagyok a cseléded, haverom - és a visszaájulást is ellehetetleníti egy másik mondattal - kirugdosnám az ágyból, kézzel-lábbal nekifeszülve egészen a padLóla le ha nem lennék szarul, de egyrészt szarul vagyok, másrészt befut Warren aki szintén csicsergős hangulatánál van. Miért nem tudnak a férfiak kussolni, megvárni amíg magamtól ébredek, agonizálok egy keveset és cirka hat órával később a rendelkezésükre állok? - Mmrphm. - Produkálok valami zajt, ami inkább nyűgös mint fenyegető, pedig utóbbi lenne a cél és átfordulok a hasamról az oldalamra, nekik háttal, fejem a párnán, kezem az arcomon és onnan dünnyögök. - Nem is értem mi tartott eddig. - Mert általában szeretek Warrenre ébredni - vele, rajta vagy ő bennem - és reggel hatkor esélyes is lett volna még ágyba kényszeríteni: jöhetett volna a helyemre is, baszogassák csak egymást, nekem meg jó lesz a saját kanapém is. Menthetetlenül ébren vagyok. Úgy érzem alanyi jogom lenne elküldeni a picsába, helyette az arcomról az éjjeli szekrényre teszem a kezemet, matatok keveset a lámpa mellett és hátranyújtom a mobilomat - a karom közben Nate hátán-mellkasán-fején pihen, és ha W elveszi a készüléket, együttműködésem jeleként a mutatóujjamat is ott tartom még kicsit, hogy fel tudja oldani a képernyőzárat. Képriportokkal kívánom megválaszolni a kérdését, mert lehet másképp nem is menne - annyi eszem még volt tegnap este, hogy kikapcsoljam az adatforgalmamat, nehogy törvény által kifogásolható képeket toljak fel a világhálóra. Brooklynt firtatja, arra már az ágyból kikászálódva válaszolok - dicsőséges meztelenségben. Álszent lenne a szemérmeskedés, távozóban egyébként is csak a seggemet teszem közszemlére - meg a szénakazlat a fejem tetején, és a lepedő ráncainak lenyomatát a bőrömön. - Randiztunk. - Az épület felső két szintje, tehát negyvenegy-negyvenkettedik emelet az enyém - és csak akkor alszom a galérián, ha hazaérkezvén a lakást túl melegnek, a földszinti hálószobát túl levegőtlennek érzem, a másik háromban pedig nincs megvetve a vendégágy. Egyetlen hátulütő a mosdó elérhetetlennek tetsző távolsága, így a hatodik vagy hetedik lefelé vezető lépcsőnél már tudom, hogy át fogom építtetni ezt a szaros hodályt. Áttépítettem, zárat cseréltetek a portaszolgálatnak pedig meghagyom, hogy senkit ne engedjenek fel soha többé. Mesés lesz. Nem egész három perccel később, immár köntösben a konyha felé veszem az irányt - távirányítóval szólok a zsalugáternek, hogy túl sok a fény, rátenyerelek a kávéfőző start gombjára hogy felfűtsön a rendszer. Kávézni biztosan nem fogok, nem ameddig migrén szerű fejfájás gyötör: felebarátaim ilyenkor szoktak aszpirint bevenni és visszaaludni, én viszont tudom, hogy főként az éhség miatt akar megrepedni az agyam. Törvényszerű, hogy ilyen hányinger mellett már a pirítós gondolatára is kivágjam a taccsot, szóval igyekszem nem levegőt venni miközben meggyalázom a smootie készítőt két nyers tojással, sacc két deci tejjel meg egy kevés cukorral; A mosogatótálca felett iszom meg, mert ha búvár jellegű a koktél jó lenne, ha nem a szőnyegem bánná - jó lenne ha lent maradna, mert abban a két tojásban minden benne van amire a szervezetemnek most szüksége van. Utána csatlakozhatnék a szeretteimhez az emeleten, akikre innen is remek kilátásom nyílik.
Kezdőlap
- Itt állok melletted, te nyomorult – forgatom meg a szemeim, majd azzal a lendülettel helyet fúrok magamnak az ágy szélén, azon az oldalon, amelyiken Wyndham hever. Ha esetleg meg találnám fojtani, kényelmesebb, ha karnyújtásnyira van. – Mindjárt tizenegy óra, nem akartok esetleg, nem is tudom, felkelni?
